Az új élet: Kilenc hónap Krisztinavárosban

Ez volt a teszt: lehet utazni bizonyos feltételekkel

Mit tegyen az ember, amikor új karriert épít, és két évi előkészítés és nem kevés befektetés után a rendkívül ígéretes új élet második hónapjában egyik hétről a másikra megszűnik az a szektor, amiből az összes eddigi bevétele volt, és ami évekre előre az egyetlen bevételi forrásnak ígérkezett? Az első reakcióm a nyugalom volt: Vietnámból hazatérve március közepén még nem aggódtam. Pár hétig amúgy sem volt sok dolgom a következő túrám előtt, jött a karantén, az ég kitisztult, a város elcsendesedett, én pedig élveztem a kora tavaszi Budapestet.

Nyárra valamelyest enyhült a helyzet, legalábbis Európában. Két hétre kimentünk Ausztriába kletterezni. Úgy tűnt, senkit sem érdekelt a holnap: olyan teltház volt valamennyi jelentősebb hegy közelében, hogy 200 euró per éjszaka alatt legfeljebb 30-40 kilométerrel arrébb lehetett szállást foglalni. Volt, hogy kempingekből küldtek el, hogy fizikailag nem férünk már be. A nagy lazázás ellenére a kontinensek közötti mozgás nem indult be újra, és a nyár végén már annak is lehetett örülni, hogy egyáltalán sikerült átlépni az országhatárt.

Technika óra 2.0: kebabkés és kőzetgyapot

Ekkor már házak felújításából és kerti munkákból éltem. Életemben először szembesültem a nevetséges hazai fizetésekkel, valamint azzal, hogy a magyar adórendszer rövid távon nem kínál számomra fenntartható megoldást. Nyár végére már elég otthonosan bántam a flexszel, a kéziszerszámokkal, az elektromos fűrészekkel és festékfajtákkal, és konkáv OSB lapok precíz mérésében, kiszerkesztésében és vágásában is láthatóan fejlődtem. Barátokkal töltött minőségi idő, szabad levegőn dolgozás, napközbeni fröccsözések és csodálatos ebédek és beszélgetések szabdalták az évet önmagukban is rendkívül élvezetes szegmensekre, miközben a fenti, régóta irigyelt készségeket is elsajátítottam valamelyest. Ha ennek most kellett megtörténnie, és nem máskor, akkor így is jó.

A vidám melósélet közben persze néha eszembe jutott, mi lesz, ha ez a változás végleges és nem lesznek többé túrák a harmadik világba. Mi lesz a Közel-Keleten és a Balkánon töltött éveimmel, a világszinten is egyedülálló kiscsoportos túráimmal? (Épp egy brit céggel konzultálok egy darfúri út kapcsán, ami legjobb esetben is másfél évvel indul majd el az én túrám után, ha egyáltalán - mindenesetre amivel reklámozták a túrát, hogy az utóbbi húsz év első külföldi útja a térségbe, az már lassan egy éve nem igaz). Mi lesz azzal a helyismerettel és kapcsolati hálóval, amit Magyarországon legfeljebb néhány tucat ember tud felmutatni? Illetve jópár érdekesebb helyszínt tekintve legfeljebb néhány. Mi lesz azzal a sok készséggel, amiket konfliktusövezetekben szedtem össze arról, hogy működnek a dolgok, ha épp nincs működő állam? Kiben és miért bízhatok? Honnan szerzek viszkit, ha rosszra fordulnak a dolgok?

Anna klettersteig

Sokan kérdezték, miért nem csinálom azt, mint minden más túravezető: miért nem viszek embereket magyarországi meg környékbeli helyekre. Azért nem, mert annak egyrészt van egy kiépült és remélhetőleg profi kínálati oldala, amibe én nem tartozom bele, másrészt nem különösebben érdekel. Szép hely Magyarország, de aki sétált már lombhullató erdőben dimbesdombos vidéken, az nagyjából kimaxolta. Azzal nem büszkélkedhetek, hogy jobban tudom követni a kék jelzést, mint mások, netalán a Mátra falvaiban hatékonyabban tudnék élelmiszert szerezni, mint a többi túravezető. Sokkal jobban érdekelnek a saját túráim, amikor tudni kell, mit mondunk a katonai checkpointon, amikor helyi pásztorokkal kell konzultálni, hol lehet a legnagyobb biztonságban sátrazni, vagy amikor azt kell lebeszélni a helyi rendőrrel, hogy hadd lövöldözhessünk kicsit a Kalasnyikovval.

A töretlen optimizmus jegyében azért összeszedem, mi lett volna, és azt is, mi LESZ. Mivel a nemzetközi turizmus földbe állt, elmaradtak útjaim Namíbiába és Botswanába, több ízben Irakba és Iránba, csakúgy, mint Szudánba és Eritreába. Elmaradt egy Izrael-Jordánia Holt-tenger riportút is. Nagyjából 8 hónap utazás és pénzkeresés. Szerencsére az év eleji Vietnám és a darfúri út kiválóan megvalósult. És hogy mi lesz? Körvonalazódik egy eritreai út (amint Etiópia tigray lázadói nem lövik többet az aszmarai repteret és végre megnyílik - január elején talán?), csakúgy, mint Csád, Afganisztán és Pakisztán, valamint a szokásos Irak, Irán, Szudán és Vietnám. A horizonton van még Etiópia (Szomálifölddel) és Borneó. Meg persze ami még útközben becsusszan: jövőre Tadzsikisztán és Tajvan lesz a hobbiút, már ha lehet ilyenről beszélni jelenleg.

Abu Dabbab körüli merülés

***

Utazni ugyan kockázatosnak tűnik, de azért most is van remény. Októberben egy dél-egyiptomi búvárkodással teszteltük a rendszert és minden szempontból kiválóan sikerült.

Vannak országok, ahol a hatóságok úgy döntöttek (az okokba most ne menjünk bele, mert merő spekuláció minden), kontroll alatt tartják a vírust, vagy egyszerűen kevésbé terjed vagy a gazdaság rövid távon előnyt élvez minden más intézkedéssel szemben. Törökországba például egy negatív teszttel be lehet utazni, Egyiptomba még ennyi sem kellett: a nyaralóvárosok repülőterein 30 dollárért letesztelnek. Azért a biztonság kedvéért Budapesten beszereztem a negatív tesztet, nehogy véletlenül Hurgadában produkáljak egy pozitív eredményt, kockáztatva egy ottani karantént, értelmetlenné téve az egész utat, repjegyet, programokat.

Egyiptomot, más erőforrások híján, eléggé megviselte a tömegturizmus összeomlása, ezért nemcsak helyben végzett tesztekkel, de a nyaralóhelyi vízum eltörlésével is próbálják felpörgetni a bizniszt. Nem sok sikerrel. A dél-egyiptomi Marsa Alam vidékén száz kilométereken át húzódnak szellemresortok, a legnagyobbak nyitva pár tucat ember kedvéért. Ahol csúcsidőben ezres nagyságrendben merülnek a nyugatiak, ott most napi 20-30 turista lézeng, a fele egyiptomi. Az élővilág legalább regenerálódik.

A társadalom annál kevésbé. Az arabon kívül angol plusz egy európai nyelven beszélő búvárvezetők a sarki zöldségesek és a taxisofőrök, a fiatalok visszaköltöztek a családjukhoz. Arról nem sok fogalmam alakult ki két hét alatt, hogy a turizmusban dolgozó százezreket hova szívott föl egy olyan gazdaság, ahol egyébként is döbbenet nehéz munkát találni és önálló életet kezdeni.

Dachstein

Az utazás utáni hazatérés a karanténszabályok miatt lehetett érdekes, de időm az pont volt. Októberben hivatalosan tíz nap karantén várt minden hazaérkezőre. Kivéve, aki üzleti úton volt, és az orfk honlapjáról letöltött és kitöltött papírral a kezében állt sorba belépésnél. Én könnyen beszélek, egy szabadúszó túravezetőnek bármelyik random külföldi útja üzleti út. Az előttem álló fiatal lány egy másmilyen papírt szorongatott a kezében. A határőrnek nem volt ismerős a dokumentum, ezért rákérdezett, milyen ügyben utazott. „Búvártanfolyamon vettem részt.“ Szó nélkül beengedték. Tőlem nem kérdeztek semmit, a papírom B oldalát meg se nézték. Csak a megfelelő formátumra és a helyes megfogalmazásra kell figyelni, a többi megoldódik magától.

***

Egyikünk sem láthatja előre azt a sokkot, ami jövőre fogja megrázni a világot. Nem újabb járványra gondolok, hanem a mostaniból való kiszabadulásról. A világszerte munkájukat elvesztett milliók ugyanis nem szűntek meg létezni és nem kezdtek új karriert. A fent említett egyiptomi búvároktatók egy pillanat alatt eldobják majd a padlizsánt és porolják le a reduktort, amint egy repülőnyi emberrel több érkezik. Nyugaton széles tömegeket nem érintett anyagilag a járvány, legfeljebb többet/kevesebbet/máshogy dolgoztak ugyanannyi vagy kevesebb pénzért, de a többség munkája megmaradt. Utazni, koncertre járni, az éjszakában elveszni nem lehetett, főleg mostanában. Elég sok megtakarítás halmozódhatott föl, ami csak arra vár, hogy az elmúlt egy évért kompenzáció formájában hasznosuljon.

Totes Gebirge

A (tömeg)turizmusból élő családok, vállalkozások térdelő rajtban várják a tömegek érkezését. Az eddig eltelt háromnegyed évben felújították a szállásokat, új utakat írtak ki, rádolgoztak, rápihentek mindenre. A kereslet nyilvánvalóan megvan, ezért a kínálat is meglesz. Döbbenetes gyorsasággal fog helyreállni a nemzetközi forgalom, először, gondolom, az egyéni turizmus. A tömegturizmus persze lassabban reagál az egyéni utazásoknál. Gyanítom, hogy az eddig halogató típusú turisztok is összeszedik magukat és befizetnek valahova, mert nem lesz többé opció az, hogy majd pár hónap múlva. Itt most lehetne egyet coelhozni, hogy ne halogass dolgokat, meg az idő és az élet mennyire értékes, de nem fogok, mert mások már remekül megtették helyettem.

A jó hírem az, ha nagyon benned van a bugi, MOST van a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy egy kicsit (idő)utazz, vissza a 80-as évekbe. Követek embereket, akik Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában járják éppen a világot. Közös tapasztalatuk, hogy minden rendkívül nyugodt, nagyon kevesen utaznak, és azt a keveset a helyiek nagyon megbecsülik. Nemzeti parkokba féléves várólisták helyett azonnal be lehet lépni. A teljesség igénye nélkül pár ország, ami tárt karokkal (és legfeljebb egy negatív teszttel)  vár mindenkit: Pakisztán, Törökország, Egyiptom, Costa Rica, Mexikó vagy éppen Kirgizisztán. És még nyilván több tucat másik is, de nincs kapacitásom meg érdeklődésem követni ezeket.

Tervezéshez a leghasznosabb az IATA oldala, amely napi szinten kezeli a nemzetközi repülőtereken aktuális szabályokat.

Ez persze a vírushelyzetről nem sokat árul el, legfeljebb arról, hogy egy adott ország hogyan értékelni a turizmusban rejlő kockázatot. A Pamírban túrázva vagy a Vörös tengeren merülve mondjuk egyáltalán nem teszed ki magad nagyobb kockázatnak, mint a BKV-n vagy egy bevásárlóközpontban.

Végezetül mindenkit bátorítok a szabálykövetésre és hogy nagyon vigyázzon magára. És ebbe bele tartozik az ép elme megőrzése is. Úgyhogy legalább online beszélgessetek barátokkal és kérjetek segítséget, ha úgy érzitek, nem megy egyedül. Tudom, hogy ez nem segít, de mindig lesz valaki a környezetetekben, akinek sokkal rosszabb, mint nektek, úgyhogy ti is tudtok segíteni másoknak. Én is rengeteg támogatást kaptam a barátaimtól, jó szót, munkát, több együtt töltött időt, amiért rendkívül hálás vagyok nekik.

Wadi el Gemal nemzeti park, Egyiptom

Papok, milíciák meg a fölszabadított város. Síita-keresztény bevonulás Karakosba.

Még 2016-ban volt egy jó sztorim. A munkám miatt akkor nem írhattam meg, de most már annak szerencsére vége, meg amúgy sincs már aktualitása, szóval kár lenne magamban tartani. Újabb bakancslistás pipa, ezúttal egy iraki parlamenti képviselővel tértünk vissza egy, az Iszlám Állam alól épp felszabaduló iraki városba a síita milíciákkal egyidőben.

Még javában zaljott Moszul ostroma, amikor egy helyi ismerőstől kaptam egy fülest, hogy a frissen felszabadított Karakosba (ami Hamdanija és Baghdida néven is fut, és Irak legnagyobb keresztény városa – volt) visszatér egy egyházi delegáció, amihez egy bagdadi parlamenti képviselő is csatlakozik. Kaptam hozzá egy telefonszámot, és reméltem, hogy be lehet szállni erre a tripre. Mivel részemről nem volt tétje a dolognak, nagyon nem volt min feszülni, ezért természetesen minden összejött. Leszámítva azt a pár órás kését, ami minden ilyen történetnek a sajátja, és amikor mindig csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy sikerül-e valami. 

A képviselő, Khalis Ayshon, Karakosból származott, ott van háza, amit két éve nem látott és meg akarta nézni, hogy rendben van-e. Vagy hogy egyáltalán megvan-e, mert egy háborúban nem annyira egyértelmű az ilyen. 

Karakos ágyúzása a szomszédos Bartellából

Akkortájt elég porózus volt a határ Kurdisztán és Irak között. Normális esetben iraki vízummal kellett volna belépni, de az Iszlám Állam elleni háború sok minden volt, csak nem normális eset. Az átjutás lényegében a helyi embertől, a hangulattól, a checkpoint harcosaitól, a nálam lévő papíroktól és ismeretlen változóktól függött. Korábban már jártam többször az ostromlott Moszulban mindenféle indokkal és elképzeléssel. Ezúttal aggódnivaló nem volt sok, egy parlamenti képviselő mellett ültünk a konvoj közepén, és egy BKV bérlettel is átengedtek volna, ha lett volna nálam ilyesmi.

Irak legnagyobb templomába, a Szeplőtlen Fogantatás templomába tartottunk, hogy egyházi vezetők kíséretében feltérképezzük a károkat és a helyi közösséggel találkozzunk. Már aki épp ott maradt, a várost ugyanis jó rég evakuálták. Mivel a napi hadi helyzet követése nem tartozott a rutinfeladataim közé, nyilván nem tudtam előre, hogy a város felszabadítása éppen most zajlik. Ami a gyakorlatban úgy néz ki, hogy iraki erők és síita milíciák utcáról utcára foglalják vissza a negyedeket, időnként erős tűzharcban, miközben mi, civilek nagyon nem hiányzunk a helyi parancsnokoknak. Különösen akkor, amikor képviselőnk egy ponton úgy dönt, lekoccol a konvoj tervezett útvonaláról és megkeresi a házát, mert nem bírja a hadsereg lassúságát. Ehhez elkísér a Nineveh Plain Protection Unit (NPU) egy katonája, hogy ha baj van, legalább felügyelet alatt legyen baj. 

A háza áll, de szétlőve, kiégve, kifosztva. Az NPU-s katona koma megy elöl, és próbálja megtalálni a csapdákat meg a rejtőzködő IS harcosokat, de szerencsére egyet sem talál. A kiégett szobákban óvatosan mozgunk, gyakorlatilag bármi vagy bármi alatt lehet akna, úgyhogy semmihez sem nyúlunk. Végül képviselőnk talál egy videókazettát, és büszkén mutatja, hogy ezen van felvéve az esküvője. Túl sok emléke nem maradt ezen, meg a diplomáján kívül...  

Az utcáról közeledő lövöldözés hallatszik, majd berohan egy koma és a kocsiba sürget minket. Még nem tisztították meg a környéket az iszlamistáktól, úgyhogy jobb, ha azonnal elhúzunk innen. A parancsnok egy utcával odébb udvariasan lebassza a parlamenti képviselőt, mert hadműveleti területen civil kocsival furikázva inkább tűnünk iszlámállamos öngyilkos autóbombának, mint keresztény parlamenti képviselőnek kiváló magyar társaságban.

A megtalált arámi nyelvű kéziratok és a maradék ostya

A Szeplőtlen Fogantatás temploma monumentális. Túl nagy ahhoz, hogy analfabéta agymosottak kézifegyverekkel ledöntsék, de azért látszik, hogy törekedtek az alaposságra. A belseje kiégve, az udvaron lőteret rendeztek be kirakatbábukból. Bokáig járunk a töltényhüvelyekben és elszenesedett könyvkupacokat túrunk, a károkat felmérendő. Arámi nyelvű kéziratokat keresünk, miközben kintről ágyútűz és lövöldözés hallatszik és két év után felcsendül az első ima hangja is. Egy pap talál néhány ostyát, majd óvatosan becsomagolja Krisztus testét. 

2014 nyara előtt a Moszultól úgy 30 kilométerre lévő Karakos 50 ezres népessége számos ősi keresztény szektához tartozott. Az Iszlám Állam a szokásos nagyvonalúsággal felajánlotta, hogy áttérhetnek muszlim hitre vagy meghalnak és minderre van 24 órájuk, így a város gyorsan kiürült részben Kurdisztán, részben Európa felé. 

Síita mollák és keresztény papok közös turnéja a felszabadított Karakosban

Két évvel később a síita milíciákkal lévő mullák és a keresztény papok együtt érkeznek a városba. Egyébként is rendkívül szürreális, ahogy a moszuli kereszteződésnél lévő Szent Barbara templomnál síita ellenőrzőponton diktálják belénk a süteményt, miközben szól a vallásos zene. Nem messze tőlük a már említett helyi védelmi szervezet az NPU, egy 500 fős asszír keresztény milícia is állomásozik. Egyik katonájuk odajön dumálni, meséli, hogy ő költő és keresztény, miközben büszkén mutogatja a telefonján halott IS katonák képét, akiket ő ölt meg. 

Az NPU egyik harcosa Karakosban

Annyira távol áll ez az egész helyzet attól, amit én normálisnak gondolok, hogy próbálok nem belegondolni, milyen az, amikor ezek az arcok ezekkel az élményekkel normálisan működő társadalmakba próbálják megtalálni a maguk rögös útját. De persze belegondolok.

A kereszténység ugyan csak kétezer éves, de az asszírok már vagy ötezer éve itt élnek. Képviselőnk méltatlankodik is, hogy ezt az egész civilizációt ők építették, mire bejöttek az arabok a sivatagból és minden elbaszódott. Az amerikai invázió előtti másfél millió keresztényből mára csak néhány százezer maradt. A fő cél egy autonóm keresztény provincia lenne Irakon belül, de ez egy nagyon hosszú sztorinak ígérkezik.

A Karakost felszabadító síita milícia érkezése

Néhány héttel később a már felszabadított és újrainduló szomszédos és szintén keresztény Bartellában végeztünk a munkával. "Rám fér egy ital", gondoltam, és egy helyi fószer felajánlotta, hogy mutat egy helyet. A város még romokban, egyedül a templom van olyan állapotban, hogy lehet benne dolgozni. Meg, mint kiderült: a kocsma, illetve italmérés az első intézmény, ami egy lerombolt városban kinyitott. Végül is a megváltás a lényeg.

Fullban smúzolás

A Szent Barbara ideiglenes keresztje és őrzője

A journey to Darfur's highest peak

In the winter of 2019, I was a guest of the small but committed active couchsurfing community of Kassala on the Eritrean border in Sudan. One day my host excused himself for an unexpected countryside trip, but he offered to introduce me to his friend. Iman, a 25-year-old smiling Sudanese girl welcomed me into her office. As she saw my eyes wandering around the suspiciously nicely furnished room, she answered my first question before I even raised it: her company runs hunting trips. My second question probably surprised her more: I immediately asked whether she could take me and some other people to the Deriba Caldera and the Marrah Mountains in South Darfur. After some phone calls Iman said yes the next day.

The Deriba caldera volcano in the Marrah Mountains last erupted about 3,500 years ago. When it collapsed, a sharp crater rim and two lakes had been formed inside. A point on the remaining rim is currently the highest peak of Sudan's at 3042 meters. The climbing itself doesn’t require special technical skills beyond good physical condition, the difficulty lies in the access itself. Good physical condition needed to climb but it has no technical difficulty but the approach is challenging.

By then I had been traveling in Sudan for more than a month. Last year's demonstrations and regime change did not eliminate economic problems and neither did it stop the inflation, but the public opinion was quite optimistic compared to my previous experience. The country was ruled by Omar al-Bashir but in December 2018 rallies began to rise due to rising prices. Bashir was deposed by the Sudanese army, while he was also indicted by the International Criminal Court for war crimes and crimes against humanity. Following the coup d’état, the country is currently led by the Military Transitional Council, until the elections planned for 2022. I talked to students and taxi drivers from Darfur and South Kordofan province and everyone agreed that the situation is improving and it’s more and more safe to travel.

Throughout my life, I have worked with people with weird hobbies and life has recently brought me two committed Hungarians, Tibor and Zoltán, whose is to climb the highest peaks of every country. Since Denmark and the Vatican also count in this game, it’s easy to complete a nice list of countries as an avid amateur. But when Europe, the American continent, and much of Asia are already done, the little-known African mountains become a pretty nice trophy. So supply and demand finally met, and a few days later we made the decision to head to South Darfur.

Sudan has long been suffering from the divide between its Arab and African population, and the conflict is toppled by the independence endeavors of Darfur. One of the independence movements is the Sudanese Liberation Army/Movement (SLA/M) which was our partner in the adventure, and the other is the Justice and Equality Movement. Both have been fighting a brutal war with the Arab-dominated Sudanese regime since 2003. As a result, hundreds of thousands fled to neighboring Chad, the rest of the population and the residents of the Chad refugee camps were also terrorized by armed groups funded by the Government of Sudan. With the independence of South Sudan in 2011, Sudan lost most of its oil reserves and a quarter of the country's territory, mostly inhabited by Christians. Needless to say, Darfur’s independence has very few supporters outside the Darfurians themselves.

Three days after landing in Khartoum in early February, my haunting nightmare came true when dreadlocked teenagers in sunglasses  and  long trench coats approached us, one waving a machete while the others surrounded the car with AKs in their hands. ‘It didn't last long’ the thought slipped into my mind.

The previous day we met Sheikh Ali, a former commander of SLA/M, often called a rebel, in the capital of South Darfur, Nyala. He had been released by the authorities after he negotiated his private agreement with the government. This prestigious old man listened to us, then outlined a scenario that was totally incompatible with our original plans as the only way to get up the mountain.

At dawn the next day, six of us squeezed into a Land Cruiser. Iman, our guide and tour leader from Kassala, and two local dudes who joined the expedition. One of them, Mohammed worked in Darfur and Chad for decades and has known everyone. The other one, Rabia managed humanitarian projects in the villages where we were heading to. We were questioned by the police, the Sudanese army; we got permission from the ministries, so the tour started disturbingly legally.

The child soldiers came when we reached the ridge after the last checkpoint of the Sudanese army. Our constantly joking Sudanese has stopped laughing, and we fell silent too. ‘There is no adult with them’ he replied when I asked the reason. We had to wait for someone who is past puberty and have some authority among these youngsters. As we didn't show any resistance, the ice slowly broke and we were invited to lunch. The menu, like every day, was beans with canned tuna, eaten by hand from a huge dish. Eventually an older man came and we were allowed to drive further, finally into the rebel-controlled area.

After half an hour of jolting, we stopped. There was a Liberation Army camp on the mountain, and as if we were watching a film by Béla Tarr, a tiny point started descending, slowly approaching towards us. After ten minutes the point took the shape of a human. He was the commander who could give permission to continue our journey. After a short talk, he walked back over the mountain, and half an hour later the previous scene played again, but now he handed over  the paper we needed.

The paved road ended in a village called Feina, the only way to continue from there is either on donkey or on foot. It was time to scratch the surface and see where we really are.

Prior to the turn of the millennium, tribes in the Marrah Mountains lived in relative peace with each other and with the Sudanese regime. Even though tourists were not very familiar with this region, some aid organizations were present in the area, mostly building schools and running agricultural projects.. The fact that this road is the only way to cross the Marrah Mountains, combined with the presence of the rebel groups was enough to draw increased attention from the government.

Negotiations started with all the about eighty tribes living in the area with varying success, so the situation escalated into a civil war in 2003. By 2010, the Sudanese regime got weary of the stalemate, bombed the villages and invaded the region. This was the year when masses fled even further into the mountains, while the situation of international organizations became untenable, forcing them to withdraw. This year marks the time when the last outsider set foot here: not only foreigners, but barely any Sudanese passed by Feina other than the locals – except, of course, the army.  The removal of President Bashir and the somewhat cooperative attitude of the military and civilian government has made reopened the chance for peace. Or at least the need arose.

Since there has been no tourism-motivated foreigner in this place for 10 years, and not much before either, there was no protocol for what a rebel organization should do with us. With no weapon and no money, with no commission or intent, not as an aid organization or as a journalist, logic got mate: who are we? We didn't ask questions, we didn't take photos; we talked about moving forward and what we needed to do. We showed the peak photo of our climb in Iraq last year, where the same three people smile at the camera under a Kurdish and a Hungarian flag. Ultimately, that was the point that convinced them.

With this episode it has also become apparent that in the absence of the above-mentioned protocol, every decision-making situation will be preceded by endless negotiations, wasting our precious time. Until the last day, half of our day was spent negotiating and waiting for permits. But let's get back to the first one.

We stopped the car next to one of Feina's demolished houses, and we set up the tent between the bare walls. Dozens of locals gathered,trying to express their expectations, which resulted in quite a surreal conversation at a certain point.

‘Leave the car here. And you have to pay $250 for security.’

‘Do not worry; it’s safe because our driver will stay here.’

‘It's not so safe. It's not safe for him. It can be anything.’

‘Okay, then we'll send him back to the army-controlled area and then come back in a few days and pick us up.’

‘You can't leave. You have to pay $250.’

‘I'll give you 25. 250 is out of question. “

‘You definitely pay.’

‘If I understand the situation, you have just kidnapped us.’

When I pronounced the word ‘kidnapped’, the locals froze because this spoken word is quite strong. They started protesting, and I repeated it a few more times because if we can't go anywhere and have to pay, it’s quite clear indeed. A robust old man suddenly appeared on scene and disbanded the meeting with three sentences and turned to us. ‘Don't worry about these. I'm the teacher here, you're going to sleep in the school, and the car can stay there.’

We spent most of the following day to negotiate for donkeys. Dozens of people were deliberating, then one came over and told us what they thought. I declined and explained why we cannot accept their good deal. He returned in another half hour with another offer, and so on. When the village understood our intention, everyone wanted to join us. Finally, in the afternoon, we continued our trip with six donkeys and one guide, wasting the whole day. We even spent part of the night on the donkeys, because we couldn't find accommodation. Maybe just because we were looking for a school.

In the morning we arrived at a larger settlement that everyone referred to as Toronto. Actually the name is Torongtonga but couldn’t hear much of a difference. News had travelled faster than we did. A team of teenagers greeted us, later the Sheikh, the SLA /M humanitarian commissary, the military commander as well as the teachers joined the company. A bunch of kids also showed up with huge guns and a mortar just to remind us where we are. We had breakfast at the market: dried cricket and excellent grated liver, while our hosts apologized for not having real meat. We performed our litany again: we are Hungarians, we go to the mountains, we do not take photos, we do not write anything, there are pictures of our climbing in Iraq, we do not want anything but climb up to the summit of Marrah and see the two lakes of the Deriba caldera. From here, a larger team led us further towards the caldera.

As our rebels had no idea about us, sometimes we also struggled to figure out why things were happening around us. From the caldera we could already see the summit, so we planned to go out there in the evening, sleep on the shore of one of the lakes, and go up the mountain early in the morning. Our companions have no blanket, no sleeping bag, no food and no water. Finally, standing next to the inner pond of the caldera, one of them points to the highest peak of the inner rim: ‘You can climb now and we wait here.’ ‘But that’s not what we came for! The one behind it, you see?’ ‘You can't get up there from here.’ We had to return to the last village, another two hours on donkey, at night.

Kosonga hides in the bottom of a valley next to an orange orchard. Idyllic little village, we wrap ourselves in front of one of the tukuls. The door is open, a small child clears a guns inside, the others smoke huge joint before heading out into the night. In the room on the bed I have a knife next to my head, an AK-47 on the other side, the magazine with bullets at my feet – along with a small plastic box, containing a toothbrush.

We are ready to leave at seven in the morning. At eight, the first couple of people show up, then the commander. His people will be hungry on such a long journey, he says, so they won't leave without breakfast. After the cook quickly shredded a goat, the commander declared themselves ready for the hike, so we could finally leave. We walked on the edge of the crater; our locals were extremely fast, casually stopping, talking, smoking, while wearing rubber-soled Chinese shoes. I used to say this is also a profession, if you live in the mountains for a decade or two and can only ride donkeys or go on foot, you cannot compete with these guys.

They patiently waited for us at the highest point of Jebel Marrah (in Arabic Jebel means mountain), taking the summit photos, showing us around then starting to descend. They also got their first climb, obviously they hadn't thought of coming up all the way here just to look down.

On the way back we figured out that this must have been the first documented climb of Sudan's highest point, and as such has extra value. Some tourists may have come here before 2010, but the highest peak of Sudan at that time was Mt. Kinyeti, which belongs to South Sudan since 2011. According to the locals, Jebel Marrah has not been visited by strangers since 2010, so we can assume we were the lucky ones to first reach this summit in the ‘new’ Sudan.

On the way back we were asked to look at schools everywhere, listened to the problems, and locals asked us to talk about them at home. At the end, the military commander pulled me aside and emphasized that their soldiers cannot be featured in social media, but villages and landscapes are of course free to show. On the last day we spent six hours on donkey without stopping for a single minute. The only thing that keeps us alive is the promise of a shower and a bottle of Cameroonian whiskey smuggled from Chad (the latter arrived, as well as the next one a day later).

At the child soldier checkpoint we just get off, everyone smiled and shook hands and we are on our way back to Sudan within a minute.

Szudán legmagasabb pontjának első megmászása

2019 telén az eritreai határon lévő Kassala kétfős akítv couchsurfing közösségének a vendége voltam Szudánban, amikor vendéglátóm szólt, hogy másnap vidékre kell mennie, de semmi gond, bemutat egy barátjának. Iman, a huszonöt éves mosolygós szudáni lány fogadott be az irodájába. Egy hónapja nem láttam szépen berendezett belső teret, gyanús lett az igényesség, mire elárulta, vadásztúrákat szervező céget vezet. A második kérdésem rögtön az volt, el tud-e juttatni Dél-Darfúrba a Deriba kalderához és a fölötte magasodó Marrah hegységbe, mert akkor hoznék még egy-két embert. Néhány telefon után másnap igent mondott.

A Marrah hegységben lévő Deriba kaldera vulkánja nagyjából 3500 éve tört ki utoljára, amikor a robbanástól összeroskadt magába, kialakítva az éles kráterperemet és a benne lévő katlanban lévő két tavat. Ma a megmaradt perem egy pontja Szudán legmagasabb csúcsa 3042 méteren. Megmászásához elég a jó erőnlét, technikai nehézsége nincs, inkább a megközelítése problémás.

Addigra majd’ egy hónapja utazgattam Szudánban. A tavalyi tüntetések és rezsimváltás nem szüntették meg a gazdasági problémákat, és az emelkedő árakon sem enyhítettek, a közhangulat azonban elég optimista volt a korábbi tapasztalataimhoz képest. Az országot tavalyig Omar al-Bashir irányította, de 2018 decemberében tüntetések kezdődtek az emelkedő megélhetési költségek miatt, mire a szudáni hadsereg lemondatta, és a Nemzetközi Büntetőbíróság is fente rá a fogát háborús bűnök és emberiesség elleni bűncselekmények miatt. Megbuktatását követően átmeneti civil kormány alakult, amely a katonai átmeneti tanácstól venné át a hatalmat 2022-ben egy átmeneti időszak után tartandó választáson. Darfúri és dél-kordofáni diákokkal és taxisokkal beszélgettem, és mindenki egyetértett abban, a helyzet egyre jobb, és biztonságosan lehet utazni arrafelé.

Korábban sokat dolgoztam fura hobbijú emberekkel, az élet pedig összehozott két remek magyarral, Tiborral és Zoltánnal, akik minden ország legmagasabb csúcsát másszák meg. Mivel Dánia és a Vatikán is számít ebben a játékban, ezért egész szép listát össze lehet állítani lelkes amatőrként is. Amikor azonban Európa, az amerikai kontinens és Ázsia nagyja már kilőve, a kevéssé ismert afrikai hegyek elég szép trófeát jelentenek. A kínálat és a kereslet így végül szépen összeért, és pár nappal később kiadtuk a jelszót: irány Dél-Darfúr.

Dárfurban évtizedek óta zajlanak függetlenségi törekvések, hogy elszakadjanak Szudántól, melyet amúgy is megosztott az arabok és a feketék közti konfliktus. Az egyik függetlenségért küzdő szervezet a kalandunkban is szerepet kapó Szudáni Felszabadítási Hadsereg, a másik az Igazságosságért és Egyenlőségért Mozgalom, amelyek az arab dominanciájú szudáni rezsimmel folytattak kegyetlen háborút 2003-tól. Ennek eredményeként százezrek menekültek át a szomszédos Csádba, a maradó népességet és a csádi menekülttáborok lakóit is a szudáni kormány által pénzelt fegyveres csoportok terrorizálták. Dél-Szudán 2011-es függetlenedésével Szudán elveszítette olajtartalékának nagyját és az ország egynegyedét, ahol a lakosság többsége keresztény. Ezek után Darfúr függetlenedésének nem sok támogatója van önmagukon kívül.

Február eleji kartúmi landolásunk után három nappal évek óta kísértő rémálmom vált valóra, amikor napszemüveges, raszta, ballonkabátos tini közeledett felénk egy macsetét lóbálva, miközben a többi gyerek AK-val a kezében körbevette a kocsit. „Ez nem tartott sokáig” – hasított belém a gondolat.

Előző nap Dél-Darfúr fővárosában, Nyalában találkoztunk a gyakran csak lázadónak nevezett Szudáni Felszabadítási Hadsereg/Mozgalom (SLA/M) egy volt parancsnokával, Sheikh Alival, akit a hatóságok visszaengedtek a civilizációba, miután a maga részéről különbékét kötött a kormánnyal. A tekintélyes öregúr végighallgatta, mi járatban vagyunk, majd a terveinkkel tökéletesen összeegyeztethetetlen forgatókönyvet vázolt fel, mint egyetlen lehetőséget, ha fel akarunk jutni a hegyre.

Másnap hajnalban hatan nyomorogtunk a Toyota Land Cruiserben. Kassalai kísérőnk, Iman mellett két helyi koma is csatlakozott az expedícióhoz. Egyikük évtizedek óta Darfúrban és Csádban dolgozott, és mindenkit ismert, a másik azokban a falvakban vezetett humanitárius projekteket korábban, ahova mentünk. Kihallgattak a rendőrök, voltunk katonáknál, kaptunk engedélyt minisztériumoktól, így nyugtalanítóan legálisan kezdődhetett meg a túra.

Amikor a szudáni hadsereg utolsó ellenőrző pontja után felértünk a hegygerincre, jöttek a gyerekkatonák. Folyamatosan viccelődő szudánijaink elhallgattak, mi is befeszültünk. Végül megkérdeztem helyi emberünket, mi ez a gyász. „Nincs velük felnőtt” – válaszolta. Úgyhogy várnunk kellett valakit, aki érettségiző kor fölött lehet, és van némi tekintélye ezekben a berkekben. Mindenesetre ellenállást nem mutattunk, ott lődörögtünk a többi csellengővel, végül valahogy oldódott a hangulat, és meghívtak ebédelni. A menü, mint minden nap, bab volt tonhalkonzervvel, amit egy fémlavórból kézzel evett mindenki a földön guggolva. Végül befutott egy idősebb fazon, és tovább tudtunk gurulni, immár a lázadók által ellenőrzött területen.

Fél óra zötykölődés múlva megálltunk. A felszabadítási hadsereg tábora volt a hegyen, és mintha egy Tarr Béla filmet néznénk, egy pont elindult el onnan, felénk. Tíz perc után mellénk érve emberformája lett, ő volt az a parancsnok, aki engedélyt tudott adni a továbbvonulásra. Rövid beszélgetés után visszaballagott a hegyre, majd fél órával később újból emberré vált a pontból, és megkaptuk a szükséges papírt.

Egy Feina nevű településen ért véget az út, innentől csak szamárral és gyalog lehet továbbmenni, és ehhez ideje volt egy kicsit megkapargatni a felszínt, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen.

Az ezredforduló előtt a Marrah hegység törzsei aránylag békében éltek egymással és a szudáni rezsimmel. Ugyan turisták akkor sem nagyon jártak erre, de néhány segélyszervezet jelen volt a térségben, iskolát építettek, mezőgazdasági programokkal javították az élelmiszertermelést. Mivel a Marrah hegységen kizárólag erre lehet átkelni, a kormány részéről felmerült az igény, hogy komolyabban ellenőrizzék a régiót, márcsak a függetlenkedők miatt is. A környéken élő nagyjából nyolcvan törzzsel is elkezdtek tárgyalni, valamelyikkel sikerült megegyezni, másokkal nem, így 2003-ra polgárháborúvá eszkalálódott a helyzet. 2010-ben aztán a szudáni rezsim megelégelte a helybenjárást, szétbombázta a falvakat és bevonult. Ez volt az az év, amikor tömegek menekültek innen még beljebb a hegyek közé, és amikor a nemzetközi szervezetek helyzete tarthatatlanná vált és kivonultak. Utoljára ekkor járt itt idegen – nemcsak külföldi, hanem nem helybéli szudáni sem nagyon volt itt azóta. Leszámítva persze a bevonuló hadsereg katonáit. Most pedig Bashir elnök eltávolítása és a valahogy együttműködő katonai és civil kormány felállása lehetővé tette, hogy megpróbáljanak a felek békét kötni. Vagy legalábbis felmerült az igény.

Mivel 10 éve nem járt erre turisztikailag motivált külföldi, és előtte sem nagyon, nem volt protokoll arra nézve, mit kezdjen velünk egy lázadó szervezet. Fegyver és pénz, megbízás vagy hátsó szándék nélkül, nem segélyszervezetként és nem újságíróként mattot kapott a logika: kik vagyunk? Nem kérdezősködtünk, nem fotóztunk, arról beszéltünk, hogy tudunk továbbjutni, és mire van szükségünk ehhez. Tavalyi iraki mászásunkról mutogattuk a csúcsfotót, ahol ugyanez a három ember egy kurd és egy magyar zászló alatt mosolyog a kamerába. Végül ez volt az a pont, ami meggyőzte őket, hogy mi tényleg ilyenek vagyunk.

Innentől kezdve az is nyilvánvalóvá vált, hogy a már említett protokoll híján minden egyes döntési helyzetet hosszas tárgyalások fognak követni és rengeteg időt vesztünk. Az utolsó napunkig minden napnak a fele tárgyalással és engedélyekre várással telt. De térjünk vissza az elsőhöz.

Feina egyik lerombolt háza mellé bekanyarodtunk a kocsival, és a csupasz falak közé felvertük a sátrat. Összegyűlt tucatnyi helyi, és megpróbáltak dűlőre jutni, ők mit várnak el tőlünk, ami egy ponton elég szürreális beszélgetést eredményezett.

„Itt hagyjátok a kocsit. Nem jó ez így. Fizessetek 250 dollárt, nehogy baja legyen.”

„Szerencsére nem lesz, itt marad a sofőrünk is.”

„Az nem olyan biztos. Neki nem biztonságos. Bármi lehet.”

„Jó, akkor visszaküldjük a hadsereg által ellenőrzött területre, majd pár nap múlva visszajön és felvesz minket.”

„Nem mehet el. Fizetnetek kell 250 dollárt.”

„Adok 25-öt. A 250 kizárt.”

„Mindenképpen fizettek.”

„Ha jól értem a helyzetet, ti most elraboltatok minket.”

Amikor kiejtettem a „kidnapped” szót a számon, a helyiek ledermedtek, mert kimondva elég erős, és elkezdtek tiltakozni ellene, mire kimondtam még párszor, mert ha nem mehetünk el semerre, és muszáj fizetnünk, akkor ezen nincs mit szépíteni. Erre a jelenetre érkezett egy nagydarab öregúr aki három mondattal feloszlatta a gyűlést, és hozzánk fordult. „Ezekkel ne törődjetek. Én vagyok itt a tanár, az iskolában fogtok aludni, és a kocsi is maradhat ott.”

Másnap szereztünk szamarat, ismét fél napos tárgyalással. Tucatnyi ember tanakodott, egy odajött, megmondta, szerintük mi van. Visszautasítottam, és elmagyaráztam, nekünk miért nem jó az ajánlata. Visszament, újabb fél óra, újra felbukkant egy másik ajánlattal, és így tovább. Az egyik tárgyalási kör után egy ifjú titán szétlőtte az eget. Túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk neki, azonban nemsokára hozzánk jot egy megfontoltabb fazon és elnézést kért.  

“Miért is?”

“Sajnáljuk, hogy ez történt. Mármint a lövöldözés.”

„Ugyan, semi gáz.”

“Nagyon részeg volt a srác, most letartóztatták és bezárták, amíg kialussza magát. Nem lehet így viselkedni mások előtt.”

Amikor a falu megértette, mit szeretnénk pontosan, mindenki velünk akart jönni. Végül délután indultunk tovább hat szamárral és egyetlen kísérővel, egy teljes napot elvesztegetve. Az éjszaka egy részét is szamárháton töltöttük, mert nem találtunk olyan helyet, ahol befogadnak – de lehet, hogy csak azért, mert iskolát kerestünk.

Délelőtt egy nagyobb településre érünk, ahogy mindenki mondja, ez itt Toronto. Valójában Torongtonga, de tényleg torontóznak. Ide már elért a hírünk. Egy csapat tini fogad, megjelenik a sejk, az SLA/M minden nagyobb településen lévő humanitárius komisszárja, a katonai parancsnok, meg később a tanárok. Azért a biztonság kedvéért felbukkan pár gyerek hatalmas fegyverekkel meg egy aknavetővel, csak hogy értékeljük a komoly szándékot. A piacon reggelizünk, bemelegítésnek szárított tücsköt, majd kiváló resztelt májat, miközben elnézést kérnek vendéglátóink, mert nincs hús. Újra előadjuk a litániát, magyarok vagyunk, hegyre megyünk, nem fotózunk, nem írunk semmit, itt vannak az iraki mászásunk képei, nem akarunk semmit, csak felmenni a Marrah csúcsára, és megnézni a Deriba kaldera két tavát. Innentől egy nagyobb csapat kísér tovább a kaldera felé, miután Zoli elénekelte vagy kétszáz gyereknek a Tavaszi szélt meg pár Rákóczi dalt, amire a gyerekek a helyi dalokkal válaszoltak.

Ahogy a lázadóinknak nincs fogalmuk rólunk, úgy nekünk is gondot okoz néha kitalálni, mi miért történik. A kalderából látszik a csúcs, úgy tervezzük, este odamegyünk, ott alszunk valamelyik tó partján, és kora reggel felmegyünk a hegyre. Kísérőinknél se takaró, se hálózsák, se kaja, se víz. Végül a kaldera belső tava mellett állva az egyik felmutat a belső perem legmagasabb pontjára, hogy akkor lehet mászni, megvárnak. „De mi nem ezért jöttünk, hanem azért ott mögötte, látod?”. „Oda innen nem lehet felmenni.” Vissza kell menni a legutolsó faluba, újabb két óra szamárháton, éjszaka.

Kosonga egy völgy aljában bújkál egy narancsültetvény mellett. Idilli apró falu, az egyik ház elé bevackoljuk magunkat. Az ajtó nyitva, bent egy kisgyerek fegyvereket tisztogat, a többiek hatalmas dzsointot szívnak, mielőtt beleindulnak az éjszakába. A szobában az ágyon a fejemnél kés, a másik oldalon egy AK, a lábamnál tárak, amik között kiválóan elfér egy kis műanyag doboz egy fogkefével.

Reggel hétkor indulásra készen várjuk, hogy ma mi miatt kell késve indulni. Nyolckor felbukkan az első pár ember, majd a parancsnok. Az emberei éhesek lesznek egy ilyen hosszú úton, mondja, ezért reggeli nélkül nem indulnak el. Gyorsan főznek egy felaprított kecskét, majd úgy ítélik meg, felkészültek a túrára és elindulhatunk végre. A kráter peremén haladunk, helyieink rendkívül gyorsak, megállva, beszélgetve, dohányozgatva, gumitalpú kínai cipőkben. Szoktam mondani, ez is egy szakma, ha valaki másfél-két évtizedet él a hegyekben és kizárólag szamárral vagy gyalog tud közlekedni, azzal nem érdemes hazai pályán versenyezni.

A Dzsebel Marrah (a dzsebel arabul hegy, mindenki így hívja ezt a csúcsot) legmagasabb pontján szépen bevárnak minket, elkészülnek a csúcsfotók, körbemutatják a környéket, és elindulunk lefelé. Nekik is első mászás, nyilván eszükbe nem jutott eddig, hogy fel kéne jönni ide, hogy lenézhessenek.

Útközben kisakkozzuk, ez volt Szudán legmagasabb pontjának első dokumentált mászása, és mint ilyen, extra sportértéke van. Korábban járt erre turista, az egészen biztos, de akkor még Szudán legmagasabb pontja a most már Dél-Szudánban lévő, mintegy száz méterrel magasabb Kinyeti csúcsa volt. 2011 óta az Dél-Szudán legmagasabb pontja, erre viszont 2010 óta nem járt idegen, ezért feltételezhető, hogy mi voltunk a szerencsések.

Visszafelé úton mindenhol meg kellett nézni az iskolákat, beszámoltak a problémákról, és nagyon kérték, hogy otthon beszéljünk róluk. Aztán félrehív a katonai parancsnok, hogy a fegyveresekről nem lehet posztolni a közösségi médiában, a falvakról meg a tájról persze igen.

Kulturális barátkozás a lázadók amulettje és a Slayer logo között

Utolsó nap megállás nélkül hat órát töltünk szamárháton. A golyóimat nem érzem, az alsó csigolyáim sikítanak, amikor a szamár meredeken lefelé lép és hátrafele rádőlök a nyeregre. Gyakorlatilag az tart életben, hogy ha naplemente előtt elérjük az aszfaltcsíkot, éjszakára esélyes egy zuhanyzás, illetve ígértek nekünk egy üveg Csádból csempészett kameruni viszkit (ez utóbbi rendesen meg is érkezett, ahogy másnap a következő is). Feinában el akartam búcsúzni a szamaras emberünktől, de sehol sem találtam. Lemaradt mögöttünk az utolsó pár kilométeren és meglátogatta egy rokonát, aki ellátta valami helyi borzalmas szesszel. Amíg én a biztonsági főnökkel smúzoltam, kománk vállalhatatlanra itta magát. A parancsnok maga elé rendelte, hogy tisztességesen lecsessze. Próbált vigyázba állni a főnök előtt, de nem sikerült és összeesett, mint egy colstok. Röhögve indulunk haza.

A gyerekkatonás ellenőrző ponton csak kiszállunk, mindenki mosolyogva lejattol és másfél perc után gurulunk is vissza Szudánba. Az élmények súlya alatt gyorsan megegyezünk, kár lenne változtatni ezen a csapaton, és legközelebb Eritreában és Csádban is behúzzuk valahogy a legmagasabb pontokat.