rebels won the media war

A médiaháború nyertesei

Kelet-Líbia felkelői távol állnak a profizmustól: összevissza buherálják a fegyvereket és az autókat, nincs egységes irányítás, és főleg nincs katonás fegyelem. Egy reguláris csapatok és bombázók ellen vívott háborút biztosan elveszítettek volna még akkor is, amikor a médiaháborút már rég megnyerték.

„Az üzletet is vinnie kell valakinek.” – mondja az a cégvezető Bengáziban, aki pár nappal korábban a kollégáival lement harcolni Ras Lanufba. Most napszemüvegben lengeti a zászlót és cigizik. Ezzel sokan vannak így: hétköznapi emberek lemennek a frontra, harcolnak egy kicsit, majd hazatérnek a családfenntartáshoz és a munkához. Átlagos arcok, akikből előbb-utóbb hősök, mártírok, rosszabb esetben egy életre nyomorékok lesznek. A lelkesedést semmi sem tudja kiölni belőlük: a kórházban szétégett emberek utolsó erejükkel a győzelem jelét mutatják. Akiben van egy csöpp élet, elkéri a katona fegyverét, zászlót akaszt maga mellé, úgy pózol a fotósnak, majd visszacsuklik ágyára.

Az össznépi fakultatív harcolásnál sokkal profibban kezelik a médiát a felkelők. Úgy látszik, a nemzetközi figyelemben sokkal inkább bíznak, mint az egyenlőtlen küzdelemben. Az újságíró, tévés, fényképész körülbelül olyan státuszban van, mintha felszabadító hadsereg katonája lenne. Mindenki mosolyog, integet, tiszteleg, de ami ennél is fontosabb, a munkájában segíti a médiamunkást. Az újságíróknak tömegek nyilatkoznak, a fotósnak fegyverrel pózolnak, mutogatják a roncsokat meg a sebesülteket, a tévéseknek pedig hosszú sorozatokat lőnek a levegőbe és elviszik őket a legújabb becsapódások helyszíneire. Így aztán az összes riport színes-szagos, van benne lövöldözés, zászló, sebesült, üvöltő tömeg, elpusztult épület, és az egész világ ezt nézi, amíg az egészet le nem törli a képernyőről egy tizenvalahány ezer kilométerrel odébb történt földrengés és cunami. A CNN akkor Japánra néz, és a címoldalról lekerülnek a felkelők.

De még a pózolásnál is fontosabb az az infrastruktúra, amit Bengáziban építettek ki a nemzetközi sajtó számára. Itt ugyanis elképesztő szervezésnek vagyunk szemtanúi. Két romos és kiégett épületet félig kitakarítva kineveznek sajtóközpontnak. A fél országban nincs internet, még a legdrágább szállodában sem, csak itt. Először egy-két szobával működik, aztán berendeznek tévéstúdiót, „calligraphy department”-nek nevezett transzparensgyárat, napok alatt kifestenek és munkahelyszerű állapotba új szobákat, végül az egész kóceráj budapesti romkocsmához lesz hasonlatos. Még a közönség is majdnem ugyanaz: újságírók, fényképészek, tévések meglehetősen nemzetközi kavalkádja. A falakon graffitik és karikatúrák, wifi, a kedves nénik hozzák az ingyen kaját a közeli étteremből, hogy egy percre se kelljen abbahagyni a munkát, a trainspottingos vécéket pedig kitakarítják. A bejáratnál és néha a tetőn fegyveres vigyázza a rendet, az ajtónál bárkit lehet ugrasztani újabb feltöltőkártyáért meg cigiért, és a háttérben falra rögzített LCD tévén nonstop megy a CNN.

A „hírek” dinamikája bámulatosan egybeesik az utolsó napokban. Miután mindenki megtelt a cunami legsokkolóbb képeivel, Kadhafi csapatai is közel értek Bengázihoz. Ekkor visszatér a figyelem a felkelőkre, és néhány napon belül a tehetetlen, határozatlan és korábban hasonló hibát már elkövetett ENSZ BT végre megszavazza a repüléstilalmi övezetet. A hadigépezet beindul, az ezredes erőit megosztják a bombázások, a felkelők lélegzethez jutnak.

Médiafronton Tripoli olyan szánalmas kísérletekbe bonyolódik eközben, hogy a BBC munkatársai nevében sírva kérném, hogy rendeljenek haza. Ott ugyanis az újságírás megcsúfolása zajlik. A nemzetközi stábokat különbusszal viszik a bombázások helyszínére. Ahol aztán semmit sem találnak: sem sérültek, sem holttestek, csak kilőtt tankok, meg pár raktár. A legtöbb épület sértetlen. A kamera folyamatosan azon a negyven-ötven emberen pásztázik, akiket a meggyőződés, az agymosás vagy a készpénz kivezérelt a térre. Egy lebombázott, két-három kiégett katonai teherautót rejtő raktárban elhangzik a líbiai tudósítások legszánalmasabb párbeszéde Kadhafi strómanja és a CNN riportere között:

Riporter: „Hol vannak a sérültek?”
Stróman, a teherautóra mutat: „Ez a mi pénzünk. Miért kellett lebombázni?”

toyota war pickups

The king of wars

Toyota has created something really cool decades ago. Japanese have found out that the greater part of the world's roads are not so good (the word ‘bumpy’ is just euphemism, those roads are hopelessly shit), while there is a lot of people who like to carry more and bigger things than their European counterparts. In contrast with the trunk designed for a weekend shopping at Wal-Mart, the pickup has unlimited space. You can mount a heap twice the car’s size on top of it, there is place for fifteen standing people, half a dozen sheep can also easily fit on there, even a camel, all of which is hardly true for a normal off-road car’s trunk. Not to mention the heavy weaponry or anti-aircraft guns built on the platform.

The Toyota's career is unstoppable: In Afghanistan, the long-distance transport’s name is Toyota, not bus. The war between Chad and Libya in 1986-87 notorious called ‘Toyota war’ (or if you never heard about that, now is the time to read a little bit). In this war the Chadian troops invaded the Libyan troops on Toyotas, and they are very badly weakened, although there is little correlation between the two. In the past decade, the Saudis equipped the Taliban with this Japanese brand.

The secret of Toyota is that it is an unassuming and undestroyable machine. The huge TOYOTA inscription at the back of the car is a genius idea. It is a free advertising for the company: when war photographers take pictures in any of the world's conflicts, on almost all of those images you can spot the logo. In Hungary, you cannot count on such machines, upgraded with an arsenal just yet, their appearance would certainly cause mass interest. So whoever wants to photograph cars adapted to the battlefield, should at least visit North Africa.

A háborúk királya

A Toyota létrehozta a tutit. Ráadásul nem most, hanem évtizedekkel ezelőtt. A japánok ugyanis rájöttek, hogy a világ nagyobbik felén nincsenek túl jó utak, miközben az ott élők sokkal nagyobb dolgokat szeretnek szállítani, mint európai kollégáik. Az itthoni polgári tescos bevásárlásra tervezett csomagtartóval szemben egy pickup platója a végtelenségig zsúfolható. Építhető rá az autónál kétszer nagyobb kupac, állva akad hely vagy tizenöt embernek, fél tucatnyi birka is simán felfér oda, esetleg teve, ami aligha mondható el egy sima terepjáró hátsó csomagtartójáról. Nem is beszélve a nehézfegyverzetről, vagy a platóra épített légvédelmi eszközökről.

A Toyota karrierje megállíthatatlan: Afganisztánban a helyközi közlekedés neve már Toyota, nem pedig busz. A Líbia és Csád közti 1986-87-es háború pedig Toyota-háború néven került be a köztudatba (vagy ha nem került, most itt az ideje utánaolvasni egy kicsit, csak úgy hobbiból).

Ebben a háborúban a csádiak Toyotákkal nyomultak a líbiai csapatok ellen, és nagyon csúnyán meggyengítették őket, bár a kettő között nincs sok összefüggés. A múlt évtizedben a szaúdiak látták el japán kocsikkal a tálibokat.

A Toyota titka az igénytelen és mindenhol bevethető, lezúzható masina, megjelenésében pedig hibátlan ötlet a platóra rajzolt hatalmas TOYOTA felirat, ami kellő ingyen reklámot biztosít a cégnek, amikor a világ összes fotósa háborút és konfliktust fényképez – és minden fényképen ott figyel a logo. Még az analfabéták is felismerik a nagy, nyomatott piros betűket. Magyarországon ilyen gépekre egyelőre nem kell számítani, felbukkanásuk minden bizonnyal okozna némi csődületet. Így aki harctérre adaptált autókat akar fényképezni, legalább Észak-Afrikáig kell elzarándokolnia.

libyan cartoons

LIBYAN CARTOONS

Aki hosszabb-rövidebb ideje követi Kadhafi pályafutását, annak eléggé nyilvánvaló, hogy a Mester nem teljesen százas. Ezt jól érzékeli a népe is, amely néhány napon belül kollektív karikatúra-rajzszakkör-kalligráfia workshoppá alakult. A több ezer, a politikai korrektségtől alkalmanként igen távol álló (és ebben a Mester hagyományait követő) rajzból komoly utcai kiállítások készültek. Íme, néhány gyöngyszem a 21. századi líbiai politikai karikatúra újhullámából.

2011. márciusa, Bengázi

It is quite obvious to those who have been following Gaddhafi’s career in the last decades that the Master is not completely sane. His people realized this, and in a couple of days created cartoon/calligraphy workshops to express their “killing” jokes, void of any political correctness (thus following the Master’s traditions). They created the best open-air exhibitions in the streets of Benghazi. Here are a few masterpieces of the 21^st century’s Libyan political caricatures.

Benghazi, March of 2011

...and the street-exhibitions...

libyan revolt

Az a helyzet, hogy vagy blogot írok, vagy cikket, vagy jelentést, de egy kicsit mindegyik üti a másikat. Mivel a blog a hobbi, a többi meg a napi betevő, ezért kénytelen vagyok visszafogni magam az infóáramlás tekintetében. Pár durva sztorit a munkám miatt nem publikálhatok, pár másikat meg már időközben megírtam. Úgyhogy kaptok most egy öszvérsztorit, az fn.hu-n megjelent cikket, kissé persze belejavítva…


Líbia: bedrogozott al-Kaidás vagyok

A helyzet szinte idilli, az emberek mosolyognak, integetnek. Tisztogatják a felszerelést, cigiznek, beszélgetnek, telefonálnak. Hogy mégse tévesszük össze őket valami kedélyes piknikező társasággal, arról a részletek gondoskodnak: a felszerelés hevederekből és légelhárító ütegekből áll, a beszélgetések témája a közeledő harc, és a Kadhafi iránt érzett gyűlölet, a telefonálás pedig a lőszerszállítmányok leszervezése. A Ras Lanufnál lévő utolsó checkpointon vagyunk, tovább nem engednek a felkelők. Ott kezdődik majd a komoly háború.

Reggel még mindenki zúzottan álmos, útszéli kávézóban toljuk a neszkávét meg a cigit, és közben bután nézzük a mindenféle fegyverzetet, meg a körülöttük pózoló helyieket. Befut pár francia fotós a szállásunkról, ugyanúgy kávé, cigi, pár kép. Hiába, ez is egy meló, itt mindenki ugyanazokat a köröket nyomja. Az újságírónak, fényképésznek, tévésnek nincs sok lehetősége: vagy Bengáziban marad, vagy őrülten ingázik Bengázi meg a front közti 0.1x500 kilométeres szakaszon, ami gyakorlatilag a frontra vezető aszfaltcsíkot jelenti. Egyszer inkább érdekes, mint jó, többedszerre pedig olyan kocsiért imádkozol, ami tud menni 200-zal, ha nyomod neki.

Ahogy elhagyjuk Bengázit, egyre szaporodnak az ellenőrző pontok. Mindenki mosolyogva továbbint, de egyre többen kérdezik, mi keresnivalónk van arrafelé. Az egyik katona fél tálca üdítőt ad be az ablakon. Visszautasítjuk, de tovább erősködik, végül magunkkal visszük. Egy másik kézzel barkácsolt bombát vesz elő a zsebéből, és közben huncutul vigyorog azon a pusztításon, amit egy ilyen ártalmatlannak tűnő tégladarab okozni képes. Ahogy közeledünk a front felé, egyre több a homokbucka mögé telepített légvédelmi üteg, és a kilőtt autó is az út mentén. Mindenhol megállunk tankolni, ha esetleg rosszra fordul a helyzet, ne az üzemanyaghiány legyen a legnagyobb problémánk.

Ras Lanuf, utolsó ellenőrzőpont. Az út eltorlaszolva, egy katona félreállít. Talán kétszázan, ha szorgoskodnak a város felé vezető elágazásnál. A nehézfegyverzetet szerelik össze, ecsettel tisztogatják a lőszeres hevedereket, olajozzák a gépfegyvereket, házakban halmozzák föl az ellátásra érkező vizet, üdítőt, élelmiszert. Egyelőre mindenki nagyon bőkezű, és senki sem nyugszik addig, amíg minden zsebünk meg nem telik a nekik szánt ellátmánnyal. Így utólag nézve kicsit túlbiztosították magukat kajával meg vízzel, napokkal később már rég vissza lettek nyomva két várossal hátrébb.

„Csak a mi utcánkban hat temetés volt az elmúlt két hétben.” – kezdi a történetét Abdul Salem, egy huszonöt éves bengázi srác. „Szar ez az ország így. Rossz az oktatás, az egészségügyi ellátás, alacsonyak a fizetések, nem lehet megélni. Hova lesz az a mérhetetlen vagyon, ami bejön az olajból? Kadhafi azt mondja, a pénz a népé, és ne aggódjunk, ő majd vigyáz rá. De mi ebből semmit sem látunk.” Salem remekül tud angolul, egy ausztrál cégnek fordít, de most az sem alkalmazza a forradalom miatt. Egyetlen vágya, hogy Kadhafi eltűnjön, és vele együtt ő is: Skandináviába akar költözni a rokonaihoz. Oda, ahol mindig hideg van.


„Mivel sok veszteni valóm nincs, harcolok. Csak adjanak fegyvert. Amikor elkezdődött a felkelés, megjelentek az afrikai zsoldosok. Sokakat megöltünk közülük.” – komorul el, majd hozzáteszi: „láttuk mi megy Irakban, ha megjelennek az amerikaiak. Azt akarjuk, hogy támogassanak minket, de ne szállják meg az országot. Ha egy amerikai katona Líbia földjére teszi a lábát, megölöm. Akkor ellenük fogok harcolni.” Ez az indulat fűti, amiért majd’ 500 kilométert utazott szülővárosából, hogy fegyvert ragadjon. Sok ilyen lelkes amatőr van a felkelők között, és a későbbi események bebizonyítják, a háborúhoz kevés a bátorság. Sokkal inkább pénz kell, tapasztalat, meg egy nagy adag geciség. Ebben Kadhafi sokkal jobb.

Fülsiketítő sorozat szakítja meg a csendet, a nehéztüzérséget tesztelik, nem mellesleg kiváló póz az itt megjelent médiamunkásoknak. Mert a felkelők pontosan tisztában vannak vele, a nemzetközi szimpátia nélkül nincs esélyük. Persze nemcsak ezért barátságosak a külföldiekkel, hanem természetükből adódóan, de ez sem mellékes szempont. Mindenki beszél, pózol, mutogatja a fegyvereket, tüzeli magát. Egy-egy belelkesülő ember köré tömeg gyűlik, a riporter meg csak néz, amikor az egyedül félrehívott interjúalanya mögött harmincfős felfegyverzett, zászlókat lobogtató, Allah Akbart üvöltő tömeget talál néhány perccel az első kérdés után. Mi is megszopjuk, de a tévében ez mutat jól, úgyhogy mindenki boldog a végén.

Kisebb tömegre leszünk figyelmesek, bőszen rugdosnak valamit a földön. Kadhafi Zöld Könyvét szégyenítik meg az összes létező módon: késsel szétvágják, megtapossák, csikket nyomnak el rajta, végül meggyújtják. „Ez egy hatalmas baromság! Egyetlen értelmes mondat nincs benne! Egy bedrogozott ember lázálma!” A drogokról jut szembe: Kadhafi retorikája szerint a világ legveszélyesebb helyén voltam, a világ legveszélyesebb elemeként: tőle tudtam meg, hogy bedrogozott al-Kaidás vagyok. Csak azért, mert nincs vízumom.

Később bemegyünk Ras Lanufba. A várost kedd éjjel evakuálták: a felkelők nem tudták garantálni a város biztonságát, mert nem rendelkeznek éjszakai harchoz szükséges eszközökkel, Kadhafi erői pedig a közelben voltak. A kisváros csinos Földközi-tengeri üdülőhely egyébként, most csak néhány felkelő lófrál benne. Ras Lanuf új építésű kórházában kusza összevisszaság, egyetlen orvos maradt, hogy tartsa a frontot – ebben az esetben szó szerint. A tengerpart luxusszállóba befészkelték magukat a felkelők, így legalább kényelemes körülmények között tartják fenn a rendet. Az étteremben félbehagyott vacsorák, ahogy a menekülők letették a kanalat. Mi meg aljas módon nekiállunk hatalmas ebédet kerekíteni az előre beszerzett döglött csirkékből. A fegyveres arc meg csak néz, miközben nyomjuk a Kelly hősei jelenetet: a háború szélén pár elmebeteg damasztabrosszal, virággal dekorált asztalánál, csillivilli étkészlettel burkolja a dögöt, természetesen a tengerparton. A felkelők meg csak csodálkoznak, honnan jöttek ezek az őrültek. Az egyik harcos csávó előkeríti a 42-es asztal számát, így Kadhafi uralmának évei is jelen vannak köztünk. Egy francia újságíró csaj is előkerül, de ő sem hiszi el, amit lát, így a konyhai munka és a terített asztal láttán annyit tud kinyögni, „what a service”… (az ötletért és a kajáért maxpont Marosi Tóninak:)

Egy utcával odébb szakállas alak invitál, hogy mutat valamit. Bomba esett egy vadonatúj házra, gyakorlatilag lakhatatlanná tette. A kertben két méter mély bombatölcsér. A szomszéd sarkon óvatosságra int: fel nem robbant bombát mutat, ami a fél utcát letarolná, ha mégis felrobbanna. „Ja, én nem itt lakom, hanem innen 380 kilométerre. Átjöttem harcolni.” – válaszolja arra a kérdésre, hogy az ő háza sérült-e.

Egy órával azután, hogy eljöttünk a frontról, bombázás zaja hallatszik, majd néma csönd. Három mentőautó száguld el az ellenkező irányba, mi meg behajtunk egy útszéli mobil ambulanciára érdeklődni, mi történt, de túl nagy a káosz. Végül egy ottmaradt kiváló fényképészt, Sopronyi Gyuszit hívunk információért, aki komoly tűzharcról számol be, ami az imént ért véget. Ezúttal megúsztuk, az újságírók és a tévések vérmérséklet szerint szitkozódnak vagy megkönnyebbülnek, hogy lemaradtak a „hírről”. Gyuszi mindenesetre „jól járt”, az első sokk után inkább hazajött Bengáziba, a felvétele viszont ott megy a CNN-en, és már azt is tudom tőle, hogy lehet látni a feléd jövő golyókat.

Hazafelé menet Bengázi felé félreállított mikrobuszra figyelünk fel. Előtte sorban állnak feketék, helyi kísérőnk szerint csádiak. Most, hogy Kadhafi fekete zsoldosokat vetett be népe ellen, boszorkányüldözéstől kell tartani. Az emberek vigyázban állnak, egyesével megmotozzák őket, átnézik az irataikat, egyet kiemelnek közülük, a maradék tovább megy a front felé. Mi meg az ellenkező irányba, miközben a rádión az aznapi hadijelentés harsog őszinte lelkesedéssel: a bombázás ellenére a felkelők előrenyomultak, és elfoglalták a következő települést, Ben Dzsavvadot.