Iskolapadban Teheránban

Régen imádtam egyetemre járni. Részben a tanulmányok, részben – na jó, nagyobb részben – az életstílus miatt. Hét évvel, két diplomával és egy félig elvégzett szociológia szakkal a hátam mögött úgy éreztem, ideje végre sokkal többet utazni és lehetőség szerint pénzt is keresni. Azóta bejártam a fél világot, éltem erre-arra, pénzt is kerestem, de a szervezett tanulás nem volt hangsúlyos. Nyári egyetem Vilniusban, pár egyhetes tréningek a közbeszerzéstől a durva helyeken való biztonságos létezésig (ellőtt lábú eszméletlen kollégát hogyan hozol ki a rakétázásból meg hogy viselkedj ha elrabolnak és hasonlók), online kurzusok a fejlesztési újságírástól a környezetileg fenntartható turizmus Zanzibáron-ig volt minden. 

Qeshm, háttérben a Perzsa-Öböl

Mivel elég sok időt töltök Iránban, és egyre eldugottabb helyeken egyre extrémebb programjaim vannak, felmerült az igény, hogy tanuljak fársziul, ami sokat segít, ha mondjuk öreg hegyi emberektől kell segítséget kérnem valahogy az Alborz négyezresei között. Jelentkeztem is a helyi Balassi intézetnek megfelelő központban, ahol végtelennek tűnő hivataloskodás és adminisztrálgatás után elfogadták a jelentkezésem és újra diák lehettem. Minden nap iskola, szedett-vedett iskolatársak és kollégiumi élet várt rám Teheránban. Ez utóbbit, mármint a kollégiumi életet még egyetem alatt ki akartam próbálni egy időre, de mindig győzött a lustaság és a praktikum, és sosem laktam 10-15 perc sétánál távolabb az épp aktuális kampusztól.

Qeshm

Az iráni hatóságokkal való kilátástalan küzdelmeimről vastag  könyvet lehetne írni, minden esetben hozzátéve, hogy a problémámat sikerült megoldani – leginkább valamilyen unortodoxiával, de ugye az országnak amúgy is az a szlogenje, hogy „everything is possible and nothing is impossible”. A lényeg, hogy mire lejárt minden határidő, leadtam időben minden papírt, azoknak a fordításait, majd hivatalos fordításait, majd különböző szervek által jóváhagyott és lepecsételt hivatalos és hitelesített fordításait, kaptam egy levelet, hogy mehetek a budapesti követségre a vízumért. Éppen Kirgizisztánban és Kazahsztánban snowboardoztam, így erre sajnos nem volt módom, de a naptár szerint végül még pont becsusszantam a Mindent Eldöntő Legvégső Határidőbe Ami Után Nincs Tovább.

A budapesti követségen minden simán ment, megkérdezték, mikor indulok, és előző napra visszahívtak a vízumért. Megjelentem az adott napon, amikor közölték, hogy a vízumkérelmem visszautasították, és sorry. A következő két hónapra nem volt más dolgom, repjegy megvan, szóval Budapesten nem maradok, az tuti. Végül megszületett a salamoni döntés, hogy akkor kapok egy másmilyen vízumot, és majdcsak lesz valami (az univerzum működéséból adódóan olyan lehetőség ugye nem létezik, hogy nem lesz semmi).  

Az országba simán bejutottam másnap, de az intézetben közölték, hogy sajnos ezzel a vízummal nem kezdhetem meg a tanulmányaim. Végül a külügyminisztériumban, valamint az immigration police irodáiban töltött három nap után kicseréltem a vízumom (nem is tudtam, hogy lehet ilyen utólag, de kezdő, aki meglepődik ezen) és elhárult minden akadály.

Qeshm

A hivatalokban töltött három napot úgy kell elképzelni, hogy nagyjából fél 10-re bootolnak be a dolgozók, előtte kár odamenni, viszont délben kitör az ebédszünet, amit kajakóma és kávézás követ, azaz érdemi munka már nem folyik. Így egy nap csak egy dolgot lehet elintézni, de legalább kiszámítható és nekem is csak 2-3 órám megy el ilyesmikre.

Két kollégium közül lehetett választani: az egyik az ún. belvárosban (most tekintsünk el attól, hogy Teheránnak nincs belvárosa. Vagy ha van, az akkora, mint Budapest Zuglótól Budafokig), a másik meg a város legészakibb utcájában, annak is a legtetején, szintben több száz méterrel a város fölött. Mivel el akartam járni futni a hegyre (értsd: Tochal, 3933 méter, nem a Gellérthegy), nyilván az északit választottam. Így olyan dolgokkal kellett megküzdenem, hogy minden aránylag messze van, és időnként kevés taxi jár arra, cserébe nincs túl nagy forgalom, zsúfoltság, tiszta a levegő, és amikor a városban szottyadt eső esik, addig Velenjakban minden havas. És innen csak 35 perc az intézet. Gyalog is, meg busszal is, taxival csak fele annyi. Ráadásul ez Teherán egyetlen családi kollégiuma, azaz fiúk, lányok együtt laknak, egy épületben, egy emeleten és nincs az az iszonyat tesztoszteron a levegőben, mint a szomszédos fiúkoliban, ahol párszáz 20 és 25 év közötti iráni és afgán osztozik szocreál lakótömbökön. Ja, a mi kolink 11 emelet magas, nekem a kilencediken jutott egy elég szép panorámás apartman egy olasz lakótárssal meg egy japán szomszédlánnyal.

Kilátás a koleszből, Velenjak, Teherán

A taxizás minden nap kihívás volt, az Uber helyi megfelelőjét, a Snapp-et használja mindenki. Mármint akinek vagy egy hónapnál frissebb a sim kártyája, vagy komoly pénzért regisztráltatta a telefonját és nincs blokkolva a készüléke, nem úgy, mint az enyém, amihez kell egy router, amúgy meg fényképezőgépként funkcionál. A Snapp szolgáltatás nevetségesen olcsó, általában 60 dollárcent volt az intézetig, amit néha négyen szétdobtunk. A sofőrök többsége viszont teljesen retardált a technológiához, általában tízből egy talált oda, ahol vártunk. Ők mindig kaptak jattot, a többiek meg telefonálgattak, hogy hol vagyunk. Pontosan ott, ahol a GPS jelöl, mondtuk nekik, amire azt válaszolták, hogy nem pontos a GPS. Mivel térképet olvasni nem tudó taxisokkal perzsául vitatkozni egy általuk ezek szerint ismeretlen technológiáról nem tartozott a top 10 reggeli rutinfeladatok közé, ezért leginkább annyiban hagytuk, hogy persze, persze, a GPS...

Qeshm

A kezdő perzsa csoportunk elég vegyes, és már a kurzus elején kiderültek mindenkiről a sötét titkok. Volt nyolc kínaink, akik már a második és harmadik körüket nyomták a kezdő kurzuson, mert egyszer sem sikerült átmenniük. Nagyjából a negyedik napon kerültünk egy szintre, olvasni ugyan kicsit gyorsabban tudtak, hála a féléves kezdő rutinjuknak, viszont a hatodik hét végén még mindig az első napi alapokkal küzdöttek. Folyamatosan szekunder szégyenben éltem, annyira kínosan buták voltak. Eleinte próbáltam kulturális magyarázatot találni, de aztán föladtam. Tenyérre írt puskák, amik a terem túlvégéről látszottak, teljesen érthetetlen hablaty, amit nemhogy a tanár, de még ők maguk sem tudtak se dekódolni, se megismételni, és a totális érdektelenség jellemezte őket. Kicsit fel is húztam magam, hogy nekem a diplomáimat kellett fordíttatni és mindenféle skilljeimet alátámasztani, hogy itt tanulhassak, velük kapcsolatban pedig őszintén csodálkozom, hogy tudtak idejönni repülővel, amikor a kínain kívül semmilyen nyelvet sem beszéltek. Amikor pedig kiderült, hogy fél év alatt nem ettek még helyi kaját, mindenféle kapcsolatot megszakítottak velük és egy reggeli biccentésen kívül nem kommunikáltam többé. Őket egyébként a kínai állam nyomta be ide, mint afféle soft power, hátha elég nagy tömegben lesznek itt és idővel akad köztük egy fénylő csillag, aki megtanul írni-olvasni és lehet valami hasznát venni a későbbiekben. Az én csoportomban úgy tűnik, ez kidobott pénz volt. A többi, haladóbb csoportból megnyugtattak, hogy csak folytassam a tanulmányaimat, a kezdőcsoportból ugyanis egyetlen kínai sem jutott tovább, legalábbis ebben a terminusban biztosan nem, úgyhogy ha el akarom őket kerülni, nem kell csinálnom mást, mint megugrani az első vizsgát.

Az mondjuk elég vicces volt, amikor a kínai csajok a „mit ettél” kérdésre bepróbálkoztak az „anar” szóval (gránátalmát jelent amúgy), de mivel nem ejtik az r hangot, fél percig azt hajtogatták, hogy anal, anal, anal, anal.

A csoportban amúgy egy német sráccal voltunk az igazi kezdők. Ománi csoporttársunk nyilván tudott már írni-olvasni, pár csajszi meg az iráni férje miatt kötött ki itt, vagyis elég sanszos, hogy naponta gyakorolják a nyelvet. A felsőbb csoportok európaijai főleg politológia-nemzetközi kapcsolatok-közel-keleti tanulmányok vonalról érkeztek, és jó érzékkel Iránt választották az arab világ helyett.

A kollégiumban gyors karriert futottam be, miután kiderült, hogy leginkább én ismerek helyeket az országban, valamint én tudok utcán nem kapható dolgokat beszerezni, hála a másfél évtizedes barátkozásaimnak.

Maranjab másnap

A hétvégékre mindig utazást terveztem, a harmadik után azonban elment a kedvem az egésztől és inkább Teheránban maradtam. Először Kashan mellé, Maranjabba mentünk a sivatagba egy klasszikus piknikezésre: este behajtottunk a dűnék közé, tábort vertünk, hatalmasat ittasodtunk, húst sütöttünk, zene, tánc, végül valamikor hajnalban mindenki elájult. Másnap sivatagban lézengés, kocsival önmagunk elásása és kiszabadítása, homokdűnéken motorozás és a többi hasonszőrűvel vegyülés volt a program.

Következő hétvégén ötnapos ünnep volt (pontosabban négy, csak beiktattam egy plusz napot), ezért nagy ugrása vállalkoztam, és egy ismeretlen csapattal lementünk az Öbölbe sátrazni, konkrétan Hengam szigetére. Ezt úgy kell érteni, hogy 1400 kilométer vezetés, utána mindenféle szabadprogram, végül 1400 km vezetés, szóval ha legközelebb ilyenre lesz lehetőségem, biztosan kihagyom/repülővel megyek/két hétre megyek. Az igazi kihívás azonban nem ez volt, hanem az ismeretlen társaság. Pontosabban egy embert ismertem, aki elhívott, a másik tizet meg nem. Azzal a tervvel vették el az eszemet teljesen, hogy búvárkodni fogunk, sziklát mászni meg kanyoningolni, és azonnal igent mondtam. Ráadásul két olyan szigeten, ahol még nem jártam korábban.

Az már lefelé úton kiderült, hogy a fentiekből a két eddig nem látott sziget biztosan kiesik, másnap meg az is, hogy se búvárkodni, se sziklát mászni, se kanyoningolni nem fogunk. Annál inkább út szélén álldogálni amíg a többiek cigiznek, és természetjárás helyett túlzsúfolt bevásárlóközpont lesz a kiemelt célpont. Végül nagynehezen elvergődtünk Hengam-ra, ahol már kétszer voltam korábban, mondjuk még egyszer sem sátraztam, szóval legalább ennyi újdonság volt benne.

Még szerencse, hogy kempingezni hívtak. Előtte a haverom megkérdezte, tudok-e sátrat és hálózsákot hozni, mintha én lennék a házigazda, akinek mindene is van a garázsban és nem egy farmerrel meg négy pólóval érkeztem volna Iránba. Szóval kértem kölcsön cuccokat. Hengamon kiderült, sátrat kizárólag én hoztam, ahogy hálózsákot, valamint fejlámpát és föltöltött powerbanket is. Cserébe náluk nem volt kaja, csak két kiló krumpli meg egy aluminium fazék. Mint kiderült, ez lesz a vacsora. Se olaj, se só nem volt hozzá. Összeállt a kép (nem siettem el): egy rakás városi gyerek, aki nemhogy vidékre, de még a konyháig sem jutott el soha, kitalálta, hogy csinálnak egy fasza hétvégét, mint a filmekben, csak stábot nem vittek hozzá. Szerencsére angolul senki nem beszélt igazán, így nem kellett attól tartanom, hogy bármely beszélgetés mélységet kap, esetleg eszkalálódik a konfliktus.

Mielőtt végleg elszenesedtek volna a krumplik, úgy döntöttem, vaksötétben elgyalogolok az egy óra járásra lévő faluba és ott szerzek valami ehetőt az egyetlen nénitől, aki előző nap falafelt sütött az egyik sarkon. Erre persze mindenki rájött, hogy szén helyett jobb a falafel, és ahelyett, hogy expedíciót szerveztünk volna, mindenki jelezte az igényét, hogy még mit hozzak, ha már úgyis arra megyek. Ekkor döntöttem el, hogy megvacsorázok és senkinek semmit nem hozok. Végül az egyik okos, aki a többinél is éhesebb volt, kitalálta, hogy jöjjek vissza motorral, mert akkor nem egy óra az út vissza is és azt leszervezi nekem. „Aha, szóval van egy telefonszámod egy motoroshoz?” – merült fel a kérdés, majd a rábólintás után elpattant bennem valami és elhatároztam, hogy másnap egyedül folytatom a túrám. „Akkor miért nem hívod föl, hogy vegye meg nekünk az összes szart, falafelt, csipszet, kólát és hozza ide?” „Húbazdmegdeokosvagy”. És más diktálta is a listát. „Hozzon két liter arakot is” – próbálkoztam be, és csont nélkül átment a kérés. Szóval hagytak volna két órát gyalogolni egyedül a vaksötétben, hogy lássam el az egész csapatot. Húsz perc múlva minden kéznél volt, szerencsére az arak is, az eddigi legjobb, helyi gyártmány, datolyából.

Sátrazás Hengamon

A másnapi lelépésem sem ment könnyen. Hajnalban keltettek az arcok, hogy esik az eső és fáznak. Amíg szelfiztek a parton, lebontottam a tábort és az első csónakkal elhagytuk a szigetet. A mólón találkoztam egy cimborámmal, aki 1600 kilométerre innen Sariban él, és két évvel korábban fölvett stoppolás közben Irán északi részén és azóta sem hallottam felőle.

Átmentünk Qeshmre, ami nagy kedvencem, egy geológiai csoda az egész sziget. Pár órát barangoltam egyedül, majd naplementekor, a sziget komptól legtávolabbi partján a haverom szólt, hogy úgy döntöttek, maradnak még pár napot. Mivel induláskor megbeszéltük, hogy most nem nyaralok, vissza kell érnem Teheránba. Hát, az szívás, akkor jó utat. Kösz bazdmeg, legalább a legközelebbi faluba vigyél el innen. Végül taxival, komppal, megint taxival, és hatalmas kerülővel, 36 óra folyamatos utazással jutottam vissza Teheránba. Egyébként meglett volna 24 óra alatt is, de az ünnepek miatt minden fullon volt, Bandarból nem volt busz Teheránba, csak Shirazba, ami egy laza 4-500 kilométeres kerülő. Még próbálkozhattam volna stoppolással, de éjszaka volt, esett az eső és a telefonom is, meg a powerbankom is teljesen lemerült, térkép nélkül meg nem sok értelmét láttam.

Ez a kirándulás jó lecke volt, ezentúl mindig megkérdezem, kik jönnek, és leginkább azt, hogy miért. És hogy mások milyen cuccot hoznak. Szerencsére Qeshmen a túra szép volt, Hengamon tudtam sznorkelezni, a sátrazás sem volt rossz, szóval összességében elviselhető volt, de azért pár telefonszámot töröltem az  út végén.

Hazaúton Shiraz és Iszfahán között egy megállóban leszólított egy srác a buszról, hogy „Are you metalhead?”, majd gyorsan átült mellém. Kiderült, hogy ő is az, és mellette koncertfotós, van csomó közös barátunk és ő is ott volt 9 évvel ezelőtt a jereváni bábszínházban megrendezett death metál fesztiválon. Gyorsan átküldött pár koncertet a közeljövőben, így kaptam egy újabb remek esélyt a teheráni metáléletben való alámerülésre.

Az első koncert egy blues-rock műsor lett volna, de két óra késés után közölték a házigazda kávézóban, hogy a hatóságok végül mégsem engedélyezték és sorry. Gondolom elég tipikus élmény ez is, úgyhogy elégedetten hátradőltem, hogy a betiltott, illetve nem engedélyezett koncertet első alkalomra behúztam.

Qeshm

Másnap nagyobb sikerrel jártam a Tehran Rock Cafe-ban. Előre oda kellett szólni, hogy megyek, és mivel úgy tűnik, turisztok sosem vesznek részt ilyen eseményen, amint benyitottam, tudták a nevem és volt foglalt helyem. A hagyományos értelemben nem koncert volt, két gitáros srác játszott Judas Priest, Metallica, Malmsteen, Satriani meg Gary Moore számokat. Az egyik fiú vak volt, ő volt a húzónév. Műsor közben befutott Mehdi barátom a csajával, utána pedig elvittek egy dokumentumfilm fesztiválra, ahol bemutatták az iráni Skorpio zenekarról készült filmet. Valamiért a 60-as évek vége, de főleg a 70-es évek kedvezett a Skorpió nevű zenekaroknak, bár a magyar meg a német névrokonaiktól eltérően ők Beatles kópia vonalon futottak be.

Vahid Mollazadeh, a vak gitáros

A teheráni napjaimról majd máskor írok, így is kicsit hosszúra nyúlt ez a mese.

urban traffic lexicon

Iran – The first dictionary of urban traffic

I'm starting an unusual experiment with one of my favorite topics. Out of a momentary idea I jotted down a glossary about Iranian traffic, which you can read in lexicon-form . You can laugh on it or ham and haw, but first and foremost try to supplement and amend it. Instead of further yakking, I recommend the related link of Paykanhunter, not only for Paykan fans, but anyone interested in this topic!

Cool car: The vehicle which the youngs of North-Tehran are hunting girls with. Since each car is twice as expensive as in Europe, a cooler BMW or Mercedes supposes serious financial background for those girls who are dreaming about a pink future. According our trustable local sources a ~ is the most important requirement for sexual adventures, and most important place as well for those encounters.

Five minutes: This is the unit of time, what the Iranians are saying in response when you ask the date of a future event occurrence. ~ is the most popular and most common answer for the questions like ‘When does it start?’, ‘How many minutes?’, ‘At what time does it open?’, ‘When will we reach there?’, ‘How long does it take?’ or ‘How many minutes by walk?’. Relative extent can be any length, the absolute duration is fluctuating between five minutes and three hours. The goal is to reassure the anxious guests, but after a couple of ‘~’ answers they start to worry seriously.

Following distance: This expression relates to driving. The Iranian definition is simple: optional distance between two cars which are going to the same direction. It’s never more than 5-10 centimeters in Tehran. Many people refer the thumb-rule: where your finger fits, that place is enough. The ~ is a nightmare for western drivers on the roads of Iran, you can see thousands of bumps every day.

Luxury bus: It praises the good sense of Iranians that they thought of wealthy people. A normal Volvo has 40 some seats but in this model there are only 25 in 3 rows (instead of 4). Extremely comfortable but companies ask 50-100 percent higher price for the luxury. There are stewards on the bus and they offer you fruit juice and cookies. You can also drink water from the tap. If you are smart enough, you can bargain the ticket price close to the ‘normal, 40 seats’ price. Persians are flexible…

Mercedes: The slow bus. In general, most of them are made in the '60s – they were considered deluxe models at that time. They help us to cover the distances between cities. Sane Iranians with a bit of extra money never use this model. Rural people and the poor are using it if they don’t have enough money or have enough time to wait. It stops at every corner, it starts when it’s full – and that takes always 5 minutes. In general the price is just the half of Volvo’s, and there is no air-conditioner, only cross-blast. Tourists like to try it, and then return to the aforementioned Swedish brand. The ~ is under protection of God, texts like ‘Always remember God’, ‘Allah Akbar’, and pictures of Ali and Hussein imams remind us of this. You’ll find covered female faces as well, which are also stuck in any place of the vehicle. According to the public opinion this phenomenon will disappear from Iranian traffic in a couple of years.

North Tehran: The part of Tehran where is nice to dwell – according to the locals. A bit less chaotic than South Tehran, people’s outfits are more westernized, they have better cars and their properties are much more expensive. According to a few people, traffic is more bearable. A proper resident of ~ never goes to the centre of the city, especially to South Tehran. So if you are going to the south with a taxi driver from the north, you have to navigate him when you reach down to 1200m above sea level. Otherwise your driver will ask for directions on every corner.

Paykan: Wonder car from Iran. Some people say the design is coming from the British Hillman Hunter, but according to the locals it’s a 100% original Iranian model. Several million of these are running on the roads. The vehicle is unsustainable both in consumption and environmentally. Only the fuel subsidy of the state and the absence of environment protection make it sustainable - as a result, the average life expectancy at birth has decreased several years in the ~ cluttered urban areas. Otherwise ~ means arrow, but the shape of the car is closer to a brick or a soap dish.

Policeman: The guy who is watching the crazy traffic with or without a weapon. His goal is to survive, never does anything in case of an accident, fire, or in any violation of regulations. He is hunting for easy victims like motorcycles without their owners parking on the sidewalk. There has never been any report of ~ helping to solve any problem.

Public transport: There is no tram in Iran so we are talking about the system of subways and buses. Because of the 15 million people in Tehran (plus 8 million daily commuter) ~ is an unbearable torture, which, considering the size of the city, has no chance of getting better. Bus lane operates on the main roads. Apart from the parks, the metro is the only clean place in the city, so after all they are not a helpless case. ~ is extremely cheap, but to go from anywhere to anywhere is better to count at least an hour of traveling if both locations are near the metro.

Roadway: The place of transportation. The difference from their European counterpart is the markings on the road: the only one reason for their existence is to employ the workers, painters. Besides that, there is no practical significance. The main rule is very simple on the ~, in several places they call this the ‘stronger dog fucks’ model. So truck are the king of kings, buses are something big, a normal car is just moving, motorbikes are true survivors, and pedestrians are literally nothing more than molluscs. In Tehran you’ll find bikers! Endangered species!

Rule of the road: Literally means the rules of the road but the Iranian ROTR book is not longer than the annual report of Aston Martin trade between Guinea and Somalia. The rules are:- Those cars whose nose is a bit ahead, even just one millimeter, or at least it seems like it is ahead, has the right of way

- The more powerful car always have the right of way

- Everybody just takes care of himself, and every driver is only looking ahead

- In the case of bump: if we made a mistake, apologize and kiss the other driver, if the other was wrong, we try to hit him, and let the mob around us calm us down.

- At the red light you can always turn right!

- Drop off the weak! You can prevail only by will, violence and boldness. If you're not quick and decisive, you better not come out of the airport...

Shared taxi: Urban vehicle instead of buses. Its main feature is the predetermined route and the fixed tariff. Urban dwellers change 2 or 3 times on the way from A to B. They start when the car is full and the main advantage is that you don’t have to bargain the price.

Sidewalk (in cities, especially in Tehran): the roadway where pedestrians legally disturb motorbikers. In Tehran there is a wide and deep tunnel between ~ and roadway, still cars are using it sometimes, somehow. Motorbikers use it to avoid the traffic jam here, and all of the vehicles parking on the ~ when the roadside is full. Really dangerous to walk on the ~ in Tehran, bikers may hit you from the back.

South-Tehran: The place where almost everything is made of concrete and cars. A proper resident from North-Tehran refers to it in horror: ’Why are you going there?’, ’What are you doing there?’ or ’Are you crazy?’

Subway, Underground: In this aspect the brave Persians beat us (Hungarians) by decades. While we were playing mathematics with the contracts, they built three lines with the Chinese. It is more than an hour to go all the way on them. The only drawback of the ~ is that the Iranians are unable to ply. In spite of every subway cars showing the correct order and method of disembarking and boarding, at every door-opening the two crowds are going against each other, and then the rugby begins.

Taxi: The car which is free for anyone. In Iran the trade permit is not taken too seriously, so any vehicle can become a taxi if the owner just hops to the corner to buy cigarette but there he meets somebody who needs a ride to the airport. The price should be agreed in advance. The best strategy is to say a concrete amount in Farsi, which is more or less our last price. In Tehran this amount is about 20 USD. The car's status and the driver’s qualities usually don’t amount to any any standards so don’t have expectations. You can smoke in the ~, usually the driver offers you cigarette.

Traffic jam: The situation in which a proper urban Iranian dweller spends the quarter of his life.

Traffic light: Dedicated for lighting the streets and serves for a more enjoyable urban scenery, they are recommended rather than mandatory.

Volvo: The bus. It helps to transport between cities, it is fast, and almost always has western standard quality. Sometimes less (see also Mercedes), sometimes more (see also Luxury bus). Between big cities usually they go every hour, and if you go from Tehran to Qazvin, then you can take almost all the buses which are going West.

Zebra crossing: parking place, taxi terminal, market.

Ali G in da shia

Rammstein lyrics in farsi
How can the underground music exist in Iran?

The underground music scene is controversial in the Persian country which ruled by the Revolutionary Guard and the shia muslim ayatollahs.

On one hand they deplore western culture and try to keep it out of Iran, on the other hand the overwhelming majority is nuts about western movies and music. Jazz, rap and heavy metal music are banned but famous western metal band’s lyrics are printed with the permission of government. Certainly they are both in Farsi and English.

Rap scene

„They are kicking me in the ass. Really. Literally. If I rap again they put me in jail” – says Soroush, the most popular Iranian rapper at the private home of an Iranian musician in North-Tehran. He was arrested once for rapping. He is the first rap singer in the country and he started his career 7 years ago. In that time he was alone and nobody else had known how should sing a rap song in Farsi. At the beginning „it was like a chain reaction. People started to teach each other.”

The Iranian rap scene is fairly poor. About 20 ‘professional’ rappers do their rhymes in the country of 72 million. More than two-thirds of the population is under the age of 30 so the market is big enough. But the difficulties of this genre call for real rebels. Soroush is a vibrant figure of the Iranian light music scene – if we can call it ‘light’, but unlike the famous rappers like 2Pac or 50 cent he doesn’t have the chance to give concerts for the fans. The only way to spread his art is to upload the songs to the internet.

‘If you have concert you need the permission of the authorities. For small concerts they don’t come to inspect. Or maybe they do and don’t say anything, we don’t know. I just know that I have a file somewhere. It’s sick.’ – says Babak Riahipour bass guitar player, a friend of Soroush. He has a rock band. The only way to show the Iranian rap for the public is rapping in parks or on the streets and some people start to watch him. In the last April the police arrested Soroush for rapping, according to the charge ‘corrupting the people’. There was a rumor that he was sentenced to death. But the people couldn’t believe it: ‘sentence to death for rapping?’ The situation is not so serious.

Rock in the orthodox church

‘We call rock music ’hidden music’. It’s the mixture of different styles, Persian style – but it’s bullshit, you know. It’s pure rock. They (the government) have a problem with the word ’rock’ – it’s blasphemy. Less than blasphemy.’ – says Babak. In contrast with pop music the artists don’t get any money for the copyright of this kind of music like rap or rock. ‘You get money only for pop music.’

Babak is a famous session player in Iran. ‘I was in Germany. I moved there in 1986. I started to play bass guitar. I was joining bands mostly hard rock, heavy metal and trash metal bands. In 1993 I came back to Iran and after 2-3 years the music scene started to grow. I was a session player and everybody called me because there were no bass players actually. I played a couple of really well known guys. So I got a name.’

But without his own band and his own music it’s just a job. ‘I loose my confidence. I go home and I start popular stuff that I don’t like. But if I want to live as a musician I have to do this. And most of the time I am in studios and playing pop songs for antipathetic people, but I go there to play to make money. Like a prostitute…’ – says angrily Babak. Once he was playing in a rock band, they had only one concert in Iran: in a Russian orthodox church in Tehran. He has 50 concerts a year, except 2 or 3 all of these are pop. The public in a rock or jazz concert means 200-300 fans, but behind the government accepted pop singers he can play sometimes for 5000 people.

Western lyrics

Do you know what is the common thing in the following bands: Iron Maiden, Metallica, Megadeth, Rammstein or Black Sabbath? Their lyrics have all been published by the permission of the Iranian government. These books are good quality bilingual issues but you can buy them only in the biggest international bookshops in big cities like Tehran or Esfahan.

The musicians say it has ideological background because all of these band’s lyrics are criticizing the West, the United States or question the western values. For me it’s a mystery which ayatollah or revolutionary guard member decided to let them publish the lyrics of the evil-image ex-alcoholic british Ozzy Osbourne or the war-fan and atheist American Slayer? Anyway, the Iranian metal-fans can reach the ‘decadent’ modern western heavy metal lyrics in their own language.

At the studio

The Iranian-Canadian Nooshi records her first demo in the Kargadan Studio in north edge of Tehran at the foot of the Alborz Mountain. She knows that she can forget the concerts. Solo female singers are banned in Iran because their voice can turn a man’s mind to immoral thoughts. So she can sing only for female public. Two female singers are allowed for male audience if they are singing together. She had many concerts in Vancouver and LA but she knows there is no more opportunity to sing to the audience in her home country.

Kargadan Studio is one of the most popular among the underground musicians. The trick is that they applied but didn’t receive the permission from the authorities yet. ‘If we get the permission we can’t record here anymore’ – says the owner of the studio. Permission means the legal run of the studio. In this case they can’t record the illegal songs any more. Now they are on the razor’s edge. Police raids threat the studio, they are looking for the illegal records. That’s why the studio use only external hard discs - it's easier to hide them. (A typical Iranian story: the head of the branch of the police which is responsible for the moral issues was recently catched with six naked prostitutes who were forced to pray with him.)

They delete all of the illegal records because of the search of premises. This system is like the communism was in Eastern Europe. The strict rules strangle the everyday life but there are always back doors. The underground musicians know it. ‘We don’t try to cross the red lines’ – says Babak referring to the invisible border between forbidden and tolerated.

‘…Don’t get confused we’re not just rappers/In the studio we don’t record tracks we perform Sama/Submerge the self and kill the Ego/Ultimate Jihad is against yourself not other people’ – Soroush

GERMAN VERSION IS HERE