somewhere in europe

Enver szerette népét: bunker és krómbánya

Kíméletlen a verseny a megtisztelő „Európa legelbaszottabb állama” címért. Ha a Balkán és a keleti peremvidék nem játszana, Magyarország simán vinné a díjat, így viszont lenyomják a dobogóról olyan országok és egyéb kétes entitások, mint Moldova és Transznyisztria, Bosznia-Hercegovina, különösen a benne lévő Republika Srpska, vagy éppen Fehéroroszország. És ne feledkezzünk meg Albániáról sem, ami még egy magunkfajta keleti ízirájder számára is kellemesen távol esik Európától.

Ugyan nem vagyok otthon Szicília hegyei között, és nem tudom, manapság hol járnak az emberek puskával a vállukon Európában, de feltételezem, hogy Albánián kívül máshol nem nagyon. Már a negyedik utam volt arrafelé, mégis csak most tűnt fel, hogy a vidéken élő arcok a legnagyobb természetességgel csapják hátra a sörétest, amikor kicsit elbaktatnak otthonról. Északon, a hegyek között ez pláne nem tűnt fel, viszont a Durrestől, az ország legélvezhetetlenebb, mert legfelkapottabb üdülővárosától délre vezető „autópálya” mentén nem lehetett nem észrevenni a fegyveres arcokat. Később az Ohridi tó melletti Pogradec peremén is volt olyan fószer (egész pontosan tizenéves kölök), aki puskával a vállán kvaterkázott a rend őrével. Addigra már bejártuk Dél-Albánia gyakorlatilag összes burkolattal rendelkező útját, és arra a következtetésre jutottam, hogy nekem is kéne valami lőfegyver. Persze nem szélsőséges republikánus nézeteim miatt, hanem a veszettül sok kóbor állat távol tartása végett. Hatalmas kutyák hatalmas falkákban poroszkálnak az utak mentén, és rengeteg rossz tapasztalatom van már velük kapcsolatban. Hogy mennyire összetartanak, azt hazafelé úton láttam: eddig azt hittem, csak a South Parkban vannak homo állatok, de amikor négy kutya ragadt össze vonatba az út mellett, akkor rájöttem, hogy nem.

Ez a fegyverdolog nem újdonság az albánoknál. Egyrészt ott volt nekik a vérbosszú intézménye, amit a törzsek követtek el egymás ellen, másrészt komoly arzenált zsákmányolt össze mindenki, aki nem volt rest felnyomni a laktanyák fegyverraktárait a ’96-os piramisjáték összeomlását követő zűrzavarban, amikor az ország kétharmada veszítette el minden megtakarítását. Az előbb említett vérbosszúra a tipikus példát Nopcsa Ferenctől idézik leggyakrabban, amikor megkérdezett egy shalei arcot, milyen a viszony Shalë és Nikaj között. "A viszonyok se nem jók, se nem rosszak. Ha valamelyik törzs tagja a másikat lelőheti, megteszi, de ezenkívül nincs különösebb konfliktus közöttünk." – válaszolta a megkérdezett hegyi úriember, nyilván valami medveölővel a vállán. Még szerencse, hogy a vérbosszú férfijáték volt. Így aztán a nők művelhették a földeket, őrizhették a nyájat meg hordhatták a tápot a hatalmas kőházban recegő jóembereknek.

Amikor elmeséltük a puskás emberes sztorikat Edinek, tiranai barátunknak, nem lepődött meg túlságosan. Az ő családja is beszerzett vagy tucatnyi Kalasnyikovot a piramisjátékos időben, de aztán szépen beszolgáltatta mindet a kormányzatnak, amikor az végre jó ötletnek gondolta, hogy begyűjtse egy részét – mellesleg nem sok sikerrel, hiszen egy év múlva kitört a koszovói háború, és biztos, ami biztos alapon jól jött az AK az előszobaszekrényben. Edi bátyja akkor kiképzőtiszt volt egy albániai titkos kiképzőtáborban.


A címben említett Enver szereti népét persze humor. Enver Hodzsa még akkor is hardcore sztálinista maradt, amikor Hruscsov desztálinizált. Ekkor Maóhoz fordult, tőle lenyúlta a kulturális forradalmát (ekkor lerombolta, tornateremmé, szállodává, raktárrá alakította Albánia mecsetjeinek és templomainak 95 százalékát), majd amikor Maó meghalt, a kínai modell is elkurvult számára. Ennek köszönhetően sikerült elérni, hogy Albánia legalább olyan elzárt hely volt, mint Bhután: turisták nem léphettek be Albániába, a rendszerváltás előtt 500 autó volt az egész országban, senkinek sem lehetett tévéje, külföldi rádióadó hallgatásáért pedig 10 év krómbánya volt a büntetés. Mármint kényszermunka krómbányában. Az országot 1990-ben kötötték rá a nemzetközi telefonhálózatra.

Az 500 autó pár év alatt felugrott félmillióra, ami testvérek között is ezerszeres növekedés. Hogy profi módon el tudják látni a végtelen keresletet, a maffia vette kézbe az ügyet, és nyugatról lopott gépeket terített az országban (közben arra is volt gondjuk, hogy pár téeszt marihuánafarmmá alakítsanak át, csak hogy teljes legyen a tuti). A végeredmény közismert: az autók minimum 40 százaléka Mercedes, és mindenki úgy vezet, mintha csak most tanulta volna. Index, sávok, kivilágítás, tükörhasználat – csupa olyan női dolog, amire egy rendes albán ügyet sem vet. Cserébe viszonylag könnyű belefutni felborult kamionba, meg mindenféle olyan balesetbe, amit nyugaton kizárólag ittas vezetéssel sikerülhet összehozni.

Nagyrészt ennek köszönhető, hogy időnként halálpara vezetni Albániában. Főleg éjszaka. Mire egy másnaposságot követően átjutottunk Koszovóból az albániai Kukesbe, kis híján ránk sötétedett. Kinéztünk egy nagyon tuti hegyi utat, majd megkérdeztük, hogy lehet eljutni oda. A rendőr visszakérdez: problem? Igazából, csak turisták vagyunk. Rendőr legyint, kocsival felvezet a megfelelő irányba, majd magunkra hagy. Fél órával később, kevesebb, mint 10 kilométerrel odébb visszafordulunk. No rruga, nincs út, magyarázzák a helyiek, majd kiderül, hogy van út, 120 kilométer, 7 óra kocsival, ha éppen járható. Igaza volt a rendőrnek, problem. Irány Tirana a zsír új autópályán.

A zsír új autópálya zsír új. Vagyis nincs még készen egészen. Az 5700 méteres alagút megspórol egy félórás szerpentint. Az egyik lezárt irány, illetve a szembejövő sávot megosztó olajoshordók nem sokat segítenek a száguldozásban. Szakad az eső, egy óra után először reflektorozunk, amikor kiderül, hogy néhány tucat méterrel előttünk kivilágítatlan merci parkol az egyetlen sávban, a csomagtartó körül emberek. Reflektor nélkül derékba törnénk őket, hatalmas mázlijuk van, szemből sem jön semmi, pont ki tudjuk kerülni az öngyilkos brigádot. Ettől kezdve agyhalasztó koncentráció, nagyon várjuk már az első Tirana Beert.

Az autók számának fent említett ezerszeres növekedése nyomot hagy Tirana utcáin. Nincs parkolóhely. Sehol, soha. A kétsoros parkolás működik, de általában a második sor is tele van. Végül félig beszabálytalankodunk egy bolt elé. Szállásunk egy magánlakás egyik szobája, 30 euróért adja a jóember a Blloku, a vigalmi negyed peremén. Jó biznisz ez, egy háromszobás lakást teltház esetén napi 90 euróért lehet kiadni. De ha csak a harmadát veszik ki, az is 900 euró egy hónapra, ami azért nem rossz fizu a tiranai átlagot tekintve (ami mellesleg annyi, mint Magyarországon, hogy valami jót is mondjak).

A terv Albánia déli részének bejárása. Napi 200 kilométer, 6-7 órás menetidővel, cigiszünettel, kávészünettel, fényképezéssel. Vlora, Szaranda, Girokaszter, Korcsa, Tirana az útvonal, mindenféle hegyi úton keresztül. Olyan elvetemült helyeket érintve, mint a görög határon lévő, egyébként mindentől távol eső Leskovik, ami leginkább egy szibériai Gulág mellett kinőtt kisvárosra hasonlít, ahol több a kutya, mint az ember, és a lakótelepi erkélyeket téglával építették be a cigányok. Leskovik előtt rátaláltunk a szénégetőkre. Bunkerekben élnek a hegyek között, jó levegő, sok pálinka, szénnel a bunkerfalra karcolt naiv baszós jelenetek segítik az embernek maradást. Leskovik után pár óra szerpentin, majd Erseke, ahol megállunk egy kávéra. Ember sehol, annyi hírértékünk van, hogy egy helyi nőszemély elkezd kitartóan mesélni egy történetet, amiből az derül ki, hogy volt már Londonban vagy a gyereke volt már Londonban, vagy látott már olyat, aki volt már Londonban, vagy csak hallott Londonról. A „város” tartományi központ, kocsival két perc átmenni rajta, de az első perc után majd megőrültem az unalomtól és a kilátástalanságról, úgyhogy csak a kávé utáni vágy segített ott maradni úgy tizenöt percig. Korcsa meg egy vicc: egész Albánia büszke rá, azt mondják, az egy kulturált hely. Sőt, a legkulturáltabb hely. Ezt a kulturáltságot nem tudtuk tetten érni. A helyiek azt mondják, „az oktatás”. Hogy az onnan érkezők aktívabbak az iskolában. A cigány lovat vonszol az út mellett, a fóliaputrijához. A Grand Hotel recepciósa szerint van kétágyas szobájuk. Azt nem tudja mennyi, de megkérdezi. Elmegy. 25 euró. Öt perc után fojtogat Korcsa, lépünk inkább Voskopojéba, amiről jókat ír a megbízhatatlan és pontatlan Holy Planet. (Aki a Lonely Planet Nyugat-Balkán kiadványát magyarra fordította, kézzel írt levélben kérjen elnézést mindenkitől, aki pénzt adott a könyvért. Az az ember sajnos magyarul nem (sem?) tud.)

Voskopoje legfeljebb 200 fős falu a hegyek között. Egykor tartományi központ volt, a 17. században 35 ezren lakták állítólag, aztán a sorozatos rablóhadjáratoknak hála, elnéptelenedett. Az épületeknek nyomuk sincs, csak pár templom emlékeztet a szebb múltra. A helyiek síparadicsomot akarnak csinálni belőle, de az egész olyan reménytelenül elbaszott, hogy legfeljebb Stephen King érezné jól magát egy ilyen elhagyott helyen, de ős is csak egy hosszú hétvégére. A hatalmas szállásunkon ketten vagyunk. Három emeleten az összes szoba nyitva. A kertben két husky, az egész épületben egyetlen ember rajtunk kívül. Az útikönyvírók valami egész különleges tripben lehettek, hogy láttak fantáziát ebben a szürreális faluban. Másnap Tirana.


Útközben kocsit mosatunk, az albánok nagyon jók ebben. Két és fél euróért kefével, samponnal alaposan lecsutakolja, a kerékdobot belül is, kiporszívózza, a szőnyegeket kiporolja, a műszerfalat letörli. Legalább százezer autómosó van az országban, és mint megtudjuk, a londoni autómosók túlnyomó többsége is albán kézben van. Ahogy Ford Fairlane is megmondta, valamire érdemes specializálódni.

Útba ejtjük az Ohridi tavat és Európa egyik legzseniálisabb autóútját, a vagy ezer méter magas hegygerincen kanyargó ösvényt Elbaszan (nomen est…) és Tirana között. Végül beszippant Tirana. Mondják, a Tirana és a Teherán szó ugyanonnan ered. Nos, ez igazából tökmindegy, a két város közti hasonlóság már nem annyira – azt leszámítva, hogy amíg Teheránban olyan 15 millióan, addig Tiranában csak 7-800 ezren élnek. Mindkét város fölött a város méretéhez passzoló hegy magasodik, ahova telekabinnal lehet följutni. A forgalom őrült, parkolni lehetetlen, a rendőr semmit sem csinál, és egyik városnak sincs folyója. Amiben az albánok többet tudnak nyújtani, az a kiszolgálás. Zseniális és olcsó éttermek, kávézók váltják egymást. Ugyanannyi ember ugyanannyi kocsmában, mint Budapesten, csak a népesség kevesebb, mint a fele. Két kocsma között nem pékség van, hanem egy harmadik. Egyik este elballagtunk a diáknegyedbe. Miután alaposan belenéztünk a New Amsterdam nevű bárba, elcsíptük a menzát. Vietnámot megszégyenítően olcsó. Hárman hülyére ettük magunkat 5 euróból. Ebben volt háromféle húsétel, két krumpli, kenyér, saláta, sajt, caciki, egy teljes asztalnyi kaja. A legdrágább tétel 90 eurocentbe került…

Fura, hogy az albánok nem rúgnak be. Először is nem láttam részeg embert, legalábbis vállalhatatlanul részeget nem. Mindenki szorongatja egy szem poharát és szürcsöli a sörét, de 3-4 után mindenki abbahagyja. Ahhoz képest, hogy átlag kocsmában 100 forint a feles, lehetne több szeszhulla is országszerte, például Ukrajnában vagy Kínában nagy királyság reggel sörrel a kézben esni-kelni látni a helyi arcokat. Persze lehet, hogy a szénégetők megadják a módját a hegyek közti bunkerjukban, a szénnel rajzolt puncik között. Kezdem magam szégyellni a hatos éjszakain hordott népek miatt, persze nem komolyan, mert néha én is része vagyok.

Turistát a 10 nap alatt láttunk ötöt, három backpackert Tiranában, kettőt valahol a tengerparton stoppolni, na meg pár nyugdíjas németet Girokaszterben. Emellett két idős hölgy biciklizett a hegyekben. A szezon után meglepően nyugodt ország. Már elég alaposan tudom, hova fogok visszamenni legközelebb. Látnivalókat tekintve Albániában van úgy minimum hathetes potenciál – ennyi idő alatt elég alaposan be lehet járni. Hogy ez miért nagy dolog? Mert az egész ország akkora, mint a Tiszántúl fele, területét tekintve kisebb, mint BAZ, Szabolcs, Hajdú-Bihar, Békés és Heves megye. És ebbe belefér minden.

a macedón riviéra

Félelmetes hazajutás a riviéráról

Beratba élmény volt lejutni az albán buszokkal, amelyek képesek megbízhatóan tartani a 40 km-es óránkénti átlagot, de még így is másfélszer olyan gyorsak, mint az albán vasutak. Tehát Berat: tipikus egynapos célpont, UNESCO által védett, meredek sziklára épült városrésszel és a Balkán egyik legnagyobb erődjével. annyira meleg volt, hogy Albánia legrégebbi mecsetét vizslatva is arra gondoltam, vajon 30 vagy 40 perc múlva tudom meginni az első hideg sört. De a látvány valóban mesés, íme pár kép:

Este Tiranában ismét megmutattuk magunkat. Alapos kocsmai előkészületek után elindultunk a Trout (Pisztráng) nevű death metal együttes koncertjére, ami csodálatos véget ért. Egyrészt halál profi fiatal kicsákók zenéltek, másrészt csupa Death feldolgozást játszottak. Mi eleinte meg sem vettük a kemény 400 forintos belépőt, mert a teraszon ugyanúgy hallottuk, de a végén mindneki annyira berúgott, hogy nonstop ki-be mászkálás lett a vége, mi meg a csapossal mulattunk.

Reggel elhagytam Tiranát, Podgorec felé félálomban. Eleinte aggódtam kicsit, mivel nem volt belépő pecsétem Albániába, és a 10 eurós díjat sem fizettem ki. A sofőr életveszélyes tempóban vitt át a hatalmas hegyeken, szerencsére átaludtam a nagyját, különben tuti hányás lett volna a vége. Végül fantasztikus hegyek között, az Ohridi tó partján léptem át Macedóniába. A nem túl forgalmas határon az albán faszi egy darabig nézte az útlevelet, de a pecsétre természetesen nem lelt rá, végül megkérdezte, mennyit fizettem belépéskor. Amint megtudta, hogy 10 eurót, megnyugodott és beütötte a kilépést. Így életemben először önhibámon kívül spóroltam egy napi szállást. És aztán stoppal-busszal eljutottam Ohridba:

Ezerkétszáz méteres hegyek között, a macedón-albán határvidéken hatalmas, kristálytiszta tó köré szerveződött a két ország turizmusának egy része. A vidék legnagyobb városa Ohrid. Egykor ortodox egyházi központ volt, 365 temploma után el is nevezték „szláv Jeruzsálemnek”. Ma forgalmas üdülőváros rengeteg kávézóval és csodálatos óvárossal.

Ohridra markánsan rányomja bélyegét a vallási központ jellege, amely a turisták számára elsősorban a hihetetlen mennyiségű felújított kisebb-nagyobb templomban nyilvánul meg. De a legtöbben nem ezért szeretik, hanem mediterrán hangulata miatt. Nyári hétvégeken megtelik macedón turistákkal, valamint évről évre több nyugatival. Ilyenkor lépni sem lehet a belváros utcáin, akkora a késő éjjelig mulató hedonista tömeg. A környezet és a kiszolgálás színvonala nyugati, az árak szerencsére még a Balkánhoz állnak közelebb.

„Nálunk már nincs szabad hely, de üljön le, igyon egy limonádét” – kínál egy idős macedón úr, amikor bekopogtatok hozzá szállás után érdeklődve. Miközben hozza az üdítőt, a felesége eltűnik, majd pár perccel később mégiscsak mutat egy szobát. „A bátyámé, de átköltöztettük magunkhoz. Érezze otthon magát.” Ilyen módon 10 euróért sikerült konyhás-fürdőszobás lakrészt bérelni a belváros külső peremén, a tóparttól 10 perc sétára. Mindezt a csúcsszezon közepén, a legforróbb nyári hétvégék egyikén. A vasárnapi buszra Szkopje felé már nem volt ennyire egyszerű följutni.

A város és a környező vidék, az Ohrid-régió az UNESCO világörökség része lassan 30 éve. A régióba tartoznak az albán határvidék kisebb-nagyobb ortodox templomai és kolostorai, Ohrid városa zegzugos utcácskái, a 10. századi fellegvár, és persze maga a tó. Az Ohridi-tó kétségtelenül a Balkán egyik gyöngyszeme. A majd’ 300 méter mély vizében helyenként 20 méter mélyre lelátni, a víz mindig friss és kellemesen hűvös. Emellett több mint kétszáz olyan állatfajnak nyújt élőhelyet, amely kizárólag itt fordul elő. Hogy miért nem épült még köré a környezetet tönkre tevő tömegturizmus, elég nyilvánvaló: a hegyek olyan meredeken esnek a tóba, hogy helyenként az utat is nehéz volt elvezetni a hegyoldalban. Az albán oldal kevésbé hegyes, de őket nem is érdekli annyira a tó, hiszen van tengerük.

A nemzetközi védelem és a viszonylagos elzártság ellenére az ökológiai bomba itt is ketyeg. Problémát jelent a lehalászás, az értékes partszakaszok miatt csökken a nádasok mennyisége, a folyamatosan bővülő tömegturizmussal járó part menti szolgáltatóipar és hajóforgalom szennyezi a tavat. Turistaként szerencsére még semmi sem látszik ebből. Egyelőre csak az édenkertet látjuk.

Hazafelé még megálltam Pristinában néhány órára, és jegyet vettem az esti buszra Belgrádba. Bár ne tettem volna. Szerbiában utazni olyan - hogy klasszikust idézzek - mint sajtreszelővel rejszolni: eleinte szórakoztató, de inkább fájdalmas. Koszovóból határellenőrzés nélkül kilépve jó ütemben indultunk Belgrád felé, minden jel arra mutatott, hogy elérem a reggeli budapesti vonatot. Azonban valahogy csak nem akart vége lenni a hegyes résznek, és egyre meredekebb utakon egyre élesebb kanyarokban tolattunk, végül földúton döcögtünk a hatalmas busszal. Eltévedtünk a koszovói határvidéken... Három órával később újra aszfalton voltunk - éppen a koszovói határon lévő szerb őrbódé mellett, amit órákkal korábban elhagytunk. A többiről tudni sem akarok: a budapesti vonatot lekéstem, helyi vicinálisokkal elvergődtem Szabadkára (nagy mecset épül éppen), átgyalogoltam Magyarországra, majd egy gyors stoppal (egy vadőr vett fel, aki szerbektől elkobzott madarakat vitt a menhelyre) elértem az épp akkor induló vonatot Budapestre.

Azóta egy hét telt el. Nem fogjátok elhinni, de ma este indulok - Belgrádba, majd onnan Isztambulba, Damaszkuszba, Bejrútba. A következő kalandok tehát a Közel-Keletről jönnek.

West balkan tour pt. 2: Kosovo, Macedonia, Albania

Munka a Balkánon

Régóta nem írtam, elég hosszú sora van ennek. Másfél hete befejeztem minden épp aktuális munkámat, így adódott a lehetőség, hogy itthoni unatkozás helyett inkább egy intenzív balkáni túrát tegyek a kevésbé pop részeken. Az egészségre ártalmas volt...

Az indulástól számítva durva volt: amikor félrészegen és egy jó alvás reményében fölszálltam este fél 12-kor a belgrádi vonatra, már csak állóhely volt a folyosón. Így aztán három óra guggolás és négy óra állás után érkeztem meg Belgrádba, majd onnan egy gyors átszállással már úton is voltam Pristina felé.

A koszovói határon figyelmeztettek az UNMIK-os arcok, hogy ha ugyanerre akarok kimenni, nem fognak kiengedni a szerbek. Erre megkértem őket, hogy akkor ne pecsételjenek az útlevelembe, amit meg is tettek. Így viszont nem értettem, hogy akkor mi lehet a baj. Végül egy kétféleképpen feltett kérdésre („Ha koszovói pecsét van az útlevelemben, akkor nem engednek át a határon, ugye?” És „ha most nem pecsételnek bele az útlevelembe, akkor a szerbek biztosan beengednek, ugye?”) két, egymásnak ellentmondó választ kaptam, úgyhogy ennyiben hagytam a dolgot abban bízva, hogy majd magától megoldódik, mint mindig minden.

Pristinában Jetmir, koszovói albán fotós barátom fogadott, majd egy gyors igazi balkáni lerészegedést követően éjszakai buszra szálltam Tirana felé. Mielőtt alkoholizmussal vádoltok, ajánlom, hogy próbáljatok meg balkáni barátok meglátogatásakor nem inni, illetve keveset inni, majd közölni, hogy nem megyünk velük kocsmázni. Na ugye? De előtte még elugrottunk Észak-Mitrovicába, ahol előző nap megint bántották egymást a szerbek meg az albánok. a jelenlegi kiélezett helyzetben minden etnikai villongás veszélyessé válhat, úgyhogy volt a dolognak némi hírértéke. Mitrovicában aztán kiderült, hogy pár szerb albánok kocsijait töri össze az utcán, pont a dél-mitrovicai francia támaszponttal szemben. Verekedésen kívül semmi nem volt, de azért kimentünk mi, meg a hiradó, beszéltek a szemtanúk, fotóztuk a bevert kocsikat. De minek...

Habár a Pristina-Tirana távolság nem túl nagy, mégis 12 óra a menetidő, hála a hegyeknek, az albán utaknak és a gyakori megállásoknak. Ez utóbbi még a Közel-Keletnél is keményebb: a Pristina-Szkopje táv 90 kilométerét alig 3 óra alatt teljesítettük (3 megállás plusz a határ), majd Szkopje után megálltunk a hegyek között egy esküvőn. Rejtélyes sztori ez, volt vagy este 11, amikor épp az ifjú pár bevonulására értünk egy hegyi panzióhoz. Egy órán át hallgattuk a zenét, toltuk az ingyenkávét, én meg az alvásra koncentráltam. Amint elindult a busz, sikerült is, mégpedig olyan jól, hogy amikor a határon a mellettem ülő oldalba bökött, hogy „Passport”, csak annyit mondtam „jó”, és mozdulatlanul aludtam tovább. Éppen ezért meglepett, hogy amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már az albán tengerparton voltam, Durresben, egy tök üres buszban, Tiranától 35 km-re. De ezt akkor nem tudtam, csak csodálkoztam a tengeren és a rengeteg antipatikus szállodán, na meg hogy egyedül vagyok. Szóltam a sofőrnek, hogy én Tiranába akarok menni, mire bólintott és átvitt. Eléggé meglepett. Mint ahogy az is, hogy a macedónok nem kérték az útlevelemet, nem kaptam kilépő pecsétet. Az albánok sem kérték, és nem kaptam belépőpecsétet, és a 10 eurós belépési díjat sem fizettem ki. Vagyis hivatalosan el sem hagytam Macedóniát.

Tiranában megkerestem az általam a netről kinézett olcsó backpacker guesthouset, ahol mindenki aludt még, így leültem a kertben függőágyazni. Közben eszembe jutott Markó Feri barátom, aki 3 héttel korábban „Megyek a Balkánra” felkiáltással lelépett otthonról, és azóta nem volt róla hír. Vajon merre járhat? Belenéztem a szálló vendégkönyvébe, de ott nem volt benne a neve (miért is lett volna, amikor vagy hat ország százötven városában lehetne többszázezer négyszerkilométeren, de mégis, hátha). Amikor fölkelt a recepciós arc, megkérdeztem, nem látott-e egy olyan nálam egy fejjel alacsonyabb magyar arcot, aki olyan, mint… és ebben a pillanatban nyílt a kapu és Ferkó beballagott a kertbe, barátnőjével, Katával. Ez már a nagyon sokadik ilyen sztorim. Azt sem tudtam, hogy jön-e egyáltalán Albániába, és ugyanúgy lehetett volna Bulgáriában vagy a montenegrói hegyek között, de nem. Ő is hozott egy ilyen sztorit, Horvátországban összefutott véletlenül azzal a faszival, akivel tavaly együtt utazott Üzbegisztánban. Ettől kezdve három napi együttlét és őrület. És mindezt a csodálatos Tiranában.

Igaza lett Edi Ramának, Tirana egykori polgármesterének, amikor az optikai tuningot jelölte meg a városszépítés legfőbb eszközének. Az egykori szürke-barna betonkockákat, vagy eufemikus nevén a „szocialista lakótelepeket” Hundertwasser álmaira festették. Az eredmény egy piros-narancs-kék színekben pompázó mediterrán város.

Elég olcsó írói ötlet egy város ajánlását etimológiai fejtegetéssel kezdeni, de ebben az esetben egy kört megér. 1614-ben az addig porfészeknek számító településen Sulejman Mulleti pasa bazárt, mecsetet és török fürdőt építtetett, és sikeres perzsiai hadjárata emlékére Tehrannak, vagyis Teheránnak nevezte el. A két város közti hasonlóság mára kimerül a hatalmas hegyek alkotta háttérben és a vezetési stílusban. Ez utóbbi kiszámíthatatlan. Enver Hodzsa idején ugyanis a hétköznapi polgárnak nem lehetett autója (tévéje sem), így a vezetési kultúra nem túl régi. Ami van belőle, az kis részben a nyugatról hazatértek udvarias tempója, valamint a görög-olasz nem túl technikás őrület keveréke. A kocsik nagy része Mercedes. Imádják ezt a márkát, nincs még egy olyan város a világon, ahol ennyi lenne belőle.

Tirana mintha nem is Albánia lenne. Minden sztereotípiát megcáfol megjelenésében. Nem szürke, nem unalmas, nem nyomasztó. Enver Hodzsa piramis alakú múzeuma enyhén szétverve és összegraffitizve (Fuck emo, Pantera), az aljában viszont az aranyifjak egyik népszerű helye, a piramishoz méltó nevű Múmia Bár üzemel. „Az élet gazdag” – hirdeti a szlogen a bejárat fölött, azt az életérzést, amit a törzsközönségen kívül nem sokan ismernek Albánia-szerte. A Nemzeti Történeti Múzeum hatalmas szocialista-realista mozaikos homlokzata előtti téren gyerekek száguldoznak gyerekmotorral és gyerekquaddal, mellettük a szegények gyermeke öt szál sült kukoricáját árulja a napi betevőért.

Hála a szolgáltatások rohamos fejlődésének, valamint a munkanélküliségnek és a mediterrán temperamentumnak, ennyi kávézót egy helyen ritkán látni (legközelebb a szintén albánok lakta koszovói Pristinában). Az árak abszolút a földön járnak, egy helyiek igényeit kielégítő étteremben ezer forint alatt ehető a birkapörköltből, rizsből, hatalmas salátából és legalább két sörből és két feles rakinak mondott pálinkából álló menü. Ez utóbbi tipikus balkáni jelenség, az egész félszigeten egy euró decije a gyilkos nedűnek, itt csak 80 eurócent. Túl sokat nem méricskélnek a felessel, szemre adják, inkább a deci felé kerekítve. Ugyancsak gasztronómiai gyöngyszem egy helyi gyorsétterem-lánc Szkender-burger nevű hamburgere, Szkender bégről elnevezve. A megjelenés és a logó a McDonaldsé, de ez senkit sem zavar: Európa talán utolsó fővárosa, ahol nincs egyetlen gyorsétterem sem az amerikai multitól.

Mi a Korca nevű 100% helyi étterembe jártunk kajálni, általában birkát. Mindig elénk tették az étlapot, mindig kiválasztottunk 4-5 dolgot, ami persze pont nem volt, míg végre megmutatták azt a kettőt, ami van. És ezt eljátszottuk minden nap. De a feleskérés a legdurvább: mosolygós, Segal-copfos, makkoscipős, hawaii-inges csávó vigyorogva kérdezi, hogy mekkora legyen a feles. Először egy jó duplát mutatott hüvelyk- és mutatóujjával, majd a rocker-metálarc körökből ismert ördögvillát, ami nagyjából a tripla mennyiséget takarta. Azt kértük, saccra. Na vajon mi lett a vége?

Másnap megnéztük a Tirana-tónak nevezett valamit. A lehet-e benne fürödni kérdésre a szálláson azt a választ kaptunk, hogy lehetni lehet… „És szoktak is?” „Van, aki igen”. Úgyhogy nem vittünk fürdőgatyát. A hely és az élmény sztalkeri. Egy hatalmas parkban, katonai terület mellett egy hatalmas tó. Erre ránéz egy vasbetonból épült, éppen porladni készülő nyitott színház. Az ókori színházak mintájára épült, csak a cementes beton nem bírja úgy a strapát, mint a jó kis kövek. Az elhagyott parkban pár fürdőző részeg meg néhány értelmetlen betonépítmény.

A szállásunkon lévő faszival beszélgetve kiderült, hogy van még közös barátunk is, úgyhogy ámultam egy keveset, majd elájultam. Reggel megyünk Beratba, de ez egy későbbi sztori…