Lassan
nem is emlékszem, mikor voltam először Szarajevóban. Talán 2006-ban lehetett
valamikor, majd utána nagyjából negyedévente, hosszú éveken át. Voltam itt
pálinkázni, interjúzni az EUFOR-os arcokkal, pálinkázni, találkozni AbuHamzával,
a Szíriából ösztöndíjjal Jugoszláviába került, majd a háború alatt az iszlám
brigádot szervező fazonnal, pálinkázni, Focában megnézni valami intézetis
gyerekek focibajnokságát,
sörözni és pálinkázni, vagy háromszor legyalogolni a Mars Mirát,
nyaralni a csajommal és pálinkázni, és persze néhányszor barátokkal pálinkázni.
Négy éve voltam utoljára, és már nagyon kezdett hiányozni. Hogy mennyire, arra
csak akkor jöttem rá, amikor leszállt a belgrádi gépem, és megpillantottam a minden
szögből ismerős völgyet, Szarajevót.
Szívem
szerint megint pálinkázni jöttem volna, esetleg túrázni vagy nyaralni, de az én
hiányérzetemnek nagy ára van, és a slivovica helyett árvíz, összedőlt házak és
más szörnyűségek vártak rám.
Megérkezni
nagyon tudok, igaz, általában nincs sok közöm a fogadtatáshoz, legfeljebb
mosolyogva behúzom, hogy ez is nagyszerűen ment. Három csaj várt a reptéren, jól
néztek ki nagyon, először azt hittem, csak egy, amelyik a táblát tartja, de
szerencsére kiderült, hogy mindhárom értem jött. Leila, aki folyamatosan tolja
a Drinát és megeszik másfél tányér sós fánkot túróval, Mersiha, aki
egyetemistának tűnt elsőre, de három gyereket nevel, meg Jessica, a
munkamániás, aki egyszer fiatalon likőrt akart inni, de véletlenül slivovicát
vettek, amit kiköpött a telefonjára, otthon letagadta, de a telefonnak erős
pálinkaszaga maradt és lebukott. Kívánnom sem kell jobb munkatársakat.
Hogy
otthon vagyok Szarajevóban akkor lett nyilvánvaló, amikor a rengeteg változás
ellenére minden sarok ismerős lett újra. Megvolt, hogy hol a legjobb a pleskavica,
meg persze a szakadt törzskocsmánk is megvan még, ahol annyi felejthetetlen
emlékezetkiesés történt, általában a reggeli órákban.
Szarajevó
rengeteget szépült, viszont minden egyes kövén látszik, hogy nem az EU
finanszírozta. A Monarchia kori óváros szakadt és ótvar, pont amilyen volt, az
összes gyönyörű épület szürke és omlik le a vakolat, kivéve az a pár, ami
valamilyen állami intézmény. Ezzel szemben a török kori óváros, csak egy
sarokra onnan, komoly fejlődésen ment keresztül. Minden tiptop, kinyalt,
egységesre kövezett, egységesre festett és szép lassan terjeszkedik felfelé a
hegyre is. Az összes mecset újjáépült, és ezt aligha egyenlíti ki Vojtila
szobra, amit nemrég adtak át a katedrális mellett. És persze minden tömve
turisztokkal. Minden sarkon hostel, és minden hotel fullra bookolva, annyira,
hogy több hetes kintlétem alatt általában háromnaponta kellett költöznöm, mert
a foglalások miatt nem volt már helyem (egészen máig, amikor az airbnb-n kifogtam
a tuti szállást, ahol maradhatok vagy másfél hetet).
A fejlődés egyik jele, hogy rengeteg ellenőr
van a villamoson. Emlékszem, régen sosem volt jegyem, mert nem tudtam, hol kell
vennem, de soha nem is merült fel, hogy kéne egyáltalán. Mármint a közlekedési
társaság részéről nem merült fel. Mostanra viszont elhelyeztek angol nyelvű
feliratokat, hogy a vezetőtől kell vennem. Egy darabig morfondíroztam rajta,
majd addigi gyakorlatommal szakítva vettem egyet. A következő megállónál
fölszállt két kaller bordó Telesport zakóban, meg egy közterületes, holland
feliratú közterületes kabátban. Ettől kezdve az lett a hobbim, hogy veszek
jegyet, és ötből háromszor el is kérték.
Első
este lementem a már említett régi törzshelyemre, ami a belváros szívében van,
de turisztot még sosem láttam ott, mert nincs kiírva semmi, csak be kell nyitni
egy jelöletlen ajtón. Megállt az idő, mint egy Tarr Béla gyorsbüfében. Minden
pont ugyanolyan volt, mindent átható tömény cigiszag, és ugyanaz a néni. És persze
ugyanaz a pálinka. Gondoltam, a régi szép emlékekre való tekintettel
bepróbálkozom egy travaricával. A nő lenézően legyintett, majd felkiáltott,
hogy „sliva!”, és kérésemnek esélyt sem hagyva tolta elém a bő feles szilvát.
Fasza volt, mint mindig, gondoltam, ezen akkor túl is vagyunk, jöhet a
travarica. Ott látom a pulton, kár lenne kihagyni. Szóval kértem egy travát.
Nyilván én vagyok a bolond, a nő megint lenézően legyintett, azt mondta „sliva”,
és már nyúlt is a hűtőben lévő kokakólás műanyagflakonért, és töltötte a
következő szilvát. Az kizárt, hogy emlékszik arra, évekkel ezelőtt miket
műveltünk és mennyire túltoltuk a bicajt a sok travaricától. Mindenesetre
értettem a leckét, és soha többet nem ejtettem ki a számon, hogy travarica.
Viszont mivel dolgozni jöttem, és közben abbahagytam a dohányzást is,
mindenképpen el akartam kerülni, hogy visszaszokjak a reggeli dorbézolásokra,
úgyhogy ha arra járok, sunnyognom kell, nehogy behívjanak.
Ma
régi álmomat váltottam valóra és megnéztem az olimpiai létesítményeket. Mivel
esett az eső és köd volt, egy lélek sem járt arra a hegyek között, ezért inkább
King mester filmjei jutottak eszembe, semmint a téli sportok. Különösen akkor,
amikor a vendéglátóm elvitt egy parányi zsákfaluba, onnan is tovább egy erdei
úton egy lakásétterembe, ami zárva volt, majd kinyitották, és egy egészen
középkori felszereltségű és hangulatú szobába vittek, és hozták a frissen sült
túrós bureket meg az erdei spenótlevest. Valójában ez volt az egyik legjobb
élmény, a másik meg a szerda esti Sepultura, amit utoljára 20 éve láttam
Budapesten egy eléggé más felállásban. Azóta annyi lemezt adtak ki, hogy régi
számot már nem is játszottak, csak az Inner Self-et meg a Dead Embyonic
Cells-t, mondjuk ezért a kettőért pont megérte elmenni. Mindenesetre úgy tűnik,
a kevésbé mainstream zenekarok időnként elkanyarodnak erre, jövő héten pl.
Crowbarra megyek.
Mára
ennyi, bánatos vagyok kicsit, hogy nem tudok minden élményt megosztani veletek,
de amióta nem függetlenkalandozgatok, azóta a sok beteg sztori is elkerül
(leszámítva Líbiát meg Afganisztánt,
meg talán Etiópiát),
pedig Ukrajnában is volt igen komoly csapatás az utóbbi hónapokban. De azt
talán legközelebb egy villámposztban.
