Machetés Messi és a meg nem mászott hegy

Már ment le a nap, amikor a mellettem ülő polgármester (kreol nyelven „tonsi”, azaz town chief) megkért, hogy mutassam be a csapatot és meséljem el, miért jöttünk. A városházán ültünk az emelvényen, előttünk a helyi tisztviselők és érdeklődök gyülekeztek. A helyszín Kpademai falu valahol messze északon Libériában, a sierra leonei határ közelében.  

Megérkezés Kpademai faluba

Az egybegyűltek köszöntése után rátértem jövetelünk céljára: fel szeretnénk menni a Wuteve, vagy ahogy helyben ismerik, a Wologizi hegyre, lehetőleg a csúcsára. A viszonylag egyszerű bejelentést hosszas vita és kétkedés követte. Valójában miért jöttünk? Melyik bányatársaságnak dolgozunk? Hány geológus van köztünk? Ezek voltak az első kérdések. Ismét olyan helyen jártunk, ahol az őszinte turisztikai érdeklődés nincs a megfelelő és elfogadható motivációk között.

Miután kénytelenek voltunk feladni a Nimba hegység megmászását, Libéria nyugati részébe indultunk. Járhatatlan utakon, a LandCruisert bőven elnyelő kátyúkban néhol lépésben haladva estére a Wuteve hegységhez értünk. A felállás a szokásos, semmi információ, csak helyben érdeklődés és rögtönzés. Az esélyeink ellen szólt, hogy a vidéki Afrikában egy nap alatt semmit sem lehet elintézni. Eddigi tapasztalataim szerint ha konkrét célod van, két falu per nap a haladási sebesség, feltéve, hogy a falvak közel vannak egymáshoz. Ugyanis minden faluban újra kell tárgyalni a helyzeted, a melléd kerülő segítők feladatait és béreit, valamint a számunkra ismeretlen (és gyakran teljesen közömbös) helyi erőviszonyoknak megfelelő udvariassági köröket is le kell futni, nem megfeledkezve a helyi erős embert érintő előnyökről sem.

Ötéves terv sok ambícióval és kevés eséllyel.

***

Naplemente előtt egy órával fordultunk le a „főútról” egy motornyi nyomtávú csapásra, hogy még vaksötét előtt elérjünk egy Lisco nevű helyre, ami nemes egyszerűséggel a Liberian Iron and Steel Companyról kapta a nevét, és a Wologizi megmászásához az utolsó lakott településként van nyilvántartva. Elég sok vitatott minőségű és teherbírású fahídon haladtunk át eddig is, de egy ponton végképp zsákutcába jutottunk: a falu előtti két híd közül egyik sem nézett ki úgy, hogy az elbírjon egy terepjárót. Ahogy tanakodtunk a híd előtt, megjelent pár ember és megnyugtatott, hogy ezen a hídon még át lehet menni. És ha már itt vagyunk, ne is menjünk tovább, amíg nem tisztáztuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Ezt amolyan visszautasíthatatlan ajánlatnak kell érteni errefelé: amíg nem tisztáztuk a látogatás célját, addig legfeljebb visszafelé mehetünk, előre nem.

Érkezésünkre az egész falu összeszaladt, és a nyitójelenetben említett városházán elkezdődött a bemutatkozó ülés, amelyen a sorsunkról döntött a helyi elit. Ilyen helyeken mindig megkérdezem, szoktak-e turisták járni errefelé. Ennek az infónak igen praktikus az ismerete, ugyanis ha van turizmus (értsd: az elmúlt években volt legalább egy-két turista), akkor van protokoll arra nézve, hogy mit csináljanak az ide érkező, bányászati- és egyéb minisztériumoktól semmilyen engedéllyel nem rendelkező fehérekkel. Ha igaz, amit állítanak, akkor előszedik Jonast vagy Mosest vagy Messit, aki legutóbb az idegeneket kísérte és máris van egy forgatókönyv a következő tennivalókról. Nos, itt nem volt semmilyen protokoll, bármennyire is mondták, hogy volt már itt turista. Az ülés azzal zárult, hogy a helyiek egy része kételkedett, hogy nem bányának dolgozunk, de mivel ránk esteledett, invitáltak, hogy aludjunk ott. És akkor már főznek vacsorát is, meg legyen tánc. Az biztos, hogy a helyi kisbolt heti forgalmát bőven elfogyasztottuk aznap este.

Nagyközért

A „városháza” melléképületében szállásoltak el minket. A két szobánk pont olyan, amilyet elképzelsz egy dzsungelfaluba: két apró, poros, ablaktalan helyiség, benne pár szakadt matraccal – ez utóbbi már luxus, hasonló helyeken mindig sárkunyhóban aludtunk a földön. Hamarosan betekertek egy led lámpát a falu főterén, minket beinvitáltak a boltba, és elkezdődött az őrület.

A kreol nyelv tulajdonképpen egy nagyon egyszerű angol és a helyi nyelvek keveréke. Kell fül és rutin a megértéséhez. Számomra a beszélgetések, érvelések és sztorizások végighallgatása koncentrálós agymunka, általában 10-70 százalék közti megértéssel. Persze néhány kör után letisztul a szókészlet, és akkor kiderül, hogy a sim card az „singa”, az over there az „ovada”, vagy a town chief a „tonsi”. Ebből még lett kalamajka később.

Megjelent a falu biztonsági főnöke, egy Messi nevű jó ötvenes alkoholista rendkívül tolakodó stílussal és machetével. Azonnal belém tukmált tejszínű pálmabort az alumínium kulacsából, ami után rögtön visszahúzódtam a szobába egy öblös korty viszkire, hátha megúszom a befosást a víz nélküli vécében. A kisboltban felfedeztem az eddigi legprogresszívebb (és legkevésbé környezetbarát) terméket, a zacskós gint. A sierra leonei produktum vizet, alkoholt, cukrot és ételízesítőt tartalmaz, és a gyártó szándéka szerint ez a keverék 43 fokos gint eredményez. Másfél dollárnyi helyi dollárért azonnal vettem hat felest, majd még hatot, meg még hatot. Egy-egy ilyennel le tudtam szerelni a lepattanóra gyülekező alkeszeket, akik a megfelelő mértékű mérgezésnek előre örülve gyorsan lekoptak. A gines zsacskón egyébként a borotvált hónaljú Wesley Snipes képe van, és Black Commando névre hallgat. Annyira lokálisan terjesztett termékről beszélünk, hogy még a legszakadtabb kisvárosban sem lehetett már kapni. Amikor egy Zorzor nevű „városban” egy deszkabódé boltban megkérdeztem, van-e Black Commando, úgy nézett rám az eladó, mintha a Kempinsky büféjében kértem volna egy tüskét a croissant mellé.

Közben előszedtem a direkt ilyen alkalmakra tartogatott frizbit és elkezdődött a falu behülyítése. Ketten kezdtük el dobálni egymásnak, és vagy száz szempár nézte ezt az aerodinamikai csodát. Pár perc után kiszedtem a tömegből egy komát és beállítottam harmadiknak. Elég gyorsan ráérzett a műfajra, de azért kicsit bénázott, amin az egész falu röhögött. Még egy arcot kiemeltem a bámészkodók közül, de ő nagyon béna volt, így megvolt az esti műsor a teljes kompániának. A frizbit végül megkapták ajándékba. Remélem egyszer még járok arra és viszek nekik még egyet. Egy ponton aztán rádugták a hangfalakat egy akkumulátorra és összekötötték egy ipoddal és kezdetét vette az éjfélig tartó full hangerőn baszatás, ami után a kecskék és a kutyák folytatták hajnalig a showt.

Mivel a vacsorát nem kértük, az lett a reggelink: mint mindig, most is rizs, csilis hallevessel. A monroviai luxusszálló kivételével sehol sem lehetett mást enni, bár pár helyen a halat mócsingos marhadarabok váltották. A rizs és a csili sztenderd, ez utóbbitól leolvad az arcod, mert a nemcsípős és a kurvaerős között semmilyen átmenet sincs.

Reggelre a helyzetünk nem rendeződött, de legalább a továbbjutás lehetősége alakul(gatot)t. A tonsi döntése az volt, hogy menjünk tovább motorral Liscoba, az utolsó bányászfaluba. Egy óra alatt összeszedtek három motorost meg egy guideot, végül félóránkénti száz százalékos infláció mellett hármasával fölültünk a motorokra és elindultunk. A matek úgy jött ki, hogy 500 per motor a fuvar. Majd később kiszámolták, ha várnak ránk pár órát, az még 500 per motor. Plusz a guidenak is hasonló áron kell motor plusz a várakozás. Ez nagyjából 4 USD per tétel, szóval nem nagy kiadás, csak ha sok van belőle és félóránként duplázódik, akkor félnapos intervallum fölött már látható sor a költségvetésben. És mivel az emberek többsége egész nap semmit sem csinál, a várakozást beárazni a fizetett munka mellett nyilvánvaló arcátlanság. De mindegy, legyen egy jó napjuk.

Lisco felé botrányosan idillien alakult minden. A párába burkolt Wuteve hegy dzsungelfalvain száguldottunk át integető gyerekek és nők között, majd elértünk Liscoba, ahol a helyi tanár/tonsi fogadott. Rengeteget beszélt és nála volt a 10 százalékos megértési arány, ami miatt a többi helyi sokkal érthetőbb tolmácsolása kellett. Az azonban nem tetszett a főnöknek, hogy őt nem értjük, a többieket meg igen, így mindenkit bekussoltatott és elkezdett minket egrecíroztatni. Néha mosolygott és nevetett, néha öklét rázva üvöltött, látszott, hogy nem százas. Az egész végig nem esett le neki, hogy mi bizniszelni akarunk vele, amivel ő is tudna pénzt keresni. Időközben dél lett, és egyértelművé vált, hogy aznap már nem jutunk föl a hegyre, ami viszont azt is jelentette, hogy csak az időnket vesztegetjük és értelmesebb lenne gyorsan visszamenni Monroviába, hogy a kilépéshez szükséges PCR tesztet időben megkapjuk.

Két óra értelmetlen blabla után annyi történt, hogy a bolond főnök megkérdezte, hogy őt hogy hívják, amit nyilvánvalóan nem tudtunk. Ettől nagyon megsértődött. Végül annyit sikerült kialkudni, hogy oké, akkor ad mellénk embert a hegyre. De az embernek előbb ennie kell, azaz most elküld valakit kaját szerezni, utána azt megfőzik, aztán evés, aztán indulunk csak a szomszéd faluba. Ahol nagyjából ugyanez a program. Végül mondtam a tonsinak, hogy elég jól elbaszta az időt a semmire, úgyhogy most el is megyünk. Ezt a koncepciót egyáltalán nem értette, nem hitte el, hogy energiát nem kímélve idevergődtünk, és pár óra tárgyalás után úgy távozunk, hogy egyetlen dollárt sem kerestek rajtunk.

Nem, nem voltunk mi balfaszok, csak optimisták. Megint az volt a helyzet, mint előtte, hogy semmilyen információt nem leltünk a neten, ezért belevágtunk nélküle. Lehetett volna eggyel jobb az infrastruktúra, például ha havonta arra téved egy pár expat hegyre menni, akkor simán működhetett volna. Persze ideális helyzet sosincs Afrikában, ezt csak papíron lehet így kiszámolni. Ennyi időnk volt, idejöttünk, megpróbáltuk, nem sikerült. Nem kedvetlenített el a helyzet, egyrészt remek móka volt minden egyes pillanata, sokat láttunk, sokat tapasztaltunk, már tudjuk, hogy lehet megcsinálni, ha lesz legközelebb. Végül pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ha nekünk nem sikerült, akkor jó eséllyel másnak se nagyon. (Megfelelő falunevek és keresőszavak birtokában utólag találtam egy 11 éves sztorit a hegyől, de az a koma sem ment föl, csak egy napot trekkingelt a környéken.) Kevés szórakoztatóbb hobbit tudok ennél elképzelni.

Arcleolvaszó chili

Monroviába visszatérve megcsináltattuk az őrületig bonyolított értelmetlen PCR tesztet, lásd alább. Végül úgy döntöttünk, hogy a további csavargás helyett már nem autózunk újabb napokat, hanem maradunk a városban. Egy luxusszálló előtt elhajtva egy gyors döntés hatására bekanyarodtunk a parkolóba, és próba szerencse alapon megkérdeztem, van-e ötfős apartman. Éppen volt, 500 dollárért, amit azonnal ki is vettünk. Libéria bármennyire is szakadt hely ugyanis, mivel nincs turizmus, csak NGO-k és bányavállalatok alkalmazottai utaznak erre, így 50 dollár per fő alatt lényegében semmilyen szállás nincs. A monroviai 50 dollárost első nap már teszteltük, aránylag tiszta, de kicsi szoba, csótánnyal és szarul kinéző dolgokkal. Ehhez képest a 100 dolcsisban benne van a lazacos reggeli meg hogy medencében lehet sörözni egész nap. És ez nagyjából lefedi azt az igényt, amivel a két hegy meg a végtelen közlekedés után elő bírtunk állni.

***

A monroviai PCR teszt leírása azoknak, akiket nem idegesítenek az idegesítő dolgok.

1. Belépsz a tesztközpontba (szemetes óceánpart) és leülsz a sorba

2. Odajön hozzád egy önkéntes, hogy csak akkor ülsz jó helyen, ha van referencia számod. Ehhez le kell tölteni egy appot, kitölteni az összes létező adatoddal, aminek a végén valóban kapsz egy hétjegyű kódot. Ha ez nincs meg, akkor is sorra kerülsz valamiért.

3. A hétjegyű kódot egy nő ráírja egy papírra, majd kitölt neked egy csekket 50 vagy 75 dollárról, amit be kell fizetned. Hogy 50 vagy 75 az random, a társaság egyik fele ilyet, a másik olyat kapott, pedig ugyanazzal a géppel megyünk ugyanoda. Hogy ne legyen baj, megreklamáltuk. Ehhez az 50 dolláros csekkeseknek újra ki kellett tölteni az appot egy újabb referenciaszámért, amit újra leírtak egy cetlire.

4. Az összes cetlivel és számmal a pénztárhoz kellett menni fizetni. Az én számomra azt mondták, az nem megfelelő, töltsem ki újra az appot és kezdjem előröl. Indulatba jöttem, és felvontam a szemöldököm, de tudtam, hogy vesztettem. A nő, akinek annyi dolga volt, hogy egy hétjegyű számot leírjon egy papírra, nekem csak hat számjegyet írt le. Amikor mondtam neki, hogy eltévesztette, azt válaszolta, hogy csomót dolgozik. Mondtam, hogy ez valóban így van, de az az egyetlen dolga, hogy hétjegyű számokat telefonról papírra átírjon, így nem nagy az elvárás, hogy jó legyen. Végül újabb nekifutásra helyesen oldotta meg a feladatot és ki tudtam fizetni a teszteket. Befizetéskor azonnal megkaptam sms-ben a megerősítést, bár ezt nem kérte senki.

5. Beültünk a tesztelős sorba. Jött egy koma, hogy van-e pecsétes papírunk, amire majd sorszámot adnak. Nem, nincs.

6. Beálltam egy sorba pecsétet szerezni. A kitöltött appból átírták papírra az infókat, minden referenciaszámot leírtak egy külön papírra, névvel, ezt egyesével lepecsételték. Ezzel párhuzamosan a neveket és referenciaszámokat egy listára is fölírták és lepecsételték. A papírokat megkaptam.

7. Beültünk a tesztelős sorba. A pecsétes papír ellenőrzése után kaptunk öten egy sorszámot, amivel be is szólítottak.

8. Az app és a papírok alapján egyesével kikérdezték tőlem az összes adatot, és miután nem volt hol belekötni, beléphettünk a teszt regisztrációra.

9. A teremben volt vagy 20 szék, azon ment a sorbanülés. Amikor sorra került valaki, a maradék 19 ember fölállt, és odébb ült eggyel. Sorra kerültem. A papírokról az adataimat egy másik papírra, majd némi belekérdezéssel tarkítva felírták egy appba. Mivel akkor még nem volt szállásunk, teljesen mást adtunk meg, mint ahova mentünk.

10. A tesztelés pont olyan volt, mint bárhol máshol.

A részidő 2 óra 40 perc volt úgy, hogy lényegében nem volt sor. A tíz lépésből 8 teljesen felesleges, a kb 20 fős személyzet munkáját két fő kiválóan elvégezte volna. This is Africa – ez a magyarázat arra, hogy a kitöltött appot miért kell átírni papírra, és azt miért kell kézzel visszaírni egy appba. Továbbá a pecsétes papírok megléte is elég súlytalan programpont a hatékonysági listán.

Az eredményt másnap egy honlapra belépve, a referenciaszám birtokában lehetett letölteni. További trükk, hogy nekünk 24 órán belüli teszt kellett, az 175 USD, de egy papírra ki volt írva, hogy ilyen lehetőség nincs, csak 72 órán belüli 75 dollárért. Mi ezt kértük, és úgy 16 órával később megvolt az eredmény.

Még csak egy hete jöttem el Afrikából, de máris hiányzik.

Piás város bányászati problémákkal: hegyi sztorik Libériából. 1.

Aki olvas az utazásaimról, tudhatja, hogy semmivel sem lehet jobban behúzni egy túrába annál, mint ha nincs kép a neten arról a helyről, ahova készülünk. Szokásos világbajnok csapatunk újabb két taggal egészült ki, így öten vágtunk neki a Nimba és a Wuteve hegységeknek. A Nimba hegységben található Guinea és Elefántcsontpart legmagasabb pontja a közös határon, a Wuteve pedig Libéria legmagasabbja. Előbbi úgy 1700, utóbbi 1400 méter fölött van tengerszint felett és a latin betűs internet egyetlen leírást sem tartalmaz ezekről a helyekről.

***

Többször volt alkalmam a covid alatti utazásról írni, de ami a januári afrikai utat illeti, az az eddigiek közül is kilógott. Az eredeti tervek szerint Etiópia, Eritrea és Szomáliföld volt a célpont, azon belül is az ottani nagy hegyekre való fölsétálás. Közben Etiópiában a háború hulláma elérte a Simien hegységet is (azóta újra lehet menni egyébként), és Szomáliföldről is megosztó hírek érkeztek, így az egész túrát át kellett szervezni a jóval kényelmesebbnek tűnő Mozambikba, Malawival és Zambiával kiegészítve. Napokkal később megjelent az omikron és mindhárom ország a karanténos listára került. Pár héttel indulás előtt került a képbe Libéria, mint C-terv, ami aztán nagyon gyorsan komolyra fordult.

Nyugat-Afrika turisztikai értékeiről nem véletlenül nem hallottak a legtöbben, és a korábbi guineai és sierra leonei tapasztalataim alapján én sem nagyon tudtam meggyőzni másokat, hogy majdnem olyan, mint Thaiföld, csak még nem hallottál róla. A száz-kétszáz dolláros vízumok, a három-négy átszállásos repülések, a nem létező infrastruktúra és a drága, de legalább szar szolgáltatások szerencsésen távol tartják a kevéssé kitartó és jobban megközelíthető helyeken is boldog turistákat.

Miután két hetet csúszott a vízumunk, és indulás előtt két nappal még mindig csak annyit mondtak a komák, hogy „sorban állok érte”, komolyan visszatértem az etióp túra beizzításához. A végső határidő után egy nappal, az indulás előtt 36 órával, amikor elküldtem egy üzenetet a vízumos embernek, hogy kösz a semmit, megérkeztek a dokumentumok egy pdfben. Az addiszi repjegy foglalását leállítottam és minden kezdődött előröl. Stresszes műfaj covid alatt Fekete-Afrika túrát szervezni a karácsonyi időszakban.

***

A mondás szerint nincs könnyű hegy, és hiába beszélünk viszonylag alacsony magasságokról, a valóság nem ennyire egyszerű. A négyezresekben az a jó, hogy elég nagyok ahhoz, hogy másoknak is föltűnjenek, így előbb vagy utóbb, de kiépül valamilyen infrastruktúra a környékre. Ezzel szemben az ezer méter körüli kis afrikai hegyekre senki sem kíváncsi, és senki sem feccöl bele pénzt és energiát, hogy senki által nem járt helyeket megnézzen magának. Ezekre a célpontokra szakosodni túravezetői szempontból a lehető legjobb kihívás, ugyanis minden egyes túra expedíciós jellegű, bejáratlan (néha bejárhatatlan), gyakran megismételhetetlen és rengeteget lehet belőle tanulni. Mindezt olyan helyeken, ahol nemigen jár fehér ember – néha ember se nagyon. Minden információt magunknak kell megszerezni, és minden lépést magunknak kell kijárni az engedélyek megszerzésétől kezdve a különböző érdekű autoritásokkal való tárgyalásig vagy akár a faluközösség előtt való felszólalásig. A normális nyaralással szemben az ilyesmire viszont még évek múlva is emlékszik az ember.

Tervezés közben a Nimba tűnt egyszerűbbnek. Ugyan a legmagasabb csúcsa már Libérián kívül van, de mivel semmilyen infrastruktúra (például ösvény) nincs a környéken, logikusnak tűnt, hogy egy helyi rangerrel meg lehet állapodni, hogy a két határ között teszünk egy egynapos gerinctúrát. Egyetlen erre vonatkozó forrás van a neten, de az egyrészt nem pontos, másrészt – mint utólag kiderült – nem is igaz, mindenesetre ez alapján lehetségesnek tűnt a megközelítés. A Google Earth műholdképei szerint szavannás-erdős hegygerincen kellett volna egy szép trekkinget lenyomni.

A Nimba hegy libériai oldala egy ArcelorMittal nevű acélgyártó cég bányájáé gyakorlatilag, így minden tevékenységhez a cég hozzájárulása kellett. Szerencsére ez a rész működött a legjobban. A bányászváros Yekepa, amit egy helyzetet jól értő itt élő expat úgy jellemzett, hogy „drinking town with mining problem”. Egyetlen hotel (értsd: munkásszálló), egyetlen night club (baszatós zene sötét helyen, én leginkább shitface/metálrészeg állapotomban keveredek ilyenre), sok templom (episzkopális, katolikus, evangélikus, baptista, egyéb keresztény szekták) és különböző minőségű egyszintes lakótelepek alkotják a „várost”, ami egyébként meglepően szerethető annak ellenére, hogy a halálra iváson kívül nemigen látszik benne más, hosszú távú perspektíva.

Az urbánus élet ezen fokáról mindent elárul az a jelenet, amikor a "város" "közepén" sim kártyáért (később ld. singa) sorban ülve patkányra hízott csótány kezdett fölmászni a szembe ülő koma lábán. Ő végig nem látta, és magyarázott valamiről, majd amikor a szörny megjelent a térdén, sokkot kapva rám söpörte, de én már sejtettem, mi lesz. Spiccel azonnal visszapöccintettem a komára, majd az akkor éppen zajló African Cup-ra utalva odavetettem, hogy Yekepa Cup, Bro. Nem volt több kérdés.

Este szereztünk egy helyi rangert, és megállapodtunk, hogy másnap fölvisz a legmagasabb pontra. Reggel még mindig ez volt a cél, de már elhangzott az is, hogy a Nimba legmagasabb pontjáról beszélünk, Libéria területén, természetesen. Pár órás kirándulás után fölértünk a Libéria, Guinea és Elefántcsontpart hármas határát jelző határkőhöz.

Naittakert, megérkeztünk. Hiába mutogattam a vezetőnek, hogy mi a guineai legmagasabb pontra igyekszünk, és az arra van látható messzeségben, az aznapi túránk itt véget ért. A kategorikus NEM számomra elég vonzó tárgyalási alap, így abban maradtunk, hogy estére összehív egy megbeszélést és értekezünk egyet, hogy a NEM az mennyire NEM, illetve nem lehet-e IGEN véletlenül.

Egy tucat megsütött hal után, csilitől leégett hajjal, félrészegen beszélgetve, elkezdtek gyűlni körém az emberek. Volt libériai ranger, guineai kollégája, környezetvédelmi menedzser a bányától, helyi nemtudommit képviselő szaki, összesen vagy hat ember. Egészen kiváló párbeszédek zajlottak:

Helyiek: - Természetesen guineai vízum nélkül nem lehet a hegyre menni.

Én: - Miért nem?

Helyiek: - Mert az Guinea.

Én: - De mi nem megyünk Guineába, csak a határán megyünk. Egyik lábunk Guineában, a másik Elefántcsontparton. Eszünk ágában sincs belépni.

Helyiek: - Öööööööö.

***

Helyiek: - A libériai rangerek nem mehetnek át Guineába.

Én: - Miért nem?

Helyiek: - Legalább szólni kéne a guineaiaknak.

Én: - Itt ül egy. Hello, Sir, átmehet a ranger Guineába?

Helyiek: - Öööööö, erre még nem volt példa.

Én: - Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet, csak azt, hogy még nem csináltad.

Helyiek: - Ööööööö, igen.

***

Helyiek, egy óra győzködés után: - Sajnálom, nem lehet átmenni innen.

Én: - Ez ugye a Nimba hegység, a három ország határán? És azt mondjátok, hogy a libériai oldalról még soha egyetlen ranger vagy bányavállalati ember nem volt arra kíváncsi, hogy mi van a határkövön túl?

Helyiek kussban: - Nem, ilyen még nem volt.

Én: - És nem akarjátok tudni, hogy milyen vadcsapások, növényfajok és tereptárgyak vannak a hegyen, közvetlenül az országhatár környékén?

Helyiek csillogó szemmel: - Nos, ha így nézzük a dolgot, ez egy tudományos expedíció, és mint ilyen, lehetséges.

Végül a nemből igen lett azzal a feltétellel, hogy nem hagyjuk el a hegygerincet, és naplementéig visszatérünk Libéria területére. Imádom Afrikát és a kompromisszumokra kész embereket.

Másnap hajnalban indultunk, és elég jó tempóban reggel 9-re a hármashatár kőnél voltunk. Itt köszönt szembe a valóság. Az a valóság, ami nincs fönt a neten, és amitől nagyon meg lehet combosodni. Percek alatt csesződött el a napunk. Pár lépés után alig észrevehetően kezdett sűrűsödni az aljnövényzet. Ötven métert sem haladtunk, amikor előkerült a machete és percenként pár métereket tudtunk haladni legfeljebb. A szövevényes indák még pár méterről sem látszanak a talpad alatt, csak azt veszed észre, hogy már nem a talajon jársz, és minden egyes lépésnél derékig ki kell emelni a térded, hogy ne fogjon meg a növényzet.

Egy óra múlva a mellig érő, majd három méteres bozót dzsungellé vált. Leginkább tüskés indákkal és kidőlt fatörzsekkel súlyosbított dzsungellé. Jóval harminc fok fölött volt, de muszáj volt kabátot venni, különben a növényzet a bőrt szaggatja meg. Vezetőnk időnként bemért GPS pontokat, hogy áldozzunk a tudomány oltárán is. Délig nagyjából két kilométert tettünk meg a légvonalban tízből, és nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a túrát innen fizikailag lehetetlen végigvinni. Egy nap alatt egész biztosan. Többre meg nem volt lehetőségünk, mert ahhoz legalább kettőt a hegyen kellett volna aludni, azaz kellett volna guineai vízum, legalább 12, de inkább 15 liter víz per fő, háromnapi kaja, illetve elegendő felszerelés az ottalváshoz. A hegy az elefántcsontparti oldalról sűrű dzsungellel határolt, egyedül a guineai oldalról lehetne fölmenni valahogy, de az egy külön út és legalább 4-5 nap a legközelebbi városból. Legalább megpróbáltuk.

Tulajdonképpen mindenki vidáman jött le a hegyről. Egyrészt alaposan elfáradtunk (a foglalkozás elérte célját), másrészt ismét bebizonyosodott, amit eddig is nagyon jól tudtunk: nincs könnyű hegy. A következő sem volt az.

Afrikában innen csak lejjebb van

Hat nap, hatvan kilométer, hatezer+ méter szint gyaloglás, és semmi teljesítménykényszer. A Kilimandzsárót meghódító legnépszerűbb Machame útvonal egy pazar séta, túraként tankönyvi eset: változatos tájon, megfelelő akklimatizációval profin fölvezetve visz a csúcsra.

Ha voltál már nagy hegyen, kellemes meglepetés a Kilimandzsáró. Ha még nem, akkor is, de akkor csökkenti az élményt, hogy az utolsó egy-két nap nagyon szarul vagy. Kíváncsi lennék olyan statisztikára, hogy hány olyan tök kezdő hal meg relatíve nem túl magas vagy nehéz hegyen, akik korábban fölmentek a Kilimandzsáróra. Mivel nem volt túl nagy tömeg (értsd: hat nap alatt hat külföldit láttam, ebből hármat utolsó nap), a túrát követő napokban beszélgettem emberekkel. Ebből azt szűrtem le, hogy a Kilimandzsáró a világ egyik legveszélyesebb hegye, pont azért, amiért aránylag könnyű: hamis biztonságérzetet ad. Ezt a biztonságérzetet senki nem veszi be, aki egy hétvégét eltöltött életében mondjuk a Tátrában, de a Kilimandzsárót megmászók között szép számmal akadnak kocaturisták, akik mostantól egy Seven Summit csúccsal a tarsolyukban szabadulnak rá a vad természetre, hogy ők ezt megcsinálták.

Igazából ebbe a biztonságérzetbe bele se gondoltam korábban, de amikor egy fiatal lengyel koma elkezdte mesélni a sztoriját a Kilimandzsárón, elgondolkoztam. Túra közben találkoztam két osztrák ápolónővel, akik azért fizettek be, mert „föl tudsz menni tök magasra, Afrika csúcsára”. Ők legalább kicsit képben voltak, hogy mi történik a szervezetükkel. Az első napokban nagyon gyorsan mentek, végül az egyikük az alaptábort is alig bírta elhagyni, a másikuk akaratból följutott. A lengyel koma is, igaz, az ő csapatukban is volt veszteség. Ami hajmeresztő volt, hogy szerinte 4000 méterről indult a túra (valójában inkább 1600, ami azért nem kevés tévedés és látszik, hogy fogalma sincs arról, hol van), meg hogy gyógyszert kell szedni és akkor meg lehet csinálni. Meséltek olyan csapatról is, akik felmásztak, de lejönni nem volt erejük, és helikopterrel hozták le a brigádot. Egy hegy nyilván akkor van meg, ha le is jössz onnan, így teljesítményileg ez is kidobott erőfeszítés.

Ugyan Zoltán barátom, túratársam szokta mondani, hogy nincs könnyű hegy, én mégis úgy gondoltam, ha nem lesz valami nagyon elcseszve, egy hetes kellemes trekking vár rám, nyilván némi komfortzónán túli erőfeszítéssel néhány kritikus ponton.

***

Még Budapestről kezdtem szervezni a túrát, ismerős ismerősén keresztül. Az nagyon gyorsan letisztult, hogy ez nem az a hegy, ahova besétálok és egy paramilitáris embert megkenve húsz vagy kétszáz dollárral sátrazgatok egy hétig. Épp az ellenkezője.

Miután néhány levélváltás alatt lement az ár 1700 dollár körülre, lefixáltuk a részleteket. Három héttel később a hegy lábánál lévő Arushában próbáltam előkészíteni a következő napokat. Először is, hogy kikkel leszek egy hétre összezárva. Nyilván vannak előítéleteim, ha mondjuk öt, ötven pluszos orosz nővel megyek, akik csak oroszul beszélnek és a napi négy órás gyaloglást kilenc alatt teszik meg, akkor mégis inkább másik csapattal mennék, noha érzem a korosodó orosz nőkben lévő potenciált az életbölcsességek és az élet jó értelemben vett élvezete tekintetében. De a helyi koma megnyugtatott, hat kanadaival megyünk, velük meg csupa jó élményem van korábbról. Lazák, voltak már természetben és nem szaladnak el a kihívásoktól. Legutóbbi tipikus példánnyal Észak-Laoszban mulattam egyet, aki az a csávó volt, aki a komoly erdőtüzeknél előre megy a lángokba, és kivágja azt, ami a felvonulás útjában van.

Már túl voltunk az első kétszáz méteren, amikor guideomat, Daudit megkérdeztem, hol vannak a kanadaiak. Lemondták, válaszolta, ketten leszünk. Illetve heten, mert addigra már megvolt a csapat, egy guide, egy szakács és négy teherhordó. Ez utóbbi kicsit soknak tűnik, amíg nem szembesülsz az expedíciók problémájával, az exponenciálisan emelkedő számokkal: ha valaki más hozza a sátram meg a kajám, az plusz egy fő, de annak is kell szállás meg kaja és azt is hozni kell, meg a guidét is, meg ha már ketten hozzák, akkor a két teherhordónak is kell egy és így tovább. Na jó, matematikailag mégsem egészen exponenciális, de így könnyebb elmagyarázni.

Hegyen, túrázásnál mindig ridegen voltam tartva, ha valaki főzött is nekem kínai levest, az azért volt, mert én vittem a sátrat (esetleg a sátrat sem vittem, és aludtunk, ahol befogadtak, de ez egy hosszabb sztori). Itt viszont két napig tartott, mire elfogadtam a luxust: azt könnyebben, hogy már áll a sátram, amikor fölérek valahova, azt sokkal nehezebben, hogy megjelenik egy helyi koma egy lavór melegvízzel fölérkezés után és reggeli előtt, hogy meg tudjak fürödni. Végül leszoktattam erről a csapatot, minthogy arról is, hogy amikor közösen esznek, külön terítsenek a sátramban. Ez alól a reggeli volt csak a kivétel, mert akkor a hat ébredő ember csipázása plusz főzés elég kaotikus volt, ilyenkor azért jobban toleráltam az egyedüllétet. Szakácsot hozni egyébként főnyeremény, első nap tengeri halat sütött, de a továbbiakban is kiváló és tápláló krémlevesekkel, sültekkel és salátákkal pótolta az energiám. Meg tudnám szokni, de onnantól kezdve a túrázás úri hobbi lenne, amit inkább meghagyok másoknak.

Első nap találkoztam a két osztrák csajjal, akik ugyancsak nem hittek a szemüknek, hogy ennyien vagyunk a hegyen. Ők öt napra vállalták be a túrát, de az utolsó előtti napig együtt haladtunk, ők egy órával előttünk. Végül a negyedik nap találkoztam egy houstoni komával, aki a MOL-nak fejlesztett, úgyhogy legalább tudta, hogy hol van Budapest (egy svéd fószer csak annyit kérdezett, vannak-e hegyeink Bulgáriában. Mondtam, hogy vannak). Egyébként amióta időm nagy részét kedvenc finn black metál együttesem, az Impaled Nazarene pólójában töltöm, aminek a hátán van egy gigantikus finn zászló és egy 100 years of finnish independence felirat, kihúztam az méregfogát azt Are you from Germany?-nek, bár orosznak néztek már benne. De legalább finn-nek is. Aránylag felszínes beszélgetéseim alapján úgy látom, a 21. században a történelem (meg a földrajz meg a biológia, hajmeresztő sztorik, majd máskor elmesélem) ismerete Európában sem érdekel túl sok fiatalt, úgyhogy kíváncsian várom, mikor ismétli meg önmagát a történelem. Persze lehet, hogy elkerülte a figyelmem, hogy közben bácsi lettem.

***

Amiért tankönyvi eset a Machame útvonal, az a jól belőtt akklimatizáció. Emiatt tudják olyanok is teljesíteni a Kilimandzsárót (elismerve, hogy messze képességeiken és erejükön felül, és emiatt mindenképpen megérdemelnek egy hátbaveregetést), akiket legfeljebb az Őrségbe engednék fényes nappal kirándulgatni, de csak nyáron és feltöltött telefonnal. Az esti alvások szintjei nagyjából így néztek ki (méterben, tengerszint felett, nyilván): 3000, 3700, 3900, 4000 és 4700 méteren, köztük persze van rengeteg extra szint, például 3700 és 3900 között fölgyalogolsz 4600-ra, csak hogy érezd a törődést.

Akklimatizációként előtte sokan megmásszák a szomszédos, úgy 1400 méterrel alacsonyabb Merut, de jó kondi/kevés idő esetén ez kihagyható.

Gyaloglás közben figyeltem a helyi komákat, milyen hulladék felszereléssel jönnek a hegyre. Az egyik guide, aki most segédként jött, a bakancsára mutatott, hogy sokszor volt már fönn, de ebben a szarban most nem tudna. Gyakorlatilag szét volt nyitva az oldala a talpánál, a Gellérthegyre inkább mezítláb mennék, mint ebben. Visszatérés után gyorsan szétosztogattam a felszerelésem nélkülözhető részét. Különösen a téli futónadrágom okozott nagy örömet, mert három réteget fog kiváltani, amíg az enyészeté nem lesz, de a kisebb kesztyűm és a pálinkásflakám is megtalálta a maga boldog tulajdonosát. Ha véletlenül erre jártok, mindenképpen olyan cuccot is hozzatok, amit már nem használtok, tudtok nélkülözni vagy kinőttetek.

Miután a Kilimandzsáró a kenyai határon van, ezért az élelmes kenyaiak túlságosan is maguknak érzik a hegyet. Végül is látszik Kenyából, nem? Ahogy Jerevánból nem lehet felmenni az Ararátra, úgy a határ itt is zárva. A brutális tanzániai adókat kikerülendő (jelenleg 132 USD/fő/nap csak az ottlét), a Kenyából induló túrák besunnyogtak a hegyre olcsón. Meg pár éve az Al-Shabab is átkúszott egy kis adománygyűjtésre a túrázóktól. Azóta minden kempingplacc mellett van állandó helyi ranger jelenlét. Nemcsak a balfasz/felkészületlen turisták miatt, hanem a korábban a környező falvak kétségbeesett és bűnözőbb hajlamú szegényei is megkockáztattak egy-egy éjszakai portyát a sátrak között. De ma már nincs ilyen. A helyiek viszont megmakkannak az őrhelyen, 10 nap fönt, 10 nap család, ami nem rossz beosztás. De, hogy 10 napig ugyanazzal a pár arccal vagy összezárva a hegyen, és ezt évi hat hónapon át, minden évben, az kicsit sok. Különösen most, amikor a napi pár áthaladó ember nem sok munkát ad.

Végül a sok szépség, az esőerdei indulástól a magashegyi sivatagos tájig, véget ért, és kora délután megérkeztünk az alaptáborba. Délután, este alvás, éjfélkor fejlámpa föl és indulás. A magam részéről egy gyors hit’n’run túrában gondolkoztam, ezért csak négy darab kekszet és másfél liter vizet vittem, hogy ne kelljen sokat cipelni. Végül öt és fél óra gyaloglás után, vaksötétben értem föl a peremre. Majd, guideom pár perccel magam mögött hagyva, egyedül néztem végig a pirkadást Afrika tetejéről és elmorzsoltam egy könnycseppet.

A lefelé utat kocogva 2 óra alatt behúztuk, így mindennel együtt reggel negyed 9-kor már a sátramban néztem ki a fejemből, majd pár perccel később elindultunk lefelé – 1600 méterre. Azt hiszem ez a 4200 méter szint lefelé, 6 óra alatt, életem rekordja, és csak remélni tudom, hogy a közelébe sem jutok többé. Leginkább az volt bosszantó, hogy a sok ereszkedés közben nem lehet tájat bambulni, mert arcra esel, így a világ egyik legszebb helyéből főleg a bakancsom orrát és a köveket láttam. De azt hiszem, kipussziskodtam magam, abbahagyom.

Utólag még volt egy hosszabb köröm a csapatomnak adott jattal. Mivel iszonyatos adók vannak minden turistás dolgon, ezért a túraszervezők úgy próbálnak meg versenyképes árat adni, hogy a kísérő csapatnak gyakorlatilag nem számolnak fizetést. Illetve természetesen igen, de megalázóan keveset, emiatt a szerény bevételüket a végén összedobott jattból egészítik ki vállalhatóvá. Egy túravezető 25, egy szakács 15-20, a hordárok 5-10 dollárt kapnak egy napra. Mármint jattban. A fizetésük ennek töredéke. Ez természetesen nem kötelező, ha valaki elégedetlen a szolgáltatással. De mivel hat napon át a lelküket kitették, hogy jó legyen nekem, csomót dumáltunk és megkedveltem őket, fel sem merült, hogy ne kapjanak. Mivel kiesett mögülem a kanadai csapat, ezért a nagy „szétdobjuk, hogy mindenkinek jó legyen”-nel egyedül maradtam. Tudtam, hogy többüknek egy éve ez volt az első munkája, másnak csak november óta. Már Mafia óta kínosan figyelek arra, hogy a nálam lévő pénzt minél jobban terítsem a lehetőségekhez mérten és nagy vagy kis cégek helyett inkább a solo helyi arcoknak adjam guideolásért, főzésért meg apró szívességekért, például hogy vigyen be motorral a városba töltőkábelt venni vagy szerezzen buszjegyet másnapra.

Arushai szállásomra visszatérve már csak arra maradt erőm, hogy mosassak és berendeljek pár dupla Jamesont (döbbenet, hogy 1 dollár egy feles a jobbikból) és kipihenjem magam, ugyanis a Serengeti és a Ngorongoro összes orrszarvúja és elefántja csak rám várt.

Szudán legmagasabb pontjának első megmászása

2019 telén az eritreai határon lévő Kassala kétfős akítv couchsurfing közösségének a vendége voltam Szudánban, amikor vendéglátóm szólt, hogy másnap vidékre kell mennie, de semmi gond, bemutat egy barátjának. Iman, a huszonöt éves mosolygós szudáni lány fogadott be az irodájába. Egy hónapja nem láttam szépen berendezett belső teret, gyanús lett az igényesség, mire elárulta, vadásztúrákat szervező céget vezet. A második kérdésem rögtön az volt, el tud-e juttatni Dél-Darfúrba a Deriba kalderához és a fölötte magasodó Marrah hegységbe, mert akkor hoznék még egy-két embert. Néhány telefon után másnap igent mondott.

A Marrah hegységben lévő Deriba kaldera vulkánja nagyjából 3500 éve tört ki utoljára, amikor a robbanástól összeroskadt magába, kialakítva az éles kráterperemet és a benne lévő katlanban lévő két tavat. Ma a megmaradt perem egy pontja Szudán legmagasabb csúcsa 3042 méteren. Megmászásához elég a jó erőnlét, technikai nehézsége nincs, inkább a megközelítése problémás.

Addigra majd’ egy hónapja utazgattam Szudánban. A tavalyi tüntetések és rezsimváltás nem szüntették meg a gazdasági problémákat, és az emelkedő árakon sem enyhítettek, a közhangulat azonban elég optimista volt a korábbi tapasztalataimhoz képest. Az országot tavalyig Omar al-Bashir irányította, de 2018 decemberében tüntetések kezdődtek az emelkedő megélhetési költségek miatt, mire a szudáni hadsereg lemondatta, és a Nemzetközi Büntetőbíróság is fente rá a fogát háborús bűnök és emberiesség elleni bűncselekmények miatt. Megbuktatását követően átmeneti civil kormány alakult, amely a katonai átmeneti tanácstól venné át a hatalmat 2022-ben egy átmeneti időszak után tartandó választáson. Darfúri és dél-kordofáni diákokkal és taxisokkal beszélgettem, és mindenki egyetértett abban, a helyzet egyre jobb, és biztonságosan lehet utazni arrafelé.

Korábban sokat dolgoztam fura hobbijú emberekkel, az élet pedig összehozott két remek magyarral, Tiborral és Zoltánnal, akik minden ország legmagasabb csúcsát másszák meg. Mivel Dánia és a Vatikán is számít ebben a játékban, ezért egész szép listát össze lehet állítani lelkes amatőrként is. Amikor azonban Európa, az amerikai kontinens és Ázsia nagyja már kilőve, a kevéssé ismert afrikai hegyek elég szép trófeát jelentenek. A kínálat és a kereslet így végül szépen összeért, és pár nappal később kiadtuk a jelszót: irány Dél-Darfúr.

Dárfurban évtizedek óta zajlanak függetlenségi törekvések, hogy elszakadjanak Szudántól, melyet amúgy is megosztott az arabok és a feketék közti konfliktus. Az egyik függetlenségért küzdő szervezet a kalandunkban is szerepet kapó Szudáni Felszabadítási Hadsereg, a másik az Igazságosságért és Egyenlőségért Mozgalom, amelyek az arab dominanciájú szudáni rezsimmel folytattak kegyetlen háborút 2003-tól. Ennek eredményeként százezrek menekültek át a szomszédos Csádba, a maradó népességet és a csádi menekülttáborok lakóit is a szudáni kormány által pénzelt fegyveres csoportok terrorizálták. Dél-Szudán 2011-es függetlenedésével Szudán elveszítette olajtartalékának nagyját és az ország egynegyedét, ahol a lakosság többsége keresztény. Ezek után Darfúr függetlenedésének nem sok támogatója van önmagukon kívül.

Február eleji kartúmi landolásunk után három nappal évek óta kísértő rémálmom vált valóra, amikor napszemüveges, raszta, ballonkabátos tini közeledett felénk egy macsetét lóbálva, miközben a többi gyerek AK-val a kezében körbevette a kocsit. „Ez nem tartott sokáig” – hasított belém a gondolat.

Előző nap Dél-Darfúr fővárosában, Nyalában találkoztunk a gyakran csak lázadónak nevezett Szudáni Felszabadítási Hadsereg/Mozgalom (SLA/M) egy volt parancsnokával, Sheikh Alival, akit a hatóságok visszaengedtek a civilizációba, miután a maga részéről különbékét kötött a kormánnyal. A tekintélyes öregúr végighallgatta, mi járatban vagyunk, majd a terveinkkel tökéletesen összeegyeztethetetlen forgatókönyvet vázolt fel, mint egyetlen lehetőséget, ha fel akarunk jutni a hegyre.

Másnap hajnalban hatan nyomorogtunk a Toyota Land Cruiserben. Kassalai kísérőnk, Iman mellett két helyi koma is csatlakozott az expedícióhoz. Egyikük évtizedek óta Darfúrban és Csádban dolgozott, és mindenkit ismert, a másik azokban a falvakban vezetett humanitárius projekteket korábban, ahova mentünk. Kihallgattak a rendőrök, voltunk katonáknál, kaptunk engedélyt minisztériumoktól, így nyugtalanítóan legálisan kezdődhetett meg a túra.

Amikor a szudáni hadsereg utolsó ellenőrző pontja után felértünk a hegygerincre, jöttek a gyerekkatonák. Folyamatosan viccelődő szudánijaink elhallgattak, mi is befeszültünk. Végül megkérdeztem helyi emberünket, mi ez a gyász. „Nincs velük felnőtt” – válaszolta. Úgyhogy várnunk kellett valakit, aki érettségiző kor fölött lehet, és van némi tekintélye ezekben a berkekben. Mindenesetre ellenállást nem mutattunk, ott lődörögtünk a többi csellengővel, végül valahogy oldódott a hangulat, és meghívtak ebédelni. A menü, mint minden nap, bab volt tonhalkonzervvel, amit egy fémlavórból kézzel evett mindenki a földön guggolva. Végül befutott egy idősebb fazon, és tovább tudtunk gurulni, immár a lázadók által ellenőrzött területen.

Fél óra zötykölődés múlva megálltunk. A felszabadítási hadsereg tábora volt a hegyen, és mintha egy Tarr Béla filmet néznénk, egy pont elindult el onnan, felénk. Tíz perc után mellénk érve emberformája lett, ő volt az a parancsnok, aki engedélyt tudott adni a továbbvonulásra. Rövid beszélgetés után visszaballagott a hegyre, majd fél órával később újból emberré vált a pontból, és megkaptuk a szükséges papírt.

Egy Feina nevű településen ért véget az út, innentől csak szamárral és gyalog lehet továbbmenni, és ehhez ideje volt egy kicsit megkapargatni a felszínt, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen.

Az ezredforduló előtt a Marrah hegység törzsei aránylag békében éltek egymással és a szudáni rezsimmel. Ugyan turisták akkor sem nagyon jártak erre, de néhány segélyszervezet jelen volt a térségben, iskolát építettek, mezőgazdasági programokkal javították az élelmiszertermelést. Mivel a Marrah hegységen kizárólag erre lehet átkelni, a kormány részéről felmerült az igény, hogy komolyabban ellenőrizzék a régiót, márcsak a függetlenkedők miatt is. A környéken élő nagyjából nyolcvan törzzsel is elkezdtek tárgyalni, valamelyikkel sikerült megegyezni, másokkal nem, így 2003-ra polgárháborúvá eszkalálódott a helyzet. 2010-ben aztán a szudáni rezsim megelégelte a helybenjárást, szétbombázta a falvakat és bevonult. Ez volt az az év, amikor tömegek menekültek innen még beljebb a hegyek közé, és amikor a nemzetközi szervezetek helyzete tarthatatlanná vált és kivonultak. Utoljára ekkor járt itt idegen – nemcsak külföldi, hanem nem helybéli szudáni sem nagyon volt itt azóta. Leszámítva persze a bevonuló hadsereg katonáit. Most pedig Bashir elnök eltávolítása és a valahogy együttműködő katonai és civil kormány felállása lehetővé tette, hogy megpróbáljanak a felek békét kötni. Vagy legalábbis felmerült az igény.

Mivel 10 éve nem járt erre turisztikailag motivált külföldi, és előtte sem nagyon, nem volt protokoll arra nézve, mit kezdjen velünk egy lázadó szervezet. Fegyver és pénz, megbízás vagy hátsó szándék nélkül, nem segélyszervezetként és nem újságíróként mattot kapott a logika: kik vagyunk? Nem kérdezősködtünk, nem fotóztunk, arról beszéltünk, hogy tudunk továbbjutni, és mire van szükségünk ehhez. Tavalyi iraki mászásunkról mutogattuk a csúcsfotót, ahol ugyanez a három ember egy kurd és egy magyar zászló alatt mosolyog a kamerába. Végül ez volt az a pont, ami meggyőzte őket, hogy mi tényleg ilyenek vagyunk.

Innentől kezdve az is nyilvánvalóvá vált, hogy a már említett protokoll híján minden egyes döntési helyzetet hosszas tárgyalások fognak követni és rengeteg időt vesztünk. Az utolsó napunkig minden napnak a fele tárgyalással és engedélyekre várással telt. De térjünk vissza az elsőhöz.

Feina egyik lerombolt háza mellé bekanyarodtunk a kocsival, és a csupasz falak közé felvertük a sátrat. Összegyűlt tucatnyi helyi, és megpróbáltak dűlőre jutni, ők mit várnak el tőlünk, ami egy ponton elég szürreális beszélgetést eredményezett.

„Itt hagyjátok a kocsit. Nem jó ez így. Fizessetek 250 dollárt, nehogy baja legyen.”

„Szerencsére nem lesz, itt marad a sofőrünk is.”

„Az nem olyan biztos. Neki nem biztonságos. Bármi lehet.”

„Jó, akkor visszaküldjük a hadsereg által ellenőrzött területre, majd pár nap múlva visszajön és felvesz minket.”

„Nem mehet el. Fizetnetek kell 250 dollárt.”

„Adok 25-öt. A 250 kizárt.”

„Mindenképpen fizettek.”

„Ha jól értem a helyzetet, ti most elraboltatok minket.”

Amikor kiejtettem a „kidnapped” szót a számon, a helyiek ledermedtek, mert kimondva elég erős, és elkezdtek tiltakozni ellene, mire kimondtam még párszor, mert ha nem mehetünk el semerre, és muszáj fizetnünk, akkor ezen nincs mit szépíteni. Erre a jelenetre érkezett egy nagydarab öregúr aki három mondattal feloszlatta a gyűlést, és hozzánk fordult. „Ezekkel ne törődjetek. Én vagyok itt a tanár, az iskolában fogtok aludni, és a kocsi is maradhat ott.”

Másnap szereztünk szamarat, ismét fél napos tárgyalással. Tucatnyi ember tanakodott, egy odajött, megmondta, szerintük mi van. Visszautasítottam, és elmagyaráztam, nekünk miért nem jó az ajánlata. Visszament, újabb fél óra, újra felbukkant egy másik ajánlattal, és így tovább. Az egyik tárgyalási kör után egy ifjú titán szétlőtte az eget. Túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk neki, azonban nemsokára hozzánk jot egy megfontoltabb fazon és elnézést kért.  

“Miért is?”

“Sajnáljuk, hogy ez történt. Mármint a lövöldözés.”

„Ugyan, semi gáz.”

“Nagyon részeg volt a srác, most letartóztatták és bezárták, amíg kialussza magát. Nem lehet így viselkedni mások előtt.”

Amikor a falu megértette, mit szeretnénk pontosan, mindenki velünk akart jönni. Végül délután indultunk tovább hat szamárral és egyetlen kísérővel, egy teljes napot elvesztegetve. Az éjszaka egy részét is szamárháton töltöttük, mert nem találtunk olyan helyet, ahol befogadnak – de lehet, hogy csak azért, mert iskolát kerestünk.

Délelőtt egy nagyobb településre érünk, ahogy mindenki mondja, ez itt Toronto. Valójában Torongtonga, de tényleg torontóznak. Ide már elért a hírünk. Egy csapat tini fogad, megjelenik a sejk, az SLA/M minden nagyobb településen lévő humanitárius komisszárja, a katonai parancsnok, meg később a tanárok. Azért a biztonság kedvéért felbukkan pár gyerek hatalmas fegyverekkel meg egy aknavetővel, csak hogy értékeljük a komoly szándékot. A piacon reggelizünk, bemelegítésnek szárított tücsköt, majd kiváló resztelt májat, miközben elnézést kérnek vendéglátóink, mert nincs hús. Újra előadjuk a litániát, magyarok vagyunk, hegyre megyünk, nem fotózunk, nem írunk semmit, itt vannak az iraki mászásunk képei, nem akarunk semmit, csak felmenni a Marrah csúcsára, és megnézni a Deriba kaldera két tavát. Innentől egy nagyobb csapat kísér tovább a kaldera felé, miután Zoli elénekelte vagy kétszáz gyereknek a Tavaszi szélt meg pár Rákóczi dalt, amire a gyerekek a helyi dalokkal válaszoltak.

Ahogy a lázadóinknak nincs fogalmuk rólunk, úgy nekünk is gondot okoz néha kitalálni, mi miért történik. A kalderából látszik a csúcs, úgy tervezzük, este odamegyünk, ott alszunk valamelyik tó partján, és kora reggel felmegyünk a hegyre. Kísérőinknél se takaró, se hálózsák, se kaja, se víz. Végül a kaldera belső tava mellett állva az egyik felmutat a belső perem legmagasabb pontjára, hogy akkor lehet mászni, megvárnak. „De mi nem ezért jöttünk, hanem azért ott mögötte, látod?”. „Oda innen nem lehet felmenni.” Vissza kell menni a legutolsó faluba, újabb két óra szamárháton, éjszaka.

Kosonga egy völgy aljában bújkál egy narancsültetvény mellett. Idilli apró falu, az egyik ház elé bevackoljuk magunkat. Az ajtó nyitva, bent egy kisgyerek fegyvereket tisztogat, a többiek hatalmas dzsointot szívnak, mielőtt beleindulnak az éjszakába. A szobában az ágyon a fejemnél kés, a másik oldalon egy AK, a lábamnál tárak, amik között kiválóan elfér egy kis műanyag doboz egy fogkefével.

Reggel hétkor indulásra készen várjuk, hogy ma mi miatt kell késve indulni. Nyolckor felbukkan az első pár ember, majd a parancsnok. Az emberei éhesek lesznek egy ilyen hosszú úton, mondja, ezért reggeli nélkül nem indulnak el. Gyorsan főznek egy felaprított kecskét, majd úgy ítélik meg, felkészültek a túrára és elindulhatunk végre. A kráter peremén haladunk, helyieink rendkívül gyorsak, megállva, beszélgetve, dohányozgatva, gumitalpú kínai cipőkben. Szoktam mondani, ez is egy szakma, ha valaki másfél-két évtizedet él a hegyekben és kizárólag szamárral vagy gyalog tud közlekedni, azzal nem érdemes hazai pályán versenyezni.

A Dzsebel Marrah (a dzsebel arabul hegy, mindenki így hívja ezt a csúcsot) legmagasabb pontján szépen bevárnak minket, elkészülnek a csúcsfotók, körbemutatják a környéket, és elindulunk lefelé. Nekik is első mászás, nyilván eszükbe nem jutott eddig, hogy fel kéne jönni ide, hogy lenézhessenek.

Útközben kisakkozzuk, ez volt Szudán legmagasabb pontjának első dokumentált mászása, és mint ilyen, extra sportértéke van. Korábban járt erre turista, az egészen biztos, de akkor még Szudán legmagasabb pontja a most már Dél-Szudánban lévő, mintegy száz méterrel magasabb Kinyeti csúcsa volt. 2011 óta az Dél-Szudán legmagasabb pontja, erre viszont 2010 óta nem járt idegen, ezért feltételezhető, hogy mi voltunk a szerencsések.

Visszafelé úton mindenhol meg kellett nézni az iskolákat, beszámoltak a problémákról, és nagyon kérték, hogy otthon beszéljünk róluk. Aztán félrehív a katonai parancsnok, hogy a fegyveresekről nem lehet posztolni a közösségi médiában, a falvakról meg a tájról persze igen.

Kulturális barátkozás a lázadók amulettje és a Slayer logo között

Utolsó nap megállás nélkül hat órát töltünk szamárháton. A golyóimat nem érzem, az alsó csigolyáim sikítanak, amikor a szamár meredeken lefelé lép és hátrafele rádőlök a nyeregre. Gyakorlatilag az tart életben, hogy ha naplemente előtt elérjük az aszfaltcsíkot, éjszakára esélyes egy zuhanyzás, illetve ígértek nekünk egy üveg Csádból csempészett kameruni viszkit (ez utóbbi rendesen meg is érkezett, ahogy másnap a következő is). Feinában el akartam búcsúzni a szamaras emberünktől, de sehol sem találtam. Lemaradt mögöttünk az utolsó pár kilométeren és meglátogatta egy rokonát, aki ellátta valami helyi borzalmas szesszel. Amíg én a biztonsági főnökkel smúzoltam, kománk vállalhatatlanra itta magát. A parancsnok maga elé rendelte, hogy tisztességesen lecsessze. Próbált vigyázba állni a főnök előtt, de nem sikerült és összeesett, mint egy colstok. Röhögve indulunk haza.

A gyerekkatonás ellenőrző ponton csak kiszállunk, mindenki mosolyogva lejattol és másfél perc után gurulunk is vissza Szudánba. Az élmények súlya alatt gyorsan megegyezünk, kár lenne változtatni ezen a csapaton, és legközelebb Eritreában és Csádban is behúzzuk valahogy a legmagasabb pontokat.

Visszatérés Afrikába. Szudán. Második rész.

Számok

„Mennyiért váltod a dollárt szudáni fontra?”

„Huszonöt.”

„Huszonöt mi? Ennél még a bankban is jobban váltják.”

„Ötven.”

„Az jó árnak számít?”

„Hetven.”

„Figyelj, két perce sem vagyok az országban, nem tudom, a hetven jó-e. De itt a telefonom, írd bele, hogy mennyit adsz egy dollárért.”

Majd bepötyögi: 76.

Addigra már odalépett több pénzváltó, meg pár nézelődő, végül az egyik el tudott igazítani, hogy a 76 az jó ár, a többiek 75-ért váltanak. Ez volt az első élményem Szudánban, és két dolog azonnal átjött: Egyiptomtól eltérően itt nem akarnak átverni, valamint angol nyelven gondban vannak a számokkal (is). Mondjuk az én arabom sem acélos. Magabiztosan használják a 20-at, a 25-öt, az 50-et meg a 100-at meg ezek kombinációit, függetlenül attől, hogy valójában mennyi az annyi. Ami persze egyáltalán nem baj, mert később rengeteg vicces beszélgetés sült ki ebből.

Szahara a Dzsebel Ferkeh csúcsáról.

Már vagy másfél hete nem láttam turistát, amikor felbukkant a szállásomon egy japán srác. Jött vele a menedzser, az árról beszélgettek.

„Mennyi itt egy éjszaka?”

„Fifteen hundred.”

„Mennyi? Az nagyon sok. Nem five hundred?”

„Mennyit maradsz?”

„Két éjszakát.”

„Fifteen hundred.”

„Fifteen hundred egy vagy két éjszakára?”

„Yes, fifteen hundred.”

Én akkor már nagyon röhögtem, de nem akartam elrontani a játékot. Javasoltam, hogy üsse be a kalkulátorba, ami meg is történt: 250.

Buszra várok. Túl sok illúzióm nincs. Szerencsére pályaudvaron vagyok a határon, ide nem érkezik semmi valahonnan, amire várni kell, hanem csak indul. „Határozottan jobbak az esélyeim” – gondolná egy kezdő. Megveszem a jegyet, az asztalnál ülő arc nagyon mondja, hogy reggel 7-kor indul. A jegyre valahogy már 7:30-at ír, én meg tudom, ha 9 előtt bármi történik, szerencsés vagyok. Azért reggel 8-kor rákérdezek, hátha valami váratlan zavar állt be az univerzum rendjében.

„Nézd, 8 óra van. Mikor indul a busz?”

„7-kor.”

(Csak megjegyzem, fél 10-kor közölték, hogy aznap nem megy busz egyáltalán, de ez egy hosszabb kaland és majd megírom legközelebb.)

Végül tegnap beültem egy kávéra Kassala vigalmi negyedében. A helyi menő hely, 5 fontot, vagyis kb. 20 forintot kell fizetni a belépésnél. Kértem egy kávét, kaptam egy tálcán vizet jéggel, egy halom friss pattogatott kukoricát, külön kis pohárkát vízzel a cukros kanálhoz, egy púp cukrot, meg egy agyagkancsóban erős, fűszeres kávét. Az utcán ülő nőknél a gyömbéres kávé 10-20 font.

„Mennyi lesz?”

„Hundred fifty.”

Hm, 2 dollár, nem rossz. Annyit megér nekem, de ez Szudán legdrágább kávéja. A kezébe nyomok egy százast meg egy ötvenes. A százast visszaadja:

„Hundred fifty.”

Fogom a pénz, egyiket a jobbomban, a másikat a balban és mutogatom: „This is a hundred and this one is fifty.”

„Yes, hundred fifty”.

„Figyelj, ez egy százas, ez meg egy ötvenes. A kávé nem hundred fifty, hanem fifty. Hundred nélkül.”

„Yes.”

Imádom ezt az országot.

***

Taka hegyek, Kassala

Hegyek

Szudánban hegyet mászni nem éppen nemzeti sport. Minden forró és köves. Délen, ahol már a szikkadt fű is megjelenik, sárga, tüskés kórók és méretes kullancsok várják a tengerszint feletti magassággal elégedtelen bolondokat. Akik persze sose jönnek, végül a kullancsok beérik a kecskékkel meg a majmokkal. De északon csak a kő van.

Dél felé autózva néhány nagyobb kúp emelkedik ki a Nílus sík vidékéből. Más természeti akadályt nem találva, és a Szaharában való elveszésről lemondva, ezeket a kúpokat terveztem megmászni. Legalábbis néhányat közülük. A legközelebbi a Dzsebel Abri, látótávolságon belül.

Este befut a szállásomra az Asszuánban megismert ukrán pár, Vlad, a cirkuszi zsonglőr meg a csaja, aki ugyanott akrobata. Vlad is csinálna valami szokatlant, megbeszéljük, hogy reggel korán kelünk és elkirándulunk a hegyre. Térképen toronyiránt 4-5 kilométer a csúcs a város szélétől, úgy számoljuk, négy óra alatt megvan oda-vissza. Hogy még gyorsabban haladjunk, lestoppoljuk az első kocsit, ami jön. Egy mentőautó, elöl két emberrel, de megáll és bezsúfolódunk melléjük.

A város szélétől elindulunk gyalog, később a lankás sziklák után egyre meredekebb, végül már mászni kell, persze nem akárhol, csak ahor találunk értelmesen mászható részt a függőleges falon. Bemelegítésnek megteszi a másnapi túrához, majd visszastoppolunk Abriba.

Stoppolás közben hosszú percekig lehet tanulmányozni a belső dekort.

Másnap egyedül megyek, jóval ambíciózusabb célokkal. A 40 kilométerre lévő Dzsebel Ferkeh megmászása a terv. Péntek van, de mivel erről fogalmam sincs, nem zavar, hogy nincs forgalom. Úgy tíz kilométer gyaloglás után már igen, de forgalom attól sincs. Végül az első kocsi megáll és elvisz a hegy lábánál lévő faluba, Ferkehbe. A helyi öregek invitálnak ebédelni, de udvariasan lekoccolok, mert nincs kedvem babot enni több óra túrázás előtt. A helyiek nem értik mit csinálok, azt kérdezik, drágakövet keresek-e, mert akkor más megítélés alá esek. De megnyugtatom őket, hogy nem, meg akkor amúgy sem stoppal érkeztem volna.

A hegy nem tűnik könnyűnek, a tetején lévő platót sziklafal veszi körül, legalábbbis arról az oldalról, ahonnan látom. A hátizsákomban van 3 liter víz meg egy kiló banán, van nálam telefon és fejlámpa, meg minden a nap ellen. Ha rosszra fordulnak a dolgok, ezzel kihúzok 48 órát.

Dzsebel Ferkeh

Végül persze találtam egy aránylag biztonságos rést a falon. Akkor már csak azon izgultam, hol jutok le, mert ahol fölmásztam, az lefelé legfeljebb B tervnek jó. Végül odafentről láttam egy vízmosást (az utolsó eső ’98-ban volt a helyiek szerint) és azon leereszkedtem. Majd két óra gyaloglás a főút szélén, zéró forgalom, végül négy rövid, pár kilométeres fuvarral hazavergődtem és elájultam.

Ereszkedés a Dzsebel Abriról Vladdal, az ukrán zsonglőrrel

Az elmúlt két mászás alapján a párszáz méter magas sziklás szaharai hegyek megmászásának alapjai és kellékei:

- 3 liter víz (az embernek több kéne, de azt cipelni is kell)

- 1 kiló banán és opcionálisan 1 kiló grapefruit

- Képesség, hogy bármilyen járművet gondolkodás nélkül megállíts a továbbjutás érdekében

- Minden felszerelés nap ellen (tarkóvédős sapka vagy fejkendő, hosszú ujjú, hosszú nadrág, zárt cipő)

- Ne kapkodj, mert ha leesel vagy eltöröd bármid, kizárt dolog, hogy életben maradsz. Senki nem jön érted. Mindent saját erődből kell végignyomni. 

-Nem árt, ha a szállásodon szólsz, hogy mi a terved.

Azt hiszem, ha egyszer vezetek túrát ide, ezt a hegyet mindenképpen megmásszuk.

***

Zichy

Kartúmban nincs sok látnivaló. Nem véletlenül nincs rajta a világ legjobb fővárosai top 150-es listáján. Ha valakivel csúnyán ki akarnék tolni, talán ide küldeném. Nem is, inkább Conakryba. Mindenesetre a Szudáni Nemzeti Múzeum azon kevés dolgok egyike, amit érdemes megnézni, ha véletlenül erre vetődik valaki. Ahogy a múzeum kertjében bóklásztam, az asszuáni gát építésekor elbontott és Kartúmban újra összerakott 3400 éves Kumma templom egyik kövén találtam egy vésést: CZICHY.1834. Gondtolam túl nagy az egybeesés, a C a comte, a Zichy meg elég ismert név, simán lehetett valami világcsavargó/felfedező/régész a családban. Mivel a korabeli arisztokraták előszeretettel vésték bele a nevüket ókori romokba (hogy magyar vonalon maradjak, Széchenyi Andorét sok magyar látta már Perszepoliszban), feldobtam a facebookra, hogy tud-e valaki erről.

Az internet kollektív bölcsessége pedig csodálatos eredményt hozott órákon belül. Történész, régész, ráérő kíváncsi ember kezdett kutakodni, hogy összeálljon ez a nem hétköznapi történet. Mellesleg a facebook végre azt a funkciót töltötte be rövid időre, amit szántak neki: összekötni az embereket értelmes és konstruktív párbeszédek létrehozására.

Zichy Alfréd 1856-ban halt meg Kairóban, ez volt a kiindulási pont, vagyis jó eséllyel őt takarja a tag. Előkerült egy 1855 novemberében Arany Jánosnak küldött levél, amelyet Zichy egyik útitársa, Kovács János írt. Ebben leírja egyiptomi utazásának tervét, név szerint említve Zichy Alfréd grófot, és az utazás célját, az első kataraktáig való feljutást a Níluson. Fónagy Zoltán történész aztán hozott egy csavart a történetbe: A Budapesti Hírlap 1856. március 8-i számában megjelent egy névtelen beszámoló egy magánlevél formájában – minden bizonnyal Kovács Jánostól – amiből kiderült, hogy Zichy az út előtt megbetegedett, és ő nem is jutott le délre. Feltételezhetően a útitársak írták oda a nagybeteg gróf nevét kegyeletből, ha már nem tudott velük tartani. Nem sokkal később meg is halt.

Ez a sztori már így is elég szép, de megint csavarodott egyet, amikor Lassányi Gábor régész megjegyezte, hogy a templom egykor minimum egy heti járóföldre volt a legdélibb helytől, az első kataraktától, amit Kovács említett.

Az évszámmal pedig az a helyzet, hogy az 1834 helyett inkább 1855, csak rossz szögből,  messziről fényképeztem, és az ornamentika belezavart.

Van tehát egy több mint 150 éves kőve vésett magyar név Szudánban, aki bizonyíthatóan nem járt azon a helyen, és az életszerűtlen, hogy útitársai igen. Vajon hogyan kerülhetett oda?

***

Víz

A „mentsük meg a Földet, ne igyunk palackos vizet” feltétlen híve vagyok a józan ész határán belül. Ez azt jelenti, hogy ha iható a csapvíz, azt iszom. Ha viszont nem, a saját egészségemet az ökoszisztéma megmentése elé helyezem.

Ivóvízellátás Abriban: kommunális agyagedények a Nílus vizéhez.

Szudánban mindenütt megtalálhatók a hegesztett fém állványokba állított hatalmas agyagkorsók. A tetejük néha letakarva, rajta pohár. A helyiek ezt isszák. A közös pohár amúgy is eléggé megy itt, éttermekben is kihoznak egy kancsó vizet jéggel és egyetlen fémpohárral. A városok utcáit beborítja a poros műanyag hulladék, hogy ez sose bomlik le, az egyelőre nem szempont.

Abriban egyik éjjel ki akartam menni vizet venni, amikor szállásadóm, Magzoub megkérdezte, mit szeretnék.  Amikor elmondtam, rámutatott az udvaron álló agyagkorsókra. „Idd ezt, ivóvíz.” Megtöltöttem egy műanyag palackot, éppenséggel a fény át tudott vergődni rajta valahogy. Mivel a Szaharában minden poros, gondoltam, jó lesz az úgy, max egy kis sivatagi por. Aznap azt ittam és semmi bajom nem lett tőle. Másnap azért facsartam bele egy limeot, később meg biztos, ami biztos, föl is forraltam. Második napja éltem a korsós vizen, amikor képbe lettem helyezve.

Dongola

„Te, Magzoub, hol szűritek a vizet?”

„Tessék?”

„Ezt a vizet, amit iszom. Hol szűritek?”

„Szűrni? Ez szűretlen. Egyenesen a Nílusból.” – válaszolta büszkén.

Azóta tovább rombolom a környezetem a palackos vízzel. Főleg, hogy Abri jóval Kartúm alatt van a Níluson, egy főváros összes szennye biztosan benne van.

***

A limeról meg csak annyit, az mindenre is jó, mint az Algopirin:

„Magzoub, vannak itt skorpiók?”

„Télen nincsenek, csak nyáron. De nincs velük gond. A feketék veszélyesek, de itt főleg fehérek vannak. Ha a gyereket megcsípi, visszük az orvoshoz.”

„És ha felnőttet?”

„Ja, az semmi. Inni kell egy pohár forró vizet és meg kell enni egy limeot.

Szerintem egy országot leginkább ezekből a beszélgetésekből lehet megismerni. A többi fent van a neten.

Stoppolás pénteken. Másfél óra volt az első autó. Ez az A1-es főút.