Afganisztán az egyik kedvenc helyem. Kétség nem fér hozzá, az egész ország el van baszva tisztességesen, de ilyen szép tájak ennyire jó sztorikkal nem akárhol találkoznak össze. Már épp kezdtem kifogyni újabb ütős történetekből, így örömmel pótoltam ez utóbbi hiányosságomat.
A Szimplából ötkor hazaérve már elég késő volt elérni a
vonatot, így taxiba ültem, hogy meglehetősen pilledten elkezdjem eddigi
legrövidebb, de még így is végtelennek tűnő utamat Mazar-i Sharifba. Annak
rendje és módja szerint a vonaton azonnal elájultam, de valamiért Győrben
keltett a rutin, átszállás után meg Pápán a mellettem ülő, így sikerült
elkerülni, hogy Bécsben vagy valahol máshol ébredjek. A vasútállomáson persze
se busz, se taxi, úgyhogy kigyalogoltam a légibázisra. Ott egy bajuszos tukkó
őr fogadott. Elmondtam, kihez jöttem, erre: „Telefon!” – oké, add meg a számát!
„Oldd meg!” – Mindenképpen rajta kell lennem a déli mazari gépen! – „Öööö” – és
már nyúlt is a telefonért a már nem is olyan vagány pöcs. Nyilván ha diplomata vagy
honvédségi rendszámos terepjáróval érkezem öltönyben (mindkettő kizárva,
örökre), akkor nem mer ekkora arccal fogadni, de így jobb volt a kontraszt és
sokkal jobban szórakoztatott, hogy hülyét csinál magából.
Két órával később elnyelt a gép gyomra és megszűnt az időérzékem.
Mintha egy konténerben repültünk volna, lényegesen szűkebb üléseken, mint a
polgári járatokon, pedig a katonák nem tartoznak az apróbb termetűek közé.
Mellém egészen véletlenül pont az a srác került, aki 2006 telén járőrözni vitt
Kabulban, ezzel behúztam egy újabb kicsiavilág sztorit. Eleinte nehezen indult a beszélgetés, de amikor kezdett derengeni, hogy ", 6 éve télen vittünk pár újságírót a Kabul környéki falvakba. Ja, meg voltunk a királyi palotánál is. Igen, igen. Igen, mi voltunk azok." Most túl sokat nem mesélt, mit csinál, ergo különleges egység. A Pápa-Mazar öt óra
alatt megvolt, ami kialvatlanul, másnaposan, szűk helyen, zsibbadó lábbal éppen
4 óra 55 perccel volt több a kellemesnél. Egy svéd repülős mutogatta el a
stewardesek ismertetőjét – bár ne tette volna: „Aki a szélén ül, fölöttük
vannak oxigénmaszkok. Ha véletlenül leesik a nyomás, öt percre elég oxigén áll
a rendelkezésükre.” Középen ültem, rólunk nem esett szó. A szokásos darabolós
zeném nagyjából elnyomta a gép hangját, így legalább a fejem nem repedt szét a
zajtól. Megnyugodni hazaúton sem sikerült. A szélén vannak maszkok, viszont mindenhol van mentőmellény, bár ha lehetne választani a kettő közül, én tuti az oxigént szeretném. A rendes polgári gépekkel szemben a C17-nek van húzása, felszálláskor rendesen belepréselt a székbe. Ha ezt a sebességet lehetne kombinálni az Emirates borlapjával és filmválasztékával, csak ilyennel repülnék.
Mazarban megcsapott egy kellemes éjszakai 40 fok. A
megérkezés utáni logisztika megér egy sztorit a civil-katona viszonyról.
Először is a katonák jó arcok. A pápai barom őrt leszámítva eddig mindenki
kedves volt, segítőkész, és attól eltekintve, hogy páran őrültnek tartanak, és
nem igazán értik, minek vagyok itt, eléggé befogadtak, legalábbis úgy tűnik elsőre. Nem nagyon tudnak mit
kezdeni a civilekkel, főleg nem itt. Persze mire pár héttel később elhagytam az országot, bámulatos javuláson ment keresztül ez a viszony. A katonák félelme és a civilek
magabiztossága is érthető, más szabályok szerint játszunk, más elvek mentén,
így nem igazán lehet összevetni, hogy kinek van igaza, mert mindkét hozzáállás
működik a saját logikája szerint. Katonai táborban az ISAF logikája szerint
kellett játszani, ami szívet melengetően vicces-bizarr volt számomra, és
rendkívül szórakoztatónak találtam ezt a játékot.
A legfőbb probléma a tábor elhagyása volt. Először rá
akartak tenni egy Pul-e Khumriba menő helikopterre másnap reggel. Nem hogy oda
nem szeretnék most elmenni, de a táborból is olyan gyorsan lépnék, amilyen
gyorsan csak lehet. Itt mattot kapott a rendszer. Egy fazon szerint kizárt
dolog, hogy hátamra csapom a hátizsákom, és kisétálok a sorompón gyalog,
mindenféle ID nélkül. „Először is kell egy ID.” Oké, akkor holnap reggel
intézek ID-t, és kisétálok. „Azt nem lehet, gyalog nem lehet kimenni, csak
kocsival.” Jó, akkor beülök egy kocsiba, vigyenek át a sorompón, forduljanak
meg és menjenek vissza. „De konvojjal lehet csak kimenni…” Jött egy nagyobb
főnök, neki is elmondtam, hogy lelépnék. „Maga felnőtt ember, ha ki akar menni,
menjen.” Fain, akkor fogom a cuccom és már megyek is. „Éjszaka nem lehet,
aludjon itt, pihenjen, és majd reggel.” Oké, nincs más esély, maradok. Aztán
elkezdtek keresni, hogy „a civil úr nem vette át a felszerelést.” Milyen
felszerelést? ”Hát a repeszálló mellényt!” Most komolyan, az éjszakai alváshoz
kell repeszálló? „Belőhetnek.” Lőttek be mostanában? „Ööööö.” Nem kell
repeszálló. „Sosem vesznek mellényt terepen?” Soha. „Ööööö. Akkor alá kell írni
egy nyilatkozatot, miszerint nem hajlandó átvenni a felszerelést.” Szívesen
aláírom. A mellény kiadásánál folytatódott a beszélgetés. „Mindenképpen át kell
vennie a mellényt!” Oké, most átveszem, leteszem az ágy mellé, reggel hatkor
meg visszahozom leadni. Sőt, átveszem, és már most leadom. „Magánál kell lennie.
Félmillió egy ilyen, mindenképpen vissza kell adnia.” Tudom, de ha reggel nem
adhatom le, mit csinálok hetekig egy húszkilós nehéz szarral, mindenhova
magammal viszem? Nem veszem át! „Oké, akkor ide írja le, hogy nem veszi át.” És
így tovább. Reggel 6-kor egyetlen kocsival, ID és mellény nélkül kivittek a
tábor elé, majd visszamentek. Problem, mister?
Az erős túlzás lenne, ha Mazart mindenki számára kellemes
helyként írnám le, de valamiért kedvelem néha az ittlétet, és afgán
viszonylatban biztosan nincs ennél jobb város. Az utóbbi években rengeteget
fejlődött, aszfaltút, visszaszámolós jelzőlámpa (!), pláza, és mérhetetlen
mennyiségű új épület, sőt, komplett új városrész. Életem egyik legjobb
grilltáljába itt futottam bele, és itt játszódott
le a következő párbeszéd:
-Srácok, mitől vagytok ilyen gyengék?
-Kurvázástól.
-Ja, az más...
A párbeszéd egy mazar-i sharifi kertben játszódott egy kunduzi türkmén pincér meg a haverok között, az apropóját pedig az adta, hogy nem szelelt rendesen a vizipipa, és kellett a segítség. Tényleg kurvázni voltak a srácok, de előtte leugrottak Tashkurganba pálinkázni.
-Kurvázástól.
-Ja, az más...
A párbeszéd egy mazar-i sharifi kertben játszódott egy kunduzi türkmén pincér meg a haverok között, az apropóját pedig az adta, hogy nem szelelt rendesen a vizipipa, és kellett a segítség. Tényleg kurvázni voltak a srácok, de előtte leugrottak Tashkurganba pálinkázni.
… és egy dollárt fizettem két doboz Coca Coláért meg egy
doboz Pine cigiért. A SevenStar ugyan másfélszer annyiba, 60 dollárcentbe
kerül, de a helyiek szerint „az egészségesebb, mert nincs benne műanyag”. Az
utcán a fazonok mosolyognak, érdeklődnek, honnan jöttem, mi van velem, és
látszólag mindenki képben van Madzsarisztánt illetően. Állítólag pár éve halt meg egy
afgán költő, aki élt Budapesten, imádta, és úgy írta le a várost, hogy „a világ
rajza”. Azt hiszem, kicsit utána kell járnom ennek a fazonnak, és valami
ismerőssel lefordíttatni a verset dáriból.
Pár apróbb kirándulást leszámítva elég eseménytelen volt a
mazari mulatság, egyszer voltam Balkhban, Avicenna és Rúmi szülővárosában. Már
nem látszó, de még létező buddhista és egyéb emlékeivel turisztikai aranybánya
lenne, ha nem itt lenne Afganisztánban, hanem legalább 100 kilométerrel feljebb,
üzbég földön. Így csak a helyiek meg pár expat turistáskodik az évezredes
várfalakon. A másik fantasztikum a hayratani halászcsárda volt az Amu Darja
partján, háttérben az üzbég oldalra vezető Barátság híddal. A jó 15 kilós
harcsából megsütöttek nekünk egy szép darabot, miközben helyi kiskölkök kézzel
halásztak a sáros folyóban.
A végén újra a mazari német tábor, ami nekem tiszta
Disneyland. Hatalmas város, benne amerikai motoros bandával (épp versenyezni
láttam őket a szögesdróton belül, de az erődítésen kívül lévő sivatagos
területen), kocsmákkal (napi két sör megengedett, vagy helyette egy üveg búza),
európai és afgán boltokkal, kantinokkal (az amcsiknál rák, a norvégban
lazac), este a holland kocsmában szeszmentes Rammstein buli (azért előtte
bandáztunk egyet pár sörrel és hp-val), a múlt héten meg Hellfire koncert volt
élőben, AC/DC tribute mulatság keretein belül.
A homokos strandröpi pályáról az akna ellen tutibiztos MRAP-ok alá gurul be a labda, ha kiütik, kocogás közben látod, ahogy felengednek egy drónt, és az a nagy király, akinek van bringája, mert az nem gyalogol napi fél-1 órát. A szigor egyébként olyan nagy, hogy ha túlléped a 20km/h-s maximális megengedett sebességet, 500-1000 eurótól indul az alapbüntetés. Igaz, ami nekem civilként Disneyland, az egy fél-háromnegyed éven keresztül eléggé büntet, de a beszámolók szerint nem rossz az élet errefelé, még ha a jereváni leszbikocsmában csaposként könnyebben el tudom képzelni a jövőmet, mint itt.
A homokos strandröpi pályáról az akna ellen tutibiztos MRAP-ok alá gurul be a labda, ha kiütik, kocogás közben látod, ahogy felengednek egy drónt, és az a nagy király, akinek van bringája, mert az nem gyalogol napi fél-1 órát. A szigor egyébként olyan nagy, hogy ha túlléped a 20km/h-s maximális megengedett sebességet, 500-1000 eurótól indul az alapbüntetés. Igaz, ami nekem civilként Disneyland, az egy fél-háromnegyed éven keresztül eléggé büntet, de a beszámolók szerint nem rossz az élet errefelé, még ha a jereváni leszbikocsmában csaposként könnyebben el tudom képzelni a jövőmet, mint itt.
A Rammstein buli után azonnal irány a C17, éjjel Mazarban,
reggel Pápán, délután Bécsben, következő éjjel meg már Minszkben vagyok. Egy ilyen nap
után mindig eszembe jut a gyerekkori mottóm: Aki sokat alszik, az keveset él.
Most egy kicsit sokat éltem, és csak aludni szeretnék.