home bitter sweet home

Azóta sem egyszerű...

Immár Magyarországon. Azt hittem, a maradék két napra megmenekülök a kalandoktól, de nem sikerült. Freetownból még optimistán keltem útra, de hamar kiderült, hogy a hatórásra tartott út inkább 8-10. Ennek csak azért volt jelentősége, mert a reptérre igyekeztem. Mivel nem volt guineai kilépőpecsétem, és a sierra leonei belépő pecsétem sem volt egészen szabályos, számítottam némi bonyodalomra. Meglepő módon csak a sierrai oldalon jutott belőle, de az egy kicsit para volt.

Az első ellenőrző pontnál egy civil csóka megnézte az útlevelem. Kicsit csodálkozott a konoi rendőrfőnök pecsétjén, majd elkezdte magyarázni, hogy évekkel ezelőtt együtt dolgoztak, és milyen jó, hogy közös ismerősünk van... én meg csak lapítottam, a főnökkel sosem találkoztam, csak annyit tudok róla, hogy elég könnyen fogadta el az utolsó pénzemet a pecsétért. A következő checkpoint már a határ volt. Itt ugyanúgy fennakadtak a pecséten, ezért berendeltek egy kihallgatásra. Miért ilyen pecsétem van? Honnan ismerem a rendőrfőnököt? - Ezek voltak a könnyebb kérdések. Aztán jöttek a beugratósak: - Hányan szolgálnak a határ sierrai oldalán? Hogy nézett ki a határ? ... Ahol ugye sosem jártam. Úgyhogy homályos sztoriba kezdtem, hogy hol és hogyan találkoztunk a rendőrfőnökkel, hogy miért nem figyeltem a határon és a többi. Végül mivel minden rendben volt, elengedtek. De akkor még nem nagyon hitték, hogy turista vagyok, úgyhogy jött pár keresztkérdés a szakmámról (mindig tanár, annak nagy a tisztelete), végül szúrópróbaszerűen belenéztek pár cuccomba, hogy nem felejtettem-e benne véletlenül egy-két követ. De nem...

A guineai oldalon meg bejött a papírforma: annyira tele volt az útlevél, hogy egyszer átlapozták, meg sem próbálták kiismerni magukat, és simán megkaptam a belépő pecsétet. Conakry felé megint ellenőrzőpontok tömegén haladtunk át, és az egész kocsiban én voltam az egyetlen, akit egyszer sem húztak le (csak a vizem vették el, pénz nem kellett:-) Egyszer előre köszöntem, hogy lássák, hogy én vagyok a vicces white boy, egyszer meg a szemembe húztam a sapkát és lapítottam a többiek között - pont akkor vettek le szinte mindenkit 1-2 dolcsira.

A nyolc órás városkozás a conakry reptéren szinte már rutinfeladat volt. Az utolsó pillanatban előkerítettem egy Royal Air Maroc-os csávót, akivel lepecsételtettem és aláírattam egy előre gondosan kinyomtatott francia nyilatkozatot, amelyben elismeri, hogy egy hónapig nem érkezett meg a cuccom. Legalább ennyi bizonyítékom van. A repülő háromnegyed órás késéssel indult, ami pont elég volt ahhoz, hogy lekéssem Casablancában a milánói járatot. Még egy utolsó seggberúgást kaptam a cégtől. Cserébe volt időm a helyszínen elintézni a jegyzőkönyvet, és mintha a hazai terepen megtáltosodott volna a marokkói társaság, fizettek egy szobát egy luxuszállóban, na meg az ebédet (örültem neki, egy óra szabaidőm volt, pont egy fürdés meg egy ebéd).

Milánóban végre összejött egy találkozó a hospitalityclubosokkal, úgyhogy nem kellett fizetnem a szállásért - igaz hajnali 1-től 5-ig voltam ott, azért nem szívesen vettem volna ki egy szobát.

Még utoljára azért megnehezítették az itthonlétet. Péntek este csörgött a telefonom, sierra leonei számról kerestek. Túl sok rossz emlékem volt az ottani telefonálgatós őrültekről, de azért fölvettem, hátha baj van, hogy ilyen drága nemzetközi hívást bonyolítanak miattam.

Gassan egyik barátja volt, Gassan cuccai között találta meg a számom. Öreg libanoni barátomat kedden motorozás közben elütötte egy kamion. Azonnal meghalt. Örökre adósa maradtam...

Colorful Freetown

Apróságok

Távol álljon tőlem a szentimentalizmus, mindenesetre így utolsó estémen leírok mindent, ami eszembe jutott a nap folyamán, és érdekes lehet. Rendszer nem lesz benne, inkább csak az élet apró örömei.

Ha valaki nagyon nagyon szeretné, hogy utcát nevezzenek el róla, természetesen még életében, Freetownban a helye. Ehhez nem kell rendszerváltónak lenni, sem amerikai elnöknek (lásd Pristinában és Tiranában a Bill Clinton utat), elég, ha egy addig beépítetlen területen, mondjuk a tengerparton vesz egy telket, és felépíti rá a környék első házát. Később aztán jönnek a többiek, és szép lassan utca lesz, de az elsőség a tiéd. Itt az a szokás, hogy arról nevezik el az utcát, aki először költözött oda. Így van például egy Winner street, ami egy ott lakó német csávó nevét viseli. Belényi utca nem lesz, mert egyrészt nincs pénzem, másrészt meg a helyiek úgysem tudnák kimondani, és inkább máshogy hívnák.

Sierra Leonéban sem szeretik a kínaiakat. Ugyanazért, amiért Szudánban (lásd valamelyik 2007. novemberi bejegyzést). Addig rendben van, hogy idejönnek, utat és stadiont építenek, DE. Cserébe koncessziókat kérnek gyémántbányára, aranyra, halászatra – a világ egyik leggazdagabb halállománya úszkál errefelé. Így aztán mindent lerabolnak, és közben végtelen tömegben hozzák a gagyi ruhákat, a szar gyógyszert és a sok műanyagot. Az itt élőknek nem sok munkát adnak, mert a saját munkásaikat hozzák ide, akik még a helyieknél igénytelenebb körülmények között is jól elvannak (a kínai munkásnegyed-sztenderd szerint húszan egy lakásban – röhögve mesélik a halászok). És jönnek a kínai prostik szép számmal, ők a libanoniaknak kellenek csak, de az éppen elég, mert ők a fizetőképes réteg. Egy kínai prosti olykor 100 dollárt is elkér, miközben egy helyi csajt egyért is rá lehet venni, a fehér embernek még annyi sem. Úgyhogy Kína a modern gyarmatosítás élharcosa, Szudánban az olajra tették rá a kezüket, amiért cserébe fegyvert és vadászrepülőket adnak a kormánynak, az meg Darfúrban tovább nyomorgatja vele a népet, de ez egy hosszú történet, és nincs benne happy end.

Tegnap belecsúsztam egy politikai vitába, és mintha otthon lettem volna. Most pártok és egyebek említése nélkül a következő a sztori. Van egy kormányzó párt, ami nem csinál semmit. Van egy ellenzéki párt, aminek az ideje alatt hatalmas mennyiségű segély érkezett az országba, csak éppen ezt senki nem hiszi el, mert semmit sem láttak belőle. Az észosztás lényege az volt, hogy a kormánypártnak példát kell mutatnia. Az ország vezetőjének kell a legkeményebben dolgoznia. Ha lusta, az egész párt lusta, ha korrupt, az egész párt korrupt. De a lényeg a példamutatás. Hogy ez kinek a szájából hangzott el? Egy parányi halászfaluban ültem, Lakka Beachen, és az ottani halászok vitatkoztak ezen két pálmabor meg egy dzsoint között.

Jó lesz már hazamenni, egyre jobban félek a közlekedéstől. Néha túl gyors, néha őrjítően lassú. Tegnap ez utóbbihoz volt szerencsém. Lakka Beach olyan 10 kilométerre van a szállásomtól. Lehet, hogy csak 8-ra, de semmiképpen sem 11-re. Másfél órába telt odajutni a helyi tömegközlekedéssel, vissza ugyanennyi. Amíg van aszfaltozott út, addig van forgalom. A legszélesebb út kétsávos, előttünk leparkolt egy teherautó, a mi sávunkból valaki előzni kezdett, a szembejövő sáv is megindult, és a teherautó mellett megálltak egymással szemben. Bonyolult helyzet, és sehogy sem tudták megoldani, hiszen ahhoz valakinek engedni kellett volna. A végeredmény, hogy fél órára megbénult a nyugati városrész közlekedése. Ahol nincs burkolt út, ott meg átlagosan legfeljebb a gyaloglótempó tartható. Ha még egyszer az életben Nyugat-Afrikába jövök, az lesz az első, hogy veszek egy motort, amit eladok, mielőtt hazamegyek. De tömegközlekedni soha többé nem fogok. Kivéve persze a mostani visszautat Conakryba.

Az itt látható képek egyébként Lakka Beachen készültek. A jó kilométernyi partszakaszon aznap én voltam az egyedüli vendég, illetve volt még egy itt dolgozó amerikai csávó is, aki megállt egy kávéra. Még a háború előtt sokcsillagos szálloda és egy rakás bungaló fogadott úgy heti 2500 embert, jöttek ide az amerikaiak meg a németek, a helyi arcoknak volt munkájuk. A háborúban a szállodát lezúzták, a házak egy része egy évtizede érintetlen, körben a világ egyik legszebb tengerpartja. Az ország rossz híre miatt egy darab turista sem jön. Legalábbis az itt töltött 10 nap alatt egyetlen egyet sem láttam, még a parton sem. Hétvégén mondjuk a beach tele van NGO workerekkel, de hétköznap tök üres, lehet jönni sátrazni. Ja, és minden partszakaszon más színű a homok. Pár kilométerrel délebbre, a River No 2 nevű parton például hófehér.

Cry Freetown & Blood Diamonds

A gyémánt ára

A Sierra Leonében lezajlott és zajló szörnyűségek, és úgy egyáltalán, az itteni kaotikus viszonyok megértéséhez egy rövid áttekintés, a teljesség igénye és történészi alaposság nélkül. Akit ez kevéssé érdekel, ugorjon a szöveg feléhez. A britek, miután 1961-ben elhagyták az országot, egy aránylag demokratikusan működő kétpártrendszert hagytak maguk után. Ez hat évig sem húzta, amikor elkezdődött az elnyomás, a katonai puccsok, a brutális és értelmetlen terror és az anarchia korszaka. Ebből a nemzetközi közösség számára érdekes rész 1991-ben kezdődött.

Elöljáróban még annyi, hogy a sierra leonei polgárháború véleményem szerint sokkal kegyetlenebb volt, mint valamilyen etnikai vagy vallási összecsapás. Ez utóbbiaknál ugyanis vannak erővonalak, egy vallási vagy etnikai csoport áll egy másikkal szemben. Világos, hogy ki hova tartozik, és kinek kitől kell tartania. Ettől persze a pusztítás egyáltalán nem kisebb. Sierra Leonéban viszont a vallás és az etnikai hovatartozás kívül maradt a konfliktuson, aminek egyetlen célja volt, a pénz. A pénz pedig a gyémántból jött, így az egész konfliktus rákfenéje a gyémánt lett.

A 9 éves polgárháború alatt a becslések szerint 75 ezer ember halt meg, és több mint kétmillióan kényszerültek elhagyni a lakhelyüket (ez több mint a népesség harmada). És több tízezer embert csonkítottak meg élve, mindenféle különösebb indok nélkül, puszta szórakozásból.

A legfőbb bajok akkor kezdődtek, amikor 1985-ben egy Joseph Momoh nevű katonai vezető az ország elnökének nyilvánította magát. A legnagyobb ellenzéki csoporthoz tartozó diákok elhagyták az országot, nagyrészük Ghánába távozott – majd onnan Líbiába, ahol Kadhafi hírszerzése katonai kiképzésben részesítette őket. Ahogy egyre nőtt az elégedetlenek köre, egyre többen tértek vissza az országba, elsősorban a gyémántban gazdag Kono vidékére, ahol a nincstelen gyémántbányászok között kezdték terjeszteni a forradalmi ideológiájukat. A háború célja a gyémántipar fölötti ellenőrzés megszerzése volt: akié a gyémánt, azé az ország. Ahogy gyengült az állam, úgy játszott egyre nagyobb szerepet a fegyvercsempészet, majd a drogcsempészet.

Az első rajtaütést Libériából hajtotta végre a RUF, a Forradalmi Egyesült Front. Ezt a szervezetet a libériai elnök, Charles Taylor támogatta azért, hogy a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közösség (ECOWAS) katonai megfigyelői (ECOMOG) elhagyják Sierra Leonét. Az ECOMOG azzal vívta ki Charles Taylor haragját, hogy a libériai polgárháborúban Taylor szervezete ellen voltak.

Az első rajtaütéssel a RUF deklarálta, hogy nem tréfál. A helyi közösségek vezetőit lefejezték, és a fejüket karóra tűzték. Miközben gyémántbányákat, kereskedelmi központokat támadtak, nem feledkeztek meg a lakosság brutális terrorizálásától, amely olyan méreteket öltött, ami ésszel fel nem fogható. Erről begyűjtöttem pár sztorit a falvakban, rettenetesek. Általános volt a „szerencsejáték”: a lázadók négy cédulát adtak az elfogott embernek, amiből húznia kellett egyet. Ezeken a következő lehetőségek voltak: jobb kéz levágása, bal kéz levágása, mindkét kéz levágása, és mindkét kéz levágása könyök felett. Ugyanígy a „gambling” kategóriába tartozott a „fiú vagy lány” nevű játékuk, amikor a lázadók egymás között fogadtak, hogy vajon az elfogott terhes nő fiút vagy lányt hordoz-e a szíve alatt. Ezt egyféleképpen tudták meg, ha kinyitották a szerencsétlent. Olyan is előfordult, hogy egy fiúval, aki éppen az apját temette el, kiásatták a tetemet, és megetették vele a szívét. A lázadók egyébként, ha a szükség úgy hozta, rájártak a sírokra… Végül hallottam egy olyan történetet, amikor az elfogott falusi panaszkodott a lázadóknak, hogy nincs mit enniük. Erre azok szereztek egy csirkét, és arra kényszerítették a szegény fószert, hogy élve egye meg az állatot, amibe belehalt. A nők tömeges megerőszakolása, a csonkolás (fül, orr, ajkak, genitáliák, végtagok levágása) és a gyerekek elhurcolása mindennapos esetnek számított. A városok elnéptelenedtek, amikor megjelentek a fegyveresek, akiknek akkor kezdődött a szabad rablás. Ami megtetszett, elvették, amit nem bírtak mozdítani, azt felgyújtották. Boi barátomnak, Gassannak is felgyújtották az üzletét, a raktárait, és a hatalmas arab nyelvű könyvtárát. Ezekben a zűrzavaros időkben nem túl sok újságíró és tévéstáb hemzsegett az országban, ezért kapott nagy figyelmet Sorious Samura filmje, a Cry Freetown.

Igaz, ez a háború egy későbbi szakaszában készült, de a lényeget, az embertelen terrort kiválóan bemutatja. 1999-ben a törvényesen megválasztott kormány ellen lázadó csapatok megszállták Freetownt. Minden újságírót halállal fenyegettek meg, megtorlásul azokért a felvételekért, amelyek alapján vád alá helyezték a Kabbah elnök kormányának 1997. májusi megdöntésében részt vevőket. A csapatok megérkezése után két nappal Samura – az egyetlen ember az országban, akinek kamerája volt – elkezdte a terepmunkát. Az utcán, orvlövészek elől bujkálva, a házakban az ablak mögé rejtőzve lefilmezte, mi történik a városban. Elkapták, megbüntették, majd elengedték azzal, hogy ha még egyszer a kezükbe kerül, akkor halott ember. Épeszű ember ilyenkor sürgősen lelép, Samura azonban tovább folytatta a munkát. Ez a film a Cry Freetown.

A véres gyémántot nehéz volt nyomon követni. Egy biztos, hogy a legnagyobb részük megfordul Antwerpenben – egyébként a gyémánt adja Belgium exportjának 7 százalékát. Tehát attól kezdve, hogy kikerül a földből, szinte követhetetlen az útja. A legtöbbet átcsempészték Libériába, és onnan került a távolabbi piacokra, mint „nem véres” gyémánt. A kő egyébként a legbiztosabb és legértékesebb befektetés, pont a követhetetlensége miatt. 9/11 előtt az al-Kaida is bevásárolt magának Sierra Leonében. A helyzet azóta változott, különböző szerződésekkel és garanciákkal igyekeznek biztosítani, hogy a nem „tiszta” kövekkel ne lehessen legálisan kereskedni.

A fentiek fényében nem meglepő tehát, hogy aki csak teheti, lelép az országból. Akik 1962 előtt születtek, azoknak megvolt az a mázlijuk, hogy a Brit Nemzetközösség részeként brit útlevelet kaptak. Gassannak az egész családja elment, Kanadába, Amerikába, Nagy-Britanniába, Ghánába, ő az egyetlen, aki maradt – elsősorban azért „mert itt mindig jó idő van…” A kevésbé szerencsés fiatalabbak is kétségbeesetten mennének. Nők tagadják le a gyerekeiket egy gazdag nyugati férj reményében, családok próbálják meg lányaikat bármi áron (általában egetverő hazugságokkal és konspirációval) elsózni, csak minél többen elkerülhessenek az országból. Engem is megtalált jópár ember, és nehezen értették meg, még ha el is jönnek Magyarországra, nyelv és képzettség nélkül még annyi esélyük sincs, mint itt. Az egyik különösen agresszíven nyomult, naponta ötvenszer (sajnos szó szerint ötvenszer) felhívott, amit általában nem vettem föl, mert nem árulta el, hogy mit akar. Aztán egyszer erőt vettem magamon, és elmagyaráztam neki, hogy nem tudok segíteni, turista vagyok, nincs pénzem, nem ismerek itt senkit, és mindjárt elhagyom az országot, és soha többé ne hívjon. Ennek ellenére tovább hívogatott. Végül megkértem egy helyi szakácsnőt, Mariamát, hogy hívja fel ezt az embert, és mondja meg neki, hogy ez az ő száma, én pedig előző nap elhagytam az országot. Ez a módszer végül bevált.

És akkor következzen most a vidámság. Amikor Freetownba értem, érdekes vitának voltam fültanúja. Egy faszinak a kocsijával jöttem, úgy kilencedmagammal. Itt az a szokás, ha valakinek van kocsija, és egyik városból a másikba megy, ha akar, fölvesz embereket. Persze a fuvarért kell fizetni, nagyjából annyit, mint amennyibe a tömegközlekedés kerül, néha kevesebbet, így mindenki eldöntheti, hogy megéri-e neki a fuvar (egyébként megéri, mert egy Toyota Land Cruiser 4 óra alatt nyomja le a Bo-Freetown távot, ami busszal legalább 7 óra). A sofőr 20 ezer leonit kért fejenként, ami nagyjából 5 euró, de egy nőnél csak 17 ezer volt. A faszi magából kikelve üvöltött, hogy miért nem fizet, a nő erre csak annyit reagált, hogy ez a kocsi egy privát jármű, nem pedig hivatalos transzport. Ha pedig privát jármű, akkor a sofőrnek jogában áll nem felvenni őt, ő pedig nem köteles fix pénzt fizetni. De a legfőbb érv volt a legmeglepőbb: ha a faszi a privát kocsijával üzletszerűen fuvaroz, akkor nem fizet adót, és ezzel megkárosítja az államot. Márpedig a mi faszink ilyen volt, egészen véletlenül pont vele utaztam egy nappal korábban Kenemából Boba, úgyhogy pontosan tudtam, hogy ez bizony adócsalás.

Az utakon egyébként kétféle plakát népszerű különösen. Az egyik a HIV/AIDS veszélyeire hívja fel a figyelmet (olyanok, mint „AIDS-es vagyok, de normálisan élek, mert szedem a gyógyszereket”, „Maradj egy partnerrel”, „Használj óvszert”, „A kisbabád érdekében végeztess HIV-tesztet a terhesség alatt”, stb.), a másik meg az adófizetésre szólít fel. Ezek közül a kedvencem ez volt: „Függetlennek lenni annyi, mint a saját erőforrásainktól függeni. Fizess adót a függetlenségért!”

Freetownba érve elképesztő dugóba kerültem, ami nem kivételes pech, hanem maga a hétköznapi rendszer. A város erősen túlnépesedett, az utak viszont ugyanolyan keskenyek, mint száz éve. Mivel dombokra épült az egész, ezért nem nagyon van hely szélesítgetni. A kelet felől befutó főút mindössze két sávos – ennél szélesebb nincs is az országban. Éppen ezért aztán bárki fékez, megáll, kiugrik a kocsiból venni egy kólát, az az egész utcát föltartja. Félórai araszolás után kiszálltunk a kocsiból, és gyalog simán utolértük azt a buszt, ami a kocsiból alig látszott. Egyszóval nem könnyű.

Mint megpróbáltatásaim utolsó megállója, ez lett a happy end (azért gyorsan lekopogom). A túlzsúfolt, zajos belvároson kívül lakom Ferinél és Ildikónál, a Sierra Leone magyar populáció kétharmadát adó párnál (mivel én is itt vagyok, az itt lévő magyarok háromnegyede koncentrálódik egyetlen házbanJ. Egy másik magyar az egyik szigeten lévő hotelben dolgozik, és ahogy elnézem itt a beacheket, nem stresszelhet túl sokat. Tegnap ugyanis lementünk egy privát partszakaszra (egy idős szingapúri zongoratanárnőé, azt hiszem). Száz méteren belül volt egy rejtélyes „étterem”, ahol elsőrangú halat és rákot készítettek nekünk. A hely azért rejtélyes, mert sehol sincs jelezve, és senki nem jár arra. De ha valaki mégis fölbukkan, annak órákkal, ha pedig nagy homárt akar enni, napokkal előbb egyeztetni kell a menüt. Párszáz méterre pedig parányi halászfalu tengődött. Minden más érintetlen, az óceán kellemesen hűvös, a hullámok nem túl vadak, a háttérben lévő hegyek szédületesek.

Útközben pedig mindig megtalálnak az útonállók. Ezek általában ifjú titánok 6 és 20 éves kor között, akik botokból hevenyészett „checkpointokat” építenek, ahol csak akkor engedik át az autókat, ha fizetnek – ahogy azt Móricka elképzeli. Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy kövér gázzal el kell indulni feléjük, és pánikszerűen felemelik a sorompót, mielőtt a kocsi tokkal-vonóval lerombolja az egészet. Ja, elvileg ez nem szabad rablás, mert egy marék homokot a kátyúkba szórva útfenntartást imitálnak. Ilyet már láttam Guineában is, de ott valódi munka folyt, és kaptak is érte pénzt a kiskölkök.

Hatalmas feszültség van az országban. Az utóbbi egy héten szinte minden nap volt valami konfliktus valahol az országban. Tegnap a kormányzó párt szimpatizánsai betörtek az ellenzék székházába, hat nőt megerőszakoltak, volt lövöldözés és könnygáz. A diplomatáknak kiosztott reggeli security reportban előre figyelmeztettek a feszült helyzetre, ami végül is bejött. Én délután jártam a belvárosban, semmit sem tudtam az egészről, láttam a rendőrség által lezárt utcákat, és csak este hallottam, hogy mi történt. Az mindenesetre feltűnt, hogy baromi nehéz fényképezni, mert mindenki gyanakodva kérdezni, hogy minek fotózok, ezek szerint a kiélezett helyzet miatt. Minden egyes kockáért meg kell küzdeni, úgyhogy közel sem tudok annyi képet csinálni, amennyit akarok.

Ja, és hűvös van. Amit a leghidegebb 19 fokról írtam az alighanem csak a hivatalos méréseket tükrözi. Gassan mesélte, hogy Boban volt már 17 fok is egyik hajnalban, és nagyon nagyon ritkán hó is esik, igaz az egyből el is olvad. Képzelem, hogy beőrülnek a helyiek olyankor…

(intermezzo: újabb gyöngyszemet találtam. A helyi legenda szerint van Damme csúnya plasztikai műtéten esett át, amitől meglehetősen hasonló lett egy Bruca Willis nevű karakterszínészhez - tudjátok, aki atlétában cigizik. Ettől aztán jelentősen javult a színészi teljesítménye is. Bruce a király..., ja, meg mellette az iszlám ima című csoda.)

Ma kicsit bóklásztam a városban, inkább csak időtöltésnek, mint valódi érdeklődés miatt. A város központja egy hatalmas pamutfa, hivatalos nevén a Cotton Tree. Vagy 500 éves darab, végignézte, ahogy elviszik innen a rabszolgákat, meg azt is, ahogy a rabszolgák utódai visszatérnek, úgyhogy lehet pár sztorija. Megnéztem pár piacot, elég szép választék van, de már nem tud feldobni, mert 10 euróm maradt 3 napra, igaz, ebben nincs benne az útiköltség meg a guineaiaknak fizetendő korrupciós pénzek. Eléggé elpilledtem az út végére, és ez az utolsó napom. Holnap indulok vissza a csodálatos Conakryba, majd egy fél nap ücsörgés a reptéren (a városba már nem akarok bemenni, mert sötétedés után már semmi értelme, addig meg legfeljebb 1-2 órám lesz), aztán pénteken Milánó, szombat reggel meg haza… Ja, és tegnap este voltam élőben a Radio Cafén. Az otthoni reakciók szerint kicsit belassultam – ez nyilván így van: dög meleg van, és fáradt vagyok. De azért remek móka ez az út. Vagy hogy egy klasszikust idézzek: jó mulatság, férfimunka volt.

Long way around

Történetek Sierra Leonéból

Miután elmúlt a kitoloncolás fenyegető réme, megpróbáltam élvezni Konot, a gyémántkereskedelem egyik legnagyobb központját Sierra Leonéban. A polgárháború alatt eléggé lezúzták a várost, azóta valamennyire sikerült újjáépíteni, de egyelőre nem lett túl csinos. Csomó épület még mindig romokban, kiégve. Kicsit elegem volt a megpróbáltatásokból, és útra keltem Kenema felé. Solomon szerint csak két óra… hát, ebből lett hat, miután a tömegközlekedés hatalmas kerülővel megy csak oda – de még így is járhatatlan utakon. Annyira kimerített ez a pár óta plusz, hogy megálltam Bo-ban. A közlekedés elég egyszerűen működik. Vannak a poda podának nevezett mikrobuszjáratok, amelyek akkor indulnak, amikor megtelnek, ez eddig rendben is van, a fél világon így működik. Azonban a szolidaritás és a segítő szándék megnehezíti a helyzetet, ugyanis senkit sem hagynak az út mellett. Huszonöten indultunk, és még legalább tíz embert felvettünk, jó részüknek már csak a tetőn jutott hely, a csomagokon, többek között a laptopomon, meg a mellé kötözött kecske mellett. Nekik igazán kellett kapaszkodniuk! Hogy az ülés alá helyezett kacsának hogy tetszett az utazás, azt elképzelni sem tudom, mint ahogy a kecske mellé rögzített kakas sem adott sok életjelet egy-két rekedt kukorékon kívül.

Boban aztán minden simán ment. Megkaptam az első durva hasmenést, a szálláson nem volt áram, így ventilátor sem, ötpercenként jártam vécére egész éjjel, amikor meg nem, akkor a saját levemben forgolódtam. A szobát két akkora csótánnyal voltam kénytelen megosztani, amekkorákat nem mertem agyonverni, nehogy teljesen beterítsenek. Kötöttem velük egy hallgatólagos megállapodást, ha nem jönnek le a plafon magasságából, akkor én sem fogom kinyírni őket, úgy tűnik ez a rendszer működött. A sáskámat a gyertyafény bizonytalan játékánál valami veszélyesebbnek láttam, hatalmasat rávertem az AC Milanos papucsommal, de egy perccel később már nem volt ott a szívós állat. A pókom meg csak akkor vetette észre magát, amikor pánikszerűen elhagyta a szobát.

Reggel elmerészkedtem a gyógyszertárig, szereztem pénzt a Western Uniontól, beszereztem a gyógyszereket, és nekiláttam a zabálásnak. Közben összefutottam egy öreg fehér hippinek látszó, hosszú hajú arccal, aki egy terepmotorról kászálódott le éppen. Ő is sierrai, csak éppen libanoni ősökkel, mint jópár ezren az országban. Az arabtanár-kávékereskedő Gassan lett aztán a legnagyobb cimborám. Azonnal fölajánlotta, hogy körbevisz motorral a környékbeli falvakban, mert az a hobbija, hogy elég gyakran motorozgat. Vele tartottam, és tényleg olyan helyekre vitt, ahol a helybeli kisgyerekek üvöltve rohantak a motor után, és mende meg más nyelveken üvöltözték, hogy fehér ember. A fényképezőgéppel egész falvakat lehetett megőrjíteni, készült pár egész falvas csoportkép, a bamba csecsemőktől a lógó csecsű nagymamákig mindenki szerepelt rajta. Közben befutottak a tűzifát gyűjtő lányok, fejükön vagy 10 kiló anyaggal, amit 30 eurocentért árulnak a városban – ha nem gyalog vinnék be, a szállítás többe kerülne, mint maga a cucc. Kemény élet, ők tényleg egy egész nap alatt gürcölnek össze két eurót, viszont eszükbe sem jut kéregetni, mint a városiaknak (hozzáteszem, a városokban tényleg csak a legelesettebbek csinálják, és ők sem agresszívan).

Másnap rávettem Gassant, hogy mutasson be helyi gyémántkereskedőknek, és vigyen el gyémántbányába. A gyémántkereskedők elsősorban libanoniak, és az első ember gond nélkül elém tolt úgy félmillió dollárnyi kavicsot, hogy nézegessem nyugodtan. Megfogni is alig mertem, mert olyan kicsi darabok is voltak, hogy ha leejtem, sosem találom meg, és akkor megint visszakerül az anyaföldbe, nekem meg ugrik pár hónapos fizetésem. Amúgy egy karát 300 dollár, annál kisebbet viszont minek venni. A legjobban a fehér pörög, a legritkább a zöld, ami meg túlságosan szennyezett, az megy a levesbe – ez az ipari gyémánt, amit porrá törnek, és csiszoláshoz használják, többek között. Közben beesett pár arc, hoztak köveket eladni, úgyhogy bezárkóztunk a boltba, előkerült a kukker, de aztán mégsem lett belőle semmi, mert nem voltak elég jók. A háttérből Barack Obama figyelt teljes életnagyságban. Yes, we did.

A gyémántbányához megint motorra kellett ülni, ezúttal magammal vittem az összes cuccom, mert Kenema felé volt félúton. Elmentünk az egyik kereskedő területéhez tartozó gyémántbányász faluba, ahol a helyiek jól körbevezettek és megmutatták, hogy működik a dolog. Itt nincsenek gépek, egyszerűen csak elkezdenek túrni, és a vízben addig rostálják az üledéket, amíg csak az apró kavicsok nem maradnak. A gyémánt mindig a szita közepére kerül, köré pedig fekete por. Ha ilyen nincs, akkor elmarad az öröm, és kezdik az egészet előröl. Hogy miért pont a gyémánt marad középen, arra nem tudtak jobb magyarázattal szolgálni, mint hogy isten rendelése. Mivel a falu elég szorgos, és a bányát sem tegnap kezdték, 10 méter magas dombokon kellett átmászni, amiket korábban már szinte két-három kilónként átszitáltak. A gyémántvadász arcok is beőrültek a fotózástól, és mindenféle produkciókba belementek egy-egy kép kedvéért.

A bányák után Gassan megállt velem az útkereszteződésnél egy mauritán faluban, ahol rögtön be is mutatott a mecset gondnokának, aki meg jól elvitt a helyi mecsetbe, és fotózni is engedett. Kenemába sötétedés után érkeztem, a változatosság kedvéért elmotoroztam a kinézett szállásomhoz, de megint szarul választottam, mert áram itt sem volt, úgyhogy még egy éjszaka a saját pocsolyámban. Ezt az egyet kezdem unni egy kicsit.

Reggel megnéztem Kenemát, nem rossz, de annyira nem ájultam el tőle. Van pár szép mecset, amit gyorsan le is fotóztam, miután megkérdeztem pár embert, hogy lehet-e. Mindenki csak bíztatott, hogy persze, végül egy faszi magához rendelt, hogy kértem-e engedélyt az imámtól. Ilyesmiről szó sem volt eddig, úgyhogy elnézést kértem, elnézte, de nem volt kedvem tovább maradni a városban. Főleg, hogy minden korábbinál több koldus abajgatott, megint nem aludtam, és megint nem tudtam kimosni a ruháimat. Vissza Bo-ba…

Közben azon morfondíroztam, hogy ha vajon van-e testvérvárosi együttműködés az itteni települések, és európai párjuk között. Sierra Leonében van Waterloo, Hastings, Sussex, Leicester, Aberdeen, és Freetownnak és Bonak is van New England nevű városrésze (és ennek örömére Bo-ban van New York is, amit azért neveztek így, hogy túltegyenek a szomszédos New Englanden). Ezen kívül a délkeleti országrészben rábukkantam Bagdadra. Ezek után nem meglepő, hogy a távolságot mérföldben mérik, a súlyt fontban, szerencsére váltópénz nincs, mert a penny-shilling bűvészkedéstől már végleg megőrülnék. A közismert nyelv az angolon kívül a krio, ami tulajdonképpen a kreol. Alapvető dolgokat teljesen jól lehet érteni: gi mi wata – give me water, ohmos foh di panapul – how much is the pineapple. Erről jut eszembe, ma láttam dinnye nagyságú ananászt…

Közben Gassan elszórakoztatott egy-két meredek történettel, amiben a drog, a gyémánt és a könnyű haszonszerzés játszotta a kulcsszerepet. A drogos sztori röviden annyi, hogy nemrég egy repülőnyi kokain érkezett az országba, úgy 200 millió dollár értékben (meg egy csomó lőszer). A szállítmányt annak rendje és módja szerint lekapcsolták, viszont nem sokkal később Gassant megkereste egy haverja, hogy nem kell-e neki 2 kiló kokain 3000 dollárért. Gassan rendes muzulmán, és rendes vállalkozása van, úgyhogy nem foglalkozott a dologgal, de a haver igen. Nem volt nehéz kiszámolni, hogy a 2 kiló kokain piaci ára 750 ezer dollár, vagyis ha el tudja passzolni ennyiért, az 747 ezer dolcsi tiszta haszon, az számoljátok ki, hogy mennyi forintban – szerintem egy jobb pecó bárhol a világon kijön belőle, esetleg tovább folytatva az üzletet lehet venni belőle nagyker áron 3 kiló kokaint… Végül persze a rendőrök elkapták a havert (mert grammonként árulta minden jöttmentnek), elszedték az összes cuccát, meg el is vitték, úgyhogy mégsem volt jó köre. A másik sztori egy gyémántkereskedő buktája volt, akit megkeresett valami ágrólszakadt egy hatalmas kővel, hogy 35 ezer dollárért eladja neki. Mivel gyanús volt az alacsony ár, ezért szó nélkül kirúgta az arcot, aki eladta másnak – az a más pedig keresett rajta 2 millió dollárt… Ez a két sztori megerősített abban, amit eddig is sejtettem, hogy ez az ország a zavarosban halászók paradicsoma.

Az útikönyvemet nézegetve feltűnt, hogy nem messze Bo-tól van egy Tiwai Island nevű nemzeti park, aminek a legnagyobb extrája a páratlan élővilága. Elhatároztam, hogy megnézem magamnak. Először megkérdeztem Gassant, hogy mit tud arról a helyről, de ő még nem is hallott róla. Aztán szereztem egy telefonszámot, ami a parknak a boi irodájának a száma, de érdekes módon az irodáról senki sem hallott, és másfél napi utánajárás után derült ki, hogy azért nem, mert sehol sincs jelezve. A turisztikai infrastruktúrán még van mit csiszolni, de erről majd később. Végül nem jutottam el a helyre, de közben kiderül, szerencsére. Aznap, amikorra terveztem az utazást, harcok voltak az oda vezető úton a kormánypárt és az ellenzék szimpatizánsai között. Egy nappal később pedig Freetownban volt némi zavargás…

Van itt az országban egy érdekes jelenség, mindenki nagyon misztikusan csak titkos társaságoknak nevezi őket. A nevük suku és poro (a kettő ugyanaz, csak más nyelveken), és nehéz beazonosítani a tagjait. Állítólag minden társadalmi rétegből vannak benne emberek, és akkor lehet őket tetten érni, amikor az úgynevezett ördögtáncukat járják hatalmas maszkjaikban. Arra többen figyelmeztettek, ha véletlenül ilyet látok, eszembe ne jusson fényképezni, mert azt nagyon nem szeretik, és bármi történhet velem, ha elkapnak a fényképezőgép szétverése és a gyilkosság között. A társaságba elvileg bárki beléphet, de van beavatási szertartás (a nőknél a genitális csonkolás, a férfiaknál meg nem emlékszem, pedig kéne – asszem valami vérivással kapcsolatos dolog). Szóval nagyon misztikus sztori ez az egész, túl sok mindent nem tudtam kideríteni – talán éppen azért hívják titkos társaságnak, mert titkosak. Szóval ha valaki olvassa ezeket a sorokat, és nálam tájékozottabb ebben a kérdésben, kérem néhány soros kommenttel oszlassa egy kicsit a homályt.

Barbár szokásokból maradt épp elég az országban. A mai napig előfordul, hogy csecsemőt áldoznak a sikeres gyémántbányászat reményében, a vérét pedig szétszórják azon a területen, ahol követ keresnek.

A veres sztorikat majd legkozelebb,egyelore orulok, hoy ennyit sikerult feltolteni...

African menu

A vendégeim vagytok

Az eddigi hosszú mesék helyett most csak egy perc vidámságot kaptok. Mindenkit szeretettel meghívok egy kecskefejre a Sierra Leone-i Bo városának Áldott Csibe (esetleg Szent Pipi?) nevű éttermébe. Ha valaki viszolyogna a nemes étektől, kiváló Star és Maltina sörökkel lehet bemelegíteni, hogy ne fájjon annyira – igényesebbeknek kapható itt Carlsberg és Heineken is. Az írástudatlanok kedvéért (úgy a népesség fele-kétharmada) a menü az ajtóra is föl van festve, ebből kiderül, hogy a fejhús mellé jár egy darab nyak is.

Amikor megláttam az utcára kitett étlapot, annyira elkezdtem röhögni, hogy kénytelen voltam megállni és percekig élvezni a látványt. Élvezzétek ti is. Jó étvágyat!

My holiday

Végtelenségig fokozható

Valamiért azt hittem, hogy Guinea után már nem lesz olyan kalandos az afrikai túra, de megint hatalmasat tévedtem. Három napja hajnalban kimentem a bamakói taxisterminálba, ahonnan a guineai Kankanba indulnak járatok, 11 fő per kombi. Hogy az út még sikeresebb legyen, találtam egy jó arc sierra leoneit, aki Konoba tartott, csakúgy, mint én.

Előtte azért elolvastam, mit írnak az okos útikönyvek az általam kitalált útvonalról. Mert a térképen tök jól néz ki, hogy A-ból B-be van út, de hogy milyen akadályokat kell ehhez leküzdeni, az természetesen nem látszik. Az én tervem az északról történő belépés volt Sierra Leonébe. A Lonely Planet azt írja, hogy a sierrai határőrök nem fogadják el a vízumot, és vetetnek a turistákkal még egyet (már azzal a sokkal, aki erre jár, 100 euró per darab). Az útlevelem tele, ez a veszély nem fenyegetett. Aztán azt írja, hogy rosszak az utak, és alig van forgalom. De a legjobb tanács az, hogy messzire elkerülendő. Ez éppen eléggé felkeltette a kíváncsiságom, és úgy döntöttem, megnézem magamnak a helyet, amit senkinek sem ajánlanak. Nem volt nehéz döntés, a B-terv szerint 20-24 óra taxizás vissza Conakryba, ott egy éjszaka, másnap reggel taxizás Freetownba, utána meg fel északkeletre, vagyis három nap utazás, ráadásul a csodálatos Conakry érintésével, míg a másik csak kettő. Arra gondoltam, ha minden simán megy, nyerek egy napot, ha pedig valami kaland lesz, akkor az még pont befér a többi mellé. Neccesen, de befért:-)

A guineai Kankanig minden simán ment. Ezer és egy iszonyatosan ronda, ótvar várost láttam életemben, de Kankan valamennyit veri. Atomtámadás utáni helyzet, földszintes, teljes pusztulat és nihil, pedig egyeteme is van, gondolom nem túl sok vendégoktatóval. Tehát Kankanból elindultunk a 180 km-re lévő Kissidougou felé, hogy még sötétedés előtt kényelmesen odaérjünk. Nem értünk… egyetlen indulófélben lévő taxi volt, és már azon is meglepődtem, hogy a gumik elbírják a kocsi súlyát. Beindítani csak betolással lehetett. Ja, 1,3-as Opel Kadett, aki ismeri, tudja, hogy hatalmas autó, kilencen pont beférnek. Nem szépítem a dolgot, a 180 kilométert 9 óra alatt tettük meg, kilenc lerobbanással. Ebből három defekt volt, a pótkeréken nem látszottak barázdák, és a kilógó szövet miatt a gumi is alig. Másrészt a kocsiban nem volt sem csavarkulcs, sem emelő. Az utolsó defekt végzetesnek bizonyult, úgyhogy sierrai cimborámmal, Solomonnal fogtunk egy éjszakai stoppot és leléptünk a többiektől. Solomon hajnal óta velem volt, és folyamatosan fordította, amit a helyiek beszélnek egymás között bambarául meg más nyelveken. Ennek nem örültem, mert mint kiderült, párszor ki akartak zsebelni (a bamakoi pályaudvaron egy csapat röhécselt, és egy csávó elindult felém azzal a felkiáltással, hogy ő az enyém… de nem lettem:-) Aztán arról is szó volt lerobbanásnál, hogy leadják a drótot a rendőrségnek vagy a rosszfiúknak, akik gyakorlatilag kifosztanak éjszaka az út mellett. Ezért is sürgetett nagyon stoppolni, pedig én eleinte gyalogolni akartam. Guineában az a szokás általában, ha valaki bajban van, főleg ha külföldi, akkor megnézik, mit lehet kiszedni belőle, kiszedik, és otthagyják. Ezt már többen mondták, magam is tapasztaltam, egyszerűen gátlástalanul imádják a pénzt. Itt Sierra Leonéban pedig utálják a guineaiakat, pont emiatt. Ebben az országban elképzelhetetlen, hogy valaki ne segítsen. Állandóan megkérdezem, hogy mi mennyibe kerül, meg hogy azonnal kell-e fizetni, de mindig az a válasz, hogy nyugi, a pénz nem számít. Ennek ellenére egyszer sem vertek át, pedig kezdetben minden szerencsétlennek ötezressel fizettem, de pontosan visszaadtak a legapróbb részletekig. Megkérdeztem pár sierrait, hogy miért van ez a hatalmas különbség két szomszédos ország mentalitása között, nem meglepő módon a gyarmatosítással, a brit uralommal magyarázták. Valamit nagyon elnéztek a franciák…

Kissidougou előtt egy katonai ellenőrzőponton aztán durvulni kezdett a helyzet. Először belekötöttek abba, hogy nincs meg egy oltásom. Pedig mind megvan, annyi betűt életében nem látott egyszerre az a katona, aki lapozgatni kezdte. Végül félórás vitatkozás után kiegyeztünk 15 ezer frankban, vagyis 2,5 euróban – először 40 ezerről indítottak. Ennyit arról, hogy a nagyszerű, századosból lett új elnök (ez a karrier még Kadhafinak sem sikerült) majd megszünteti a korrupciót. Mégis, a balga nép elhiszi. Bárki bármit mond, biztos vagyok abban, hogy még generációk fogják nyögni ennek a terhét.

Kissidougouban újabb veszély leselkedett, a gátlástalan szállásadók, akik szintén bárkinek leadják a drótot, ha fogás van. Solomon tanácsára megpróbáltunk még az éjjel továbbállni a határváros, Guéckédou felé. Egyetlen kocsi ment arra, egy katonai dzsip, aminek 3 eurónyi frank ellenében fölcuccoltunk a platójára úgy tizedmagunkkal. Először 15 ezer frankot kért a parancsnok, de amikor a kezébe adtam, mondta, hogy ez kevés, és higgyem el, sokkal jobb lesz nekem, ha adok még egy ötöst. Nem volt túl sok ellenérv a tarsolyomban… Hajnali kettő körül sikerült elindulni, iszonyatos utakon – nekem még jó hely jutott, hátul feküdtem, és lelógott a lábam. De legalább az ellenőrző pontoknál nem abajgattak a féleszű katonák. Három körül aztán megálltunk egy órára, akkor mély álomba zuhantam. Kalandnak tökéletes, majdnem teliholdkor keresztül a dzsungelen, egy dzsip platóján…

Guéckédouban aztán apokaliptikussá vált minden. Solomon elé egy ismerőse jött motorral, hogy átvigye a határon Konoba. Kérdeztem mennyiért, azt mondta 80 ezer. Mivel Guineában voltunk, gondoltam guineai frank, vagyis 16 euró, elég reálisnak tűnt egy négyórás kegyetlen terepen való motorozásért – később kiderült, hogy leoniban értette, ami ennek pont a duplája. De mivel a két ország között gyakorlatilag nincs forgalom, túl sok lehetőségem amúgy sem maradt volna. A városból természetesen ellenőrzőpontok húznak le minden egyes alkalommal, ezért az okos tanácsra hallgatva egy rejtekúton mentünk a dzsungelben, pici falvakon, gyalogösvényeken keresztül. Már ez mindent megért, imádok motorozni, és ez a legszebb dzsungel, amit valaha láttam. Az összes nő félmeztelenül járkál, cseppet sem szégyenlősek, és minden férfi izmos.

Amikor három órája zötykölődtünk az ösvényeken, kezdett gyanússá válni a dolog. Kiderült, Solomon célja a zöldhatár, vagyis az illegális határátlépés. Találtunk egy csónakos embert, aki szerencsére nem volt hajlandó átvinni a folyón, csak akkor, ha hívunk egy határőrt, aki átvizsgál minket. Fél órán belül szereztünk két határőrt, akik darabról darabra végignézték az összes cuccunkat (nekem csak a kistáskámat felejtették el, pedig abban volt a fényképezőgép a határról készült képekkel, meg az összes valuta…) Később Solomon megnyugtatott, hogy mivel a katonák nagyon kíváncsiak voltak, hogy mit keresek itt, azt találta ki, hogy az itt élő állatokat vizsgálom, meg hogy milyen betegségei vannak. Mivel nálam volt a laptop, simán bevették, hogy éppen tudományos munkát végzek. Ugyanezt elterjesztette még egy faluban, hogy tökéletes legyen a fedősztori, miközben a zsebemben ott lapult az újságírós névjegykártya. De azért nem engedtek át, 25 eurót kértek kenőpénznek. Az rengeteg, hosszas vívódás után adtunk négyet, azt eltették, és közölték, hogy itt nem megyünk át, és menjünk vissza oda, ahonnan három órája elindultunk. Ehhez persze egyikünknek sem volt kedve, ezért még egy jó órát motorozgatva a dzsungelben, kerestünk egy másik csónakos embert. Én már az elejétől fogva emlegettem, hogy nekem kell kilépőpecsét, vagy ha az nem, akkor legalább egy belépőpecsét, hogy el tudjam hagyni az országot, de no problem volt a válasz.

Meglett a másik csónakos ember, és akkor már tudtam, hogy ebből nem lesz kilépő pecsét, sem belépő. Két választásom volt: vagy maradok egyedül a dzsungelben, és egy ösvényen elindulok, és a falvakban kérdezgetem, hogy merre kell menni, de ez nem lelkesített annyira négy óra motorozás után – annyit egy nap alatt sem tudok legyalogolni. A probléma az volt, hogy ha belefutok egy guineai járőrbe, bajosan magyarázom ki franciául, mit keresek egy laptoppal és fényképezőgéppel a dzsungelben ezen a határszakaszon, és egyáltalán hogy kerültem oda, mindentől távol. A másik opció az illegális határátlépés, és aztán lesz ami lesz – mondanom sem kell, ezt választottam. Szerencsére a guineaiak nem vettek észre, az lett volna a nagyobbik baj, mert teljesen kifosztanak, és gyakorlatilag váltságdíjért engednek el – így viszont a sierra leoneiek kaptak el az első rendőrállomásnál. Solomon próbálta menteni a helyzetet, meg úgy általában rengeteget segített, de mégiscsak miatta kerültem ilyen helyzetbe. Ha az elején tisztázzuk, hogy illegálkodunk, azonnal otthagyom. Az első reakciójuk az volt, hogy most nagyon nagy bajban vagyok, és nagyon sokba fog kerülni, különben kitoloncolnak. Száz euró alatt szóba sem álltak velem, úgyhogy ennyiben maradtunk. Ezért a pénzért írtak egy levelet a rendőrfőnöknek, hogy a tudtukkal léptem be az országba, csak nincs pecsétem. Solomon mondta, hogy ne fizessek nekik, amiben lehet, hogy igaza volt. Csakhogy ő otthon van, ismeri a járást, én meg idegen vagyok egy teljesen idegen országban. Afrikának ezen a részén a pénz nélküli fehér ember legfeljebb áldozat, esetleg potenciális pénzforrás, úgyhogy inkább fizettem. Ha megpróbálnak visszaküldeni, sokkal rosszabbul járok, és sokkal többe kerül.

Végül még 6 óra motorozás után beértünk Konoba. A távolság nem volt nagy, csak az utak… Inkább tűntek természetes képződménynek, például vízmosásnak, mint ember alkotta valaminek. Csak motorral lehet közlekedni, esetleg egy jó terepjáróval meg lehet kockáztatni a 15-20 kilométert óránként. Pár helyen motorral sem ment, ilyenkor következett a gyaloglás, kegyetlen hegymenetben, a rekkenő hőségben. Ebből a szempontból Sierra Leone világcsúcstartó: ez a világ legkevésbé hideg országa. A hőmérő feltalálása óta nem mértek itt 19 foknál hidegebbet.

És hát az afféromról pár szó. Solomon este elment a rendőrfőnökhöz, aki jó haverja, hogy egy kicsit puhítsa. Vitte az útlevelemet és 150 ezer leonit, vagyis olyan 40 eurót. Végül sikerült megegyezniük, bár ezért a szolgáltatásért (extra pecsét illegálisan) a normál ár 500 ezer leoni, ami 130 euró – ez kábé annyi, mint amennyit, amit a rendőröknek és a főnöknek adtam összesen. Ha a nettó buktát nézzük, még kevesebb, hiszen a guineaiak 25 euróval próbálkoztak az első helyen, vagyis egy optimista becslés szerint sem úsztam volna meg a dolgot 30 euró korrupciós díj nélkül – és akkor még szóba sem jött az az eset, hogy a sierrai határőrök is levesznek egy vízumdíjra. Vagyis ezzel a mókával anyagilag pont úgy jártam, mintha minden „szabályosan”, az eddig beszerzett információk alapján történt volna a legrosszabb esetben. Úgy fogom föl a dolgot, hogy jó drágán befizettem egy egynapos motoros dzsungeltúrára, guidedal és sofőrrel, és tulajdonképpen megérte. Csak most 15 euróm maradt, a legközelebbi automata egynapi utazásra, ha egyáltalán működik. Ha nem, akkor marad a Western Union… Igaza volt tehát a Lonely Planetnek: messzire elkerulendo...

Reggel megkeresett Solomon az útlevéllel, meg azzal a hírrel, hogy fizessek még 20 eurót utólag, úgyhogy befigyelt a Western Union. Cserébe kaptam egy olyan pecsétet, ami egy hónapra följogosít, hogy bárhova menjek az országban, és hogy Kononál léptem be. Mar csak egyetlen probléma lehet, ha a guineai határőrök kisakkozzák, hogy egy kilépőpecsét hiányzik, ettől azonban nem félek, mert van vagy 100 pecsétem, köztük guineai kilépő is (igaz, Maliba). Másrészt meg annyira félanalfabéta, képzetlen és ostoba csürhe ott a katonaság, hogy kizárt dolog, hogy rájöjjenek a turpisságra, főleg ha kapnak egy kis pénzt. This Is Africa – itt ez a módja az ügyintézésnek.

Most Bo-ban vagyok, holnap pihenek, 4 nap folyamatos utazás után rámfér.

I am the King of the Desert! Just smoke and relax!

A sivatag királya

Azt eddig is tudtam, hogy Afrikához sok idő kell, és tegnap volt az a nap, amikor rájöttem, mennyire cudarul állok vele – megállhatott volna az időm. Egyszóval ha nem kéne rohannom Sierra Leone-ba, akkor még maradtam volna Moptiban legalább 3-4 napot. Mopti az a hely, ami azonnal rákerült legalább a TOP 10-es listámra – Afrikában eddig a number one.

A Niger és a Bani folyók találkozásánál fekszik, és mint ilyen, az egyik legjelentősebb kereskedőváros, többek között Dzsennét köti össze Timbuktuval, már amikor hajózható a Niger. Timbuktuból tömbökben hozzák a sót és fűszereket, na meg időnként egy kis marokkói hasist, de ez egy másik történet. Ennek megfelelően hihetetlen mennyiségű csónak kószál fel-alá a folyókon – egy részük hatalmas, több tonnát megmozgatni képes, három ember által hajtott hosszú pirog, a hosszú távú kereskedelemre, mások parányi lélekvesztőről vetnek hálót, ők jobbára a szomszédos tuareg halászfalvak lakói.

A jókedvemen sokat lendített a szállás is. Afrikai építészet, európai sztenderd. Vagyis maradéktalanul tiszta, van áram, van víz (még jó, két folyó találkozásánál), és ha nagyon sok pénzem lett volna, még bordeauxi vörösbort is vehettem volna magamhoz. Az elmúlt két hét után kifejezetten jól esett, és annyira külön tudtam vonulni, hogy a nyugat-európai nyugdíjas turistacsoportok sem tudtak megzavarni. Félreértés ne essék, semmi bajom velük, de meggyőződésem, hogy miattuk baszogatnak állandóan a helyiek, mert főleg ők veszik meg azokat a cuccokat, amit épeszű ember nem cipelne magával, de ők igen. Nem tudok mit kezdeni azzal az árussal, aki egy kétszer akkora agyagedényt (hú, nagyon jól nézett ki!) próbál meg rám sózni, mint a hátizsákom. A nyugdíjas csoportok meg minden este befutnak szépen a mikrobusszal, és hordják be az újonnan vett szobrokat, ruhákat, miegymást. Talán a nagyszülők gyűjtögető mániája ez, és talán a korral jár. Legalább munkát adnak a helyieknek…

Végre megismerkedtem egy igazán jó arccal, Kiros-szal, aki nem görög, hanem brit, és a British Council oktatója, programszervezője. Ő megtalálta az álommelót: négyéves etapokban szinte bárhol élhet a világon, ahol akar, mármint ahol van BC. Mondjuk Budapesten van, meg Kartúmban is, ezzel talán elég jól lefedtem a skálát. Úgyhogy lehúzott négy évet Mexiko Cityben, hét évet Isztambulban, most végez Tuniszban, és alighanem költözik Dakarba. Hosszú idő után először élveztem valakinek a társaságát, és akivel értelmesebb dolgokról is sikerült beszélni, mint a honnan jövök, hova megyek, és miért nem beszélek franciául.

Egyik reggel felkerekedtünk Kirosszal, hogy járunk egyet hajnalban, mielőtt beüt a 40 fokos perzselő nap a hozzá tartozó égető széllel. Volt napfelkelte! Gyönyörű színekben pompázott a Bani, a folyón pedig egyik kis szigetről a másikra hajtották a marhákat. Valahogy elkeveredtünk a ruhapiacra. Ott megtalált minket egy csontra beszívott tuareg srác, hatalmas burnuszban, és meginvitált egy haverja boltjába. Mivel Kirosnak ez volt az utolsó reggele, ő akart vásárolgatni ezt-azt. Végül ez betett nekem, és varrattam egy dogon dizájnos inget. Ezzel már háromra nőtt a pólóim száma, és gyakorlatilag megmentett attól, hogy a következő 4 napban mosnom kelljen:-) A tuareg srác, Músza levette a burnuszát, és kőkemény raszta feje volt alatta. Kérdezte, nincs-e kedvem délután csónakázni egyet, és mivel a dogonok földjének megtekintéséről kényszerűségből lemondtam, persze hogy volt. 9 eurót kért egy kétórás útért, a halászfalvak meglátogatásáért, a teáért meg árukapcsolásként egy rendes mennyiségű ghánai spangliért.

Hát igen, a dogonok földje. Moptitől és Dzsennétől keletre, a burkinai határig van egy jó dunántúlnyi területük, Bandiagara központtal. Innen aztán autóval, motorral, szamárkordén vagy gyalog elég sok falvat végig lehet látogatni egy helyi guidedal, akik kezdenek elég profi túrákat szervezni eléggé borsos árakon. Ez általában egy három napos utat jelent, benne van a transzfer, a vezetés, a kaja meg a szállás. 500 euró körül volt a kezdőár, amit hosszas alkudozás után, mindenféle módon lealkudtam 100-ra (bár a legelején leszögeztem, hogy 60-am van erre a célra, ha nem jön ki; akkor hagyjuk), amennyi nem állt a rendelkezésemre, meg időm sem volt sok. Úgyhogy hagytam az egészet, azzal a felkiáltással, hogy egyszer biztosan visszajövök, mert ez olyan hely, ahova mindenki visszajár.

Tehát, amire mindig emlékeznem kell, amikor arra gondolok, hogy vissza kell jönni: a dogonok földje, jópár nap Moptiban, és egy három napos csónakút föl a Nigeren, Timbuktuba – ez három embernek egy nádfedeles csónakban, csónakban főzéssel, teával együtt olyan 600 eurójába kerül. Viszont a látottak alapján mindenképpen megéri.

Délután találkoztam a szálláson negyven valahányas backpackerrel, akinek szintén voltak gondjai Bamakóban. Elmesélte két amerikai történetét, akik ugyanott laktak a katolikus misszión, ahol én. Ott egy csávó azt mondta nekik, hogy ő ott dolgozik a misszión, és adják oda a csomagjaikat, majd ő elteszi. Közben valahogy eltűnt belőle 200 euró. Leírta a faszit. Ő korábban megszívta ugyanezt, amikor ugyanez a csávó fölajánlotta, hogy felvált neki 100 eurót, csak adja oda neki. Cserébe felmutatott 200 dollárt, amit letett az asztalra, hogy ha nem bízik benne, akkor ő ezt ott hagyja biztosítéknak. Mindkettő hamis volt, a 100 euró meg eltűnt. Ezek szerint még jó, hogy óvatos voltam, és kis részletekben váltottam, így csak 16-ot buktam, ugyanannál a faszinál. Illetve csak 8-at, ez is egy szép történet. A katolikus misszión nekem nagyon gyanús volt, hogy miután kiderült, hogy hamis pénzt kaptam, megkérdeztem a valóban ott dolgozó, egyébként nem túl szimpatikus srácot, hogy nem ismeri-e véletlenül azt az embert, aki minden nap itt van, és azt mondja, itt dolgozik. Nem lepett meg, nem ismerte. Én meg nem hittem el, hogy az, aki mindig itt van, és egész nap az őrökkel dumál, az nem tudja, hogy mi zajlik itt, főleg, hogy mindenki nála reklamál. Amikor ki akartam fizetni a szállást, visszautasított, hogy majd reggel. Figyelmeztettem, hogy reggel 6-kor lelépek. De akkor nem volt ott. Pénzt elöl hagyni nem akartam, úgyhogy leléptem fizetés nélkül. Nem voltam rá büszke, de most, hogy ilyen szépen kikerekedett a történet, az összeget jóváírom az átverés oldalon:-)

A csónakázás délután kettő helyett ötkor kezdődött, szerencsére. Olyan meleg volt, hogy én elaludtam, Músza meg beszívott, és attól aludt el, úgyhogy mindketten fél ötkor másztunk elő halál kipihent fejjel. Már leszervezte a csónakot, kimentünk a kikötőbe, útközben vettünk hibiszkuszt meg mentát, és megkerestük a csónakos embert. Músza egyből aktivizálta magát, majd egy olyan hibiszkuszteát készített, amit be fogok vezetni otthon. Néhány levél helyett telerakja a teáskancsót hibiszkusszal, és 3 deci vízzel forralja egy darabig, majd jól megcukrozza. A végén egy hihetetlenül sűrű, nagyon édes, de közben kellemesen savas gyümölcsös teát kap az ember – fejenként egy deci megteszi. Azonnal feléledt tőle a szervezetem.

Később kikötöttünk egy tuareg halászfaluban. Annyira beszippantott a látvány meg az élmény, hogy a faluban egyetlen darab képet sem csináltam. Az egész olyan volt, mint egy festmény, mint Hobbitfalva, csak minden szalmakunyhóból. Az egész tele tök kicsi emberekkel, még minibb gyerekekkel. A színek csak a sárga és a barna árnyalatai. Minden tiszta, takaros, tiptop, csak az a két kisgyerek nem, akik mindkét kezemet megfogták, és sehogyan sem akarták elengedni. Azt utáltam, mert láttam magam kívülről:-) Megnéztük a Niger egyik homokpadján, illetve most szigetén lévő csordát a pásztorokkal meg halászokkal, tisztára NatGeo volt az egész. Később aztán tovább relaxáltunk, a következő falu meg már túlságosan nyüzsgőnek tűnt, úgyhogy inkább fetrengtünk a csónakban, miközben undorító módon lement a nap:-)

Músza utána elhívott kajálni az óvárosba, ahol addig sajnos nem jártam. Az is időutazás, egy archaikus vályogváros. Az utcán megálltunk egy asztalnál, valahonnan előrángatott egy nénit, aki borzasztó szertartásosan elkezdett sütni, én meg megőrültem a látványtól. Hatalmas, húsos hal, sült krumpli meg saláta, jó sok kenyérrel meg vízzel, az eddigi top kajám. Két és fél euróért… már csak annyira maradt erőm, hogy egy picit drukkoljak, hogy fájdalommentes legyen a másnapi út Bamakóba.

Nem az lett. Maliban a közlekedés valahol a szar és az elviselhető között van, de semmiképpen sem kielégítő, jó, pláne nem kellemes. Rengeteg busztársaság működik, a szar és a nagyon szar közti kategóriában, egyetlen „jó” van, a Bani (meg jó a Bittar is, de nem annyira). A jó azért idézőjeles, mert nekem nem volt az. Percre pontosan indult, ami csillagos ötös a négy-hatórás várakozások után. Csak éppen az üléstámla majdnem függőlegesen állt, a térdem nem fért be, és a két szék olyan közel volt egymáshoz, hogy nem fért el a vállunk egymás mellett. Szerencsére sokat aludtam.

Bamakó most egy kedvesebb arcát mutatta, mint legutóbb, de továbbra sem jön be. Találtam egy iszonyat lerobbant szállást nagyon jó helyen. Egy család üzemelteti, egy hihetetlenül mocskos belső udvaron (a bejáratnál a csatornában hemzsegetek a patkányok – először látok Afrikában, és meglepő módon csótányt is csak egyet láttam, a conakry reptérenJ Talán ez még nekik is sokJ Egyelőre csak egy unatkozó-kurvázó belga operatőr van itt, meg egy kameruni testépítő. Viszont 8 euró egy udvarra néző kétágyas szoba, bár tiszta (nem a falak), de végtelenül kopott. Egy ájulásra megteszi, holnap hajnalban indulok Guineába, Kankanba, és napok óta titkos álmom, hogy Kankanból Kissidogouba jók az utak, és talán egy nap alatt lenyomom a két napra tervezett távot. Feltéve, hogy Kankanban gyorsan találok egy taxit Kissidogou felé.

The end of the neverending journey

Megváltó Mali

Túl vagyok a nehezén. Eddig sosem látott hosszúságú, 10 napos holtponton sikerült túljutni. De mint mindig, most is az elején kezdem. Gyémántkereskedő pártfogómmal – utólag azzá lépett elő – megérkeztünk Siguiribe, egy órányira a mali határtól. Késő este volt, esélyem nem volt továbbjutni, na meg ő sem tanácsolta, úgyhogy betett egy szállásra, amit magamtól nehezen találtam volna meg egy városban, ahol nincs közvilágítás, sem utcanévtáblák. Reggel értem jött, és kivitt a pályaudvarra, ahol pénzt is váltottam. Nagyon nagyon lehúzósan, nem egy világváros, így minden egyes eurón 20 centet buktam, és csak egy ötvenesem volt. Ennyit a spórolásról, de visszafelé sokkal óvatosabb leszek, eldöntöttem.

Lassan megtelt a taxi, minden eddiginél nagyobb nyomorban zsúfolódtunk össze. Szám szerint 17-en, egy sima Peugeot kombiban, csomagokkal. Elöl négyen ültünk, én az öveket rögzítő vasakra, egy kabátra. Még el sem indultunk, amikor már nem éreztem a lábam. Csak ezen legyek túl… Ami azt illeti elég hamar túl lettem, mert az első defektnél úgyis mindenki kiszállt, aztán következett a semmittevés a határon, majd még egy defekt, végül befutottunk Bamako külvárosába, alig 5 óra alatt, de már csak 15-en. A tetőn utazó csávó eltűnt, meg egy másik, aki a csomagtérben gubbasztott.

Bamako elsőre nagyon letört, ugyanolyan szeméttelepre érkeztünk, mint amilyenről elindultunk. Később valamivel jobb lett. Váltottam pénzt, majd kiderült, hogy volt benne egy hamis tízezres – újabb 16 euró bukta, de legalább nem a rendőrségen kellett kimagyaráznom. Most újabb bankjegy került a gyűjteményembe, úgyhogy tulajdonképpen megérte, bár nem volt olcsó. Viszont Bamako annyira szmogos, mocskos és büdös, hogy a megérkezésem pillanatában eldöntöttem, hogy másnap hajnalban lelépek. Látnivaló itt sincs sok, de legalább vannak emeletes házak. A piacon beszereztem a legszükségesebb dolgokat a laptophoz és a fényképezőgéphez, úgyhogy gyakorlatilag mindenem megvan, kivéve a törülközőt, ami nem fontos, mert bárhol megszáradok öt percen belül. Viszont Afrikába soha, de soha nem jövök nagy hátizsákkal, még szerencse, hogy elveszett:-) - így nagyon kényelmes utazni.

Hajnalban megint buszállomás, elvileg reggel hétkor indul a járat. Később kilencre módosítják, majd tízre. Közben rosszul lettem, először maláriára gyanakodtam, mert az ellen nem voltam védve egészen az előző napig, vagyis simán lappanghatott. Legyengültem, alig bírtam eszméletemnél maradni, a Moptiig (10 órás út) szóló jegyemet átválttattam egy Segouig szólóra (csak 5 óra). Közben a 10-es indulásból 11 lett, majd dél, végül egykor indultunk. Újabb 6 óra várakozás, ezúttal a pokol bugyraiban… amint elhagytuk Bamakot jobban lettem, Segouban pedig azonnal beültem egy normális étterembe, és magamhoz vettem mindent, amit kívántam, az rendbe hozott. Csak legyengültem, mert napok óta nem ettem. Egyszerűen nem volt olyan kaja, amit kívántam volna, így inkább nem ettem semmit, ami a meleg miatt föl sem tűnt.

Segou nem tett rám túl mély benyomást annak ellenére, hogy kulturális főváros volt egykor. Ma gyakorlatilag egy földszintes porfészek, aminek vannak hangulatos részei. A legfőbb érdeme az, hogy minden évben itt rendezik meg a Niger Fesztivált, Nyugat-Afrika (sőt, az egész kontinens) legrangosabb zenei happeningjét, amit a 100 eurós belépő ellenére azért csak meg kéne látogatni pár éven belül. Összességében pozitív élményekkel sikerült lelépni, bár minden ellenkező véleménnyel szemben még mindig úgy gondolom, hogy egy napra bőven elég volt…

Segouban gondoltam egy merészet, hogy a fene sem fog egyenesen Moptiba menni, hanem előbb megnézem magamnak Dzsennét. Ez az a város(ka), aminek az a jó kis vályogból épült mecsetje van, amiből gerendák lógnak ki. A jó kis mecsetbe állítólag 5000 ember elfér, ami majdnem annyi, mint a város népessége. Erre az UNESCO idejében rájött, így 1988 óta a világörökség része.

A busz a tervezettel szemben 5 órát késett, ami 300 kilométeren nem gyenge teljesítmény. Már órák óta sötét volt, amikor beszólt a sofőr, hogy Dzsenne, és leszálltam a buszról. Egy tök sötét kereszteződésben álltam egy kávét áruló bódé mellett. Forgalom egyáltalán nem volt, Dzsenne 35 kilométerre balra, és az elmúlt 10 napi negatívoskodás után azonnal rám tört a mérhetetlen boldogság: EZ AZ, AMIÉRT ELINDULTAM, VÉGRE KEZDEM IGAZÁN ÉLVEZNI AZ UTAZÁST. Mintha elindulásom óta erre a pillanatra vártam volna…

Leültem a porba, ittam egy kávét, és azon gondolkoztam, hogy ha elindulok gyalog, reggelre pont odaérek. Később megtalált egy faszi, hogy szívesen elvisz 35 euróért, ami nem rossz pénz egy 35 kilométeres fuvarért. Logikusan levezette: egy embert 2,5 euróért visz, 14-en férnek a kocsijába, az összesen 35. Ha egyedül vagyok, nekem kell kifizetni, ha találok még valakit, akkor csak a felét, feltéve, hogy az a valaki hajlandó kifizetni a másik felét. Mondanom sem kell, senki sem volt ott. De annyira boldog voltam, hogy nem is érdekelt, leültem, hogy ha fél órán belül nem történik semmi, elindulok gyalog. A táj kísérteties, a Bani folyó ártere, a hold mindent bevilágít, és erősen fúj a meleg harmattan (az a szél, ami felkavarja a port, ami hónapokra eltakarja a kék eget, és amitől sem napfelkelte, sem napnyugta nincs, csak egyszerűen sötét lesz, majd világos).

Történt valami. Valahonnan előkerült egy kisgyerek, hogy 9 eurónyi frankért elvisz motoron. Imádok motorozni, azonnal igent mondtam. Persze le akartam alkudni, de már 8-ért sem volt hajlandó, úgyhogy azonnal odaadtam neki a pénzt, ő elszaladt benzinért, és már robogtunk is a kihalt éjszakai ártérben. Fél órával később elértük a folyót. Átüvöltött a révésznek, aki percekkel később megjelent egy 15 méteres pirogon állva, hosszú rúddal tolva magát a folyómederben. Kikötött, beleraktuk a motort, csöndben átkeltünk. Mindezt holdfényben, sejtelmes, poros szélben – ezért az érzésért a 35 eurót is kifizettem volna. A túlsó partról berobogtunk a városba, ami már majdnem teljesen kihalt volt. Mindenütt ódon vályogfalak, időutazás. Kerestem egy olcsó szállást, amiről tudtam, hogy a tetején lehet aludni. Bekopogtam, nem volt senki. Benyitottam, kiabáltam – senki. A belső udvarból olyan lépcsőrendszer vezetett föl, mintha egy Escher rajzról lesték volna el. Senki. Fölmentem a tetőre. Senki. Benyitottam a szobákba. Senki. Végül lecuccoltam a dormitóriumban, és kiszolgáltam magam. Kísérteties volt, mint az egész este. Később az esélytelenek nyugalmával kimentem valami kaját szerezni, találtam egy sült halat áruló nénit, akit alighanem kint felejtettek éjszakára. Betoltam a halat, közben találkoztam még egy emberrel, akinek elmutogattam, hogy a házban, ahol alszom, nincs senki, és hogy ez vajon normális-e. Fél óra dörömbölés után egy addig nem látott vasajtó mögül előjött egy alvó öregember, kezébe nyomtam a pénzt, mire visszaájult.

Reggel 6-kor keltem, mert mindig elfelejtem, hogy itt nincs napfelkelte, meg hajnali fények, csak a sötétszürkéből lesz világosszürke. Mászkálás közben beszélgettem pár helyivel, végül az egyik meggyőzött, hogy jó lesz az, ha körbevezet engem. Éreztem, hogy jó lesz. Először is csomó helyen bevitt privát belső udvarokra, és mindenféle cseles lépcsőkön keresztül fel a tetőkre. Másrészt meg senki sem szólt be a fotózás miatt, úgyhogy végre tudtam elfogadható képeket lőni. Bár naponta buszszámra hozzák ide a turistákat, így a helyiek hozzászokhattak a fényképezgető tömegekhez, meg esetleg a kulturálisan nem túl érzékeny lesifotósokhoz is. A mecsetbe állítólag azért tilos a belépés, mert a tetejéről gátlástalanul fotózták a helyiek életét, de olyat is hallottam, hogy egy amerikai párt elkaptak a mecsetben smárolás közben. Hogy mi az igazság azt nem tudom, csak azt, hogy a mecsetbe igenis be lehet menni, csak fizetni kell érte az imámnak, szóval az is lehet, hogy egy lehúzós trükk az egész. Ebben az esetben egyébként teljesen jogosan, mert az esős évszak annyira megrongálja a mecsetet, hogy hatalmas munka folyamatosan karban tartani – ez egyébként az egész városra igaz. Esős évszakban pedig annyira megárad a Bani, hogy teljesen körbeveszi a várost, és csak hajóval lehet megközelíteni. Még egy ok, hogy miért kell ide visszajönni egyszer – mondjuk decemberben. A mecset egyébként nem túl régi, 1905-ben épült, igaz, az eredetije a 13. században, de azt 1810 körül porig rombolták.

Dzsenne ma technikailag egy miniváros turistáknak, de szerencsére van benne élet bőven, van dzsuva, úgyhogy attól nem tartok, hogy kinyalt skanzen lesz belőle. Évszázadokon keresztül a városon ment keresztül az arany, az elefántcsont, az ólom, a gyapjú és a kóladió kereskedelme, innen csónakokon vitték az árut Timbuktuba, ahonnan a Mediterráneumba és végül Európába. Ma főleg az itt élő dogon és bambara törzsek faragott kézművescuccaival kereskednek.

Nagy nehezen elhagytam Dzsennét, egészen szeretnivaló hely, még egy napot kibírtam volna itt, de Mali felfedezése nem ennek az útnak a célja, most csak megkóstolni jöttem. Újabb 3 óra várakozás, hogy megteljen a taxi, és irány Mopti. Előre kinéztem egy Y á Pas de Probléme nevű hotelt. Hulla fáradtan elbandukoltam ide, és kétnapos pihenőt tartok: hihetetlenül kellemes dormitórium, tetőteraszon étterem, hosszú bárpulttal (kedvelem a hosszú bárpultokat), és a kertben hideg vizű úszómedence. Napi 8 euró, végre nyaralok.

Holnap leszek az út felénél. Hét napot szívtam asshole city Conakryban. Hat napja folyamatosan úton vagyok, kétszer nem aludtam vagy ettem ugyanott. Nem utaztam úgy taxival, hogy ne kaptunk volna defektet, és úgy sem, hogy ne négyen ültünk volna egy sorban. Sosem vártam három óránál kevesebbet (igaz hatnál többet semJ, és egyszer sem volt öt óránál rövidebb az út. Itt a szálláson elbeszélgettem pár emberrel, úgy tűnik, nagyon hardcorenak számítok ezzel az idejutással. Úgyhogy igyatok egy sört az egészségemre, én is iszom a sajátomra. A vendégeitek vagytok.

Guinean road movie

Guineai Road Movie és az iszlám teokrácia

Az utóbbi két napban megint túl sokat láttam, talán picivel többet, mint amennyit szerettem volna… Elhagytam Conakryt. Nem volt egyszerű és nem volt rövid sem. Az ország középső hegyvidéke, a Futa Dzsalon egyik kisvárosa, Mamu felé vettem az irányt, egyenesen északnak, Mali felé.

Megint kénytelen vagyok a közlekedésről írni. Az utak elképesztően rosszak helyenként, a gépjárműpark úgyszintén. És az összes autó, mikrobusz és kamion az elmebetegségig túlzsúfolva. 200 kilométeren belül négy balesetet láttam, ebből egy súlyos koccanás volt, három pedig tragédia. Az orrom előtt mentek tönkre az emberi sorsok, megdöbbentő élmény végignézni az ilyet. Az első egy felborult kamion volt, marhákat szállított. A baleset következtében az összes állat megsérült vagy elpusztult, és végignéztem, ahogy az arra járó tömegek késekkel és fűrészekkel az út szélén szétkapják a tetemeket. Mi is megálltunk, szerencsére nem henteskedni. Az első ember, aki szembe jött, egy fél négyzetméter oldalassal a hóna alatt vonszolódott, az előttünk lévő rendőrautó tetejére meg három véres fej volt felkötözve – vagy tucatnyi marmonkanna tetejére. Egy kilométerrel odébb hatalmas füst miatt állt a forgalom. Pár perccel korábban gyulladt ki egy olajoskannákat szállító kamion, mi pedig végignéztük, ahogy kiég az egész. Senki sem mert közelebb menni, mert nem tudtuk, mikor fog fölrobbanni. Azt azért tudni kell, hogy Guineában a rendőr, a mentő és a tűzoltó felejtős, senkit sem lehet hívni, ha baj van, legfeljebb az ismerősöket. A kamionsofőrt teljes sokkban hozták el a kocsi mellől, alighanem ő lesz a conakry nyomornegyedek következő lakója. Biztosítás? Ezekre a roncsokra még egy bevállalós fogadóiroda sem vállalna semmilyen kockázatot. Egy órával később egy domb alján egy felborult és teljesen összeroncsolódott mikrobuszból húzták ki a testeket, közben még folyt ki a benzin a tankból. Egy-két perccel korábban történhetett a dolog. A sérülteket ilyenkor legfeljebb kamionok tetejére tudják föltenni, hogy aztán bedöcögjenek velük a következő városba. Mondanom sem kell, egy mikrobuszban ha húsznál kevesebben vannak, akkor épp 19-en… Mivel már voltak elegen menteni, és egyikünk sem volt orvos, továbbálltunk, szájtátás helyett. Akkor megfogalmazódott bennem, csak ezt országot ússzam meg ép bőrrel… Itt tényleg zéró a túlélés esélye, nincs mentő, amikor pedig a kórházakról beszélgettem valakivel, említette, hogy nagy bátorságra vallana, ha bármilyen indokkal befeküdnék.

Egyébként az utak mellett szinte folyamatosak a félreállított kocsik. Ma például 120 kilométeren belül ötször álltunk meg. Volt egy kerékcsere, egy gumiragasztás, egy olajcsere, egy olaj utántöltés, meg valami buhera, amire nem jöttem rá, hogy micsoda. Ettől persze eszméletlenül gyorsan haladtunk. Az utak minősége pár helyen, főleg északon elég jó, de ahol rossz, ott nyugodtan lehet számolni 30 kilométerrel óránként – legalábbis mi ennyivel mentünk egy nem túlzsúfolt, jó karban lévő Mercedesszel. A kátyúk olyan 30 centi mélyek általában, és mivel az aszfalt közepén vannak, ezért nem szép terebélyes gödrök (mint amilyenek a földúton lennének), hanem lyukak. Volt, hogy 5 percig nem mozdult el a kilométeróra mutatója a nulláról…

Estére szerencsésen Mamuba értem, ahol egyből kiszúrt a tömegből a rendőrfőnök, és magához rendelt. Hulla fáradt voltam, de nem akartam ingerelni, úgyhogy megnéztem a rendőrséget. Összevissza magyarázott, hogy a testvére vagyok, meg hogy szeret, úgyhogy jobbnak láttam lelépni, mielőtt elfajulnak a dolgok. Előtte persze kért ajándékot, végül odaadtam neki a parlamentes öngyújtómat, csak hogy szabaduljak. Legközelebb tizet hozok.

A szálláson aztán minden jóra fordult. Rendesen bekajáltam, vettem sört (Skol), és elkezdtem piálni, amihez fura csapat csatlakozott. Három testvér volt, az egyik nagyon megörült nekem, mert járt már Budapesten, el volt ájulva a vártól meg a filharmonikusoktól. Amúgy az Interpol tisztje, és Interpol konferencián volt nálunk. Azért az nem zavarta, hogy mellettünk egy csapat ott tolja a hasist. A másik egy útépítő mérnök volt, ő az utak biztonságáról mesélt, de a lényeg nem ez volt. És itt egy kis kulturális érdkesség következik.

Ez a Guinea közepén lévő Futa Dzsalon régió régen – mint Afrika legtöbb része – egyszerű pásztorok és törzsek otthona volt, akik az iszlám befolyás elől menekültek ide. A 17. században aztán Mali és Szenegál felől betették a lábukat az első fula (vagy futa) törzsbeli muzulmánok. Ők aztán elterjesztették az iszlámot, ami végül oda vezetett, hogy 1730-ban a dzsihád eredményeképp létrejött a Futa Dzsaloni muszlim teokrácia. Ennek a vezetője egy Karamoko Alfa Barry nevű fószer volt, aki egy Timbo nevű helyen alapított fővárost. Az 1890-es évek végére gyakorlatilag egész északkelet Guineát uralták egészen addig, amíg a franciák be nem tették a lábukat – az uralkodók leszármazottai viszont a mai napig népi hősi kategóriába tartoznak.

Hogy ez miért érdekes? Mert az egyik beszélgetőtársamat Alfa Barrynak hívták. Azért jöttek Mamuba, mert attól nem messze van Timbo, ahol újjáépítették az ország első mecsetjét, és másnap helyezték üzembe hivatalosan. És ez az ő feladatuk – ők a 18. századi Karamoko Alfa Barry leszármazottai. Viccelődtek is, ha nem jöttek volna a franciák, most aligha beszélgethetnénk, mert nem is láthatnám őket, miközben nekik vagy 20 feleségük lenne. És meglepő módon, terveimmel ellentétben, de sikerült megállnom Timboban, ahol hatalmas népünnepély volt a mecset miatt (a megállóért köszönet a lerohadt kocsiknak, amíg javították a gumit, pont körül tudtam nézni).

Közben kérdezgettem a Barrykat, hogy hogyan látják Guinea jövőjét. Dióhéjban annyi történt, hogy elmentek a franciák, jött 50 év extrakorrupt katonai diktatúra, a nyugatiak kizsákmányolják az országot, a diktátorok meg jól elvannak. Az utóbbi főnök, Conté tavaly decemberben meghalt, majd a hagyományokhoz híven a katonák egy csoportja azonnal magához ragadta a hatalmat – ezúttal egy Dadis nevű százados, aki nyomban bejelentette, hogy jövőre demokratikus választások lesznek, és fölszámolja a korrupciót és a drogkereskedelmet. Úgyhogy most az egész nyugat és az egész ország rettentően várja, hogy kitörjön a demokrácia. A Barry család optimista. Dadis valóban elkapta a fő drogkereskedőket, és minden jel arra mutat, hogy belátható időn belül Guineából valami rendes ország lesz. Közben persze belejött az elnöki szerepbe, minden nap szerepel.

Kívülállóként én nagyon nagyon szkeptikus vagyok, bármit is mondanak az okos nyugati elemzők – ők valószínűleg elfelejtettek a helyszínen tájékozódni. Egyrészt TIA, vagyis This Is Africa. Itt más logika szerint történik minden. Másrészt Afrika történetében nálam járatosabbak megszámolhatnák, hogy a dekolonizáció óta hány katonai hatalomátvételből lett demokrácia . Sőt egyszerűbb azt megszámolni, egyáltalán hány helyen van demokrácia van Afrikában… (tudtommal 5: Botswana, Mali, Ghana, Namibia, D-Afrika,koszi Ferko - atlagosan 10 ev alatt jon ossze egynek...)Az is erősíti a kétségeimet, hogy itt a harmadik generáció nő föl az eszméletlen korrupcióban. Vajon ismernek bármilyen más mintát? Aligha, és a korrupció mind a mai napig jelen van. Ha nem a politikában, akkor a katonai ellenőrzőpontokon, a rendőrségen, a hivatalokban, az élet minden területén. Ezt nem lehet parancsra megszüntetni, ehhez kell egy (két) újabb generáció. Most az a normális, hogy mindenki korrupt…

Ami pozitív, hogy a drogkereskedelem ellen valóban föllépett az új rezsim. Guinea és Conakry a nyugat-afrikai drogkereskedelem központja (volt?), Mexikóból és Kolumbiából hajózták be a cuccot Conakryba, aztán onnan terítették Mali felé északra, meg a környező országokban. Itt nem termelnek amúgy túl sokat, és a fogyasztás sem kiemelkedő, szóval csak a tranzit volt jelentős, nyilván a diktatúra szép jattot kapott belőle.

Mamu után folytatódott a szopás. Erre nem tudok jobb kifejezést. Minél előbb el akartam hagyni az országot, így reggel 7-re kimentem a taxiállomásra, hogy napfelkelte előtt lelépjek északra. A taxi 11-re telt meg, ötször lerohadt, úgyhogy délután négyig sikerült 150 kilométerre eltávolodni Mamutól. Elég katasztrofális, nem? De aztán mellém szegődött a szerencse, egy Dabola nevű porfészekben (mondjuk az ország összes városa porfészek) azonnal találtam valakit, aki privát kocsival, némi extra pénzért öt percen belül elindult a mali határ felé. Csak öten ültünk a kocsiban, a projekt tulajdonosa egy gyémántkereskedő volt, aki éppen 15 kiló arany beszerzése miatt indult sürgősen útnak. Vannak amerikai, svájci meg francia megbízói, akik időnként küldenek neki pár tíz- százezer dollárt, hogy nézzen körül a térségben, és ha talál szép követ, vegye meg. Jó meló, ha itt kéne élnem, alighanem ezt csinálnám a legszívesebben. Elmesélte, hogy Sierra Leonéban most nem találnak olyan jó köveket, jelenleg Guinea a number one, annak is a Libéria-Elefántcsontpart határvidéke. Kérdezte, hogy nem akarok-e venni. Persze akarok, csak nem vagyunk egy súlycsoportban…