the next Balkan trip - storms in the albanian alps

Albán repperek, keletre menjetek

Mindig vicces fölszállni a Keletiben a Belgrád felé tartó éjszakai vonatra. Sosem lehet tudni, hogy hatalmas alvás lesz egyedül egy fülkében, baráti berúgás a határig, és onnan ájulás a végéig, esetleg valami démoni hajléktalan vagy őrült félnótás kerül mellénk.

Ezúttal ez utóbbi jutott nekünk. Beszélni alig tudott, fölszállás előtt valószínűleg kézzel végigellenőrizte az egész szerelvényt, hogy minden meg van-e rendesen olajozva, majd fölvette a kondás legszennyesebb ingét, és beült közénk, megbénítva ezzel minden beszélgetést. Szerencsére hamar bealudt, miután udvariasan visszautasítottam a fél órán keresztül ajándékul kínált üres sörösüveget, Kiskunhalasnál meg leszállt (mert időben felkeltettük Áronnal…), így két nagy ampulla fröccs bevétele után sikerült mindent fájdalommentesen átaludni.

A belgrádi pályaudvar előtti szabadtéri kocsma-kávézóban már kívülről megy az árlap, annyit voltam ott, a kávé-sör-pálinka kombó másodszor ismétlésre visszahoz a földre, és délben már a Pristina felé menő buszból bámuljuk a hegyeket, meg Novi Pazar előtt egy hatalmas Hollywood feliratot a hegyoldalban. A koszovói határon azért óvatosan megkérdezik a határőrök (illetve nyelvtudás híján ráutaló magatartást tanúsítanak, na meg minden utas besegít egy-egy szóval), hogy ezen a határátkelőn akarunk-e távozni, mert ha ezen, akkor azt felejtsük el, itt ugyan mi ki nem megyünk. Koszovói pecsétet továbbra sem osztanak, nem tudom, honnan veszi, hogy itt nem léphetünk ki, de nagyon erősködik, így belenyugszunk. Nekem mindegy, Albániába megyek tovább, de Áron ugyanerre jönne.

A pristinai megérkezés mindig feldob, a buszpályaudvar mellett ugyanis egy Bill Clintonról elnevezett márványvágó üzem hirdeti magát, nem is kicsiben. Este befészkeljük magunkat Venczel Zoliék lakásába. Ha másfél éve, a függetlenségi bulin is itt lakott volna, ezer euró per napért kiadhatta volna a CNN-nek vagy a Reutersnek – éppen a Grand Hotel bejáratára néz, ahol mindig minden történik. Közben megjelent Jetmir, elkezdődött a mindenkori gasztro-ámokfutás. Belvárosi kiülős, pleskavicás-sültmájas-csevapos hústál, saláta, friss kenyér, sajt, hét deci pálesz meg vagy öt sör. Két órával később teljesen elkészülünk, főleg amikor megkapjuk a 32 eurós számlát – ötünkre.

Másnap minimális kalandvágytól hajtva átnézünk Gracsanicába, az ortodox szerb kolostorba. És mint ilyen, önálló kis szerb enklávé az albánok között. Éppen ezért a KFOR őrzi. A busz hatalmas vaskapunál tesz ki, tisztára mint valami kastélykapu. Bátran becsöngetünk, majd két perc múlva kinyílik, mint valami drakulás filmben. A falon belül szerzetesek kapálgatnak, megtalál pár cigány koldusgyerek, végül csak bejutunk a templomba is. Aki már látott egy ortodox templomot, az kis túlzással látta az összeset – kivéve persze ha freskójunkie az illető. Egyikünk sem volt az, öt perc alatt megnéztük, az egész épület magasabb, mint szélesebb, el lehet képzelni. Viszont tényleg csodás, padlótól a kupoláig telis tele freskókkal…

Kifelé sikerült a hivatalos kijáraton elhagyni a helyet, a bejáratot őrző svéd KFOR-osokat cseppet sem zavarta, hogy nem láttak bemenni. Később még egyszer elsétáltunk feléjük, hogy megkérdezzünk valamit, de nem alkalmas időben érkeztünk, mert dőlt ki a spanglifüst az őrbódéból. Hiába, nehéz a szolgálat, és főleg unalmas. Mindenesetre kellőképpen kikacarásztuk magunkat a stresszelő svédeken.

Lassan egy éve nem jártam Pristinában, már hiányzott. Kedvenc helyünk, a kiváló halétterem, a Hemingway új dizájnt kapott, és már nem az a füstös-gerendás kisétterem többé, úgyhogy szomorúan lemondtam róla. A Jonny Depo is bezárt.

De rengeteg új hely nyílt, amikben az a közös, hogy nehéz őket megtalálni. Jetmir például a fő sétálóutcán, a Nina Terezán sétálva egyszer csak lefordult egy kapualjba, lement egy szintet, majd a hátsó bejáraton kivezetett a házak közti sitthalmos, lezúzott, túlzsúfolt parkolóba, olyanba, ahol nőket erőszakolnak a filmekben, és ahol még Jackie Chant is elintéznék a helyiek. Azon átkelve azonban hihetetlen fain kis kiülős kocsmára bukkantunk. Aztán meg találtunk egy retrokocsmát, meg egy olyat, ahol a horvát Osijecko sört csapolják, úgyhogy hamar lett pár törzshely.

Itt találkoztunk Totonnal, azzal a pristinai DJ-vel, aki a függetlenségi bulin 17 órát játszott folyamatosan a -20 fokos hidegben, és úgy elfagyott a keze, hogy azóta sem százas. Mesélt egy-két elég súlyos történeket Mitrovicáról és a szerbekről. Fél évvel a függetlenség kikiáltása után, tavaly nyáron történt, hogy szerb titkosügynökök azzal a feladattal érkeztek a városba, hogy tüntessenek el minden olyan szerbet, aki együttműködik az UNMIK-kel vagy a KFOR-ral. Az egyik haverja nekik dolgozott, mint portugál tolmács. Amikor jött ki a bázisról, elkapták a szerbek. Szerencsére a kocsijában hagyta a kabátját meg az iratait, így kimagyarázta magát, hogy ő portugál, és elengedték. Többeket viszont megöltek vagy összevertek…

Másnap lelépett Áron. Előtte két napig sakkoztuk, hogy tud százszázalékos biztonsággal átjutni a határon, mert végig a levegőben volt, hogy visszaküldik. De hajnalban jött az üzenet, hogy átjutott. Elmebetegek találták ki ezt a határrendszert…

Közben kezdett körvonalazódni az Albánia túra terve is. A terv lényege, hogy minden pontja tetszőlegesen megváltoztatható, mindjárt kiderül, hogy miért. Tehát a legelső olvasatban a koszovói Prizrenen keresztül le Kukesbe, onnan egy túrázás a Valbona völgyében, majd komppal Skodrába, onnan meg Montenegró és haza. Majd kiderült, hogy félre lettem informálva, Kukesből nincs komp, ahonnan van, onnan sem Skodrába megy.

Ahol túrázni akartam, onnan nem lehet átkelni a hegyeken. Nincs is komp. Napi két komp van, de csak nyáron. Mindig egy komp van, és az is reggel hétkor indul Bajram Curriból. Bajram Curriban nincs is komp, csak Fierzeben. És 10 euróba kerül. Illetve csak három és félbe… Szóval abbahagytam a tervezést, hogy lesz, ami lesz.

A koszovói Prizrenből egy gyors átszállás Djakovacba, onnan meg át a hegyeken Bajram Curriba. Annyira olcsó volt, hogy meg sem próbáltunk stoppolni, pedig az volt az eredeti terv. A határátkelő annyira félreeső helyen van, hogy még pecsétet sem kaptunk, Jetmir meg a lejárt útlevelével jött át (a koszovóiaknak amúgy nem kell semmi más, csak egy bármilyen ID Albánia felé – máshova nem mennek, mehetnek…)

Bajram Curri városként van jelölve a térképen, de csak amíg meg nem nézem, hogy ez 5000 lakos alatti települést jelöl. Elindulunk gyalog a Valbona völgyébe, Valbona city felé (500 fő alatti izé… nem falu). Mindenki óvva int, meg hogy menjünk mikrobusszal, csak 25 kilométer, másfél óra és másfél euró. Csábító, de addigra már nagyon gyalogolhatnékunk volt… később persze megálltunk stoppolni, föl is vett a hegyvidékek legalkalmatlanabb járműve, a telepakolt pótkocsis teherautó, ami sétatempóban nyomta végig a szakadékos földúton – de közben legalább tudtunk fotózgatni. A Valbona Albánia talán legtisztább folyója.

Minden pontján látszik az alja, vagy egy liter vizet betoltam belőle. Később tovább stoppolgattunk, és összejött az az álomfuvar, ami olyan ritkán sikerül csak, és akkor is valahol a Közel-Keleten vagy Közép-Ázsiában: platós dzsipen hátul állva élvezni a száguldást. És közben felbukkantak ezek a kellemes küllemű hegyek…

A patak mellett sátorozásról valamilyen isteni sugallatra lemondtunk, és bekéredzkedtünk egy helyi arc kaszálójára, ahol a tökéletes munkamegosztás folyt. Négy férfi ült a szénaboglya előtt, mindenkinek egyik kezében cigi, a másikban raki, előttük kávé. A boglya aljában meg két nő forgatta a szénát, hogy jobban száradjon. Közben meg kaptuk az infókat… A Valbona-völgyben muszlimok és keresztények élnek együtt. Sosem volt konfliktusuk egymással, csak ellesték a hasznos dolgokat. Itt a muszlimok isszák a rakit, és disznót is esznek. Ezt jól eltanulták a keresztényektől, de megvolt az oka. Évi hat hónapon át hó alatt van a falu, és még a legmelegebb nyáron sem tűnik el a hó a hegyekről, pedig csak 2000-2500 méter magasak, kivéve a legmagasabb pont, a Jezerce, ami 2694 méteres. Ideális hely a turizmus kiépítéséhez, Jetmirrel el is időztünk a gondolattal, hogy kéne venni egy darab földet, építeni rá valamit, aztán szépen eléldegélni.

Az alapkérdés az volt, hogy lehet-e 10 ezer euróért venni egy hektár földet. Hát nem. Egy hold ára 50 ezer euró, és nem eladó amúgy sem. A helyiek nagyon lelkesek voltak, hogy megjelentek az „internationelek”. „Persze, egy csomóan járnak ide. Ha elindultok föl a hegyekbe, naponta akár tízzel is találkozhattok.” Igen, ez még rendben van…

Közben fölvertük a sátrat a kaszálón, kaptunk páleszt meg sajtot vacsira, aztán elájultunk. Viharra keltünk. Olyanra, ami reggel sem ért véget, így egész nap a sátorban maradtunk, miközben biztos voltam benne, hogy egy órán belül véget ér az egész. Délutánra azonban eluntuk a sátrazást, bementünk a házba, ahol bemondta a tévé, hogy akkor most négy nap eső lesz. Másnapra beáztunk, úgyhogy a hegyen átvágós kalandozás helyett visszastoppoltunk Bajram Curriba, ahol aljas módon kivettünk egy szállást. Négy euróért, szállodában. Víz meg villany néha volt, néha nem, de este mindkettő igen. Kiderült, hogy honnan megy a komp, reggel már csak oda kell vergődni egy hajnali ötös keléssel.

Az esti beájulás hajrájában egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentem a szállóból, hogy járjak egyet a város vagy tucatnyi utcájának egyikén. És csodák csodája, mindenki a két főbb utcán mászkált, úgy látszik egy ilyen kisvárosban ez a minden esti program. Végül egy sör mellett belefutottunk a város repperébe, DMC Bablokiba, aki saját bevallása szerint a környék egyetlen igazi gangszta reppere, aki szerint minden rendőr bekaphatja, és akinél mindig van egy jó kis hazai spangli. Úgyhogy fölmentük a múzeum tetejére a haverjaival, mobiltelefonról ment az alapzene, ő meg előadta magát. Hát, itt rendőrnek lenni sem stresszes. Csak furikáznak föl-alá a kis mikrobuszukkal, senkit soha nem piszkálnak, de mindig megállnak smúzolni egyet a haverokkal. Az ittas vezetőket sem nézik, mert itt az a szokás, hogy mindenki max.10-zel megy, őrjítően lassan. Hivatalosan egyébként zéró tolerancia van Albániában, de ezt senki sem veheti komolyan, amikor a piacon 3 euró egy liter pálinka a jobbikból (és ami a legszebb, hogy valóban kiváló…).

Másnap hajnalban Jetmir lelépett haza, én meg a komp felé. Ott találkoztam megint a repperrel. De a lényeg nem is ez, hanem a kompút. Földuzzasztott folyón, olyan hegyek között, ahol gyalogláson kívül semmi sem működik. Helyenként még az sem. A Koman-tavon megy végig a hajó naponta egyszer. A belsejében büfé, van sült virsli, kávé meg sör, na meg a nélkülözhetetlen tömények.

Ezek után a hazaút szinte már eseménytelen volt. Egy jó kétórás mikrobuszozás Skodrába. Ronda. Úgyhogy azonnal indultam a montenegrói határ felé, de 10 eurót akartak kérni egy 30 kilométeres fuvarért. Végül lealkudtam a felére, a határtól meg elstoppoltam Podgoricába. Az esi buszig volt nyolc órám, ennyi idő alatt pont meg lehet nézni mindent, ki lehet élvezni, és egy picit meg lehet unni. Szóval léptem. Aztán már csak egy 12 órás buszozás Belgrádba, ott egy gyors pálinkavásárlás, majd 8 óra hazavonat. A végére csak összejött 36 óra folyamatos hazajövés. Az utolsó szakaszon a változatosság kedvéért már egy amszterdami bankárral együtt…

Ja, majd el felejtettem, pár hasznos infó, akik esetleg arrafelé csavarognak:

Budapest-Belgrád retúr vonatjegy: 7400 HUF, indulás este 11 a Keletiből.

Belgrád-Budapest vonat: 7.30, 10.05, 21.20.

Belgrád-Pristina busz: 19 eurónyi dínár, minden nap délben indul Belgrádból.

Pristina-Belgrád busz: indul egy délelőtt, meg este 10 és 11 között több, szintén 19 euró.

A komp Fierze és Koman között reggel hétkor indul (tízkor vissza Komanból, 400 lek - 3,5 euró, 2,5 óra)

Podgorica-Belgrád: óránként kábé két busz van, 23-25 euró, 10-12 óra.

Belgrád-Tuzla busz: reggel 9-kor megy, 15 euró.

Albániában eltörölték a 10 eurós ki/belépti díjat. Sőt, Koszovó felől már pecsétet sem kaptam.

A szerbeknél alap, hogy minden utazásra rá kell számolni minimum 1-2 óra késést. Remélem hasznos volt...

Ali G in da shia

Rammstein lyrics in farsi
How can the underground music exist in Iran?

The underground music scene is controversial in the Persian country which ruled by the Revolutionary Guard and the shia muslim ayatollahs.

On one hand they deplore western culture and try to keep it out of Iran, on the other hand the overwhelming majority is nuts about western movies and music. Jazz, rap and heavy metal music are banned but famous western metal band’s lyrics are printed with the permission of government. Certainly they are both in Farsi and English.

Rap scene

„They are kicking me in the ass. Really. Literally. If I rap again they put me in jail” – says Soroush, the most popular Iranian rapper at the private home of an Iranian musician in North-Tehran. He was arrested once for rapping. He is the first rap singer in the country and he started his career 7 years ago. In that time he was alone and nobody else had known how should sing a rap song in Farsi. At the beginning „it was like a chain reaction. People started to teach each other.”

The Iranian rap scene is fairly poor. About 20 ‘professional’ rappers do their rhymes in the country of 72 million. More than two-thirds of the population is under the age of 30 so the market is big enough. But the difficulties of this genre call for real rebels. Soroush is a vibrant figure of the Iranian light music scene – if we can call it ‘light’, but unlike the famous rappers like 2Pac or 50 cent he doesn’t have the chance to give concerts for the fans. The only way to spread his art is to upload the songs to the internet.

‘If you have concert you need the permission of the authorities. For small concerts they don’t come to inspect. Or maybe they do and don’t say anything, we don’t know. I just know that I have a file somewhere. It’s sick.’ – says Babak Riahipour bass guitar player, a friend of Soroush. He has a rock band. The only way to show the Iranian rap for the public is rapping in parks or on the streets and some people start to watch him. In the last April the police arrested Soroush for rapping, according to the charge ‘corrupting the people’. There was a rumor that he was sentenced to death. But the people couldn’t believe it: ‘sentence to death for rapping?’ The situation is not so serious.

Rock in the orthodox church

‘We call rock music ’hidden music’. It’s the mixture of different styles, Persian style – but it’s bullshit, you know. It’s pure rock. They (the government) have a problem with the word ’rock’ – it’s blasphemy. Less than blasphemy.’ – says Babak. In contrast with pop music the artists don’t get any money for the copyright of this kind of music like rap or rock. ‘You get money only for pop music.’

Babak is a famous session player in Iran. ‘I was in Germany. I moved there in 1986. I started to play bass guitar. I was joining bands mostly hard rock, heavy metal and trash metal bands. In 1993 I came back to Iran and after 2-3 years the music scene started to grow. I was a session player and everybody called me because there were no bass players actually. I played a couple of really well known guys. So I got a name.’

But without his own band and his own music it’s just a job. ‘I loose my confidence. I go home and I start popular stuff that I don’t like. But if I want to live as a musician I have to do this. And most of the time I am in studios and playing pop songs for antipathetic people, but I go there to play to make money. Like a prostitute…’ – says angrily Babak. Once he was playing in a rock band, they had only one concert in Iran: in a Russian orthodox church in Tehran. He has 50 concerts a year, except 2 or 3 all of these are pop. The public in a rock or jazz concert means 200-300 fans, but behind the government accepted pop singers he can play sometimes for 5000 people.

Western lyrics

Do you know what is the common thing in the following bands: Iron Maiden, Metallica, Megadeth, Rammstein or Black Sabbath? Their lyrics have all been published by the permission of the Iranian government. These books are good quality bilingual issues but you can buy them only in the biggest international bookshops in big cities like Tehran or Esfahan.

The musicians say it has ideological background because all of these band’s lyrics are criticizing the West, the United States or question the western values. For me it’s a mystery which ayatollah or revolutionary guard member decided to let them publish the lyrics of the evil-image ex-alcoholic british Ozzy Osbourne or the war-fan and atheist American Slayer? Anyway, the Iranian metal-fans can reach the ‘decadent’ modern western heavy metal lyrics in their own language.

At the studio

The Iranian-Canadian Nooshi records her first demo in the Kargadan Studio in north edge of Tehran at the foot of the Alborz Mountain. She knows that she can forget the concerts. Solo female singers are banned in Iran because their voice can turn a man’s mind to immoral thoughts. So she can sing only for female public. Two female singers are allowed for male audience if they are singing together. She had many concerts in Vancouver and LA but she knows there is no more opportunity to sing to the audience in her home country.

Kargadan Studio is one of the most popular among the underground musicians. The trick is that they applied but didn’t receive the permission from the authorities yet. ‘If we get the permission we can’t record here anymore’ – says the owner of the studio. Permission means the legal run of the studio. In this case they can’t record the illegal songs any more. Now they are on the razor’s edge. Police raids threat the studio, they are looking for the illegal records. That’s why the studio use only external hard discs - it's easier to hide them. (A typical Iranian story: the head of the branch of the police which is responsible for the moral issues was recently catched with six naked prostitutes who were forced to pray with him.)

They delete all of the illegal records because of the search of premises. This system is like the communism was in Eastern Europe. The strict rules strangle the everyday life but there are always back doors. The underground musicians know it. ‘We don’t try to cross the red lines’ – says Babak referring to the invisible border between forbidden and tolerated.

‘…Don’t get confused we’re not just rappers/In the studio we don’t record tracks we perform Sama/Submerge the self and kill the Ego/Ultimate Jihad is against yourself not other people’ – Soroush

GERMAN VERSION IS HERE

Üdvözlet a Marsról

A turizmus csodái és más nyalánkságok

Egy kis pontosítással kezdeném: az előző bejegyzésben azt írtam, hogy a női énekes tiltva van Iránban. Nos, a helyzet ennél kicsit szofisztikáltabb. Nem a női énekes léte van tiltva, hanem a női szólóénekes vegyes közönség előtt való fellépése. Két nő énekelhet férfiközönségnek, egy nő pedig énekelhet szólóban nőknek. Ez a (inkább nem minősíteném) szabály igencsak nehézkessé teszi a női szólóénekessel rendelkező zenekarok bemutatkozását. Ezt Noosi, a Kanadából hazatelepült perzsa énekesnő mesélte, aki éppen most veszi fel első demóját új zenekarával. Mivel nem tudta a zenéjüket stílushoz kötni, jobb híján világzenének nevezte. Jövő héten valamikor megkapom a demót, és majd megpróbálom a saját fejem szerint valamilyen általam is ismert fiókba betenni.

Az iráni könnyűzenei életnek, már ha lehet ezt könnyűnek és életnek nevezni, szóval ennek az underground színtérnek üde színfoltja Saroush, a rapper. Róla talán már írtam, mint minden rendes rapper „kicsit” a saját rendszere ellen is szól, de azért jócskán kijut Amerikának is. Többször letartóztatták, egyszer rappelésért, valamint a minden rappert utolérő füvezés miatt. Mindenesetre idekint elég nagy tinisztár, az ifjú hölgyek csadorjukat ledobva kínálkoznak fel egy kis együttlétre. Saroush meg egyszerre huncutul és szemérmesen mosolyog, miközben meséli.

Annak ellenére, hogy dúl a nagy harc a nyugati dekadencia, mint például a heavy metál ellen, rendesen kiadják nyugati rockzenekarok dalszövegeit. Ízléses megjelenésű könyvben, angol és perzsa nyelven. Tavaly előtt volt szerencsém beszerezni Bruce Dickinsonnak, az Iron Maiden frontemberének válogatott szövegeit, de ugyanígy kiadták a Metallicát, a Pink Floydot, és ha jól emlékszem még Madonnát is. Nemrég kezembe akadt egy válogatás a Megadeth, a Metallica, az Iron Maiden, a Rammstein és a Black Sabbath válogatott szövegeivel. Megkérdeztem erről egy illetékes elvtársat, aki azt válaszolta, hogy az efféle dekadencia elfogadott a vallási vezetés által, feltéve, hogy kritizálja a nyugatot, Amerikát és úgy általában odamondogat a szent értékeinknek. Nos, arra azért kíváncsi lennék, hogy a Maiden melyik száma tűnt kritikusnak, vagy hogy az egykor sátános Black Sabbath és alkesz Ozzyja melyik ajatollah vagy forradalmi gárdista szívét dobogtatta meg. Így viszont belülről bomlik a rendszer, bármelyik iráni rocker könnyedén kézhez veheti kedvenc metálbandájának perzsára fordított szövegeit.

Közben beköszöntött a Noruz, a perzsa újév. Az utóbbi 3000 évben az iráni újév a legszentebb ünnep errefelé, amelyet a tavaszi napéjegyenlőség időpontjában tartanak. Az ünneplés egyébként becsapós, ugyanis ez két estével megelőzi a valódi időpontot, amelyet az óra megtekintése helyett valami más módszerrel számolnak ki. Így esett, hogy az évforduló valódi időpontjában, március 20-án reggel 9 óra 18 perckor a sivatagban stoppolva „ünnepeltük” az új esztendőt.

Ha valaki el tudja képzelni az augusztus eleji Siófokot, körülbelül képben van azzal kapcsolatban, hogy micsoda népvándorlás zajlik ilyenkor errefelé. A 70 millió ember jó része kocsiba ül és felfedezi saját országát. A tehetősebbek a Kaszpi-tengeri villájukba menekülnek a hétköznapi stressz és nyüzsgés elől, a szegényebb sorsúak pedig a vidéket járva, út mellett kempingezve töltik nagyjából kéthetes szabadidejüket. Az álmos sivatagi városokban sosem látott forgalmi dugók alakulnak ki, az összes szálloda megtelik, a szent helyeket elözönlik a zarándokok. Tízezrek térnek haza emigrációból, a nagycsaládok végiglátogatják egymást, a kormányhivatalok bezárnak, a vendéglátók pedig éves bevételük igen jelentős részére tesznek szert. Sokan a mi karácsony-újév kombinációnkhoz hasonlítják, bár a helyiek által – az egyszerűbb megértést szolgáló – „perzsa karácsony” elég furán csengő elnevezés.

Az ünnep leglátványosabb része a minden családnál berendezett asztal, amin a hagyomány szerint 7 (ez fársziul haft) sz-szel kezdődő dolgot állítanak össze. Ezek a szabzeh (búza- vagy lencsecsíra), a szamanu (búzapuding), a szíb (alma), a szindzsed (szárított szarb gyümölcs), a szír (fokhagyma), a szomak (szomak bogyók) és a szerkeh (ecet). Mindegyik összetevő szimbólum, a búzacsíra például az életé, a fokhagyma az egészségé, vagy az ecet a tisztaságé. Az asztalon helyet kap az aranyhal, a tükör és természetesen a szent Korán. A városok utcái napokkal korábban megtelnek aranyhalárusokkal, és kicsíráztatott búzát árulókkal. Az asztalokat berendezik a köztereken, sőt még a repülőtéren is.

A haft szin kissé profán megnyilvánulása volt az az összejövetel, amit az iráni tiltásokkal mit sem törődve alaposan feltöltöttek sörrel és egyéb szeszekkel, az ajtón pedig hatalmas plakát hirdette (angolul kiejtve a perzsa haft szin seven sin, vagyis hét bűn), hogy bűnös helyen járunk. Az álszemérmességhez ragaszkodva vendéglátóink kizárólag UV fénynél olvasható tintával kiírták az itt elkövetendő hét bűnt, amelyet a legalitásban maradás kedvéért csak vázlatosan idéznék: alkohol, tánc, zene, szerelem, a többi a fantáziáé. A partit közvetve a holland követség szponzorálta 72 doboz Heinekennel, rengeteg vörösborral és töménnyel. A köztudatban csadorosként elkönyvelt gyönyörű perzsa lányok kendő nélkül, miniszoknyában, időnként lecsúszó vállpántos, mindent mutató felsőben provokálták a holland-magyar publikumot, mi Eszterrel inkább a sörre mentünk…

Ezen az estén igazi szilveszteri hangulat alakul ki országszerte. Milliószámra kelnek el a petárdák, kisebb-nagyobb tűzijátékra alkalmas rakéták, az utcákon Teherán-szerte tüzeket gyújtanak, amit aztán az éjszaka során átugrálnak, ezzel is a megtisztulást szimbolizálva. A fogalmasabb terek zaja háborús övezetre emlékeztetnek, mindenki ész nélkül szórja a petárdákat utcán, udvarokban, parkokban – sőt a túlfűtött ifjak még az otthonokban is. Amikor ez megtörtént nálunk, mi is vicceltünk, és kizártuk a bajkeverőket.

Egyetlen év sem kezdődhet vezető politikusok beszéde nélkül. Mahmúd Ahmadinezsád kihangsúlyozta, hogy a noruz az egységet jelképezi a békeszerető és igazságkereső népek között. Nemcsak a tavasz kezdetét jelképezi, hanem azt is, hogy az igazság eljövetelét is a sötétség, az elnyomás és a nehézségek után. Megjegyezte, hogy a ceremóniát fölvették a kulturális örökségek listájára, amihez később gratuláltak az Iránnal jó kapcsolatban lévő, elsősorban Közép-ázsiai országok nagykövetei is.

Erős a gyanúm, hogy ez a beszéd aránylag kevesekhez jutott már el. Napokkal korábban nagyarányú népvándorlás kezdődött. A Jazd felé vezető út mellett minden talpalatnyi zöldet sátrak borítottak, hétfős családok szálltak kocsiba, az egyébként csöndes és nyugodt Jazdban pedig háromnegyed óra alatt tettük meg taxival a helyi nagykörúthoz vezető 500 méteres utat. Alighanem több millió dollárt kaszáltak be a fagylaltárusok, a bazári ékszer- és kendőárusok, és természetesen a busztársaságok. Vonatjegyet hetekkel korábban sem lehetett már kapni erre a két hétre, szabad szállodai szoba sem akadt egyetlen valamirevaló nagyvárosban sem.

Noruz előtt „alaposan” körülnéztünk a teheráni bazárban. Alaposan körülnézni természetesen lehetetlen. Ha a saját megérzéseimre kell hagyatkoznom, akkor azt mondanám, hogy a bazár végtelen, és rengetegen dolgoznak és vásárolnak benne. Ehelyett inkább kifaggattam egy ottani kereskedőt, vagyis bazaarit, hogy is néz ki ez az egész. Szerinte az összterülete 20 négyzetkilométer, és félmillióan dolgoznak benne. 200 ezer boltja körülbelül egymillió vásárlót szolgál ki. A céhes rend szerint szerveződve az azonos cuccok egy helyen vannak, így pl. ha szőnyeget akarunk venni (most éppen akarunk), akkor nem kell napokig kóborolni, hanem mindent egy helyen, vagyis inkább az egy kupacban lévő több száz bolt valamelyikében kaphatunk. Itt minden olcsóbb, mint máshol. Hogy a szőnyeges példánál maradjak: a teheráni nagykereskedők havonta végiglátogatják jól bejáratott törzseiket és vidéki kereskedőiket, és nagy tételben, jó ízléssel válogatva Teheránba viszik a szajrét. És hogy miért olcsóbb? Mert egyrészt ha nekem kéne végigjárnom a törzseket meg a vidéki kereskedőket, a szőnyeg árát biztosan az utazásra költeném, nem is beszélve arról, hogy egy idő után az első nekem tetsző cuccot megvenném, és tépném a hajam a következőnél, akinek még szebb szőnyege van. Másrészt meg a nem annyira nagyban utazó vidékiek is innen viszik (néha vissza a saját városukba) a beszerzett tárgyakat. Az iszfaháni bazárban például sokkal szebb boltok vannak, mint itt, szintén válogatott szőnyegekkel, csak éppen sokkal drágább, mert turistaközpont.

Az itteni szilveszter óta elég durva kört nyomtam, illetve nyomtunk Eszterrel. Másnaposan nekivágtunk Kashannak, Sebastian is becsatlakozott. A buszon nagyot ájultunk, Kashanban pár szokásos turistaprogram után a bazárban kötöttünk ki, ahol az egyik régiségárus némi beszélgetés után meghívott abba a zurkhanébe, amelyiknek ő a rangidős tagja, ha úgy tetszik valamiféle vezetője. A rend kedvéért pár szó a zurkhanéről: maga a szó annyit tesz, az erő háza. Kör vagy nyolcszög alapterületű, kupolás csarnokot kell elképzelni, amelynek a közepében körülbelül egy méter mély, nagyjából 10 méter átmérőjű körben zajlik az edzés. Egykor a perzsa hadsereg szokásos tréningje volt a mai gyakorlatok alapja, amely az idők során a hagyományok védelme érdekében zárt házakba szorult vissza. Bemelegítés után – ebben van minden reggeli torna szerű rész, körben kocogás, de pörögve ugrálás is, ki-ki vérmérséklete szerint – hatalmas, tekebábúra emlékeztető fadarabokkal kezdenek körözni a válluk körül. Egy ilyen darab 10 és 30 kiló között van, aki a harmincassal nyomja, látszólag Paykanokat tol odébb reggelire. Ezek az arcok nem a karcsú nyugati konditermes cicafiúk, hanem a vastagderekú őserők, akiknek látszólag fölösleges a szeme közé verni, mert úgysem lesz semmi bajuk. Nem úgy, mint a cicafiúknak. Ez a tekebábus gyakorlat igényel némi erőt és egyensúlyt, egykor a csatákban zajló kardforgatós mozgás és állóképesség miatt volt rá szükség. Aztán van egy 20-25 kilós íjszerű szerkezetük, mindenféle vasakkal megpakolva, amit a fejük felett mozgatnak. Ehhez kell egy kis izom a váll és a tricepsz környékén, és egyszer megcsináltam, aztán inkább letettem a sarokba. Mondanom sem kell, az íj kifeszítése volt az alap. Néha birkóznak is, az végképp nem az én műfajom, a hosszú kezeim miatt a nálam kisebbek állandóan összecsomagoltak egykor.

Kashanban van vagy tucatnyi ilyen zurkhane, ennek az az extrája, hogy mindössze 14 éve létezik, és egy, az iraki háborúban elesett fiatal testvérpárnak szentelték. A falon iraki háborús mozaikcsempe. Az edzés egyébként nem a nálunk megszokott konditermi tuctucra megy, hanem van élőzene: a mursednek nevezett dobos hangulatos dobjátéka mellé énekel valami szépet a Sahnaméból, pihenésképpen mond egy-két biztató szót. Most nagyon megtiszteltek minket, mert az év utolsó eseményen vendégeltek meg. Vendéglátónk némi terefere után kitett egy sarkon, ahol volt némi tanakodás, hogy éjszaka hogyan tudunk továbbjutni busszal, de a helyzet olyan gyorsan megoldódott, hogy mire kitaláltuk volna, hogy mi legyen, már fel is tettek egy Jazd felé tartó buszra. Mivel nem Jazdba, hanem az attól 60 km-re északkeletre lévő Kharaneq nevű faluba igyekeztünk, hajnali fél 4-kor kitettek az autópályán, ahonnan sehogy sem sikerült stoppot szerezni. Nem azért, mert nem kedvelik a stopposokat, hanem mert az összes kocsi tele volt családokkal, mi meg hárman voltunk. Végül telefonos segítséget kértünk.

Egy nappal később Jazdban akkora forgalom fogadott, mintha Teheránban lettünk volna. Iráni turisták tízezrei érkeztek a városba. Mivel a perzsák imádnak kocsiban ülni, mindenhova azzal mennek. Egy olyan városban, ahol a két legtávolabbi látnivaló egy óra sétán belül van egymástól, iszonyatos forgalmat generáltak. A zoroasztriánus Tűz Templomában, ahol korábban mindig egyedül tébláboltam, most vagy százan tolongtak. Jó muszlimként mindenki látni akarta a zoroasztriánusok egyik legrégebbi tüzét, amelyet 470-ben gyújtottak meg, és azóta folyamatosan ég. Estére kiderült (bár eddig is tudtam), hogy az irániak jól vezetnek, de fogalmuk sincs a közlekedésről. Azt hiszik, hogy közlekedni annyi, mint bármi áron előbbre jutni. Ennek köszönhetően majdnem lekéstük a Teheránba tartó járatunkat. Immár két éjszakát töltöttünk buszon, reggel kissé zombik voltunk, de azért hősiesen lenyomtuk az utolsó napunkat is. Igaz, a teheráni érkezés örökre emlékezetes marad. Legegyszerűbb lett volna leinteni az első taxist, hogy kerül, amibe kerül, vigyen haza. De pont elcsíptünk egy megfelelő buszt, ami elszáguldott velünk a tökéletes metrómegállóhoz. A metró zárva, na nem baj, majd innen taxi. Beültünk egy csotrogányba, amit egy félnótás öreg vezetett lassan, de életveszélyesen. Pár sarokkal odébb beborultunk az árokba. Teherán utcáit – szinte mindegyiket – az úttest és a járda között fél méter széles, és annál valamivel mélyebb árok határol, jó 20 centis padkával. Egyik nap láttam árokba borult autót, tényleg nem értem, hogy csinálta. Most megismételtük a produkciót. A félnótás Fittipaldi megkért, hogy segítsek fölemelni a kocsi orrát a motornál. Teljesen hülye, nem értem honnan vette, hogy ketten felemelünk egy Paykant. Öt perc alatt rájött, hogy ez nem fog menni, Eszter közben a járdán ült és a fejét fogta. A fickó kiszedett a kocsiból egy emelőt, és elkezdett vele ügyködni. Nem szóltam bele, gondoltam tudja, mit csinál, és nagyon elkezdünk röhögni csöndesen, amikor még jobban az árokba fordította a kocsit. Később páran segítettek, végül a faszi kezébe adtam egy kis pénzt, és inkább metróztunk egyet. A szériát folytatva először nem kaptunk taxit a metró végállomásától (már említettem, taxishiány van Teheránban, a következő csapás a sáskajárás lesz, majd a kénköves eső, ó a bűnös város). Az első ember, aki fölvett, magabiztosan elindult egy teljesen más irányba, így az ötperces utat háromnegyed órás észak-teheráni autókázással fejeztük be, még tiszta szerencse, hogy beszálláskor megmondtam a sofőrnek, hogy 2 dolcsit kap, nem többet.

Másnap hajnali egykor kikísértem Esztert az Emam Khomeini reptérre. Hajnali fél négykor szembesültem azzal, hogy most innen nehezen jutok el a nekem megfelelő irányba. A reptér Teherántól 40 km-re van délre. Mivel amúgy is dél felé mentem volna, nem tűnt túl logikusnak 15 dollárért visszataxizni Teheránba, hogy utána ugyanezen az úton visszajöhessek, 80 km-t, 3 órát és 15 dollárt áldozva a kereteimből. Megkérdeztem egy vigyori arcot, hogy ő mit gondol erről, és a fogamat szívtam, amikor azt javasolta, hogy vagy menjek taxival Jazdba, vagy menjek vissza Teheránba. Végül folytattuk a beszélgetést, megjelent egy haverja, és felajánlották, hogy osszunk meg egy taxit. Így a 15 dolcsiból 10 lett. Erre azt mondtam, hogy ez bizony elég sok. Kicsit tanakodtak, majd megszületett a demokratikus döntés, hogy harmadoljuk a költségeket, így már csak 5 dollárba került volna. Mint kiderült, a két emberke iráni volt, de Németországból jöttek. „Nyaralni voltatok?” – kérdeztem. „Ott élünk 20 éve”. „Ah, so Du sprichst deutsch!?”. Erre a nyakamba borultak, és ingyen lett a taxi. Régóta nem profitáltam a németből, de most végre… Mint kiderült, 5 éve nem voltak itt, most is csak a Noruzra jöttek vissza, mentek is egyből Meshedbe imádkozni. Közben kérdezgették a taxist, mi minden változott, és folyamatosan csodálkoztak, hogy minden milyen drága lett, meg hogy mennyi bajuk van még mindig az irániaknak. A déli buszpályaudvaron kitettek.

Ekkor ütött be a rossz hír, hogy az első busz négy óra múlva indul Jazdba, azt valahogy ébren kellett kihúzni úgy, hogy az előző éjjelt is buszon töltöttem. Közben azon gondolkoztam, hogy ebben a hatalmas Iránban egy otthoni viszonylatban Budapest-Győr oda-vissza mennyire fárasztó. Kétszer 700 kilométer, a lehető legbénább időpontokban, mintha mondjuk Prágából hazaugranék átöltözni meg megírni egy cikket. Életem alvását produkáltam a Jazd felé vezető úton, kitetettem magam az autópályán a megfelelő kereszteződésnél, két perc múlva fölvett egy busz és egy óra múlva Kharaneqben voltam egy nagy zsák Teheránból hozott fűmag kíséretében. A következő pár napot csak kerti munkának, alvásnak és kirándulásnak szentelem.

Kharaneqről (bocs az öszvér helyesírásért, fura krákogós hangok vannak benne, magyarul körülbelül „karaneh” vagyis a meglévő három értelmezés egyike szerint „napos város” – egymást közt csak Sun City) annyit érdemes tudni, hogy egészen a múlt hétig álmos kis sivatagi falu volt nagyjából 300 lakóval, lenyűgöző tájjal, aránylag kellemes klímával és egy legalább 2000 éves, teljesen elhagyott vályogvárossal megáldva. Egy éve Sebastian megvette az egyik házat az elhagyott város mellett, valamint a város egy részét is, többek között egy tornyot. Mostanra nagyjából elkészült a vendégház, az utolsó előtti simításokat egy ingyen ittalvó francia-olasz-japán-magyar kooperáció végezte el. A franciák egy Párizs-Laosz bő egyéves túra keretében érkeztek egy világoskék mintás rút kiskacsával, valamint egy japán tőzsdeügynökkel felszerelve. Ehhez csatlakozott egy politikailag független szélsőbalos olasz régész, meg mi ketten, újságírók gyöngyei.

Kharaneq ősi zoroasztriánus falvában érdemes lenne itt régészkedni egyszer, ugyanis ha egyszer újjáépítik a régi várost (csak most falu, régebben kisebb központ lehetett a sivatagban Mashad és Jazd között, karavánszerájjal, öntözött földekkel, erődített falakkal, toronnyal, körülbelül 600-an élhettek a falakon belül), a pár éve elpusztult Bam kisöccse lesz. A korát nehéz lenne meghatározni, az értők olyan 2000-2500 évesre teszik. A falak alatt még régebben barlangokban élhettek az itteniek. 30 éve még éltek a vályogvárosban, ma már csak három öregember. Az egyikük megkért, hogy egy körülbelül tízméteres, legalább 70 kilós villanyoszlopot vigyek ki a kertjéből és állítsam föl a várfalhoz, végül Sebastiannal ezt is megoldottuk második nekifutásra. Egy másik öregembert véletlenül rajtakaptunk, ahogy a csatornába kakál a falu szélén, gondolom ő nem annyira örül a megnövekedett forgalomnak.

A falu mellett a mai napig működik az a vízrendszer, ami kivirágoztatta a sivatagot. Mindenféle jelzés nélkül 10-15 méter mély kutak vannak a környéken, lehetetlenné téve bármilyen éjszakai túrázást. Az egyikbe lemásztam, lent csak homok van, viszont lehet hallani valahonnan a víz zubogását. A falu alatt lévő kiszáradt folyómeder időnként megtelik vízzel, ekkor a fölötte átívelő akvadukt hídként funkcionál.

Ma reggel úgy döntöttünk a finn sráccal, a black metal énekes Erkkivel, hogy teszünk egy túrát a sivatagban. A sok szöveg helyett inkább felteszek pár képet. Van köztük sivatagi túra és hegymászás, bár a kettő gyakran összecsúszik errefelé. Aki eddig azt hitte, hogy a sivatag unalmas és sivár és egyhangú és színtelen, az most jól figyeljen.

Délután ahogy jöttünk ki a sivatagból, megállított egy helyi arc, hogy akar hotelt nyitni a faluban, szerintem érdemes-e. Nem mondtam, hogy érdemes, mert magától körülbelül évi két turista jön erre, az is véletlenül. Legalábbis akkor, ha valami közeli nagyvárosban nem szervezik ide őket. Kérte, hogy adjak neki pár képet a környékről. Még mit nem. Ezzel rontanám Sebastian bizniszét, amit a világért sem tennék, másrészt meg ha munka van egy vadidegennek, az nem ingyen. De a „hello mister, i want hotel turist like?” típusú társalgásba nem tudtam belecsempészni az ellenérveim kifejtését. Közben viszont odajött hozzánk két motoros, hogy most azonnal menjek a rendőrségre. Kérdeztem miért, de nem tudták elmagyarázni. Mondtam, hogy nem megyek, ha a rendőr akar valamit, jöjjön ő oda. Ettől kiakadtak, hogy A RENDŐRSÉGRE kell mennem, azonnal. Nem volt nálam útlevél sem, mondtam, hogy nem megyek, ha kell valami, keressenek meg, és otthagytam őket. Azóta sem keresnek. Na. Nehogy már a rendőr küldje utánam a civil helyieket, hogy megkérdezhesse, hogy vagyok. Főleg nem egy hétórás hegymászás után, hulla fáradtan.

Estére kiderült, hogy itt valamiféle össznépi összeesküvés van a rendőrséggel kapcsolatban, mert az itt éjszakázó német nőnek is volt egy afférja. Ő viszont valódi rendőrrel találkozott, de nem történt semmi. A legrosszabb szcenárió szerint elkérik az útlevelemet (a civilek, vagy a rosszfiú rendőr), és két dolog történhet: vagy kér egy csomó pénzt, hogy visszaadja, ez a jobbik eset. A rosszabbik az, hogy lelép az útlevéllel. Itt Kharaneq mellett halad el a mashadi út, ahonnan könnyen elérhető a Perzsa-öböl legnagyobb kikötője, Bandari-Abbasz, ahonnan csak egy lépés Dubai, és onnan az egész világ. Ez olyan szempontból izgalmas, hogy az Afganisztánból érkező kábítószer jó része itt halad el, ezért minden illegális papír jól jön egy kereskedőnek. Iráni útlevelet nem lehet hamisítani állítólag, azzal senki sem próbálkozik, legalábbis a hozzáértők szerint. Hamisítani nyilván lehet, csak könnyebben ellenőrizhető, ugyanis csak az kaphat, aki a már egy korábban kifejtett bekezdés szerint vagy lehúzta a két évét a hadseregben, vagy kivásárolta magát.

Este Sebastian születésnapját ünnepeltük. Helyi barátaival beszélgettünk, ki hogy ünnepli, és állandóan ott kötöttünk ki, hogy Európában mindenki jó sokat iszik ilyenkor. Kitört belőlünk az európai, és az alkoholról beszélgettünk, ha már fogyasztani nem lehet. Ennél sokkal izgalmasabb volt az a téma, amiről már többször beszélgettem helyiekkel, de mivel egyre többször bukkan fel, mindenképpen említésre méltó. Ez pedig nem más, mint az irániak identitástudata. Kicsit bővebben: olyan országban élnek, aminek története és kultúrája az emberi civilizáció legősibb múltjában gyökerezik. Jó tízezer éve a Zagrosz-hegységben állatokat domesztikáltak. Iránban van pár hely, főleg Kashan és Iszfahán környékén, ahol 4-7000 éves civilizációk nyomaira bukkantak. Folytatva a sort, szinte gyerekkorúnak számít a bő 3000 éves zoroasztrianizmus, az első monoteista vallás, a Perzsa Birodalom keletkezésének időpontja 2500 évvel ezelőtt meg csak az általános iskolás kor. Ehhez képest az ország hivatalos kultúrája, vallása, etikája, politikai rendszere és társadalmi szerkezete az az iszlám, ami az ország történetének csak a gyerekkori ágybavizelős korszaka. Egyre több fiataltól hallom, hogy mennyire szenvednek attól, hogy zoroasztriánus, ateista, vallástalan hívő, vagy éppen keresztény szimpátiájuk vagy meggyőződésük ellenére kénytelenek a számukra cseppet sem szimpatikus iszlám rend szerint élni. És itt nem az iszlámmal van a gond, hanem az iszlám köztársasággal, az oktrojált vallási rendszerrel, amely ketrecbe zár minden elképzelést, ami ellent mond neki. Nem ilyen lovat akartak – a forradalom előtt szó sem volt arról, hogy iszlám rendszer lesz. A forradalom nem iszlám volt, hanem iszlám lett. Ahogy egyre többen gondolják errefelé, sajnos. Ahogy az egyik jazdi fiatal megfogalmazta: „Most a legsötétebb középkorban élünk. A reneszánszra várunk, és akkor újra fölvirágzik az ország.” Véletlen egybeesés, hogy a helyi időszámítás szerinti dátum nagyjából egybeesik az európai reneszánszéval.

Ehhez szorosan kapcsolódik az országról nyugaton kialakult kép is. Az, hogy leterroristázzák Iránt, az egyszerűen csak népbutítás, hazugság és hihetetlen mértékű tudatlanság és műveletlenség a nyugat részéről. Az irániak jogosan büszkék országukra, és jogosan akarják megmutatni mindenkinek. A fent említett történelmi-kulturális gazdagságot megfejeli a természeti diverzitás hihetetlen spektruma. Hatalmas hegyek (több mint száz 4000 méter feletti csúcs van csak az Elburzban), két tenger, változatos sivatagok, erdők, sós tavak, sós mocsarak, mindenféle éghajlat jellemzi az országot. Lehet síelni, hegyet mászni, sziklát mászni, barlangászni, túrázni, búvárkodni, vizisízni, a sivatagok átszelhetők tevén, motorral, kerékpárral vagy akár gyalog. Az utak kiválóak, internet van, térerő is sok helyen, a buszjáratok, a vonat és a belső repülők hálózata lenyűgöző. És akkor még szó sem esett az itt élő emberekről. Ennek a bemutatása azonban igen komoly akadályokba ütközik. Erről mindkét fél tehet. Az irániak fenntartanak egy Kulturális Örökség és Turisztikai Szervezetet, amelynek 5000 alkalmazottja van. Beszéltem vagy tucat emberrel, akik az iráni turisztikai bizniszben érdekeltek, de egyikük sem tudta, hogy ez az ötezer ember mit csinál. Általános vélekedés szerint semmit. Legalábbis ennyi emberrel látható eredményeket kéne produkálni, ehelyett annyi történik, hogy az angol nyelvű iráni sajtóban, főleg az Iran Dailyben naponta megjelenik valami cikk az eddig elért sikerekről és a természeti csodákról. Kár, hogy ezt csak azok olvashatják, akik már amúgy is itt vannak. Emellett a nyugatiaknak is le kéne állniuk arról a végtelenül primitív megközelítésről, hogy Iránt egyetlen – kétes körülmények között hatalomba került – politikusának időnként félnótás és mindig populista nyilatkozatairól ítélje meg, aki számtalanszor adta látható jelét annak, hogy nem sokat ért a külvilág működéséből. Az iráni vezetés bizalmatlansága és az országgal szemben fenntartott embargó pedig szinte lehetetlenné teszi a külföldi beruházásokat. Talán kicsit túlragoztam a témát, összegzésként annyi, hogy mind a külföldi diplomaták, mind a turizmusban érdekelt külföldi és iráni befektetők érdekeltek abban (és ami még szebb, egyet is értenek), hogy turisztikailag hozzáférhetővé, propagálhatóvá, élvezhetővé kell tenni Iránt. A fegyver kétélű, de az országról kialakított képen biztosan tud javítani, Iránt elfogadhatóbbá tenni a nyugaton. A rendszer ha borul egyszer, majd, sokára, biztosan nem ettől fog…