Habibi

Hetero pokol

Tegnap gondoltunk egy nagyot és elnéztünk a Nílus-deltába. Egy Kanatir nevű hely volt a végcél, és ezt leszámítva a nap minden része élvezhetőre sikerült. Először is péntek volt, a muszlimok hagyományos pihenőnapja. Ilyenkor minden jóérzésű család piknikezik, mecsetbe megy vagy rokonlátogat. Esetleg hajóra száll, és kirándul egyet a Níluson.

Fiatalok kisebb csoportja, rengeteg kisgyerek és néhány párocska kelt velünk útra. A két és fél órás hajózás aránylag eseménytelenül telt, a táj sem éppen szemet gyönyörködtető, kivéve, ha valaki a cementgyárakban és lakótelepekben leli örömét. Kanatir viszont igazi büntetés pénteken. A mindig lármás és forgalmas Kairó pénteken megnyugszik, csöndes és kellemes. Úgy tűnik, mindenki Kanatirba igyekszik, ami ettől olyan zajos és forgalmas lesz, mint a hétköznapi Kairó. Az egész település szabadtéri szórakozóhely, épp csak az alkohol - drog - rock ’n’ roll szentháromság nincs jelen. Vidámparkok, éttermek és behatárolhatatlan funkciójú helyek váltják egymást, mindegyik diszkóval kombinálva, legalábbis az arab pop kicsit hangosabban üvölt mindenhonnan, mint azt a hangszórók torzításmentesen közvetíteni képesek. Részben ettől idegesítő, részben attól, hogy mindenki bennünk látja a napi betevőt behozó kuncsaftot, valamint a tuktuk, szamár, ló, bicikli, motor, bringóhintó, lovaskocsi, szekér, hintó és mindenfajta autó által okozott káosz. Kanatir lelke egy erőd, amit tilos fotózni, mert laktanya van mellette. Biztos, ami biztos lefotóztam. Körülbelül háromnegyed óra alatt alaposan megnéztük a helyet és boldogan léptünk le.

Hazafelé megváltozott valami. A hajóra fölkerült egy dj, szerencsére a fedélközbe, és elkezdte a recsegős-torz arab zenét keverni, ami nem hallatszott föl a tetőre. A szokásos arab felállás szerint kialakultak a fiú-fiú, lány-lány párosok és elkezdődött a simi-dörzsi homoerotikus vonaglás, amit táncnak hívnak. Eddig minden rendben is volt, ezerszer voltam már ilyen helyen. De a túlfűtött fiúkák előbb utóbb megtaláltak a tetőn, amiből aztán csókdobálás, iloveyou és hasonlók kerekedtek. Tiszta mázli, hogy az arab világ legszebb lányai (dzsamílák, vagy ahogy az irodalmi arabtól jó messzire került egyiptomiak mondják, gemílák) is körénk gyűltek, így nem volt nehéz elviselni a nyomást. Minden magát szexista bunkónak valló férfinak ajánlom az ilyen utat, akkor körülbelül azt kapja, amit a nők szoktak a társaságukban. Az est fénypontja a pirospacsi és mindenféle csapkodós játékok kipróbálása volt, ami először még izgalmas volt a sok szép arab női kéz miatt, később inkább fárasztó, amikor a srácok is beszálltak.

Az este előre nem tervezett italozásba fulladt. Éppen az esti szokásos pár deci arakot próbáltuk meg legyűrni, amikor felbukkant a tetőn egy magyar pár, „szikvizes-földrajztanár” Tibi és „próbáljmegnemleszopnisenkitamígelmegyeksörért” Panni. Hoztak egy zacskó sört, elpörgött az arak és a literes Beefeater is. Ma elég értelmetlen az egész csapat, minden energiánkat az ülés és a teaivás viszi el. Pedig lassan indulni kellene a vonathoz Asszuánba.

minden csoda...

Piramisok...

Egész életemben akartam látni a piramisokat. Ma hajnalban láttam kettőt, ennyi tökéletesen elég is volt belőle. Az ókoriak nagyot alakítottak annak idején. Utódaik viszont mindent megtettek azért, hogy a nagy mű elsikkadjon a rengeteg pénzhajhász attrakció között.

Hajnalban taxiba pattantunk, hogy megnézzünk egy giccses „piramisok a napfelkeltében” produkciót a la nature. Sofőrünk először a Piramis Hotelhez vitt (először gyanús volt, hogy azonnal beleegyezett az általunk kínált összegbe), majd nagy nehezen megértette, hogy nekünk az eredeti kell. A gúlák még nem is látszottak, amikor taxinkat megállította egy helyi srác, hogy innen csak lovon vagy tevén lehet továbbmenni, gyalog nem. Természetesen nem hittünk neki, és azonnal nyomozni kezdtünk. A helyzet a következő: egy őr szerint a piramisokat 6 km-es kerítéssel vették körbe, ezért nem lehet belátni. Ez már alapból felháborító. A kerítésen egyetlen bejárat van, amelyik reggel fél 9-kor nyit, vagyis a napfelkeltét el lehet felejteni. A kerítés mellett csak lovon vagy tevén kerülhetünk egy hegy felé, legolcsóbban olyan 15 dollárért. A főbejáraton a beugró 9 dollár, a nemzetközi diák nem használható. Gondoltuk adunk némi baksist az őröknek, hogy engedjenek be soron kívül. Az egyik belement a dologba, a másik annyit kért, hogy akkor már egyszerűbb lett volna megvenni a jegyet pár órával később. Addig vitatkoztak, amíg kicsit beslisszoltunk és csináltunk pár képet. De Kairó olyan párás és szmogos, hogy egy kilométerről alig látszott a Kheopsz, pedig az nem egy kicsi darab, van vagy 146 méter magas. A szfinx viszont egészen kicsi, sosem hiszek többé a fotóalbumok képeinek. A város egyébként a gúlák tövéig épült, elég rondán. A lezárt területen belül építkezések, aszfaltút és egyebek csúfítják az összképet. Persze lehet úgy fotózni, hogy minden olyannak tűnjön, mintha a sivatag közepén lenne egy elhagyott indianajonesos kaland végállomásaként.

Útközben természetesen minden lehetséges módon megpróbáltak némi pénzt kinyerni belőlünk, de senkinek sem sikerült. Jött egy tevés ember is, akit nem bírtunk lerázni. Egyszer a kezembe nyomta a teve kantárját és otthagyott, miközben üvöltöztem neki, hogy utálom a tevéket, és ezért nem fogok fizetni. Ezt a trükköt régóta ismerem, természetesen 10 másodperccel később már tartotta a markát, mondanom sem kell, fölöslegesen. Mindezt reggel 6-kor. Végül hazataxiztunk, piramisok kipipálva, annyira elegem lett a körülötte nyüzsgő emberektől, hogy remélem, nem kell még egyszer idejönnöm. Szeretek utazgatni, de az ilyen turistás helyszíneket egyre inkább kötelező büntetésnek élem meg a turizmustól elkurvult helyiek vérlázító stílusa miatt. Nem mintha nem érné meg a látvány miatt.

Délután az iszlám Kairó megtekintésére futotta. Ez tűnt az igazi Kairónak. Csupa kedves ember, segítőkészek, mindenki kíváncsi, jönnek beszélgetni, megmutatni a jó helyeket. Semmi lehúzás, burkolt kéregetés és hasonlók. Teljesen olyan, mint mondjuk Iránban vagy Szíriában. A holnapi napot igyekszem ott tölteni.

Este még betértünk a híres al-Azhar mecsetbe, ezzel már csak a kerbalai és a mekkai maradt hátra a híres mecsetek közül. Zárás előtt érkeztünk, egy angolul remekül beszélő jóember körbevezetett, mindent megmutatott, kinyitotta a használaton kívüli iskolát, ellátott szakirodalommal és egy ötnyelvű Korán DVD-vel. Belépő nincs, csak donáció. Teljesen korrekt üzlet, adtunk és kaptunk, semmi szájhúzás és kellemetlenkedés. Gyanítom, az egész város ilyen emberközeli és barátságos volt egykor, mielőtt betette volna lábát a mindent látni akaró, de semmire sem kíváncsi nyugati embertömeg.

Estére még beszerveztünk magunknak egy kis bizniszt. Találkoztunk egy sráccal, aki hajlandó volt kifizetni a szállásunkat, ha elmegyünk vele a Sheraton Hotelbe, és annak a vámmentes boltjában annyi szeszt veszünk, amennyit csak eladnak egy embernek. Így hát felkerekedtünk, eltaxiztunk a hotelhez, vettünk 4 liter Jonnyt meg 2 liter Smirnoffot 3 karton cigivel, belepecsételték az útlevelünkbe, hogy levásároltunk a nekünk kijáró szeszadagot, hazavittek és kifizették a szállást. Nekünk teljesen megfelelt, van még egy üveg Unikumunk meg nálam egy liter Beefeater, úgyhogy nagy baj nem érhet. A srác egyébként a családi biznisz számára szerzi be az alkoholt, egy bárt üzemeltetnek valahol.

Apropó, szesz. Vettünk egy helyi legolcsóbb arakot, garantáltan pusztít mindenféle baktériumot, úgyhogy megfelelő a védettség. Viszünk eleget Szudánba…

fuck the tourist

Turistaövezetek arab kereskedői Pt. 1.
Egyiptom


Az egyiptomi arabok kicsit rámenősebbek szír társaiknál, arcátlanul a szemembe hazudnak, ha bizniszt szimatolnak. Ezt persze a turistalehúzós pokolravalókra kell érteni, csak nehéz őket megkülönböztetni a többi rendes embertől, mert első ránézésre nem különböznek tőlü(n)k.

Kairóban a sztenderd bizniszt a különböző virágokból sajtolt olajok és a papiruszra festett képek eladása jelenti. Az első próbálkozó még védtelenül talált, mert ugyan tudtam, hogy akar valamit, csak kellő helyi rutin híján azt nem, hogy mit. Így belementem abba, hogy meglátogatom a (mindig közelben lévő) boltjában. Íme tehát egy általános sztori a bepalizásról. Illetve csak akkor bepalizás, ha veszek is valamit...

Az első emberem azt mondta, hogy gazdag és nem arra hajt, hogy pénzt szedjen ki belőlem. Dicséretes. 1000 fontos (33 ezer HUF) mennyiségben kínálta a grammonként 2 fontos olajat. Megkérdezte, mit kérek inni, teát, kólát, kávét. Nem kértem semmit, amitől felháborodott, hogy ne sértsem meg az egyiptomi vendégszeretet, végül teát kértem. Közben folyamatosan megpróbáltam tudatni vele, hogy pár órája érkeztem, még öt hetet leszek a környéken, nem kell semmi. Ennek ellenére nagyon erősködött, végül 10 gramm lótuszolajat akart rám sózni 330 forintnyi fontért, de az sem kellett. Mit csináljak vele Szudánban, kenjem be a mellettem izzadó fekákat? Közben mutogatta a vendégkönyvét, amiben mindenféle náció dicsérő szavai voltak a boltjáról és a vendégszeretetéről. Megmutatta az összes magyar bejegyzést… a helyesírásuk és a mondataik alapján nem csoda, ha megették az egész maszlagot. A stílusukból ítélve a fél éve hazánkban tartózkodó kínaiak is fordíthattak volna neki („elektromos csellentyűcske nem lenni dugalj” és társai). Egyébként fénymásolva terjesztik egymás között az ilyen szöveget, ha véletlenül valamelyikük nem bírt volna szerezni korábban. Miután ő is megbizonyosodott afelől, amit negyed órája mondtam neki, vagyis hogy nem veszek semmit, üvöltözni kezdett, és kirakott a boltjából, de előtte még rossz irányba küldött tovább. Szerencsére a környéket már kiismertem kicsit, így ezt a kört bebukta. Teát nem kaptam. Ez a hagyományos egyiptomi vendégszeretet, ha nem veszel semmit.

A második emberem nem zsíros kereskedőnek, hanem jófej szolidnak volt öltözve, ezzel bírt becsalni a boltba. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, „Szervusz Krisztina!” felkiáltással üdvözölt, majd gyorsan bedobta, hogy hatszor volt Magyarországon. Ismerem-e John-t, a híres magyar énekest, kérdezte. Persze hogy nem. És előhúz e fiókból egy közös képet Delhusával, amit csak pénzért engedett volna lefényképezni. Meg egy Anettkás naptárat… Országimázs rulez. A forgatókönyv ugyanaz: mit kérek, aztán mit veszek. Az elején megmondtam, hogy nem kell semmi, aztán hagytam erőlködni. Mielőtt végleg nemet mondtam, gyorsan kértem egy kólát, nehogy végképp az a stigma maradjon az egyiptomi kereskedőkön, hogy nem vendégelnek meg. Megittam a kólát, szenvedtünk pár percet – illetve csak ő, mert én biztosan tudtam, hogy nem veszek semmit – aztán leléptem. Még jött utánam, betuszkolt egy papiruszboltba, ahol megnéztem az összes giccses ocsmányságot, amit emberi elme képes kihozni a szfinxből és a piramisokból. Megkockáztattam a kérdést, hogy egész véletlenül a papirusz nem olcsó banánlevél-e, ami nem tett jót a renomémnak. Pedig kétféle anyag volt, az egyik láthatóan papirusz, a másik meg bármi. A bármit nagyon régi papiruszként azonosította, és hogy - hogy nem, ugyanannyiba került, mint a vadonat új. Illetve csak nekem fele annyiba....

A harmadik ember jólöltözött középkorúnak álcázta magát (Iránban egy pont ilyen karakter a Teheráni Szabványügyi Hivatal osztályvezetője volt), és megzavart térképnézegetés közben. Pár percig nem hagyta magát elküldeni, de amikor elhagyta a száját az a mondat, hogy nem kereskedő és nem biznisz miatt zaklat, megadtam magam. Elvisz egy jó helyre… jó, legyen… a kirakatban olajos fiolák, akkor azonnal megtudtam, hogy megint lúzer vagyok. A testvére Szegeden járt egyetemre, kétszer volt Magyarországon. A szokásos felállás: nem veszek semmit, nincs szükségem semmire, egyiptomi vendégszeretet, továbbra sem veszek semmit, nem kapok teát, dühösen kizavar a boltból. És még hazudott is, amikor azt állította, hogy nem lesz biznisz. Vagy mégsem, végül is nem lett.

Ezekre a történetekre kidolgoztam azóta pár gyógymódot, és empirikus úton sikerült megfigyelni a tipikus helyzetet.

Íme a tipikus felállás:
1. Első felvonás, első szín. Egyiptom. Szereplők: anyátlan turista, dörzsölt kereskedő. Dörzsölt kereskedő felveszi a szemkontaktust, megszólít, kérdez. Mutat valami érdekeset, bevisz a boltjába. A háttérben müezzin, dudálás.
2. Volt már Magyarországon, esetleg valamelyik családtagja ott tanult. Jobb esetben pár magyar szót mellékel fedősztorinak.
3. Csak most, csak nekem hatalmas kedvezményt ad mindent, érezzem magam otthon. 1 gramm olaj 1 font (33 HUF), ha sokat veszünk, kedvezményt kapunk. Az igazán antimuszlim átverők 2 fontról indítanak, ilyenkor nagyon boldogok vagyunk, ha egyért megkapjuk.
4. Megmutatja, hogy Mohammed Ali (gy.k. a bokszoló) jó barátja volt, közös képen pózolnak. Eddig mindhárom kereskedő jóban volt vele. Az egyik képen véletlenül ott volt Al Pacino is, de őt úgy látszik nem ismerte fel barátunk. Ja, ő nem egyiptomi.
5. Először több tízezer forintos tételről indít és büszke, hogy gazdag és nincs rászorulva a könyöradományra, a végén háromszáz forintért győzköd és háborodik fel, ha nem kap.
6. Ha veszel valamit te vagy az ultimate jófej, meghív erre-arra és nagyon barátságos, ha nem, elküld a boltból. Tettlegesség eddig nem volt, kíváncsi vagyok, lesz-e.

Javasolt kezelési módszerek:
1. Az elején közölni kell vele, hogy nincs biznisz. Sőt, meg is kell vele ígértetni! Ezt a tisztesség diktálja, hogy ne mondhassa, hogy mi használjuk ki őt. Tilos kihagyni!
2. Az első gyanúval egy időben bejelenteni, hogy két utcával odébb tegnap vettünk egy nagyobb üveggel jó drágán és már nincs erre több pénzünk. Holnaptól ez lesz a taktikám, így legalább ő is mérgelődik egy kicsit, hogy miért nem az ő balekja voltam.
3. Minél több kávét, kólát meginni, cigit elszívni, és nem venni semmit. Ezt a programot fáradt és izzadó állapotban célszerű megejteni, amikor amúgy is jól esik egy kis törődés. De vigyázat: időigényes!
4. Párszáz forintos összegért venni valami apróságot, és idegállapottól függően beleírni a vendégkönyvébe. Utolsó nap ezt fogom tenni, mert amúgy jó cuccokat árulnak, csak nem képesek felfogni, hogy Szudánban nem lesz rá szükségem. Tehát a vendégkönyv: kedvesen, érthetően bele kell írni magyarul, hogy ez egy gátlástalan kereskedő, a portékája jó, de a hagyományos egyiptomi vendégszeretet legfeljebb a nagyapja meséiben hallotta utoljára, stb. Így legalább pár odatévedő magyar néz majd egy nagyot. Már aki tud írni-olvasni.
5. Ha menthetetlenül áldozattá válunk, akkor előtte a boltban négyszemközt, ha nem ért belőle, a szomszédok előtt üvöltve hazugnak kell nevezni. Nem árt hozzá kommunikációképes angol/arab nyelvtudás és határozott fellépés. Ez biztos kenyértörés, garantált a gyors szabadulás. Nem mi leszünk a jófiúk…

Kicsit sajnálom, hogy fél nap alatt ennyire sikerült feldolgozni ezt a problémát, mert határozottan rossz fényt vet az egyiptomi virágolaj-kereskedőkre. Másrészt viszont az általam elég jól ismert hasonló helyeken (Törökország, Irán, Szíria, Pakisztán, de még talán Jordánia is) sosem volt ebből különösebb gondom. Különös tisztelet a perzsáknak és a szíreknek, na meg a kurdoknak. A taxisokról viszont nagyon hosszú könyvet tudnék írni, feltéve, hogy anyaggyűjtés közben nem kapok agyvérzést. Na, általánosítva, ők aztán a legalja minden népség között… de mint említettem, ez egy külön könyv témája.

Tyúklépésben...

„A demokráciának vannak bizonyos jelei Iránban”
Interjú Venczel István volt iráni nagykövettel

Az 1979-es iszlám forradalom előtt Irán az Egyesült Államok legfontosabb szövetségese volt a Közel-Keleten. A forradalom alatti túszválság, a papi uralom és a klérus nyugatellenessége azonban alaposan megváltoztatta kapcsolatukat. Az elmérgesedett viszony most egyszerre változik jó és rossz irányba. Amerika háborúval fenyegeti Iránt, de például az iraki konfliktus megoldásával kapcsolatban az érdekeik hasonlóak. Mindeközben Irán belülről is változik. A bizonytalan jövőről Venczel Istvánt, a közelmúltban hazatért iráni nagykövettel beszélgettem.

Változnak-e az erőviszonyok a konzervatívok és a reformerek között háborús fenyegetettség miatt?

Nem látom, hogy számottevőn változnának. Ez lényegében hasonló egy színdarabhoz, amelynek résztvevői játsszák a maguk szerepét, de egészében egyensúly van köztük. Az eseményeket befolyásoló személyek mindig mást helyeznek előtérbe attól függően, hogy mikor ki az előnyös. Egyébként sincs nagy különbség konzervatívok és reformerek között, természetesen ez a szélsőségekre nem vonatkozik.

Tulajdonképpen ki irányítja az országot?

Az alkotmány szerint lényegében a legfelsőbb vallási vezető, aki jelenleg Ali Khamenei. Csak a kérdés az, hogy az ő akarata hogyan érvényesül. Mi és hogyan közvetítődik lefelé? És ami közvetítődik, az hogyan valósul meg? Sok minden befolyásolja ezt, többek között a Forradalmi Gárda, a különböző szervek és bizottságok vezetői is, mint például az Őrök Tanácsa vagy az elnök. A kollektív vezetésnek, valamint a demokráciának vannak bizonyos jelei Iránban. Ez egészen a forradalom utáni időszakra vezethető vissza. Amikor győzött a forradalom, különböző elképzelések voltak a "hogyan továbbról". Az egyik szerint demokratikus, pluralista vonásokat viselő rendszert kellett létrehozni. Ezt támogatta maga Khomeini és a későbbi elnökök, Rafszandzsani és Khatami is. De volt egy másik oldal, amely hívei azt mondták, hogy a forradalom győzelme után nem lehetséges a demokrácia, ezért egy olyan rendszert kell létrehozni, ami inkább diktatórikus. Egyesek szerint például Jazdi ajatollah, Ahmadinezsád elnök egyik támogatója abban az időben szintén efelé hajlott. De volt, aki katonai juntát képzelt el a rendszer irányítására, mások balról támadták ezeket az elképzeléseket. Őket aztán gyorsan félreállították az események fő sodrásából, ám attól még ott vannak a politikában. Khomeini hívei gyorsan népszavazást szerveztek és elfogadtatták saját koncepciójukat, amelynek egyik kulcseleme a vallási vezető meghatározó szerepe.

Egyes adatok szerint a szegénységi küszöb alatt él az ország 40%-a, míg a munkanélküliség az irániak becslése szerint 15%-os. Mi lesz ennek a hatása?

Megdöbbentő adatok. Sajnos, nehéz pontos képet alkotni az ország valódi helyzetéről. A városokban sok minden fejlődik, de a vidékről nem lehet tudni igazán, pedig ott él a népesség nagyja. Az azért látszik, hogy Iránnak még mindig jelentős bevétele van az emelkedő olajárak miatt, amivel működtetni tudják az országot. Ahhoz, hogy függetleníteni lehessen a gazdaságot a kőolajbevételektől és hatékonyabban funkcionáljon, az eddigieknél radikálisabb reformokat kell véghezvinni, ami megszorítást is jelent. Nagy kérdés, hogy ki és hogyan vállalja ezt és tudja befolyásolni a vidéki lakosságot. A városi lakosság, a fiatalok és a nők nagy része ellenzi a jelenlegi politikát. Hiába vannak a nők beszorítva a csador mögé, nem lehet tudni, mi van a fejükben. Ha elmennek szavazni, a szavazófülkében egyedül vannak. Meglátásom szerint Ahmadinezsád elnököt nem választják meg még egyszer, ami persze nem jelenti a rendszer változását is.

Eljön-e az az idő, amikor akkora lesz az elégedetlenség, hogy mindenképpen reformokra lesz szükség? Ennek hiányában legitim tud-e maradni a rendszer?

Egyelőre a változások, köztük lényegesek is a rendszeren belül történhetnek, amit különböző színezetű politikusok váltakozó előtérbe helyezésével valósít meg a rendszer. Például akik a Khatami-kormányzatban jelenős szerepet játszottak, azokat nem tüntették el, hanem kaptak vezető pozíciókat például kutatóintézetekben, különböző állami szervezetekben. Magát a volt elnököt is folyamatosan mozgatják, külföldi missziókat teljesít. Itt mindenki ugyanannak a drámának a szereplője.

Tehát ennek a rendszernek sem - eleve esélytelen - forradalommal, sem alkotmányosan nem lehet véget vetni?

Amíg a „velajet-e fakíh” intézménye, azaz a legfelső vallási vezetés uralma működik, addig nem. Ez teljesen egyedi, iráni megoldás, amely például a szunnitáknál nem létezik, de az iraki síitáknál sem. Hogy meddig tudják fenntartani a rendszert, azt nem lehet megjósolni, de a rendszer megdöntésének nem látom esélyét, a reformok és a változások azonban nemcsak lehetségesek, de szükségesek is. A rendszer gyorsan közelgő végében hinni nem lenne reális.

De a fiataloknak az alapvetésekkel van bajuk, az iszlám szigorával.

A fiatalok jelentős részéről beszélhetünk ebben a vonatkozásban, de másokról is. A rendszer keretein belüli túlélésnek a technikáját már kitalálták, például Közép- Kelet-Európában, mert hiába voltak itt ideológiák meghirdetve, ez valahogy nem csorgott le az emberek szintjére. A társadalom fölülírta a hitvallásokat. Khatami idején például Iránban is megvoltak törvények, a korlátozások, de a megvalósításuk rugalmas volt. Az is erjesztően hat, ha a tömegek megérzik, hogy enged a szorítás, és enyhülés következik.

Van-e annak esélye, hogy egy külföldi beavatkozás radikalizálja a fiatalokat?

Ezt pontosan nem lehet előre látni. Az irániak vannak annyira nacionalisták, hogy egy ilyen lépés talán pont az ellenkezőjét érné el. Egy fellépésnek nem lehet az a célja, hogy Iránon belül bármit is katalizáljon, még akkor sem, ha nyilvánvalóan lennének olyan erők, akik megmozdulnának a rendszer ellen.

Egy esetleges támadás magában hordozza azt a lehetőséget, hogy utána Irakban, Afganisztánban, Libanonban erőteljesebb lesz a nyugatellenes tevékenység?

Remélhetőleg ilyen akcióra nem kerül sor. Annak nemzetközi következményeit is nehéz pontosan felmérni. Az iráni katonai stratégiából következik azonban, hogy támadás esetén különböző helyeken kell visszavágni az ellenségnek, ott ahol az esetleg egyébként is nehézségekkel küszködik.

A terror elleni háborúban Iránnak és az USA-nak vannak közös érdekeik Irakban, Afganisztánban. Miért nem állnak kapcsolatban ezt rendezni?

Ehhez más felfogásra lenne szükség. Egyes vélemények szerint annyira nagy a keserűség a két ország között, hogy egy egész generációnak el kell múlnia ahhoz, hogy újra aktivizálni lehessen a kapcsolatokat. A közös érdekek remélhetően előbb-utóbb háttérbe fogják szorítani a kölcsönös gyanakvást és ellenségeskedést. Valószínűleg nem vagyunk már nagyon messze ettől. Korábban, 2001-2002 között Afganisztán, a közel múltban pedig Irak kapcsán már láthattunk bizonyos kapcsolat-felvételt a két fél között.

Hogyan tudnak azonosulni Iránban a „globális dzsiháddal”? Mert az szunnita arab kezdeményezés, de a terror elleni háború egyik célpontja mégis a síita és perzsa többségű Irán.

Való igaz, néhányan, akik problémát jelentenek Amerika számára, Iránnak is gondot okoznak. Konkrétan a tálib rendszerről és az al-Kaidáról van szó. Velük hagyományosan Irán sem volt jóban. Inkább a Hezbollah-hal és a Hamasszal ápol szoros baráti viszonyt, és valószínűleg vannak más csoportok is, amelyekkel együttműködik. Hogy pontosan kiket támogat Irán, azt homály fedi.

És ha már a szervezeteknél tartunk, az amerikai képviselőház által terrorszervezetnek nyilvánított Forradalmi Gárdával mi a helyzet?

A Gárda az iráni fegyveres erők legjobban szervezett és felszerelt része. Különböző fegyvernemekkel rendelkezik, van légierejük, ők felügyelik a nukleáris programot, van gazdasági tevékenységük, építőipari vállalataik, bankjaik, ők üzemeltetik a teheráni repteret, behálózzák az egész országot. Iránban állítólag létezik egy olyan törekvés, hogy megpróbálják a rendszert "civiliesíteni", azaz számos kormányzati és gazdasági pozícióban igyekeznek visszaszorítani a papság közvetlen jelenlétét. Egyes elemzők szerint ez egy burkolt katonai rendszer irányába való mozgást is jelezhet. Ahmadinezsád elnök kormányában például majdnem mindenki szoros kapcsolatban állt korábban a Gárdával, amely nem áll szemben a papsággal, hisz a vallási vezető felügyelete alatt működik. Vezetői azonban közvetlenebb beleszólást szeretnének szerezni az ország irányításába.

Mit szeretne Irán Irakban? Teokráciát, Irán- barát kormányt, vagy megfelel neki a jelenlegi instabil helyzet?

Irán nem ismeri el, hogy teokráciát akarna létrehozni Irakban. Az államforma megválasztása az iraki nép joga. Irán nyilvánvalóan egy vele jó kapcsolatban lévő szomszédot szeretne. De nagy kérdés, hogy milyen erős legyen Irak. Amióta létrejött a független Irak, nem jellemző a nagy barátság a két országra. Irak mindig egyfajta ellenpólus volt Iránnal szemben, ami természetesen tükrözte a hagyományos arab-iráni rivalizálást is. Naivitás azt gondolni, hogy az iraki síiták az irániak alá akarnak tartozni és aszerint cselekedni, ahogy Teheránban szeretnék. Az más kérdés, hogy Iránnak nagy támogatottsága van Irakon belül, és erre tudatosan épít. De hogy a síita szolidaritás mire elég, azt nem lehet tudni. Arra valószínűleg nem, hogy kiszolgálják Iránt. Iránnak ettől függetlenül komoly adui vannak a térségben, de azt nem lehet tudni melyiket mire használja majd fel. Félni vagy megijedni nem kell tőlük, de lebecsülni sem szabad őket.

Milyen a nukleáris program miatt kivetett ENSZ-szankciók hatása?

A szankciókat nem lehet alábecsülni. Az eddigiek hatásába Irán nem rokkant bele, de maga a tény, hogy szankciókat fogadtak el ellene, kedvezőtlen következménnyel járt üzleti körökben. Nehezebben kapnak hiteleket, hitelekhez garanciát. A további szankcióknak még érezhetőbb hatása lenne. Irán nem olyan erős ország, hogy az egész nemzetközi közösséggel sikerrel szembe tudjon szállni. Azt viszont nehéz megjósolni, hogy egy sarokba szorított pozícióban iráni részről hogyan reagálnának. Természetesen egyetlen opció sem hasonlítható össze a tárgyalásokkal. Az lenne a legjobb. Igaz, az irániak nem könnyű partnerek, de a diplomácia eszközeit még távolról sem használták ki.

Mi változna, ha Irán szert tenne nukleáris fegyverre? Jelent-e veszélyt egy nukleáris Irán?

Irán a nukleáris technológia terén - az elmúlt évek során - elért sikere figyelemre méltó, s tükrözi azt az iráni törekvést, hogy az országot egyfajta középhatalomként ismerjék el. Ehhez elég lenne a békés célú technológia birtoklása. Az előző iráni kormány még az igényt fogalmazta meg, hogy az urándúsítást kutatás- és fejlesztési céllal végezhessék. Ezt akkor a legfontosabb nemzetközi tényezők elutasították, mondván, már egy kismértékű dúsítás is veszélyes lehet, hisz nem lehet garantálni, hogy ez a tevékenység megmarad az említett szinten. Az irániak mégis folytatták a nukleáris tevékenységet, és ma már megközelítik a polgári célra alkalmas ipari méretű dúsítást. Az idő múlásával tehát Teherán egyre közelebb kerül a teljes nukleáris ciklus birtoklásához szükséges kapacitás kiépítéséhez. Ha Irán ezt a képességét nukleáris fegyver létrehozására használná (amit egyébként ők minden alkalommal tagadnak), arra számos állam a hivatalos iráni külpolitika megnyilatkozásai tükrében tekintene, és részükről komoly aggodalmat váltana ki. Nem kizárt, hogy ellenlépéseket tennének. Más országok pedig követnék az iráni példát és ők is felgyorsítanák nukleáris fejlesztéseiket. Mindez nem csak egy újabb fegyverkezési versenyhez vezethet, hanem a nemzetközi helyzet is egyre feszültebbé és veszélyesebbé válna.

Vakok közt a félszemű is király

„Kényszerházasság” - Pakisztán krízisben

Október 6-án szombaton elnökválasztást tartanak Pakisztánban. Az egyetlen esélyes a mostani elnök, Pervez Musarraf, a többség kiábrándult, az ország belső tagoltsága sosem látott méreteket öltött, a sajtó szkeptikus. Elemzők szerint az ország megalakulása óta nem volt ekkora politikai válságban, még akkor sem, amikor 1971-ben Kelet-Pakisztán kiszakadt belőle, és Banglades néven újjá alakult.

Az országban nagy a frusztráció és a kiábrándultság. Elvileg öten indulnak az elnöki székért, gyakorlatilag azonban csak a jelenlegi elnöknek van esélye, aki így pozíciójában maradna. A választás két jelszava a demokrácia megteremtése és a szélsőségek elleni küzdelem. A retorika rendben van, a baj csak az, hogy annak a tábornok-diktátornak a szájából hangzik el, akinek már nincs hitele az ország színe előtt.

Pervez Musarraf

A jelenlegi elnök Pervez Musarraf 1999-ben katonai puccsal hatalomba került tábornok. „Bűnlajstroma” szinte végtelen. Nyolc éves uralma alatt képtelen volt megőrizni a békét és felszámolni az iszlám szélsőségeseket az afgán határ mentén. Hatalmát a puccs után népszavazással próbálta meg legitimálni, de végül bocsánatot kellett kérnie miatta. Elnöki státusza mellett ő a hadsereg főparancsnoka is. Alkotmánymódosítással több hatalmat szerzett az elnöki posztnak, felborítva ezzel az elnök és a miniszterelnök közti hatalmi egyensúlyt.

Belesodródott az amerikaiakkal való szövetségbe, amelyet népe ellenez. Az ő számlájára írják, hogy visszaszorította a korábban népszerű vezetőket és az így keletkezett vákuumba az iszlamisták nyomultak be. Demokratikus ellenzékét egy ideig sikerrel igyekezett elhallgattatni, ez azonban az idén már nem sikerült neki. Az általa lemondatott legfőbb ügyészt a (hagyományosan elnökpárti) Legfelsőbb Bíróság visszahelyezte hivatalába, legutóbb pedig helyt adott az ellenzék kérésének, hogy az alkotmány értelmezése alapján egy testület kivizsgálja, indulhat-e a hét végére kiírt elnökválasztáson.

Előnyére válik viszont, hogy visszahozta országát a csőd széléről és béketárgyalásokat kezdett Indiával. Musarraf legfőbb politikai bázisa a Pakisztáni Muszlim Liga, amelynek egy része a másik jelölt, a Musarraf által elűzött, majd a száműzetésből hazatért, majd ismét száműzött Navaz Sarif mellett voksolt volna. Musarrafot bizonyos üzleti körök is támogatják. Ha megnyeri a választást, ő lesz a legtovább regnáló pakisztáni elnök. Erre jelenleg minden esélye megvan.

Benazir Bhutto és köre

A volt miniszterelnök-asszony távollétében Makdum Amin Fahim, Bhutto pártja, a Pakisztáni Néppárt vezetője a másik ismertebb jelölt. Fahim először Bhutto apjának, Zulfikar Ali Bhuttonak volt a kormányában, amelynek katonai puccs vetett véget 1977-ben, majd Benazir kormányában is vállalt szerepet. Mindvégig lojális volt a Bhutto családhoz, ezért visszautasította a miniszterelnöki posztot, amit Musarraf ajánlott fel neki 2002-ben. Most erre nem lesz esélye sem, mivel kicsi az esélye a győzelemre. A januárban esedékes parlamenti választáson szintén nem jut neki babér, addigra ugyanis hazatér a száműzött ex-miniszterelnök-asszony, aki átveheti pártja vezetését. Bhutto a januári parlamenti választáson akar nyerni, hogy a Musarraffal hónapok óta húzódó tárgyalás eredményeként újra miniszterelnök lehessen.

Hazatérésével az elnöki tisztért biztos befutónak tartott Musarraf ellenpontja kíván lenni a miniszterelnöki hatalomban. Pártja most nem képes megakadályozni Musarraf újraválasztását, de távolmaradásával képes csökkenteni legitimációját. A Pakisztáni Néppárt hagyományosan hadsereg- és molla-ellenes, de ugyanígy támadja a katonai diktatúrát is. Ez az ország legnagyobb és legnépszerűbb politikai pártja.

Bhutto személyével kapcsolatban számos kétely fogalmazódott meg. A legfőbb maga a visszatérése: az utóbbi fél évben brit és amerikai nyomásra kidolgozott Musarraffal egy megállapodást, miszerint ha engedélyt kap a hazatérésre és indul a választáson, győzelme esetén meg kell osztania hatalmát Musarraffal. Bhutto visszatérésével kapcsolatban sem világos minden. Az ellene felhozott kilencven, korrupcióval kapcsolatos vádpontból nyolcat még mindig nem zártak le, de a legfrissebb hírek szerint ezeket hazatérésekor ejtik. Bhutto ezt a pakisztáni kormányzat választással kapcsolatos dezinformációjának nevezte pár nappal ezelőtti londoni nyilatkozatában. Tapasztalt politikusként erre minden alapja megvan: egyáltalán nem lehet biztos benne, hogy hazatérésekor nem fordítják vissza (mint a másik hazatérő ex-miniszterelnököt, Navaz Sarifot) vagy zárják börtönbe azonnal. Musarraf törvényben tervezi rendezni a Bhutto ellen felhozott vádpontok elévülését, ez azonban nem elég garancia arra, hogy büntetlenül hazatérhet.

A kiesett ellenfél

Vitatható és vitatott megoldást választott népszerű ellenfele, a korrupciós vádak miatt száműzött Navaz Sarif visszatérésével kapcsolatban. Musarraf az ő hatalmát döntötte meg 1999-ben. Sarif most először tért vissza Pakisztánba, hogy induljon az elnöki székért. A Legfelsőbb Bíróság szerint Sarifnak joga volt hazatérni, ennek ellenére Musarraf pár órával a hazatérése után föltetette egy Dzsiddába tartó gépre, és újra száműzte.

Sarifnak széles szavazóbázisa volt, ugyanis az ország legnagyobb tartományának, Pandzsábnak volt az egyik legnépszerűbb politikusa. Itt él a népesség 60%-a és a hadsereg háromnegyed is innen rekrutálódik. Sarif a középosztály képviselője és – ugyanúgy, mint a másik jelölt, Benazir Bhutto – kétszer volt miniszterelnök a ’90-es években. Mindkettejüket korrupciós vádakkal távolították el a hatalomból. Visszatérése és újbóli száműzése jót tett a hírnevének, és komoly támogatást tudott volna szerezni, ha hagyják indulni a választáson.

Háttéralku

Musarraf nyilvánvalóan ragaszkodik a hatalomhoz és igyekszik biztosra menni. Ha megválasztják elnöknek, leveszi az egyenruhát, vagyis lemond a hadsereg vezetéséről. Ettől még a befolyása megmaradhat. Ha viszont elnökként nem nyer (ez szinte kizárt), ő marad a hadsereg vezetője. Vagyis nem veszíthet. Ez az, ami kiváltotta az ellenzék dühét. Ők azt akarják elérni, ha indul az elnökválasztáson, akkor azt ne a hadsereg főparancsnokaként tegye, hanem civilként. Ezt azonban Musarraf elutasítja. Éppen ezért az ellenzék bojkottálná a szavazást, és utcai demonstrációval fejezné ki elégedetlenségét.

Musarraf egyetlen kártyája, amit kijátszhat, hogy statáriumot vezet be – de ez is elég rizikós. A Legfelsőbb Bíróság előtt ugyanis számos beadvány van azzal kapcsolatban, hogy Musarrafnak le kell mondania a hadsereg vezetéséről, ha indul az elnöki székért. Ha a bíróság úgy dönt, hogy Musarraf nem indulhat a hadsereg parancsnokaként, az újabb krízist válthat ki: vagy egyetért vele és lemond róla, vagy statáriumot vezet be és feloszlatja a Legfelsőbb Bíróságot. Ez pedig visszalépés lenne a demokratikus ígéretekhez képest, és kiváltaná a szavazók, a parlament és a nemzetközi közösség dühét is. Amerika számára sem maradna szalonképes, ha választások helyett statáriális rezsim uralkodna. Ezt nyilvánvalóan el akarja kerülni. Kénytelen tehát egyezkedni legfőbb ellenfelével, a korábban korrupciós vádak miatt külföldre menekült ex-miniszterelnök-asszonnyal, Benazir Bhuttóval.

Hatalommegosztás, kényszerházasság

Befolyása ellenére Bhutto neve nem cseng túl fényesen: pártja, a Pakisztáni Néppárt hagyományosan hadsereg- és molla-ellenes. Mindenféle szélsőséget elutasít, de leginkább a katonai diktatúrát, amivel úgy tűnik, a hatalom érdekében mégiscsak kénytelen lepaktálni. Ez pedig sokaknak nem tetszik, és a demokrácia elárulásának tartják. Az utóbbi fél évben brit és amerikai nyomásra kidolgozott alku lényege, hogy megállapodik Musarraffal. Eszerint ha engedélyt kap a hazatérésre és indul a választáson, győzelme esetén együtt kell működnie az elnökkel a szélsőségesek ellen. Vagyis helyre kívánják állítani azt a korábban kidolgozott egyensúlyt, ami az elnök és a miniszterelnök között megvolt, ám az időről időre felbukkanó katonai diktatúrák gyengítették a miniszterelnöki pozíciót.

Ahmed Rashid pakisztáni elemző szerint „a Nyugat kétségbeesésében szerelemmentes házasságba hozza össze Benazir Bhuttot és Pervez Musharrafot. A tábornok támadhatja a terroristákat, a hölgy pedig játszhatja a demokráciát.” A megjegyzés találó, Bhutto anti-militarista pártja rendkívül szkeptikus és cinikus egy ilyen, a párt eszméjével ütköző alkuval szemben, ami a szavazók elégedetlenségével és szavazatvesztéssel jár. Bhuttonak tehát nagyon szűk a mozgástere.

Nem is beszélve arról, mennyit kockáztat, ha visszatér Pakisztánba. Az ellene indított kilencven korrupciós eljárásból nyolc még mindig nem rendeződött, vagyis hazatértekor azonnal letartóztathatják. Musarrafnak két dolgot kell tennie, hogy létrejöjjön az alku: törvényt hozni arról, hogy elévültek a korrupciós vádak, és megváltoztatni az alkotmányt, hogy Bhutto harmadszor is miniszterelnök lehessen. Ez pedig túl sok ígéret ahhoz, hogy a rutinos politikus bedőljön Musarrafnak, akinek egyébként sincs túl sok hitele odahaza. Bhutto aduja a pártja, a Pakisztáni Néppárt, amely jelenleg a legnagyobb ellenzéki tömörülés Pakisztánban. Ezen, és a többi ellenzéki erőn keresztül tarthatja nyomás alatt az elnököt.

Szélsőséges ellenségek

Megválasztani ugyan senkit sem fognak közülük, de beleszólhatnak a küzdelembe a szélsőségesek is. Pakisztán bizonyos területein képesek fenyegetésekkel befolyásolni a szavazást. Ez elsősorban a Törzsi Területeken fordulhat elő. Az al-Kaida és a pakisztáni Talibán számára az elnökválasztás megfelelő alkalom arra, hogy kiterjessze az általa uralt területeket és még több embert vonjon ellenőrzése alá. A hadsereg és az elnök jelenleg túlságosan elfoglalt a választások miatt. Közben az al-Kaida és a Talibán befolyása egyre nagyobb, időnként több száz felfegyverzett tálib jelenik meg a városokban, gyújtja fel a videóboltokat, kényszeríti az embereket, hogy naponta ötször járjanak el a mecsetbe. Helyenként lassacskán olyan rezsim van kialakulóban, mint Afganisztánban volt ’94-’95-ben: kivégzik azokat, akik nem szimpatizálnak velük. Sokan elhagyják a falvaikat és a térségen kívüli nagyvárosokba menekülnek.

A növekvő erőszak a hadsereget is elidegenítheti a tábornoktól. Az utóbbi időben elég sok a veszteséget szenvedtek az afgán határnál az al-Kaida üldözése közben. Rengeteg a sebesült és a dezertőr. De Musarraf tábornokai feltétlenül mellette vannak. Az állományban viszont egyre nő az elégedetlenség, erősödik az iszlamista propaganda, az afgán határvidéken elegük van célpont-szerepből. A közvélemény is torkig van a hadsereggel. Az egyenruhások morálja egyre gyatrább, néha egyszerűen nem támadják meg az szélsőségeseket. Nyilván van ebben félelem, de szimpátia is. Másrészt a hadsereg és a félkatonai szervezetek egy része pastu, akik ugyanahhoz a népcsoporthoz, néha ugyanahhoz a törzshöz tartoznak, mint a Törzsi Területeken élő „célpontjaik”. A félelem, illetve a megfélemlítés is hatékony fegyvere a Talibánnak: kivágott nyelvű, levágott fejű holttestek kerülnek elő, elrettentve a katonákat.

Amerika érdeke

Pakisztán jelenleg az egyik legfontosabb szövetséges az Egyesült Államok számára. Neki van egyedül atomfegyvere a muszlim világban. Az al-Kaida felszámolásáért vívott háború frontja Pakisztán törzsi területein található. A CIA és az amerikai vezetés szerint itt van a tálibok és az al-Kaida hátországa, és ugyancsak itt bujkál Oszama bin Laden is. Évtizedek óta konfliktusa van a szintén atomhatalom Indiával, bár amióta mindketten rendelkeznek nukleáris fegyverrel, a helyzet enyhülni látszik.

Az ország demokráciát szeretne, miközben Amerika a diktátort támogatja. Pakisztánban visszatetszést kelt, hogy a Bush-kormányzat teljes mellszélességgel Musarrafot támogatja a demokratikus mozgalmakkal és az alkotmányos renddel szemben. Ez természetesen az Amerika-ellenességet szítja és a pakisztáni tálibok és az al-Kaida malmára hajtja a vizet. A középosztálynak egyáltalán nem szimpatikus az a kétarcúság, amellyel az Egyesült Államok – létező demokratikus alternatíva mellett – a katonai diktátort támogatja, miközben Condoleezza Rice a muszlim világot a demokratizálódás felé erőlteti. Ez pedig rengeteg dühöt és frusztrációt okoz, ami épp ellenkezik azzal, amit az amerikaiak el akarnak érni.

A választáson tehát van mit kockáztatni.