fuck the tourist

Turistaövezetek arab kereskedői Pt. 1.
Egyiptom


Az egyiptomi arabok kicsit rámenősebbek szír társaiknál, arcátlanul a szemembe hazudnak, ha bizniszt szimatolnak. Ezt persze a turistalehúzós pokolravalókra kell érteni, csak nehéz őket megkülönböztetni a többi rendes embertől, mert első ránézésre nem különböznek tőlü(n)k.

Kairóban a sztenderd bizniszt a különböző virágokból sajtolt olajok és a papiruszra festett képek eladása jelenti. Az első próbálkozó még védtelenül talált, mert ugyan tudtam, hogy akar valamit, csak kellő helyi rutin híján azt nem, hogy mit. Így belementem abba, hogy meglátogatom a (mindig közelben lévő) boltjában. Íme tehát egy általános sztori a bepalizásról. Illetve csak akkor bepalizás, ha veszek is valamit...

Az első emberem azt mondta, hogy gazdag és nem arra hajt, hogy pénzt szedjen ki belőlem. Dicséretes. 1000 fontos (33 ezer HUF) mennyiségben kínálta a grammonként 2 fontos olajat. Megkérdezte, mit kérek inni, teát, kólát, kávét. Nem kértem semmit, amitől felháborodott, hogy ne sértsem meg az egyiptomi vendégszeretet, végül teát kértem. Közben folyamatosan megpróbáltam tudatni vele, hogy pár órája érkeztem, még öt hetet leszek a környéken, nem kell semmi. Ennek ellenére nagyon erősködött, végül 10 gramm lótuszolajat akart rám sózni 330 forintnyi fontért, de az sem kellett. Mit csináljak vele Szudánban, kenjem be a mellettem izzadó fekákat? Közben mutogatta a vendégkönyvét, amiben mindenféle náció dicsérő szavai voltak a boltjáról és a vendégszeretetéről. Megmutatta az összes magyar bejegyzést… a helyesírásuk és a mondataik alapján nem csoda, ha megették az egész maszlagot. A stílusukból ítélve a fél éve hazánkban tartózkodó kínaiak is fordíthattak volna neki („elektromos csellentyűcske nem lenni dugalj” és társai). Egyébként fénymásolva terjesztik egymás között az ilyen szöveget, ha véletlenül valamelyikük nem bírt volna szerezni korábban. Miután ő is megbizonyosodott afelől, amit negyed órája mondtam neki, vagyis hogy nem veszek semmit, üvöltözni kezdett, és kirakott a boltjából, de előtte még rossz irányba küldött tovább. Szerencsére a környéket már kiismertem kicsit, így ezt a kört bebukta. Teát nem kaptam. Ez a hagyományos egyiptomi vendégszeretet, ha nem veszel semmit.

A második emberem nem zsíros kereskedőnek, hanem jófej szolidnak volt öltözve, ezzel bírt becsalni a boltba. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, „Szervusz Krisztina!” felkiáltással üdvözölt, majd gyorsan bedobta, hogy hatszor volt Magyarországon. Ismerem-e John-t, a híres magyar énekest, kérdezte. Persze hogy nem. És előhúz e fiókból egy közös képet Delhusával, amit csak pénzért engedett volna lefényképezni. Meg egy Anettkás naptárat… Országimázs rulez. A forgatókönyv ugyanaz: mit kérek, aztán mit veszek. Az elején megmondtam, hogy nem kell semmi, aztán hagytam erőlködni. Mielőtt végleg nemet mondtam, gyorsan kértem egy kólát, nehogy végképp az a stigma maradjon az egyiptomi kereskedőkön, hogy nem vendégelnek meg. Megittam a kólát, szenvedtünk pár percet – illetve csak ő, mert én biztosan tudtam, hogy nem veszek semmit – aztán leléptem. Még jött utánam, betuszkolt egy papiruszboltba, ahol megnéztem az összes giccses ocsmányságot, amit emberi elme képes kihozni a szfinxből és a piramisokból. Megkockáztattam a kérdést, hogy egész véletlenül a papirusz nem olcsó banánlevél-e, ami nem tett jót a renomémnak. Pedig kétféle anyag volt, az egyik láthatóan papirusz, a másik meg bármi. A bármit nagyon régi papiruszként azonosította, és hogy - hogy nem, ugyanannyiba került, mint a vadonat új. Illetve csak nekem fele annyiba....

A harmadik ember jólöltözött középkorúnak álcázta magát (Iránban egy pont ilyen karakter a Teheráni Szabványügyi Hivatal osztályvezetője volt), és megzavart térképnézegetés közben. Pár percig nem hagyta magát elküldeni, de amikor elhagyta a száját az a mondat, hogy nem kereskedő és nem biznisz miatt zaklat, megadtam magam. Elvisz egy jó helyre… jó, legyen… a kirakatban olajos fiolák, akkor azonnal megtudtam, hogy megint lúzer vagyok. A testvére Szegeden járt egyetemre, kétszer volt Magyarországon. A szokásos felállás: nem veszek semmit, nincs szükségem semmire, egyiptomi vendégszeretet, továbbra sem veszek semmit, nem kapok teát, dühösen kizavar a boltból. És még hazudott is, amikor azt állította, hogy nem lesz biznisz. Vagy mégsem, végül is nem lett.

Ezekre a történetekre kidolgoztam azóta pár gyógymódot, és empirikus úton sikerült megfigyelni a tipikus helyzetet.

Íme a tipikus felállás:
1. Első felvonás, első szín. Egyiptom. Szereplők: anyátlan turista, dörzsölt kereskedő. Dörzsölt kereskedő felveszi a szemkontaktust, megszólít, kérdez. Mutat valami érdekeset, bevisz a boltjába. A háttérben müezzin, dudálás.
2. Volt már Magyarországon, esetleg valamelyik családtagja ott tanult. Jobb esetben pár magyar szót mellékel fedősztorinak.
3. Csak most, csak nekem hatalmas kedvezményt ad mindent, érezzem magam otthon. 1 gramm olaj 1 font (33 HUF), ha sokat veszünk, kedvezményt kapunk. Az igazán antimuszlim átverők 2 fontról indítanak, ilyenkor nagyon boldogok vagyunk, ha egyért megkapjuk.
4. Megmutatja, hogy Mohammed Ali (gy.k. a bokszoló) jó barátja volt, közös képen pózolnak. Eddig mindhárom kereskedő jóban volt vele. Az egyik képen véletlenül ott volt Al Pacino is, de őt úgy látszik nem ismerte fel barátunk. Ja, ő nem egyiptomi.
5. Először több tízezer forintos tételről indít és büszke, hogy gazdag és nincs rászorulva a könyöradományra, a végén háromszáz forintért győzköd és háborodik fel, ha nem kap.
6. Ha veszel valamit te vagy az ultimate jófej, meghív erre-arra és nagyon barátságos, ha nem, elküld a boltból. Tettlegesség eddig nem volt, kíváncsi vagyok, lesz-e.

Javasolt kezelési módszerek:
1. Az elején közölni kell vele, hogy nincs biznisz. Sőt, meg is kell vele ígértetni! Ezt a tisztesség diktálja, hogy ne mondhassa, hogy mi használjuk ki őt. Tilos kihagyni!
2. Az első gyanúval egy időben bejelenteni, hogy két utcával odébb tegnap vettünk egy nagyobb üveggel jó drágán és már nincs erre több pénzünk. Holnaptól ez lesz a taktikám, így legalább ő is mérgelődik egy kicsit, hogy miért nem az ő balekja voltam.
3. Minél több kávét, kólát meginni, cigit elszívni, és nem venni semmit. Ezt a programot fáradt és izzadó állapotban célszerű megejteni, amikor amúgy is jól esik egy kis törődés. De vigyázat: időigényes!
4. Párszáz forintos összegért venni valami apróságot, és idegállapottól függően beleírni a vendégkönyvébe. Utolsó nap ezt fogom tenni, mert amúgy jó cuccokat árulnak, csak nem képesek felfogni, hogy Szudánban nem lesz rá szükségem. Tehát a vendégkönyv: kedvesen, érthetően bele kell írni magyarul, hogy ez egy gátlástalan kereskedő, a portékája jó, de a hagyományos egyiptomi vendégszeretet legfeljebb a nagyapja meséiben hallotta utoljára, stb. Így legalább pár odatévedő magyar néz majd egy nagyot. Már aki tud írni-olvasni.
5. Ha menthetetlenül áldozattá válunk, akkor előtte a boltban négyszemközt, ha nem ért belőle, a szomszédok előtt üvöltve hazugnak kell nevezni. Nem árt hozzá kommunikációképes angol/arab nyelvtudás és határozott fellépés. Ez biztos kenyértörés, garantált a gyors szabadulás. Nem mi leszünk a jófiúk…

Kicsit sajnálom, hogy fél nap alatt ennyire sikerült feldolgozni ezt a problémát, mert határozottan rossz fényt vet az egyiptomi virágolaj-kereskedőkre. Másrészt viszont az általam elég jól ismert hasonló helyeken (Törökország, Irán, Szíria, Pakisztán, de még talán Jordánia is) sosem volt ebből különösebb gondom. Különös tisztelet a perzsáknak és a szíreknek, na meg a kurdoknak. A taxisokról viszont nagyon hosszú könyvet tudnék írni, feltéve, hogy anyaggyűjtés közben nem kapok agyvérzést. Na, általánosítva, ők aztán a legalja minden népség között… de mint említettem, ez egy külön könyv témája.