CBS: Ahmadinezsád imázsépítése
Amerika legfőbb ellensége belépett az oroszlán barlangjába. Egyesek kegyetlen diktátornak nevezik, mások Irán vezetésével kapcsolatos inkompetenciáját és populizmusát emlegetik, sokan a politikai képességeit kérdőjelezik meg. A múlt hét csütörtökön, még Teheránban felvett interjúját vasárnap este adta le az amerikai CBS televízió. Az eredmény egyszerre döbbenetes és kacagtató.
Ahmadinezsád brillírozott és leiskolázta hozzá hasonlóan populista kérdezőjét. Ebben az iráni elnök verhetetlen volt. Amerika kapott egy esélyt: képes-e megérteni azt az embert, aki egyszerűen fogalmazva, az értelmezések torzításaitól mentesen adta elő Irán álláspontját. Az Ahmadinezsád által kifejtett mondandóban sok újdonság nem volt. A lényeg ezennel nem a „mit mond” volt, hanem a „hogyan mondja”.
Szögezzük le az elején: két világ csapott össze. Két különböző kultúra, értékrend és hatalom. A vége gyakran az egymás mellett elbeszélés lett. De aki figyelt, annak benne volt minden. Scott Pelley, a CBS riportere képviselte a „tipikus” amerikait. Egyszerű, eldöntendő kérdéseket tett fel, amire egyértelmű fekete-fehér válasz adható. Amikor nem ilyet kapott, újra és újra feltette ugyanazt a lemezt. Minden érzelmet és pátoszt belevitt a beszélgetésbe. Gyakran a gonosz által fenyegetett szegény amerikait adta. Ahmadinezsád az egy órás beszélgetésből minimum 59 percet mosolygott. Oktatta Pelley-t, visszakérdezett, iskolázott, egyszerűsített. Közben adta az emberi jogok bajnokát. Logikusan érvelt, partnere nem tudott megkapaszkodni semmiben. Gúnyos, de teljesen logikus kérdéseire nem kapott választ.
Amerikában talán természetes az az általánosítás – ideát inkább ellenkezőleg hat –, amivel Pelley kezdte a beszélgetést, miszerint az amerikaiak úgy gondolják, hogy Irán terrorista nemzet (terrorist nation). Ezek után hogyan gondolja az iráni elnök, hogy meglátogatja a WTC helyét? Ahmadinezsád csodálkozva kérdezett vissza: „Hogy lehet, hogy Ön képviseli az amerikai nép egészét? Ön a médiát képviseli, ön egy riporter. Az amerikai nép 300 millió emberből és különböző nézőpontokból áll.” Később kihangsúlyozta, hogy az amerikaiak 70-80%-a ellenzi azt, hogy a fiaik Irakban harcolnak.
Scott Pelley többszörös Emmy-díjas, Közel-Keletet sokszor megjárt (főleg az amerikaiak oldalán, háborúban) riporter a valódi tartalom helyett inkább a retorikára helyezte a hangsúlyt. Szigorú tekintettel, őszintének látszó megdöbbenéssel tette fel a kérdést: „Iráni bombák és iráni technológia miatt amerikaiak halnak meg Irakban. Az Ön kezéhez amerikaiak vére tapad. Miért?” Ahmadinezsád diplomatikusan máshonnan közelítette meg a kérdést: Iránnak nem érdeke, hogy Irakban káosz legyen, tehát nem érdekeltek a beavatkozásban sem. Ők a megszállás és a katonai támadás ellen vannak. Kihangsúlyozta, hogy Irán több évezredes történelme során soha nem szállt meg másik országot, majd költői kérdéssel replikázott: mit keresnek az amerikaiak Irakban? A diktátort megbuktatták, a tömegpusztító fegyvereket nem találták. Miért vannak tehát ott?
Pelley provokatív kérdéseire Ahmadinezsád sztenderd stratégiája a visszakérdezés volt: „Maga most amerikai politikus vagy amerikai riporter? Az amerikai politikusok állítanak valamit. … Ha ezerszer megvádolnak minket, az igazság attól még nem változik meg.” Majd később folytatja: „Meglep, hogy a média képviselőjeként igaztalanul vádol engem azzal a szöveggel, amivel a kormánya. Számomra megmosolyogtató, hogy valaki nem látja az igazságot, és közben mást vádol.” „Szerintem Önnek, mint a média képviselőjének, az a felelőssége, hogy az igazságról beszéljen, és otthon kényszerítse rá a döntéshozókat, hogy fogadják el az igazságot és hozzanak helyes döntést.” Ahmadinezsádnak remekül bevált a szereptévesztésre vonatkozó taktikája, vagyis hogy Pelley milyen minőségben van jelen a beszélgetésen. Ha független riporter, akkor miért a kormány vádjait szajkózza, ha a média képviselője, akkor viszont nem szólhat az összes amerikai nevében.
Az elnök az interjú közben bevitte az Irak-iráni háború ziccerét is, amelyben az Egyesült Államok Iránnal szemben Szaddam Husszeint támogatta, aki mellesleg vegyi fegyvert vetett be a saját népe ellen, és iráni városokat bombázott. Az iraki megszállással kapcsolatban kifejtette, hogy a biztonság megteremtése a megszállók felelőssége. Hogy ebbe sok katonájuk belehal, azt a kormányukon kell számon kérni. Példaként felhozza a briteket, akik kivonultak Bászrából, ahol az emberek ünnepeltek utána.
Az interjú ebben a szellemben folytatódott, és számos érdekességet rejtett a szemlélőnek. Egyrészt tökéletesen bemutatta, hogy a média szerint milyen az átlag amerikai szellemi kapacitása: egy problémára a igen vagy nem válasz adható, ennél bonyolultabb dolgokat nem vesz be a gyomor. Ugyanígy az iráni elnök remekül hozza az iráni álláspontot, azt, amit az amerikaiak szeretnek elfelejteni: Szaddam korábbi támogatása, a hamis adatokra alapozott háború és az igazolhatatlan megszállás, és a mindent elsöprő populista retorika, amivel megetetik a közvéleményt. Ez utóbbiban Ahmadinezsád is mester, nem véletlenül nyert választást, és nem véletlenül gyengül a helyzete mostanában (miután kezd kifogyni a teljesíthetetlen ígéretekből).
Nem tudom, ki választotta ki Pelleyt erre az interjúra. Az életrajza szerint tapasztalt riporter, aki válságos pillanatokban járt a Közel-Keleten. Az interjú alatt tanúsított viselkedése alapján látszólag fogalma sincs az ott élő emberekről és gondolkodásukról. Ez vagy azért van, mert sosem beszélt velük és tényleg nem tud róluk semmit, vagy direkt tettette magát ennyire tudatlannak és felkészületlennek. Ahmadinezsáddal interjút készíteni egyébként hatalmas fogás egy riporternek, annyi mindent lehet kérdezni. Ehhez képest sehogyan sem tudott kilépni az amerikai érdekekkel összefüggő kérdések köréből. Valamiért nem vette észre (vagy nem akarta észrevenni), hogy az iráni elnök békére, emberi jogokra és egyebekre vonatkozó kijelenései nagyon hangzatosak ugyan, de nem vezetnek sehova. Ehelyett sokszor körbejárt, pedig megkérdezhetett volna olyan dolgokat, amelyek Irán geostratégiai helyzetére, a térség ellenőrzésével kapcsolatban Szaúd-Arábiával való rivalizálására, esetleg az országa reformjaira vonatkoznak. De nem tette. Így viszont kapott a világ egy 60 perces propagandafilmet arról, hogy a „gonosz” Irán elnöke mennyire nyitott és békés szándékú politikus. Nekem teljesen szimpatikus volt ez alapján.
A szimpátiához hozzájárult az a rendkívül udvariatlan fogadtatás, amelyben a Columbia Egyetemen részesítették. A bevezetőben fölolvasták az Amnesty International jelentését az iráni jogsértésekről, majd kisszerű és könyörtelen diktátornak nevezték a vendéget, aki beszédében ki is kérte magának. Tapsot kapott érte. Sokszor voltam Iránban, ott ez a fajta vendégszeretet teljesen elképzelhetetlen.
Hogy én se legyek poplista, hozzáteszem, hogy a holokauszttal, a homoszexualitással és más hasonló témákkal kapcsolatban Ahmadinezsád álláspontja vállalhatatlan. Az otthon be nem tartott ígéretei sem hozzák jobb hírbe. Nem véletlen, hogy nem népszerű. De a süketek párbeszédében hatalmas showt nyomott.
A kedvenc részem a következő:
Pelley: „Bush rendkívül vallásos ember. Mint Ön.”
Ahmadinezsád: „Tényleg, Mr. Bush vallásos?”
Pelley: „Nagyon. Csakúgy, mint Ön.”
Ahmadinezsád: „Kérem, mondja meg nekem, melyik az a vallás, amely azt mondja a követőinek, hogy szálljanak meg egy országot és öljék meg az embereket? … A vallás arra tanít, hogy tiszteljük a tulajdont, a mások életét. Az emberi jogokat…”
Ettől kezdve kabaré. Még a végén az amerikaiak fogják velem megkedveltetni ezt a műfajt.
Amerika legfőbb ellensége belépett az oroszlán barlangjába. Egyesek kegyetlen diktátornak nevezik, mások Irán vezetésével kapcsolatos inkompetenciáját és populizmusát emlegetik, sokan a politikai képességeit kérdőjelezik meg. A múlt hét csütörtökön, még Teheránban felvett interjúját vasárnap este adta le az amerikai CBS televízió. Az eredmény egyszerre döbbenetes és kacagtató.
Ahmadinezsád brillírozott és leiskolázta hozzá hasonlóan populista kérdezőjét. Ebben az iráni elnök verhetetlen volt. Amerika kapott egy esélyt: képes-e megérteni azt az embert, aki egyszerűen fogalmazva, az értelmezések torzításaitól mentesen adta elő Irán álláspontját. Az Ahmadinezsád által kifejtett mondandóban sok újdonság nem volt. A lényeg ezennel nem a „mit mond” volt, hanem a „hogyan mondja”.
Szögezzük le az elején: két világ csapott össze. Két különböző kultúra, értékrend és hatalom. A vége gyakran az egymás mellett elbeszélés lett. De aki figyelt, annak benne volt minden. Scott Pelley, a CBS riportere képviselte a „tipikus” amerikait. Egyszerű, eldöntendő kérdéseket tett fel, amire egyértelmű fekete-fehér válasz adható. Amikor nem ilyet kapott, újra és újra feltette ugyanazt a lemezt. Minden érzelmet és pátoszt belevitt a beszélgetésbe. Gyakran a gonosz által fenyegetett szegény amerikait adta. Ahmadinezsád az egy órás beszélgetésből minimum 59 percet mosolygott. Oktatta Pelley-t, visszakérdezett, iskolázott, egyszerűsített. Közben adta az emberi jogok bajnokát. Logikusan érvelt, partnere nem tudott megkapaszkodni semmiben. Gúnyos, de teljesen logikus kérdéseire nem kapott választ.
Amerikában talán természetes az az általánosítás – ideát inkább ellenkezőleg hat –, amivel Pelley kezdte a beszélgetést, miszerint az amerikaiak úgy gondolják, hogy Irán terrorista nemzet (terrorist nation). Ezek után hogyan gondolja az iráni elnök, hogy meglátogatja a WTC helyét? Ahmadinezsád csodálkozva kérdezett vissza: „Hogy lehet, hogy Ön képviseli az amerikai nép egészét? Ön a médiát képviseli, ön egy riporter. Az amerikai nép 300 millió emberből és különböző nézőpontokból áll.” Később kihangsúlyozta, hogy az amerikaiak 70-80%-a ellenzi azt, hogy a fiaik Irakban harcolnak.
Scott Pelley többszörös Emmy-díjas, Közel-Keletet sokszor megjárt (főleg az amerikaiak oldalán, háborúban) riporter a valódi tartalom helyett inkább a retorikára helyezte a hangsúlyt. Szigorú tekintettel, őszintének látszó megdöbbenéssel tette fel a kérdést: „Iráni bombák és iráni technológia miatt amerikaiak halnak meg Irakban. Az Ön kezéhez amerikaiak vére tapad. Miért?” Ahmadinezsád diplomatikusan máshonnan közelítette meg a kérdést: Iránnak nem érdeke, hogy Irakban káosz legyen, tehát nem érdekeltek a beavatkozásban sem. Ők a megszállás és a katonai támadás ellen vannak. Kihangsúlyozta, hogy Irán több évezredes történelme során soha nem szállt meg másik országot, majd költői kérdéssel replikázott: mit keresnek az amerikaiak Irakban? A diktátort megbuktatták, a tömegpusztító fegyvereket nem találták. Miért vannak tehát ott?
Pelley provokatív kérdéseire Ahmadinezsád sztenderd stratégiája a visszakérdezés volt: „Maga most amerikai politikus vagy amerikai riporter? Az amerikai politikusok állítanak valamit. … Ha ezerszer megvádolnak minket, az igazság attól még nem változik meg.” Majd később folytatja: „Meglep, hogy a média képviselőjeként igaztalanul vádol engem azzal a szöveggel, amivel a kormánya. Számomra megmosolyogtató, hogy valaki nem látja az igazságot, és közben mást vádol.” „Szerintem Önnek, mint a média képviselőjének, az a felelőssége, hogy az igazságról beszéljen, és otthon kényszerítse rá a döntéshozókat, hogy fogadják el az igazságot és hozzanak helyes döntést.” Ahmadinezsádnak remekül bevált a szereptévesztésre vonatkozó taktikája, vagyis hogy Pelley milyen minőségben van jelen a beszélgetésen. Ha független riporter, akkor miért a kormány vádjait szajkózza, ha a média képviselője, akkor viszont nem szólhat az összes amerikai nevében.
Az elnök az interjú közben bevitte az Irak-iráni háború ziccerét is, amelyben az Egyesült Államok Iránnal szemben Szaddam Husszeint támogatta, aki mellesleg vegyi fegyvert vetett be a saját népe ellen, és iráni városokat bombázott. Az iraki megszállással kapcsolatban kifejtette, hogy a biztonság megteremtése a megszállók felelőssége. Hogy ebbe sok katonájuk belehal, azt a kormányukon kell számon kérni. Példaként felhozza a briteket, akik kivonultak Bászrából, ahol az emberek ünnepeltek utána.
Az interjú ebben a szellemben folytatódott, és számos érdekességet rejtett a szemlélőnek. Egyrészt tökéletesen bemutatta, hogy a média szerint milyen az átlag amerikai szellemi kapacitása: egy problémára a igen vagy nem válasz adható, ennél bonyolultabb dolgokat nem vesz be a gyomor. Ugyanígy az iráni elnök remekül hozza az iráni álláspontot, azt, amit az amerikaiak szeretnek elfelejteni: Szaddam korábbi támogatása, a hamis adatokra alapozott háború és az igazolhatatlan megszállás, és a mindent elsöprő populista retorika, amivel megetetik a közvéleményt. Ez utóbbiban Ahmadinezsád is mester, nem véletlenül nyert választást, és nem véletlenül gyengül a helyzete mostanában (miután kezd kifogyni a teljesíthetetlen ígéretekből).
Nem tudom, ki választotta ki Pelleyt erre az interjúra. Az életrajza szerint tapasztalt riporter, aki válságos pillanatokban járt a Közel-Keleten. Az interjú alatt tanúsított viselkedése alapján látszólag fogalma sincs az ott élő emberekről és gondolkodásukról. Ez vagy azért van, mert sosem beszélt velük és tényleg nem tud róluk semmit, vagy direkt tettette magát ennyire tudatlannak és felkészületlennek. Ahmadinezsáddal interjút készíteni egyébként hatalmas fogás egy riporternek, annyi mindent lehet kérdezni. Ehhez képest sehogyan sem tudott kilépni az amerikai érdekekkel összefüggő kérdések köréből. Valamiért nem vette észre (vagy nem akarta észrevenni), hogy az iráni elnök békére, emberi jogokra és egyebekre vonatkozó kijelenései nagyon hangzatosak ugyan, de nem vezetnek sehova. Ehelyett sokszor körbejárt, pedig megkérdezhetett volna olyan dolgokat, amelyek Irán geostratégiai helyzetére, a térség ellenőrzésével kapcsolatban Szaúd-Arábiával való rivalizálására, esetleg az országa reformjaira vonatkoznak. De nem tette. Így viszont kapott a világ egy 60 perces propagandafilmet arról, hogy a „gonosz” Irán elnöke mennyire nyitott és békés szándékú politikus. Nekem teljesen szimpatikus volt ez alapján.
A szimpátiához hozzájárult az a rendkívül udvariatlan fogadtatás, amelyben a Columbia Egyetemen részesítették. A bevezetőben fölolvasták az Amnesty International jelentését az iráni jogsértésekről, majd kisszerű és könyörtelen diktátornak nevezték a vendéget, aki beszédében ki is kérte magának. Tapsot kapott érte. Sokszor voltam Iránban, ott ez a fajta vendégszeretet teljesen elképzelhetetlen.
Hogy én se legyek poplista, hozzáteszem, hogy a holokauszttal, a homoszexualitással és más hasonló témákkal kapcsolatban Ahmadinezsád álláspontja vállalhatatlan. Az otthon be nem tartott ígéretei sem hozzák jobb hírbe. Nem véletlen, hogy nem népszerű. De a süketek párbeszédében hatalmas showt nyomott.
A kedvenc részem a következő:
Pelley: „Bush rendkívül vallásos ember. Mint Ön.”
Ahmadinezsád: „Tényleg, Mr. Bush vallásos?”
Pelley: „Nagyon. Csakúgy, mint Ön.”
Ahmadinezsád: „Kérem, mondja meg nekem, melyik az a vallás, amely azt mondja a követőinek, hogy szálljanak meg egy országot és öljék meg az embereket? … A vallás arra tanít, hogy tiszteljük a tulajdont, a mások életét. Az emberi jogokat…”
Ettől kezdve kabaré. Még a végén az amerikaiak fogják velem megkedveltetni ezt a műfajt.
Kíváncsi vagyok, vajon hogy nézett volna ki egy ilyen esemény Bushhal, Teheránban.