after tsunami

Az elmúlt időszakban rengeteg minden történ t, sokfelé jártam, de írni nem volt energiám. Most - sajnos - csak egy komolykodós anyagra tellett. A most szombati (03.10) Nemzet hétvégi mellékletében jelent meg. A héten igyekszem összerakni egy vidámat is.

A császár szíve

„Öt nappal a cunami után készítettem ezt a képet ugyaninnen.” – szólal meg a mellettem álló japán fényképész bemutatkozás helyett. A kezében egy évvel ezelőtti magazin, a képen a szökőár utáni káosz. Együtt próbálunk viszonyítási pontokat találni a kép és a valóság között, de nincs könnyű dolgunk: egy évvel a katasztrófa után még mindig a terep megtisztítása zajlik. Ennek eredménye, hogy néhány ház kivételével simára gyalultak egy komplett várost.

Ahogy leszállok a buszról Otsuchiban, a szökőár által legjobban sújtott Iwate prefektúrában, szürreális filmélményeim jönnek elő. Kezemben egy cetli egy címmel, de ahogy a busz elmegy, érzem, nem lesz könnyű megtalálni. Egyedül vagyok, meg a közelben egy dohányzó férfi, aki nemsokára eltűnik. Se házak, se utcák a környéken, így sem emberek, sem címek. Balra havas tetejű hegyek, jobbra a Hirosimára emlékeztető padlóig letarolt település, ahol csak az utak aszfaltcsíkja, a fürdőszobák csempepadlója és a bokáig érő falmaradványok látszanak. Jobb ötlet híján elindulok a hegyre, hogy legalább azt lássam, merre érdemes elindulnom.

Otsuchi tizenötezres kisváros volt a Csendes-óceán partján. Olyan, ahova egyszeri turista sosem megy el magától, annyira távol van minden látnivalótól. Lakói halászatból éltek, idilli hegyek és egy jól védett öböl között. Valószínűleg saját eseményei miatt soha nem került volna a világsajtóba. Ám a cunami nyomán egyszer csak az egyik kétemeletes ház tetején landolt egy háromszintes kék katamarán, és az elrettentő kép egyből a térképre helyezte az addig nyugodt városkát.

A pusztítás nyomai már a tengertől valamivel távolabb, Kamaishiben kezdődnek. A városka főutcáján minden második épület bontás alatt, vagy már elbontva. Új házat egyelőre egyetlen egyet sem húztak fel. Az utcák kihaltak, az építőmunkásokon és a kávéautomatákon kívül semmi érdekes nincs rajtuk. A Nippon Steel hatalmas acélgyára megúszta a rombolást, talán ennek köszönhető, hogy a város aránylag működőképes. A szomszédos Otsuchi teljes iparát elmosta a cunami, így munkalehetőség sincs túl sok. Először a közértek épültek újjá, így legalább mindig van élelmiszer, forró leves, és néhány munkahely.

A japánok precizitásának legbiztosabb jele a törmelék szelektív elhelyezése. Külön halmokban áll a sitt, a beton, az aszfalt, a vascső meg az autóroncs. Mögötte gát, amögött a tenger, bizarr rendezettségben. A megmaradt romok között pedig igazi kincsek, az egykori lakók egykori életének maradványai. Aki nem tudott, vagy nem akart a háza romjai között keresgélni, mindent maga mögött hagyott. Ide nem jöttek fosztogató bandák, hogy az utolsó használható szeget is elvigyék. Inkább minden megmaradt szomorúan érintetlennek. Japánra egyébként sem jellemző a hétköznapi bűnözés, „ha történik valami utcai bűncselekmény, az másnap benne van a hírekben” – fogalmaz később egy Japánban élő diplomata. Matchbox, videokazetta, egy majong-kocka, színes üvegpáva, bivalykoponya, étkészletek, törött Buddha hevernek szanaszét. Körülöttük kagylók, hálódarabok, meg egy bója a második emelet plafonján. Ez mindennél jobban jelzi a szökőár erejét. „A cunami olyan hullám, aminek nincs vége.”

Otsuchi népességének tizede veszett oda a szökőárban, ebből több mint négyszázan a mai napig eltűntnek vannak nyilvánítva – ők azok, akik már sohasem kerülnek elő. Két héttel ezelőtt az ár által elhordott több millió tonna hordalék megérkezett Amerika partjaihoz, hogy kétség se maradjon a sztori vége felől.

A domb tetején lévő temetőben állva azt próbáljuk meg kitalálni a japán fényképésszel, hogy vajon hol épül újjá az egykor alattunk elterült város. A félelem és a pragmatizmus egymás ellen játszanak ebben az esetben. A választ végül a város alpolgármestere, Koshin Takahashi adja meg kérdésünkre: „Úgy döntöttünk, hogy a tengerparti részre nem építjük vissza a házakat. Az egész várost beljebb költöztetjük a völgybe, távolabb a tengertől, magasabbra. És az új épületeknek 7-10 méter magas betontalapzat kell majd.” A romokat 12 hónapja takarítják el. Ez alapján biztos, hogy a város átköltöztetése sem tart rövidebb ideig néhány évnél. Vagyis továbbra is hihetetlen mennyiségű pénzre és energiára lesz szükség, hogy újra kezdődjön Otsuchi hétköznapi élete. Ehhez helyi szakembergárdára is szükség van. A tengerparti városban a legnagyobb káosz közepette azzal is meg kellett küzdeni, hogy a szökőár nyomán eltűnt Otsuchi irányító testületének többsége. Nem volt elég ember, aki tudta volna, hogyan kell egy várost irányítani katasztrófa esetén.

A régóta a kezemben szorongatott cetlivel a helyi iskolát próbálom megtalálni. A semmiből felbukkan egy ember, az iskola nevét ismételgetve valami feldereng neki, majd kocsiba ültet, és odébb visz vagy öt kilométerrel, a szárazföld belseje felé. Itt érintetlenek a házak, a cunami helyett a téli csapadéktól leszakadt hegyoldalt próbálják biztonságossá tenni a munkások. Ha nem alulról jön a pusztítás, majd jön felülről. Itt a tengernél lehet válogatni a szökőár, a földrengés és a hegyomlás között. Végül némi bolyongás után meglesz az iskola is. Csakúgy, mint a helyi önkormányzat, ez is előre gyártott elemekből épült, eredeti helyétől jópár kilométerre. Az iskola két szárnya közt pedig egy napközi – a japánok gakudonak hívják.

„Japánban az állam vállalta magára az iskolák újjáépítését. Ez azonban nem vonatkozik a gakudokra, amelyeket emiatt más forrásokból kell finanszírozni.” – meséli Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet igazgatója a napközi átadóünnepségén Otsuchiban. „Jelenleg ez a teljesen fölszerelt gakudo a Magyarországról érkezett legjelentősebb adomány, amelyhez mintegy 120 ezer dollár értékben járult hozzá a segélyszervezet.” – mutat az iskola mellett álló épületre, ahol japán, angol és magyar nyelvű tábla hirdeti a magyar adományozók szolidaritását. Ehhez a Save the Children nevű szervezet helyi irodája hozzátett egy negyedrészt. A pénz a 300 milliárdosra becsült kárhoz képest elenyészőnek tűnik, de éppen jól jön egy teljesen tönkretett kisváros túlélőinek.

„Azok a gyerekek kerültek ide, akiket a városi tanács döntése nehéz szociális helyzetűnek ítélt.” – magyarázza a város alpolgármestere, Koshin Takahashi, hogyan választják ki azokat a gyerekeket, akik bekerülhettek a város egyelőre egyetlen napközijébe. Hogy a világ egyik leggazdagabb országában ki a rászoruló, azt nem pusztán a szociális helyzet, hanem a lakóhely is meghatározza. „A gazdagabb városok jobban tudják támogatni lakóikat. A szomszédos Kamaishiben például, aki havonta 12.000 jen alatt (33.000 forint) tud csak a gyerekére költeni, azt támogatják. De Kamaishiben van munkalehetőség, és az acélgyár miatt szép bevételre tesz szert a város. Otsuchiban csak halászati ipar volt, az elpusztult. Nálunk 10.000 jennél húzták meg a rászorultság határát.” A napközire már csak azért is szükség van, mert aki csak teheti, plusz műszakot vállal a munkahelyén, hogy apránként egyenesbe hozza az életét. „A gakudoba kerülésnél egyébként az is szempont, hogy mindkét szülő életben maradt-e, illetve hogy mennyire traumatizált a gyermek. Így valóban a leginkább rászorult gyerekeken és családjukon tud segíteni az Ökumenikus Segélyszervezet által épített napközi.” – teszi hozzá Lehel László.


„Mi van Fukushimával? Ott vagy már? Tényleg veszélyes a környék? Láttad az erőművet?” – ezeket a kérdéseket kapom telefonon, e-mailben. Európában minket csak ez érdekel. Szerencsére Japánban ilyen téren mindenki teljesen nyugodt, senki sem aggódik látványosan a sugárzás mértéke miatt. „Ha baj van, az állam majd figyelmeztet, tanácsol, evakuál.” – hangzik a közvélekedés, amiből sugárzik az erős államba vetett hit. Fukushima helyett sokkal inkább hangos a média Akihito császár szívműtétjével kapcsolatban. Tévéműsorok közben a képernyő alatt futnak a felépüléséről szóló legfrissebb hírek, és az emberek találgatnak, vajon rendbe jön-e annyira, hogy a szökőár évfordulóján megjelenjen a helyszínen, Iwate prefektúrában. Megnyugtató gondolkodásmód. Ha már valami folyik a médiából, valóban legyen inkább egy szívműtét, mint egy nukleáris baleset.

hayabusha samurai

De hol van a Suzuki Szamuráj?

Azt hiszem elnézést kell kérnem azoktól, akik sok vagy kevés szabadidejükből áldoztak arra, hogy ezt a blogot olvassák. Nekik jó pár hónap kimaradást kell kimagyaráznom. A jó hír az, hogy velem minden rendben, megjártam Brüsszelt, Törökországot, Etiópiát, Japánt, a rossz hír meg az, hogy nem eléggé.

Az utolsó sokkoló élmény egyébként Japánban ért. A világ leginkább lerohadt, mocskos, veszélyes és kényelmetlen fele már második otthonom. Ez után a Holdon sem kapnék kisebb kultúrsokkot, mint amit Japán okozott. A szolgáltatások színvonala olyan, hogy olyat még filmben sem láttam. Engem leginkább a fűtött vécéülőke nyűgözött le, állítható erősségű és hőmérsékletű ánuszmosó vízsugárral. Ez a civilizáció csúcsa, innen már csak lejjebb van.

Amikor lemásztam a repülőről a tokiói reptéren, gyorsan felugrottam az utolsó sebes vonatra a belváros felé. Ott metróra szálltam, és egyből kiderült, hogy Japánba nem érdemes pár napra jönni. A metró és a várost átszelő gyorsvasút hálózata igényel némi akklimatizációt. Először is megérkezik a paraszt (jelen esetben én), aki még sosem látott háromnál több metróvonalat (vagy nyolcnál többet). Itt van vagy 9, és amikor azt hiszed, hogy az összes színes vonalat ismered a térképen, rá kell jönnöd, hogy van egy legalább ugyanennyi vonalból álló vasúthálózat is, tök más megállókkal. A két térkép egymásra téve értelmezhetetlenül bonyolult, úgyhogy kénytelen vagy két térképet használni. Az mindenesetre gyönyörű pillanat lehetett, amikor a metrórendszer és a városi vasút működését összehangolták, hogy ne kelljen sokat várni egyikre sem.

A metró másik vidám jellegzetessége a kijárat. Nevezetesen minden nagyobb megállónak van vagy 6-8 kijárata, amit ha véletlenül benézel, reménytelenül ismeretlen helyen bukkansz fel - vagy ami még rosszabb, ismerős helyen, ahonnan magabiztosan elindulsz valahova, majd kiderül, hogy mégsem ott vagy, ahol lenned kéne. A kevésbé tehetséges tájékozódók simán elverhetnek pár napot metrózással és reménytelen álldigálással mindenféle metróközeli helyen. Az első pár napom nagyjából azzal telt, hogy magabiztossá metróztam magam, hogy egy nappal később megint bénán ácsorogjak egy ismerősnek tűnő sarkon, majd sikerélmények híján visszamenjek a metróba egy újabb próbálkozásra, hátha eltalálom a tuti kijáratot. Napokkal később már valamivel rutinosabbnak éreztem magam, de a megfelelő kijárat 100 százalékos eltalálásához talán még tokióinak lenni sem elegendő.

Megérkezésem után azonnal kajálni indultam, úgy este 10 felé. Teljesen saccra beültem egy olyan helyre, aminek nem volt kirakata és nem is vártam tőle semmit. Biztos, ami biztos alapon berendeltem egy üveg forró szakét - éppen fájt a torkom. Az étlap zseniális, minden krikszkrakszokkal van fölírva, de a jelek mellett egyértelművé teszi a választást a kaja fényképe, valamint a mellé biggyesztett ára is. A krikszkraksz neve egyébként kandzsi, elnézést, akinek szívügye az ilyen megfogalmazás. Percekkel később meghozták a bundás osztrigámat meg a sült tofut, és attól kezdve otthon éreztem magam.

Gif maker
Felfedezésképpen elmetróztam Shibuyába, ami az a bevásárlónegyed, aminek központja az az utca, amelyik minden tokiós filmben benne van. Az, ahol keresztbe van a zebra és mindenki összevissza megy, és még a legkorruptabb magyar politikus sem tudná kifizetni a havi villanyszámlát, annyira ki van világítva. Később betoltam egy negyedik emeleti iszonyatosan menő panorámaablakos koktélbárban egy tequila sunrise-t. "Csak" 10 dollár volt, de amikor láttam, hogy a sima tea is 8, úgy ítéltem, gazdaságosabb szeszre költeni.


A szeszre költés egyébként is sport. Az üzleti negyed szélén laktam, este 8 felé már elég sok sörhullát lehetett látni, 9 és 10 között pedig már mandinerbe jártak az arcok a fal meg a kocsik között. Szombat reggel öltönyös, nyakkendős, suvickolt cipős csávó aludt egy kirakat alatt. Ő volt az egyik a sok közül, aki nem jutott el egy kapszulahotelbe, hogy ott essen össze. Aki szeret minden este vicces részegeket látni, annak Tokió maga a paradicsom.


Ugyanilyen fazonokkal találkoztunk később egy másik csehóban, a metró mellett. A szokásos sztorikezdés (beültünk egy sörre) után rátaláltunk a legjobb sörkorcsolyájára, a bundás, rántott rákra, amit bundás sajttal és tofuval lehetett kérni, de én maradtam a sima ráknál. Na meg a még több sörnél. Később bejöttek a multinál végző öltönyös droidok, hogy a kezdeti visszafogottságot pár sörrel magas szinten levezessék. A Krawattenkommandónak nevezett háromfős különítmény két sör után már nyakkendővel a homlokon nyerített, láthatóan készen álltak arra, hogy a következő órákat öntudatlanul végigkaraokizzák. Szerencsére arról már lemaradtam. Amikor másnap ugyanott megláttak, volt némi feszélyezettség a levegőben, amit az aznapi első sör sikeresen föloldott.

A meló közben fölhívott északra (ld. előző bejegyzés), Iwate prefektúrába, amihez ki kellett használni a shikanzent, a gyorsvonatot. A fényezés helyett inkább csak annyit jegyzek meg, hogy a legnagyobb fless vele kapcsolatban akkor ért, amikor nem voltam rajta. Történt ugyanis, hogy az egyik állomásán várakoztam a peronnál. Az egy irányba haladó vonatok közül vannak gyorsabbak a nagyon gyorsnál, amelyek csak néhány helyen állnak meg. Normális esetben a kisebb megállókban csinálnak 1-1 "leállósávot" a megálló vonatnak, hogy ne legyen útban a nem megállónak. Az én állomásomon ilyen nem volt, derékig érő vaskorlát védett a vasúti pályától. A távolban feltűnt egy fényszóró, gyorsan közeledett, én meg éreztem, hogy menni kéne innen, de nem bírtam. Másodpercek alatt elment egy méterre mellettem a több mint kétszáz méteres szerelvény legalább 200-zal. Mintha egy repülő mellé álltam volna be. Apokalipszis...

Ja, és a nagy kapkodásban vettem egy jegyet, de nem volt rajta semmi infó nyugatiul, úgyhogy nem szálltam át, olyan gépen maradtam, ami nem állt meg a helyen, ahova mentem. A kaller azt mondta, no problem. Két perc múlva visszajött egy cetlivel, rajta a célállomáshoz szükséges csatlakozás adatai, és a jegyemen egy kandzsi, amivel ingyen tudtam eljutni a célig. Nyilván nem ők hibáztak, de tuti nem én voltam az első nyugati, aki benézett valamit a vonatozásnál. Így legalább eljutottam Moriokába is...

Utolsó nap éreztem úgy, hogy egy magamfajta szakadt kelet-európai fazonnak Tokió tiszta Disneyland. Igénybe vettem a skytraint, illetve itt nem emlékszem a nevére. Magasvasút a házak 4-5 emeleti szintjén, vezető nélküli panorámajárat. Ezzel sem lehet rossz melóba menni...

Előtte hajnalban elmentem a Tsukiji halpiacra, hogy csodát lássak, de nem jött össze. Maga a halpiac iszonyatosan nagy. Olyan fél 6 körül kezdődik az árverés, ahol a napi portéka nagyja elkel. Ide naponta 120 fakin' turisztot engednek be, előzetes regisztrációval, két turnusban, 2x20 percre. Esélyem sem volt. Amúgy reggel 9-től már nyilvános a hely idegeneknek is, de mivel 7 felé értem oda, nem volt kedvem két órát álldogálni, ezért jártam egy nagyot és föladtam a tervet. De azért megpróbáltam belógni, az első rendőrt kijátszottam, a második egyből lekapcsolt, udvariasan köszönt, kezembe nyomott egy térképet a piacról, angol nyelvű leírást, majd megkért, hogy erre most ne járkáljak és jöjjek vissza 9 után. Tutira lesz legközelebb, mert egy hét alatt csak az jött át, hogy szinte semmit sem láttam.

Tokió tisztasága mellett két dolog sokkolt még: a zaja és a közbiztonság. A zajnál nem is a zaj, hanem a zaj hiánya aggasztott. Minden halk, a vonat, az autók, nem hallod, nem érzed, amikor elindul valami. De a közbiztonság még durvább. Az utcán bringák lakat nélkül, kint padok, növények (a bringa nem, de az utóbbiak szerencsére Európában is előfordulnak). A követségről egy arc megemlítette, ha történik valami bűncselekmény, másnap benne van a hírekben...

Érdeklődőknek egy gyors útvonal, akinek van kedve utána nézni: Tokió-Kitakami-Kamaisi-Otsuchi-Shin Hanamaki-Tokió.

Legközelebb ha megyek, két dologra biztosan szükségem lesz: több időre, és rengeteg pénzre. Mert azt a szolgáltatást, amit ott kapsz, kőkeményen meg kell fizetni. De a legszebb benne az, hogy tökre megéri. Hazafelé a repülőn megint megnéztem a Lost in translation-t, jó volt, mint mindig, illetve most sokkal jobb, hiszen a helyek és helyzetek ismerősként tértek vissza, és akkor is röhögtem, amikor korábban nem.