
A bebiztosításnak gondolt
referencia számom, ami a vízumhoz kellett, hogy a reptéren vehessem föl, mindenképpen
megszopatott: 22 napra igényeltem vízumot, és 10 napra kaptam – pontosan 4
nappal kevesebbre, mint amennyire a repjegyem szólt, és pont annyival kevesebbre,
amennyire akkor kaptam volna vízumot, ha nincs referencia számom. Ezzel életem
hátralevő részére letettem a jogkövetésről (az eddigi kalandok mellett ez is
csak megcsúszás volt), és egy órával később már meg is reccsentettem a liter
páleszt, amit ügyes kezű gorazdei hegylakók készítettek tavaly, és hogy, hogy
nem, épp nálam volt. A derék perzsáim persze örültek neki, úgyhogy a
belekortyolás után le is tettem róla.
Az iráni bürokráciáról, ha egy
Csendes Don-t nem is, de egy Ivan Gyenyiszovicsot mindenképpen tudnék írni,
ehhez tényleg csak kicsivel járult hozzá a mostani vízumhosszabbítás – a megérkezésem
napján. Sajnos csütörtök volt, a hivatalokban ilyenkor már dél felé elfogy a
lendület, a péntek pedig a mi vasárnapunk, úgyhogy szombaton, az utolsó
lehetséges szabadnapomon kénytelen voltam a reménytelen ácsorgást és
ügyintézést választani. Szerencsére velem jött Houman barátom, aki nélkül
nyilván sokkal nehezebb lett volna minden. Először igazolványképet kellett
csináltatni, ez könnyen ment. Majd eltaxiztunk a hivatalhoz, ahol semmi nem
volt kiírva. Három őr/portás/ottdolgozó megkérdezése után kiderült, hogy egy
héttel korábban elköltözött a hivatal a viszonylag belvárosnak mondható
irodából Tehranparsba, a város keleti részébe, vagy 20 perc taxizásra. A
bejáratnál a telefonokat le kellett adni, majd az emeleten rám tört az ilyenkor
szokásos reménytelenség. Minden kizárólag fársziul volt kiírva (már illene tudnom elolvasni az egészet), ami azért
érdekes, mert a külföldiek tartózkodási papírjait intézték itt.
Mondjuk az afgánoknak
ez nem jelent gondot, de raktuk kívül tele volt türkménekkel, kínaiakkal meg
arabokkal, és valamiért a turista szekciót is ide helyezték. Szerencsére az
emeleten senki sem beszélt angolul, vagy legalábbis nem gondolta, hogy ennyivel
beszállhatna az ügyintézésbe. Miután kivártunk egy sort a helyi nagyember
irodájába, kezembe nyomott egy rózsaszín kartont, hogy töltsem ki. A kartonban
két ugyanolyan papír, amit eredetiben kellett prezentálnom, hiába volt
mellettem a fénymásoló, nekik az én betűim kellettek duplán. Közben Houman
bankba ment, hogy befizessen nevetséges kb. 7 dollárt az ügyintézésre. Mire
mindent kitöltöttem, és nálam volt a befizetési bizonylat, odaverekedtük
magunkat az ablakhoz, Houman elmondta, mi járatban vagyunk, a hölgy pedig
gondterhelt arccal közölte, hogy túlterheltek, és szerdán kéne visszajönnünk
hosszabbítani. Mindezt szombaton. Azt üzentem neki, hogy így miatta kell majd
illegálisan az országban tartózkodnom, mert a hegyekben leszek, és mire
visszajövök, már nem lesz érvényes a vízumom. Na jó, akkor jöjjek vissza egy
óra múlva. Ezt korábban a budapesti követségen is eljátszották minden
alkalommal, és én is, így általában egy-két napon belül megvolt a vízumom. Egy
óra múlva visszamentünk, és a rettenetesen túlterhelt iroda ellenére átvehettem
a hosszabbítást jelentő pecsétet.
A sztorit kár túlragozni, de vajon miért
igénylek 3 hétre vízumot? Miért
gondolják, ha három hétre igénylem, akkor pont jó lesz 10 napra is? Vajon minek
van belépéskor szkenner, ha egyszer mindent papíron kell leadni két nappal
később? Vajon minek van referencia szám, és minek van vízum, ha egyszer semmit
sem tudnak rólam? Szóval, ha valaki bajba sodorja magát, semmi gond, a jobb kéz
sosem tudja, mit csinál a bal – legalábbis papíron.
Másnap megérkeztek a srácaim és
felmentünk a hegyre. Minden a szokásos, leszámítva, hogy mostanában sokat
futok, és a korábbi látogatásokkal szemben cigizni sem volt kedvem. Így elég
könnyen megvolt a hegy felfelé. Igazából csak olyan 5600 méter körül akadtak
nehézségek, amikor a szélirány megváltozott, és ránk burkolta a kéngőzt. Na, az
igazán szar volt, égette a tüdőt, és a kendő sem védett sokáig. Szerencsére
gyorsan túljutottunk rajta. A zene végig a Reign in Blood volt a Slayertől. Aki ezzel nem mászik fel, az sehogy.

A 4200-on lévő menedékház
egyébként félelmetesen tele lett, szinte menekültünk onnan. Még a sátorhelyek
is elfogytak, ami azt jelentette, hogy sorba kellett állni sokat a vécéhez,
illetve a hegyről lecsorgó egyetlen vékony erecske is hosszú sort generált.
Pont jól időzítettünk, ha egy nappal később érkezünk, csak a tömegnyomor maradt
volna emlékül. Bele sem merek gondolni mi lehetett itt, amikor egyszer 1500
baszidzsi döntött úgy, hogy együtt másszák meg a kúpot.
Estére – kb. 1700 méter
szintemelkedést és 2700 méter legyaloglást követően – Larijanba érkeztünk. Itt
rengeteg kénes hőforrás van, szinte minden ház használja valahogy. A helyiek a
kedvünkért kitisztították az egyszer másfél méteres medencét és teleengedték
vízzel. Csak azzal nem számoltak, hogy az kábé 50 fokos, úgyhogy az egész napos
mászásra jött még egy kis bátorságpróba, hogy ki mer először merítkezni. Végül
a helyi srácok a szomszéd hotel slagjára csatlakozva loptak nekünk hideg vizet és
kerek lett a világ. Reggel meg még kerekebb volt, mire a medence kihűlt rendes
testhőmérsékletűre. Végre itt a forró termálvíz van ingyen, végtelen mennyiségben, és a hideggel kell spórolni.

Az egész sztori azért volt
vicces, mert volt egy fantasztikus hetünk Iránban, a srácoknak, akik most
voltak először, őrült nagy élmény volt. Eddig. A Sepah-os fazon azzal érvelt,
hogy az országára nem vet jó fényt, hogy azt fényképezik a külföldiek, hogy mekkora
dugó van, meg hogy hogyan közlekednek a helyiek. Arra nyilván elfelejtett
gondolni, hogy az milyen fényt vet az országára, hogy ezért egy órát álldigálunk,
amíg kvázi kihallgatnak, elveszik a kamerát, az útlevelet, rendőrségre visznek,
hogy végül megfélemlítve továbbengedjenek. Az optimizmusom töretlen maradt,
lelkesen magyaráztam a fiúknak, hogy ezzel lett teljes az Irán-kép, kár lett
volna kihagyni, mert akkor sosem ismerték volna meg az ország valódi arcát.

A végén csak 2-3 napot maradtam a
tengernél, nagyokat ájultam, ettem csillis-csokis jégkrémet, kirövidnadrágoztam
magam, majd kimentem a reptérre. Hazafelé volt 8 órám Isztambulban, vagy harmincadszor
voltam ott, egyre kevésbé tetszik, mert nagyjából fele annyi embernek kéne ott
lennie, mint amennyi van. Úgyhogy csak beültem a Galata híd alatt lévő kajáldák
egyikébe, betoltam három balik ekmek néven futó sült halas szendvicset és kiolvastam
egy könyvet. A reptéren az utolsó maradék pénzemen (pontosan 20 darab pénzérme)
vettem egy sört 9 dollárért. Szar volt, de ezek után maximálisan megérte.