Mindenhol Otthon Vagyunk

Az öngyilkosság legnehezebb módja

Afganisztán, Irak, Szomália, Szudán – nem éppen a turizmusukról híres országok. Van (vagyunk:-) azonban egy szűk szegmens, akik szívesen utazgatnak háborús övezetben. Hazánkban legfeljebb tucatnyian. Szerintünk aki elég körültekintő és hallgat a helyiekre, nem kerülhet bajba, a gerilláknak pedig nem érdekük megölni minket, mert tudják, hogy nem maradna el a büntetés.

„Tavasszal kiújultak a harcok Kelet-Kongóban, majd valamikor ősszel tűzszünetet kötöttek. Észak-Kivu tartománynak az a része egyébként a Gomában működő lázadó kormány ellenőrzése alatt áll. Amikor átléptem a határt, az ugandai bevándorlási hivatalnok mondta, hogy szerinte vissza fognak fordítani a kongói oldalról, ezért le se pecsételte az útlevelemet, hanem e nélkül engedett át, hogy ha visszazavarnak, akkor ne kelljen új ugandai vízumot venni. A lelkemre kötötte, ha mégis átengednek, előbb menjek vissza hozzá az ugandai oldalra, hogy beüsse a kilépőt. A kongói határőr körülbelül egy órán keresztül próbált meggyőzni, hogy ne utazzak el az onnan száz kilométerre levő Gomáig, mert veszélyes az ország, de én mindenképpen menni akartam, mert szeretem a veszélyes helyeket” – írta Kristóf egy internetes fórumon a 2003-as kongói útjáról.

A fenti példa remekül megvilágítja a veszélyes helyek egy sajátosságát: az egyszerű turista mindenki másnál könnyebben túlél, ha a helyiekre hallgat.

Bármilyen válságos helyre kerül is az utazó, egy dologban biztos lehet: az ott élő emberek helyismerete jobb az övénél. Mivel az isten háta mögötti helyeken mindig örülnek az arra tévedő vándornak, a baráti segítségben biztosak lehetnek. És érdemes is élni vele. „Arra ne menj, el van aknásítva” – mondta egy afgán öreg, amikor a legendás Pandzsír-völgytől nem messze lévő hegyet készültem megmászni. Ajánlott helyette egy másikat. Bevallása szerint az aknák egy részét még ő tette le a szovjet invázió alatt, de az utóbbi évtizedekben elfelejtette a pontos helyüket, így most senki nem jár arra.

De ugyanígy tudják, kiben nem szabad megbízni, az úton hol lehet rablótámadásra számítani, és hogy merrefelé mozgolódnak gerillák.

A jó tanácsokat természetesen lehet figyelmen kívül hagyni. Ehhez azonban nagy magabiztosság, hely- és emberismeret kell, de egy „hatodik érzék” sem árt. Pár éve Guatemalában figyelmeztetett egy nő, hogy amerre menni készülünk, az rablótanya. Ennek ellenére elindultunk, nem sokkal később pedig megállított három német turista, hogy őket éppen most rabolták ki. Gondoltam, ha ilyen friss a bűntény, akkor a tettes nem jön vissza egyből rabolni, de azért a biztonság kedvéért kértem egy személyleírást. És valóban, pár perccel később megjelent a nemrég leírt köpcös ember, a machetés srác a hegyről. Volt annyi eszünk, hogy amint megláttuk, tartottuk a távolságot, és amikor rájött, hogy nem megyünk közelebb, visszament a hegyre, mielőtt még több szemtanú jön. A következő faluban szóltunk a rendőröknek, akik azt válaszolták, hogy ismerik a rablót, de az nem az ő területük…

Az útikönyvek nem jelzik a veszélyt

Fontos kérdést vet fel az útikönyvek kiadása a háborús övezetekről: nem ringatja-e hamis biztonságba az utazókat az instabil, forrongó térségekről kiadott útikönyvek megjelenése. Közel harminc év háború után nemrégiben megjelent a legnagyobb és legismertebb útikönyv-birodalom új Afganisztán-kalauza. Az ország tipikus bukott állam, gyenge a központi kormány és az erőszakszervezetek, nemzetközi megszállás alatt áll és erős az ellenállás és a terroristatevékenység. A közbiztonság régiónként és akár településenként, évszakonként és katonai hadműveletenként változik. A két évvel korábbi információk gyakran semmilyen viszonyban sincsenek a valós helyzettel. És mégis: az útikönyv által ajánlott szállás előnye, hogy a városba érkezés után a lehető legrövidebb idő alatt biztonságos helyre kerülhet az a turista, aki épp a közel-keleti országban szeretné kipihenni az egész éves robotot. Ugyanakkor éppen a legveszélyesebb részekről van a legkevesebb információ. Az Afganisztán útikönyv 240 oldalából például mindössze 16 szól az ország közel felét kitevő déli és keleti részről, ahol a nagyszabású katonai hadműveletek zajlanak és ahol a legerősebb a tálibok és az al-Kaida jelenléte. A legnagyobb ellenség tehát az információhiány.

Célpontok a turisták?

Nyilván alacsony számuk miatt nem lehet sokat hallani válságövezetben meggyilkolt utazókról. Turisták természetesen szép számmal haltak meg eddig is politikai okok miatt, de nem a válságövezetekben, hanem a stabil országokban – ilyen volt például az egyiptomi luxori merénylet, amelyben 58 turista vesztette életét 1997-ben, de a legtriviálisabb példa 9/11, London és Madrid. Vagyis nem kell válságövezetbe utazni egy jó kis elhunyáshoz.

A válságövezetben utazó viszont egyedül van, fegyvertelen, védtelen és semmilyen olyan értéket nem képvisel, amiért érdemes lenne az életére törni. Bírja viszont a helyiek támogatását és rokonszenvét, ha másért nem, őrültsége miatt. A legnagyobb veszély talán a kémgyanú. Az amerikaiak által megszállt országokban például megütközést kelt a turistastátusz. Ha az illető nem katona, nem újságíró és nem segélyszervezetnek dolgozik, akkor semmi keresnivalója az országban – hangzik az általános vélekedés. Klasszikus az a sztori, amikor álltunk Kabulban Nadir sah mauzóleuma előtt, és odajött pár afgán srác megkérdezni, hogy kik vagyunk. „Tourist.” – feleltem, amire hitetlenkedve nézett, majd kétszeri ismétlés után visszakérdezett: „Terrorist?” – jogos, van vagy két hangnyi eltérés…

Turistát ölni állásfoglalás, politikai aktus, figyelemfelkeltés. Egy nyugati utazó meggyilkolása azonban ritkán marad büntetlenül. A nyugati kormányok nyomást gyakorolnak, tárgyalnak, beavatkoznak. Az illetékes afrikai, ázsiai kormányzatnak presztízskérdés, hogy elfogják és megbüntessék a tetteseket. A gyilkosoknak viszont a magányos turista megölése nem hoz semmilyen hasznot: komoly értékek nincsenek nála, nyomásgyakorlásra alkalmatlan (mire használna például egy afrikai szakadár szervezet egy magyar túszt?), viszont ahhoz éppen elég, hogy fokozódjon az ellenük folyó kampány, vagy hogy a reguláris csapatok jobban odafigyeljenek az adott térségre, megnehezítve ezzel az ellenséges erők tevékenységét.

Motiváció

„Kíváncsiság, adrenalin” – elsősorban ez a két dolog motiválta az Irakban járt Szegő Andort. „Érdekelt a hírekből Szaddam, a történelemből Mezopotámia. Vannak kurd ismerőseim Magyarországon, Törökország felől belépve pedig még vízum sem kell”. Ám vannak, akik szerint a válságövezetek meglátogatása annak az élménynek a pótlása, amit szüleink megéltek ’56-ban, nagyszüleink a világháborúkban. Mivel Magyarország biztonságos, aki komolyan ki akarja próbálni magát, az kénytelen kalandot keresni magának.

Nincs pontos definíciója annak, hogy utazás szempontjából melyek a legveszélyesebb helyek. Az alapvető biztonsági szempontokat betartva szinte bárhol lehet utazni. „Északon nem sok nyoma volt a háborúnak, leszámítva a sok ellenőrző pontot. Volt olyan körforgalom, amiben háromszor állítottak meg. Nyilván a második látta, hogy megállít az első, de mégis átnéztek. A túlélés egyszerű volt: ne mászkálj éjjel egyedül, és ne menj nagyvárosba” – mesélte Andor élményeit a Bagdadnál sokkal nyugodtabbnak tekintett Észak-Irakból.

A Külügyminisztérium honlapjáról kiderül ugyan, hogy hova nem javasolják az utazást, ez azonban politikai önvédelem, nem pedig a valós helyzetet tükrözi. Iránt, Szudánt, Pakisztánt vagy Szíriát bejárva soha semmi bajom nem történt, de még necces helyzet sem adódott. A közbiztonság nagyszerű, az emberek vendégszeretők és segítőkészek. Ezzel szemben Prágában feltörték a kisbuszunkat, Budapesten meg akartak késelni (2x is, fiatalabb koromban), Isztambulban kiraboltak. Plusz a nyugati világban az új évezredben meghalt vagy 5000 ember, ez három nagy (WTC, London, Madrid) és sok kisebb merénylet eredménye. Iránban például emberemlékezet óta nem volt turisták elleni terrorcselekmény, Pakisztánban sem és Szíriában sem. Egyiptomban és Törökországban viszont nem is egyszer, és mégis mindenki odamegy.

Jelenleg a legrosszabb renoméja Szomáliának van, ahol 1991 óta nincs központi kormányzat, az országot a teljes anarchia uralja. Klánok, családok és bandák háborúznak egymással. Az ország összes határa le van zárva, turisták egyáltalán nincsenek. A munkájuk miatt oda kényszerülőket fizetett fegyveres bandák védik. Iraknak és Afganisztánnak egyaránt a déli része veszélyes, északon a megfelelő óvintézkedések betartásával nyugodtan lehet utazgatni. Csecsenföld továbbra sem biztonságos, Szudánnak pedig a déli és nyugati része, főleg Darfúr válságos, amely átnyúlik a szomszédos Csádba is. A világ tehát szinte teljesen beutazható, és akinek már csak a szomáliai pecsét hiányzik az útleveléből, irigylésre méltó helyzetben van.

„Az élet császárai”

A koszovói szerbek Észak-Mitrovicában

A bejegyzést kezdhetném ezzel is: + 3.000. Merthogy az iráni úthoz hirtelen felindulásból ennyit sikerült hozzátenni kilométerben. Két napot sem voltam itthon, elmentünk gyorsan Prágába. Csak egy estére, de nem írok róla, mert csak púp volt a hátunkra. Legközelebb biztosan nem vendégeskedünk, mert vendégnek lenni annyira fárasztó (várni, várni, várni, majd hulla fáradtan udvariasan beszélgetni, más bioritmusa szerint lefeküdni, felkelni, jaj), hogy inkább fizetünk a szállásért.

Vasárnap éjjel értünk haza, hétfőn reggel mentünk egyből Koszovóba. Részemről ez spontán akció volt, de maximálisan megérte. Gergely Marci vezetett, Eszterrel munkahelyitopikoztak, meg Mr. X-et játszottunk. Jól kitoltam velük, föladtam Mr. Hyde-ot, ami ugye nem egy ember, hanem egy személyiség, úgyhogy jól tévúton voltak végig:-)

8 óra alatt értünk Pristinába, és be kell, hogy valljam, nagyon megkedveltem ezt a várost. Ronda, nincs benne látnivaló, viszont annyi remek kávézó, kocsma és kajálda van, hogy igazi gasztroélmény itt időzni. Na meg gyönyörű nők. Eszterék gyorsan csináltak interjút a Thacival meg a Haradinajjal, esténként meg jól eleresztettük magunkat, főleg második nap, amikor megtaláltuk a térség talán legjobb pálinkáját mérő helyet. Utólag kiderült, fél euró volt egy feles, nem fogtuk vissza magunkat. De a partizós élmények helyett itt egy kis érdekes Mitrovicából:

Európa legszegényebb állama végzetesen megosztott: az elsősorban az északi részen élő szerbek kitartásáért cserébe Szerbia különleges kedvezményekkel kedveskedik nekik: nem kell fizetniük a rezsit, és ha van munkájuk, két fizetést kapnak, de még a telefonszámlájukat is a szerb kormány állja – igaz, mindössze 14 euróig.

Ahogy közeledünk az észak-koszovói Kosovska Mitrovicához, egyre több páncélozott KFOR-harckocsival találkozunk. Egy hónappal ezelőtt még súlyos zavargások voltak errefelé, az egész város rendkívül feszült volt. Először Koszovó függetlenségének februári kikiáltásakor korbácsolódtak fel az indulatok, majd egy hónappal később folytatódott a zűrzavar, amikor az ENSZ-rendőrség visszafoglalta a városi bíróság épületét a jelenlétük ellen tiltakozó szerb alkalmazottaktól. A bíróság épületét jelenleg portugál KFOR-erők őrzik Észak-Mitrovicában, az albánok-lakta délre vezető híd mellett pedig francia támaszpont áll arra készen, hogy bármelyik pillanatban lezárhassák a hidat. A városban mindenhol gyalogos járőrök, vagy az olasz carabinerik páncélautói. Most minden nyugodt, látszólag.

A város mintha két külön ország lenne. A legszembetűnőbb, hogy az albánok részén mindenhol koszovói rendszámú kocsik, és mindenhol euróval kell fizetni. A híd túloldalán, a szerbeknél vagy a régi szerb rendszámmal közlekednek, vagy rendszám nélkül. És szerb dínárral lehet csak fizetni. A város félig a törvénytelenség határán van. A közlekedési rendőrök például tehetetlenek, mert a legtöbb embernek vagy nincs rendszáma, vagy kettő is van. Az albánok szerint, ha felhívják a rendőrséget, mindig azt a válasz kapják: „ha valami bajod van, hívd a KFOR-t.”

A feszültségek ellenére Észak-Mitrovica lakónak pár százaléka albán maradt, nem zajlott le tökéletesen a „népességcsere”. Sőt, az ott élő albánok nem is szándékoznak elmenni onnan. A helyzet hasonló egy Matrijoska-baba felépítéséhez: Koszovóban van egy szerbek lakta terület, azon belül pedig egy néhány családból álló albán enklávé. Kicsit olyan, mint a hadsereg által védett izraeli telepesek helyzete Palesztinában. A pár utcányi albánok lakta részre napi háromszor jár busz délről, szigorúan rendőri kísérettel. „A gyerekek már korán megtapasztalják, milyen az, amikor leköpik a buszukat és fenyegetik őket. Ez a frusztráció aztán beléjük épül, és ki tudja, mi lesz később a hatása” – panaszkodik az albán iskola angoltanárnője, aki szintén ezzel a buszjárattal tud csak hazamenni. Másfelől azonban gyakran egy utcában élnek a szerbek és az albánok, kereskednek egymással, látszólag normális mederben folyik az élet.

A szerb kormány még nem adta föl Koszovót. Észak-Mitrovicában például elkezdte kivásárolni az albánokat otthonaikból, hogy aztán szerbeket telepítsen oda. A máshonnan elmenekült szerb családok jelenleg egy iskolaépületben élnek, ez azonban már szűk számukra, így van igény a lakásokra. A nagy összeg nem is a lakásvásárlás, hanem annak a mintegy százezernyi szerbnek a támogatása, akik Koszovóban maradtak. A szerb kormánytól 200 eurót kapnak havonta a családok „szociális segélyként”. Emellett nem kell rezsit fizetniük, fizetik a telefonszámlát, és ha van munkahelyük, a koszovói fizetés mellett megkapják a szerbiai fizetésnek megfelelő összegnek közel a dupláját.

Így aztán jelentős eltérések vannak a fizetésekben: egy koszovói albán nyelvtanár 190 eurót kap egy hónapban, amiből ki kell fizetnie a költségeit. Ezzel szemben egy szerb megkapja ugyanezt a pénzt, a szerbiai fizetést, vagyis legalább még egyszer ennyit, a családi támogatást, és még a rezsit sem fizeti. „Emiatt van az, hogy amíg egy albán közalkalmazott éppen csak megél, addig egy szerb munkanélküli egész nap a kocsmában és a kávézóban ül, és tévézik, miközben több pénzt kap Szerbiától mindenféle juttatások képében. Nincs ez így rendjén.” – méltatlankodik Fatmir, mitrovicai albán tolmácsunk. Az iskola gondnoka, az albán Jasmin is panaszkodik: „130 euró a havi fizetésem. Egy szerb ugyanezért a munkáért 400 eurót kap. De mindegy, legalább van munkám”.

Észak-Mitrovica túlzott függése Belgrádtól nem egészséges. Ugyanis Szerbiából látják el a várost tejjel, hússal, újságokkal, de még kenyérrel is. Amikor Koszovó függetlenségének kikiáltása után a szerbek lezárták a határt, pár órán belül érezni lehetett a hatását Mitrovicában. 3-4 órával később ugyanis már nem lehetett kapni tejet és húst. Kérdéses, hogy meddig tudja fönntartani Szerbia a koszovói szerbek anyagi támogatását. A szerb büdzsének már most is megterhelő. Vajon eljön az a pont, amikor a nacionalizmust fölülírja a gazdaság racionalitása? A szerbek mindenesetre kitartanak.

Érdekes volt azt látni, hogy – nyilván az eddigi tapasztalatok alapján volt némi előítéletünk a szerbekkel kapcsolatban – Mitrovicában a szerbek békén hagyták az albán temetőt, az albánok viszont lezúzták a szerbet. Ejnye, no. Szerencsétlen véletlen, hogy a szerb temető az albánok lakta délen, az albán a szerblakta északon van.

Összegzésként annyi, hogy a pristinai élmények után úgy döntöttünk, hogy amíg mások Prágába, Krakkóba vagy Pozsonyba járnak inni meg röfögni, addig mi inkább Szarajevóba meg Pristinába. Komolyan, annyi japánt évek óta nem láttam egy tömegben, mint most Prágában a szezonon kívül. Még egy hely, ahova csak gyerekkel kell majd visszamenni.

10.000 kilométer

Pink Floyd. LA. Nincs Coca Cola. Hol vagyok?


Most, hogy hazafelé vonatozom, akad egy kis időm összeszámlálni ezt-azt. A legmegdöbbentőbb a seggemben lévő 10.000 kilométer, egy negyed egyenlítő egy hónapon belül. Amint hazaérek, egyből indulok Prágába. Szerintem az a 7 órás buszút föl sem fog tűnni. Tehát volt egy Budapest-Isztambul oda-vissza, az olyan kétszer 1300 km. Elég kellemesen telt, rengeteget aludtam és olvastam, végre. Aztán volt egy Isztambul-Teherán buszút, az elég kemény 2300 km-es túra, de valahogy jobban ment, mint korábban, szintén sok alvással. Aztán volt egy Teherán-Bandari Abbasz oda-vissza, az kétszer 1350 km, meg volt egy Teherán-Jazd oda-vissza, az kétszer 700. Ehhez jön az ezer kilométernyi apraja: Jazd-Kharanaq négyszer 60 (kétszer stoppal, kétszer taxi), Qeshm szigetének a bejárása (2x120 plusz egyebek), és legalább 3-400 kilométernyi taxizás Teheránban. Plusz egy túra a Damavandig, ami összesen még 180. És akkor még nem esett szó a reptéri ingázásaimról, ami 100 km per darab, a motorcsónakkal megtett utakról, és a hazafelé repülésről.

Ez utóbbi volt a legfontosabb. Ennyi utazgatás után nem volt humorom még egyszer végig ülni 40 órát, így repjegy után néztem Teheránból Isztambulba. Mivel nemrég ért véget a Noruz, nehezen találtam, és azt is az utolsó pillanatban. 170 dollár volt a török Pegasussal, beleértve a reptéri transzfereket is, ami elég baráti ár. Az egyik hölgy csodálkozott is a követségen, hogy ilyen olcsón nem lehet jegyet kapni, itt valami tévedés van. De nem volt, csak a rutinos keresés:-)

Az utolsó napok Teherán körül teltek. Egyik nap elindultunk a Tocsalra. Telekabin visz föl 4000 méteres magasságig, ahol már jóval 0 Celsius alatt van nyáron is, és most még lehet síelni. Amúgy ez a világ leghosszabb telekabinja, több mint fél órát emelkedik. Az utolsót pont lekéstük, így megint nem sikerült följutni a csúcsra, csak az első szakaszig, ahova tavaly, 40 fokos lázzal is fölkúsztam. Másnap a Damavandhoz mentünk, szívem csücskéhez, arra a helyre, ahol négy éve a korlátaimat próbálgattam. A program tökéletes volt, csak a kilátás nem: egy szeszélyes sivatagi porvihar mindent barna ködbe vont, úgyhogy a Photoshoppal kellett eltávolítani némely képről:-)

Út közben a horrorisztikus közlekedés képei: egy szétroncsolt kocsit a rendőrök emelvényre helyeztek az egyik kanyarban, hogy mindenki lássa, könnyű meghalni a hegyi utakon. egy kamionos nem volt túl figyelmes, vagy még nem látta a mementót, mert nem pár kanyarral előbb lapra tette a gépét.

A reptéren találkoztam egy 21 éves bushehri drogossal. Már Teheránban csodálkoztam, milyen ideges, egy perc alatt megtömött és elszívott egy pipát, mintha az élete múlt volna rajta. Beszélgetni kezdtünk, a neve Said, de megkérte, hogy hívjam Sid-nek. Illetve Sydnek. Syd-nek, mint Syd Barrett (gy.k. Pink Floyd), ne Saidnak. Gyakran tisztogatta hosszú kokainszívós körmét, majd hosszabb időre eltűnt a vécében. Amikor visszajött, elkezdett motyogni, becsukta a bal szemét, még beszélt egy kicsit, majd elaludt. Reméltem, hogy a gépem nem mellém kerül, mert akkor ugrott a betervezett alvásom és a zenehallgatás. Mögém került, és a térde között bealudt. Isztambulba ment felvételizni valami egyetemre. Gondolom ő is a katonaság elől próbált meg valahogy lelépni. Mindenesetre elég értelmes volt, angolul is jól beszélt, de sokkal nagyobb karrier elé nézett volna ’82-ben az AC/DC vagy a Motörhead roadjaként. Később megkérdeztem, szereti-e a Pink Floydot. Egy pillanatra megdermedt: „Honnan tudod? Ezt honnan tudod?” Tisztára Jonny Depp a Félelem és Reszketésből. Csodálom, hogy a reptéren nem szúrták ki a szemfüles őrök. Velem bezzeg levetették a bakancsomat, hogy megröntgenezték. A reptér után egy las vegasi iránival utaztam. Röhögött az irániak közlekedési szokásain. Említette, hogy amikor egy iráni megérkezik LA-be, általában egy héten belül elveszik a jogsiját, annyi pontot szabálytalankodik össze.

Iránról sok jót tudtam írni eddig, most - kizárólag mementóként, hogy ilyen is van - íme pár fotó az egykori nagy szövetséges, a jelenlegi Nagy Sátán, Amerika követségének a faláról. A graffitipályázatot 10 éve írták ki, a képek azóta bejárták a világsajtót, a teherániak pedig azóta őrizgetik. Azért a műholdas képen már ott virít az ízlésesen elhelyezett Metallica logo (egyelőre csak Metalikaként), valamint a betiltott RAP felirat a békejellel.

A messziről hazavonatozásban mindig az a legrosszabb, hogy lassan közeledek csak, amikor már leginkább otthon lennék. Ez most annyival volt könnyebb, hogy 18 euróért kaptam egy hálókabint 25 órára, amíg Belgrádba értem. Ebből 15-öt átaludtam. Utána egy gyors átszállás a budapesti vonatra, még 6 óra alvás. Elég fájdalommentesen hazajutottam. Csak azt árulja el nekem valaki, hogy ha Iránban egy vonat 1400 kilométeren plusz-mínusz 10 perccel be tud futni, akkor Európában miért késik több, mint egy órát 400 km-en? Ma reggel a Margit körúton két boltban sem volt sem friss kenyér, sem dobozos Coca-Cola. Európa messze van, Irán még messzebb…

az intelligens delfinek

Sivatag a tengeren. A PERZSA-Öböl

A Kharanaqban töltött napok után egy gyors jazdi átszállást követően már úton is voltunk a Perzsa-öböl és egyben Irán legnagyobb szigete, Qeshm felé. Már évek óta meg akartam nézni ezt a térséget, az egyetlen baj csak az volt vele, hogy a hőmérséklet és a páratartalom április és november között elviselhetetlen, nyáron pedig egyenesen pokoli. Két éve találkoztam egy bosnyák sráccal, aki júliusban próbálta megnézni a szigeteket, de el sem tudta hagyni a szárazföldet: félnapos bandari-abbaszi tartózkodás után föladta és inkább visszatért a kellemes sivatagi klímába, Jazdba. Nyáron gyakran előfordul az 55 fok körüli hőmérséklet, sőt gyakran még több is. Állítólag ha tartósan 47 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, az újságok időjárás-jelentései megállnak 47 foknál, nehogy elriasszák – az elsősorban befektetni akaró – odavágyókat. De hogy ez igaz-e, azt nem tudom.

Mogyoróhéjban annyi Qeshmről, hogy ez az irániak karibi térsége, hihetetlenül erkölcstelen módon nők és férfiak együtt strandolhatnak – igaz, a nők csak alaposan felöltözve, kendőben. Egykor portugál megszállás alatt volt, majd a hollandok is betették a lábukat, közben kialakult valami arab-perzsa-hormuzi keverék dialektus nyelv, de azért mindenki megérti a perzsát. Irán legtöbb lakójával ellentétben szunniták élnek itt, bár a vallásosságnak egyáltalán nem láttam semmi nyomát. Nyomorult kis mecsetek vannak csak mindenfelé. De általában maga a sziget is elég érdektelen az építészetét tekintve. Ez persze nem véletlen, az utóbbi időben több földrengés is megzúzta, legutóbb talán tavaly, így a lakóépületek többsége szürke betonkocka. Az egyetlen valamirevaló település (a szintén jellegtelen Qeshm cityt leszámítva) Laft, ami viszont tele van széltornyokkal. Pont ide nem sikerült eljutni, de majd legközelebb.

Az itt élő emberekről, illetve a nőkről a legelterjedtebb információ, hogy maszkot viselnek, és hogy nagyon utálják, ha fényképezik őket. A maszkjuknak burka neve, ami még véletlenül sem keverendő össze az Afganisztánban a nőkre húzott mindenhol kék, elöl rácsos ablakos rettenettel. Minden falunak megvan a saját maszkdizájnja. Ahol mi voltunk, Shibdarazban a szögletes napszemüvegkeret-alakú volt a nyerő, de máshol a fekete-piros kombinációjú, szigorúan a szemet mutató darab dívik. Eredete nem az iszlámban gyökerezik, hanem állítólag a „ne lesd meg a nőmet” típusú korabeli háremjunkie élveteg hatalmasságok takartatták el így a nőket. Szerintem a nap ellen is teljesen jól véd, így az én teljesen laikus megközelítésem szerint egyszerűen praktikus cucc: a nap öregíti a bőrt, a fickók nem akarnak öreg külsejű nőt, vagyis a nők ilyet hordanak.

Ennyi lusta embert még életemben nem láttam egy rakáson. Ezek mind a qeshmi férfiak. Beismerem, ha nekem kéne évi 300 napot 50 fokban töltenem, nem lennék sem külszíni bányász, sem maratonista, de akkor is. A nem halász, nem sofőr, nem csempész férfiak a nap 12 órájában alszanak, a másik 12-ben pedig félálomban várják a kaját, vagy megpróbálnak gyereket nemzeni. A nőké a házimunka, ami nem semmi, mert általában minden ház tiszta annak ellenére, hogy a liszt finomságú port legfeljebb az üveg nem engedi át, de a keret az igen. A maradék férfiak egy része halász. Ford Fairlane óta jól ismerjük a halászok életét: a halászok korán kelnek, halat fognak, halszaguk van, elszakad a hálójuk és eladják a halat. A sofőrszakma nem nagy kaland, és meglepő módon a csempészeké sem. Csónakkal egy óra innen Dubai, és ezzel a Közel-Kelet legnagyobb és legforgalmasabb kikötője, és Omán is csak 3 órányi csónakázásra van. Qeshm hivatalos neve Free Trade Zone, vagyis szabadkereskedelmi övezet, és a lakói komolyan veszik a szabad kereskedelmet, és szabadon kereskednek szinte mindennel. Éjszaka a sziget nyugodtabb pontjain megjelennek a csónakok, és onnan kipakolják a dubai cuccokat. A csempészek kocsiját nagyon könnyű felismerni sziget-szerte, ugyanis mindegyik rendszám nélküli Toyota pickup. A rendőrségnek nem lenne nehéz dolga összeszedni ezeket az arcokat, mert csak a rendszám nélküli kocsikat kellene összegyűjteniük, de nekem erős a gyanúm, hogy a rendőrök sokkal nagyobbat kaszálnak így, hogy szemet hunynak, esetleg be is segítenek. A jó szándékú rendőröktől ezúton is elnézést kérek, de az extrakorrupt államokban eltöltött majd’ egy évem tapasztalatai alapján nem engedhetem meg magamnak a naivitás luxusát.

A sziget bevételének 90 százalékát adja a halászat, legalábbis hivatalosan. Shibderazi szállásunkon kedves vendéglátó családunk állandóan sült hallal kedveskedett, nem mellesleg életem talán legjobbjaival. A szálkákból ítélve jó egyméteres dögök lehettek darabolás előtt, és volt köztük olyan, amit egyenesen a halászcsónakból raktak olajba, vagyis kifogás után pár órával már a rizzsel keveredett a gyomromban. Azért a rend kedvéért minden vacsora előtt megkérdezték, hogy mit kérünk, illetve, hogy jó lesz-e hal. Túl sok választásunk amúgy sem lett volna, mert semmi másuk nem volt, legfeljebb lekváros kenyér, de azt utálom. Nem vagyok a halak nagy szakértője és rajongója, úgyhogy erről több szót nem is ejtek, viszont említést érdemelnek a nem-hal delfinek. Douglas Adams óta köztudott, hogy ők a legintelligensebb lények a földön (utánuk jönnek az egerek, majd az emberek), éppen ezért nem értem, hogy képesek ebben a döglesztő melegben, fülsiketítő motorzajban viháncolni és szaporodni. Pár helyi ugyanis észrevette, hogy a turisták buknak a delfinekre, így aztán jól közéjük hajtanak a bűzös-zajos motorcsónakjaikkal, hogy minél közelebbről lehessen őket látni. Szívem szerint inkább jöttem volna kajakkal, vagy úsztam volna az uszonyukba kapaszkodva, de hiába, itt nagyüzem van: az irániak egyelőre nem jöttek rá a környezetbarát turizmus előnyeire, és próbálnak tömegigényeket kiszolgálni.

Ennek egy másik szép példája a teknősnézés. Egész pontosan annak a nézése, ahogy az óriásteknősök éjjel kimásznak a partra és lerakják a tojásaikat. Korábban nagy teknőspusztítás ment errefelé, a lusta szigetlakók tízezerszámra zabálták a teknőstojást. De amióta kiszámolták, hogy ezer tojásból csak egyetlen kel ki, nő fel és éri meg a szaporodáshoz szükséges 30 éves kort, gyorsan mentőakcióba kezdtek, és a UNDP támogatásával megpróbálnak valami kulturált rendet vágni ebbe a káoszba. Ma már tilos gyilkolni őket, és tilos megenni a tojásaikat. Erről úgy gondoskodnak, hogy a partnak csak néhány szakasza alkalmas arra, hogy a teknőcök odategyék a tojásokat, így aránylag könnyű ellenőrizni, hogy hány teknős jön egy éjjel. Van rendes éjjeli teknősfigyelő szolgálat, akik mellé turisták tömegei csatlakoznak, hogy a tojásrakás előtti beásási ceremóniát megfigyelhessék. Ez általában úgy néz ki, hogy kijön a teknős a tengerből, mindenki erősen koncentrál rá, majd amikor az elkezd ásni és se lát, se hall, ötvenen körbeállják és körbevakuzzák az állatot. Az ásás után az őrök mindenkit elzavarnak, kiássák a tojásokat, és róka- és kisgyerekbiztos helyen újra elássák mindegyiket, hogy aztán két és fél hónappal később jól kikeljenek a kis dögök. Nekünk megadatott az a luxus, hogy a főteknősös család házában laktunk, így otthon henyélhettünk, mert telefonon értesítettek, ha jött teknős. Igaz, megnézni így sem sikerült, mert annyira belemerültünk a vacsorába, hogy lekéstük az aktust. Valójában egy kicsit filozofáltunk rajta, hogy melyik a kisebb sértés: ha a frissen tálalt vacsora mellől fölállunk, hogy akkor mi most teknőst nézünk, vagy hogy a telefonos riasztás ellenére nem nézzük meg az állatot, miután egész délután arról beszéltünk, hogy mennyire érdekel ez minket. Inkább ettünk.

Ez a teknősös dolog egészen messzire vezetett. Mivel ezzel kapcsolatban minden ingyenes, felmerült a kérdés, hogy miből teremtik elő rá a minimális önrészt. A család nőtagjai a hunyók. Kitalálták, hogy gyönyörűséges qeshmi ruhákat, kendőket és egyebeket (pl. mobiltokokat turistáknak) készítenek, és a bevételből tudják finanszíroznia saját részüket. Eddig rendben is van, de egy poros kis faluban, amiben talán emberemlékezet óta nem állt meg senki csak úgy nézelődni, mindenki csak áthajt rajta, hol lehet ezeket eladni? Természetesen a tengerparton, a strandon. Így építettek maguknak pálmakunyhót, és elkezdték az árusítást. Ekkor jött a képbe a falu Beludzsisztánból importált mollája, aki rettenetes rosszallással nézte, hogy nők vannak a tengerparton. Sőt, ott dolgoznak. Sőt, még férfiakkal is szóba állnak, mivel eladók, vagyis ez a dolguk. Ráadásul mindezt férfikíséret nélkül. A lányok csak legyintenek, amikor a molláról kérdezzük őket. „Ő nagyon jó ember, és a világ legjobb mollája. De ebben a kérdésben nyitnia kell.” Az egyik nő saját szavai szerint emancipált. Meglep, hogy ebben az országban, ebben a faluban, egy ilyen konzervatív környezetben ezt a szót hallom. Már azzal is kihágást követtek el az iszlám ellen, hogy férfiak nélkül velünk egy szobában voltak, hogy együtt ettünk, vagy hogy lazább (azért a bikinitől igen messze lévő, többrétegű) szerelésben látjuk őket. Amikor éjjel teknősnézésre indulunk, a rend kedvéért apuka a lányok mellé adja a hatéves kiskölköt férfikísérőnek, nehogy megszólják őket a falubeliek, hogy egyedül mászkálnak a kharadzsikkal, vagyis az idegenekkel. Ahogy már sokan mondták nekem az ország legkülönbözőbb részein: Irán a legkevésbé iszlám Iszlám Köztársaság. Vagy inkább csak nevében és politikai rendszerében iszlám, a lakói jó része valahol teljesen máshol jár….

Érdekes programnak ígérkezett a Qeshm déli részénél lévő Hengam-sziget meghódítása is. Először azt terveztük, hogy ott alszunk, de aztán gyáván megfutamodtunk, és csak egy kétórás motorcsónakos sziget kerülés lett a vége. Hogy miért, azt teljesen csak egy nappal később sikerült megnyugtatóan tisztázni. Az ottalvásról még elég könnyen lebeszéltek, de arról, hogy gyalog megkerüljük, már fenyegetések kellettek. Először megkértük a csónakost egy helyen, hogy tegyen ki, de arra hivatkozott, hogy az katonai terület és ott nem lehet, így belenyugodtunk. Később megálltunk ugyan, de csak azért, hogy vonakodva olyanokat mondjon, hogy bajunk lehet a hatóságokkal, és hasonlók. A helyzet a következő. Iránnak van tizenvalahány szigete, ezek egy részén nincs semmi. Hengamon és Qeshmen is van viszont katonai bázis és raktár. Az Öböl-menti államok nagy fegyverkezése miatt (is), meg a korábbi tapasztalatok alapján jónak látták, hogy hihetetlen fegyverarzenált halmoznak fel a szigeteken, biztos, ami biztos. Másrészt bizalmatlanok a külföldiekkel szemben – éppen Shibderaz volt az a település, ahonnan az amerikai hadihajót „megfenyegető” kis iráni motorcsónakok elindultak néhány hónappal ezelőtt. Ennek tehát az lett az eredménye, hogy két nyugati, fényképezőgéppel és laptoppal sétálva egy isten háta mögötti stratégiailag fontos szigeten igencsak érzékenyen érinti Iránt, vagyis annak biztonságát. A helyiek szerint megvan az esélye egy kis börtönnek, ahonnan persze ki lehet szabadulni, miután tisztázódott a helyzet, de akkor is minek. Ráadásul útlevelünk sem volt nálunk. Úgyhogy engedve a kegyes erőszaknak nem sétáltunk keresztül Hengamon.

Amikor megérkeztünk Qeshmre, két dolog jutott eszembe: az egyik a Szíria partjainál levő parányi sziget, Arvad hangulata, a másik pedig Közép-Amerika kevert népességű halászfalvai, a hondurasi Omoa vagy a guatemalai Livingstone hangulata. Itt a helyzet kicsit más: az év nagy részében élvezhetetlen klíma miatt a helyi turizmus (csak hozzávetőleges adat: most, a Noruz két hete alatt egyes becslések szerint 50 millióan keltekútra Iránban) igen szűk intervallumra koncentrálódik. Mivel Qeshm szabadkereskedelmi övezet, ezért a vásárlás- és pénzköltésmániás irániak előszeretettel keresik fel. A hazatérő családok ezrei nemcsak a tengerpartok élővilágát fosztják ki, de tucatszám veszik az edénykészleteket, a mikrosütőt, és gyakorlatilag mindent, amit olcsóbbnak vélnek, mint egy átlagos nagyvárosban. Sosem láttam még népet, akik ennyire imádnak pénzt költeni és enni.

Bandari Abbaszból az autóbusznak nevezett gyors motorcsónakkal érkeztünk a szigetre, ahol azonnal megpróbáltunk repjegyet foglalni vissza Teheránba. Tudjátok, az iráni távolságok: a Bandari-Teherán vasútvonal egészen véletlenül az ország leghosszabbja, 1338 km hosszú, és jó húsz órás utazással jár. Úgyhogy elkezdtünk repjegyet keresni, de 10 napra előre az össze le volt már foglalva, így aztán hagytuk az egészet.
Az első utunk a Golden Beach-nek nevezett partszakaszra vezetett. A hely nekem, kelet-európai számára rendkívül vicces, ugyanis a ’70-es-’80-as évek balatoni hangulatára emlékeztet, amikor a keletnémetek meg a magyarok Trabival megszállták Siófokot meg Füredet. Itt ugyanezt nyomják, csak Paykannal. Jobbára középosztálybeli vagy melóscsaládok, akik az éves spórolt pénznek vernek a seggére: papírsárkány meg jégkrém a gyereknek, edénykészlet az asszonynak, hekkvacsora a tömegétkezdében, a Kőbányai helyett a szimpla cigaretta. Ez a hely annyi embernek fogta meg a fantáziáját, hogy menekülttáborra emlékeztető objektumot emeltek a legkevésbé tehetősek részére: kibetonoztak vagy száz sátorhelyet, és hatalmas katonai sátrakat állítottak rá, amelyet 30 dolláros napidíj ellenében lehetett használni. Mivel ketten voltunk Sebastiannal, ezért nem volt olcsó mulatság, főleg a 6 dolláros halvacsorával megfejelve. Annyira megzuhantunk anyagilag, hogy egy napig csak csipszet ettünk: egy dollárból kijön 3-4 nagy zacskó, ami pont elég is egy étkezésre. Legalábbis pár jégkrémmel megfejelve.

Másnap megtaláltuk a már említett Hengam szigetet meg a shibderazi családot, harmadnap onnan indultunk felfedezni a sziget nyugati részét. Csak vázlatosan, a képekre támaszkodva, a következők a látnivalók: hajóépítők (félmillió euróért már igen komoly hajót ácsolnak össze errefelé), a világ leghosszabb sóbarlangja, amely 6 km hosszú, sós sivatagok, és a világ egyik legszebb kanyonja. Ez utóbbi Csillag-kanyon névre hallgat, és a jordániai Petra méltó versenytársa, csak itt napi 10 ezer turista helyett napi 20 van. Igaz, az ökoturizmuson még van mit fejleszteni. Adtak egy angolul elég alapszinten beszélő vezetőt, de inkább Sebastian fordított nekem. A lényeg, hogy közben találtunk pár szemetet, amit összeszedtünk, és odaadtunk a vezetőnknek, hogy dobja ki a kanyonon kívül valami szemetesbe. Amikor nem figyeltünk oda, titokban beledugta a cuccot a homokba, és elegyengette a tetejét. Ejnye. Aztán egy üres palackot dobott el. Érdekes egyébként, hogy elég sok fiatallal találkoztam, akik ökoturizmussal foglalkoznak, az egyikük készített velünk interjúkat is az iráni turizmussal kapcsolatban. Remélem ez a generáció kinövi magát, mert az a szennyezés, ami most zajlik az országban, elég elszomorító. Jelenleg még a belső, iráni tömegturizmust próbálják meg kiszolgálni, egyelőre bármi áron.

A Qeshmen eltöltött igen hasznos három napot egy 22 órás vonatozással fejeltünk meg, szerencsére ebből tizenkettőt átaludtam. Most ismét Teherán… hajaj, most értem haza egy házibuliból. Egy pornósztárnak tetsző szőke parókás nagymellű afgán nőnél voltunk, hidegtálas viszkipartin. Én még idejében leléptem, szerencsére.

p.s.
Mindenkinek ajánlok egy filmet, akit egy egészen kicsit is érdekel Irán, vagy Teherán. A hossza kábé másfél óra, angol nyelven, a BBC készítette. Mint a témában nem teljesen érintetlen elmondhatom, hogy igen kiváló film ez, nagyon érdemes letölteni. A cime Inside Iran, a riporter Rageh Omaar.