Bosanski Bin Laden

Kivételesen egy interjút teszek föl nektek. A beszélgetés 2008. februárjában zajlott le Szarajevó Ilidzsa nevű városrészében. Walkó Ádám begin_of_the_skype_highlighting     end_of_the_skype_highlighting tolmácsolt. Abu Hamza elég ellentmondásos figura, az interjúit összehasonlítva sem egészen tiszta az álláspontja. Érdemes összevetni például a Spiegel-interjúval... Az utóbbi időben vezető téma volt nemcsak a Spiegelnél, de a horvát Globusban és a Jutarnji listben, valamint a bosnyák Bosnában is. Ez a szöveg eddig nem jelent meg sehol, nem jelenhetett, mert egyoldalú, ugyanis a bosnyák hatóságok álláspontját nem tükrözi. A probléma mindenestre érdekesebb annál, minthogy említés nélkül elsikkadjon.

„A terrorizmus elleni harcban az emberi jogokat is sértik”

Abu Hamza Al Hussein Imad, a boszniai háború szír származású mudzsahed harcosa, a volt mudzsahedek jogait védő Ensarija szervezet vezetője


Hogy került Boszniába? Hogyan keveredett a háborúba?
Miután leérettségiztem Szíriában, csereösztöndíjasként Jugoszláviába jöttem 1983-ban, a belgrádi orvosi egyetemre. Később átmentem Rijekába, mert ott sokkal melegebb van és ott a tenger. 1992-ben, a boszniai háború kitörésekor aztán megindultak a menekülthullámok. A rijekai iszlám közösséggel együtt humanitárius munkában vettem részt. Egy 13 éves menekült kislány nagyon mély nyomot hagyott bennem. Tulajdonképpen miatta mentem át Boszniába harcolni. Amikor megérkezett, a kislány nem beszélt. Amikor kérdeztük, hogy születésétől fogva ilyen-e, a vele lévők elmondták, hogy a szerbek a szeme láttára erőszakolták meg és gyilkolták meg az anyját, majd őt is megerőszakolták. Akkor úgy éreztem, hogy ilyet emberek nem tesznek, csak állatok. Akkor mindent otthagytam Rijekában, Boszniába mentem és megkerestem muszlim testvéreimet.

Akkor kezdett el humanitárius ügyekkel foglalkozni?
Amikor átmentem Boszniába, mindenfelé kérdezgettem, merre vannak muzulmán testvéreim. Tesanjba mentem, és mivel ismertem a nyelvet, ezért rögtön összekötőnek, fordítónak, szóvivőnek használtak, mivel a többiek nem beszéltek bosnyákul, és nagyon nehezen tudták magukat megértetni a lakossággal. Tulajdonképpen koordinációs feladatokat láttam el a muzulmán testvéreim és a bosnyák hatóságok, illetve helyi közösségek között.

A háború után 10 évig látszólag semmi gond nem volt az állampolgárságával…
Épp Tesanjban voltam, akkor érkezett Rijekába egy hajó segélyszállítmányokkal. Problémák merültek föl a szállítmány fogadásánál, és mivel sok kapcsolatom volt a városban, engem küldtek le oda, hogy oldjam meg a problémát. Ekkoriban, ’93-ban tört ki a horvátok és a bosnyákok között a háború, és lezárták a határokat. Emiatt nem tudtam visszatérni Boszniába. Így Rijekában maradtam, mint logisztikus. Zágrábban elvettem egy bosnyák menekült nőt, ekkor a zágrábi bosnyák nagykövetségtől megkaptam a bosnyák állampolgárságot, és visszatérhettem Boszniába. Tehát én nem a háború miatt kaptam állampolgárságot, hanem a házasságom révén. 9/11-ig senki nem kérdezősködött, senkit nem érdekelt, hogy mit keresek én ott. Akkor viszont minden fenekestül felfordult. Valakinek eszébe jutott, hogy Boszniában vannak mudzsahedek. Meg akartak tőlünk szabadulni.

A házasságát a hatóságok is elismerték, nem csak a saria szerint volt?
Horvátországban a feleségem menekült volt. Én pedig külföldi, a horvátok nem akartak összeadni. A horvát törvények szerint a Horvátországban született gyerek automatikusan megkapja a horvát állampolgárságot, az enyém nem kapta meg. A horvátok mindenhova úgy jegyezték be, mint bosnyákot. Megkötöttük a vallási házasságot a saria szerint, majd elmentünk a nagykövetségre, és ott kaptunk egy hivatalos igazolást arról, hogy házasok vagyunk. Amikor visszatértünk Boszniába, akkor elmentünk az önkormányzathoz, ahol hivatalosan is elismerték a házasságot.

Tehát semmilyen jogalap nincs arra, hogy visszavonják az állampolgárságát, azt leszámítva, hogy kockázatot jelent a nemzetbiztonságra…
Először közvetlenül 9/11 után vették el az állampolgárságom, mert rajta voltam egy 120-as listán, amit a bosnyákok állítottak ki a mudzsahedekről. Akkor fellebbeztünk a bíróságon, a bíróság semmissé nyilvánította a döntést, és visszakaptuk az állampolgárságot. Még két vizsgálóbizottság is foglalkozott az üggyel, de nem találtak semmiféle indítékot vagy bizonyítékot. A szarajevói föderációs bíróság pedig megállapította, hogy törvényes úton kaptuk meg az állampolgárságot. Ezek után megalakult a közös bosnyák hatóság a szerbekkel és a horvátokkal együtt, és az első intézkedéseik között volt az, hogy amerikai nyomásra egy új vizsgálóbizottságot állítottak fel, amely az állampolgárság revízióját felügyelte. Amikor ez az új bizottság látta, hogy az eddigi tapasztalatok alapján ilyen módon nem vehetik el az állampolgárságot, háromszor módosították az állampolgárságról szóló törvényt.

Miszerint…
Először is, amennyiben Dayton után nem hagyjuk el Boszniát, akkor elveszítjük az állampolgárságunkat. A második módosítás értelmében, elveszik az állampolgárságot, ha bármilyen szabálysértésért vagy bűncselekményért elítélnek. A harmadik értelmében, akinek csak bosnyák útlevele van, de személyije nincs, az ugyanígy jár. Ha van állampolgársága, de Bosznián kívül él, akkor is elveszik. De még így sem tudták mindenkinek elvenni az állampolgárságát. Végül hoztak egy olyan jogszabályt, hogy a bíróság indoklás nélkül is megfoszthat minket az állampolgárságtól. Ez az új vizsgálóbizottság az afroázsiai mudzsahedek 90%-át megfosztotta az állampolgárságtól. A maradék 10%, aki nem ebből a régióból jött, annak a 80%-át fosztották meg – gyakorlatilag szinte mindenkit. Az új vizsgálóbizottságnak a döntése végleges volt, nem lehetett ellene fellebbezni.

Milyen volt az el-mudzsahed egység? Miért ugranak rá ennyire?
A mudzsahedek többsége szét volt szóródva Boszniában, különböző területeken csatlakoztak a bosnyák hadsereghez. De az együttműködés a bosnyák hadsereggel nagyon nehézkes volt. Mi forróvérűek vagyunk, jól képzett, jó harcosok. Végrehajtottuk a hadműveleteket, elvégeztük a feladatunkat, és azt láttuk, hogy az akciókban a bosnyákok magunkra hagytak minket. Néhány alkalommal úgy tűnt, mintha elárultak volna. Sok muzulmán testvéremet elvesztettük. Akkor határoztuk el, hogy nem veszünk részt közös akciókban a bosnyák hadsereggel. Megállapodtunk a bosnyák hadsereggel, hogy megalakítjuk a saját alakulatunkat. Akik nem isznak, nem dohányoznak, az iszlám szerint élnek. Ez volt az el-mudzsahed. Nem az alakulat nagysága volt a gond, hanem az, hogy abban az időben a bosnyák hadsereg pszichológiailag demoralizált állapotban volt. Az alakulatunk sikeres volt. A bosnyákok azt látták, hogy idejönnek a külföldiek, hogy értük harcoljanak, ők meg nem csinálnak semmit. Amikor látták, hogy ez a kis számú alakulat számos alkalommal meg tudta törni Európa akkori ötödik legerősebb hadseregét, visszaadtuk nekik a harci kedvet és a morális tartást. Az a véleményünk, hogy ez a siker szúrta a szemét a bosnyákoknak, de a nyugatiaknak, az amerikaiaknak is, akik próbálták megteremteni a békét. Nem akarták, hogy a 250 ezres bosnyák hadseregből mudzsahedek váljanak. Gyorsan be kell fejezni a háborút és a problémát megoldani – ezt akarták az amerikaiak, a nyugat, és a bosnyákok is.

…a probléma a strassbourgi emberi jogi bírósághoz került. Mit vár, mi lesz ennek a végkimenetele? Mit reagálnak erre a bosnyák hatóságok?
A hatóságok azt remélték, hogy az állampolgárság eltörlése után a mudzsahedek többsége elhagyja Boszniát. De mi nagy médiakampányba kezdtünk, sokat tudósítottak erről, és nemzetközi szintre vittük az ügyünket. Erre a hatóságok kissé visszavettek a tempóból. Kiálltam a tévé elé, és azt mondtam, hogy tiszteljék a törvényt: ha mi, mudzsahedek betartjuk a törvényt, akkor tartsák be a hatóságok is. Ha ők kijátsszák a törvényt, akkor mi is ki fogjuk játszani a hatóságokat. Ha nekik ez kell, akkor megkapják. De nem lehet az emberekkel játszadozni. Először tartózkodási engedélyt kértem: visszautasították. Aztán menekültstátust, azt is visszadobták. Aztán humanitárius munkához való tartózkodási engedélyt, azt is elutasították azzal az indoklással, hogy én nemzetbiztonsági fenyegetést jelentek Bosznia-Hercegovinára. De semmiféle bizonyítékuk nincs. Semmiért nem ítéltek el, semmiféle törvénytelenséget nem követtem el, háborús bűnökkel sem vádoltak soha. Ezzel Boszniában kihasználtuk az összes törvényes lehetőséget. A strasbourgi bíróság kimondta, hogy Bosznia nem adhat ki Szíriának, ahol létezik a halálbüntetés. A bosnyák alkotmánybíróság kezdett el foglalkozni az ügyemmel. Most az alkotmánybíróság vizsgálja azt, hogy sérültek-e az emberi jogok, vagy sem. Erre várom a választ. De ez a válasz lehet holnap, vagy lehet egy év múlva. Addig továbbra is Boszniában tartózkodhatok. De az is lehet, hogy nem veszik figyelembe a strasbourgi bíróság döntését.

Amikor megvonják az állampolgárságát, gondolom elkobozzák a javait. Mi történt a tulajdonával?
Amikor megvonták az állampolgárságomat, mindenem elveszettem. A lakást átírattam a feleségem nevére. Volt egy cégem, és mivel nem vezethettem tovább, mint bosnyák, külföldiként, szíriaiként kellett bejegyeztetnem. Elmentem a cégbíróságra, ők a nemzetbiztonsági minisztériumtól kértek jóváhagyást. A minisztériumban azt válaszolták, ha azt akarnánk, hogy itt maradjak, nem vették volna el az állampolgárságot. Így megtagadták a jóváhagyást. Elveszítettem a cégemet, a házasságlevelemet is érvénytelenítették. Nekem ezt újra kéne kérvényeznem, de erre nem vagyok hajlandó. Bosnyáknak érzem magam. Ha akarják, elismerik, de én újra nem fogom kérvényezni. A házasságlevelet is azért érvénytelenítették, mert az szerepel benne, hogy bosnyák vagyok. Az autómat is át kellett íratnom a lányom nevére. Így próbálják meg szűkíteni a mozgásteret körülöttem, hogy magamtól hagyjam el az országot.

Kettős állampolgár, vagy bosnyák?
Amikor kérvényeztem a bosnyák állampolgárságot, akkor feltették a kérdést, hogy meg akarom-e tartani a szír állampolgárságot, vagy csak a bosnyákot akarom. Mivel Szíria és Bosznia között nincs szerződés, ami rendelkezne erről, én csak a bosnyákot választottam. De a szír állampolgárságról nem lehet lemondani. Szíriában senkit nem érdekel, hogy lemondok-e róla vagy nem.

Mire számít akkor, ha el kell hagynia az országot? Van-e valami szankció ellene?
Ha az alapján utasítanak, ki, hogy a nemzetbiztonságot veszélyeztetem, az nagy probléma Szíriában is. Már 25 éve semmilyen kapcsolatom nincs Szíriával. Ha most visszamennék, azt hinnék, valami bin Ladent kaptak vissza. Először is képzelje el azt, hogy elmegy egy országba, hogy harcoljon érte, vagy segítsen, és cserébe ilyen módon kiutasítják. Akkor a szírek azt mondják, nézzük csak meg, ki ez az ember. Másodszor, nem vonultam be a szír hadseregbe. Harmadszor, én a bosnyák hadseregben szolgáltam, mint önkéntes. Ezt a szír törvények büntetik. De a legfontosabb, hogy 9/11 után az összes mudzsahed nagy kérdőjellé vált. Hiába nincsen semmilyen bizonyítékuk, ahogy itt Boszniában mondják, ha medvevadászatra indulnak és találkoznak egy nyúllal, a nyúl hiába magyarázza, hogy ő nem medve.

A többi európai muszlimmal van kapcsolata? Akik esetleg tudnának segíteni?
9/11 után nagyon megnehezült a kapcsolattartás. Kockázatos felhívni a másikat. Nem tudhatom, ő hogy él, milyen körülmények között. Ha neki van valami problémája, és te felhívod, rögtön belekerülsz a képbe és neked is problémád lehet belőle. Ha ő hív engem, abból ugyanúgy probléma lehet. Így mindenki a saját dolgával törődik, azt próbálja elrendezni. A legtöbbet az emberi jogi szervezetek segítenek. De a többiek nincsenek abban a helyzetben, hogy segítsenek. Nem várhatsz segítséget olyantól, aki olyan problémákkal küzd, mint te. Ezért elhatároztuk, hogy a szervezetünk csak Boszniával foglalkozik, és csak a boszniai eseteket próbálja megoldani. Nehogy valaki ránk foghassa, hogy bármiféle kapcsolathálózatot működtetünk, mert ez nem igaz. A terrorizmus elleni harcban az emberi jogokat is sértik. Mindenki, aki az ilyen ügyekkel foglalkozik, azokkal mi tartjuk a kapcsolatot. Ha van bizonyítékok, akkor ítéljenek el minket, ha nincs, akkor hagyjanak minket békén.

Hogy vélekedik a boszniai iszlámról? Nem vádolják-e vahabbizmussal vagy radikális eszmék terjesztésével?
Ha a bosnyák hatóságoknak lenne bármiféle bizonyítékuk, mi már itt nem beszélgethetnénk. 9/11 után, ha nekik bármilyen bizonyítékuk lenne arra, hogy Abu Hamza bármit is elkövetett, én már rég Guantanamón lennék, ez kétségtelen. De mivel nincs, ezért így bánnak el velünk. Most BiH boszniai hatóságáról beszélünk. A szerb és a horvát részhez semmi közünk sincs. Nekik is van egy álláspontjuk, ez az ő joguk. De maga a boszniai rész is megosztott. Reálisan nézve az emberek 50 százaléka velünk van. A másik fele az mérlegel. A komcsik meg az Amerika barátok ellenünk vannak (20%), a többi 30% ingadozik. Akik ellenünk vannak, azok oldalán áll a propaganda, nyomást gyakorolnak, és ők terjesztik, hogy mi radikálisok vagyunk. Azt mondják, azt akarjuk, hogy a bosnyákok szigorú szabályok szerint éljenek. De semmilyen bizonyíték nincs erre. Mert már 92-ben is azt mondták, hogy itt egy radikális muzulmán államot akarnak létrehozni, és akkor még egyikünk sem volt itt. Ezt azért mondják, hogy legyen rá alibi, hogy miért utasítanak ki minket az országból.

És akkor most Bosznia és az iszlám. Mi csak azt mondjuk a bosnyákoknak, hogy ha a szerbek és a horvátok visszatértek a gyökereikhez, visszatértek a vallásukhoz, az egyházukhoz, újra a saját népviseleteiket hordják, újra használják a nemzeti szimbólumaikat, miért nem térnek ők is vissza az iszlám gyökereikhez. Azzal vádolnak minket, hogy radikálisok vagyunk, de ott van a ravna gorai mozgalom Brcskoból, vagy az usztasa szervezet Mostarban, őket senki nem bántja, velük senki nem foglalkozik. De ha mi hallatjuk a hangunkat, az rögtön radikalizmus és terrorizmus, de nem itt van a probléma. A legjobb példa Törökország. Már hány éve próbál meg bejutni az Európai Unióba? A NATO-ban nekik van a legtöbb katonájuk. De az EU nem hajlandó őt befogadni, mert egy keresztény Európát szeretne. Ez a probléma, nem mi, a mudzsahedek. A gond az, hogy a bosnyákok önálló nemzet, és ez zavarja őket, ezért nem szeretnek minket Európában. A mudzsahedek csak egy kifogás, és erre hivatkoznak, hogy a bosnyákok mások.

Mikor alakult az Ensarija? Mi a célja?
A szervezet azzal a céllal jött létre, hogy jogi segítséget nyújtson azoknak, akiknek az állampolgárságukkal kapcsolatos problémájuk van. Egy testvéremmel vezetem a szervezetet, mi beszéljük a nyelvet, mi ismerjük legjobban a helyi viszonyokat. Alakítottunk egy jogászcsoportot néhány ügyvéddel, és igyekszünk felkeresni ezeket az embereket és segíteni rajtuk. Először a boszniai hatóság nem akarta bejegyezni a szervezetet. A törvény pedig úgy rendelkezik, hogy amikor beadják a kérvényt, nem kell megvárni az engedélyezést, hanem megkezdheti a működést. Ennek alapján mi működünk is. Néhányan féltek velünk kapcsolatba lépni, úgy gondolták, hogy az számukra hátrányos lehet, de a többség együtt működik. Megpróbáljuk kihasználni az összes jogorvoslati lehetőséget. Meg akarjuk mutatni a világnak, hogy ez nem egy jogi probléma, hanem politikai. Ők politikai alapon kezelnek minket. Finanszírozási problémáink vannak, nem engedélyezték a számlanyitást a szervezetnek. Ha valaki pénzt akar küldeni, nem tud. Az ügyvédek is sokba kerülnek. Meg van kötve a kezünk. De hála istennek sikerült elérni egy-két esetben, hogy a bíróság kimondja, hogy a bosznia-hercegovinai hatóság jogellenesen járt el. A bíróság ítélete szerint páran visszakapták az állampolgárságot, de a hatóságok ezt nem ismerik el. De az, hogy a bíróság kimondta, hogy jogellenes volt, nagy siker. A legnagyobb gondot a gyerekek jelentik. A mi számításaink szerint olyan 1200 gyerekről van szó. Mi lesz velük? Mert én elmehetek, de mi lesz a gyermekeimmel? Ki fogja őket etetni? Hogy boldogul majd a feleségem? Amíg megvolt a cégem, addig megéltünk. De most nagyon nehéz. A szervezet foglalkozik egyetemistákkal, mudzsahedekkel és humanitárius munkában résztvevőkkel. Körülbelül száz testvért érint ez a kérdés. De ebből kb. hatvannnak van ugyanolyan problémája, mint nekem.

Hogyan képzeli el az iszlámot Boszniában? Milyen legyen? Saria? Iszlám köztársaság? Szekuláris rendszer?
Aki azt hiszi, hogy Boszniában be lehet vezetni a sariát vagy egy iszlám államot lehet kialakítani, az megbolondult. Bosznia koncepciója a demokrácián alapul, csak így élhet egy államban három nép. Mert ha mi bevezetjük a sariát, akkor mit lesz a szerbekkel és a horvátokkal? Ha a szerbek ki akarják kiáltani az önálló szerb köztársaságot, akkor mi lesz a muszlimokkal és a horvátokkal? De nem a muzulmánokkal van a probléma. Boszniában 12 népirtás volt a muzulmánok ellen. Soha nem a muzulmánok kezdték. Ez az első alkalom, amikor felemeltük a szavunkat. Erre rögtön az volt a reakció, hogy mi sariát akarunk bevezetni. Pedig mi csak egyenlőséget akarunk. Ahogy az ő feleségük kimehet miniszoknyában az utcára, úgy legyen meg az én lányomnak is az a joga, hogy úgy öltözzön fel, ahogy akar. A demokrácia elveit, amit ti hirdettek, mi is elfogadjuk. De akkor ne zaklassanak minket. Hogy lehet az, hogy az én lányomat nem engedik kendőben iskolába menni, de én fogadjam el az ő szabályaikat? Nem egyezünk bele, hogy a jogainkat megcsorbítsák. Vagy mindenkinek van joga, vagy senkinek sincs. Ezt a háborúban mutattuk meg a legjobban, amikor horvát falvakba vonultunk be, nem bántottuk az ő templomaikat. Bocsaniban a szerb templomot is békén hagytuk. De ők lerombolták a mi mecseteinket, parkolónak használták.

Mi a véleménye arról, hogy a boszniai bin Laden jelzővel jelentették meg az önnel készült interjút a horvát Globusban?
Dolgoztam a médiában, értek a médiához. A lap így akarja növelni a példányszámot. De ha nem ez lett volna a cím, akkor maguk sem jöttek volna el hozzám Magyarországról. A média kétélű fegyver, amit használni kell. Én tudom, hogy én nem vagyok bin Laden. Számos dologban nem értek vele egyet, noha ő testvérem az iszlámban. De az én véleményem az, hogy nem senki nem ölhet meg egy civilt. Ha csak a Pentagont rombolta volna le, akkor még gratulálnék is neki. De a WTC, a londoni meg a madridi merénylet gyávaság. Azt mondtam a muzulmán testvéreknek is: ha valamit meg akartok csinálni, azt tegyétek férfiasan, álljatok ki. Ne ilyen gyáva módon, mert akkor nem vagy ember, nem vagy mudzsahed. Akkor jobb, ha kendőbe burkolod magad, és elbújsz. De nekem nincs okom elbújni. Nem félek senkitől. Velem az a probléma, hogy szakállam van, hogy muszlim ruhákban járok, de a ti demokráciátokban élek. Nem én problémázom.

Birodalmat építünk

Margat,

a Közel-Kelet legnagyobb keresztes vára magyar kézen

Tisztára mint a Honfoglalóban: egyelőre még zászló nélkül, de magyar kézre került Margat vára a szíriai Banyosztól pár kilométerre a tengerparton. Nem egy mai darab.

A Margatot 1062-ben építették arab törzsek. A kereszteseknek egészen 1119-ig ellenállt. Később az Antiochiai hercegség része lett, és annak legerősebb családja, a Mazoirok birtokába került. A Mazoir család európai területeik csökkenésével meggyengült, így 1187-ben a Johannita lovagrend szerezte meg a várat. A várban és a mellette álló szuburbiumban, megerősített városkában nagyszabású építkezések folytak, melyet II. András magyar király is támogatott évente 100 ezüstmárkával. A király korábban a keresztes hadjáratról hazatérőben itt szállt meg 1218 januárjában. A tengerparti kereskedőutak ellenőrzésére kiválóan alkalmas vulkanikus kúpon emelkedő várat a rettegett Szaladdin sem tudta bevenni. A kereszteseket a harcias mamelukok űzték el Margatból. Ezek után a vár egyre csak vesztett stratégiai jelentőségéből, de a szuburbium kőházaiban még 1959-ig laktak, onnan úgy kellett kipaterolni az embereket, hogy hé, egy évtized múlva ember a Holdon, te meg még mindig itt? Na jó, ez nem tréfadolog.

Hogy hogyan kerültek ide a magyarok, az jó sztori, kivételesen nem emigránsos-rút kiskacsás-a legszegényebb kondás harmadik fia típusú. A magyarok régészeti misszióban vesznek részt, egészen kivételes módon önállóan, senkivel sem közösködve. Soha senki nem végzett még feltárást a johanniták eme fellegvárában, ami a rend közel-keleti központjaként szolgált. Ezt a hatalmas presztízsű feladatot egy magyar régész, Major Balázs és csapata kapta meg. Balázs lassan másfél évtizede barangol a tengerpart menti hegyvidéken. A terep szűz és föltáratlan, volt, hogy három hetes bandukolás alatt négy lakótoronynak a romját találta meg. A forrás: történeti munkák, régi szír és francia térképek, légifelvételek, Googleearth. De ez csak a technikai háttér, ahogy mondja, a fele pszichológia: öreg falusiakkal beszélgetés, a bizalom megnyerése és a többi. A helyiek egy része pedig titkolódzik, hiszen a regisztrált történelmi emlékhelyeket kimetszik a földbirtok, a kert területéről. Egyszer előfordult, hogy hason kúszva kellett GPS-szel bemérnie egy római templomot egy szír ezredes villájának kertjében, akiről mindenki tudta a környéken: rendkívül féltékenyen őrzi az ókori leletet.

A régész állandó versenyfutásban van a rohamütemben fejlődő Szíria profitéhes befektetőivel, fejlesztőivel, és az illegális műkincsgyűjtőkkel. A szírek mindenből pénzt csinálnak, mindent eladnak, évezrede lakott településeken Bobcattel hordják ki a földet az alapokig, régészetileg értékes maradványok ezreit semmisítve meg ezzel.

A vár feltárására vonatkozó koncesszióért sorban álltak a pénzes britek, franciák, spanyolok. De a kihalófélben lévő szoros magyar-arab kapcsolatok még egy utolsó baráti gesztusra elegendőnek bizonyultak, nem kis részben Balázs felkészültsége és lelkesedése miatt. 2006-ban Balázs e-mailt kapott a damaszkuszi egyetemről ismert egykori régészoktatójától, Abdulrazzak Muaz kulturális miniszterhelyettestől, aki a levélben felajánlotta a Margat feltárását, példátlan módon nem többnemzetes misszióban, hanem egyedül Magyarországnak. Balázs elsőre udvariasan elutasította a hatalmas megtiszteltetést, hiszen biztos anyagi háttér nélkül felelőtlenségnek érezte elvállalni a több éves munkát. Aztán négy nap múlva újabb emailt küldött egykori tanárának: meggondolta magát. Ezer évben egyszer adatik ilyen lehetőség. Pénzzel amúgy nincsenek eleresztve, mindenki önként dolgozik kint, fizetés nincs.

A csapatban van restaurátor, régész, arabista, informatikus, építész, fotós. Megszállottak ők is, mint Balázs. És már világraszóló szenzációval is büszkélkedhetnek. A nyugati kutatók megírták, hogy a vár kápolnájában nincs freskó. Tavaly ősszel viszont Selmeczi Anna restaurátor mintát vett a kápolna falából, és kiderült hatalmas freskót rejt a fehér fal. A lelettől megrészegülten kezdték kézzel visszabontani a falat, mikor Balázs leállíttatta az egészet, hiszen erre előbb a szírektől kell engedélyt kérni. Idén tavasszal aztán feltárták a Közel-Kelet legnagyobb keresztes freskóját. Nem is akármilyen freskó ez: pokoljelenet máglyán égő püspökkel, karókkal díszített kerékre húzott emberekkel, hajánál fogva felakasztott emberrel, kacagó ördöggel. Balázsék novemberben akarják bemutatni a freskót a szakmának, és a nagyközönségnek, így egyelőre azt kérték, kép ne jelenjen meg róla. Helyette kaptok egy másikat, nem messze tőle.

A Margatban töltött egy nap nagyon tanulságos volt, de másnap leléptünk Aleppóba, majd onnan Isztambulba és Belgrádon át Magyarországra. Isztambulban még eltöltöttünk 12 órát vonatra várva, közben megnéztük Kinaliada szigetét, ahol hét éve voltam utoljára. A Márvány-tenger egyik gyöngyszeme, örmény családok nyaralói vannak, teljesen kinyalva. Két autó van a szigeten, a kukás meg a rendőr, ennek ellenére az összes út rendesen aszfaltozott. A hazahajózásban még volt egy giccses naplemente, bocs érte.

Életemben először úgy éreztem, hogy most nem vágyom semmiféle elutazásra, idén hetedszer keltem át a (néha csak fél) Balkánon oda-vissza. A török határnál nem volt határőr, úgyhogy fél órát vártunk a semmire. Ez a késés végzetesnek bizonyult, ugyanis 26 óra vonatozás után 20 perccel lekéstük Belgrádban a budapesti csatlakozást. Este fél 11-kor elég bukó. Itt jött a meglepetés. A szerb vasutak fizettek aznap éjjelre egy hotelszobát. Még küzdeni sem kellett érte, a nemzetközi jegypénztárnál bemutattuk a jegyet, arra kiállítottak egy papírt, és a 100 méterre lévő Romantika Hotelben miénk lett a szoba. És hogy még egy új élménnyel gazdagodjak, kitaláltuk, hogy ha már így alakult, elverjük a maradék pénzünket, eszünk valami jót, iszunk pálinkát, veszünk sört és hasonlók. Volt nálunk 20 euró és 10 dollár. Szombat este nem tudtuk elkölteni Belgrádban. Nem azért, mert olyan olcsó… sehol sem fogadták el. Este 9 után sehol sincs éjszakai pénzváltó. Kávézókban, éttermekben, kocsmákban, boltban és McDonaldsban sem fogadják el. A négycsillagos csillivilli Hotel Moszkvában, sem az ugyanolyan Hotel Balkanban nem váltották be. Egyszerűen nem tudtuk elkölteni. Szerbia ilyen szempontból tényleg a Balkán legmélyebb bugyra, az Európától legtávolabb lévő állam. Montenegrót leszámítva mindenhol voltam a Balkánon, és egyszerűen nem találtam olyan helyet sehol, ahol ilyen gondom lett volna. Méghogy egy hotelben nem váltanak sem dollárt, sem eurót…

Most már itthon, sok munkával, mérsékelt élményekkel. De azért ne féljetek, van pár sztori a tarsolyomban:-)

A türelmetlen európai

Damaszkuszi életünk

Bejrútot nem lehet csak úgy otthagyni. Utolsó este belevettük magunkat az éjszakába. A végeredmény egy másfél napos rosszullét és egy százhúsz dolláros kocsmai számla. A büdzsénk régóta romokban, most megkapta a kegyelemdöfést. Hogy megérte-e? Maximálisan. Többet nem akarok beszélni róla.

A fenti élmények birtokában úgy döntöttünk, hogy a négy és fél órás buszút helyett a másfélszer olyan drága, de fele olyan rövid taxizást választjuk Damaszkuszba. Teljesen jó döntés volt, bár ez csak utólag derült ki. A határon elvették tőlünk a korábban 11 dollárért megvetetett return coupont, és elhajtottak, amikor kérdezgettük, hogy mi is ez a baromság. Ez a legértelmetlenebb dolgok egyike a világon, gyakorlatilag hatalommal való visszaélés. A szír adminisztráció egyik gyöngyszeme és jelképe. Ha kilépési illetéknek neveznék, azt mondom, rendben van, kifizetem. De így eléggé felháborító. Welcome to your country Syria. Ez a mondat áll a határon.

Befutottunk egy nagyon külvárosi buszállomásra, ahol a lehúzós taxisok bepróbálkoztak egy „nincs busz a belvárosba, csak taxi, de az olcsó” szöveggel. Ehhez mi már öregek vagyunk, úgyhogy találomra fölszálltunk az első buszra (színvonalra olyan, mint az otthoni legújabb Volvók) a város felé. Szintén találomra leszálltunk valahol, ahol aztán onnan fogtunk egy taxit, hogy elvigyen minket Kirstin, az új-zélandi ENSZ-megfigyelő lakásához. A taxis három dollárt kért, kettőt kapott, elég jutányosnak tűnt. Két nappal később a hasonló út taxiórával 50 centbe került jattal együtt. Megint ők nyertek, itt Damaszkuszban utoljára.

Kirstin éppen Jordániában utazgatott, lábtörlő alatt a kulcs, és elkezdhettük itteni életünket. Végre nem a zsúfolt belvárosban, az autókkal és turistákkal teli óvárosban és környékén tanyáztunk, hanem az attól 20 perc sétára lévő diplomatanegyedben. Itt csönd van, parkok, rendes boltok, pár luxusszálló és az összes valamit is számító nagykövetség. Tetőtéri lakás, gyakorlatilag miénk az egész tető, csak nincs rajta semmilyen hintaágy, úgyhogy túl sok előnyt nem jelent. A fogadtatás viszont isteni volt, hosszú levél az asztalon, térképek, útikönyv, ajánlók, a hűtő tele töménnyel, érezzük magunkat otthon (including alcohol). Jaj.

Este azért bevettük magunkat a belvárosba, elsősorban egy rendes vacsorára. És álljon itt néhány szó a ramadánról. Ez ugyebár a muszlimok egyhónapos böjtje, napközben semmi evés vagy ivás, este aztán kétpofára zabálnak. Ahogy én látom, sokan nagyon utálják a ramadánt. Először is a hihetetlenül ráérős és kényelmes életükbe beférkőzik egy kis kényelmetlenség. Kicsit agresszívebb lesz némelyikük, és napközben kénytelenek végignézni azokat, akik vagy keresztények, vagy tesznek a böjtre és esznek. Mert az éttermek egy része azért nyitva van, hogy a hitetlenekből álló piaci szegmens is ki legyen szolgálva. Este fél hétkor, épp napnyugatkor beültünk egy étterembe. Az összes asztal terítve volt, és elég sokan ültek bent, gondoltuk, ez rendben lesz. Mi is kaptunk asztalt, kihozták a kaját. De senki sem evett, mindenki csak nézte a kaját, csorgott a nyál, gúvadt a szem, és várták, hogy megszólaljon az (itt most egy indulatszó állt eredetileg) esti müezzin és ehessen végre. Közben a kaja kihűlt, mi meg szolidaritásból nem kezdtünk el enni. Ez volt az utolsó alkalom, hogy részt vettünk ebben a mókában. Aztán egyszer csak elkezdődött a hangszórókból a „Mr. Allah, Mr. Allah last call” (mert olyan a müezzin, mint ha reptéren énekelne a bemondóember), és mindenki nekiesett a szemmel már rég befalt hideg falatoknak. Ennek így semmi értelme. Túl hosszú az egy hónap, inkább lenne csak pár napos, de az valóban böjtölés. Valaki elmagyarázhatná nekem, hogy élettanilag miért egészségesebb naponta egyszer sokat enni, azt is este vagy éjjel. Ha meg nem egészséges, akkor miért gondolják úgy, hogy ez ebben a formában valami nagyszerű dolog?

Két nappal később befutott Kirstin, aki számos érdekességgel szolgált Szíriáról. Először is megkérdeztem az elősző blogbejegyzésben felvázolt eszmefuttatásom helyességéről, vagyis hogy a tengerpartok és egyéb helyek teleszemetelése valóban összefüggésben van-e a vallással. A válasz meglepő módon igen, van összefüggés. Azzal kezdte, hogy ha valamilyen konfliktusban lerombolt faluba vagy városrészbe mennek, a szemét mennyiségéről állapítják meg, hogy milyen vallásúak lakták. Ha ugyanis rengeteg szemét van a romok között, akkor muzulmánok, ha viszont csak a rombolásból adódó, akkor keresztények éltek ott. Meg is magyarázta, miért van ez. A keresztényeknél a legfontosabb hely a templom és környéke, a legfontosabb társadalmi közeg pedig maga a közösség. Ezért aztán csinosítgatják a környezetüket, rendben tartják az utcákat, különösen a templom környékét, füvesítenek és a többi. A muzulmánoknál ezzel szemben a legfontosabb hely az otthon, a legfontosabb közösség pedig a család, vagyis „befelé” élnek. Valóban, sosem jártam még olyan muzulmán lakásban, ahol ne lett volna ragyogó tisztaság. Viszont mindent, ami bent zavaró szemét, egyszerűen csak kidobják. Az meg nem zavarja őket, hogy bokáig érő szemétben kell hazamennie, mert otthon minden csillivilli. Kirstin mesélt is egy történetet egy vonatkozó esetről. Megkérdezett egy muzulmánt, hogy miért van a háza mellett szemétdomb. A fickó nem is értette a kérdést. „Nincs is itt szemét.” – mondta. „Ja, hogy azok? Azok csak üres nejlonzacskók, meg konzervdobozok, meg ami már nem kell.” Hajaj, nehéz ez az együttélősdi.

A damaszkuszi napok élményszámba mentek (mint mindig). Először is, nem is emlékeztem rá tisztán, hogy ennyire szép város. És ami rácáfol az előző bekezdésre, hogy a Közel-Kelet alighanem legtisztább helye. A kormányzat ugyanis elhatározta, hogy csökkenti a munkanélküliséget, így többezer szemetes cirkál városszerte. Ha eldobsz egy csikket, biztos lehetsz benne, hogy egy órán belül felszedik. Ugyanígy vannak mindenhol rendes kukák, és nyilvános vécék.

A közlekedésről elég sokat írtam már, de itt tudtak újat mutatni. Ne tudom, hogy a ramadán miatti frusztráció miatt van-e, de elképesztően agresszíven vezetnek a damaszkusziak. Pedig ilyen téren rendkívül edzett vagyok. Először is mindenki imád kocsiban ülni, és betegek attól a gondolattól, hogy akár ötven métert is gyalog kelljen megtenni, vagy esetleg nem azelőtt a ház előtt parkolni, ahová igyekeznek. Képesek éjfélkor dugót okozni a bevásárlóutcában, és fél óra alatt megtenni egy gyalog ötperces távot. Így aztán minden talpalatnyi helyen autó van, a járdákon, gyakorlatilag mindenhol, ahova parkolni lehet. De a félelmetes nem is ez, hanem a páni félelem, hogy nem ők kanyarodnak be valahova elsőnek, vagy hogy egy gyalogos miatt fékezni kell. Ezért aztán a kanyarodó autók a legveszélyesebbek: látszólag biztonságos körülmények között átkelek az úttesten. Már az út kétharmadánál járok, van még három méterem, amikor valaki rám húzza a kormányt, hogy még előttem tudjon bekanyarodni. A természetes reakció szerint megállok, hogy hadd menjen, közben hangosan szidom az arabokat. De neki már túl későn állok meg. A kocsi orrát betolja elém, előre tehát nem mehetek. Ő viszont megáll, és centiről centire rám áll a kocsival. Így a kanyarodó íve miatt a kocsi hátulja hozzám érne, és a hátsó kerék átmenne a lábamon, tehát hátralépek. Közben négyen-öten már dudálnak mögötte. Amint átaraszolt előttem, kövér gázzal elindul. Így tehát egy pillanatnyi fékezés helyett körülbelül 10-20 másodpercet veszít, feltartja a forgalmat, és ami a legrosszabb, hogy percekre rasszista leszek tőle. Szóval néha úgy gondolom, hogy nem való nekik a technika, mert nem tudják közösen élvezni a gyümölcseit.

A másik komoly kihívás számukra a közlekedési lámpa. Damaszkuszban volt már korábban is, most viszont az egész várost felszerelték vadiúj jelzőlámpákkal. A pirosnál visszaszámolja a másodperceket, van narancssárga is, van külön a gyalogosoknak sétáló zöldember, szóval jobb, mint otthon. Hogy kétségük ne legyen afelől, hogy ez komoly dolog, minden kereszteződésnél áll két rendőrmotor, és két rendőr még kézzel is irányítja mellette a forgalmat. Szóval túl van biztosítva, a legostobább üreglakó is érti a rendszert. Ehhez képest a pirosnál csak akkor állnak meg, ha van keresztben autóforgalom. Ha nincs, átmennek rajta, legyen bármennyi gyalogos előttük. Amikor a visszaszámláló lámpájuk már csak 20 másodpercet jelez, elkezdenek átaraszolni a gyalogosok között, majd amikor még 10 másodpercig pirosuk van (vagyis a gyalogoknak zöld), már indulnak is nagy lendülettel. A rendőr kizárólag csak nézi őket. Pirosnál egyébként a hátul lévők folyamatosan dudálnak, és szorítják előre a többi autót. És ezek a népek fordították le egykor Arisztotelészt, és foglalkoztak matematikával.

Csak egy kis érdekesség: már elég sokszor feltűnt nekem, hogy milyen olcsó itt a csipsz, a kóla meg a jégkrém (egy dollárért kapsz 3-4 zacskó csipszet, vagy ugyanennyi jégkrémet, esetleg 3 liter Coca-colát). A helyzet kulcsa elképesztő. Az állam dotálja, amit a gyerekek szeretnek, vagyis a fenti dolgokat. Hogy ez most PR húzás az atyai vezető Bashir bácsitól (Eszterrel úgy hívjuk, a Főnök), vagy a szegény családoknak akarnak segíteni azzal, hogy ne édességre költsék az összes bevételüket, az rejtély számomra, mindenestre ennél nagyobb baromsággal rég találkoztam. Csomó gyerek amúgy is elhízott, és ha ezek majd egyszer még kocsiba is ülnek… A másik, amire gondolni tudok, hogy a fogorvosi lobbi keze van a dologban (maga a Főnök is fogorvos végzettségű, tudtommal – vagy szemész), hogy sose legyenek munka nélkül.

A másik kedves témámban, a hamisításban is találtam újabb gyöngyszemeket. Úgy tűnik, szerzői jogokért kizárólag a világ boldogabbik felén fizetnek, a többiek helyett is. Damaszkuszban komplett kis negyede van a másolt DVD filmeknek, mindegyik színes borítóval, és a többi. Megtaláltam az Amerikai Pite 4, Kölcsönzői Változat feliratút is. Általában 100 font, vagyis két dollár darabja, ami abszolút nem drága, de Kirstin elvitt minket egy olyan, de olyan helyre… ahol 20 font, vagyis 70 magyar forint alatt volt darabja, illetve ha többet veszel, kapsz kedvezményt is. Bevallom, bűnöző vagyok, támogattam a szír feketepiacot (vagyis ez itt nem fekete, csak otthon), és három dollárért vettem nyolc filmet. A minőségre nem lehet panasz, Kirstin mindig ott vásárol, és a boltos ismeri is, úgyhogy amikor véletlenül egy rosszabb minőségű kopit választottam, azonnal kicserélte egy jóra (értsd: ami nem moziban fölvett, arab nyelven). Hogy honnan szerzik az újakat, megint csak rejtély. Megvettük az új Batmant, a Dark Knightot, ami még csak mozikban megy otthon, de Amerikában talán már megjelent a DVD. De ugyanúgy megvolt a Mike Myers-féle Love Guru, amit csak mostanában mutattak be az USA-ban, és még meg sem jelent DVD-n. A bolt nincs éppen központi helyen, a hegyoldalban van egy eldugott kis piacon, olyan városrészben, ahol egy darab turista sincs, mert egyetlen útikönyv sem jelez oda semmilyen látnivalót.

Nem így a belvárosban, vagyis az óvárosban. A turisztikai bemutatótól ezennel eltekintenék, bár néhány apróság igencsak figyelemre méltó. A Nemzeti Múzeumban például az ókori rész példaértékű, de a görögöknél valahogy elfogyott a lendület, az addig angol-arab-francia leírásokból eltűnik az angol, a szövegekből meg annyi marad, hogy „római isten”, és hasonló rendkívül informatív csökevény. A végére annyira ellaposodott, hogy azt már meg sem néztük. Az érdekesnek tűnő Army Museum hosszú időre bezárt, egy másikba meg filmezés miatt nem tudtunk bemenni. Egy harmadiknak reggel 8-2 a nyitva tartása, vagyis olyan intervallumban, amikor a helyiek egyáltalán nincsenek az utcán, és élet sincs különösebben. Így aztán az Omajjád-mecset a belváros magasan leg-leg érdekessége. Damaszkusz kellős közepén, az óváros peremén áll egy hatalmas betonház. Elsőre félkész parkolóháznak tűnik, és harminc éve áll üresen. Három éve azt hittem, hogy építik tovább, de azóta egy téglát nem tettek hozzá. Végül felvilágosítottak, hogy alatta víz van, és amíg nem tudják kiszivattyúzni, addig nem lehet lebontani. Mindezt a város talán legdrágább telkén, párezer köbméter betonból. Kéne ide pár magyar metróépítő…

Sajnos az óváros girbe-gurba utcácskáit elkezdték kinyalni a turistáknak. A díszkő lerakása jó ötletnek tűnik, de hogy a romantikusan lerobban összevissza homlokzatokat és portálokat egyendizájnra cserélik, kiheréli a hely misztikumát, és pont olyan lesz, mint bármilyen álromantikus dolog Európában. Sajnos a szírek tényleg feláldozzák magukat a tömegturizmus igényeinek, természetesen a tengerpartokat leszámítvaJ Illetve ott is csak átmeneti a megtorpanás. Arwad szigetére például olyan fejlesztési tervek vannak, hogy az amúgy parányi szigetet mesterségesen egyharmadával megnövelik, és luxusszállókat építenek rá. A megnövelés gyakorlatban azt jelenti, hogy a víz alatti föníciai romokat bebetonozzák, és szállót húznak rá. Hidat is akarnak a szárazfölddel, ami az ott élők jó részének elveszi egyetlen bevételi forrását, a hajóztatást. Kétség ne legyen, hogy mindez bekövetkezik. Ömlik a pénz az országba, még úgy is, hogy Szíriában csak vegyesvállalatok működhetnek 51% szír résszel. Emellett ez az egyetlen általam ismert ország, ahol az utóbbi nyolc évben gyakorlatilag nem volt áremelkedés, sőt néhány dolog olcsóbb lett. Ez utóbbit leellenőriztem egy nyolc éve kiadott útikönyv segítségével.

A direkt hozzá nem értés ragyogó példája Kinetra esete. A város az izraeli határnál fekszik, illetve feküdt, amíg ’73-ban rommá nem bombázták és robbantották az izraeliek. Körben ENSZ-es ellenőrzőpontok, szögesdrót, aknák. A területre külön engedély kell a belépéshez, amit elég könnyű megszerezni, nem is értem, minek van rá szükség. Az érdeklődő tehát odamegy a helyszínre, illetve a mellette lévő városba. Ott szerez egy arcátlan összeget kérő, de monopolhelyzetben lévő taxist, majd az első ellenőrzőpontnál beszáll egy arabon kívül semmilyen más nyelvet nem beszélő titkosszolgálati emberke, hogy nézze, hogy te mit fotózol. Elvileg az a cél, hogy valami idegenvezetést is produkáljon, mert anélkül semmi mást nem látsz, mint egy szanaszét bombázott szellemvárost. A területen van egy múzeum (természetesen zárva volt), és megálltunk három helyen (kórház, mecset, ortodox templom), amikre ki volt írva angolul, hogy kórház, mecset, ortodox templom. Egész idő alatt háromszor szólalt meg a „guide”, hogy kórház, mecset, ortodox templom. Hogy a szírek miért engedik ide a turistákat az szintén érthetetlen, mert látszik, hogy hatalmas kényelmetlenség számukra, hogy a látogatókkal foglalkozzanak. Az is hihetetlen, hogy a nyilvánvalóan propagandacélokra meghagyott Kinetrába nem tudnak találni mondjuk három olyan embert az egész titkosszolgálatban, aki legalább egy bármilyen európai nyelven többet tud annál, hogy kórház, mecset, ortodox templom. PR tekintetében sokkal jobb a Hezbollah. Ők is romokat mutogatnak, ráadásul sokkal elvetemültebb helyeken, de mégis valahonnan mindig előkerül valaki, aki legalább franciául el tudja mondani, hogy mit látunk. A mi titkosszolgánk még egyszer megszólalt, hogy ne fotózzam a katonai bázis bejáratát, de addigra már megvolt a kép, úgyhogy ezért kár volt velünk fáradnia. Az útikönyv (Holy Planet) szerint illik neki baksist adni, de annyira feldühített ez a bénaság, hogy üvöltözésre készültem a baksis szó elhangzásakor. Szerencsére ő is érezte, hogy a produkcióért nem jár vállon veregetés, és szó nélkül lelépett.

Tegnap még elmentünk a városon kívül (vagy valami külvárosban?) lévő Szajda Zeinab mecsethez. A nő a Próféta unokája volt, és itt van a sírja. Amúgy a síiták egyik legszentebb helye Szíriában. Itt találkoztunk a Libanonban megismert bázeli Daniellel, meg leendő párjával, az Indiából Tanzánián át Londonba került, és az egykor hindu törzsből származó, mára hardcore síitává lett barátnőjével, Azillal. Kedves emberek, de bebizonyosodott, hogy extrém vallásos ember mellett sosem lesz boldog a nem extrém vallásos. Daniel nagyon arra hajt, hogy elfogadja álmai nőjét, aki minden reggel fél 4-kor kel, hogy a hajnali imát már teljesen fitten végezze. Emellett sosem ül olyan asztalhoz, amin van alkohol, még akkor sem, ha vacsorára hívták, és valaki egy pillanatra rátette a sörét, amíg a sörnyitóért nyúlt. Kizárt, hogy egy európai képes legyen úgy leélni az életét, hogy minden reggel üres az ágy, és hogy soha többé nem ihat alkoholt. Nem is beszélve arról, hogy a lány szülei mondanák meg, hogy hol lakhatnak és még ezer más apróság. Ismét a konklúzió: nehéz dolog a különböző vallásokkal való együttélés.

Utólag visszaolvasva kicsit negatív hangvételű lett ez a bejegyzés. Most oldalakat írhatnék a szír emberek kedvességéről, a rengeteg welcome to Syria köszöntésről, a sok mosolygós meg integetős emberről, a rengeteg látnivalóról, a valóban páratlan történelmi helyszínekről. Ha ilyenre vágytok, olvassatok a neten útleírásokat, meg régészes-történelmes könyveket, nagyon ajánlom. De most sürgősen abbahagyom, mert fél 5 van és üvöltöznek a hangosbeszélőn, hogy lehet a mecsetbe fáradni.

Végezetül íme egy szép montázs a Damaszkuszban fellelhető autócsodákról.

"Kik azok a palesztinok?" - "Mi vagyunk."

Strand, rom, menekülttábor

Még középiskolából valahogy megmaradt a kántálás: Büblosz, Szidón, Türosz, Ugarit. Ezek voltak a híres föníciai városok, és nem mellesleg az ábécé is innen terjedt el. Úgy tűnik, ez a nyaralás, különösen ez a hét e nevezetes helyek felkereséséről szólt. Bübloszt elhagyni kicsit olyan volt, mint amikor az ember álmai strandját kell, hogy otthagyja a nyüzsgő városokért cserébe. De csak kicsit, mert egyrészt álmaim strandja csak a jelenlegi keretek között álmaimé, másrészt meg hajtott a vérünk.

Büblosz és Bejrút között van egy jellegtelen város, ahonnan telekabinnal föl lehet jutni egy Harissa nevű helyre. Itt van a hegytetőn a Libanoni Szűznek hatalmas szobra. Világlátottak mondják, olyan, mint Rióban, csak kisebb. A telekabinozás mindenesetre hatalmas élmény (Eszternek nem annyira, tériszonyos), toronyházak között, némelyiktől csak pár méterre indul a menet. Közben be lehet kukkantani tizedik emeleti családokhoz, hogy mi az ebéd, milyen színű melltartót hord az asszony, vagy hogy mi megy a tévében. Aztán magasan át az autópálya fölött, egy huszárvágással, közel függőleges irányba áll, és fantasztikus panoráma/csukottszemes rettegés mellett felérünk a hegyre, ahonnan még egy perc siklóval a szobor. Ami nem ám önmagában áll, hanem egy olyan emelvényen, mint a szamarrai piramis, vagy pestiek kedvéért, mint a Nemzeti Színház melletti kilátó, ahol körbe kell felmenni.

Biztosan tudom, hogy hamis dolog népeket karakterizálni, de most egy picit éljenek a sztereotípiák. Következzen tehát a közel-keleti vallások és tengerpartok összehasonlító elemzése (az értekezés zsidó része Izraelre vonatkozik, az onnan származó tapasztalatok Esztertől származnak). Mindenkit megnyugtatok, hogy a gondolatmenet az „utazás közben lesz az ember igazán rasszista” élmény hatására született, és semmi köze sincs semmilyen valódi rasszizmushoz vagy vallási hőbörgéshez. Csak játék, hamis premisszákkal.

Ahol csak muzulmán arabok vannak, vagy legalábbis ők vannak elsöprő többségben, ott biztosan minden szemetes. A tengerpart nincs kiépítve semennyire sem, rosszabb esetben átláthatatlan kerítéssel vagy töltéssel van elválasztva a lakott részektől, egy kicsit jobb esetben beduinok legeltetnek. A kristálytiszta víz mellett gyárak, kikötők, a hullámtörők közé szorult szemét bűze, és az európai értelemben vett legigénytelenebbek horgásznak, fürdenek. A parton semmilyen szórakozási lehetőség sincs, legfeljebb a kikötőben lehet üldögélni és cigizni. A romantikus séta nem ajánlott, bár a habibik kedvelik az efféle torz és morbid romantikus sétákat. Ilyen hely Szíriában Tartus, valamint a szír-libanoni határvidék.

Ahol a muzulmán arabok keresztény arabokkal keverednek, jobb a helyzet. A tengerpart viszonylag kiépített, és csak annyi szemét van, amennyit a nem keresztények elszórnak. A keresztények nem szemetelnek annyit (a keresztény negyedben egy csikket nem láttam ma Türosz utcáin, de amint elhagytuk, egyik fordulóról a másikra lehetett üres flakonokat rugdosni). A lehetőség megvan a tengerparti kávézók kiépítésében, de egy-két üdítő kivételtől eltekintve senki sem tesz ilyet. Bejrútban például van ilyen hely, nagyon drága, és legfőbb előnye, hogy fekvése miatt nem látszik a mocsok. A tengerben elég sok helyen lehet fürdeni, de teljesen szemétmentes partszakaszt eddig nem láttam. Mindent összevetve élvezhető. Ilyen hely nagyjából Libanon egésze. A privát strandokon nincs szemét, még szép.

Ahol a zsidók vannak többségben, a lakott területek mellett a tengerparton bárok és éttermek sorakoznak, hatalmas élet van, partik, miegymás. Hogy mocskos lenne, az nem tűnt fel.
A Földközi-tengernek egy kábé 500 km-es szakaszáról írtam eddig, ha magatok elé képzelitek, akkor a nagyjából észak-déli irányú keleti partjáról. Az adottságok teljesen ugyanazok, az éghajlat, a növényzet, a víz, minden.

A vallás lenne az oka? Dehogy. Mint aljas megalkuvó, aki egy jövőbeni vízumért nem kockáztat, nem szidok semmilyen rendszert. De a trend nagyjából az, hogy a helyzet a szegény-gazdag, illetve autoriter rendszer-demokrácia (mindkét esetben északról délre) tengely mentén javul, és most abba ne menjünk bele, hogy mennyire demokratikus Izrael. Vagy Libanon, ahol vagy 70 éve nem volt népszámlálás, nehogy kiderüljön az igazság a vallási megoszlás arányairól és az abból adódó kényes egyensúlyról.

Tegnap egy gyors bejrúti átszállással átjöttünk Szidónba. Majdnem nagyon gyors vizit lett a vége, mert a körülmények elég szerencsétlenül alakultak. Egyrészt nincsenek szállodák. Eddig összesen négyet találtunk, abból kettő nem nekünk való, mert rettentően kinyalt és drága, ahol állandóan pingvinek lesik, hogy mit lehetnek értünk. Azt meg mindketten utáljuk. Végül a bazár útvesztőiben akadtunk egy egykori zárdára, ami Convent Hotel néven működik, és csak az találja meg, aki nagyon tudja, hogy itt akar megszállni. Mi kábé egy órát kerestük. Közben találtunk egy olcsó hotelnek titulált elmegyógyintézetet, a kicsit eufemisztikus Orient Hotel névvel megcsúfolva. Egy alvó apukát kellett fölverni a kanapéról, hogy helló, jöttünk, kell szoba. Nem ültetett le, nem kínált vízzel, nem szólt egy szót sem, csak mintha mozgósította volna a családját. Persze lehet, hogy nem. Álldogáltunk vagy öt percet a hátizsákkal, aztán eluntuk és leléptünk. Szerintem azonnal visszaaludt. A zárda viszont viccesen indult. Az ajtóra kiírták franciául, hogy húzd meg a zsinórt. Volt kettő is, és elkezdtem a masszívabbat húzni, ami egy haranghoz volt kötve, úgyhogy elhangzott az 1:35-ös harangszó. Azt hittem, ez a csengő, úgyhogy harangoztam még egyet. Később meghúztam egy másik zsinórt, ami viszont a zárhoz volt kötve, így meg kinyílt az ajtó. A belső udvaron senki nem volt, sőt az egész épületben sem. A szomszédos boltokban érdeklődtünk, nem tudnak-e valamit erről a töküres helyről, de senki nem tudott semmit. Így aztán kiválasztottunk egy szimpatikus szobát, becuccoltunk, bezártuk az ajtót, és hagytunk egy levelet, hogy pár óra múlva visszatérünk. Az volt a terv, hogy ha nem bukkan föl senki, akkor ingyen van szállásunk. Mire visszaértünk, már várt ránk egy nő, és csodálkozott, hogy mennyire leleményesek vagyunk (smart hungarians, javítottuk a rólunk kialakult képet:-), mert mindig meg szokták várni, ha ilyen van.

Szerencsétlenségünkre ramadán első péntekjére érkeztünk, az egész város halott ilyenkor, még a keresztények is visszafogottabbak. Ezen az estén a családok összejönnek, otthon esznek, és úgy este 10 felé kezdenek az utcára szivárogni. Addigra már toxikus lett az éhségünk, és egy vizipipázós helyre rendeltettünk egy pizzát, mert egyetlen étterem sincs nyitva ilyenkor.

Reggel átbuszoztunk a 40 kilométerre lévő Türoszba. Elsőre sokkal jobban tetszett, de hotelek itt sem nagyon akadnak, talán csak egy-kettő, kifejezetten drága darab – még szerencse, hogy csak egynapos vizitet terveztünk. Az ok eléggé nyilvánvaló: ettől délre már csak a lezárt izraeli határ van, vagyis itt már nincsen átutazó közönség, csak azok, akik direkt ide jönnek, jobbára az ENSZ és a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársai meg zűrösebb időkben az újságírók. Vallásilag itt is elég vegyes a társaság, keresztények, melléjük települt síiták, szunnita palesztin menekültek, és néha a zsidók (igaz, ők csak a levegőben, amikor nehéz időkben éppen átjönnek egy kicsit bombázni ezt a vegyes társaságot, vagy legalábbis az infrastruktúrát). Iránt imádják, Khomeini arcképei nem ritkák, Hezbollah-zászlókkal feldíszítve.

Türosz ókori romjai extrája, hogy itt volt a római birodalom legnagyobb hippodromja. Érdekes, hogy pont Rómában nem sikerült semmiből sem a legnagyobbat építeniük: Pulában, Horvátországban nagyobb az amfiteátrum, Baalbekben a templomok, Türoszban a lovaspálya.

A romokhoz vezető út egy palesztin menekülttáboron vezetett keresztül. Erről pár szót már írtam korábban, most egy kicsit bővebben: amikor ’48-ban megalakult Izrael (meg azt követte még öt háború néhány évtizeden belül), palesztin menekültek árasztották el a szomszédos országokat. Mivel a palesztinok legfőbb követeléseinek egyike a szülőföldre való visszatéréshez való joguk, mindenhol átmenetinek tekintették a táboraikat. Ezek először valóban táborok voltak, sátrakkal, miegymással, de idővel rájöttek, hogy mégiscsak jobb házakban élni. Így aztán elkezdtek „átmeneti” házakat építeni. Ebből alakult ki ez a „menekülttábor” is, ami gyakorlatban 1-3 emeletes házakat jelent összevissza utcácskákkal, boltokkal, műhelyekkel. Az élelmesebbje megszedte magát, dolgozott, vállalkozott, így adódott a jelenlegi helyzet, hogy némelyik ház udvarán több Mercedes és BMW is parkol egyszerre. Persze, a többség szegény, kevés a munka, de a Közel-Keleten élők jó része ugyanilyen körülmények között él, semmivel sem jobban. A palesztinokat eddig arról ismertük fel a táboron kívül, hogy bemutatkozásnál sosem felejtik el megemlíteni, hogy ők palesztinok. Egy biztos, nem adják fel. A falakon Arafatnak és a tolószékből kilőtt egykori Hamasz-vezérnek, Ahmed Jaszinnak a képe, és rengeteg mindenféle fegyveres, békegalambos-visszatérős-harcolós plakát. Idén épp 60 éve kezdődött...

A tábor összes bejáratánál a libanoni hadsereg fegyveres posztjai, akadályok, homokzsákok, fotózni tilos (de nem lehetetlen:-).

Estére még maradt egy kis színes: tervezzük meglátogatni al-Khiamot, ahol a Dél-libanoni Hadseregnek volt börtöne. Amikor Izrael 2000-ben kivonult a területről, a börtön gazdátlan maradt és a foglyok kiszabadultak. A Hezbollah múzeumot és PR-központot rendezett be. A hely érdekessége, hogy a libanoni-szír-izraeli határvidéken van, és a hadseregtől kell engedély a látogatáshoz. Ezért el kellett mennünk Szidónban a Libanoni Hadsereg Mohamed Zgaib nevű táborába, hogy a hírszerzési ügyosztálytól engedélyt kérjünk a belépésre. Először kértek fénymásolatokat, fotót, stb., de mivel semmi sem volt, nagy nehezen regisztráltak egy könyvbe, és kaptunk egy sorszámot. Kíváncsi vagyok, mi lesz holnap. Elvileg, ha megállítanak az egyik ellenőrző pontnál, azt kell mondanunk, hogy 385. Állítólag ebből tudni fogják, hogy átmehetünk. Meglátjuk…

…Megláttuk. Bemondásra és útlevél bemutatásával átengedtek. A börtön maga azért érdekes, mert valóban múzeumnak volt berendezve egészen a 2006-os háborúig. Akkor Izrael porig bombázta, ha már erre járt, így próbálta meg eltűntetni ezt a szégyenfoltját. A sztori a szokásos: mindenféle gyanúsnak tekintett alakot összefogdostak, aztán fogolykínzás, alázás, verés, tűző napon állás vagy éppen ablaktalan cellákban összezsúfolás. Jelenleg úgy néz ki, hogy a Hezbollah a már csak a börtönmúzeum múzeumát működteti. Mindent úgy hagytak, ahogy az izraeliek két éve lebombázták. Belépő nincs, csak donációt illik adni némi idegenvezetésért cserébe. A hely tanulságos, nyomasztó, elgondolkodtató, a gondnok pedig négy évet húzott le itt, sajnálom érte. Egy rendes belépő árának mégis csak a töredékét hagytuk itt, mert a pénz deklaráltan a Hezbollahhoz megy, de hogy iskolára vagy fegyverre, azt sosem tudjuk meg. Mint törvénytisztelő világpolgárok, a szolgáltatásért fizettünk, de csak annyit, hogy ne lehessen terrorszervezet támogatásának nevezni.

Egy dolog nagyon zavar itt Szidonban, mégpedig a rengeteg koldus. Ma egy mondatot nem tudtunk beszélni anélkül, hogy valami nindzsaruhás nő gyerekkel a karján ne akart volna levenni még azután is, hogy határozottan nemet mondtunk. Ez eddig oké, mindenhol vannak koldusok, bár például a sokkal szegényebb Szudánban vagy Afganisztánban sokkal kevesebb. Mellettünk százezer dolláros dzsipből kiszálló aranyifjakat bezzeg nem baszkurálják, csak minket. Valami nagy gond van itt az arab szolidaritással (vagy inkább annak a hiányával). Úton-útfélen óriásplakátokon látni a zakattal (egyszerűsítve: muzulmán adó a rászorulóknak, afféle szolidaritási alap) foglalkozó reklámokat. Ha ezt a pénzt nem fegyverre költenék, vagy éppenséggel ellenőrizni lehetne, hogy a rászorulókhoz jut-e el, biztos megoldódna a probléma. Iránban azok a szegények, akiknek még kenyérre sem telik, gyakran a pékségektől kapnak egy-egy darab kenyeret. Szóval nekem nagyon úgy tűnik, hogy az iszlám alapítványok, és úgy általában az egész iszlám társadalom egy csöppet sincs a helyzet magaslatán. Értem ezt abban a kontextusban, hogy a szolidaritásuk, amire oly büszkék, és amelynek a zakat fontos eleme, már csak egy nagy humbug. Ez személyes tapasztalat, ha bárki többet tud róla mondani, kérem, eresszen meg egy kommentet.

Holnap indulunk vissza Bejrútba, és holnapután Damaszkuszba. Mint már írtam, Szíriában nem működik a blogspot.com, úgyhogy a következő bejegyzésre másfél hetet biztosan kell várni. Terveink szerint legalább 4-5 napot Damaszkuszban leszünk, kaptunk egy lakást a belvárosban az ENSZ-es Kirstintől. Utána meglátogatjuk a magyar régészeket a tengernél, Margat várában rekonstruálják a Közel-Kelet legnagyobb freskóját. Aztán Aleppó, majd Isztambul, ahonnan jelentkezem. Vagy nem. Ember tervez….