Independent Kosovo

Thank you America, fuck yu Serbia

Jópár nappal megcsúsztam az írással, de átlépett rajtam a történelem. A sztorim annyiból érdekes, hogy a többi párezer újságíróval ellentétben én nem a függetlenség miatt mentem Pristinába, hanem mindenképpen ott lettem volna. Persze így sokkal jobb volt… A dolog politikai részéről most nem írok, nincs író-olvasó ember, akibe ne verte volna bele a magyar média, hogy mi van.

Szarajevóból olyan hóesésben indultunk, hogy órákkal korábban kimentünk a pályaudvarra megkérdezni, hogy mennek-e egyáltalán a buszok. Mentek, igaz csak harminccal, és a mitfahrer tízpercenként leszállt lekaparni a szélvédőről a ráfagyott vizet. A szerb határőrök sem szívattak, így nyugodtan léptünk be a még 12 óráig Szerbia részének tekintett, nem függetlenedett Koszovóba. Az élmény sztalkeri, mintha a Zónában lennénk. A táj miatt nem bírtam aludni… Az útlevélbe kaptunk egy UNMIK-os papírt, amit kifelé menet elvettek. Mint valami vízum:-)

Pristinában volt vagy -10 fok, ha nem kevesebb, de ez senkit sem zavart, hogy már reggel hétkor rakétákat és albán zászlókat áruljon szerteszét a városban. Kijött elénk Jetmir, a helyi Express napilap fotósa egy friss újsággal, függetlenség napi címlappal: Pasic, Tito és Milosevics képével, alatta nemes egyszerűséggel: Fuck Yu (1913-2008). Lassan fölmásztunk a szállásunkra, a hegyre, állítólag a szomszédaink magyar újságírók voltak. Velük csak utolsó este találkoztunk. Valószínűleg Pristina utolsó ágyát kaptuk meg, annyira tele volt a város a világ minden részéről érkezett tudósítóval. Mi két olasszal kerültünk egy szobába, és ott is csak egy franciaágy jutott kettőnknek.

Az eredeti terv a pihenés volt, de azonnal beszippantott a tömegek hangulata. Zsebre tettem fél liter slivovicát meg a fényképezőgépet és hajnalig barangoltunk. Először is a hihetetlenül jó kajákba futottunk bele. A szokásos döglött birkát eszik általában csevapnak vagy pleskovicának (ugyanaz mint a csevap, csak egy nagy dög sok kicsi helyett), a hamburger akkora, hogy egy Ruhr-vidéki bányásznak is elég egy munkanapra, a pedig döner jobb mint bárhol máshol. Szükség is van jó kajára, mert Pristina elég ronda hely. Ami szépnek mondható, azok a mecsetek, amit mondjuk Szarajevóban vagy Isztambulban észre sem vesz az ember, annyi van belőlük – itt üdítő színfoltok. Anélkül, hogy végigmennék a citromdíjas építészeti remekeken, íme pár példa. Az függetlenségi események központja a Grand Hotel Pristina volt. A hátsó tetőteraszán a trafóház mögött kakihalom, ráadásul oda járnak spanglizni a helyi fiatalok, 20 méterre innen közvetít a CNN – ez a helyi Kempinsky. A másik gyöngyszem a pályaudvar. Nem is tudtam, hogy van vonat Pristinában, de az olaszok mondták, hogy érdemes lenne kipróbálni. Hát, mit mondjak, érdemes volt. Ez ugye egy főváros, még ha csak egy napja is. A pályaudvart alig lehetett megtalálni, de ezért sikerült. Nincs rá kiírva semmi, teljesen elhagyott, és két sínpár van. Ebből az egyik rozsdás. A váróterem zárva, menetrend nincs. Végül szereztünk valami helyi mindenest. Azt javasolta, menjünk busszal, mert a következő vonat egy hónap múlva indul Belgrádba – ha minden jól megy. Az egyetemi és a nemzeti kömyvtár közös épülete is megér egy misét. olyan, mintha a hatvanas években kiírtak volna egy pályázatot apáinknak, hogyan képzelik el a 90-es évek űrállomásait. Kicsit emlékzetet a régi űrös legóm egyes elemeire. Tudjátok, az a nagy, kék átlátszó kupola. ..

A koszovóiak komolyan gondolták az ünneplést, ilyen dzsemborin még sosem voltam, pedig jártam már pár eszeveszett össznépi partizáson. A helyi sört, a Peját ingyen osztogatták. Volt csapolt és 2 literes kiszerelésű, mondanom sem kell, csak az nem döntötte magába, aki túl fiatal volt hozzá. Nekik volt ingyen üdítő, csipsz, és egy legalább 20 méteres torta. A sokat szenvedett pristinaiak 5000 kalóriás darabokban tömték az arcukba. Meglepő módon látványosan részeg embert nem láttam egyet sem – igaz olyat sem, akiben ne lett volna valami. Közben mindenhonnan üvöltött a zene, mindenki táncolt, lengette az albán zászlót, na meg az amerikait. Ez a világon a második ország, ahol nem ciki egy kicsit sem az USA lobogót éltetni. Egyébként nagyon hálásak az USA-nak, mert bombázta Szerbiát, és az egész Nyugatnak is, hogy próbálják fenntartani a békét és megvédik őket a szerbektől. A várost teleragasztották „Köszönjük” feliratú plakátokkal amerikai, brit, és EU-s zászlókkal díszítve. A plakátokban egy közös van: a bal felső sarkukban egy albánból amerikaiba forduló zászló előtt Clinton mosolyog. Ő itt az atyaúristen. Van Clinton utca, Clinton sugárút, de még Bill Clinton márványfaragó műhely is.

Mivel sokat nyomultunk Jetmirrel, akinek ugye fotósként jócskán akadt munkája, állandóan a fősodorban mászkáltunk. Pontosan úgy, ahogy a veterán tudósítók mondják: „Amikor Koszovóban kikiáltották a függetlenséget, egész éjjel a szerkesztőség és a Grand Hotel között rohangáltunk.” Na, ez pont ilyen volt. Meg pont ilyen lesz, amikor az unokáknak mesélem a „nagyapa, mesélj arról, amikor Ádámmal pálinkázni menetetek a Balkánra!” típusú nyaggatásukra. A függetlenség kikiáltásának a pillanatát talán egy sör beszerzésével töltöttem, később a Grand Hotelben a tömegek fújoltak, amikor Belgrádot mutatták, és volt némi ováció, amikor megjelent a miniszterelnök. Utána vissza a szerkesztőségbe, ahol csapra vertünk egy palack Taklert, közben elhagytam a kesztytűmet, ami másnap meglett.

Éjjel valamikor rendeztek egy tűzijátékot, amit a túlhevült helyiek jócskán megspékeltek némi éles lőszerrel. Habár a rendőrség szigorúan megtiltotta az indokolatlan fegyverhasználatot (szép megfogalmazás, nem igaz? Mert nem a fegyverhasználat volt megtiltva…), a legtöbben tettek rá. Másnap reggel lépésenként ötösével rugdostam odébb a kilőtt hüvelyeket. A hegyoldalban a Kalasnyikovból, a belvárosban a pisztolyból kilőttek voltak többségben. De a tömegben is csak annyi látszott, hogy őrület van, hirtelen egy kéz a levegőben, benne pisztoly, a teljes tárat a Holdra lövi, aztán gyorsan zsebre teszi a fegyvert és odébb lép kettővel. Aztán hirtelen jön egy osztag rendőr, kicsit úgy tesznek, mintha keresnék a jóembert, aztán lelépnek. Közben együtt nyomult a magyar kontingens, a Népszabi, a Nemzet meg a Hír tv, de szerencsére volt akkora buli, hogy ne egymást kelljen fényképezni.

Később még elvetődtünk a Jonny Depo-ba, ami olyan, mint a Fekete Lyuk volt, csak sokkal kisebb, majd egy utcai DJ partiján tértünk magunkhoz. A faszi 13 órát játszott folyamatosan a dög hidegben, nem tudom, mit szedett, hogy nem fagyott szét. A függetlenség ünnepelgetése még napokig tartott, egyre csökkenő intenzitással. A rendőrök nyitottak voltak nagyon, amikor pár ember a kocsik közé ment táncolni és dobolni, nem zavarták el őket, és amikor kicsit nagyobb lett a tömeg, elterelték a forgalmat.

Kíváncsi lennék arra, hogyan és mennyi idő alatt szervezték meg ezt az eseményt: a Peja irgalmatlan mennyiségű sört szétosztott, és kinyomott külön függetlenségi sört. Megjelentek a „193. ország a Földön – www.recognise.ks” , az „Independence is better than having electricity” , a „Bye bye Serbia” és egyéb pólók, valamint a KS autójelzések.

A szerbek megfelelően gondoskodtak arról, hogy a hazaút is emlékezetes legyen. Kettőnknek volt 50 eurója, hogy hazajussunk. Megvettük a Pristina-Belgrád buszjegyet, hogy ha minden jól megy, egy szűk nap alatt hazaérünk. Buszunk indulása előtt még ettem egy utolsó hamburgert, ami ellátott 2 napi zsírral, szerencsére. Evés közben kopogtattak nekünk az állomás ablakán, hogy valamit mondani akarnak. Ez volt az a jó hír, ami miatt 37 órás hazajutást produkáltunk olyan 700 kilométeren…

„A szerbek lezárták a határt, legkorábban négy nap múlva nyitják meg”. Szerintem Szerbia azzal, hogy lezárta a határait Koszovóval, közvetve elismerte a függetlenségét, de lehet, hogy csak én látom itt az öngólt. Gyors brainstormingot tartottunk, hogy Podgoricába vagy Szkopjébe menjünk-e, végül felszálltunk az első buszra Szkopje felé. Ott röpke 6 órás városnézés a belgrádi vonatig, amivel alig 11 és fél óra alatt megtettük mind a 400 kilométert. Komolyan, Szerbia vasútjainál fejletlenebbet én még nem láttam, egy alig szétkokszozott Tour de France-os biztos ráverne vagy másfél órát ezen a vonalon. A pakisztáni Lahore Express is gyorsabb volt ennél, komolyan… Éjszaka Leskovacnál fölszállt egy horda igazi primitív részeg szerb fiatal, alvás közben ránk törték az ajtót, hogy meggyőződjenek, eléggé szerb szimpatizánsok vagyunk-e, különben jaj lesz. A zsákomban volt egy albán zászló, azzal kellett volna megfojtanom a hangadót, de hárman voltak. Valamit pofáztak Mexikóról, aztán végre elhúztak. Volt ökölrázás meg keresztvetés. Mentek a nagy sikerű belgrádi tüntetésre hőzöngeni. Nem tudom mit vannak úgy oda Koszovóért, amikor én még életemben nem láttam olyan szerbet, aki járt volna ott. A magyarok legalább járnak Erdélybe meg a Felvidékre. Emellett a saját fővárosukat verik szét az ostobák. Bár ebben mi sem vagyunk rosszak…

Belgrádban fél órával késtük csak le a budapesti vonatot, így maradt 14 óránk a következőig, de addigra elegünk lett az emberekből, úgyhogy az első busszal léptünk tovább Novi Sadig. Itt közölték a pályaudvaron, hogy fél nap múlva indul egy busz Budapestre, de az ma pont nem megy. Ja, a nagy nacionalisták: a tüntetés napján tanítási szünet volt, nehogy aznap bárki is okosabb legyen. A pályaudvaron Karadzsicsos üvegben árulták a pálinkát. Mivel úgy tűnt, fél napon belül nem tudjuk elhagyni az országot, stoppolni kezdtünk. Nagy nehezen fölvett egy nagyon laza szerb kamionos, és eldobott a határig. Tompánál átgyalogoltunk, és már sötétedett, amikor stoppolni kezdtünk. Persze nem állt meg senki, csak a határőrök, akik nagyon rendesen eltaxiztak minket a legközelebbi vonatig. Szép túra volt, de Szerbia továbbra sincs rajta a 180 legkedvesebb országom listáján… de legalább elcsíptem az utolsó függetlenségi bulit, most belátható időn belül úgysem lesz ilyen. Középen a szkopjei Szkender bég szobor látható. Mi lesz még itt?

West Balkan

„Pálinka Márpedig Lesz” West Balkan Tour ’08

Két és fél évvel ezelőtt kezdődtek az Ádámmal közös Balkán-túráim. Az első „Szétba’sz Az Ideg” Istria Tour ’05 nevű stresszbomba volt, ez most annak a folytatása.

Lassan egy hete indultam Zágrábba. Reggel hatkor a Keletiben összefutottam Anjával, a lengyel lánnnyal, akivel 2 éve együtt stoppoltam, és azóta sem hallottam felőle. Ádámnak hála, alacsony költségvetésű túránk első állomásán a koleszban tudtam aludni és a menzán kajálni. Az étkezési támogatást elég komolyan gondolják: csak a menzán lehet igénybe venni, a kedvezménnyel pedig 2-300 forint egy kétfogásos ebéd. Hogy az milyen, az más kérdés. Első este belefutottam egy tésztás virslibe. Gyerekkorom óta nem értem, hogy a kettő hogyan kompatibilis. A virsli hideg volt és vágni nem lehetett, csak törni. Estére belázasodtam és olyan háromnapos hasmenés jött rám, hogy a sok pálinka-szén-banán kombináció sem hatott. Eddig ez életem durvája, lám-lám, nem is kell olyan messzire menni, hogy valami újat lássunk.

Horvátországban közben állt a bál, a Jutarnji List, a Reggeli Hírlap lehozott egy kamu miniszterelnöki interjút, amit egy 23 éves srác válaszolt az újságíró e-mailben elküldött kérdéseire. Elég béna, hogy senkinek sem feltűnő a noname e-mail cím. Aztán másnap kiderült, a konkurens Vecernji List, az Esti Hírlap szívatta meg őket.

Két nap után átjöttünk Szarajevóba. Vonatindulás előtt negyed órával befutott Szandra, Ádám volt évfolyamtársa, ettől kezdve hármasban folytattuk a túrát. A zágrábi pálinkának hála, a 10 órás éjszakai vonatozás egy pillanat alatt elröppent, reggel viszont beigazolódott a bosnyák mondás, miszerint aki pálinkát vacsorázik, az vizet reggelizik.

Már első ittjártamkor elkezdett érdekelni a helyi iszlám, illetve inkább az, hogy mit keresnek a mecseteken a szaúdi meg a pakisztáni zászlók. Ennek megválaszolásában Esad Hecimovic volt segítségemre, aki szarajevói újságíró, és aki könyvet írt az itteni mudzsahed harcosokról. A hatalmas leleplezés elmaradt, túl sok kontakt nincs a többi muszlim állammal. A mecsetekről az utóbbi két évben lekerültek a zászlók, és Esad szerint legfeljebb kulturális egyesületek képében van jelen a támogatás. A viszony nem ennyire ártatlan, mert még a ’80-as években érkeztek ide Szaúd-Arábiából vahabbita hittérítők, akik a maguk szokásos nyitottságával kiadtak egy könyvet „Szokások, amiket meg kéne változtatnunk” címmel a boszniai iszlám téves elgondolásairól. Izgalmas beszélgetés volt, bár amikor a szarajavói muszlim közösségtől három lépésben egy chicagói alapítványhoz jutott, néha elveszítettem a fonalat.

A délután is az iszlám jegyében telt. Megkerestük a bosnyák Oszama bin Ladennek nevezett Abu Hamzát, és adott egy órás interjút. A szíriai Deir-ez Zurból (épeszű ember kizárólag azért megy Deir-ez Zurba, mert arra vannak Dura Europos romjai. Egyébként érdemes megnézni, mert egy zöldséges hajnali egykor Jackie Channek nevezett, miután Michael Jacksonként mutatkozott be – ilyenek lakják) érkezett Jugoszláviába ’85-ben, hogy orvos legyen. Belgrádban hamar rájött, hogy sokkal jobb a tengerparton, így átköltözött Rijekába, majd onnan Boszniába. A háborúba nem akart belefolyni, de amikor látta, hogy mit művelnek a szerbek muszlim testvéreivel, az al-mudzsahed egység élén fegyvert ragadott, és a bosnyák hadsereghez csatlakozott. Az akkor morális mélyponton lévő hadsereg előtt mentek mindenhova, de mivel semmilyen támogatást nem kaptak, függetlenítették magukat, és egyedül kellemetlenkedtek tovább a szerbeknek. A Daytoni szerződés értelmében 30 napon belül el kellett volna hagyniuk az országot, de Izetbegovics külön megállapodott velük, hogy ha nem balhéznak, maradhatnak. Nos, nem balhéztak, ennek ellenére úgy néz ki, kiutasítják sokukat az országból. Bizonyítékot nem találtak ellene, az egyetlen indok, hogy valamiért „veszélyt jelent a nemzetbiztonságra”. Ebből is csak az derül ki, hogy vagy a bosnyák titkosszolgálat teljesen töketlen, vagy az, hogy nem csinált semmit, akkor meg a demokráciát csúfolják tovább ebben az országban. Részletek az interjúban, majd ha megjelent, fölteszem a blogra.

Este adtunk a kultúrának, Ádám lefordította horvátra Pilinszky Négysorosát. Csak itt és most nektek, íme:

Usnuli klinovi u ledenom pijesku

Plakat u osami u pokisloj noći

Ostavila si svijetlo upaljeno na hodniku

Danas mi krv prolijevaju

Aztán szóba került József Attila Két hexametere is, de a horvátban csak abroszt terítenek ki, embert nem, úgyhogy ez további átgondolást igényel. A költészet mellett belekóstoltunk a helyi diólikőrbe is. Íme a recept: zölddióra frissen pörkölt kávészemeket tesznek egy rétegben, és beledarabolnak egy citromot. Arra jön a törkölypálinka, amiben addig ázik, amíg mély, sötétbarna színe nem lesz. Na, ilyet gyártson nekem valaki!

A tegnap reggel nagyon csúnya bepálinkázással ért véget, úgy, hogy el sem kezdődött. Van itt egy törzskocsmánk. Reggel hétkor föltettük Szandrát a villamosra, mi meg – ha már fölkeltünk, mit lehet csinálni? – beültünk egy jóreggelt-travaricára. Egy feles fél euró. Az első után beszélgetésbe keveredtünk a helyiekkel, akik aztán kettesével rendelték a köröket. Reggel 9-kor úgy döntöttünk, hogy elég a dorbézolásból, egy pár órás alvással talán még menthető a nap, de tévedtünk. Jaj. Este is hasogatott a fejem, amin az sem javított, hogy egy plakátról szedett információ alapján megnéztük a Sado Mazo Szarajevo porngrind-nak nevezett grindcore-estjét. Aki nem tudja milyen az, írja be a youtube-ba, hogy „napalm death – scum”, és akkor végigélvezheti a 28 perces album mind a harmincvalahány nótáját.

A látszattal ellentétben elég sokat dolgozunk, eddig írtam 3 cikket, az egyik mondjuk sosem fog megjelenni, mert föltettem a blogra, úgyhogy ez csak itt olvasható magyarulJ Van még két anyagom fölvéve, ma éjjel meg megyünk át Pristinába. Nagyon úgy néz ki, olyat fogunk bulizni, hogy mire kijózanodunk, egy másik országban leszünk. De ezt majd onnan…

who the fuck is Denis?

Szarajevó: Kossuth tér light

Ismerős kép? Kendő mögé bújt középiskolás fiatalok utcakövekkel dobálják a szarajevói kanton kormányépületet. Előtte kordon, rendőrsorfal, a tömegben cirkáló rendőrök szóban figyelmeztetik a dobálókat. Erre páran abbahagyják, de nem mindenki. A bosnyák rendőrök tekintélye csak halvány árnyéka a korábbi jugoszláv erőkének. A probléma éppen a tehetetlenségük: a fiatalkorúak ellen nem tehetnek semmit.


Egy fiatal srác lelkesen próbál meg összetörni egy nagyobb kődarabot, hogy aztán a szarajevói kanton kormányépületére dobja. Odalép hozzá egy termetes rendőr, és megkéri, hogy tegye le a követ, majd továbbáll. Az ifjú kicsit félszegen a földre dobja, a haverjai röhögnek körülötte. A fél órája még érintetlen épület falán csorog le a tojás, egyre több ablaka törik be. Az iskolából hazafelé tartó középiskolások minden egyes betört ablakot üdvrivalgással fogadnak. „Máshogy nem tudunk szóhoz jutni, így fejezzük ki az elégedetlenségünket – illetve így fejezik ki ők” – helyesbít Izmit, egy szarajevói némettanár. „Így demonstrálják, hogy mivel nem büntethetők, bármit megtehetnek. A baj csak az, hogy éppen azzal az eszközzel élnek, ami ellen tüntetnek”. Közben a rendőrök némán állnak, páran a tömegben cirkálnak, és szép szóval próbálják lenyugtatni a heves tiniket.

Bosznia közbiztonsága korábban sem volt legendás, az utóbbi időben azonban sokat romlott. Éjjelente bandákba verődött fiatalok randalíroznak. A jéghegy csúcsa viszont egy gyilkosság volt, amely országos elégedetlenséget váltott ki. Habár a tettesek megvannak, nem büntethetők. A politikai felelősöket már megtalálták, a tömegek a szarajevói polgármester asszony Semiha Borovac és a szarajevói kanton miniszterelnöke, Samir Silajdzic lemondását követelik. Egy helyi médium, a Dnevni Avaz szerint a szarajevóiak nem akarnak olyan városban élni, amelynek a polgárait megkéselik, felgyújtják, főbe lövik. Az emberek félnek. A tüntetések napok óta tartanak, szombatra egy minden eddiginél nagyobbat szerveznek. A mai eseményekért felelős szervezőt már letartóztatták – ő nem volt elég fiatal a büntetlenséghez.

Nemcsak Magyarországon, Boszniában is trend a fiatalkorú bűnelkövetők számának emelkedése. A bosnyák társadalom megelégelte a problémát eddig szőnyeg alá söprő törvényhozók tehetetlenségét, és tiltakozásba kezdett. A kiváltó ok a február 5-én 17 évesen meggyilkolt Denis Mrnjavac halála volt. Három fiatalkorú támadója közül az egyik hasba szúrta, amibe belehalt. Az elkövetőket elfogták, de mivel a boszniai törvények értelmében nem büntethetők, egy hónapon belül szabadlábra kerülnek. A törvényi szabályozás azonban kevés. Ki kell építeni azt az intézményrendszert, amivel kezelni lehet a problémát, ez pedig még jó sokáig eltarthat.

jövőre is lesz

A tizedik nap

Az iszlám kalendárium szerinti muharram hónap tizedik napján minden évben összegyűlnek a síiták, hogy hátuk korbácsolásával, mellük és fejük ütlegelésével, Husszein imám történetének meghallgatásával és eljátszásával megemlékezzenek a mártíromságáról. Ez az esemény az asúra (jelentése „tizedik nap” az arab nyelvben), amely a korábbi, öncsonkító, véres esemény helyett mára viszonylag szolid ünnepléssé vált.

Az irániak továbbra sem tervezik, hogy a szent síita ünnepet turistalátványossággá degradálják, ezért aki látni szeretné, magának kell utat szerveznie a szépséges Perzsiába vagy a háború sújtotta Irakba. Számtalan átbuszozott és átrepült kilométer és kétórás könyörgős-kiabálós repülőtéri adminisztráció után taxival robogtunk Teheránba, ahol már kilenc napja tart az asúra. Nem késtünk le semmiről: a híres-hírhedt flagelláció a tizedik napnak is programja, az előesti
készülődés pedig az idegenek számára a legbizarrabb események egyike. Késő este hatalmas, másfél mázsás díszek között önmagukat jelképesen ostorozó, feketébe öltözött tömegek vonultak. Ha valaki véletlenül otthon felejtette volna láncos korbácsát vagy zászlóit, a felvonulásnak helyet adó út szélén üldögélő árusoktól pótolhatta a hiányt. A sok sérülés és haláleset miatt az iráni kormányzat néhány évvel ezelőtt betiltotta az önostorozás korábban gyakorolt véres módját, amikor a láncok végére pengéket kötöttek. Az önsanyargatás ma már szimbolikus, néhány éves kisgyermekektől kezdve az idősekig minden korosztály képviselteti magát, elsősorban a fiatalok – hiszen Irán népességének 70 százaléka 25 év alatti. A nők nézőként vesznek részt a ceremónián, az ő dolguk az imádkozás. Adott pillanatban megállt az élet, teherautókról birkákat vezettek az úttestre, másodpercek alatt szakszerűen átvágták az összesnek a torkát. A vér Allahnak bemutatott áldozat, amivel a hívők kifejezik, hogy nem felejtették el Isten hatalmát. És hogy ne vesszen kárba a sok állat, a tetemeket visszadobálták a kocsikra és vitték a henteshez. „Holnapra megfőzik mindet, és szétosztják a szegények között. Ebből bárki ehet, majd ti is megkóstoljátok” - kecsegtetett Ali Reza a másnapi lakomával. Véres keréknyomok között véres cipőben úgy érezheti magát a hívő, mintha most élte volna túl a kerbalai csatát, ahol Husszein imám mártírhalált halt. A henteseknek most kezdődött az igazi munka, rajtuk kívül csak a cigarettaárusok és az esemény szervezői dolgoztak, na meg azok, akik slaggal mosták a vért a kocsijukról.

Asúra napján, február elején, 20 fok és ragyogó napsütés fogadta a teherániakat, akik szerint emberemlékezet óta mindig szép idő volt ezen a napon. Az utcákat ellepték a hívőket kiszolgáló, teát, sáfrányszörpöt és az előző napi áldozásból készített ételt kínáló standok. A felvonulás folytatódott és Dél-Teherán egyik terén érte el a csúcspontját. Itt százezrek verődtek össze, hogy megnézzék a kerbalai vereséget szimbolizáló, 15 méteres sátor felgyújtását. Előtte eljátszották a csatát, Husszein passióját, a tazíját, amelyben a zöldbe, az iszlám szent színébe öltözött harcosokat megtámadják az ellenséget jelképező piros csapatok. Ebben a színjátékban kulcsszereplő a Husszeinnel végző Szemr-et alakító színész. Korábban kockázatos szerep volt ez, az érzelmileg feldúlt tömegek néha végeztek a színésszel, ezért időnkét törvényen kívül helyezték ezeket a játékokat. Előadás közben olajjal locsolták a sátrat, amely a fáklyások bevonulása után hatalmas lángok között pillanatok alatt elenyészett. A közepét tartó oszlop izzó parazsát puszta kézzel tépték szét… A hatalmas kavalkádban megtalált egy zsebtolvaj, de amikor észrevette, hogy látom, amit művel, azonnal eltűnt. A híres perzsa vendégszeretet megnyilvánulásaként nyomban széttépte volna a tömeg, ha kiderül, hogy a szent ünnepet meglátogató vendéget próbálja valaki meglopni. Ehelyett barátságosan készült agyonnyomni a sok ezer ember, élénk vállveregetés és mosolygás közepette.

Még erre az ünnepre is rányomta bélyegét a mai kor. A kezek erdejében fényképezőgépek, kamerák, mobiltelefonok; az asúráról mindenki igyekezett hazavinni a saját elektronikus szeletét.


A tizedik nap
Irán Husszein imám és az Asúra A síita mozlimok által lakott területeken minden évben felelevenítik Husszein imám mártírhalálát. A Mohamed halála után nem sokkal bekövetkezett skizma két részre osztotta a Próféta híveit, mivel nem jelölte ki egyértelműen örökösét.
A korai muszlim közösség vezetői Abu Bakrt, Mohamed unokatestvérét választották meg az első kalifának, mások Alit, Mohamed vejét tartották a Próféta jogos örökösének. Ali hallgatólagosan elfogadta Abu Bakrt, de követői ellenálltak. Ők voltak Ali Pártja – vagyis a síiták, szemben a kalifát követő szunnitákkal. Ali fia volt Husszein, akit 680-ban a mai Irakban található Kerbala melletti csatában lemészároltak 72 követőjével, amikor nem voltak hajlandó behódolni a kalifának és 40 ezres seregének (ebből nyolc ezret öltek meg a csata közben, legalábbis a síita legendárium szerint). A megemlékezés Husszein mártírhalálára az Asúra, a síiták legszentebb ünnepe. Az asúra nem csak Husszein mártíromságáról szól, hanem a síiták évszázados küzdelméről is. A szunniták a történelem során üldözték a síitákat, akik általában menekülésben és elnyomásban éltek, de nem hódoltak be sohasem. Emiatt az asúra az elnyomás, az igazságtalanság elleni harc, az ellenállás jelképévé vált.

itt is ott vagyunk

Nem az ENSZ szócsövei vagyunk
Egy magyar rádiós Szudánban


Néhány nappal ezelőtt a szudáni Miraya FM vezetője örömhírrel érkezett Kartúmba a dél-szudáni Dzsubából: a legfrissebb közvélemény-kutatás szerint a rádió jelenleg a déli országrész legnépszerűbb adója. Feladata nem kevesebb, mint alternatívát nyújtani az állami és a kereskedelmi rádiók versenyében. Célja az olyan információk eljuttatása a gyakran írástudatlan lakossághoz, amelyet más adókon nem lehet hallani. Az adó producere a magyar Mester Katalin.

Munkaidő után érkezem a kartúmi rádió kéksisakosok által őrzött épületébe. A város egy gazdagabb környékén található, nem szúr szemet az arra járóknak. Az áramszünetek miatt az épület előtt hatalmas ENSZ feliratú generátor fogad. Nyugatiként és Kata vendégeként könnyen bejutok, de az irataimat így is le kell adni.

- Három évvel ezelőtt kezdtük kiépíteni a rádiót az egyik partnerünkkel, a svájci Hirondelle Alapítvánnyal. Ezt megelőzően is a Hirondellével dolgoztam Koszovóban, s feladatunk ott is az államtól független rádióadó felépítése volt - kezdi rögtön munkája bemutatását Katalin. "Létrehozzuk a komplett infrastruktúrát, betanítjuk az embereket, és amikor alkalmas lesz az önálló működésre, átadjuk a szudániaknak. A legfontosabb céljaink, hogy az állami rádió és a kisszámú kereskedelmi adó mellett megbízható és alternatív információforrást nyújtson, s képes legyen fenntartani önmagát. De a lényeg, hogy a szudániakhoz szóljon. Jelenleg már az egész országra kiterjed a sugárzás."

Szudán speciális terep, a hallgatóknak mások az igényei és a szükségletei. - Mindenféle témával foglalkozunk, van kulturális és politikai műsorunk, híradó - ezeket nem igazán lehet hallgatni más csatornákon, csakúgy, mint az egészségügyről, jogról, a nők helyzetéről szóló műsorokat. Hallgatóink nagy része írástudatlan, tévéjük nincs, így a rádió marad az egyetlen információforrás. Tájékoztatjuk őket a békefolyamatról, hívunk szakértőket humanitárius jogi témákkal kapcsolatban. Arról is kapnak információt, hol javult annyira a biztonsági helyzet, hogy az otthonaikat elhagyni kényszerültek hazatérhessenek - részletezi a műsorkínálatot Katalin.
"Összesen több mint száz embert foglalkoztatunk, nagy részük szudáni. Ez soknak tűnhet, de szükség van ennyi emberre a sok nyelv miatt. Egyelőre három nyelven sugárzunk, angolul, az irodalmi fuszha arab nyelven, és egy egyszerűbb szudáni arabon. További 10 törzsi nyelvvel szeretnénk bővíteni a kínálatot, hogy még több embert elérjünk, így például a dinka nyelven." Az ENSZ és a Miraya FM közti viszonyról Katalin megemlíti, hogy "attól kezdve, hogy a szudániak átveszik a rádió irányítását, nekik kell fenntartaniuk. Meg kell őket tanítani, hogy maguktól tudjanak pénzt szerezni a működéshez, mert az ENSZ nem fogja finanszírozni a későbbiekben. Sokat barterelünk, meghívunk zenekarokat, akik a zenéjükért cserébe professzionális felvételeket tudnak készíteni. Kiadványunk az első profi stúdióban rögzített szudáni zenéket tartalmazza. Mivel az ENSZ csak társfinanszírozó, nem szólhat bele a műsorainkba, így a tartalom független tőlük. Ha bármilyen Szudánt érintő esemény van az ENSZ-nél, ugyanúgy földolgozzuk a sztorit, mint egy rendes rádió. Közérdeket szolgálunk, és nem az ENSZ szócsöve vagyunk."

A Miraya FM 2006. június végén kezdte a műsorszórást. A finanszírozó alapítvány bő évtizedes működése alatt Libériában, Tanzániában, Koszovóban, a Közép-afrikai Köztársaságban, Kongóban, Szudánban és Sierra Leonében indított hasonló adókat. Célja, hogy független médiaként mentes legyen mindenfajta propagandától és politikai, gazdasági érdektől.

sétafika

Off Road Egypt

Egyiptom a turisztikailag legjobban kiépített nyaralóövezetek egyike. Aki igazi kalandozásra vágyik, annak minimum az útikönyvet kell sutba dobnia, és az sem árt, ha van néhány felesleges napja. De inkább beszéljenek helyettem a képek, azért vannak.

Kartúm után Kairó Párizs maga, de legalábbis valami hihetetlen metropolisz. Egyébként valóban az, csak a kontraszt így még élesebb. Óvatos becslések szerint 15-20 millióan lakják, ami a szélesebb értelemben vett agglomerációval 40 milliós biomasszát jelent a Nílus-deltától délre. Szuezből jövet például fél órát jöttünk autópályán a külvárosokon át, majd 16 metrómegálló, és máris a belvárosba ér az ember. Először repülőn érkeztem, a reptérről csak egy órás buszút ugyanez, a vietnámi közlekedési árakkal vetekedő 34 forintos buszjegyért cserébe. A szudáni nyugalom után sok maradásom nem volt, és egy éjszakai utazást vállalva Dahabba indultunk, az Akabai-öböl partjára. Egész éjjel valami arab komédiát sugároztak üvöltve – az arabok imádják hallani a hangjukat, a kocsijuk dudáját, vagy bármi mást, ami zajos, csoda, hogy az indusztriális metál zene nem terjedt el náluk. Mivel mind a 10 ember aludt (volna) a buszon, a vezető meg nem értette, hogy nem kell a zaj, kénytelenek voltunk megsemmisíteni a kapcsolatot a hangszóró és a tévé között.

Dahabba azzal a szándékkal érkeztem, hogy kipihenjem Szudánt. A stresszt, az undorodásig zabált falafelt, hogy három hét után ágyban alhassak, és hogy legálisan ihassak sört. Mindezt a napi 12 dolláros költségvetésemből. Először egy olyan resortba tévedtünk, ahova magamtól sosem mennék, minden csillogós, tele német családokkal, szervezett túrák és hasonlók. A 60 fontos szobaárat gyorsan lealkudtuk 30-ra, így fejenként két és fél dollárból befészkeltük magunkat az egy hónapja nem látott luxusba. A reggel viszont részben csalódás volt: Dahab egyetlen főutcáján oroszok és németek ezrei, eladó gagyi szarok mindenhol, „kurvajó áraim vannak” üvöltözés a magyaroknak – a Vörös-tenger viszont lenyűgöző. A hotel előtt csak be kell sétálni a vízbe (egy hazafelé tartó magyar adott szemüveget, pipát és talpat a sznorklinghoz) és pár méter után korallszirtek, milliónyi hal, szivacsok… Ennek ellenére nem volt maradásunk, a turistatömeg elsőre túl nagy sokk, hiába, Szudánban nem kellett ezzel küzdeni.

Teljesen találomra eldöntöttük, hogy induljunk el gyalog a tengerparton a 84 kilométerre lévő Nuveibába, hátha ott jobb lesz – nem lett, de a kétnapos sétálás-stoppolás a legjobb egyiptomi élmény eddig. Az egyetlen kikötés az volt, hogy nem fizetünk utazásért, ha kell, legyalogoljuk az egészet. Elég hamar kaptunk stopot, és egy dzsip platóján már robogtunk is pár kilométert. Egy beduin bácsi elvitt egészen a Blue Hole-nak nevezett merülőhelyig, ami az egyik legjobb Egyiptomban. Pár órát sznorklingoztunk, majd elindultunk északnak a parton, végig természetvédelmi területen. Estére egy beduin halászfaluba keveredtünk, ahol egy szép fiatal nő főzött foul-t (az eddigi legjobbat – technikailag közelítve az ételt babfőzelék, lapos, összehajtogatható kenyérrel eszik), teát, és meghúztuk magunkat egy nádtető alatt éjszakára. Képeslapos giccs: tenger, teljes nyugalom és csönd, 30 fős falu, naplemente, szemben Szaúd-Arábia hegyei. Térerő voltJ

Másnap pár óra gyaloglás után különböző emberekkel találkoztunk, akik 3 óra és 3 nap közé tették, hogy mikor érünk Nuveibába. Térképünk nem volt, elég saccra indultunk el, de hát a tengerparton úgysem lehet eltévedni. Ismét megpróbáltunk stoppolni séta közben, fel is vett egy teljesen megpakolt dzsip, aminek a hátsó lökhárítóján állva, a tetőcsomagtartóba kapaszkodva száguldoztunk a tengerparton, majd újabb hosszú séta következett. Na meg a reménytelenség, hogy még aznap Nuveibába érünk, a láthatárig ugyanis nyoma sem volt emberi életnek. Szerencsére jött egy hatalmas terepjáró, ami fölvett, és a köves sivatagi úton 90-nel rallizva bevitt a városba. Utólag elemezve a kérdést, valószínűleg azoknak volt igazuk, akik 2 napra tették a gyaloglást.

Nuveiba orosz falu, rettentő gáz helyiekkel, akik már régen rájöttek arra, hogy a turistákkal bármit meg lehet csinálni, és ennek megfelelően bármit meg is csinálnak. Olyan összegeket kértek a taxizásért, amit még itt Budapesten is sokallok. Mivel volt már két nap gyaloglás a lábunkban, az a pár kilométer plusz már meg sem kottyant Tarabinig, ami Nuveiba melletti, illetve azzal egybeépült falu. Teljesen kihalt volt, talán 20 turista lézengett a legalább százszor ekkora forgalomra méretezett helyen, és mindenki ebből a húszból akart megélni – másnap délelőtt leléptünk Kairóba. Ezúttal is stoppal, de nem vett föl senki, csak egy mikrobusz, ami Kairóba jött, a rendes busznál valamivel olcsóbban, és sokkal gyorsabban, úgyhogy beszálltunk.

A velünk utazó idegenvezetőt gyorsan kifaggattuk, mi is ez az orosz invázió. Politikai okai vannak. A Szovjetunió mindig is támogatta Egyiptomot, pénzzel és fegyverrel, úgyhogy Oroszország és az oroszok alapból jóbarátok. A szovjet barátságról mi is meséltünk pár évtized kommunizmust, de nyilvánvalóan nem értette a lényeget, mert sosem élt „olyan” rendszerben (bár ezt a Mubarakot senki sem kedveli igazán, sokan legszívesebben kinyíratnák). Az egyiptomiaknak elég egyszerű a képlet: mindenki barát, aki nem fekszik le Amerikának. Így Magyarország nem barát, ami azt jelenti, hogy minden befizetős túra háromszor (!!!) annyiba kerül nekünk, mint az oroszoknak, de még mindig sokkal olcsóbb, mint a briteknek vagy az amerikaiaknak. Ilyenkor mindig megnyugtat az a tudat, hogy Európában és az USA-ban még sokkal jobban lehúzzák az oda tévedő egyiptomit, ha egyáltalán beengedik. Elég érdekes annak az interpretációja is, hogy ha Amerika ellenség, akkor miért fogadják el a pénzüket, a segélyeket és minden támogatást. „Kihasználjuk őket” – válaszolt Mr. Mohammed, az idegenvezető. Na igen, ez a mentalitás sajnos eléggé jellemző sok egyiptomira. A helyközi közlekedésben 5-10 fonttal drágábbak a jegyek a külföldieknek, és a nyaralóhelyek teázóiban, ahova arabul ki van írva, hogy 1 font egy tea, a turistáknak 5-ért árulják még akkor is, ha mutogatunk rá, hogy de hát ott van arabul, hogy csak egy…

Visszatérve Mubarakra, sokan visszasírják Szadatot, amikor még nem nyomorították el a népet a rengeteg adóval. Csak egy példa: az ország, de különösen Kairó tele van 30-40 éves autókkal, sokuk inkább a roncshoz áll közelebb, mint járműhöz. Nem dobnak ki semmit. Egyiptom ugyanis nem gyárt autót, a külföldről behozottra viszont 120 százalékos adót vetnek ki. Ezért akinek új kocsija van, annak igencsak jól megy. Mohammed például megengedhetné magának, hogy vegyen autót, csak éppen az adót nem bírná kifizetni, így nem vesz. Pedig a város jobban járna, ha nem az ősi darabok uralnák, és tennék néha igencsak pokolivá a szmogot.

Ismét Kairó. Lassan mennék már haza, két dolog tart itt: a kellemes időjárás és a repülőjegyem, amit nincs pénzem módosítani. Úgyhogy kihozom belőle a maximumot. Tegnap például voltam a Holtak Városának nevezett városrészben, ami eddig Kairó csúcspontja számomra. A város nyugati temetőjére épült városrész, ahol egymillió ember él a sírok között. Nem nyomortanya, de a szegény részek egyike, hihetetlenül kedves és nyitott emberekkel. Napokat lehetne ott tölteni a labirintusban bolyongva, öreg bácsikkal teázgatva, na meg kiskölkökkel focizva. De egyelőre itt a szálláson szedem össze magam, egyelőre inkább csak lézengve, mert a csapat nem túl jó. Tegnap egy sok sörre beváliumozott birminghami munkanélkülivel iszogattam, de nem lett belőle nagy világmegváltás, mert folyamatosan az volt az érzésem, hogy átnéz rajtam. Úgyhogy inkább dolgozom és nektek írok, hálás közönségem.

Így élek: fotóblog

Gondolom, páran kíváncsiak vagytok, milyen az életem Khartúmban. Ehhez nyújtok néhány támpontot.

Amíg esténként nem fújt az északi szél, ami 25 fokra lehűtötte a levegőt, itt laktam:

Amióta lehűlt az éjszakai levegő, és elég erős szél fúj időnként, azóta ezen a 120 éves hadihajón alszom, az alsó nyitott fedélzeten, a kémény mellett:

Itt dolgozom, ez az irodám. Így készülnek az általatok talán kedvelt írások. A háttérben látható hidat 3 hete fejezték be, a fotóért letartóztatás járna, ha rendőröknek megmutatnám. Alattam a Kék-Nílus.

Ezzel a masinával járok néha, ha sietek. Tuktuk a becsületes neve Ázsia legtöbb országában, de a sárgolyónak ezen a részén riksának nevezik. Most éppen sietek.

Ilyen az, amikor leszólítanak a helyiek, hogy teázzak velük. Naponta végtelen alkalom lenne rá, ha hagynám magam.

A kép önmagáért beszél. Reggelente itt találkozom Kula bácsival, a zuhanyrózsa pedig nem látszik, mert kicsi a látószög.