Iskolapadban Teheránban

Régen imádtam egyetemre járni. Részben a tanulmányok, részben – na jó, nagyobb részben – az életstílus miatt. Hét évvel, két diplomával és egy félig elvégzett szociológia szakkal a hátam mögött úgy éreztem, ideje végre sokkal többet utazni és lehetőség szerint pénzt is keresni. Azóta bejártam a fél világot, éltem erre-arra, pénzt is kerestem, de a szervezett tanulás nem volt hangsúlyos. Nyári egyetem Vilniusban, pár egyhetes tréningek a közbeszerzéstől a durva helyeken való biztonságos létezésig (ellőtt lábú eszméletlen kollégát hogyan hozol ki a rakétázásból meg hogy viselkedj ha elrabolnak és hasonlók), online kurzusok a fejlesztési újságírástól a környezetileg fenntartható turizmus Zanzibáron-ig volt minden. 

Qeshm, háttérben a Perzsa-Öböl

Mivel elég sok időt töltök Iránban, és egyre eldugottabb helyeken egyre extrémebb programjaim vannak, felmerült az igény, hogy tanuljak fársziul, ami sokat segít, ha mondjuk öreg hegyi emberektől kell segítséget kérnem valahogy az Alborz négyezresei között. Jelentkeztem is a helyi Balassi intézetnek megfelelő központban, ahol végtelennek tűnő hivataloskodás és adminisztrálgatás után elfogadták a jelentkezésem és újra diák lehettem. Minden nap iskola, szedett-vedett iskolatársak és kollégiumi élet várt rám Teheránban. Ez utóbbit, mármint a kollégiumi életet még egyetem alatt ki akartam próbálni egy időre, de mindig győzött a lustaság és a praktikum, és sosem laktam 10-15 perc sétánál távolabb az épp aktuális kampusztól.

Qeshm

Az iráni hatóságokkal való kilátástalan küzdelmeimről vastag  könyvet lehetne írni, minden esetben hozzátéve, hogy a problémámat sikerült megoldani – leginkább valamilyen unortodoxiával, de ugye az országnak amúgy is az a szlogenje, hogy „everything is possible and nothing is impossible”. A lényeg, hogy mire lejárt minden határidő, leadtam időben minden papírt, azoknak a fordításait, majd hivatalos fordításait, majd különböző szervek által jóváhagyott és lepecsételt hivatalos és hitelesített fordításait, kaptam egy levelet, hogy mehetek a budapesti követségre a vízumért. Éppen Kirgizisztánban és Kazahsztánban snowboardoztam, így erre sajnos nem volt módom, de a naptár szerint végül még pont becsusszantam a Mindent Eldöntő Legvégső Határidőbe Ami Után Nincs Tovább.

A budapesti követségen minden simán ment, megkérdezték, mikor indulok, és előző napra visszahívtak a vízumért. Megjelentem az adott napon, amikor közölték, hogy a vízumkérelmem visszautasították, és sorry. A következő két hónapra nem volt más dolgom, repjegy megvan, szóval Budapesten nem maradok, az tuti. Végül megszületett a salamoni döntés, hogy akkor kapok egy másmilyen vízumot, és majdcsak lesz valami (az univerzum működéséból adódóan olyan lehetőség ugye nem létezik, hogy nem lesz semmi).  

Az országba simán bejutottam másnap, de az intézetben közölték, hogy sajnos ezzel a vízummal nem kezdhetem meg a tanulmányaim. Végül a külügyminisztériumban, valamint az immigration police irodáiban töltött három nap után kicseréltem a vízumom (nem is tudtam, hogy lehet ilyen utólag, de kezdő, aki meglepődik ezen) és elhárult minden akadály.

Qeshm

A hivatalokban töltött három napot úgy kell elképzelni, hogy nagyjából fél 10-re bootolnak be a dolgozók, előtte kár odamenni, viszont délben kitör az ebédszünet, amit kajakóma és kávézás követ, azaz érdemi munka már nem folyik. Így egy nap csak egy dolgot lehet elintézni, de legalább kiszámítható és nekem is csak 2-3 órám megy el ilyesmikre.

Két kollégium közül lehetett választani: az egyik az ún. belvárosban (most tekintsünk el attól, hogy Teheránnak nincs belvárosa. Vagy ha van, az akkora, mint Budapest Zuglótól Budafokig), a másik meg a város legészakibb utcájában, annak is a legtetején, szintben több száz méterrel a város fölött. Mivel el akartam járni futni a hegyre (értsd: Tochal, 3933 méter, nem a Gellérthegy), nyilván az északit választottam. Így olyan dolgokkal kellett megküzdenem, hogy minden aránylag messze van, és időnként kevés taxi jár arra, cserébe nincs túl nagy forgalom, zsúfoltság, tiszta a levegő, és amikor a városban szottyadt eső esik, addig Velenjakban minden havas. És innen csak 35 perc az intézet. Gyalog is, meg busszal is, taxival csak fele annyi. Ráadásul ez Teherán egyetlen családi kollégiuma, azaz fiúk, lányok együtt laknak, egy épületben, egy emeleten és nincs az az iszonyat tesztoszteron a levegőben, mint a szomszédos fiúkoliban, ahol párszáz 20 és 25 év közötti iráni és afgán osztozik szocreál lakótömbökön. Ja, a mi kolink 11 emelet magas, nekem a kilencediken jutott egy elég szép panorámás apartman egy olasz lakótárssal meg egy japán szomszédlánnyal.

Kilátás a koleszből, Velenjak, Teherán

A taxizás minden nap kihívás volt, az Uber helyi megfelelőjét, a Snapp-et használja mindenki. Mármint akinek vagy egy hónapnál frissebb a sim kártyája, vagy komoly pénzért regisztráltatta a telefonját és nincs blokkolva a készüléke, nem úgy, mint az enyém, amihez kell egy router, amúgy meg fényképezőgépként funkcionál. A Snapp szolgáltatás nevetségesen olcsó, általában 60 dollárcent volt az intézetig, amit néha négyen szétdobtunk. A sofőrök többsége viszont teljesen retardált a technológiához, általában tízből egy talált oda, ahol vártunk. Ők mindig kaptak jattot, a többiek meg telefonálgattak, hogy hol vagyunk. Pontosan ott, ahol a GPS jelöl, mondtuk nekik, amire azt válaszolták, hogy nem pontos a GPS. Mivel térképet olvasni nem tudó taxisokkal perzsául vitatkozni egy általuk ezek szerint ismeretlen technológiáról nem tartozott a top 10 reggeli rutinfeladatok közé, ezért leginkább annyiban hagytuk, hogy persze, persze, a GPS...

Qeshm

A kezdő perzsa csoportunk elég vegyes, és már a kurzus elején kiderültek mindenkiről a sötét titkok. Volt nyolc kínaink, akik már a második és harmadik körüket nyomták a kezdő kurzuson, mert egyszer sem sikerült átmenniük. Nagyjából a negyedik napon kerültünk egy szintre, olvasni ugyan kicsit gyorsabban tudtak, hála a féléves kezdő rutinjuknak, viszont a hatodik hét végén még mindig az első napi alapokkal küzdöttek. Folyamatosan szekunder szégyenben éltem, annyira kínosan buták voltak. Eleinte próbáltam kulturális magyarázatot találni, de aztán föladtam. Tenyérre írt puskák, amik a terem túlvégéről látszottak, teljesen érthetetlen hablaty, amit nemhogy a tanár, de még ők maguk sem tudtak se dekódolni, se megismételni, és a totális érdektelenség jellemezte őket. Kicsit fel is húztam magam, hogy nekem a diplomáimat kellett fordíttatni és mindenféle skilljeimet alátámasztani, hogy itt tanulhassak, velük kapcsolatban pedig őszintén csodálkozom, hogy tudtak idejönni repülővel, amikor a kínain kívül semmilyen nyelvet sem beszéltek. Amikor pedig kiderült, hogy fél év alatt nem ettek még helyi kaját, mindenféle kapcsolatot megszakítottak velük és egy reggeli biccentésen kívül nem kommunikáltam többé. Őket egyébként a kínai állam nyomta be ide, mint afféle soft power, hátha elég nagy tömegben lesznek itt és idővel akad köztük egy fénylő csillag, aki megtanul írni-olvasni és lehet valami hasznát venni a későbbiekben. Az én csoportomban úgy tűnik, ez kidobott pénz volt. A többi, haladóbb csoportból megnyugtattak, hogy csak folytassam a tanulmányaimat, a kezdőcsoportból ugyanis egyetlen kínai sem jutott tovább, legalábbis ebben a terminusban biztosan nem, úgyhogy ha el akarom őket kerülni, nem kell csinálnom mást, mint megugrani az első vizsgát.

Az mondjuk elég vicces volt, amikor a kínai csajok a „mit ettél” kérdésre bepróbálkoztak az „anar” szóval (gránátalmát jelent amúgy), de mivel nem ejtik az r hangot, fél percig azt hajtogatták, hogy anal, anal, anal, anal.

A csoportban amúgy egy német sráccal voltunk az igazi kezdők. Ománi csoporttársunk nyilván tudott már írni-olvasni, pár csajszi meg az iráni férje miatt kötött ki itt, vagyis elég sanszos, hogy naponta gyakorolják a nyelvet. A felsőbb csoportok európaijai főleg politológia-nemzetközi kapcsolatok-közel-keleti tanulmányok vonalról érkeztek, és jó érzékkel Iránt választották az arab világ helyett.

A kollégiumban gyors karriert futottam be, miután kiderült, hogy leginkább én ismerek helyeket az országban, valamint én tudok utcán nem kapható dolgokat beszerezni, hála a másfél évtizedes barátkozásaimnak.

Maranjab másnap

A hétvégékre mindig utazást terveztem, a harmadik után azonban elment a kedvem az egésztől és inkább Teheránban maradtam. Először Kashan mellé, Maranjabba mentünk a sivatagba egy klasszikus piknikezésre: este behajtottunk a dűnék közé, tábort vertünk, hatalmasat ittasodtunk, húst sütöttünk, zene, tánc, végül valamikor hajnalban mindenki elájult. Másnap sivatagban lézengés, kocsival önmagunk elásása és kiszabadítása, homokdűnéken motorozás és a többi hasonszőrűvel vegyülés volt a program.

Következő hétvégén ötnapos ünnep volt (pontosabban négy, csak beiktattam egy plusz napot), ezért nagy ugrása vállalkoztam, és egy ismeretlen csapattal lementünk az Öbölbe sátrazni, konkrétan Hengam szigetére. Ezt úgy kell érteni, hogy 1400 kilométer vezetés, utána mindenféle szabadprogram, végül 1400 km vezetés, szóval ha legközelebb ilyenre lesz lehetőségem, biztosan kihagyom/repülővel megyek/két hétre megyek. Az igazi kihívás azonban nem ez volt, hanem az ismeretlen társaság. Pontosabban egy embert ismertem, aki elhívott, a másik tizet meg nem. Azzal a tervvel vették el az eszemet teljesen, hogy búvárkodni fogunk, sziklát mászni meg kanyoningolni, és azonnal igent mondtam. Ráadásul két olyan szigeten, ahol még nem jártam korábban.

Az már lefelé úton kiderült, hogy a fentiekből a két eddig nem látott sziget biztosan kiesik, másnap meg az is, hogy se búvárkodni, se sziklát mászni, se kanyoningolni nem fogunk. Annál inkább út szélén álldogálni amíg a többiek cigiznek, és természetjárás helyett túlzsúfolt bevásárlóközpont lesz a kiemelt célpont. Végül nagynehezen elvergődtünk Hengam-ra, ahol már kétszer voltam korábban, mondjuk még egyszer sem sátraztam, szóval legalább ennyi újdonság volt benne.

Még szerencse, hogy kempingezni hívtak. Előtte a haverom megkérdezte, tudok-e sátrat és hálózsákot hozni, mintha én lennék a házigazda, akinek mindene is van a garázsban és nem egy farmerrel meg négy pólóval érkeztem volna Iránba. Szóval kértem kölcsön cuccokat. Hengamon kiderült, sátrat kizárólag én hoztam, ahogy hálózsákot, valamint fejlámpát és föltöltött powerbanket is. Cserébe náluk nem volt kaja, csak két kiló krumpli meg egy aluminium fazék. Mint kiderült, ez lesz a vacsora. Se olaj, se só nem volt hozzá. Összeállt a kép (nem siettem el): egy rakás városi gyerek, aki nemhogy vidékre, de még a konyháig sem jutott el soha, kitalálta, hogy csinálnak egy fasza hétvégét, mint a filmekben, csak stábot nem vittek hozzá. Szerencsére angolul senki nem beszélt igazán, így nem kellett attól tartanom, hogy bármely beszélgetés mélységet kap, esetleg eszkalálódik a konfliktus.

Mielőtt végleg elszenesedtek volna a krumplik, úgy döntöttem, vaksötétben elgyalogolok az egy óra járásra lévő faluba és ott szerzek valami ehetőt az egyetlen nénitől, aki előző nap falafelt sütött az egyik sarkon. Erre persze mindenki rájött, hogy szén helyett jobb a falafel, és ahelyett, hogy expedíciót szerveztünk volna, mindenki jelezte az igényét, hogy még mit hozzak, ha már úgyis arra megyek. Ekkor döntöttem el, hogy megvacsorázok és senkinek semmit nem hozok. Végül az egyik okos, aki a többinél is éhesebb volt, kitalálta, hogy jöjjek vissza motorral, mert akkor nem egy óra az út vissza is és azt leszervezi nekem. „Aha, szóval van egy telefonszámod egy motoroshoz?” – merült fel a kérdés, majd a rábólintás után elpattant bennem valami és elhatároztam, hogy másnap egyedül folytatom a túrám. „Akkor miért nem hívod föl, hogy vegye meg nekünk az összes szart, falafelt, csipszet, kólát és hozza ide?” „Húbazdmegdeokosvagy”. És más diktálta is a listát. „Hozzon két liter arakot is” – próbálkoztam be, és csont nélkül átment a kérés. Szóval hagytak volna két órát gyalogolni egyedül a vaksötétben, hogy lássam el az egész csapatot. Húsz perc múlva minden kéznél volt, szerencsére az arak is, az eddigi legjobb, helyi gyártmány, datolyából.

Sátrazás Hengamon

A másnapi lelépésem sem ment könnyen. Hajnalban keltettek az arcok, hogy esik az eső és fáznak. Amíg szelfiztek a parton, lebontottam a tábort és az első csónakkal elhagytuk a szigetet. A mólón találkoztam egy cimborámmal, aki 1600 kilométerre innen Sariban él, és két évvel korábban fölvett stoppolás közben Irán északi részén és azóta sem hallottam felőle.

Átmentünk Qeshmre, ami nagy kedvencem, egy geológiai csoda az egész sziget. Pár órát barangoltam egyedül, majd naplementekor, a sziget komptól legtávolabbi partján a haverom szólt, hogy úgy döntöttek, maradnak még pár napot. Mivel induláskor megbeszéltük, hogy most nem nyaralok, vissza kell érnem Teheránba. Hát, az szívás, akkor jó utat. Kösz bazdmeg, legalább a legközelebbi faluba vigyél el innen. Végül taxival, komppal, megint taxival, és hatalmas kerülővel, 36 óra folyamatos utazással jutottam vissza Teheránba. Egyébként meglett volna 24 óra alatt is, de az ünnepek miatt minden fullon volt, Bandarból nem volt busz Teheránba, csak Shirazba, ami egy laza 4-500 kilométeres kerülő. Még próbálkozhattam volna stoppolással, de éjszaka volt, esett az eső és a telefonom is, meg a powerbankom is teljesen lemerült, térkép nélkül meg nem sok értelmét láttam.

Ez a kirándulás jó lecke volt, ezentúl mindig megkérdezem, kik jönnek, és leginkább azt, hogy miért. És hogy mások milyen cuccot hoznak. Szerencsére Qeshmen a túra szép volt, Hengamon tudtam sznorkelezni, a sátrazás sem volt rossz, szóval összességében elviselhető volt, de azért pár telefonszámot töröltem az  út végén.

Hazaúton Shiraz és Iszfahán között egy megállóban leszólított egy srác a buszról, hogy „Are you metalhead?”, majd gyorsan átült mellém. Kiderült, hogy ő is az, és mellette koncertfotós, van csomó közös barátunk és ő is ott volt 9 évvel ezelőtt a jereváni bábszínházban megrendezett death metál fesztiválon. Gyorsan átküldött pár koncertet a közeljövőben, így kaptam egy újabb remek esélyt a teheráni metáléletben való alámerülésre.

Az első koncert egy blues-rock műsor lett volna, de két óra késés után közölték a házigazda kávézóban, hogy a hatóságok végül mégsem engedélyezték és sorry. Gondolom elég tipikus élmény ez is, úgyhogy elégedetten hátradőltem, hogy a betiltott, illetve nem engedélyezett koncertet első alkalomra behúztam.

Qeshm

Másnap nagyobb sikerrel jártam a Tehran Rock Cafe-ban. Előre oda kellett szólni, hogy megyek, és mivel úgy tűnik, turisztok sosem vesznek részt ilyen eseményen, amint benyitottam, tudták a nevem és volt foglalt helyem. A hagyományos értelemben nem koncert volt, két gitáros srác játszott Judas Priest, Metallica, Malmsteen, Satriani meg Gary Moore számokat. Az egyik fiú vak volt, ő volt a húzónév. Műsor közben befutott Mehdi barátom a csajával, utána pedig elvittek egy dokumentumfilm fesztiválra, ahol bemutatták az iráni Skorpio zenekarról készült filmet. Valamiért a 60-as évek vége, de főleg a 70-es évek kedvezett a Skorpió nevű zenekaroknak, bár a magyar meg a német névrokonaiktól eltérően ők Beatles kópia vonalon futottak be.

Vahid Mollazadeh, a vak gitáros

A teheráni napjaimról majd máskor írok, így is kicsit hosszúra nyúlt ez a mese.

Kisebbségek Teheránban 1. rész: Death metál zenekarok

Death metál őrültként rendkívül hálás vagyok a közösségi oldalaknak. Egy ennyire rétegzene rajongójának lenni elég sokszor magányos buli. A legtöbb metálos sem bírja elviselni ezt a zenét. A baráti körömből sem rémlik, hogy az én zenémet hallgattuk volna valaha egy közös összejövetelen (Iron Maident meg Black Sabbathot persze igen, mert az szinte mindenkinél alap, ilyen egy jó baráti társaság). Mondjuk nem is vártam el soha, cserébe tuctuc sem szólt, meg mulatós sem, sokszor inkább kompromisszumot kötöttünk, mert a Pink Floydot mindenki szereti. Néha, főleg ismeretlen társaságban megpróbálkoznak azzal, hogy akkor most tegyek be én zenét. Ilyenkor szerényen mosolygok és udvariasan, de határozottan visszautasítom a lehetőséget, hogy nem akarok mindenkit azonnal hazaküldeni. Szóval ezzel a death metál mániámmal eléggé egyedül vagyok mindenhol. Ha Budapesten ilyen jellegű koncert van, arra összejön száz ember. Néha kétszáz, néha meg csak harminc. Ugyanezt a magányosságot áthelyezve egy húszmilliós Teheránba, egy másik kultúrába, ahol nincsenek sem klubok, sem koncertek, nos, nem sok esélyem van véletlenül belefutni hasonszőrű fazonokba. 

A Chaos Descent zajbrigád vendég színpadi állattal

Szerencsére az instagram az új facebook, így csak beütöttem a keresőbe, hogy „death metal Iran”, és máris kiadott néhány releváns találatot. Az első az „iraniandeathmetal” nevű oldal, Iranian Death Metal Militia leírással, tele iráni death metál zenekarok logóival és zenéivel. Csak egy üzenet az oldalra, hey dude, metalhead from Hungary, how can I meet you guys, és máris kaptam két-három zenész kontaktot, akik egy órán belül elhívtak házibuliba, ahol még több zenész és rajongó volt, és összekötöttek a következő zenekarral, és így tovább.

Chaos Descent

Az a jó a metál extrém műfajaiban, hogy nemigen vannak kíváncsiskodók és turisták. Vagy teljesen rákattan valaki, vagy teljesen hidegen hagyja. Itt nincs olyan, mint amikor ’90-’91 környékén mindenki Gunsos volt. Egy Morbid Angel vagy egy Napalm Death póló viselése olyan jel, amit senki sem visel viccből. Emiatt világszerte elég erős testvériség hatja át a közösséget. Iránban persze nehéz megkülönböztetni ezt a testvériséget az általános befogadástól, mert mindenki hihetetlenül kedves és vendégszerető. De az hétköznapi élmény Indonéziától Koszovón keresztül Iránig, hogy ha meglátnak hasonszőrű arcok, akkor intenek, köszöntenek vagy odajönnek dumálni. Megkérdezik, miben segíthetnek, és ha tudnak valami jó helyet, elhívnak.

Antropológusokkal valószínűleg bármeddig elvitatkozhatnék azon, hogy a nemzeti /törzsi kultúra mennyire hagyott nyomot a metál legsúlyosabb műfajaiban. Szerintem semennyire, és jobb érvem nincs rá, mint két és fél évtizednyi zenehallgatás a death és black metál berkein belül a világ minden tájáról, nagyjából a műfaj első albumainak kora óta, és az ebből leszűrt tapasztalatok. Meg persze a szakirodalom. Ez a zene annyira univerzális, hogy a különbségek nem a kultúrák, hanem a műfajon belüli iskolák között van. Amik természetesen mutatnak némi földrajzi mintázatot, de ez nem azt jelenti, hogy a floridai meg a göteborgi death metál bármilyen amerikai vagy svéd jellegzetességet képvisel.

Deathtune

A death metál nagyjából egyszerre alakult ki a világ különböző részein a ’80-as évek végén. Az első zenekarok a punk és a hardcore zenék agresszivitását és gyorsaságát vették alapul, és megpróbáltak még gyorsabbak lenni. A heavy metál felől nagyban hatott rájuk az, hogy a metál zenészek tudtak is zenélni. Vallási töltete nem volt (politikai pedig annyi, amennyi szükségszerűen kijött egy Thatcher alatt Birminghamben élő melósból, legalábbis ami az Egyesült Királyságot illeti), egyszerűen csak ez volt az az önkifejezési forma, amivel felnőtt emberek, illetve akkor még egy csomó tini, úgy tudták kifejezni önmagukat, hogy közben nem gyilkoltak meg senkit (a repperek meg a black metálosok gyilkolásztak akkoriban, de az egy másik mese, könyvet lehetne írni róla, és írtak is párat). Mellesleg a legtöbben magas szinten megtanultak gitározni és dobolni és az utóbbi húsz-harminc évben tucatnyi kiváló albumot tettek le az asztalra zenekaronként.

Mindez a kitérő csak azért jutott eszembe, mert elég sok visszajelzést kaptam, hogy milyen jó, hogy ilyen egzotikus dolgokkal töltöm a szabadidőm, mint a teheráni death metál szcéna feltérképezése (aminek még csak a legelején vagyok, és nem tudom mennyi sztori lesz benne). Jelen esetben a helyszín és a politikai/vallási besorolás a különleges, a zene pont olyan, mint bárhol a világon. Aki ősi perzsa motívumokat keres a zenében, az itt rossz helyen jár. Lehet, hogy pár dallam megihlet egy-egy gitárszólót, vagy egy album intrójának felvesznek tar zenét vagy mondjuk szúfi kántálást, de attól még nem lesz olyan, hogy perzsa death metál. Ha fársziul énekelnek, attól sem, és ha azt hörgik el, hogy rohadt volna meg Nagy Sándor mielőtt Perszepoliszhoz ér, akkor sem.

Az Ekwon fantasztikus albuma

Iránban az a műfaj különlegessége, hogy a legalitás határán mozog. Ezt úgy kell érteni, hogy gyakorlatilag be van tiltva, de a rendszer megtűri a jelenlétét. Tehát lehet zenekart alapítani, lehet számokat írni és próbálni (amíg valaki föl nem nyom a hatóságoknál), de nem lehet koncertezni, főleg nem énekessel. A szövegek, függetlenül a tartalmukról, sátánistának vannak kikiáltva, és természetesen tiltva vannak. Megkérdeztem az egyik zenekar tagjait, miért nem írnak egy komor hangulatú súlyos számot mondjuk Husszein imám haláláról, annak a betiltásában semmi logika nem lenne. Abban van vér, lefejezés, keserűség, jó kis nyomasztó sztori. A legkevesebb, amit válaszoltak az imámmal kapcsolatban, f-fel kezdődött és uck-ra végződött. És hogy no way.

A szövegek és a műfaj sátánista besorolása teljesen értelmezhetetlen logikus megközelítéssel. A műfaj már a ’90-es években túllépett ezen a klisén, már ami az alkotói oldalt illeti. Akkor is sokkal inkább volt polgárpukkasztás, és zsigeri egyházellenes katyvasz a vonatkozó műveltség bármilyen jele nélkül, mint kiforrott eszme. Volt benne egy kis lovecrafti Chtulu mítosz, ókori egyiptom, sátán, középkori szekták, minden az emberi lélek és elme sötét oldaláról. Mivel ezek a zenekarok elsősorban vallásellenesek és istentagadók (mármint azok, akik foglalkoznak ilyesmikkel és fontosnak tartják hangsúlyozni ezt az üzenetet), ezért a sátán dicsőítése nemigen állhat az áhitatuk középpontjában. A hatalom szempontjából sátánistának bélyegezni irányzatokat eléggé kényelmes. Semmilyen indoklást nem igényel a valláson alapuló rendszeren belül, és elég könnyű (felszínes és fals) ellenségképet formál ahhoz, hogy a kulturálisan rendkívül távol álló tömegek ne támogassák. Iránban a kultúra Sorosa a sátán.

Végül elmaradt a fellépés

A gyakorlatban mindez úgy néz ki, hogy van sok tucatnyi death, black, thrash stb.metál  zenekar, rengeteg zenész (ahogy egy gitáros srác mondta, ha egy zenekar gitárosa lelép külföldre, csak nyisd ki az ajtót, és már ott fog állni a következő), csomó tehetség, akik gondtalanul zenélnek, próbálnak, albumokat írnak és terjesztenek online, csak éppen fellépni nem tudnak. Vagy ha igen, akkor átmennek koncertezni Jerevánba, Tbiliszibe vagy ahova el tudnak jutni. Iman, az egyik zenekar 40 éves gitárosa mesélte, hogy 25 éve zenél, ezalatt összesen háromszor játszott közönség előtt. Aki rocksztár akar lenni, az nem Iránban kezd karriert - és főleg nem ebben a stílusban, ahol a műfaj nagy öregjei önlló szerzői estjeiken sem mozgatnak meg többet párszár embernél.

Néha egyébként, mindenki számára meglepő, és cseppet sem logikus módon, a hatóságok engedélyezik a koncertet. Így játszhatott élőben nemrég a teheráni Deathtune is. A következő koncertjükre viszont már nem kaptak engedélyt, de mégis fölléptek. Cserébe a hatóságok az összes kocsijukat elvitették. Föllépni esetleg privát partin lehet, de arra még nem jöttem rá, hogy ezt hogy lehet kivitelezni. Irakban voltam egyszer egy pizsamás death metál házibulin, de annyira unplugged volt az egész, hogy metálnak semmiképpen sem nevezném a produkciót.

A fentiekből adódóan egy iráni death metál zenekarnak a története eléggé sablonos. Összejön egy csapat ifjú titán, sokat és gyorsan játszanak és megtanulnak zenélni. Kiadnak pár lemezt online, közben pár tag távozik Kanadába, Ausztráliába vagy Svédországba a rokonokhoz és építész meg designer lesz belőlük. A helyükre hasonló kaliberű arcok lépnek, évtizedes karrier alatt jó eséllyel letudnak két vagy három koncertet, és ez az egész véget ér, amikor minden tag külföldön van már, aki meg nem, az beszáll másik zenekarba.

A végén megemlítenék egy gyönyörű történetet. Amikor érdeklődtem a Chaos Descent zenekarnál, hogy honnan lehet megszerezni hivatalosan az albumukat, a gitáros srác azt mondta, torrentezzem le. Amikor mondtam neki, hogy már leloptam a netről, csak kíváncsi voltam, összehívta a zenekart és büszkén közölte, hogy mindig is arra vágyott, hogy valakinek annyira bejöjjön a produkció, hogy lelopja a netről. Ezzel életében először találkozott egy addig titkos rajongóval, én meg életemben először egy zenésszel, akinek örömet okoztam azzal, hogy ingyen nyúltam a zenéjét. Egyébként Iránban nagy hagyománya van annak, hogy nem fizetnek jogdíjat, és a srác büszkén kalóz népnek vallotta magát. Ilyen egy jó death metál deal, a végén mindenki boldog.

Aki még nem kattintott el erről a népszerű bejegyzésről és még mindig érdekli, íme pár friss zene az iráni szcénából:

Deathtune: https://deathtune.bandcamp.com/releases

Chaos Descent: https://chaosdescentofficial.bandcamp.com/releases

Azooma: https://xtreemmusic.bandcamp.com/album/a-hymn-of-the-vicious-monster

Ekwon: https://soundcloud.com/ekwon-band

Creation of Darkness: https://creationofdarkness.bandcamp.com/releases

És végül ahonnan a legtöbb zenekar elérhető:

Iranian Death Metal Milicia: https://www.instagram.com/iraniandeathmetal/

crazy nights in yerevan

Jereván, megmutattuk!

Tbilisziben vagyok, félig ittasan (vagy talán egészen), mert olyan szállást találtam magamnak öt euróért, ahol ingyen van a bor. Van itt egy csomó koreai meg japán. Most hívott a csajom, hogy megnyertem az idei Goldenblogot, és örüljek neki. Kurvára örülök, de most az hogy néz már ki, hogy Grúziában azzal oltogatok egy rakás részeg japánt, hogy ma lettem országos világhírű Magyarországon a következő három napra?

De a sztorim nem itt kezdődött. Etiópia után a magyar sajtót tápláltam a szárazsággal, két napra rá meg Irán felé ültem a buszon. Lenyomtuk a túrát (a Damavand nevű 5671 méter magas kúp tetejére nem jutottunk fel, több napos augusztusi hóvihar miatt – fene se látott ilyet eddig Iránban). Majd egy huszárvágással átmentem Jerevánba.

Meggyőződésem, hogy mindenkinek megvan a maga helye. Csak az a baj, hogy rohadt sokat kell keresgélni, mire az ember rátalál – ha egyáltalán. Arra érkeztem, hogy a Caucasus rally utolsó ittasodását tartotta. Évente van ilyen móka, hogy egy válogatott kész csapat bő két hét alatt kiautózik Jerevánba, rockzenekarral, minden este koncerttel, playmate-tel, meg mindennel, ami kell egy rendes road movieba. Ők másnap vérző szívvel hazahúztak, otthagyva engem további szerencsét próbálni.

Órákon belül három olyan helyet is találtam, hogy több kocsmába nem is kellett elmenni a következő egy hét programjait lenyomni. Az első egy metál kocsma, iráni tulajjal, örmény barátnő csapossal, ezeréves relikviákkal, és rettenetesen készen lévő fazonokkal a volt Szovjetunió területéről. Mellette egy leszbikocsma, amiről komoly vitákat folytattunk a tulajdonossal, a csapossal, meg pár törzsvendéggel, hogy valóban az-e. A harmadik hely meg egy bahiabolt szerű aljasodó, ahol első este egy rockbuli közepébe csöppentem.

Természetesen a metálkocsmával kezdtem, de a sztorik csak másnap jöttek vissza. „És arra emlékszel, hogy kinyitottunk egy üveg vodkát?” – oltogatott az iráni, de nem hittem, mivel a második üveg Ararát konyak után nem valószínű, hogy nagyon fitt voltam, bár állítólag hajnali háromkor még egy hatalmas kuvaszt etettem a kocsma előtt az éjjelnappaliban vett szárított hússal, de ezt ne feszegessük tovább. Arra még emlékszem, hogy az iráni arc mesélte, hogy annakidején úgy csempészték be a Szovjetunióba a nyugati metál lemezeket, hogy a kazettáról letekert szalagot a testükre tekerték, arra föl a ruhát, majd miután semmit sem találtak náluk, óvatosan leszedték a cuccot, visszatekerték a kazettára… némi minőségromlás persze volt a dologban, még jó, hogy a metál alapból is csörög egy kicsit a laikusok számára.

Másnap a leszbibárra helyeztem a hangsúlyt. A kocsma előtt a csajommal telefonozva megállt mellettem egy arc, megvárta, míg befejeztem, majd bemutatkozott. Ő is Daniel from Hungary, a kaukázus rally rockzenekarát filmezte idáig, így ettől kezdve együtt csapattuk, nem kis megütközést okozva a helyieknek. Ehhez beszállt a zenekar egyik tagja. Amikor kiderült, hogy a home made citromos vodka duplája csak 450 HUF, bátran nekilendültünk, mert no hangover felirattal reklámozták. Reggelre befutott Behzad barátom Teheránból, gondoskodva arról, hogy emlékezetes legyen az emlékezetvesztés.

Másnap bandukolás közben új plakátot véltem felfedezni, miszerint szeptember 13-án death metal fesztivál lesz a jereváni bábszínházban iráni, örmény és grúz zenekarokkal, úgyhogy gyorsan befoglaltam egy repjegyet 14-re haza, különben sosem hagyom el a helyet. Nem mellékes, hogy a leszbikocsma pultos csaja a legszélesebb (erősen heterogyanús) mosollyal üdvözölt délután 5-kor: 'Good morning Daniel...' Az ilyen helyek miatt nehéz elhagyni a várost… A leszbikapcsolat jól sikerült, egy nappal később, némi érdeklődésre, hogy tudnék esetleg tovább maradni, fölvettek csaposnak. Aztán hajnalig szólt a David Bowie, majd egy teheráni újságírónővel, egy örmény táncosnővel, meg a másik danielfromhungaryval toltuk reggel 8-ig.

A szállásomon már mindenki gyanúsan mosolyog. Kezd jó hírem lenni, amikor az iráni haverom lelépett, hazastoppolás közben találkozott egy szerb fazonnal. Egyszer csak szólnak a csajok a recepcióról, hogy keres egy csávó. Milos volt az, akinek az iráni beajánlott, ha kell egy jó móka… erre megkeresett.

Hogy némi kulturális értéke is legyen a bejegyzésnek, napközben azért jártam pár helyen. Először is Jereván mediterrán város, amikor épp nem tél van és mínusz 10 fok. Ilyenkor nincs nyitva a végtelen számú sörkert, kávézó és egyebek, csak a fele. A legkészebb hely egy Cascade néven futó gigászi izé. Olyan magas nagyjából, mint a budai vár, van benne múzeum, vagy 40-50 méteres szintkülönbséget leküzdő fedett mozgólépcső-rendszer kiállításokkal felütve, a felszínen olyan szökőkutakkal, amiket mintha Giger álmodott volna meg. És az egész tele elkészülni vágyó iráni turistával, és olyan mennyiségű gyönyörű nővel, hogy kizárólag napszemüvegben ajánlott a látogatása. Mármint az egész városé.

A szabadpiacon vakulásig alkudtam egy 1843-ban Lipcsében kiadott Zoologie című könyvre, kézzel festve és illusztrálva. Végül 40 euróig tudtam lemenni, de közben rájöttem, hogy a sportból alkudozásnak mindig az a vége, hogy a polcra kerül, és majd öregen mutogatom a vendégeimnek, úgyhogy inkább nem vettem meg. Ugyanígy jártam egy szépen illusztrált, 1888-ben New Yorkban kiadott History of Persia könyvvel is – mindkettő hibátlan állapotban volt. Mindenesetre, ha valaki ilyenek birtoklására bukik, mindenképpen Jerevánban kezdje a gyűjtögetést.

Ha már úgyis a piacon voltam, beugrottam a helyi kortárs képzőművészetek múzeumába, ahol tovább növeltem a nem illegális szerhez kötődő tripjeim számát. Kellett hozzá vagy öt sör, a Pink Floydtól a Momentary Lapse of Reason full hangerőn, meg valami helyi elmebeteg videoinstallációja, amin fehér női ruhában táncolva bárddal ver szét egy fagyasztott birkát, majd hogy tökéletesen kielégüljön, sárral bekeni az egészet, magát, a bútorokat, hogy aztán a kiállítását megnéző napi 5-6 ember jót mulasson. Még egyszer visszamentem megnézni sör és zene nélkül, de akkor már kisebbet ütött.

Ma reggel azzal az érzéssel keltem, ha nem megyek el Jerevánból, akkor soha. Ennek örömére elmentem a világ legnagyobb kéziratgyűjteményébe, ott találkoztam Lacival, aki archiválással keresi nem túl bő kenyerét, miközben örményül tanul az egyetemen. A látogatás nem volt hiábavaló, megtudtam, hogy az örmények ábrázolták először térképen kör alakúnak a világot, bár a térkép alapján egy szobanövényt sem találnék meg egy orvosi váróban, de ez most mellékes. Utána egyből buszra ültem, hogy Tbilisziben töltsek három napot a soron következő death metal buliig. Mint a bevezetőben is említettem, a hostelben ingyen van a bor, ennek következtében a napközbenek minden bizonnyal nagyon rövidek. Legalábbis most még tele a közös helyiség, és mindenki kezd igen csumán lenni. Hajnali három van, még szerencse, hogy hatra átjön a Jerevánban megismert teheráni újságírónő, hogy folytassuk az ott megkezdett kulturális eszmecserét néhány, a hazájában igencsak görbe szemmel nézett dologgal egyetemben.

<