2007. október 12., péntek

Tyúklépésben...

„A demokráciának vannak bizonyos jelei Iránban”
Interjú Venczel István volt iráni nagykövettel

Az 1979-es iszlám forradalom előtt Irán az Egyesült Államok legfontosabb szövetségese volt a Közel-Keleten. A forradalom alatti túszválság, a papi uralom és a klérus nyugatellenessége azonban alaposan megváltoztatta kapcsolatukat. Az elmérgesedett viszony most egyszerre változik jó és rossz irányba. Amerika háborúval fenyegeti Iránt, de például az iraki konfliktus megoldásával kapcsolatban az érdekeik hasonlóak. Mindeközben Irán belülről is változik. A bizonytalan jövőről Venczel Istvánt, a közelmúltban hazatért iráni nagykövettel beszélgettem.

Változnak-e az erőviszonyok a konzervatívok és a reformerek között háborús fenyegetettség miatt?

Nem látom, hogy számottevőn változnának. Ez lényegében hasonló egy színdarabhoz, amelynek résztvevői játsszák a maguk szerepét, de egészében egyensúly van köztük. Az eseményeket befolyásoló személyek mindig mást helyeznek előtérbe attól függően, hogy mikor ki az előnyös. Egyébként sincs nagy különbség konzervatívok és reformerek között, természetesen ez a szélsőségekre nem vonatkozik.

Tulajdonképpen ki irányítja az országot?

Az alkotmány szerint lényegében a legfelsőbb vallási vezető, aki jelenleg Ali Khamenei. Csak a kérdés az, hogy az ő akarata hogyan érvényesül. Mi és hogyan közvetítődik lefelé? És ami közvetítődik, az hogyan valósul meg? Sok minden befolyásolja ezt, többek között a Forradalmi Gárda, a különböző szervek és bizottságok vezetői is, mint például az Őrök Tanácsa vagy az elnök. A kollektív vezetésnek, valamint a demokráciának vannak bizonyos jelei Iránban. Ez egészen a forradalom utáni időszakra vezethető vissza. Amikor győzött a forradalom, különböző elképzelések voltak a "hogyan továbbról". Az egyik szerint demokratikus, pluralista vonásokat viselő rendszert kellett létrehozni. Ezt támogatta maga Khomeini és a későbbi elnökök, Rafszandzsani és Khatami is. De volt egy másik oldal, amely hívei azt mondták, hogy a forradalom győzelme után nem lehetséges a demokrácia, ezért egy olyan rendszert kell létrehozni, ami inkább diktatórikus. Egyesek szerint például Jazdi ajatollah, Ahmadinezsád elnök egyik támogatója abban az időben szintén efelé hajlott. De volt, aki katonai juntát képzelt el a rendszer irányítására, mások balról támadták ezeket az elképzeléseket. Őket aztán gyorsan félreállították az események fő sodrásából, ám attól még ott vannak a politikában. Khomeini hívei gyorsan népszavazást szerveztek és elfogadtatták saját koncepciójukat, amelynek egyik kulcseleme a vallási vezető meghatározó szerepe.

Egyes adatok szerint a szegénységi küszöb alatt él az ország 40%-a, míg a munkanélküliség az irániak becslése szerint 15%-os. Mi lesz ennek a hatása?

Megdöbbentő adatok. Sajnos, nehéz pontos képet alkotni az ország valódi helyzetéről. A városokban sok minden fejlődik, de a vidékről nem lehet tudni igazán, pedig ott él a népesség nagyja. Az azért látszik, hogy Iránnak még mindig jelentős bevétele van az emelkedő olajárak miatt, amivel működtetni tudják az országot. Ahhoz, hogy függetleníteni lehessen a gazdaságot a kőolajbevételektől és hatékonyabban funkcionáljon, az eddigieknél radikálisabb reformokat kell véghezvinni, ami megszorítást is jelent. Nagy kérdés, hogy ki és hogyan vállalja ezt és tudja befolyásolni a vidéki lakosságot. A városi lakosság, a fiatalok és a nők nagy része ellenzi a jelenlegi politikát. Hiába vannak a nők beszorítva a csador mögé, nem lehet tudni, mi van a fejükben. Ha elmennek szavazni, a szavazófülkében egyedül vannak. Meglátásom szerint Ahmadinezsád elnököt nem választják meg még egyszer, ami persze nem jelenti a rendszer változását is.

Eljön-e az az idő, amikor akkora lesz az elégedetlenség, hogy mindenképpen reformokra lesz szükség? Ennek hiányában legitim tud-e maradni a rendszer?

Egyelőre a változások, köztük lényegesek is a rendszeren belül történhetnek, amit különböző színezetű politikusok váltakozó előtérbe helyezésével valósít meg a rendszer. Például akik a Khatami-kormányzatban jelenős szerepet játszottak, azokat nem tüntették el, hanem kaptak vezető pozíciókat például kutatóintézetekben, különböző állami szervezetekben. Magát a volt elnököt is folyamatosan mozgatják, külföldi missziókat teljesít. Itt mindenki ugyanannak a drámának a szereplője.

Tehát ennek a rendszernek sem - eleve esélytelen - forradalommal, sem alkotmányosan nem lehet véget vetni?

Amíg a „velajet-e fakíh” intézménye, azaz a legfelső vallási vezetés uralma működik, addig nem. Ez teljesen egyedi, iráni megoldás, amely például a szunnitáknál nem létezik, de az iraki síitáknál sem. Hogy meddig tudják fenntartani a rendszert, azt nem lehet megjósolni, de a rendszer megdöntésének nem látom esélyét, a reformok és a változások azonban nemcsak lehetségesek, de szükségesek is. A rendszer gyorsan közelgő végében hinni nem lenne reális.

De a fiataloknak az alapvetésekkel van bajuk, az iszlám szigorával.

A fiatalok jelentős részéről beszélhetünk ebben a vonatkozásban, de másokról is. A rendszer keretein belüli túlélésnek a technikáját már kitalálták, például Közép- Kelet-Európában, mert hiába voltak itt ideológiák meghirdetve, ez valahogy nem csorgott le az emberek szintjére. A társadalom fölülírta a hitvallásokat. Khatami idején például Iránban is megvoltak törvények, a korlátozások, de a megvalósításuk rugalmas volt. Az is erjesztően hat, ha a tömegek megérzik, hogy enged a szorítás, és enyhülés következik.

Van-e annak esélye, hogy egy külföldi beavatkozás radikalizálja a fiatalokat?

Ezt pontosan nem lehet előre látni. Az irániak vannak annyira nacionalisták, hogy egy ilyen lépés talán pont az ellenkezőjét érné el. Egy fellépésnek nem lehet az a célja, hogy Iránon belül bármit is katalizáljon, még akkor sem, ha nyilvánvalóan lennének olyan erők, akik megmozdulnának a rendszer ellen.

Egy esetleges támadás magában hordozza azt a lehetőséget, hogy utána Irakban, Afganisztánban, Libanonban erőteljesebb lesz a nyugatellenes tevékenység?

Remélhetőleg ilyen akcióra nem kerül sor. Annak nemzetközi következményeit is nehéz pontosan felmérni. Az iráni katonai stratégiából következik azonban, hogy támadás esetén különböző helyeken kell visszavágni az ellenségnek, ott ahol az esetleg egyébként is nehézségekkel küszködik.

A terror elleni háborúban Iránnak és az USA-nak vannak közös érdekeik Irakban, Afganisztánban. Miért nem állnak kapcsolatban ezt rendezni?

Ehhez más felfogásra lenne szükség. Egyes vélemények szerint annyira nagy a keserűség a két ország között, hogy egy egész generációnak el kell múlnia ahhoz, hogy újra aktivizálni lehessen a kapcsolatokat. A közös érdekek remélhetően előbb-utóbb háttérbe fogják szorítani a kölcsönös gyanakvást és ellenségeskedést. Valószínűleg nem vagyunk már nagyon messze ettől. Korábban, 2001-2002 között Afganisztán, a közel múltban pedig Irak kapcsán már láthattunk bizonyos kapcsolat-felvételt a két fél között.

Hogyan tudnak azonosulni Iránban a „globális dzsiháddal”? Mert az szunnita arab kezdeményezés, de a terror elleni háború egyik célpontja mégis a síita és perzsa többségű Irán.

Való igaz, néhányan, akik problémát jelentenek Amerika számára, Iránnak is gondot okoznak. Konkrétan a tálib rendszerről és az al-Kaidáról van szó. Velük hagyományosan Irán sem volt jóban. Inkább a Hezbollah-hal és a Hamasszal ápol szoros baráti viszonyt, és valószínűleg vannak más csoportok is, amelyekkel együttműködik. Hogy pontosan kiket támogat Irán, azt homály fedi.

És ha már a szervezeteknél tartunk, az amerikai képviselőház által terrorszervezetnek nyilvánított Forradalmi Gárdával mi a helyzet?

A Gárda az iráni fegyveres erők legjobban szervezett és felszerelt része. Különböző fegyvernemekkel rendelkezik, van légierejük, ők felügyelik a nukleáris programot, van gazdasági tevékenységük, építőipari vállalataik, bankjaik, ők üzemeltetik a teheráni repteret, behálózzák az egész országot. Iránban állítólag létezik egy olyan törekvés, hogy megpróbálják a rendszert "civiliesíteni", azaz számos kormányzati és gazdasági pozícióban igyekeznek visszaszorítani a papság közvetlen jelenlétét. Egyes elemzők szerint ez egy burkolt katonai rendszer irányába való mozgást is jelezhet. Ahmadinezsád elnök kormányában például majdnem mindenki szoros kapcsolatban állt korábban a Gárdával, amely nem áll szemben a papsággal, hisz a vallási vezető felügyelete alatt működik. Vezetői azonban közvetlenebb beleszólást szeretnének szerezni az ország irányításába.

Mit szeretne Irán Irakban? Teokráciát, Irán- barát kormányt, vagy megfelel neki a jelenlegi instabil helyzet?

Irán nem ismeri el, hogy teokráciát akarna létrehozni Irakban. Az államforma megválasztása az iraki nép joga. Irán nyilvánvalóan egy vele jó kapcsolatban lévő szomszédot szeretne. De nagy kérdés, hogy milyen erős legyen Irak. Amióta létrejött a független Irak, nem jellemző a nagy barátság a két országra. Irak mindig egyfajta ellenpólus volt Iránnal szemben, ami természetesen tükrözte a hagyományos arab-iráni rivalizálást is. Naivitás azt gondolni, hogy az iraki síiták az irániak alá akarnak tartozni és aszerint cselekedni, ahogy Teheránban szeretnék. Az más kérdés, hogy Iránnak nagy támogatottsága van Irakon belül, és erre tudatosan épít. De hogy a síita szolidaritás mire elég, azt nem lehet tudni. Arra valószínűleg nem, hogy kiszolgálják Iránt. Iránnak ettől függetlenül komoly adui vannak a térségben, de azt nem lehet tudni melyiket mire használja majd fel. Félni vagy megijedni nem kell tőlük, de lebecsülni sem szabad őket.

Milyen a nukleáris program miatt kivetett ENSZ-szankciók hatása?

A szankciókat nem lehet alábecsülni. Az eddigiek hatásába Irán nem rokkant bele, de maga a tény, hogy szankciókat fogadtak el ellene, kedvezőtlen következménnyel járt üzleti körökben. Nehezebben kapnak hiteleket, hitelekhez garanciát. A további szankcióknak még érezhetőbb hatása lenne. Irán nem olyan erős ország, hogy az egész nemzetközi közösséggel sikerrel szembe tudjon szállni. Azt viszont nehéz megjósolni, hogy egy sarokba szorított pozícióban iráni részről hogyan reagálnának. Természetesen egyetlen opció sem hasonlítható össze a tárgyalásokkal. Az lenne a legjobb. Igaz, az irániak nem könnyű partnerek, de a diplomácia eszközeit még távolról sem használták ki.

Mi változna, ha Irán szert tenne nukleáris fegyverre? Jelent-e veszélyt egy nukleáris Irán?

Irán a nukleáris technológia terén - az elmúlt évek során - elért sikere figyelemre méltó, s tükrözi azt az iráni törekvést, hogy az országot egyfajta középhatalomként ismerjék el. Ehhez elég lenne a békés célú technológia birtoklása. Az előző iráni kormány még az igényt fogalmazta meg, hogy az urándúsítást kutatás- és fejlesztési céllal végezhessék. Ezt akkor a legfontosabb nemzetközi tényezők elutasították, mondván, már egy kismértékű dúsítás is veszélyes lehet, hisz nem lehet garantálni, hogy ez a tevékenység megmarad az említett szinten. Az irániak mégis folytatták a nukleáris tevékenységet, és ma már megközelítik a polgári célra alkalmas ipari méretű dúsítást. Az idő múlásával tehát Teherán egyre közelebb kerül a teljes nukleáris ciklus birtoklásához szükséges kapacitás kiépítéséhez. Ha Irán ezt a képességét nukleáris fegyver létrehozására használná (amit egyébként ők minden alkalommal tagadnak), arra számos állam a hivatalos iráni külpolitika megnyilatkozásai tükrében tekintene, és részükről komoly aggodalmat váltana ki. Nem kizárt, hogy ellenlépéseket tennének. Más országok pedig követnék az iráni példát és ők is felgyorsítanák nukleáris fejlesztéseiket. Mindez nem csak egy újabb fegyverkezési versenyhez vezethet, hanem a nemzetközi helyzet is egyre feszültebbé és veszélyesebbé válna.

Nincsenek megjegyzések: