Machetés Messi és a meg nem mászott hegy

Már ment le a nap, amikor a mellettem ülő polgármester (kreol nyelven „tonsi”, azaz town chief) megkért, hogy mutassam be a csapatot és meséljem el, miért jöttünk. A városházán ültünk az emelvényen, előttünk a helyi tisztviselők és érdeklődök gyülekeztek. A helyszín Kpademai falu valahol messze északon Libériában, a sierra leonei határ közelében.  

Megérkezés Kpademai faluba

Az egybegyűltek köszöntése után rátértem jövetelünk céljára: fel szeretnénk menni a Wuteve, vagy ahogy helyben ismerik, a Wologizi hegyre, lehetőleg a csúcsára. A viszonylag egyszerű bejelentést hosszas vita és kétkedés követte. Valójában miért jöttünk? Melyik bányatársaságnak dolgozunk? Hány geológus van köztünk? Ezek voltak az első kérdések. Ismét olyan helyen jártunk, ahol az őszinte turisztikai érdeklődés nincs a megfelelő és elfogadható motivációk között.

Miután kénytelenek voltunk feladni a Nimba hegység megmászását, Libéria nyugati részébe indultunk. Járhatatlan utakon, a LandCruisert bőven elnyelő kátyúkban néhol lépésben haladva estére a Wuteve hegységhez értünk. A felállás a szokásos, semmi információ, csak helyben érdeklődés és rögtönzés. Az esélyeink ellen szólt, hogy a vidéki Afrikában egy nap alatt semmit sem lehet elintézni. Eddigi tapasztalataim szerint ha konkrét célod van, két falu per nap a haladási sebesség, feltéve, hogy a falvak közel vannak egymáshoz. Ugyanis minden faluban újra kell tárgyalni a helyzeted, a melléd kerülő segítők feladatait és béreit, valamint a számunkra ismeretlen (és gyakran teljesen közömbös) helyi erőviszonyoknak megfelelő udvariassági köröket is le kell futni, nem megfeledkezve a helyi erős embert érintő előnyökről sem.

Ötéves terv sok ambícióval és kevés eséllyel.

***

Naplemente előtt egy órával fordultunk le a „főútról” egy motornyi nyomtávú csapásra, hogy még vaksötét előtt elérjünk egy Lisco nevű helyre, ami nemes egyszerűséggel a Liberian Iron and Steel Companyról kapta a nevét, és a Wologizi megmászásához az utolsó lakott településként van nyilvántartva. Elég sok vitatott minőségű és teherbírású fahídon haladtunk át eddig is, de egy ponton végképp zsákutcába jutottunk: a falu előtti két híd közül egyik sem nézett ki úgy, hogy az elbírjon egy terepjárót. Ahogy tanakodtunk a híd előtt, megjelent pár ember és megnyugtatott, hogy ezen a hídon még át lehet menni. És ha már itt vagyunk, ne is menjünk tovább, amíg nem tisztáztuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Ezt amolyan visszautasíthatatlan ajánlatnak kell érteni errefelé: amíg nem tisztáztuk a látogatás célját, addig legfeljebb visszafelé mehetünk, előre nem.

Érkezésünkre az egész falu összeszaladt, és a nyitójelenetben említett városházán elkezdődött a bemutatkozó ülés, amelyen a sorsunkról döntött a helyi elit. Ilyen helyeken mindig megkérdezem, szoktak-e turisták járni errefelé. Ennek az infónak igen praktikus az ismerete, ugyanis ha van turizmus (értsd: az elmúlt években volt legalább egy-két turista), akkor van protokoll arra nézve, hogy mit csináljanak az ide érkező, bányászati- és egyéb minisztériumoktól semmilyen engedéllyel nem rendelkező fehérekkel. Ha igaz, amit állítanak, akkor előszedik Jonast vagy Mosest vagy Messit, aki legutóbb az idegeneket kísérte és máris van egy forgatókönyv a következő tennivalókról. Nos, itt nem volt semmilyen protokoll, bármennyire is mondták, hogy volt már itt turista. Az ülés azzal zárult, hogy a helyiek egy része kételkedett, hogy nem bányának dolgozunk, de mivel ránk esteledett, invitáltak, hogy aludjunk ott. És akkor már főznek vacsorát is, meg legyen tánc. Az biztos, hogy a helyi kisbolt heti forgalmát bőven elfogyasztottuk aznap este.

Nagyközért

A „városháza” melléképületében szállásoltak el minket. A két szobánk pont olyan, amilyet elképzelsz egy dzsungelfaluba: két apró, poros, ablaktalan helyiség, benne pár szakadt matraccal – ez utóbbi már luxus, hasonló helyeken mindig sárkunyhóban aludtunk a földön. Hamarosan betekertek egy led lámpát a falu főterén, minket beinvitáltak a boltba, és elkezdődött az őrület.

A kreol nyelv tulajdonképpen egy nagyon egyszerű angol és a helyi nyelvek keveréke. Kell fül és rutin a megértéséhez. Számomra a beszélgetések, érvelések és sztorizások végighallgatása koncentrálós agymunka, általában 10-70 százalék közti megértéssel. Persze néhány kör után letisztul a szókészlet, és akkor kiderül, hogy a sim card az „singa”, az over there az „ovada”, vagy a town chief a „tonsi”. Ebből még lett kalamajka később.

Megjelent a falu biztonsági főnöke, egy Messi nevű jó ötvenes alkoholista rendkívül tolakodó stílussal és machetével. Azonnal belém tukmált tejszínű pálmabort az alumínium kulacsából, ami után rögtön visszahúzódtam a szobába egy öblös korty viszkire, hátha megúszom a befosást a víz nélküli vécében. A kisboltban felfedeztem az eddigi legprogresszívebb (és legkevésbé környezetbarát) terméket, a zacskós gint. A sierra leonei produktum vizet, alkoholt, cukrot és ételízesítőt tartalmaz, és a gyártó szándéka szerint ez a keverék 43 fokos gint eredményez. Másfél dollárnyi helyi dollárért azonnal vettem hat felest, majd még hatot, meg még hatot. Egy-egy ilyennel le tudtam szerelni a lepattanóra gyülekező alkeszeket, akik a megfelelő mértékű mérgezésnek előre örülve gyorsan lekoptak. A gines zsacskón egyébként a borotvált hónaljú Wesley Snipes képe van, és Black Commando névre hallgat. Annyira lokálisan terjesztett termékről beszélünk, hogy még a legszakadtabb kisvárosban sem lehetett már kapni. Amikor egy Zorzor nevű „városban” egy deszkabódé boltban megkérdeztem, van-e Black Commando, úgy nézett rám az eladó, mintha a Kempinsky büféjében kértem volna egy tüskét a croissant mellé.

Közben előszedtem a direkt ilyen alkalmakra tartogatott frizbit és elkezdődött a falu behülyítése. Ketten kezdtük el dobálni egymásnak, és vagy száz szempár nézte ezt az aerodinamikai csodát. Pár perc után kiszedtem a tömegből egy komát és beállítottam harmadiknak. Elég gyorsan ráérzett a műfajra, de azért kicsit bénázott, amin az egész falu röhögött. Még egy arcot kiemeltem a bámészkodók közül, de ő nagyon béna volt, így megvolt az esti műsor a teljes kompániának. A frizbit végül megkapták ajándékba. Remélem egyszer még járok arra és viszek nekik még egyet. Egy ponton aztán rádugták a hangfalakat egy akkumulátorra és összekötötték egy ipoddal és kezdetét vette az éjfélig tartó full hangerőn baszatás, ami után a kecskék és a kutyák folytatták hajnalig a showt.

Mivel a vacsorát nem kértük, az lett a reggelink: mint mindig, most is rizs, csilis hallevessel. A monroviai luxusszálló kivételével sehol sem lehetett mást enni, bár pár helyen a halat mócsingos marhadarabok váltották. A rizs és a csili sztenderd, ez utóbbitól leolvad az arcod, mert a nemcsípős és a kurvaerős között semmilyen átmenet sincs.

Reggelre a helyzetünk nem rendeződött, de legalább a továbbjutás lehetősége alakul(gatot)t. A tonsi döntése az volt, hogy menjünk tovább motorral Liscoba, az utolsó bányászfaluba. Egy óra alatt összeszedtek három motorost meg egy guideot, végül félóránkénti száz százalékos infláció mellett hármasával fölültünk a motorokra és elindultunk. A matek úgy jött ki, hogy 500 per motor a fuvar. Majd később kiszámolták, ha várnak ránk pár órát, az még 500 per motor. Plusz a guidenak is hasonló áron kell motor plusz a várakozás. Ez nagyjából 4 USD per tétel, szóval nem nagy kiadás, csak ha sok van belőle és félóránként duplázódik, akkor félnapos intervallum fölött már látható sor a költségvetésben. És mivel az emberek többsége egész nap semmit sem csinál, a várakozást beárazni a fizetett munka mellett nyilvánvaló arcátlanság. De mindegy, legyen egy jó napjuk.

Lisco felé botrányosan idillien alakult minden. A párába burkolt Wuteve hegy dzsungelfalvain száguldottunk át integető gyerekek és nők között, majd elértünk Liscoba, ahol a helyi tanár/tonsi fogadott. Rengeteget beszélt és nála volt a 10 százalékos megértési arány, ami miatt a többi helyi sokkal érthetőbb tolmácsolása kellett. Az azonban nem tetszett a főnöknek, hogy őt nem értjük, a többieket meg igen, így mindenkit bekussoltatott és elkezdett minket egrecíroztatni. Néha mosolygott és nevetett, néha öklét rázva üvöltött, látszott, hogy nem százas. Az egész végig nem esett le neki, hogy mi bizniszelni akarunk vele, amivel ő is tudna pénzt keresni. Időközben dél lett, és egyértelművé vált, hogy aznap már nem jutunk föl a hegyre, ami viszont azt is jelentette, hogy csak az időnket vesztegetjük és értelmesebb lenne gyorsan visszamenni Monroviába, hogy a kilépéshez szükséges PCR tesztet időben megkapjuk.

Két óra értelmetlen blabla után annyi történt, hogy a bolond főnök megkérdezte, hogy őt hogy hívják, amit nyilvánvalóan nem tudtunk. Ettől nagyon megsértődött. Végül annyit sikerült kialkudni, hogy oké, akkor ad mellénk embert a hegyre. De az embernek előbb ennie kell, azaz most elküld valakit kaját szerezni, utána azt megfőzik, aztán evés, aztán indulunk csak a szomszéd faluba. Ahol nagyjából ugyanez a program. Végül mondtam a tonsinak, hogy elég jól elbaszta az időt a semmire, úgyhogy most el is megyünk. Ezt a koncepciót egyáltalán nem értette, nem hitte el, hogy energiát nem kímélve idevergődtünk, és pár óra tárgyalás után úgy távozunk, hogy egyetlen dollárt sem kerestek rajtunk.

Nem, nem voltunk mi balfaszok, csak optimisták. Megint az volt a helyzet, mint előtte, hogy semmilyen információt nem leltünk a neten, ezért belevágtunk nélküle. Lehetett volna eggyel jobb az infrastruktúra, például ha havonta arra téved egy pár expat hegyre menni, akkor simán működhetett volna. Persze ideális helyzet sosincs Afrikában, ezt csak papíron lehet így kiszámolni. Ennyi időnk volt, idejöttünk, megpróbáltuk, nem sikerült. Nem kedvetlenített el a helyzet, egyrészt remek móka volt minden egyes pillanata, sokat láttunk, sokat tapasztaltunk, már tudjuk, hogy lehet megcsinálni, ha lesz legközelebb. Végül pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ha nekünk nem sikerült, akkor jó eséllyel másnak se nagyon. (Megfelelő falunevek és keresőszavak birtokában utólag találtam egy 11 éves sztorit a hegyől, de az a koma sem ment föl, csak egy napot trekkingelt a környéken.) Kevés szórakoztatóbb hobbit tudok ennél elképzelni.

Arcleolvaszó chili

Monroviába visszatérve megcsináltattuk az őrületig bonyolított értelmetlen PCR tesztet, lásd alább. Végül úgy döntöttünk, hogy a további csavargás helyett már nem autózunk újabb napokat, hanem maradunk a városban. Egy luxusszálló előtt elhajtva egy gyors döntés hatására bekanyarodtunk a parkolóba, és próba szerencse alapon megkérdeztem, van-e ötfős apartman. Éppen volt, 500 dollárért, amit azonnal ki is vettünk. Libéria bármennyire is szakadt hely ugyanis, mivel nincs turizmus, csak NGO-k és bányavállalatok alkalmazottai utaznak erre, így 50 dollár per fő alatt lényegében semmilyen szállás nincs. A monroviai 50 dollárost első nap már teszteltük, aránylag tiszta, de kicsi szoba, csótánnyal és szarul kinéző dolgokkal. Ehhez képest a 100 dolcsisban benne van a lazacos reggeli meg hogy medencében lehet sörözni egész nap. És ez nagyjából lefedi azt az igényt, amivel a két hegy meg a végtelen közlekedés után elő bírtunk állni.

***

A monroviai PCR teszt leírása azoknak, akiket nem idegesítenek az idegesítő dolgok.

1. Belépsz a tesztközpontba (szemetes óceánpart) és leülsz a sorba

2. Odajön hozzád egy önkéntes, hogy csak akkor ülsz jó helyen, ha van referencia számod. Ehhez le kell tölteni egy appot, kitölteni az összes létező adatoddal, aminek a végén valóban kapsz egy hétjegyű kódot. Ha ez nincs meg, akkor is sorra kerülsz valamiért.

3. A hétjegyű kódot egy nő ráírja egy papírra, majd kitölt neked egy csekket 50 vagy 75 dollárról, amit be kell fizetned. Hogy 50 vagy 75 az random, a társaság egyik fele ilyet, a másik olyat kapott, pedig ugyanazzal a géppel megyünk ugyanoda. Hogy ne legyen baj, megreklamáltuk. Ehhez az 50 dolláros csekkeseknek újra ki kellett tölteni az appot egy újabb referenciaszámért, amit újra leírtak egy cetlire.

4. Az összes cetlivel és számmal a pénztárhoz kellett menni fizetni. Az én számomra azt mondták, az nem megfelelő, töltsem ki újra az appot és kezdjem előröl. Indulatba jöttem, és felvontam a szemöldököm, de tudtam, hogy vesztettem. A nő, akinek annyi dolga volt, hogy egy hétjegyű számot leírjon egy papírra, nekem csak hat számjegyet írt le. Amikor mondtam neki, hogy eltévesztette, azt válaszolta, hogy csomót dolgozik. Mondtam, hogy ez valóban így van, de az az egyetlen dolga, hogy hétjegyű számokat telefonról papírra átírjon, így nem nagy az elvárás, hogy jó legyen. Végül újabb nekifutásra helyesen oldotta meg a feladatot és ki tudtam fizetni a teszteket. Befizetéskor azonnal megkaptam sms-ben a megerősítést, bár ezt nem kérte senki.

5. Beültünk a tesztelős sorba. Jött egy koma, hogy van-e pecsétes papírunk, amire majd sorszámot adnak. Nem, nincs.

6. Beálltam egy sorba pecsétet szerezni. A kitöltött appból átírták papírra az infókat, minden referenciaszámot leírtak egy külön papírra, névvel, ezt egyesével lepecsételték. Ezzel párhuzamosan a neveket és referenciaszámokat egy listára is fölírták és lepecsételték. A papírokat megkaptam.

7. Beültünk a tesztelős sorba. A pecsétes papír ellenőrzése után kaptunk öten egy sorszámot, amivel be is szólítottak.

8. Az app és a papírok alapján egyesével kikérdezték tőlem az összes adatot, és miután nem volt hol belekötni, beléphettünk a teszt regisztrációra.

9. A teremben volt vagy 20 szék, azon ment a sorbanülés. Amikor sorra került valaki, a maradék 19 ember fölállt, és odébb ült eggyel. Sorra kerültem. A papírokról az adataimat egy másik papírra, majd némi belekérdezéssel tarkítva felírták egy appba. Mivel akkor még nem volt szállásunk, teljesen mást adtunk meg, mint ahova mentünk.

10. A tesztelés pont olyan volt, mint bárhol máshol.

A részidő 2 óra 40 perc volt úgy, hogy lényegében nem volt sor. A tíz lépésből 8 teljesen felesleges, a kb 20 fős személyzet munkáját két fő kiválóan elvégezte volna. This is Africa – ez a magyarázat arra, hogy a kitöltött appot miért kell átírni papírra, és azt miért kell kézzel visszaírni egy appba. Továbbá a pecsétes papírok megléte is elég súlytalan programpont a hatékonysági listán.

Az eredményt másnap egy honlapra belépve, a referenciaszám birtokában lehetett letölteni. További trükk, hogy nekünk 24 órán belüli teszt kellett, az 175 USD, de egy papírra ki volt írva, hogy ilyen lehetőség nincs, csak 72 órán belüli 75 dollárért. Mi ezt kértük, és úgy 16 órával később megvolt az eredmény.

Még csak egy hete jöttem el Afrikából, de máris hiányzik.

Önként Dallolba

Jó reggelt! Köszönt rám délután egykor a tuktukos Gondarban, a Tana tótól északra. Nem ez volt az első eset aznap, már ebédnél is így üdvözöltek. Pedig minden teljesen logikus: az etióp nap reggel hatkor kezdődik a napfelkeltével, így nekünk délután egykor még csak reggel hét van a helyieknek. Persze más az időszámítás is (szeptember 11-gyel kezdődő 13 hónapos év és társai), meg ahogy ők mondják, minden egyéb. Míg Afrika legtöbb országán hagyott nyomot a gyarmati múlt, legalább a hivatalos beszélt nyelvet vagy a közigazgatást illetően, Etiópiában rendkívül büszkék arra, hogy egy rövidebb olasz megszállástól eltekintve sosem voltak a klasszikus értelemeben gyarmatosítva. Az országot járva és jelentős időt a nehezen járható hegyek között töltve ezt némi rosszindulattal inkább a geográfiának tudom be, semmint a mindenkori etióp/abesszin stratégáknak, de a lényegen nem változtat.

Egy nehezen elfoglalható ország nagyjából így néz ki.

Etiópiát bejárni egyébként is lehetetlen vállalkozás. Kulturálisan és természetileg rendkívül változatos, ami nem túl jó infrastruktúrával és a rendelkezésre álló limitált idővel kombinálva végképp megismerhetetlenné teszi ezt a hatalmas és titokzatos országot.

Évekkel ezelőtt abban a szerencsében volt részem, hogy egy magyar finanszírozású (egyébként vízügyi) újjáépítési projekten dolgoztam néhányszor néhány hetet valahol nagyon délen, a kenyai határnál élő félnomád törzsek között, meg persze a fővárosban, Addisz Abebában. A délen látott egzotikumok alapján nagyon kíváncsi lettem az ország északi részére. Nagyjából nyolc évet kellett várnom arra, hogy visszatérjek. 

Dallol

Az időzítés nemcsak a járvány miatt nem volt tökéletes. Északon, Tigray tartományban az etióp kormánycsapatok eritreai erőkkel közösen éppen etnikai tisztogatást hajtanak végre tavaly november óta, amelyet a kormánykézben lévő média a maga módján kommunikál: leginkább sehogy, illetve tagadással és dezinformálással. A szomszédos Szudán menekülttáborai, valamint a nemzetközi szervezetek adatai annál beszédesebbek: akad bő egymillió belső menekült, és több mint négymillió ember szorul humanitárius segítségre a konfliktus miatt (országszerte összesen tizenhat millióan, úgyhogy máshol sem könnyű). Dokumentáltan több mint ezer nőt erőszakoltak meg az etnikai tisztogatásban, amit az etióp kormány következetesen tagad a kórházi adatok ellenére. Hogy ez hogy fér össze az országban mindenhol jelen levő, látványos és mindent átszövő kereszténységgel, arra legtöbb beszélgetőpartnerem is tagadással válaszol: ne higgyek a külföldi médiának, mind hazudik, és mindet lefizetik Tigray vezetői. Kétkedésemre hevesen válaszol: igen, a BBC-t is, a nemzetközi szervezetek pedig bűnözőket bújtatnak a kocsijaikban, ezért nem engedik őket dolgozni. A narratíva ismerős, ettől fogva a beszélgetéseknek nincs sok értelmük, mint ahogy a keresztényeket gyilkoló és erőszakoló keresztények és az ehhez asszisztálók vallásossága is felfoghatatlan számomra.

A polgárháborús hangulatból nem sok jut az ország többi részére, Tigray tartományon kívülre. A környező hegyekben felbukkan egy-egy katonai konvoj, egyébként semmi jele a konfliktusnak. A legtöbb helyen nincs áram, a népesség négyötöde falvakban él. Az országos hírek lassan vándorolnak, kivéve, amikor valami földijükkel történik valami, mert akkor pillanatokon belül eszkalálódik a helyzet. Legutóbb tavaly nyáron haltak meg több mint százhatvanan azokban az etnikai összecsapásokban, amelyek Oromo tartomány egyik híres énekesének, Hachalu Hundessa meggyilkolása után törtek ki.

Ugyan a hétköznapokban még nem érezhető, főleg átutazóként nem, hogy a népességrobbanás időzített bombává változtatta az országot. Az ország lakosságának közel fele 14 év alatti és évente 2,5 százalékkal nő, miközben az infrastruktúra, oktatás, munkahely vagy bármilyen lokálisan elfogadható perspektíva nemigen áll a rohamosan növekvő népesség rendelkezésére. Emiatt aztán sokan attól tartanak, ha a kormány nem tartja keményen kézben a regionális konfliktusokat, az ország széteshet. A vidék – ha épp nem marad ki az esős évszak – szerény megélhetést és relatív nyugalmat, a város távolról perspektívát kínál, vagy legalábbis esélyt a kitörésre. A vidéket járva és a falvakban beszélgetve az derült ki, hogy akinek van földje, az inkább marad a faluban a biztos és kiszámítható szegénységben és nem cseréli le a külvárosok bizonytalan nyomorára és kiszolgáltatottságára.

Aki mégis a bizonytalan létet választja, elsősorban az oktatáshoz való hozzáférés miatt, valamint a korai házasság és a kiszámíthatóan nehéz élet elől menekül a városokba. Addiszba fölkerülve és jobb lehetőséget ott sem találva sok fiatal lány köt ki az Öböl államaiban, hivatalosan házicselédként, gyakorlatilag rabszolgaként. Annyira sok, hogy a kormány felvilágosító kampányokban hívja föl a figyelmet a veszélyre, annak ellenére, hogy már évekkel ezelőtt megtiltotta a munkavállalást a Közel-Keleten. Akinek sikerül súlyosabb abúzus nélkül megúsznia a kalandot, az sem kaszál nagyot: a kiszolgáltatott nők havonta átlagosan egy-kétszáz dollárt tudnak félretenni vagy hazautalni.

Vallás és a járványok level 100: tök fölösleges volt az orvostudomány minden eddigi erőfeszítése...

Nyilvánvalóan semmilyen megbízható adat nem áll rendelkezésre Etiópiában a járvány terjedését illetően. A fővárosban, Addisz Abebában kötelező maszkot hordani, anélkül bevisz és megbírságol a rendőr. Ez persze a legszegényebb városrészeket kevésbé érinti, hiszen a semmiből nem lehet bírságot fizetni, de azért a csuklókon ott fityeg a maszk, hátha kell. Az ország legvallásosabbnak mondott helyén, a sziklatemplomokról ismert Lalibelában ezzel szemben senki sem hord maszkot. „Ez egy szent hely, itt nincs vírus.”- győzköd mosolyogva a végtelen ostobaságával egy fehér kendőbe csavart helyi ifjú. Mivel naponta több százan csókolják meg a templomok ajtajait és küszöbjeit, nyilvánvalóan van itt baj. De ahogy a többi afrikai országban, a vírus itt is csak valami láthatatlan, kisebb és kevéssé lényeges rossz, összevetve a polgárháborúkkal, a súlyosabb betegségekkel, a nyomorral és a kilátástalansággal – vagy, mint Lalibelában, a turizmus leállása okozta gazdasági bedőléssel. A város a zarándokokra és külföldi látogatókra alapozta megélhetését, a többi tipikus afrikai településsel szemben a szépen lerakott macskaköves utcákról itt hiányoznak az állatok.

AK koma a Simien hegységben

Hogy a vírus nem hagyta teljesen érintetlenül Etiópiát, arról nemcsak az összeomlott turizmusból élők tudnának mesélni, hanem Addisz elegáns galériáinak tulajdonosai is. Ez utóbbiak a kortárs afrikai képzőművészetet fölvásároló nyugati klienseiket vesztették el az utóbbi egy évben, nagyjából vásárlóik kilenctizedét. A vékonyka etióp középosztálynak pénze már van, de a műalkotásokra egyelőre nem befektetésként vagy kultúraként, hanem pénzkidobásként tekint, így még néhány évtizednyi győzködés vár a szegmens kínálati oldalának szereplőire. Addig is a londoni meg dubai galériák gyűjtik össze és értékesítik a kortárs etióp művészek munkáit.

Mint a legtöbb afrikai nagyváros, Addisz Abeba is rendkívül drága azoknak, akik nyugati színvonalon szeretnének élni. A helyi gyártású produktumok elérhetősége és minősége eléggé változatos, az import helyettesítő termékeken viszont akkora adó van, hogy európai fizetés nélkül nemigen fér hozzá senki. Miközben egy biztonsági őr vagy egy kertész a fővárosban havi száz dollárból kénytelen megélni, ezt az összeget mások simán otthagyják egy szupermarketben egy kiló külföldi sajtért meg egy karton tejért.

Önként mentem Dallolba ezért a giccsért (is)

Az összeomlott turizmus jelei a galériák csendjével szemben nagyon is kézzelfoghatóak. A szállások olcsók és üresek, a szolgáltatások terén végtelenszeres túlkínálat van gyakorlatilag értékelhető minőség nélkül – emiatt a tripadvisor értékelései lettek legjobb iránytűink a programok tervezésekor, mert ott legalább látszik, hogy a múltban milyen színvonalon dolgoztak. A túraszervező cégek rotációban adnak munkát a túravezetőiknek, szakácsaiknak és sofőrjeiknek, minden munkaerőt próbálnak valamennyire megtartani, hogy ha újra beindul a szezon, ne kelljen új csapatot toborozni. Etiópiában a turizmus még a csúcson sem jelentett többet naponta néhány száz embernél helyszínenként, ez most heti fél tucatra csökkent még az olyan „felkapott” helyszíneken, mint a sziklába vájt templomairól ismert Lalibela, vagy a Tana tó környéke. Az az embertömeg, amelyet korábban napi két-háromszáz turista tartott életben, most arra a kettő-háromra zúdul rá, aki aznap arra téved.

A helyi Lukács

Etiópia minden szempontból egyik legegzotikusabb (értsd: legnehezebben megközelíthető, legforróbb, legszínesebb) helye a Danakil sivatag, azon belül is Dallol vulkáni formációi és sóhegyei. Az eritreai határvidéken található geológiai képződmények annak ellenére voltak a legnépszerűbb túrák célpontjai, hogy a világ legforróbb pontján találhatók, és néhány évente ismeretlen fegyveresek jobbára törzsi konfliktusok részeként lemészároltak egy-egy turistacsoportot. Sajnos köztük magyar geológusok is akadtak úgy tíz évvel ezelőtt, a tettesek nyilván azóta sincsenek meg. A forróság, a járvány és a biztonsági helyzet miatt elhagyatott a táj, továbbá a Tigrayben zajló népirtás miatt eleinte nem tűnt túl vonzó célpontnak a Danakil sivatag felkeresése. De miután képeimmel nyomot hagytam a közösségi platformokon, szemfülesebb helyi túraszervező cégek kerestek meg, hogy szívesen leszerveznek egy utat Dallolba. Mekeléből, a megszállt Tigray fővárosából indulva, amely jelenleg az etióp hadsereg kezén van – emiatt biztonságos.

Mekele Etiópia második legnagyobb városa, és az ország többi városához mérten teljesen kihalt. Az egyetemek zárva, az utcákon pedig alig láthatóan jelen lévő, de azért egy kicsit mindenhonnan látszó katonák álldogálnak az árnyékban. Sem útközben a kocsiban, sem a kávézókban nem beszél senki. Régóta nincsenek hírek, mindenki csak arról tud, amit látott vagy hallott valakitől. A segélyszervezetek autói a szokásos felmatricázáson túl zászlókkal is föl vannak szerelve, utalva arra, hogy teljes biztonságról beszélni egyelőre indokolatlan számukra.

Apró falu a Simien hegységben

Mivel Mekelét nem is olyan régen még bombázták is az etióp kormányerők, majd a bevonuló csapatok gondosan eltávolítottak minden újságírót és nyilatkozót, lekapcsolták az internetet és a bankokat, aztán végigerőszakolták és megfenyegették a sebesülteket ellátó orvosokat és kórházakat, furcsának tűnt, hogy sima polgári járattal be lehet repülni Addiszból a hét bármely napján. De a turista szent állat, ha nem ír újságot, nem véd jogot és nem fényképez összevissza, nincs sok kockázat beengedni az erősen ellenőrzött városba arra a fél órára, amíg elhagyja azt a néhány kilométerre lévő Afar tartomány határa felé.

AK koma az afar törzsből

Az országban utazva feltűnt, hogy a természetbe kerülve valahogy mindig akad egy fegyveres, akire, hogy, hogy nem, szükség van a túrához. Ezek az emberek leginkább helybeli öregurak agyonhasznált AK-val a vállukon, és egyetlen szerepük az erődemonstrálás. Nem mintha a levegőben lenne egy bármelyik pillanatban kitörő fegyveres konfliktus. Viszont a falvak szegényebb és elkeseredettebb emberei között gyakran akad vállalkozó kedvű, aki közelebbről is megtekintené az idegeneket. A vállra vetett Kalasnyikov kicsit olyan, mint odahaza az érettségi: ha van, senki sem kíváncsi rá, de ha nincs, abból baj lehet. Ez tehát az a hétköznapi munkaeszköz, amit sose használnak, de ha nincs, senki sem vesz komolyan. Az egyetlen feltétel, hogy legyen, a többi nem számít.

Curiosity Mars panoráma

Hogy a járvány miatt kiürült Etiópiában mennyire számon tartják az országba beeső turistát, arra a legjobb a saját példám. Miután naponta föltöltöttem képeket különböző oldalakra, helyi cégek kezdték el követni a posztjaimat. Néhány, elsősorban túraszervező céggel leveleztem is praktikus információkat beszerezve. Végül megtalált egy helyi kutató, aki elküldött egy kérdőívet, megmérendő, hogy mennyire voltam elégedett a turisztikai szolgáltatásokkal és milyen javaslataim vannak a minőség javítására. A válaszaimat kielemezve küldött egy levelet, amelyben megköszönte a fáradozásom és elmesélte, hogy a gyerekcipőben járó helyi turizmusszervezést javítandó képzéseket indít helyi idegenvezetőknek. Ugyan a helyi szolgáltatások nem mindenhol sikerültek említésre méltónak, azért az országba látogatók személyes megkeresése mégiscsak azt jelenti, hogy valami fejlődés elindult.

Visszatérés Afrikába. Szudán. Második rész.

Számok

„Mennyiért váltod a dollárt szudáni fontra?”

„Huszonöt.”

„Huszonöt mi? Ennél még a bankban is jobban váltják.”

„Ötven.”

„Az jó árnak számít?”

„Hetven.”

„Figyelj, két perce sem vagyok az országban, nem tudom, a hetven jó-e. De itt a telefonom, írd bele, hogy mennyit adsz egy dollárért.”

Majd bepötyögi: 76.

Addigra már odalépett több pénzváltó, meg pár nézelődő, végül az egyik el tudott igazítani, hogy a 76 az jó ár, a többiek 75-ért váltanak. Ez volt az első élményem Szudánban, és két dolog azonnal átjött: Egyiptomtól eltérően itt nem akarnak átverni, valamint angol nyelven gondban vannak a számokkal (is). Mondjuk az én arabom sem acélos. Magabiztosan használják a 20-at, a 25-öt, az 50-et meg a 100-at meg ezek kombinációit, függetlenül attől, hogy valójában mennyi az annyi. Ami persze egyáltalán nem baj, mert később rengeteg vicces beszélgetés sült ki ebből.

Szahara a Dzsebel Ferkeh csúcsáról.

Már vagy másfél hete nem láttam turistát, amikor felbukkant a szállásomon egy japán srác. Jött vele a menedzser, az árról beszélgettek.

„Mennyi itt egy éjszaka?”

„Fifteen hundred.”

„Mennyi? Az nagyon sok. Nem five hundred?”

„Mennyit maradsz?”

„Két éjszakát.”

„Fifteen hundred.”

„Fifteen hundred egy vagy két éjszakára?”

„Yes, fifteen hundred.”

Én akkor már nagyon röhögtem, de nem akartam elrontani a játékot. Javasoltam, hogy üsse be a kalkulátorba, ami meg is történt: 250.

Buszra várok. Túl sok illúzióm nincs. Szerencsére pályaudvaron vagyok a határon, ide nem érkezik semmi valahonnan, amire várni kell, hanem csak indul. „Határozottan jobbak az esélyeim” – gondolná egy kezdő. Megveszem a jegyet, az asztalnál ülő arc nagyon mondja, hogy reggel 7-kor indul. A jegyre valahogy már 7:30-at ír, én meg tudom, ha 9 előtt bármi történik, szerencsés vagyok. Azért reggel 8-kor rákérdezek, hátha valami váratlan zavar állt be az univerzum rendjében.

„Nézd, 8 óra van. Mikor indul a busz?”

„7-kor.”

(Csak megjegyzem, fél 10-kor közölték, hogy aznap nem megy busz egyáltalán, de ez egy hosszabb kaland és majd megírom legközelebb.)

Végül tegnap beültem egy kávéra Kassala vigalmi negyedében. A helyi menő hely, 5 fontot, vagyis kb. 20 forintot kell fizetni a belépésnél. Kértem egy kávét, kaptam egy tálcán vizet jéggel, egy halom friss pattogatott kukoricát, külön kis pohárkát vízzel a cukros kanálhoz, egy púp cukrot, meg egy agyagkancsóban erős, fűszeres kávét. Az utcán ülő nőknél a gyömbéres kávé 10-20 font.

„Mennyi lesz?”

„Hundred fifty.”

Hm, 2 dollár, nem rossz. Annyit megér nekem, de ez Szudán legdrágább kávéja. A kezébe nyomok egy százast meg egy ötvenes. A százast visszaadja:

„Hundred fifty.”

Fogom a pénz, egyiket a jobbomban, a másikat a balban és mutogatom: „This is a hundred and this one is fifty.”

„Yes, hundred fifty”.

„Figyelj, ez egy százas, ez meg egy ötvenes. A kávé nem hundred fifty, hanem fifty. Hundred nélkül.”

„Yes.”

Imádom ezt az országot.

***

Taka hegyek, Kassala

Hegyek

Szudánban hegyet mászni nem éppen nemzeti sport. Minden forró és köves. Délen, ahol már a szikkadt fű is megjelenik, sárga, tüskés kórók és méretes kullancsok várják a tengerszint feletti magassággal elégedtelen bolondokat. Akik persze sose jönnek, végül a kullancsok beérik a kecskékkel meg a majmokkal. De északon csak a kő van.

Dél felé autózva néhány nagyobb kúp emelkedik ki a Nílus sík vidékéből. Más természeti akadályt nem találva, és a Szaharában való elveszésről lemondva, ezeket a kúpokat terveztem megmászni. Legalábbis néhányat közülük. A legközelebbi a Dzsebel Abri, látótávolságon belül.

Este befut a szállásomra az Asszuánban megismert ukrán pár, Vlad, a cirkuszi zsonglőr meg a csaja, aki ugyanott akrobata. Vlad is csinálna valami szokatlant, megbeszéljük, hogy reggel korán kelünk és elkirándulunk a hegyre. Térképen toronyiránt 4-5 kilométer a csúcs a város szélétől, úgy számoljuk, négy óra alatt megvan oda-vissza. Hogy még gyorsabban haladjunk, lestoppoljuk az első kocsit, ami jön. Egy mentőautó, elöl két emberrel, de megáll és bezsúfolódunk melléjük.

A város szélétől elindulunk gyalog, később a lankás sziklák után egyre meredekebb, végül már mászni kell, persze nem akárhol, csak ahor találunk értelmesen mászható részt a függőleges falon. Bemelegítésnek megteszi a másnapi túrához, majd visszastoppolunk Abriba.

Stoppolás közben hosszú percekig lehet tanulmányozni a belső dekort.

Másnap egyedül megyek, jóval ambíciózusabb célokkal. A 40 kilométerre lévő Dzsebel Ferkeh megmászása a terv. Péntek van, de mivel erről fogalmam sincs, nem zavar, hogy nincs forgalom. Úgy tíz kilométer gyaloglás után már igen, de forgalom attól sincs. Végül az első kocsi megáll és elvisz a hegy lábánál lévő faluba, Ferkehbe. A helyi öregek invitálnak ebédelni, de udvariasan lekoccolok, mert nincs kedvem babot enni több óra túrázás előtt. A helyiek nem értik mit csinálok, azt kérdezik, drágakövet keresek-e, mert akkor más megítélés alá esek. De megnyugtatom őket, hogy nem, meg akkor amúgy sem stoppal érkeztem volna.

A hegy nem tűnik könnyűnek, a tetején lévő platót sziklafal veszi körül, legalábbbis arról az oldalról, ahonnan látom. A hátizsákomban van 3 liter víz meg egy kiló banán, van nálam telefon és fejlámpa, meg minden a nap ellen. Ha rosszra fordulnak a dolgok, ezzel kihúzok 48 órát.

Dzsebel Ferkeh

Végül persze találtam egy aránylag biztonságos rést a falon. Akkor már csak azon izgultam, hol jutok le, mert ahol fölmásztam, az lefelé legfeljebb B tervnek jó. Végül odafentről láttam egy vízmosást (az utolsó eső ’98-ban volt a helyiek szerint) és azon leereszkedtem. Majd két óra gyaloglás a főút szélén, zéró forgalom, végül négy rövid, pár kilométeres fuvarral hazavergődtem és elájultam.

Ereszkedés a Dzsebel Abriról Vladdal, az ukrán zsonglőrrel

Az elmúlt két mászás alapján a párszáz méter magas sziklás szaharai hegyek megmászásának alapjai és kellékei:

- 3 liter víz (az embernek több kéne, de azt cipelni is kell)

- 1 kiló banán és opcionálisan 1 kiló grapefruit

- Képesség, hogy bármilyen járművet gondolkodás nélkül megállíts a továbbjutás érdekében

- Minden felszerelés nap ellen (tarkóvédős sapka vagy fejkendő, hosszú ujjú, hosszú nadrág, zárt cipő)

- Ne kapkodj, mert ha leesel vagy eltöröd bármid, kizárt dolog, hogy életben maradsz. Senki nem jön érted. Mindent saját erődből kell végignyomni. 

-Nem árt, ha a szállásodon szólsz, hogy mi a terved.

Azt hiszem, ha egyszer vezetek túrát ide, ezt a hegyet mindenképpen megmásszuk.

***

Zichy

Kartúmban nincs sok látnivaló. Nem véletlenül nincs rajta a világ legjobb fővárosai top 150-es listáján. Ha valakivel csúnyán ki akarnék tolni, talán ide küldeném. Nem is, inkább Conakryba. Mindenesetre a Szudáni Nemzeti Múzeum azon kevés dolgok egyike, amit érdemes megnézni, ha véletlenül erre vetődik valaki. Ahogy a múzeum kertjében bóklásztam, az asszuáni gát építésekor elbontott és Kartúmban újra összerakott 3400 éves Kumma templom egyik kövén találtam egy vésést: CZICHY.1834. Gondtolam túl nagy az egybeesés, a C a comte, a Zichy meg elég ismert név, simán lehetett valami világcsavargó/felfedező/régész a családban. Mivel a korabeli arisztokraták előszeretettel vésték bele a nevüket ókori romokba (hogy magyar vonalon maradjak, Széchenyi Andorét sok magyar látta már Perszepoliszban), feldobtam a facebookra, hogy tud-e valaki erről.

Az internet kollektív bölcsessége pedig csodálatos eredményt hozott órákon belül. Történész, régész, ráérő kíváncsi ember kezdett kutakodni, hogy összeálljon ez a nem hétköznapi történet. Mellesleg a facebook végre azt a funkciót töltötte be rövid időre, amit szántak neki: összekötni az embereket értelmes és konstruktív párbeszédek létrehozására.

Zichy Alfréd 1856-ban halt meg Kairóban, ez volt a kiindulási pont, vagyis jó eséllyel őt takarja a tag. Előkerült egy 1855 novemberében Arany Jánosnak küldött levél, amelyet Zichy egyik útitársa, Kovács János írt. Ebben leírja egyiptomi utazásának tervét, név szerint említve Zichy Alfréd grófot, és az utazás célját, az első kataraktáig való feljutást a Níluson. Fónagy Zoltán történész aztán hozott egy csavart a történetbe: A Budapesti Hírlap 1856. március 8-i számában megjelent egy névtelen beszámoló egy magánlevél formájában – minden bizonnyal Kovács Jánostól – amiből kiderült, hogy Zichy az út előtt megbetegedett, és ő nem is jutott le délre. Feltételezhetően a útitársak írták oda a nagybeteg gróf nevét kegyeletből, ha már nem tudott velük tartani. Nem sokkal később meg is halt.

Ez a sztori már így is elég szép, de megint csavarodott egyet, amikor Lassányi Gábor régész megjegyezte, hogy a templom egykor minimum egy heti járóföldre volt a legdélibb helytől, az első kataraktától, amit Kovács említett.

Az évszámmal pedig az a helyzet, hogy az 1834 helyett inkább 1855, csak rossz szögből,  messziről fényképeztem, és az ornamentika belezavart.

Van tehát egy több mint 150 éves kőve vésett magyar név Szudánban, aki bizonyíthatóan nem járt azon a helyen, és az életszerűtlen, hogy útitársai igen. Vajon hogyan kerülhetett oda?

***

Víz

A „mentsük meg a Földet, ne igyunk palackos vizet” feltétlen híve vagyok a józan ész határán belül. Ez azt jelenti, hogy ha iható a csapvíz, azt iszom. Ha viszont nem, a saját egészségemet az ökoszisztéma megmentése elé helyezem.

Ivóvízellátás Abriban: kommunális agyagedények a Nílus vizéhez.

Szudánban mindenütt megtalálhatók a hegesztett fém állványokba állított hatalmas agyagkorsók. A tetejük néha letakarva, rajta pohár. A helyiek ezt isszák. A közös pohár amúgy is eléggé megy itt, éttermekben is kihoznak egy kancsó vizet jéggel és egyetlen fémpohárral. A városok utcáit beborítja a poros műanyag hulladék, hogy ez sose bomlik le, az egyelőre nem szempont.

Abriban egyik éjjel ki akartam menni vizet venni, amikor szállásadóm, Magzoub megkérdezte, mit szeretnék.  Amikor elmondtam, rámutatott az udvaron álló agyagkorsókra. „Idd ezt, ivóvíz.” Megtöltöttem egy műanyag palackot, éppenséggel a fény át tudott vergődni rajta valahogy. Mivel a Szaharában minden poros, gondoltam, jó lesz az úgy, max egy kis sivatagi por. Aznap azt ittam és semmi bajom nem lett tőle. Másnap azért facsartam bele egy limeot, később meg biztos, ami biztos, föl is forraltam. Második napja éltem a korsós vizen, amikor képbe lettem helyezve.

Dongola

„Te, Magzoub, hol szűritek a vizet?”

„Tessék?”

„Ezt a vizet, amit iszom. Hol szűritek?”

„Szűrni? Ez szűretlen. Egyenesen a Nílusból.” – válaszolta büszkén.

Azóta tovább rombolom a környezetem a palackos vízzel. Főleg, hogy Abri jóval Kartúm alatt van a Níluson, egy főváros összes szennye biztosan benne van.

***

A limeról meg csak annyit, az mindenre is jó, mint az Algopirin:

„Magzoub, vannak itt skorpiók?”

„Télen nincsenek, csak nyáron. De nincs velük gond. A feketék veszélyesek, de itt főleg fehérek vannak. Ha a gyereket megcsípi, visszük az orvoshoz.”

„És ha felnőttet?”

„Ja, az semmi. Inni kell egy pohár forró vizet és meg kell enni egy limeot.

Szerintem egy országot leginkább ezekből a beszélgetésekből lehet megismerni. A többi fent van a neten.

Stoppolás pénteken. Másfél óra volt az első autó. Ez az A1-es főút.

Motor, sör, hegyek, Vietnám

Egy lány jön szembe véresre horzsolt arccal. Meg egy felkötött karú fószer. Meg sok sántikáló tini. Bekötött kezek, lábak, szétégetett vádlik, varas térdek, combok és eltört könyökök. Mindezt nem a baleseti sebészeten láttam, hanem Hanoi óvárosában csellengve. Itt gyűlnek össze tömegével azok a nyugati titánok, akik befejezik észak-vietnami motoros túrájukat.

A megugrandó léc nem túl magas. Az automata váltós robogók elterjedése óta kijelenthető, aki tud biciklizni, az tud motorozni is. Persze ez nem azt jelenti, hogy közlekedni is. De kezdem az elejéről.

A nyaramat, szigorúan befektetési céllal, nagyrészt Vietnámban és Laoszban töltöttem. Délkelet-Ázsiát viszonylag jól bejártam az utóbbi években, most olyan helyekre fókuszáltam, ahol nem voltam korábban. Ezen helyek egyike Vietnám Ha Giang nevű tartománya, a legészakabbi. Arról nevezetes, hogy a cukorsüveg-szerű hegyei között kiváló motoros túrákat lehet tenni. Sajnos néhány évvel lecsúsztam az indianajoneskodást és alaposan kiépített rendszerrel találtam magam szemben, azonban szezonon kívül, a szokásos menetiránnyal szemben haladva és térkép nélkül sikerült elkerülni nemcsak a tömeget, de néha mindenki mást is.

Észak Laoszból érkeztem Dien Biem Phu-nál lépve át a határt, majd egy hetet Sapaban töltöttem. Sapa a helyi Alpok, sajnos a kínaiak nagyon felkapták, így rá sem ismertem a korábbi álmos kisvárosra. Miután elvertem csomó időt túrák bejárásával, motorozással és sörözéssel, valódi célom, Ha Giang felé vettem az irányt. Vietnámban az utóbbi években leterjedtek a fekvős éjszakai buszok, így egyből szívesebben vállaltam a 8-10 órás éjszakai utakat.

Útközben sokszor elgondolkoztam, egy magamfajta felfedezős alkatnak van-e értelme ilyen helyekre jönni. A konklúzió az, hogy a világon semmi. Mármint nincs benne kihívás, sem fizikailag, sem intellektuálisan. Viszont minden nagyon könnyen megy: nyaralni, kikapcsolódni, nem stresszelni, nem előre tervezni és sodródni tökéletesen lehet. Meg persze gyönyörködni a könnyen elérhető természeti szépségekben, ami a ismét a legfőbb célom volt.

A múltat nem sírom vissza, mégiscsak a 21. században vagyunk, aki lemarad és nem tud változni, az sose lesz képben többé. De azért néha hiányoztak azok a ma már fölösleges körök, amiket az első utazásaimon futottam: szálláskeresés (beszélgetni kellett a helyiekkel!), alkudozás a szállásra, buszok menetrendjeinek a kiderítése és a valósághoz fűződő viszonyuk kitapasztalásának türelemjátéka, valamint a nálam lévő büdzsé betartása. Továbbá helyi térképek beszerzése, leírások és kézzel rajzolt skiccek alapján tájékozódás és egy csöpp állandó bizonytalanság a már meglévő és a frissen megszerzett tudásban. Ehhez képest mi van ma? A reptéren belelapozok a Lonely Planetbe. Hopp, találok egy érdekes infót, ott azonnal letorrentezem pdf-ben. Begurulok egy ismeretlen városba, a buszpályaudvar előtt öt perccel rámegyek a booking-ra és kinézek és befoglalok egy helyet, majd hívok egy übert (snapp-et, grab-et, careem-et) és olcsón elvisznek a szállásra, ahol úgy köszönnek, hogy hello Mr Daniel, most láttuk a foglalást és minden fasza. Van online buszmenetrend, amire jegyet is lehet venni, esetleg késő éjszaka másnap reggelre veszek egy repülőjegyet egy random helyre 35 dollárért, és 10 órával később már ott is vagyok.

Lenyűgözően egyszerű lett utazni – pontosan annyira bonyolult, mint Budapesten békávézni (néha még egyszerűbb is). Időnként erősen vágyom vissza Afrikába, ahol még akadnak kihívások.

Ha Giangba éjszakai megérkezni megterhelő. Legalább ezer méterrel alacsonyabban van, mint Sapa, azonnal mellemre térdelt hajnali a pára és a forróság. Négy óra ájulást követően szembesültem azzal, hogy mennyire egyszerűvé vált a letaposott úton való utazás. Évek óta nem voltam turistás helyen, a legutóbbi valamire való utazásom Borneón volt, de ott sem volt túl nagy a forgalom. Most viszont a recepción béreltem egy kismotort, kaptam infót és jótanácsot, elzártam a hátizsákom és kora délután kigurultam a hostelből. Már csak egy ékszíjat kellett vennem, amivel fölerősítettem a szatyromat magam mögé az ülésre és robogtam a hegyek közé. A tájról inkább nem írok, unalmasan váltakozott a szép, az egzotikus és a drámai tengelyen.

Vietnámban motorozni olyan, mint Oroszországban vonatozni vagy Indiában tuktzukozni: aki nem csinálja, ott sem volt. Jómagam nem számítok rutinos versenyzőnek motorozás terén.  Viszont ahhoz már elég öreg vagyok, hogy a közlekedési balesetben önhibámból megsérülés a lúzerség kategóriájába essen. Szóval óvatos duhajként úgy közlekedem, hogy rajtam kívül mindenki hülye, és ez a taktika általában megvéd a közlekedésre valóban alkalmatlan, elsősorban nyugati ízirájderektől (nemcsak itt, Erbilben meg Teheránban is).

Annyit néztem ki előre, első estére nagyjából meddig szeretnék eljutni. Miután órákig senki nem jött szembe, azt hittem, rossz évszakban jöttem. De aztán estére befutottam egy faluba, ahol hirtelen megszaporodtak a robogós tinik és őket követve eljutottam az első – és utolsó – tömegszállásra. Isten háta mögötti tüneményes falu, benne vagy 80-100 nyugati fiatal egy vagy két szállásra szétszórva, sör, wifi és bulika. Első este beleszagolhattam, milyen lenne szervezetten, társasággal menni. Szerencsére kiderült, hogy az én útvonalam épp az ellenkező irányba megy, mint a megszokott, így nem fogjuk egymást kerülgetni ugyanazokkal a fazonokkal.

Tulajdonképpen egyhangúan teltek a napjaim: motorozás, sörözés, motorozás, ebéd, sör, motorozás, patakban fürdés, motor, sör, vacsora, sör. Mivel  nem siettem sehova, egy Dong Van nevű kisvárosban állítottam föl a bázisom és egy nappal meghosszabbítottam az egyébként három napos kört. Este a helyi főtéren beültem egy nagyon helyinek látszó helyre, és kértem  egy NAGY pálinkát. Mutattam, hogy nem pohárka kell, hanem valami nagyobb. Erre teletöltöttek egy sörösüveget a pálinkáshordóból, kértem mellé egy liter vizet meg két kólát és skypeon keresztül közös aljasodásba kezdtem az otthoni barátaimmal. Közben megvacsoráztam, órákkal később elfogyott a pálesz, kértem még egy pohárral, majd fizetni akartam. Összesen három dollárba került az este, a pohár páleszt ajándékba kaptam, mert nem hitték volna, hogy tudok még járni (erre jó a 90 kilós test meg a sok víz, többek között).

Másnap elmentem az ország legészakibb pontjára, egészen a kínai határig, annyira, hogy kicsit át is illegálkodtam egészen addig, amíg meg nem láttam az aknamezőt jelző táblákat. Este befutott egy amerikai – dél-afrikai társaság. Már mentem volna lefeküdni, amikor a sötét utcán elém álltak, hogy nem tudom-e véletlenül, honnan lehet spanglit szerezni. Történetesen tudtam, mert ebédnél a helyi olasz étterem menedzsere, egy ausztrál fószer egy akkora dzsojintot szívott mellettem, hogy az utca végéből éreztem. Elküldtem őket az étterembe és húsz perc múlva boldogan tértek vissza: az ausztrálnál nem volt, de átfüttyentett az utca túloldalára egy helyi komának, az átjött és meg is volt a biznisz.

Fölültünk a tetőre beszélgetni, így kiderült, hogy amerikai barátunk hajléktalan. Megkérdeztem, honnan jött, azt mondta, USA. Oké, de melyik államban lakik. Egyikben sem, hajléktalan vagyok, felelte, de bevallotta, hogy egy arizonai raktárban van pár cucca, úgyhogy legyen mondjuk arizonai. A dél-afrikai békefenntartó volt Boszniában, arról beszélgettünk egy sort, majd lelépett és egyedül maradtam az amerikaival. Meg is bántam, bántóan nem tudott semmit semmiről, de nagyon magabiztosan nyilatkozott, hogy a szerbeknek biztos igazuk van, meg hogy ki tudja, volt-e népirtás. Bő egy év Bosznia és három Mars mira végigyaloglás után inkább úgy döntöttem, túl fáradt vagyok a hülyékhez és leléptem aludni.

Másnap szolid tempóban visszahajtottam Ha Giangba, leadtam a motort és elhatároztam, ide még visszajövök alaposabban körülnézni.

Hanoiban voltam már párszor, most elsősorban csak sörözni meg enni akartam, meg találkozni Pierre-el, a marseillesi szakáccsal, akivel úgy hat héttel korábban Laoszban verettük egy hétig. Amire nem számítottam, hogy Hanoi óvárosa backpacker gettó lett – lehet, hogy nem most, de most tűnt fel először. Gyakorlatilag mozdulni sem lehet, annyi emberrel, úgyhogy délelőttönként olvastam és galériákba jártam, délután edzés, este sörözés (a sarki házi főzés, a bia hoi 30 dollárcentre drágult poharanként!). Nyílt egy amszerdami stílusú coffee shop, ami teljesen illegális kéne, hogy legyen, de valamiért hivatalosnak látszóan működik, rendes nyitva tartással és nyilvánvalóan lefizetett helyi hatóságokkal. Ugyan csomót beszélgettem kedves emberekkel, de néhány nap alatt eluntam ezt a szép életet és átrepültem Kambodzsába.