AfPak teherautó-divat

Jó régóta akartam írni erről. Első pakisztáni látogatásom egyik maradandó élménye a barokk csiricsáré teherautók látványa. Évekkel később a Karakoram Highway mentén láttam életem egyik leggiccsesebb képét, amikor egy festett kamion jött szembe a Nanga Parbat nyolcezres csúcsa alatt. Akkor elhatároztam, hogy ezt mind le fogom fényképezni, de nem tettem. Helyette viszont beszereztem az ezzel foglalkozó alapművet.

Afganisztán és Pakisztán útjait járva lehetetlen nem észrevenni a helyi teherautó-divatot. A barokkosan agyonpingált járművek sofőrjei és tulajdonosai képesek a beludzsisztáni sivatag közepén megállni, hogy fényesre zsírozzák a poros felnit. Ez volt életem első pakikamionos élménye még 2001-ben, amikor egy pakisztáni diákfelkelésnek hála sikerült egy napot valahol Taftan és Kvetta között a sivatagban eltölteni több száz utassal, diákkal, katonával, na meg egy rakás fekete turbános tálibbal. Egy teherautó alatt feküdtünk az aszfalton, és azon röhögcséltünk, hogy a pizsamás fazonok csótányokat terelnek felénk és jót mulatnak rajtunk. A csodálatos történetet majd egyszer megírom, de nem most.

Persze aki túldíszített autóbuszt, teherautót, vagy éppen tuktukot kíván látni, Afganisztánnál és Pakisztánnál jobb hírű környékre is utazhat. A Fülöp-szigeteken, Haitin, Közép-Amerikában vagy Indiában is szoktak járművet díszíteni, de az afgán módit elég nehéz überelni. 

A teherautók kifestésének mániája a fotódokumentumok szerint a ’60-as években kezdődött Afganisztánban – eleinte egyszerűbb motívumokkal, amelyek idővel egyre jobban bonyolódtak és bővültek, de ma már lényegében bármi belefér, ami reflektál a vallásra, a politikára, a társadalomra vagy a környezetre. A szovjet invázió elől menekülők magukkal vitték ezt a szokást Pakisztánba, ahol a jelenség tovább fejlődött, és egész iparág épült köré. A pakisztáni kamionok fele vagy Bedford Rocket, vagy valami újabb japán modell. Az igazi klasszikus darab persze a Bedford, mindössze 7 tonnás szállítókapacitással és 98 lóerős motorral, lényegében az ’50-es évek óta változatlanul. Húsz éve ez utóbbi modellek alkották a Pakisztán útjain futó flotta háromnegyedét, számuk azóta egyre csökken. 

A jelenség kialakulásában szerepet játszott, hogy a teherautók és autóbuszok dísztelen külseje túlságosan személytelen volt az afgánoknak, akik egyszerűen imádják a mi fogalmaik szerinti giccset és csiricsárét. Hogy komfortosabban érezzék magukat, ráfestenek mindent, ami nekik nincs meg, vagy amire vágynak: idilli tájakat, virágokat, de a motívumok között felbukkant már az imádkozó Saddam Husszein is, Scud rakétákkal a háttérben. Szintén népszerű a különböző angol szavak felfestése, mint a God, a Body Building, a Super, a Deluxe, a Power, a Road, a Star, ezek valamely kombinációja, esetleg a márkájától függően a Mercedes vagy a Super Kamaz.

A kedvező fuvarozási ár-érték arány, illetve nyereség miatt a teherautókat két- háromszorosan túlterhelik, így időnként a duplájára nő a kocsi mérete – és emiatt elviszik a minden utak leglassúbb járművének járó kétes dicsőséget is, de még így is naponta látni felborult teherautót. Egy afganisztáni stoppolás alkalmával egy ilyen agyondíszített csoda vett föl. Sosem léptük túl a 30-40 km/h-s végsebességet, a pilóta kabinja gondosan faragott faintarziával volt burkolva, a szélvédőn alig lehetett kilátni a rojtok miatt, és amikor a Salang-hágón kapaszkodtunk fölfelé, futva is föl lehetett volna ugrani rá. A műszerfalat természetesen szőnyeg és művirágok borították.

A díszítés nemcsak a festésre, hanem a tartozékok kialakítására is vonatkozik. A lökhárítókon és a kocsik oldalán lógó láncsor miatt – a motor hangját sohasem elnyomva – időnként csilingel fékezéskor vagy kanyarodásnál, emiatt is kapta a „jingle truck” becenevet.

Egy-egy szépen kifestett kamionon akár tízezer dollár értékű műalkotás is lehet. Éppen ezért a művészi díszítés az egy vagy néhány kocsival dolgozó kisebb fuvarozók mániája, a nagy szállítmányozó cégek pusztán anyagi megfontolásból sem engedik a járműveikre a szabad művészetet – legfeljebb a sofőrt boldogabbá tevő szerényebb díszítést, ami kimerül pár matricában, néhány rojtos kiegészítőben, meg az elmaradhatatlan művirágban és kéztörlő kendős dobozban – amit bármelyik közel-keleti taxis szintén százszázalékos biztonsággal prezentál a turisták által jobban preferált helyeken is.

Az írás valamivel rövidebb formában a következő Földgömbben jelenik meg, a képeket most nyáron lőttem Észak-Afganisztánban Pul-e Khumri és Balkh tartományokban. A kicsit homályosabb képek a 2004-es túra szkennelt képei a Karakoram Highwayről.

karakoram highway

A legmagasabb határátkelő felé

A pontosan negyedszázada befejezett Karakorum Highway az emberiség nagy vállalkozása, Pakisztán északi részét és az ujgur Kínát köti össze. Nyolcezres csúcsok között kanyarog több mint nyolcszáz kilométer hosszan – és ez csak a pakisztáni oldala.

Olyan fogalommá vált helyszínek szegélyezik, mint az indiai civilizáció bölcsőjének tekintett Indus, a hegymászók álma, a legendás Nanga Parbat, vagy Baltit királyságának megmaradt erődjei. Az út végén pedig megérkezünk a világ legmagasabban fekvő határátkelőjéhez, a 4700 méter magasan lévő Kundzseráb-hágóhoz, hogy onnan többórás ereszkedés után elérjük a Selyemút ősi városát, a mára felismerhetetlenségig elpusztított és modernizált Kasghart.

A Karakorumon keresztül vezető betoncsík kétségtelenül a világ egyik legszebb útvonala. Az ipari turizmus áldatlan hatásaitól megkímélte elzárt fekvése és a környező országok cseppet sem nyugodt politikai légköre. Ez nem az a hely, ahova hirtelen felindulásból „elugrik” az ember hegyet látni. Hogy egyáltalán megkarcoljuk a felszínt, heteket kell járni errefelé még akkor is, ha komoly expedíciók helyett beérjük néhány szerényebb túrával az úttól néhány napi járóföldön belül. A szerény túra ebben a környezetben gleccsereken átkelést, négy-ötezer méteres magasságot, és nyolcezres hátteret jelent. Részben ez az a hívószó, ami idehúzza a hegyek szerelmeseit, a másik része viszont az, hogy ez az egyetlen átkelő Kína felé. Engem is ez vonzott elsősorban, jobb alternatíva híján.

Afganisztánból, a Khyber-hágó felől érkeztem egy nyugodtabb esztendőben, a Budapest-Bishkek szárazföldön lenyomott kilenchetes túrám keretén belül. A Hindukus csodálatos vonulatai után úgy tűnt, látványban nincs tovább, de amikor egy éjszakai rawalpindi indulást követő reggelen fölébredtem a busz hátsó ülésén, és a hegyektől nem láttam az eget, azonnal tudtam, innen nem másnap kellene továbbállni Kína felé. Persze olyan húzóneveken, mint a fent említett Nanga Parbat, a Hunza folyó völgye, a Rakaposhi, az Ultar meg a Diran csúcsok, vagy a Ladyfinger nem lehet csak úgy átlépni, és akkor még szóba sem került a világ második legmagasabb csúcsa, az Everestnél jóval nagyobb trófea K2 és környéke.

Annak ellenére, hogy Pakisztán nem tartozik a turistaipar kedvencei közé, elég sok utazó jár erre. Végtelen sivatagok, nyüzsgő (és az elviselhetetlenség határán lévő) városok, nehezen megközelíthető, „vad” helyek, a Karakorum jeges csúcsai ugyanúgy hívják a kíváncsi embert, mint Lahore piacai, az itt élő mindenféle népek, na meg az egész országra jellemző olcsóság. Nem is beszélve arról, hogy a sok kényelmetlen zötykölődést kedvelő overlander utazóknak kötelező állomás a Közel-Kelet és India vagy Kína között.

A Karakorum régió legnagyobb városa az Iszlamabadtól „alig” 570 kilométerre, északra található Gilgit. A mindössze párszáz kilométer senkit se tévesszen meg: az Észak-Pakisztánban működő NATCO busztársaság járatával több, mint 14-18 óra eljutni a városba. Az egykor kis hegyi település elképesztő mértékben – vagy inkább mértéktelenül – fejlődik. Az egykor poros falu ma több kilométeren húzódik a Gilgit folyó mentén, ahol mellesleg Stein Aurél is megfordult a 19. század utolsó évtizedében. A mi társaságunk egyelőre kevésbé illusztris. Iszlamabad óta útitársunk, Mr. Idris a beludzsisztáni Kvettából érkezett északra, munka reményében. Valamilyen bizniszbe akar kezdeni, van némi pénze, de Kvettát nem találta elég dinamikusnak, ezért útra kelt a déli afgán határvidéknél jóval hűvösebb és nyugodtabb táj felé. Egyelőre velünk együtt ismerkedik a természettel, de azért délután jár egyet a városszéli raktárak környékén is, hátha éppen ott talál rá a befektetéshez szükséges isteni szikra.

Nyüzsgése és sokszínűsége – az utcán az urdu mellett perzsa, pastu, ujgur és wakhani mellett az angol szó is hallható – ellenére a Karakorum turisztikai központja mégsem Gilgit, hanem az úton északabbra lévő Karimabad, korábbi nevén Baltit. Innen indul a legtöbb túra – a legrövidebb közülünk mindössze egy-két óra, és az Ultar és a Ladyfinger csúcsokat lehet aránylag közelről nézegetni. Mindenesetre Gilgitben érdemes pár napot eltölteni, a környéken ugyanis hegyoldalba faragott Buddhák találhatók még abból a korból, amikor a buddhizmus elterjedt Ázsia déli része felé. Ezek a Buddhák korántsem olyan monumentálisak, mint az afganisztáni Bamijan szobrai voltak, amíg a tálibok föl nem robbantották őket 2001 márciusában, de azért jópár méteres darabok néznek le a magas sziklafalról. Persze itt Pakisztán északi részén nem kell sokat ballagni egy-egy sziklarajzhoz, ugyanis az elmúlt évezredek utazói több tízezer imát, nevet, képet véstek kőbe a szerencse vagy éppen a jó vadászat reményében.

Karimabadba érve végre azt kapja az utazó, amiért jött: a többszázezres Gilgit helyett párezres falu erőddel, hatalmas szintkülönbségekkel, és mindenfelé szétterített száradó sárgabarackkal. Nem nehéz kiváló kilátással rendelkező hostelt találni, és ilyen helyen társaság is gyorsan akad a túrázáshoz. Az ajtónkból kiválóan látszik a néhány napi járóföldre lévő 7257 méteres Diran, és fejenként egy dollárt kell leszurkolni a meglehetősen egyszerű, de tiszta szállásért. Ekkora összegbe könnyen beletörődünk, és a kissé dohos szoba helyett állandóan a teraszon üldögélünk folyamatosan változó társasággal.

Első hosszabb sétánk a 7788 méter magas Rakaposhi alaptáborába vezet. Útközben iráni turisták jönnek szembe, velünk egy irányba meg cseh hegymászókkal hoz össze a sors. A prágai Jan rutinos versenyző, nem ez élete első magashegysége, és amikor éjszaka halljuk a feljebb lévő hegymászók kiáltásait és füttyeit, kiokosít az éjszakai mászás izgalmairól. Fanatikusok számára üdítő terep, ahol hat-hétezres csúcsok várnak még első meghódítóikra. Másnap délutánra elérjük a Rakaposhi alatt lévő morénahalmot a Minapin gleccser tövében, és keményen megtréfál a táj mérete: sátorverés után a közelinek látszó patakhoz való „elugrás” másfél órás sétává válik, ezzel gyorsan véget is érnek a „nézzük meg azt a helyet a közelben” típusú kilátástalan kalandok.

Karimabadba visszatérve meglátogatjuk Baltit erődjét, ami némi egyszerűsítéssel élve a tibeti Potala-palota mása, csak kicsiben – legalábbis ami a hangulatát idézi. Egészen 1945-ig lakta a környéket uraló Mir dinasztia, majd a palotai viszontagságos életet föladva a család átköltözött Karimabad egyik modernebb részébe. Ma már természetesen nem uralkodnak, csak köztiszteletben álló famíliaként élik hétköznapjaikat.

Másnap úgy döntünk, egy háromnapos túra kiváló célpontja lehet a világ egyik legmagasabban fekvő tava, a majd’ 4700 méteren lévő Rush tó. A Karimabadtól jó másfél napi járóföldre lévő tóhoz át kell kelni a helyiek által férfinak és nőnek tekintett Barpu és a Bualtar gleccsereken, majd másnap kecskecsapásokon fölmászni a tóhoz. Az első gleccseren még tudjuk követni a helybéli nőket, akik hátukon a tűzifával villámgyorsan másznak át a feltorlódott jégen, a második jégfolyamhoz érve azonban már nincs ekkora szerencsénk, és csak több órányi útkeresés és gleccser tetején megolvadt tavakban való fürdés után találunk járható ösvényt a morénahalom mögé. Másnap este, miután megjártuk a Rush tavat, hegyi pásztorok látnak el minket sajttal, és újra keresztülszenvedjük magunkat a gleccsereken. Miután visszaérünk a „civilizációba”, a parányi Hopar és Nagar falvakba, elkezdődik az utazás egyik legjobb része, minden gyerek (legalábbis a vásottabbaké) álma: mivel a lestoppolt mikrobusz minden székén ül már valaki, a tetőcsomagtartóra szállunk. Zsákokkal körbeépítjük magunkat, és kényelmesen megreggelizünk a pazar panorámát bámulva, miközben az alattunk futó járgány hatvannal száguldozik a hétezres csúcsok alatti szerpentinen.

Karimabadból a Kundzseráb-hágó és Kína felé folytatjuk utunkat. Az éjszakát az utolsó valamirevaló városkában, Sostban töltjük. Másnap, úton a hágó felé átlépjük a Kundzserab Nemzeti Park határát. Innentől csak a park terepjárójával mehetünk tovább, sofőrünk közben a hópárducokról mesél, amit néhány szerencsés láthat errefelé. Jóval 4000 méter felett járunk, körülöttünk a Karakorum többi részéhez képest lankás hegyek, de ennek nem szabad bedőlni: mindegyik jóval ötezer méter felett ér véget. Valahol messze mögöttünk a K2, de az nem látszik az útról. Egy órás várakozás után kínai mikrobuszba szállunk, és elkezdjük többórás legurulásunkat Tashkurgan, majd Kashgar felé.

Saját expedíció
A turizmusnak és a hegymászó-expedícióknak hála, a kisebb városokban könnyen össze lehet állítani a felszerelést akár hosszabb túrához is. A hegymászóboltokban a hegyekből visszatért expedíciók levetett felszerelése kapható elég olcsón a zsebkéstől a jégcsákányig, gázfőzőt, zacskós levest, csokoládét és egyebeket pedig szinte bármelyik boltból be lehet szerezni. A kiránduláshoz vezetőt, teherhordót vagy autót minden szálláson tudnak ajánlani, így az előre szervezett túráktól függetlenül magunk is tudunk improvizálni. Vezető nélkül pedig nem árt egy jó térkép, meg odafigyelni a helyiek magyarázatára…

PAKISZTÁN
Pakisztán neve telitalálat. Egyrészt olyan mozaikszó, amely a muszlimok által lakott tartományok – Pandzsáb, Afganisztán, Kasmír, Sind és Beludzsisztán – kezdő és utolsó betűinek összeolvasásával keletkezik, másrészt viszont "A tiszták országa" jelentéssel bír perzsa és urdu nyelven. A tartományoknak nevet adó népcsoportok korántsem békésen élnek egy zászló alatt. A beludzsiak és a kasmíriak saját, független állam megalkotására törekednek, az Afganisztánnal határos Törzsi Területek ellenőrizhetetlenek, gyakorlatilag az állam 1947-es magalakulása óta kötik le a pakisztáni hadsereg erejét. Ez utóbbi törzsi határvidék olyannyira, hogy 2010-ben az ott élő törzsek keményen kiverték onnan a bevonulni szándékozó reguláris hadsereget.

A KKH számokban
A Karakoram Highway 1300 kilométer hosszan vág keresztül a Karakorumon. Ebből 806 km Pakisztánban, a maradék Kínában található. Építését 1959-ben kezdték, és csak 1986-ban fejezték be. Legmagasabb pontja a határon lévő Kundzseráb-hágó a maga 4693 méteres tengerszint feletti magasságával. A Pakisztán és Kína barátságát jelképező út építésébe 892 építőmunkás halt bele az építkezés 27 éve alatt, főleg földcsuszamlások miatt. Az útról jól látható legmagasabb hegy a Nanga Parbat 8126 méteres magasságával.

Attabad-tó
A 2010 januári pakisztáni földrengés hozta létre a Hunza-vidék fővárosától, Karimabadtól délre, megszakítva ezzel a Karakoram Highway folytonosságát. A hatalmas földcsuszamlás 22 kilométeres tóvá duzzasztotta a Hunza-völgy egy részét, ahol azóta csónakokkal szállítják át az autókat – sőt, olykor a teherautókat is. Az utat egyébként 2010 szeptemberében nyitották meg újra a földrengés után.