Sorry, Sziriaban blokkoltak a blogspotot

Budapest-Tripoli

Na, végre Libanonban. A Törökországig vonatozós részeket ezennel kihagynám, tizenkettedszer tettem meg, legalább ötször megírtam, aki véletlenül mindet olvasta, attól utólag is elnézést. Az extrém kinyalt turistás Szultanahmet (Kék Mecset-Hagia Sophia tengely több némettel és olasszal, mint törökkel) helyett a szintén turistás, de annál lényegesen nyugodtabb és érdekesebb Taksim-Galata régióban telepedtünk le. Spórolásképpen olyan helyet kerestünk, ami biztosan nincs benne semmilyen útikönyvben, de azért központban van és elég kulturált, így 35 eurós lett a tuti – életemben utoljára, három utcával lejjebb egy teljeseb jellegtelen helyen van 20 dolcsiért is. A végén itt is gátlástalanul lehúztak egy kicsit. Az a bajom a törökökkel, hogy általában kedvesek, vendégszeretők, de a legnagyobb elővigyázatosságom ellenére is minden nap ér pár olyan élmény, ami tartózkodóvá tesz velük kapcsolatban. Azt hiszem, a későbbiekben sem akarok túl sok közös levegőt szívni velük. Tisztelet a 99% kivételnek:-)

Mindenesetre a Taksim és környéke abszolút világszínvonalúra nyalva, Párizs sem különb, a magukra valamit is adó étteremláncok tekintetében köröket ver Budapestre. Van például nagy kedvencünk, a Vagamama, a legjobb japán gyorskajáldák egyike. Magyarországon egyelőre nehéz lenne elmagyarázniuk, hogy miért jó az a japán kaja, ami nem sushi. Mondjuk Isztambul 17 millió törökjének bármit el lehet adni és mindent el is adnak. Most éppen a hangszerboltok pörögnek. A sétálóutcán péntek este hatalmas őrület volt, de mint minden rendes militáns államban, itt is rend van, és este 11-kor hazazavarták a népeket. Pár mellékutcában még ment tovább a sörözés, de alapvetően az éjszakai élet zéró.

(gyors könyvajánló: nemrég megjelent Flesch István: A Török Köztársaság története című könyve. Baráti ajánlásra megvettem és nagy nehezen elolvastam. Első benyomásom a következő. A címe annyiban téves, hogy a Török Köztársaság politikájának történetéről szól, vagyis minden fontos benne van a pártokról és a Lugosi Bélára feltűnően hasonlító Atatürk néven emlegetett Musztafa Kemál politikai ténykedéseiről. Kizárólag ebből a könyvből merítve annyi maradt meg belőle, hogy a török Lugosi alkoholista örményirtó volt, aki bevezette a latin ábécét és kötelezően boldoggá tette a szekuláris rendet nem kedvelő muszlimokat. Valamint az, hogy az utóbbi 90 év politikájában egyetlen olyan szereplő sem volt, aki ne gerinctelen áruló lett volna. A hétköznapi életről és magukról a törökökről semmit sem tudtam meg sajnos. A könyv tehát politikai összefoglaló, többet ne várjatok tőle.)

Nem sok maradásunk volt Konstantinápolyban, és egy fishkebab elnyammogása után fölszálltunk a szíriai Aleppó felé tartó buszra. Előtte azért gondosan lealkudtuk a jegyet 65-ről 55 dollárra – három éve 25 volt. („Van diákigazolványotok? - Van.” „Jó, akkor kaptok 5 dollár kedvezményt. - Jó, de ez még mindig drága, viszlát.” „Tudsz arabul? – Kicsit.” „Akkor legyen még 5-tel olcsóbb.” Így lett 55.) Az a trükk, hogy azt kell válaszolni, amire esélyt adnak, hogy segítsenek. Sem a diákot nem kellett bemutatni, sem az arabot nem kérték számon. Annyit persze ne árt tudni, mi az arabul, hogy „keveset”, miután megértettük az erre vonatkozó kérdést.

A török buszok kényelmesek, gyorsak, az utak jók, az utazás mégis pokoli tud lenni. Hogy miért? Imádnak 3-4 óránként megállni, és este 11 és 12 közé biztosan esik egy megálló, általában akkor, amikor az esti film után (most éppen Transporter 2, de legalább nem a kopasz bajuszos Ahmed Gül esik-kel egy bolond Chaplint megidéző moziban a mester halála után jópár évtizeddel) fél órával mindenki elájul. Ilyenkor fölkapcsolják a lámpát, és lehet menni teázni vagy vécére az általában semmi közepén lévő, méregdrága helyekre. Vártuk már Szíriát, ami faltól falig 6 óra busszal, vagyis az említett vérszívás nem lehetséges.

Aleppóban azonnal beugrott minden, mi merre van, és a legrövidebb úton indultunk is a szállás felé. Nem hiába voltam ott annyit úgy három éve. A kulturális tömegoszlatás helyett fölteszek pár képet, és címszavakban: a Közel-Kelet egyik legnagyobb erődje (épp homokviharszerű barna ködben), keresztény negyed (amit csak mi hívunk annak, mert ott vannak a templomok), örmény negyed, Omajjád mecset (olyan, mint a damaszkuszi, csak kisebb és egyszerűbb a dizájnja), 800 éves labirintusszerű bazár és a fejlődés lassú jelei.

A Batta arak továbbra is jó mindenféle fertőtlenítésre. Évekkel ezelőtt bölcsességfog-kínszenvedéseimet rövidítette meg – vagy éppen emiatt tartott olyan sokáig az aleppói tartózkodás. Amúgy ánizsos ital 50 maligánfok körül, amit mindenki utál. Ez utóbbit csak azért jegyzem meg, mert mindenki utálata csak a második-harmadik kortyig tart, utána már garantáltan ittas lesz bárki emberfia, és csúnyán elkapja a körhinta. Ez meg is történt, mégpedig második este, amikor a bazárba voltunk hivatalosak vacsorára a régiségkereskedő Mr. Waddah-hoz. Joviális ötvenes, jófej, nyitott partiarc, csak nyugtalanítóan nyitott. A mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy miért buliztat meg szinte minden nap fiatal turistákat. Első nap meghívott minket másnap vacsorára, amit rövid kéretés után elfogadtunk. Másnak este beállítottunk dinnyével (arakot meg bort akartunk, de mindkettőt ő ígérte be, amellett milyen ajándékot vegyünk egy helyi régiségkereskedőnek?), de már volt nála egy ír srác, meg egy rettenetesen csúnya, de nagyon kedves új-zélandi ENSZ-megfigyelő csajszi, aki a Golán-fennsíkon megfigyel, hogy a szírek és az izraeliek ne illegálkodjanak egymás ellen. Ők is maradtak, komoly arakozás kezdődött, majd megkért mindenkit, hogy válasszon bármit a boltjából, és ha nem túl drága, megkapja. Ezt persze nem hittük el, de tényleg ez történt – sőt, addig nem is kaptunk vacsorát, amíg mindenkinek meg nem lett a kedvence, közben mindenki beöltözött arab cuccokba és teljes lett az őrület, majd egyszer csak – nem tudom miért – viharos gyorsasággal távoztunk. Bár a fő ok valószínűleg az lehetett, hogy az ENSZ-es Kirstinnek másnap reggel vissza kellett vezetnie Damaszkuszba, így ő asztalt bontott, mi meg már annyira kész voltunk, hogy nem láttunk az estében több fantáziát. Szóval nem tudjuk eldönteni Mr. Waddah-val kapcsolatban, hogy ennyire jófej, ez a hobbija (mármint hogy a világ minden részéről idegyűlt turistákkal mulat – megteheti, és szép hobbi), ez az üzleti stratégiája (mi például biztosan visszamegyünk hozzá hazafelé), vagy pedig szatír, csak túl korán leléptünk ez elől.

Aleppót elhagyva a tengerparti Tartus felé vettük az irányt. Ez Szíria második legnagyobb kikötője, és innen lehet meglátogatni Szíria egyetlen szigetét, Arwadot is. Arwad 500x800 méteres parányi sziget hihetetlenül sok lakóval (többsége kisgyerek), szép hosszú történelemmel, halászhajókkal és hajóépítőkkel. Nekem úgy tűnt, mintha a sziget génállománya kicsit elfáradt volna az utóbbi párszáz évben, legalábbis rengeteg félnótás-gyanús emberrel-gyerekkel találkoztunk. Nem meglepő, hogy az egyes számú hobbijuk a szex: lehet itt halászni, halat sütni, hálót csomózni, halászhajót építeni, szikláról a tengerbe ugrálni, úszni, és ha van jetskid, akkor jetskizni. Na meg a tévé meg a szex. Mindenesetre ettünk egy isteni halvacsorát, és hazahajókáztunk Tartusba.

Szíria tengerpartja zseniális lehetőség lenne turisztikailag, ha értenének hozzá, illetve ha képesek lennének külföldiek beruházni. Jelenleg van úgy 200 km-nél valamivel kevesebb Földközi-tengerre néző partjuk. Annak nagyja gyártelep vagy szeméttelep (vagy annak látszó senkiföldje), pár helyen beduinok legeltetnek állatot. Tartusban valamilyen rejtélyes ok miatt nem lehet lemenni a tengerpartra, sőt, olyan kerítéssel zárták el a város elől, hogy látni sem lehet. Elmebetegek… ehelyett imádnak szemetelni. Az hogy minden romantikusan leszakadt, még talán bájos is, viszont az egy négyzetméterre jutó fél köbméter szemét egyszerűen igénytelenség. És ami félelmetes, hogy azok a helyek is szemetesek, ahol nem élnek emberek.

Másnap meglátogattuk a Közel-Kelet egyik legnagyobb, de mindenképpen a legismertebb lovagvárát, a Krak de Chevaliers-t. Korábban már írtam róla a blogban, úgyhogy most a történeti részektől eltekintek. A Krak lenyűgöző, minden szuperlatívusz, különösen a szeméttel borított részei, ami minden vízszintes felületet magában foglal, köztük a poshadt vízzel teli várárkot is. Emellett zajos, rövidnadrágos-zoknis-szandálos olasz nyugdíjas turisták, rövidgatyás-feszülős topos öreg olasz némberek, szemceruzával a középkori falakra firkáló nagymellű, kifestett arab puncik látogatják, úgyhogy ezennel mindenkit lebeszélek arról, hogy nyáron, ramadan alatt, vagy bármilyen más olyan alkalommal jöjjön, amikor sokan lehetnek. Három éve tavasszal alig voltunk, szemét sem volt, és olcsó bazári hangulat sem a helyi árusok cuccai és az annak örülő turisták miatt. Remélem a Magrat várán dolgozó magyar régészcsapat (róluk később) munkájának nem lesz ilyen olcsó a gyümölcse.

Ma átjöttünk Libanonba, Tripoliba. Életemben először találkoztam egy jelenséggel: a szír-libanoni határon levágtak 11 dollárra egy úgynevezett return-couponnal, amit meg kell őriznem, amíg el nem hagyjuk Libanont. Most az a kérdés, hogy ezt a pénzt visszafizetik-e, amikor elhagyom az országot és visszatérek Szíriába, vagy nevezzük inkább egyszerű rablásnak, miután érvényes és méregdrága vízummal merészelek belépni az országba. Kíváncsi vagyok… mert értelme, az semmi (főleg, hogy Libanont csak Szíria felé lehet elhagyni, mert Izrael felé legfeljebb csak egy Hezbollah-rakétára szíjazva lehet átjutni.

Talán csak a meleg miatt van (45 fok plusz őrjítő pára), de nem vagyunk annyira lelkesek, amennyire vártuk, hogy itt legyünk. Ahhoz képest, hogy Libanont a Közel-Kelet Svájcának nevezik, eddig minden olyan, mint Szíriában, csak jobbak az utak és olcsóbb a benzin (fél dollár per liter). Ehhez képest útközben csomó minden szétlőve, lerombolva, ellenőrző pontok, harckocsik, tankok, géppuskafészkek, Tripoliban mindenhol golyónyomok és három nyelven beszélő emberek. Az első benyomás egyértelműen pozitív, a többiről legközelebb írok. Az a gyanúm, hogy Közel-Kelet Svájca Bejrút maga.

a macedón riviéra

Félelmetes hazajutás a riviéráról

Beratba élmény volt lejutni az albán buszokkal, amelyek képesek megbízhatóan tartani a 40 km-es óránkénti átlagot, de még így is másfélszer olyan gyorsak, mint az albán vasutak. Tehát Berat: tipikus egynapos célpont, UNESCO által védett, meredek sziklára épült városrésszel és a Balkán egyik legnagyobb erődjével. annyira meleg volt, hogy Albánia legrégebbi mecsetét vizslatva is arra gondoltam, vajon 30 vagy 40 perc múlva tudom meginni az első hideg sört. De a látvány valóban mesés, íme pár kép:

Este Tiranában ismét megmutattuk magunkat. Alapos kocsmai előkészületek után elindultunk a Trout (Pisztráng) nevű death metal együttes koncertjére, ami csodálatos véget ért. Egyrészt halál profi fiatal kicsákók zenéltek, másrészt csupa Death feldolgozást játszottak. Mi eleinte meg sem vettük a kemény 400 forintos belépőt, mert a teraszon ugyanúgy hallottuk, de a végén mindneki annyira berúgott, hogy nonstop ki-be mászkálás lett a vége, mi meg a csapossal mulattunk.

Reggel elhagytam Tiranát, Podgorec felé félálomban. Eleinte aggódtam kicsit, mivel nem volt belépő pecsétem Albániába, és a 10 eurós díjat sem fizettem ki. A sofőr életveszélyes tempóban vitt át a hatalmas hegyeken, szerencsére átaludtam a nagyját, különben tuti hányás lett volna a vége. Végül fantasztikus hegyek között, az Ohridi tó partján léptem át Macedóniába. A nem túl forgalmas határon az albán faszi egy darabig nézte az útlevelet, de a pecsétre természetesen nem lelt rá, végül megkérdezte, mennyit fizettem belépéskor. Amint megtudta, hogy 10 eurót, megnyugodott és beütötte a kilépést. Így életemben először önhibámon kívül spóroltam egy napi szállást. És aztán stoppal-busszal eljutottam Ohridba:

Ezerkétszáz méteres hegyek között, a macedón-albán határvidéken hatalmas, kristálytiszta tó köré szerveződött a két ország turizmusának egy része. A vidék legnagyobb városa Ohrid. Egykor ortodox egyházi központ volt, 365 temploma után el is nevezték „szláv Jeruzsálemnek”. Ma forgalmas üdülőváros rengeteg kávézóval és csodálatos óvárossal.

Ohridra markánsan rányomja bélyegét a vallási központ jellege, amely a turisták számára elsősorban a hihetetlen mennyiségű felújított kisebb-nagyobb templomban nyilvánul meg. De a legtöbben nem ezért szeretik, hanem mediterrán hangulata miatt. Nyári hétvégeken megtelik macedón turistákkal, valamint évről évre több nyugatival. Ilyenkor lépni sem lehet a belváros utcáin, akkora a késő éjjelig mulató hedonista tömeg. A környezet és a kiszolgálás színvonala nyugati, az árak szerencsére még a Balkánhoz állnak közelebb.

„Nálunk már nincs szabad hely, de üljön le, igyon egy limonádét” – kínál egy idős macedón úr, amikor bekopogtatok hozzá szállás után érdeklődve. Miközben hozza az üdítőt, a felesége eltűnik, majd pár perccel később mégiscsak mutat egy szobát. „A bátyámé, de átköltöztettük magunkhoz. Érezze otthon magát.” Ilyen módon 10 euróért sikerült konyhás-fürdőszobás lakrészt bérelni a belváros külső peremén, a tóparttól 10 perc sétára. Mindezt a csúcsszezon közepén, a legforróbb nyári hétvégék egyikén. A vasárnapi buszra Szkopje felé már nem volt ennyire egyszerű följutni.

A város és a környező vidék, az Ohrid-régió az UNESCO világörökség része lassan 30 éve. A régióba tartoznak az albán határvidék kisebb-nagyobb ortodox templomai és kolostorai, Ohrid városa zegzugos utcácskái, a 10. századi fellegvár, és persze maga a tó. Az Ohridi-tó kétségtelenül a Balkán egyik gyöngyszeme. A majd’ 300 méter mély vizében helyenként 20 méter mélyre lelátni, a víz mindig friss és kellemesen hűvös. Emellett több mint kétszáz olyan állatfajnak nyújt élőhelyet, amely kizárólag itt fordul elő. Hogy miért nem épült még köré a környezetet tönkre tevő tömegturizmus, elég nyilvánvaló: a hegyek olyan meredeken esnek a tóba, hogy helyenként az utat is nehéz volt elvezetni a hegyoldalban. Az albán oldal kevésbé hegyes, de őket nem is érdekli annyira a tó, hiszen van tengerük.

A nemzetközi védelem és a viszonylagos elzártság ellenére az ökológiai bomba itt is ketyeg. Problémát jelent a lehalászás, az értékes partszakaszok miatt csökken a nádasok mennyisége, a folyamatosan bővülő tömegturizmussal járó part menti szolgáltatóipar és hajóforgalom szennyezi a tavat. Turistaként szerencsére még semmi sem látszik ebből. Egyelőre csak az édenkertet látjuk.

Hazafelé még megálltam Pristinában néhány órára, és jegyet vettem az esti buszra Belgrádba. Bár ne tettem volna. Szerbiában utazni olyan - hogy klasszikust idézzek - mint sajtreszelővel rejszolni: eleinte szórakoztató, de inkább fájdalmas. Koszovóból határellenőrzés nélkül kilépve jó ütemben indultunk Belgrád felé, minden jel arra mutatott, hogy elérem a reggeli budapesti vonatot. Azonban valahogy csak nem akart vége lenni a hegyes résznek, és egyre meredekebb utakon egyre élesebb kanyarokban tolattunk, végül földúton döcögtünk a hatalmas busszal. Eltévedtünk a koszovói határvidéken... Három órával később újra aszfalton voltunk - éppen a koszovói határon lévő szerb őrbódé mellett, amit órákkal korábban elhagytunk. A többiről tudni sem akarok: a budapesti vonatot lekéstem, helyi vicinálisokkal elvergődtem Szabadkára (nagy mecset épül éppen), átgyalogoltam Magyarországra, majd egy gyors stoppal (egy vadőr vett fel, aki szerbektől elkobzott madarakat vitt a menhelyre) elértem az épp akkor induló vonatot Budapestre.

Azóta egy hét telt el. Nem fogjátok elhinni, de ma este indulok - Belgrádba, majd onnan Isztambulba, Damaszkuszba, Bejrútba. A következő kalandok tehát a Közel-Keletről jönnek.

West balkan tour pt. 2: Kosovo, Macedonia, Albania

Munka a Balkánon

Régóta nem írtam, elég hosszú sora van ennek. Másfél hete befejeztem minden épp aktuális munkámat, így adódott a lehetőség, hogy itthoni unatkozás helyett inkább egy intenzív balkáni túrát tegyek a kevésbé pop részeken. Az egészségre ártalmas volt...

Az indulástól számítva durva volt: amikor félrészegen és egy jó alvás reményében fölszálltam este fél 12-kor a belgrádi vonatra, már csak állóhely volt a folyosón. Így aztán három óra guggolás és négy óra állás után érkeztem meg Belgrádba, majd onnan egy gyors átszállással már úton is voltam Pristina felé.

A koszovói határon figyelmeztettek az UNMIK-os arcok, hogy ha ugyanerre akarok kimenni, nem fognak kiengedni a szerbek. Erre megkértem őket, hogy akkor ne pecsételjenek az útlevelembe, amit meg is tettek. Így viszont nem értettem, hogy akkor mi lehet a baj. Végül egy kétféleképpen feltett kérdésre („Ha koszovói pecsét van az útlevelemben, akkor nem engednek át a határon, ugye?” És „ha most nem pecsételnek bele az útlevelembe, akkor a szerbek biztosan beengednek, ugye?”) két, egymásnak ellentmondó választ kaptam, úgyhogy ennyiben hagytam a dolgot abban bízva, hogy majd magától megoldódik, mint mindig minden.

Pristinában Jetmir, koszovói albán fotós barátom fogadott, majd egy gyors igazi balkáni lerészegedést követően éjszakai buszra szálltam Tirana felé. Mielőtt alkoholizmussal vádoltok, ajánlom, hogy próbáljatok meg balkáni barátok meglátogatásakor nem inni, illetve keveset inni, majd közölni, hogy nem megyünk velük kocsmázni. Na ugye? De előtte még elugrottunk Észak-Mitrovicába, ahol előző nap megint bántották egymást a szerbek meg az albánok. a jelenlegi kiélezett helyzetben minden etnikai villongás veszélyessé válhat, úgyhogy volt a dolognak némi hírértéke. Mitrovicában aztán kiderült, hogy pár szerb albánok kocsijait töri össze az utcán, pont a dél-mitrovicai francia támaszponttal szemben. Verekedésen kívül semmi nem volt, de azért kimentünk mi, meg a hiradó, beszéltek a szemtanúk, fotóztuk a bevert kocsikat. De minek...

Habár a Pristina-Tirana távolság nem túl nagy, mégis 12 óra a menetidő, hála a hegyeknek, az albán utaknak és a gyakori megállásoknak. Ez utóbbi még a Közel-Keletnél is keményebb: a Pristina-Szkopje táv 90 kilométerét alig 3 óra alatt teljesítettük (3 megállás plusz a határ), majd Szkopje után megálltunk a hegyek között egy esküvőn. Rejtélyes sztori ez, volt vagy este 11, amikor épp az ifjú pár bevonulására értünk egy hegyi panzióhoz. Egy órán át hallgattuk a zenét, toltuk az ingyenkávét, én meg az alvásra koncentráltam. Amint elindult a busz, sikerült is, mégpedig olyan jól, hogy amikor a határon a mellettem ülő oldalba bökött, hogy „Passport”, csak annyit mondtam „jó”, és mozdulatlanul aludtam tovább. Éppen ezért meglepett, hogy amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már az albán tengerparton voltam, Durresben, egy tök üres buszban, Tiranától 35 km-re. De ezt akkor nem tudtam, csak csodálkoztam a tengeren és a rengeteg antipatikus szállodán, na meg hogy egyedül vagyok. Szóltam a sofőrnek, hogy én Tiranába akarok menni, mire bólintott és átvitt. Eléggé meglepett. Mint ahogy az is, hogy a macedónok nem kérték az útlevelemet, nem kaptam kilépő pecsétet. Az albánok sem kérték, és nem kaptam belépőpecsétet, és a 10 eurós belépési díjat sem fizettem ki. Vagyis hivatalosan el sem hagytam Macedóniát.

Tiranában megkerestem az általam a netről kinézett olcsó backpacker guesthouset, ahol mindenki aludt még, így leültem a kertben függőágyazni. Közben eszembe jutott Markó Feri barátom, aki 3 héttel korábban „Megyek a Balkánra” felkiáltással lelépett otthonról, és azóta nem volt róla hír. Vajon merre járhat? Belenéztem a szálló vendégkönyvébe, de ott nem volt benne a neve (miért is lett volna, amikor vagy hat ország százötven városában lehetne többszázezer négyszerkilométeren, de mégis, hátha). Amikor fölkelt a recepciós arc, megkérdeztem, nem látott-e egy olyan nálam egy fejjel alacsonyabb magyar arcot, aki olyan, mint… és ebben a pillanatban nyílt a kapu és Ferkó beballagott a kertbe, barátnőjével, Katával. Ez már a nagyon sokadik ilyen sztorim. Azt sem tudtam, hogy jön-e egyáltalán Albániába, és ugyanúgy lehetett volna Bulgáriában vagy a montenegrói hegyek között, de nem. Ő is hozott egy ilyen sztorit, Horvátországban összefutott véletlenül azzal a faszival, akivel tavaly együtt utazott Üzbegisztánban. Ettől kezdve három napi együttlét és őrület. És mindezt a csodálatos Tiranában.

Igaza lett Edi Ramának, Tirana egykori polgármesterének, amikor az optikai tuningot jelölte meg a városszépítés legfőbb eszközének. Az egykori szürke-barna betonkockákat, vagy eufemikus nevén a „szocialista lakótelepeket” Hundertwasser álmaira festették. Az eredmény egy piros-narancs-kék színekben pompázó mediterrán város.

Elég olcsó írói ötlet egy város ajánlását etimológiai fejtegetéssel kezdeni, de ebben az esetben egy kört megér. 1614-ben az addig porfészeknek számító településen Sulejman Mulleti pasa bazárt, mecsetet és török fürdőt építtetett, és sikeres perzsiai hadjárata emlékére Tehrannak, vagyis Teheránnak nevezte el. A két város közti hasonlóság mára kimerül a hatalmas hegyek alkotta háttérben és a vezetési stílusban. Ez utóbbi kiszámíthatatlan. Enver Hodzsa idején ugyanis a hétköznapi polgárnak nem lehetett autója (tévéje sem), így a vezetési kultúra nem túl régi. Ami van belőle, az kis részben a nyugatról hazatértek udvarias tempója, valamint a görög-olasz nem túl technikás őrület keveréke. A kocsik nagy része Mercedes. Imádják ezt a márkát, nincs még egy olyan város a világon, ahol ennyi lenne belőle.

Tirana mintha nem is Albánia lenne. Minden sztereotípiát megcáfol megjelenésében. Nem szürke, nem unalmas, nem nyomasztó. Enver Hodzsa piramis alakú múzeuma enyhén szétverve és összegraffitizve (Fuck emo, Pantera), az aljában viszont az aranyifjak egyik népszerű helye, a piramishoz méltó nevű Múmia Bár üzemel. „Az élet gazdag” – hirdeti a szlogen a bejárat fölött, azt az életérzést, amit a törzsközönségen kívül nem sokan ismernek Albánia-szerte. A Nemzeti Történeti Múzeum hatalmas szocialista-realista mozaikos homlokzata előtti téren gyerekek száguldoznak gyerekmotorral és gyerekquaddal, mellettük a szegények gyermeke öt szál sült kukoricáját árulja a napi betevőért.

Hála a szolgáltatások rohamos fejlődésének, valamint a munkanélküliségnek és a mediterrán temperamentumnak, ennyi kávézót egy helyen ritkán látni (legközelebb a szintén albánok lakta koszovói Pristinában). Az árak abszolút a földön járnak, egy helyiek igényeit kielégítő étteremben ezer forint alatt ehető a birkapörköltből, rizsből, hatalmas salátából és legalább két sörből és két feles rakinak mondott pálinkából álló menü. Ez utóbbi tipikus balkáni jelenség, az egész félszigeten egy euró decije a gyilkos nedűnek, itt csak 80 eurócent. Túl sokat nem méricskélnek a felessel, szemre adják, inkább a deci felé kerekítve. Ugyancsak gasztronómiai gyöngyszem egy helyi gyorsétterem-lánc Szkender-burger nevű hamburgere, Szkender bégről elnevezve. A megjelenés és a logó a McDonaldsé, de ez senkit sem zavar: Európa talán utolsó fővárosa, ahol nincs egyetlen gyorsétterem sem az amerikai multitól.

Mi a Korca nevű 100% helyi étterembe jártunk kajálni, általában birkát. Mindig elénk tették az étlapot, mindig kiválasztottunk 4-5 dolgot, ami persze pont nem volt, míg végre megmutatták azt a kettőt, ami van. És ezt eljátszottuk minden nap. De a feleskérés a legdurvább: mosolygós, Segal-copfos, makkoscipős, hawaii-inges csávó vigyorogva kérdezi, hogy mekkora legyen a feles. Először egy jó duplát mutatott hüvelyk- és mutatóujjával, majd a rocker-metálarc körökből ismert ördögvillát, ami nagyjából a tripla mennyiséget takarta. Azt kértük, saccra. Na vajon mi lett a vége?

Másnap megnéztük a Tirana-tónak nevezett valamit. A lehet-e benne fürödni kérdésre a szálláson azt a választ kaptunk, hogy lehetni lehet… „És szoktak is?” „Van, aki igen”. Úgyhogy nem vittünk fürdőgatyát. A hely és az élmény sztalkeri. Egy hatalmas parkban, katonai terület mellett egy hatalmas tó. Erre ránéz egy vasbetonból épült, éppen porladni készülő nyitott színház. Az ókori színházak mintájára épült, csak a cementes beton nem bírja úgy a strapát, mint a jó kis kövek. Az elhagyott parkban pár fürdőző részeg meg néhány értelmetlen betonépítmény.

A szállásunkon lévő faszival beszélgetve kiderült, hogy van még közös barátunk is, úgyhogy ámultam egy keveset, majd elájultam. Reggel megyünk Beratba, de ez egy későbbi sztori…