home bitter sweet home

Azóta sem egyszerű...

Immár Magyarországon. Azt hittem, a maradék két napra megmenekülök a kalandoktól, de nem sikerült. Freetownból még optimistán keltem útra, de hamar kiderült, hogy a hatórásra tartott út inkább 8-10. Ennek csak azért volt jelentősége, mert a reptérre igyekeztem. Mivel nem volt guineai kilépőpecsétem, és a sierra leonei belépő pecsétem sem volt egészen szabályos, számítottam némi bonyodalomra. Meglepő módon csak a sierrai oldalon jutott belőle, de az egy kicsit para volt.

Az első ellenőrző pontnál egy civil csóka megnézte az útlevelem. Kicsit csodálkozott a konoi rendőrfőnök pecsétjén, majd elkezdte magyarázni, hogy évekkel ezelőtt együtt dolgoztak, és milyen jó, hogy közös ismerősünk van... én meg csak lapítottam, a főnökkel sosem találkoztam, csak annyit tudok róla, hogy elég könnyen fogadta el az utolsó pénzemet a pecsétért. A következő checkpoint már a határ volt. Itt ugyanúgy fennakadtak a pecséten, ezért berendeltek egy kihallgatásra. Miért ilyen pecsétem van? Honnan ismerem a rendőrfőnököt? - Ezek voltak a könnyebb kérdések. Aztán jöttek a beugratósak: - Hányan szolgálnak a határ sierrai oldalán? Hogy nézett ki a határ? ... Ahol ugye sosem jártam. Úgyhogy homályos sztoriba kezdtem, hogy hol és hogyan találkoztunk a rendőrfőnökkel, hogy miért nem figyeltem a határon és a többi. Végül mivel minden rendben volt, elengedtek. De akkor még nem nagyon hitték, hogy turista vagyok, úgyhogy jött pár keresztkérdés a szakmámról (mindig tanár, annak nagy a tisztelete), végül szúrópróbaszerűen belenéztek pár cuccomba, hogy nem felejtettem-e benne véletlenül egy-két követ. De nem...

A guineai oldalon meg bejött a papírforma: annyira tele volt az útlevél, hogy egyszer átlapozták, meg sem próbálták kiismerni magukat, és simán megkaptam a belépő pecsétet. Conakry felé megint ellenőrzőpontok tömegén haladtunk át, és az egész kocsiban én voltam az egyetlen, akit egyszer sem húztak le (csak a vizem vették el, pénz nem kellett:-) Egyszer előre köszöntem, hogy lássák, hogy én vagyok a vicces white boy, egyszer meg a szemembe húztam a sapkát és lapítottam a többiek között - pont akkor vettek le szinte mindenkit 1-2 dolcsira.

A nyolc órás városkozás a conakry reptéren szinte már rutinfeladat volt. Az utolsó pillanatban előkerítettem egy Royal Air Maroc-os csávót, akivel lepecsételtettem és aláírattam egy előre gondosan kinyomtatott francia nyilatkozatot, amelyben elismeri, hogy egy hónapig nem érkezett meg a cuccom. Legalább ennyi bizonyítékom van. A repülő háromnegyed órás késéssel indult, ami pont elég volt ahhoz, hogy lekéssem Casablancában a milánói járatot. Még egy utolsó seggberúgást kaptam a cégtől. Cserébe volt időm a helyszínen elintézni a jegyzőkönyvet, és mintha a hazai terepen megtáltosodott volna a marokkói társaság, fizettek egy szobát egy luxuszállóban, na meg az ebédet (örültem neki, egy óra szabaidőm volt, pont egy fürdés meg egy ebéd).

Milánóban végre összejött egy találkozó a hospitalityclubosokkal, úgyhogy nem kellett fizetnem a szállásért - igaz hajnali 1-től 5-ig voltam ott, azért nem szívesen vettem volna ki egy szobát.

Még utoljára azért megnehezítették az itthonlétet. Péntek este csörgött a telefonom, sierra leonei számról kerestek. Túl sok rossz emlékem volt az ottani telefonálgatós őrültekről, de azért fölvettem, hátha baj van, hogy ilyen drága nemzetközi hívást bonyolítanak miattam.

Gassan egyik barátja volt, Gassan cuccai között találta meg a számom. Öreg libanoni barátomat kedden motorozás közben elütötte egy kamion. Azonnal meghalt. Örökre adósa maradtam...