Afrikában innen csak lejjebb van

Hat nap, hatvan kilométer, hatezer+ méter szint gyaloglás, és semmi teljesítménykényszer. A Kilimandzsárót meghódító legnépszerűbb Machame útvonal egy pazar séta, túraként tankönyvi eset: változatos tájon, megfelelő akklimatizációval profin fölvezetve visz a csúcsra.

Ha voltál már nagy hegyen, kellemes meglepetés a Kilimandzsáró. Ha még nem, akkor is, de akkor csökkenti az élményt, hogy az utolsó egy-két nap nagyon szarul vagy. Kíváncsi lennék olyan statisztikára, hogy hány olyan tök kezdő hal meg relatíve nem túl magas vagy nehéz hegyen, akik korábban fölmentek a Kilimandzsáróra. Mivel nem volt túl nagy tömeg (értsd: hat nap alatt hat külföldit láttam, ebből hármat utolsó nap), a túrát követő napokban beszélgettem emberekkel. Ebből azt szűrtem le, hogy a Kilimandzsáró a világ egyik legveszélyesebb hegye, pont azért, amiért aránylag könnyű: hamis biztonságérzetet ad. Ezt a biztonságérzetet senki nem veszi be, aki egy hétvégét eltöltött életében mondjuk a Tátrában, de a Kilimandzsárót megmászók között szép számmal akadnak kocaturisták, akik mostantól egy Seven Summit csúccsal a tarsolyukban szabadulnak rá a vad természetre, hogy ők ezt megcsinálták.

Igazából ebbe a biztonságérzetbe bele se gondoltam korábban, de amikor egy fiatal lengyel koma elkezdte mesélni a sztoriját a Kilimandzsárón, elgondolkoztam. Túra közben találkoztam két osztrák ápolónővel, akik azért fizettek be, mert „föl tudsz menni tök magasra, Afrika csúcsára”. Ők legalább kicsit képben voltak, hogy mi történik a szervezetükkel. Az első napokban nagyon gyorsan mentek, végül az egyikük az alaptábort is alig bírta elhagyni, a másikuk akaratból följutott. A lengyel koma is, igaz, az ő csapatukban is volt veszteség. Ami hajmeresztő volt, hogy szerinte 4000 méterről indult a túra (valójában inkább 1600, ami azért nem kevés tévedés és látszik, hogy fogalma sincs arról, hol van), meg hogy gyógyszert kell szedni és akkor meg lehet csinálni. Meséltek olyan csapatról is, akik felmásztak, de lejönni nem volt erejük, és helikopterrel hozták le a brigádot. Egy hegy nyilván akkor van meg, ha le is jössz onnan, így teljesítményileg ez is kidobott erőfeszítés.

Ugyan Zoltán barátom, túratársam szokta mondani, hogy nincs könnyű hegy, én mégis úgy gondoltam, ha nem lesz valami nagyon elcseszve, egy hetes kellemes trekking vár rám, nyilván némi komfortzónán túli erőfeszítéssel néhány kritikus ponton.

***

Még Budapestről kezdtem szervezni a túrát, ismerős ismerősén keresztül. Az nagyon gyorsan letisztult, hogy ez nem az a hegy, ahova besétálok és egy paramilitáris embert megkenve húsz vagy kétszáz dollárral sátrazgatok egy hétig. Épp az ellenkezője.

Miután néhány levélváltás alatt lement az ár 1700 dollár körülre, lefixáltuk a részleteket. Három héttel később a hegy lábánál lévő Arushában próbáltam előkészíteni a következő napokat. Először is, hogy kikkel leszek egy hétre összezárva. Nyilván vannak előítéleteim, ha mondjuk öt, ötven pluszos orosz nővel megyek, akik csak oroszul beszélnek és a napi négy órás gyaloglást kilenc alatt teszik meg, akkor mégis inkább másik csapattal mennék, noha érzem a korosodó orosz nőkben lévő potenciált az életbölcsességek és az élet jó értelemben vett élvezete tekintetében. De a helyi koma megnyugtatott, hat kanadaival megyünk, velük meg csupa jó élményem van korábbról. Lazák, voltak már természetben és nem szaladnak el a kihívásoktól. Legutóbbi tipikus példánnyal Észak-Laoszban mulattam egyet, aki az a csávó volt, aki a komoly erdőtüzeknél előre megy a lángokba, és kivágja azt, ami a felvonulás útjában van.

Már túl voltunk az első kétszáz méteren, amikor guideomat, Daudit megkérdeztem, hol vannak a kanadaiak. Lemondták, válaszolta, ketten leszünk. Illetve heten, mert addigra már megvolt a csapat, egy guide, egy szakács és négy teherhordó. Ez utóbbi kicsit soknak tűnik, amíg nem szembesülsz az expedíciók problémájával, az exponenciálisan emelkedő számokkal: ha valaki más hozza a sátram meg a kajám, az plusz egy fő, de annak is kell szállás meg kaja és azt is hozni kell, meg a guidét is, meg ha már ketten hozzák, akkor a két teherhordónak is kell egy és így tovább. Na jó, matematikailag mégsem egészen exponenciális, de így könnyebb elmagyarázni.

Hegyen, túrázásnál mindig ridegen voltam tartva, ha valaki főzött is nekem kínai levest, az azért volt, mert én vittem a sátrat (esetleg a sátrat sem vittem, és aludtunk, ahol befogadtak, de ez egy hosszabb sztori). Itt viszont két napig tartott, mire elfogadtam a luxust: azt könnyebben, hogy már áll a sátram, amikor fölérek valahova, azt sokkal nehezebben, hogy megjelenik egy helyi koma egy lavór melegvízzel fölérkezés után és reggeli előtt, hogy meg tudjak fürödni. Végül leszoktattam erről a csapatot, minthogy arról is, hogy amikor közösen esznek, külön terítsenek a sátramban. Ez alól a reggeli volt csak a kivétel, mert akkor a hat ébredő ember csipázása plusz főzés elég kaotikus volt, ilyenkor azért jobban toleráltam az egyedüllétet. Szakácsot hozni egyébként főnyeremény, első nap tengeri halat sütött, de a továbbiakban is kiváló és tápláló krémlevesekkel, sültekkel és salátákkal pótolta az energiám. Meg tudnám szokni, de onnantól kezdve a túrázás úri hobbi lenne, amit inkább meghagyok másoknak.

Első nap találkoztam a két osztrák csajjal, akik ugyancsak nem hittek a szemüknek, hogy ennyien vagyunk a hegyen. Ők öt napra vállalták be a túrát, de az utolsó előtti napig együtt haladtunk, ők egy órával előttünk. Végül a negyedik nap találkoztam egy houstoni komával, aki a MOL-nak fejlesztett, úgyhogy legalább tudta, hogy hol van Budapest (egy svéd fószer csak annyit kérdezett, vannak-e hegyeink Bulgáriában. Mondtam, hogy vannak). Egyébként amióta időm nagy részét kedvenc finn black metál együttesem, az Impaled Nazarene pólójában töltöm, aminek a hátán van egy gigantikus finn zászló és egy 100 years of finnish independence felirat, kihúztam az méregfogát azt Are you from Germany?-nek, bár orosznak néztek már benne. De legalább finn-nek is. Aránylag felszínes beszélgetéseim alapján úgy látom, a 21. században a történelem (meg a földrajz meg a biológia, hajmeresztő sztorik, majd máskor elmesélem) ismerete Európában sem érdekel túl sok fiatalt, úgyhogy kíváncsian várom, mikor ismétli meg önmagát a történelem. Persze lehet, hogy elkerülte a figyelmem, hogy közben bácsi lettem.

***

Amiért tankönyvi eset a Machame útvonal, az a jól belőtt akklimatizáció. Emiatt tudják olyanok is teljesíteni a Kilimandzsárót (elismerve, hogy messze képességeiken és erejükön felül, és emiatt mindenképpen megérdemelnek egy hátbaveregetést), akiket legfeljebb az Őrségbe engednék fényes nappal kirándulgatni, de csak nyáron és feltöltött telefonnal. Az esti alvások szintjei nagyjából így néztek ki (méterben, tengerszint felett, nyilván): 3000, 3700, 3900, 4000 és 4700 méteren, köztük persze van rengeteg extra szint, például 3700 és 3900 között fölgyalogolsz 4600-ra, csak hogy érezd a törődést.

Akklimatizációként előtte sokan megmásszák a szomszédos, úgy 1400 méterrel alacsonyabb Merut, de jó kondi/kevés idő esetén ez kihagyható.

Gyaloglás közben figyeltem a helyi komákat, milyen hulladék felszereléssel jönnek a hegyre. Az egyik guide, aki most segédként jött, a bakancsára mutatott, hogy sokszor volt már fönn, de ebben a szarban most nem tudna. Gyakorlatilag szét volt nyitva az oldala a talpánál, a Gellérthegyre inkább mezítláb mennék, mint ebben. Visszatérés után gyorsan szétosztogattam a felszerelésem nélkülözhető részét. Különösen a téli futónadrágom okozott nagy örömet, mert három réteget fog kiváltani, amíg az enyészeté nem lesz, de a kisebb kesztyűm és a pálinkásflakám is megtalálta a maga boldog tulajdonosát. Ha véletlenül erre jártok, mindenképpen olyan cuccot is hozzatok, amit már nem használtok, tudtok nélkülözni vagy kinőttetek.

Miután a Kilimandzsáró a kenyai határon van, ezért az élelmes kenyaiak túlságosan is maguknak érzik a hegyet. Végül is látszik Kenyából, nem? Ahogy Jerevánból nem lehet felmenni az Ararátra, úgy a határ itt is zárva. A brutális tanzániai adókat kikerülendő (jelenleg 132 USD/fő/nap csak az ottlét), a Kenyából induló túrák besunnyogtak a hegyre olcsón. Meg pár éve az Al-Shabab is átkúszott egy kis adománygyűjtésre a túrázóktól. Azóta minden kempingplacc mellett van állandó helyi ranger jelenlét. Nemcsak a balfasz/felkészületlen turisták miatt, hanem a korábban a környező falvak kétségbeesett és bűnözőbb hajlamú szegényei is megkockáztattak egy-egy éjszakai portyát a sátrak között. De ma már nincs ilyen. A helyiek viszont megmakkannak az őrhelyen, 10 nap fönt, 10 nap család, ami nem rossz beosztás. De, hogy 10 napig ugyanazzal a pár arccal vagy összezárva a hegyen, és ezt évi hat hónapon át, minden évben, az kicsit sok. Különösen most, amikor a napi pár áthaladó ember nem sok munkát ad.

Végül a sok szépség, az esőerdei indulástól a magashegyi sivatagos tájig, véget ért, és kora délután megérkeztünk az alaptáborba. Délután, este alvás, éjfélkor fejlámpa föl és indulás. A magam részéről egy gyors hit’n’run túrában gondolkoztam, ezért csak négy darab kekszet és másfél liter vizet vittem, hogy ne kelljen sokat cipelni. Végül öt és fél óra gyaloglás után, vaksötétben értem föl a peremre. Majd, guideom pár perccel magam mögött hagyva, egyedül néztem végig a pirkadást Afrika tetejéről és elmorzsoltam egy könnycseppet.

A lefelé utat kocogva 2 óra alatt behúztuk, így mindennel együtt reggel negyed 9-kor már a sátramban néztem ki a fejemből, majd pár perccel később elindultunk lefelé – 1600 méterre. Azt hiszem ez a 4200 méter szint lefelé, 6 óra alatt, életem rekordja, és csak remélni tudom, hogy a közelébe sem jutok többé. Leginkább az volt bosszantó, hogy a sok ereszkedés közben nem lehet tájat bambulni, mert arcra esel, így a világ egyik legszebb helyéből főleg a bakancsom orrát és a köveket láttam. De azt hiszem, kipussziskodtam magam, abbahagyom.

Utólag még volt egy hosszabb köröm a csapatomnak adott jattal. Mivel iszonyatos adók vannak minden turistás dolgon, ezért a túraszervezők úgy próbálnak meg versenyképes árat adni, hogy a kísérő csapatnak gyakorlatilag nem számolnak fizetést. Illetve természetesen igen, de megalázóan keveset, emiatt a szerény bevételüket a végén összedobott jattból egészítik ki vállalhatóvá. Egy túravezető 25, egy szakács 15-20, a hordárok 5-10 dollárt kapnak egy napra. Mármint jattban. A fizetésük ennek töredéke. Ez természetesen nem kötelező, ha valaki elégedetlen a szolgáltatással. De mivel hat napon át a lelküket kitették, hogy jó legyen nekem, csomót dumáltunk és megkedveltem őket, fel sem merült, hogy ne kapjanak. Mivel kiesett mögülem a kanadai csapat, ezért a nagy „szétdobjuk, hogy mindenkinek jó legyen”-nel egyedül maradtam. Tudtam, hogy többüknek egy éve ez volt az első munkája, másnak csak november óta. Már Mafia óta kínosan figyelek arra, hogy a nálam lévő pénzt minél jobban terítsem a lehetőségekhez mérten és nagy vagy kis cégek helyett inkább a solo helyi arcoknak adjam guideolásért, főzésért meg apró szívességekért, például hogy vigyen be motorral a városba töltőkábelt venni vagy szerezzen buszjegyet másnapra.

Arushai szállásomra visszatérve már csak arra maradt erőm, hogy mosassak és berendeljek pár dupla Jamesont (döbbenet, hogy 1 dollár egy feles a jobbikból) és kipihenjem magam, ugyanis a Serengeti és a Ngorongoro összes orrszarvúja és elefántja csak rám várt.

Afrikai karanténnapló

A biztonságos öblöt elhagyva irány a nyílt óceán

A kevéssé ismert, illetve néhány esetben a teljesen ismeretlen úticélok bejárása továbbra is az első számú hobbim és néha megélhetésem, időnként azonban felül kerekedik bennem a racionalitás és olyan helyekre utazom, amik nemcsak a magamfajta fazonok által kedvelt „minden jöhet, amiről nincs kép a neten” kategóriába esnek. Ennek többféle oka van, a piaci kényszer csak az egyik. Ennél sokkal fontosabb, hogy a bejártabb, mások számára is vonzó helyek nem ismerete egyáltalán nem erény. A letaposott turistaösvényen végigmenve újraértékeled a saját (eladhatatlan, veszélyes, nehezen megközelíthető, stb.) úticéljaidat, új perspektívát kapsz a tervezéshez és megtanít jobban értékelni azt, amit már elértél. Fordítva is működik persze, a kiépült turisztikai rendszerek ezer vérző sebe megmutatja, milyen csapdák leselkednek az egyszer majd felfutó régiókra. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ugyanazt a hibát nem követik el ezredszer is.

Naivitás lenne azt hinni, hogy a turizmusban nem a profit határoz meg mindent rövid- és középtávon, ezért a helyi közösségek lerablása, szétverése, a természet kizsákmányolása továbbra is a gyors haszonszerzéshez vezető legrövidebb út. Azonban akadnak arra utaló jelek, hogy lassan ébredni kezd az emberiség és megpróbál a hírnevéhez méltó intelligenciát felmutatni és fenntarthatóvá tenni a rohamosan bővülő nemzetközi turizmust. Az ellentmondás persze nyilvánvaló: ha egy szigetre beengedsz napi ezer embert tíz dollárért, az eltart száz helyit és tönkreteszi a környezetet, ha beengedsz száz dollárért száz embert, az eltart tíz helyit és valamelyest megőrzi az élővilágot. Mivel a fizetőképes kereslet számára leginkább az egzotikus, jobbára szegény (ezt most nem fejtem ki és nem szofisztikálom, nagyjából könyvtárnyi irodalma lehet) helyek a vonzóak, a helyiek pedig nyilvánvalóan szeretnének jobban, könnyebben élni és több bevételre szert tenni, ezért a környezet tönkretétele nagyjából minden szereplőnek közös érdeke rövid távon.

Kora reggel Chole szigetén

Most a lassú rádöbbenés korszakát éljük, amikor észrevesszük, hogy a túlhalászott tengerek, a kifehéredett korallok, a kiirtott dzsungelek legfeljebb a több ezer kilométerre lévő nagyvárosi fogyasztók számára érdektelenek, miközben a helyi közösségek csupasz seggel állnak a csalódott turisták előtt, mert már nincs mit megmutatni.

Mielőtt egy Kegyetlen Évek-korszakos Moby Dick dalszöveg kerekedik ebből a bejegyzésből, abbahagyom: a kormányzatok egyre több adót vetnek ki a turizmusra a veszélyeztetett helyeken, korlátozásokat vezetnek be, lezárnak a kontrollálatlan tömegek által letarolt természeti kincseket (leghíresebb példája ennek a Part című film miatt élvezhetetlenné tett Phi Phi Thaiföldön, amit egy évre lezártak a hatóságok), vagy korlátozzák a külföldi befektetéseket (például minden cégnek 51%-ban helyi tulajdonúnak kell lennie, és még sorolhatnám). Ez persze nem azt jelenti, hogy minden jó irányba megy, hanem azt, hogy az eddigi mérhetetlen rombolás helyenként lelassul.

Örök dilemma, nemcsak nálam, hanem aki sokat jár erre-arra nyitott szemmel, hogy mennyire kívánok ebben a pusztításban részt venni. Észrevétlen törekvés ugyan, de próbálom szelektíven gyűjteni a szemetet, nem tartok fenn autót, utálok vásárolni, így csak a legszükségesebb dolgokkal rendelkezem, viszont a repülés miatt akkora az ökológiai lábnyomom, mint egy nógrádi falunak (legyen mondjuk a mind közül a legjobb nevű, Kisecset). Mivel dolgoztam már nemzetközi fejlesztésben, és nem keveset írtam is ezekről a problémákról, szeretném azt hinni, hogy nem átlag nyaraló vagyok, és az átlag nyaralónál hasznosabbak, illetve kevésbé károsak az utazásaim (nem feltétlenül ökológiailag, hanem mert próbálok figyelmet felkelteni; amit egy-két ember, el szokott olvasni).

***

Dolgok, amik nem hiányoznak az életemből: első óra előtt az iskolaudvaron

Pár éve a courserán elvégeztem a koppenhágai egyetem egy kurzusát Zanzibár fenntartható hulladékkezelése és a környezetszennyezés témában. Mivel korábban nem jártam ott (mármint Zanzibáron, Koppenhágában szerencsére felejthetetlen napjaim és még felejthetetlenebb éjszakáim voltak korábban), semmilyen kötődésem nem volt, így nyugodt szívvel és szűz tudattal álltam a témához. Ezzel párhuzamosan szép lassan Afrikába is kezdtem beszivárogni, főleg Szudánban meg Etiópiában töltöttem hónapokat munkával és utazással. Végül szakmai meg személyes okok miatt a térképre került Tanzánia: itt van a már tanulmányozott Zanzibár, kedves ötezres vulkántúráim gyöngye, a Kilimandzsáró is itt található, és hogy teljes legyen a package, hozzácsapok szafarit meg búvárkodást is, és korrektül végigjárok mindent, későbbi túrák terveivel a tarsolyomban. Azzal persze tisztában vagyok, hogy ez csak a felszín karcolgatása, de első lépésnek megteszi. A többi majd idővel jön, hakuna matata, ahogy a szuahéli mondja, semmi para.

Az egész sztorinak érdekes csavart adott a koronavírus. A magyarországi káosz és paranoia, a hiteles információ hiánya és a járványkezeléssel kapcsolatban nyilvánvalóvá vált inkompetencia miatt úgy gondoltam, hogy a természetben lenni semmivel sem kockázatosabb, mint az otthoni rettegést és bénázást napi szinten követni és megpróbálni megfelelni mindennek.

Tanzánia látszólag egész jól jön ki a járványból. Mivel hivatalosan tagadták, majd szépen elhallgatva mégis bevezettek néhány látszatintézkedést, a külvilág felé azt mutatták, hogy minden rendben és korlátozás nélkül, teszt nélkül be lehet utazni az országba. Emiatt aztán némi visszaesés mellett tovább pörög a biznisz, legalábbis a tengerparti részeken. Máshol meg teljes az összeomlás. Nyilván fertőzöttekről meg a járvány terjedéséről megbízható adatok nincsenek (ez máshonnan is ismerős lehet), Afrikában azonban egy ilyen nem népességtizedelő járvány nem üti meg az ingerküszöböt a hétköznapi problémák mellett.

***

A koronavírus nemcsak elvett, hozott is. A búvalbaszottságnak egészen komoly szintjét szoktam néha tapasztalni Magyarországon (most ebbe ne menjünk bele jobban), ezzel szemben Tanzániába érkezésem után pár nappal, az isten háta mögötti Mafia, majd Chole szigetén szívemből szóló sztorikba ütköztem.

Zubi

Zubi legfeljebb huszonpáréves fiatal lány, remek angollal és kielégíthetetlen kíváncsisággal. Ő például tudja, hogy az internet nem a facebook, és egészen meglepő dolgokról rendelkezik ismeretekkel. Mafia szigetén, egy olaszok által működtetett hotelben volt recepciós, amíg a vírus miatt el nem maradtak a vendégek és el nem veszítette a munkáját. A kétségbeesés fázisán gyorsan túljutott, kitalálta, hogy amúgy is a maga ura akar lenni és nem éhbérért dolgozni európaiaknak, így épített egy kunyhót a tengerparton és elkezdett főzni meg sört árulni. Főzni meg sütni az anyjától, a hotel szakácsától meg a youtuberól tanult, és főleg turistáknak tervezte eladni a szolgáltatását. Mivel az most nem nagyon nagy kasza, az első beszélgetés után áttettük a napi főétkezést Zubi kunyhója elé a tengerpartra. Így sikerült kipróbálni a gigantikus grillezett homárt, ami délelőtt még a gondtalan homárlétet élte valami szikla alatt a mélyben, és amit egy rendes étteremben sosem rendeltem volna három számjegyű dollárért. Ha egyszer véletlenül gazdag leszek és lesz valamennyi fölösleges pénzem, ilyen embereknek fogok osztogatni pár száz dollárokat, hogy vegyenek gáztűzhelyet meg botmixert és legyen rendes életük, amilyet szeretnének és megérdemelnek és amitől szó szerint csak pár száz – számukra szinte megszerezhetetlen – dollár választja el őket.

Gideon hozta a második kovidos sztorit, nagyjából ugyanezt. Ő előbb pincér, majd kapitány volt egy búvárhajón, végül búvároktató lett. Éhbérért dolgozott, ezért még a vírus előtt belengette, ha nem kap több fizetést, felmond. Emiatt ő volt az első a búvárbázison, akit elküldtek. Helyi túrákat kezdett szervezni egy Matthias nevű komájával meg egy csónakos fazonnal. Matthias a parton lógott és mindenkivel dumált, így talált meg minket is. Amikor kiderült, hogy egy teljesen helyi bizniszbe kezdtek, azonnal jelentkeztünk egy túrára. Gideon pontosan azt mesélte, amit hallani szeretek, illetve amit én is vallok: minek dolgozzon másnak vakulásig, ha szarul keresni egyedül is tud. Így legalább akkor van szabadnapja, amikor neki jól esik, nincs nyomás, nincs stressz, és ha egyszer végre beindul a biznisz, még félre is tud majd tenni.

Gideonnal fedeztük fel Chole szigetét (illetve csak mi. Ő már ismerte:). Parányi sziget az Indiai Óceánon Mafia mellett, körülbelül 1500 lakossal, végtelen mennyiségű kutyaméretű gyümölcsevő denevérrel, hagyományos hajóépítőkkel, akik kerti kapához hasonló alkalmatlansággal faragnak ki komplex alkatrészeket fából, amiből én legfeljebb fogpiszkálót gyártanék úgy tizenötször annyi idő alatt. Mindenki iskolás vagy halász, abból is jobbára a szabadtüdős-szigonyos fajtából, akik a polipokat meg a homárokat vadásszák le. Egyszerű élet, nincs rezsi, 11 hónap napsütés, egy hónap eső, minden nap tengeri kaja és gyümölcs és senki sem gyűjt Teslára.

Mafián egyébként egy héttel lekéstük a cetcápa szezont, de azért kiváló merüléseink voltak eddig nem látott gyönyörűségekkel. Akit érdekelnek a részletek: helyenként rengeteg a legfeljebb pár centis, mesefigurákra emlékeztető tengeri csupaszkopoltyús csiga, ezerféle élénk színben, szarvakkal, külső kopoltyúval, megfelelő nagyításban igen magas cukiságfaktorral (guglizzátok meg, goproval nem lehet éles és részletgazdag makrókat készíteni ). Meg persze a szokásos korallvilág rájákkal, szirti cápával, meg az összes többi színes hallal, rákkal és teknőssel.

Egyik nap csatlakozott hozzánk a svájci Susan, aki 2000+ merülésen van túl bő 40 év alatt, így mindenképpen szaktekintélynek számít a témában. Az Attenborough által elmesélt sztorit erősítette meg, miszerint az utóbbi évtizedekben gyakorlatilag eltűntek a nagy testű tengeri állatok a part menti vizekből, és az egész tengeri élővilág töredékére esett vissza, amit a korallfehéredés és a tengerek melegedése tovább fokozott. 

Azért a látvány így is lenyűgöző, legalábbis errefelé. Elképzelni is nehéz, milyen lehetett évtizedekkel korábban merülni, amikor teljes pompájukban tündököltek a világtengerek.

Pár éve merültem Thaiföldön kifehéredett korallokon. Az ezer szín először eltűnik, fehérré válik, majd mindent belep a barnás-szürkés üledék. Az egykor színes mesevárosokban pár kósza hal cikázik csak a romokon. Az ilyen táj nagyon szomorú, Hirosima előbb jutott szembe róla, mint bármi más, ami élővilággal kapcsolatos.

***

Afrikával kapcsolatban az egyik alapvető tapasztalatom, ha van egy viszonylag apró problémád, aminek a megoldásához be kell vonni másokat is, pillanatokon belül eszkalálódik a helyzet és több nagy, átmenetileg megoldhatatlan problémád lesz a végén. Amikor lemerült a mobilnetem és megpróbáltam föltölteni, akkor kezdődött. Az egész nem lett volna lényeges, de, gondoltam, ha egy feltöltőkártya megvásárlásával megoldom, akkor pont megér öt perc ügyintézést. Mivel meccsnézés közben sikerült megzavarnom a faluban mindenkit, aki ilyesmiben segíthetett volna, egy helyi kománk próbált meg intézkedni, aminek az lett a vége, hogy kétszer félórát motoroztunk a legközelebbi városba, neki is kellett hozzá venni újabb sim kártyát, nekem regisztrálni egy helyi mobilfizetési rendszerbe, azon pénzt fogadni kápéért cserébe, hogy végül legyen 8 giga netem, ami másnapra valahogy elfogyott. Amiért mégis megérte a sztori, az a motorozás volt, amiből a visszautat éjjel abszolváltuk, néha vaksötétben, valamiért lekapcsolt lámpával száguldva, emiatt pár másodperces pánikrohamokkal.

Ötödik nap magunk mögött hagytuk ezt a néptelen paradicsomot és átmentünk Zanzibárra egy teljesen más kultúrába, de erről majd legközelebb. Holnap reggel indulok a Kilimandzsáróra, egy hétig teljesen offline leszek. Végre.