along the algerian border

Mese az Atlaszból
Az Anti-Atlasz berber falvain keresztül

A türingiai faszobrász, a mallorcai festőnő meg én. Berber esküvőről berber esküvőre. Asszonyszöktetés a despota berber sivatagi palotájából. Mesék Atlantiszról. Marokkó egyik leghíresebb festőnője vendége voltam Marrakeshben.

Úgy látszik, a két évvel ezelőtt Svájcban megkezdett Kassák-emléktúra Marokkóban folytatódik. A Párizsba gyaloglás után a téma a faszobrász meg én. Még egy ilyen élmény és megtanulom a Ló meghal, a madarak kirepülneket…

Mielőtt bárki sajnálni kezdene az elmaradt mauritániai vonatozás miatt, megnyugtatom: megint jobban jártam – ezúttal sokkal jobban. Annyi minden történt, hogy kénytelen voltam a három-négyszáz évvel ezelőtti regényekhez nyúlni, amikor a címadáson törtem a fejem. A modern Ezeregyéjszaka bonyolult tablójának lettem szereplője, elveszve az emberek, nyelvek és kultúrák bábeli rengetegében. Miközben ezt írom, a kertben lévő tévén, egy Jimmy nevű csatornán franciául megy az X-akták.

Az egész egy szendviccsel kezdődött. Miután három napot folyamatosan úton töltöttem, visszatértem Agadirba. Az útikönyv segítségével megszültem, hogy az Anti-Atlaszban, egy Tafraout nevű kisvárosban pihenem ki az utat, bérelek biciklit és bejárom a völgyet meg a környező kanyonokat.

Agadirban kis híján felrobbantam, amikor reggel 9-kor közölték a buszpályaudvaron, hogy Tafraoutba este 11-kor indul az egyetlen busz. Ha most akarok oda menni, vissza kell taxiznom Tiznitbe, a városba, ahonnan két órával ezelőtt indultam el Agadir felé. Visszataxiztam. Tiznitben meg az derült ki, hogy Tafraoutba egyáltalán nincs taxi, mert az eida miatt minden épkézláb ember az észak-déli irányban, Essouira, Agadir és Casablanca felé szállít utasokat, mert abban van a biznisz. Egy párezres kisvárosba a hegyek közé senki sem megy. Várjak estig, aztán legfeljebb holnap találok valamit, hangzott a helyiek megnyugtató válasza. Inkább elindultam gyalog. Százhét kilométer, ha minden kötél szakad, két nap alatt legyaloglom, de persze erről szó sincs, mert bármilyen járművet gátlástalanul lestoppolok, ami egy kicsit is gyorsabb nálam. De erre esélyem sem volt, a város legszélén találtam egy lerobbant buszt, ami éppen indult – Tafraoutba. És leültem az utolsó szabad helyre.

A százhét kilométert folyamatos menéssel kereken négy óra alatt sikerült megtenni. El lehet képzelni az utat meg a tájat. Igaz, egyszer megálltunk, amíg a busz teljes közönsége bevásárolt az út menti piacon. Az utolsó óra tökéletes sötétségben telt, amikor feljött a majdnem telehold, megvilágította a marsbéli tájat. Ismét az az érzés töltött el, hogy ezért érdemes volt szenvedni.

Tafraoutba hulla fáradtan érkeztem. Gyakorlatilag menni sem volt kedvem, így az első hotelnél megálltam. Arra sem volt erőm, hogy olcsóbb szállást keressek. De azt azért kialkudtam, hogy csak akkor maradok ott, ha szereznek nekem ingyen egy biciklit a következő napokra. Belementek, kifizettem előre három napot, és egy lefekvés előtti utolsó szendvicsért nyakamba vettem a kétszáz méteres belvárost. Miközben a kajára vártam, és a kávémat kortyolgattam, felbukkant egy érdekes fazon. Egy darabig méregetett, majd megszólalt: „Bist Du deutsch?”. Anyád. Ennél rosszabb belépővel nem lehet nálam kezdeni. De azért elkezdtünk beszélgetni. A szokásos körök közben kiderült, hogy ossie a DDR-ből, én meg magyar vagyok, úgyhogy egyből jött a „jóestét kívánok” és társai, mivel fél gyerekkorát a Balatonon meg Budapesten töltötte. Mire kiderült, hogy még a DDR-es időkben jártam egy nagyot Türingiában, ahonnan jött, teljes lett az egyetértés. Megkérdezte, ráérek-e. Hát az attól függ. Elővett egy térképet, és egy perc alatt elmagyarázta, hogy holnap reggel hatkor indul, itt keresztül az Anti-Atlaszon, ott átvágunk az Atlaszba, majd az algériai határ mentén végig a sivatag peremén, majd az Atlasz egyik völgyében Marrakeshbe menne. Nincs kedvem csatlakozni? Ő adja a kocsit meg a benzint, én meg meghívhatom majd néha egy kávéra. Alvás meg majd a kocsiban, vagy ahogy jön. Tisztességes ajánlat. Ismerhettek, természetesen nem volt kedvem hozzá…

Visszarohantam a szállásra, töröltem a foglalást, visszakértem a pénzt, és közben azon röhögcséltem, hogy hat nap alatt négyezer kilométert buszoztam, idejöttem pihenni, és a megérkezésre 10 órával már egy kocsiban fogok ülni, hogy pár nap alatt újabb kétezer kilométert üldögéljek. Ennyi talán még életemben soha… Villon jutott eszembe, meg az, hogy bizony nem csak az akasztott ember érzi, milyen nehéz a feneke.

Reggel hatkor a szállás előtt álltam, rutinosan nem csuktam be magam mögött a kaput, mert ha kiderül, hogy mégsincs ekkora mázlim, ne kelljen a vaskapu döngetésével fölverni a fél házat. Öt percet késett, aminek örültem, hogy mégsem annyira német. A közös utazás szabályait az elején megtárgyaltuk. Ő szobrász, formákat és inspirációt gyűjt a sivatagban. Vagyis majd gyakran megállunk fényképezni, filmezni. Szívemből szólt.

Napfelkelte után négy, bordó anyaggal lefüggönyözött berber lány jelent meg az úton, egyből megálltunk, beszédbe elegyedtünk. Egy elég sajátos, francia-spanyol-arab keveréknyelven elég jól el lehet velük dumálni. Mármint nekem sajátos, mert egyiket sem beszélem, ők természetesen tudnak franciául meg arabul (meg berberül). Fényképezni őket haram, amikor viszont egyikük mutatja a kis kacsóját, hogy mekkora vízhólyag van rajta, és leragasztom, akkor megfogni nem haram. Emiatt persze azonnal hatalmas lesz a szerelem, velem jönne Európába, van-e nekem madam, bébi? Van, persze, próbálom lebeszélni, elég szomorú emiatt, én meg remélem, hogy a következő faluban lévő apja és testvérek később hallanak a sztoriról, mint ahogy áthaladnánk a falun. De azért megad egy telefonszámot, ráírja hogy Leila, hogy várni fog, de ez ilyenkor úgyis csak aznapra szól általában.

Útközben beszélgetünk Gernottal, nemcsak faszobrász, de dolgozik márvánnyal is, emellett egyetemen tanít a szobrászathoz nélkülözhetetlen anatómiát meg mindenféle rajzos-szobros tárgyat. Nálam egy tízessel idősebb művész, az ilyen típusú emberrel élmény minden eszmecsere, mert csomó olyan dolgot tudnak a művészi látásmódról, amit én sohasem fogok. Az utazás gyorsan átmegy szimbolikusba, amikor följön a nap, de még a Hold is látszik egy kőhalom fölött, megszületik az első haiku a kövön lévő Hold árnyékában a benzinivó tevén ülő utazókról. Kezd minden meseszerűvé válni.

Marokkónak a legkevésbé bejárt részén utazunk, a forgalom zéró, turizmus nincs, a falvak nevei a nálunk lévő részletes autóstérképen sem szerepelnek. Fölveszünk egy út szélén stoppoló berber bácsit, meséli, hogy fiatal korában Marseillesben dolgozott, aztán a környékbeli hegyekben harcolt az algériaiak ellen. Egy óra múlva kitesszük egy kisvárosban, majd néhány tucat kilométerrel később egy – valószínűleg földrengés által – lerombolt igen komolyan megépített és erődített városhoz érünk. Neve nincs, lakosa egy tucat, méteres gyíkok, virágzó kaktuszok várnak a romok között. A város szélén egy vádi, kristálytiszta víz csorog a sziklák közül, lefolyik egy kanyonba, amíg be nem issza a homok. Olivát és paradicsomot eszünk piknikezésnél.

Így telik a nap hátralevő része, lassan átérünk az Anti-Atlaszon, a sivatag peremén berber esküvői menetbe futunk. Aztán még egybe. Már sötétedik, amikor fölvesszük Kalifát, a következő stoppost, aki a családjához igyekszik haza. A hegyeken át rövidítünk, egy kobaltbánya mellett kanyarogva feljön a telehold. Egy Agdz nevű városban magunkhoz vesszük eddigi legjobb tanzsinunkat a la berber. A tanzsin helyi kaja, kerámiaedényben megfőznek egy darab jó cupákos húst, körülötte zöldségekkel, krumplival, hagymával, paradicsommal és olivával. Az adag sosem tűnik nagynak, de a hozzá adott langyos kenyérből mellécsúszik még vagy fél kiló. Lassan elalszom, Gernot éjszaka is vezet. Arra kelek, hogy egy falu közepén állunk a tök sötétben, és vagy ötven jólöltözött ember bámul. Egy csoportos berber lánykérésbe futottunk bele, meg ugyanakkor tartott esküvőbe. Egy csapat fiú dobolt meg énekelt, velük szemben meg a csajok táncoltak. Marasztaltak volna, de elég bonyolultan menedzselték a dolgot, én meg közben visszaaludtam, úgyhogy leléptünk. Bementünk a sivatagba kocsiban aludni. A napközbeni harmincöt fok leesett ötre, a telehold a szemembe sütött, de azért jó volt. Éjjel megállt mellettünk egy kocsi, kiszállt egy csávó, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, majd elhúzott. Végül reggelig kocsikáztunk, néha megállva egy-egy ébredező faluban. A sivatag szélén voltunk, az addigi hegyes-sziklás táj helyett jöttek a százhatvan méteres homokdűnék.

Az utolsó lakott településre igyekeztünk, de mivel a homok előbb kezdődött, bementünk egy darabig, hogy előbb járunk egyet a homokban, mielőtt minden forró lesz. A sivatag olyan magányos arcoknak való hely, úgyhogy a tökéletes egyedüllét elérése érdekében szétváltunk egy elhagyottnak tűnt karavánszállás mellől. Amikor két órával később visszatértem, Gernot még el sem indult, sőt nem is láttam. Egy negyvenes és rendkívül alacsony nőt viszont igen, nagyon felindult állapotban. Ő volt Maria. Aztán befutott a barátja, Frank. Maria összevissza magyarázott valamit, hogy velünk jön tovább, és hogy minél előbb induljunk, mielőtt visszajön a berber. Felbukkant valahonnan a német, és valami „kind of kidnapping” fogva tartós sztoriba kezdett. A kocsiban már ott figyelt egy mázsa cucc, elfoglalva a csomagtartót meg majdnem az összes helyet hátul, az egész egy lepedővel letakarva. Maria panaszkodott, hogy fáj a segge, mert éjjel, amikor ki akart mászni a falakon kívülre, le kellett ugrania a tetőről, de leesett, és seggre érkezett. Egyedül volt egy öreg berberrel, aki a hely egyik tulaja, és eléggé beparáztatta, majd bezárta. Most abban reménykedett, hogy a berber csávó nem jön el még egy darabig a faluból a szállásra, és le tud lépni minden cuccával Marrakesbe, a barátja anyjához. Később kiderült, hogy a barátjával felújították a szállást, és valami üzlettársi biznisz is volt a dologban, de az egész egy kicsit homályos maradt. Amiatt nyugodt volt, hogy ismerte a berbert, és tudta, hogy hozzányúlni nem fog, csak paráztatja, de az is elég… Kocsi persze nem volt a sivatagban, a falu taxisa nem merte elvinni őket, aki meg dzsippel megy oda, annak nincs egy félkocsinyi meg plusz egy főnyi helye. A berber persze tudta ezt, és azt is, hogy aligha fog csak úgy lelépni. A legjobbkor értünk oda. Mivel volt előttünk vagy ötszáz kilométer, belehúztunk, csak párszor álltunk meg kávézni. Éjjel értünk Marrakesbe, és Maria meghívott, hogy ha már elhoztuk és ilyen jól elvertük együtt a napot, aludjunk Frank édesanyjánál. Mariáról menetközben meg kiderült, hogy mallorcai festő, aki elsősorban ciciket, faszokat meg seggeket fest, elég szép vonalvezetéssel. Laptopon mentek a képei, közben meg szólt az első Black Sabbath. Naplemente előtt még megterítettünk a sivatagban egy kis olivás-sültkecskés pikniknek. A kecske saját volt, pár napja vágták.

Hajnali egykor egy hetvenhét éves ősz hajú mosolygós néni köntösben, meg egy hatalmas berber integetett az utcán Marrakesben. Frank édesanyja Regine, a francia festőnő, aki évtizedek óta Szenegálban meg Marokkóban él. Éppen hatalmas munkában volt, hoteleknek bérfestett gyönyörű fatáblákat. Hatalmas vacsorával fogadtak, aztán hajnalig beszélgettünk. Másnap ki sem mozdultam a pici udvarból Marrakes egy nyugisabb részében. Gernot hatalmas társat talált. Még útközben csomót mesélt Atlantisz legendájáról, meg hogy az miért érdekli a művészeket. Reginenek egy polcnyi könyve volt erről. A meseszerű sztorik folytatódtak. Nekem meg végre összejött a pihenés, a napi háromszori meleg étkezés, az ágyban alvás meg a beszélgetés-kártyázás-képszerkesztés kombináció kikapcsolódásként.

Visszaemlékezve a februári afrikai kalandokra, eszembe jutott, hogy annak idején jól megkaptam, hogy kicsit rasszista vagyok, amiért azt írtam, hogy amióta elmentek innen a fehérek, minden csak szarabb lett. Meg hogy kár volt olyan gyorsan függetlenedni, előbb megtanulhatták volna, hogyan kell felépíteni egy országot. Megkérdeztem erről Reginet is, aki mégiscsak Nyugat-Afrikában él évtizedek óta, hogy szerinte miért olyan elbaszottak ezek az államok. Ugyanezt válaszolta. Hogy ha a szülői iránymutatás nélkül maradt kisgyerek a saját feje után megy, akkor lehet, hogy örül neki, de mindent megszív, nem tudja, mi van, és zsebpénzre is szorul. Húsz évvel ezelőttről ugyanazokat a hétköznapi korrupciós rendőrös-katonás sztorikat mesélte, amit februárban kipróbáltam párszor. Azt hiszem, érdemes lenne elmélyedni ebben a témában.

Kozben egy kis intermezzo a babeli zavarrol: Regine a berberrel franciaul beszel, Mariaval spanyolul, velem angolul. Maria nemetul beszel Gernottal, meg neha velem is. A berberrel ugy beszelek, hogy Maria az angolt spanyolul magyarazza az egyebkent jol beszelo Reginenek, aki frnaciaul folytatja. A kaja mindig berber, az esti film amerikai, a hirado francia es arab. Egy magyar ugy kellett ide, mint egy falat kenyer.

Marrakesre eddig nem sok időm jutott. Jártunk egyet Gernottal, megnéztük a most zajló Marrakesi Filmfesztivált helyszínét, jó lett volna bemenni, mert Dél-Korea a vendég, de már nem volt pofám megkérni Reginet, hogy szerezzen jegyet – és utólag nézve amúgy sem lett volna időm rá. A medinában a fesztivál miatt hatalmas színpad, shaolin bemutató, koncert, miegymás, közben minden tömve emberekkel. A kis utcácskák szépek, romantikusak, és jó cuccok vannak bennük, de annyit baszogatnak a helyiek, hogy vegyek ezt-azt, meg hogy kóstoljam végig a fűszereit, nézzem meg az árlapot, meg hogy ígérjem meg, hogy később visszamegyek, hogy inkább kihagyom egyelőre. Aki nem baszogat, az viszont mind kedves, még a legrosszarcúbb dzsankival is sikerül jó kedélyű mondatokat váltani. Tegnap ugyanez volt a helyzet a sivatag szélén lévő Erfoudban. Amint fékeztünk a kocsival, már gurult is mellénk bicajjal a fószer, hogy leállítson, hogy hotelt meg éttermet ajánljon. De amint lekoptattuk nagy nehezen, és bementünk a boltba, máris mosolyogva diskurálunk a boltossal, aki cseppet sem akar lehúzni, meg a zöldségessel, aki fél dirhamot is visszaad, ha úgy korrekt.

Marrakesben eddig mindenki megemlítette, hogy mennyit változott az utóbbi évtizedben. A kedves kis parkok és egy-kétszintes villák helyére ötemeletes apartmanházakat húznak helyi meg szaúdi befektetők, a lakásokat meg veszik a gazdag helyiek, a nyugdíjas németek, meg a brit ügyvédek. Szerencsére némelyik épületben van stílus és fantázia, de ennek ellenére sajnálom, hogy korábban nem jártam itt. Azt is sokan említették, hogy Marrakes szexközpont. A gazdag öbölbeliek ide (is) járnak kislányokért, kisfiúkért, rengeteg kupi van mindenfelé. Sőt, a szexturizmus a sivatagi showba is beszállt: a sivatag peremén mindenfelől jönnek szegény lányok a turistáknak fenntartott karavánszállások környékére. Ezekről indulnak ugyanis a sivatagban sátorban alvó romantikus túrák. Ezek többsége a szokásos: tevével bevisznek egy órára a sivatagba, ott alhatsz egy sátorban, reggel meg hazahoznak. Nem tudom, mennyibe kerül, mintha harminc euróról hallottam volna. Nos, ugyanilyen túra viszont belekerül egy százasba, ha abban benne van a hálótárs is. Számomra az volt a meglepő, hogy ez az egyébként rengeteg helyen jelen lévő jelenség itt annyira zavarja a helyieket, hogy egy hosszabb beszélgetésben sosem felejtik el megemlíteni. Regina mesélt egy szép sztorit. Volt itt Marrakesben egy ember, akinek az egyébként fejkendős muszlim felesége egy fekete csadoros nővel állított haza egyszer, hogy az tanítja a Koránra. Ez ment is egy darabig, de egyszer egy balesetben a házban meghalt a csadoros nő. Akiről akkor kiderült, hogy férfi… Most hirtelen ennyi jutott eszembe.

Ma már csak itthon lightoskodunk, holnap meg megyünk pár város környéki faluba a velünk lévő berber arc szüleihez, aztán irány Fez, mert jön Eszter, és kezdődik a közös nyaralás. Ismét egy tökéletes csatlakozás, az itt töltött háromnaposra nyúlt vendégség tett belém némi energiát.

Kis halak a Szaharában

Érdemes megfogadni azoknak a tanácsát, akik Afrikához sok időt és türelmet javasolnak. De kezdem az elejéről.

Az egyiptomi Asszuán az elkurvult turistahelyek egyik legdélebbi bástyája a fáraók földjén. Egyetlen, látogatóknak kinyalt főutcáján minden kapható, amit ember az útifilmekben lát, viszont képtelenség anélkül utcára lépni, hogy legalább tízen ne próbáljanak meg eladni valamit, leginkább hasist, mert az nincs a kirakatokban. Egyszóval idegesítő egy hely, a mélypontja valószínűleg a núbiai falunak nevezett Patyomkin-nyomortanya, ahol gazdag német turisták százai fényképezik a legyektől ellepett kisgyerekeket, ahol a hatéves utcakölyök egy euróért énekli a makarénát. Azt hiszem az itt töltött pár óra bőségesen elég volt kiélvezni a helyet.

És akkor jött a sok-sok türelmet igénylő út kezdete Khartúm felé. Egyiptom és Szudán között majd’ 1300 kilométeres szárazföldi határ húzódik, valamint a Vörös-tenger köti össze a két országot. Ennek ellenére szárazföldi határátkelő nincs egy sem, a tenger felől pedig nincs közvetlen összeköttetés, csak a Szaúd-arábiai Dzsiddán keresztül, de azért épeszű ember nem áldoz rengeteg energiát, hogy kijárja a tranzitvízumot egy egyszerű átszállásért. Marad tehát a komp a Níluson, illetve az asszuáni gát által felduzzasztott Nasszer-tavon.

Komp hetente egyszer megy, minden hétfőn, elvileg délben, gyakorlatilag inkább fél 6 körül. Jegyet szerezni külön program: csütörtökön még Kairóban próbáltunk foglalni, de az iroda délután 2-kor bezárt. Pénteken szokás szerint pihenőnap, szombaton egész nap vonatoztunk. Vasárnap nyitva volt az iroda, de nem volt benne senki, majd nagy nehezen megkaptuk az információt, hogy indulás előtt is váltható jegy a kikötőben. Másnap reggel hatalmas tömeg várt, plusz a remek hír, hogy elfogyott a jegy, vagyis még egy hetet kell várnunk a fent említett nagyszerű helyen. Ennek ellenére nem adtuk fel a dolgot, sorban álltunk egy jó órát, mire közölték, csak első osztályra van már jegy 73 dollárért, amennyink nem volt erre a célra. A mögöttünk álló azért még tudott venni másodosztályra. Először 400, majd 500 fontra kúszott fel a jegyár, mint a tőzsdén. Reményvesztés előtt azonban felcsillant a remény: egy helyi szerint délután egykor érkezik Mr. Sala, akitől lehet venni. És valóban, a hivatalos indulás után két órával 250 fontért, vagyis 45 dollárért nálunk volt a jegy. Ettől kezdve már csak az értelmetlen munkájú emberek tömegén kellett túljutni. Valaki adott egy papírt, ráragasztott egy kétfontos bélyeget. A következő ember adott egy másikat, kitöltöttünk. A harmadik elvette mindkettőt, az egyiket eldobta (azt a negyedik gyűjtögette egy kosárba), a másikat megtartotta, és újabb papírt adott helyette. A legvégén az ötödik azt is elvette és adott egy ebédjegyet. A hatodik pedig ellenőrizte, hogy meg tudtuk-e szerezni a megfelelő cetlit. Így könnyen felszámolható a munkanélküliség.

A komp menekülthajóra emlékeztetett. Szerencse, hogy másodosztályra kerültünk, mert az első ablaktalan levegőtlen kabinokat jelent, amit jobbára nők és gyerekes családok kénytelenek igénybe venni. A felső tetőn 40 fok, alig van árnyék, visszasírom az otthoni novembert. A menetidő 16-24 óra, a helyiek szerint inkább 24, nekünk kivételesen 16 volt. Persze, csak ha nem számítjuk a bő 5 órás késést induláskor. Hatalmas zsákok és dobozok között több százan aludtunk a felső fedélzeten. Amint egy pillanatra eltűnt valaki, a helyét azonnal befolyta a tömeg. Ételért az esélytelenek nyugalmával álltam sorba, kettővel előttem egy szolid bunyó alakult két régóta várakozó ember között. Szerencsére valaki kikapta a kezemből a jegyet, és már kaptam is a kaját.

Mindenki mondja az egyiptomiakról, hogy szeretik a pénzt. Ezért tartják Szudánt jó helynek, mert ott a kormányzaton kívül senki nem húz le arcátlanul. Az egyiptomi matrózok fölajánlották, hogy 2 dollárért alhatok az oldalsó fedélzeten, ahol nem volt senki, de annyira feldühítettek, hogy mondtam nekik, akkor inkább nem alszom egyáltalán. Pár perccel később győzött az emberség és megkaptam a helyet ingyen. A napi 40 fok után éjjel jött a jeges szél, ami képes volt a fal tövében lebegtetni a függőágyamat, amit jobb híján magamra terítettem. Reggel Abu Simbel sziklatemploma fogadott, az egyik első dolog volt, mit megláttam. Reggel hatkor, tele turistákkal.

Szudán minden nyugodt ember türelempróbája. Először is az érkezés napján nem lehet elhagyni a nagyszerű kikötővárost, Wadi Halfát. Nincs vonat, csak másnap este, szerintem az egész város kizárólag azért képes fennmaradni, mert a komp indulása és érkezése előtti és utáni napon megtelik utasokkal. Mintha fizetnének a vasútnak, hogy ne tudjanak az emberek továbbmenni. Mel Gibson alighanem kinyírta volna magát a Mad Max-ben, ha látja, hogy van még annál is olyanabb hely. Másnapra viszont a fél várost ismertük, felfedeztük a szudáni almás italt, a Stimet, azóta annyira függők lettünk, hogy ha viszek haza egy üveggel, vénásan kell majd nyomni cseppenként, hogy kitartson karácsonyig.

Wadi Halfa egyik szenzációja a regisztráció. Aki látta, hogy Asterix hogyan szerzi meg az A38-as igazolványt az Asterix 12 próbájában, az tudja miről beszélek, aki nem, annak íme: rendőrségre bemegy, megfelelő nyomtatványt megkap. Szabályosan kitölt, rendőrségre visszavisz. Titkárnő ellenőriz, elküld két ajtóval odébb. Ott sorbanállás, pecsét. Titkárnőhöz vissza, pecsétet leokéz, fénymásolni elküld. A fénymásoló széttárja a kezét, fénymásolás nincs, a városban nincs áram. Szállásra visszamegy, két óra döglés, felkapcsolva hagyott lámpa felvillan, rohanás a fénymásolóhoz. Fénymásolás (45 HUF per oldal), összes papírral titkárnőhöz. Titkárnő pecsétel, elküld a befizetős hivatalba befizetni. De mégsem ott kell, hanem menjünk a főrendőrhöz. Főrendőr ellenőriz, pecsétel, átküld a szomszéd szobába fizetni. Sorbanállás, mindenki külön bizonylatot kap, és fejenként 14 darab bélyeget, összesen 38 font értékben, amiért 76 fontot kell fizetni. Szóvátevés, reklamálás, nenézzélhülyénekismeremaszámokat, folyamat megakad. Fizetős ember 64 darab bélyeg benyalása után megsértődik, iroda bezár, rendőrfőnöknél reklamáció. Rendőrfőnök eltűnik, fél óra álldogálás, majd iroda kinyit, a 4 darab lapból, 14 bélyegből és 5 pecsétből álló paksaméta per fő eljut ismét a titkárnőhöz. Titkárnő ellenőriz, rendőrfőnökhöz küld, megkapjuk az utolsó pecsétet, ezúttal az útlevélbe. Paksaméta aktatáskába süllyesztődik, bélyeges ember útlevelet visszakér, majd egyesével cirkalmas arab levelet megfogalmaz, hogy 76 fontot (38 dolcsi) befizettünk rendben. Fél órával később útlevél visszakap. Hatalmas röhögés a kanadai páron, aki fejenként 76 dollárt fizettek be, és a dél-afrikai fiún, aki előző nap büszkén mesélte, hogy a 60 dolláros regisztrációs díjat egy várossal odébb lealkudta 45-re. Van, amiért érdemes élni… A dél-afrikai amúgy jó arc, odaadta a fénymásolt Szudán útikönyvét, hogy ő is kapta valakitől és neki már úgysem kell. Bár nehezemre esik könyvnek nevezni azt a 70 fénymásolt lapot, aminek egy centis sávban körberohadt a széle a könnyített tereptől.

Időközben megérkeztek a németek is. Michael és Sebastian egy München-Johannesburg autókázásba kezdett pár hónappal korábban, most ők is küzdöttek egy picikét. Az autójuk egy nappal később jött át egy kereskedelmi hajón, de még így is előbb tudnak tovább indulni, mint mi a vonattal. Na ja, a vonatjegy. Reggel hétkor fölkeltünk, hogy biztos, ami biztos, vegyünk jegyet. Fél nyolckor hatalmas tömeg a jegykiadó ablaknál. Kettő van, két tömeg. Később kiderül, az egyik egyáltalán nem fog kinyitni. Mindenki átmegy a másikhoz, majd jön az újabb infó, hogy mégis, így mindenki vissza. Közben oldalról, az iroda ajtajából megy be a kis számú protekciós. Abszolút semmi esélyünk, amíg föl nem karol a kompról megismert gangszta arc, Anthony. Aztán befut Anthony bátyja, aki állítólag ismer valakit odabent. Következő ajtónyitásnál beüvölt valamit, majd a következőnél a karomnál fogva benyom az irodába. Két végtelenül lassú ember teázgat és mindenféle összefirkált papírokat nézeget. Kint meg a tömeg, mindkét ablak zárva. Nagy nehezen kiderül, mit akarok, az összefirkált papírok között elkezdenek nyilakat rajzolgatni és bölcsen tanácskozni, vajon hogy fér fel három ember arra a vonatra, amire addig körülbelül 20 jegyet adtak el. Negyed óra múlva közlik, jöjjek vissza 11-re, de tapodtat sem mozdulok. Így, és még 6 dollár kenőpénzért megkapom a jegyeket. Ez tartott 20 percig, addig egyetlen jegyet sem adtak el az ablaknál állóknak. Kicsit rohadtnak érzem magam, de arabtudás és helyi túlélési technikák ismerete nélkül kénytelen vagyok olyan nemtelen eszközzel segíteni magamon, amit másoktól látok errefelé.

A vonatjegy örömére sülthalazunk az International Restaurantnak nevezett objektumban. Rejtő Jenő álmos sivatagi orosz hússalátás etetője lehetett ilyen. Mondjuk joggal international, elvégre ide érkezik be a komp Egyiptomból. Van benne négyféle kaja, azok legalább finomak. Az egyik a sült hal, a másik a zsíros lében sült krumpli, a harmadik a zsíros lében főtt ladyfinger (semmi köze sem a vibrátorhoz, sem is az ugyanilyen nevű pakisztáni csúcshoz, ami az Ultar peak mellett emelkedik) paprikaszerű növény, a negyedik pedig a rántotta. Az étlapot egyetlen étkezés alatt végig lehet próbálni és kereken 5 dollárba kerül az egész. A két némettel együtt költjük utolsó ebédünket. Közben elmesélik, 9000 euróért vették a 10 éves Land Roverüket, és az egész út költségvetése 35 ezer euró kettejüknek. Fél évig minden hétvégét a kocsi kipofozására fordították, most viszont minden praktikus, minden belefér, és egy beduin egy kalapáccsal javította meg a tönkrement váltót 30 dollárért cserébe.

A másik, még a kompon megismert figura a bombayi születésű Navin, aki az Államokban él és elhatározta, hogy a világ összes országában eltölt egy hónapot. Engem leginkább Irak érdekelt, nemrég volt ott. Semmi baja nem lett, igaz nem egészen egy súlycsoportba tartozunk. Mikor a napi büdzséjét firtattam, azt mondta, nem tudja mennyit költött, volt pénze és mindig fizetett, amit kellett. De olyan napi 100 dollárra saccolta. Igaz, könnyű neki vegyülni, olyan indiai színe van, hogy simán beillik arabnak is.

India és Pakisztán maratoni vonatútjai valamiért elhintették bennem annak a tévképzetnek a csíráját, hogy vonatügyben sok újat már nem fogok tanulni. Az utolsó vasutas élményem a Zürich-Bécs volt, ami világviszonylatban jónak számít. Ez azonban mindent alulmúlt. Ennyire mocskos vonatot még sosem láttam. Nem a padló volt az, vagy az emberek, hanem a falak, és úgy általában minden. Mintha a Trainspotting ominózus vécéje változott volna hirtelen vonattá. A jegyünk másod osztályra szólt, teszem hozzá sajnos, ugyanis mind az első, mind a harmad osztállyal jobban jártunk volna. Öt extraigénytelen láncdohányos arab tuskó melós közé vetett a sors, akik abban lelték örömüket, hogy mindenáron megpróbáltak kitúrni a maradék kevés helyről, hogy nem engedtek ablakot nyitni, amikor fuldokoltunk a füsttől és hasonlók. Volt köztük Taki bácsi, a csavargyári szaki és Besenyő Pista bácsi, annyira értelmetlen fejjel, hogy azzal nyertek volna az evolúció zsákutcája versenyben. Igyekeztük minden időnket a folyosón tölteni a szomszéd kupéban lakó feka gyerkőcökkel játszva tölteni, miközben minden melós legalja Taki bá’ az ülés alá mászott aludni olyan mocsokba, ahonnan nincs az a pénz, amit felvennék.

Velünk volt még Moses, a dél-szudáni keresztény fekete, Nelson Mandelát is sírásra késztető monológokkal, valamint állandó készenléttel felfegyverezve, ugyanis nem volt jegye. Viszont hasznos tippet adott: ha nincs jegyed, nyugodtan szállj föl a vonatra, és adj a kallernak annyit, amennyit akarsz. Neki az zsebbe megy, lerakni úgysem fog. Cserébe a fél éjszakát a vonat tetején töltötte, a másik felét két kocsi között. Még a kompon megkérdeztem Mosest, hogy az arabok Musának szólítják-e, de ezt nem kellett volna. Félnaponként egyórás monológba kezdett a dél-szudáni emberi jogokról, olyan választékossággal, mintha egy Amnesty International jelentést Seneca adott volna elő a Forumon. Később megkérdeztem tőle, hogy mikor érünk Atbarába. Először nem értette, majd azt válaszolta, hogy ha felvenné a Musa nevet és áttérne az iszlámra, járhatna egyetemre. A pontos idő helyett a kormányt szidta, de akkor már tudtam, hogy kétlábon járó propagandagépezetbe botlottam. Aztán igyekeztük elkerülni a vele való kommunikációt, mert fárasztó volt hallgatni. Nem úgy Anthonyt, a Londont és Amerikát megjárt, szintén dél-szudáni 2Pac Shakurt, aki nemcsak, hogy jól beszélt, de még humora is volt hozzá. Az apját ’92-ben ölték meg kormánykatonák, azóta a nővérénél tengeti életét, hol Kairóban, hol Londonban, hol Ausztráliában. Ő a vidám menekült sztoriját adta elő, a ’hey man, bullshit govenment’ stílusban. Jelentkezett az ENSZ-nél menekültnek, és mivel volt kint családtagja, könnyen megkapott minden státuszt, mert volt hova mennie. Hét évet Kairóban egyetemistáskodott, kiismerte az utcai bandákat. Tiszta New York, mondta, a BadBoys van az Outlawok ellen, ha rossz jelet mutatsz az ujjaiddal, simán kinyírnak, hey man.

Az általában nyomott hangulathoz hozzájárultak a külső körülmények. A 7-re ígért indulás tévesnek bizonyult, így elvileg 9-re lett kitűzve az újabb időpont, majd ebből lett fél 11, majd éjfél, hogy végül 1-kor kigördüljünk 20 órás utunkra az ősi Atbara felé. Közben belém kötött egy részeg rendőr, akit valahogy sikerült elpaterolni a közelemből. Mivel rendőr volt, senki sem mert szólni neki. Normális esetben 50 korbácsütés jár érte (mármint az alkoholizálásért), vagy annak megfelelő elzárás. Ahogy elnéztem a tömeget, a rendőröket mindenki utálja. Anthony közölte, simán elvehetné a fegyverét, lelőhetné, és meg sem állna Egyiptomig. Javasoltam neki, hogy egy üveg piáért vegye meg a fegyvert, de csak röhögött, hogy akár hiszem, akár nem, simán menne a dolog.
Wadi Halfa szolgáló és védő egylete teljes létszámban a peronon morcoskodott, és volt, akitől 75 dollárt gomboltak le azért, mert két nagy csomagot fölrakott a vonatra. Gyakorlatilag bármit megtehetnek minden következmény nélkül. Gyanítom, hogy egy mezítlábas írástudatlan szakadt rendőr lényegesen több pénzt visz haza, mint mondjuk én. Később a kormányzatnak dolgozó barátaink is megemlítették, hogy a rendőrök a leghülyébbek, és teljesen értelmetlen a munkájuk, ami jobbára a pórnép piszkálásából és lehúzásából, valamint a náluk feljebb lévők seggnyalásából áll. Természetesen tisztelet kivételnek. De tény: az országban mindenki mosolyog, de ha valaki nem, az jó eséllyel rendőr.
Szintén nem tett jót a közérzetnek az a kisebb-nagyobb homokvihar, amibe kerültünk. És ebben emberek építették az utat a sivatagban. Pokoli egy munka ez, pokoli tájon.

Kartúmba a megérkezés minimum klasszisnak volt nevezhető. Kormányzati luxusdzsip tett le azon a helyen, ahol fölkötöttük a hálózsákot. Előttünk a Nílus, amúgy minden tiszta Balaton-fíling, azt leszámítva, hogy november elején 40 fok van, illetve éjjel csak 30. hajnalban meg még kevesebb. A Blue Nile Sailing Club név alapján lehetett volna 1000 eurós belépőjű privát jachtklub is, de csak egy privát park, ahol van egy csomó csónak, egy nagyképernyős tévé (a helyiek most a Szudán-Tunézia focimeccset nézik), meg pár oszlop, ahol lehet függőágyazni. 3 dollárt fizetünk fejenként, a következő legolcsóbb hely egy lerobbant hotel 20 dolcsiért, úgyhogy inkább nomádkodunk egy keveset a Nílus partján, mint hogy ablaktalan lukakért fizessünk. A város annyira nincs berendezkedve a hátizsákosokra, hogy ez az egyetlen olcsó szállás, ahol mind a 4-5 turista megszáll, aki a városba jön. Mármint az a 4-5, aki nem a 100 dollár fölötti luxust fizeti.

Khartúm drága helynek számít. A klub tulajdonosának van egy háza Angliában, azt mondja, annak olcsóbb a rezsije, mint az itteninek. Egy 50 négyzetméteres lakás 250 ezer dollárba kerül errefelé, az kicsit több, mint 20 millió forint.

Egy nap alatt megtapasztaltuk a végleteket: reggel a porban teáztunk a helyi mocskos félnótásokkal valami istentelenül lepattant külvárosi buszmegállóban, ahol találkoztam életem első szamárösztöke-árusával. A núbiai piramisoknál a 25 dolláros belépőt 10 perc alatt lealkudtuk 5 dollárra. A japánokban meg a koreaiakban viszont sosem csalódom: a sivatagban bandukolva azon örvendeztünk, hogy itt végre nincsenek turisták, amikor megjelentek tevén az „igazi” helyiek, meg vagy 10 kiskölök, hogy tevés szolgáltatást és faragott szobrocskákat adjanak el. Tiszta Egyiptom… szerencsére olyan 10 perc alatt megértették, hogy ma nem lesz biznisz, de addigra befutott 5 japó egy terepjáróval meg egy sofőrrel és elkezdtek fényképezni nagyon bőszen. A piramisok sokkal kisebben egyiptomi társaiknál, viszont sokkal meredekebbek is, úgyhogy igazi extrát nyújtottak északi társaikhoz képest. Azt hiszem, lassan föladom azt a próbálkozásomat, hogy turistamentes helyet találjak. Évről évre ráerősítek, de japánok eddig mindenhol voltak.

Kitaláltuk a tutit, hogy fotózunk egy giccses naplementét piramisokkal és tevékkel, amikor felbukkant három fehér lepelbe öltözött helyi fickó. Rákészültünk a címlapfotóra, amikor hirtelen megkértek minket, hogy fotózzuk le őket a saját gépükkel. Köpni-nyelni nem tudtunk, de megtettük. Kiderült, hogy három darfúri fickó, ráadásul ez egyik az észak-darfúri el-Fashirból, a másik a déli Nyalából, a harmadik pedig a nyugati el-Geneiából. Mindhárman a kormány emberei, luxusdzsippel és céges sofőrrel jöttek gúlát nézni. Gyorsan hagyták magukat rábeszélni, hogy elvigyenek minket Kartúmba. Légkondis terepjáró, thai ananászkonzerv, 140 km/órás sebesség. Amit a kormány benyelt regisztrációs díjra, részben vissza is kaptuk, hála újdonsült jól fizetett jótevőinknek. A 20 kilométerenként lévő ellenőrző pontoknál csak lassítottunk, és ha az előttünk lévőt nem elég gyorsan ellenőrizte a rendőr, az anyósülésen lévő faszi nekiesett a dudának és leüvöltötte a rendőr fejét, miközben hátul veszettül röhögtünk azon, hogy végre nem minket szívatnak. Végül 12 órával később értünk Kartúmba, mint a vonat, cserébe óriásit kajáltunk Atbarában, aludtunk 10 órát majdnem egyenes ágyban, légkondi zümmögése mellett, tudtunk hatalmasat fürödni, és még a piramisoknál is eltöltöttünk pár órát. Meg kell, hogy állapítsam, Irán, Szíria, Afganisztán és Jordánia mellett Szudánban is remekül lehet stoppolni, mert általában az első ember felvesz.

Az első függőágyas éjszaka meglepett. Hajnalban a hideg szél rám kényszerítette a dzsekimet, amit kabalából hoztam el, és egy hete szívtam a fogamat amiatt, hogy mekkora barom vagyok, hogy még ezt is cipelem. De nem…

A szombat minden turista rémálma, a regisztráció napja volt. Először ugyebár lehúztak Wadi Halfában 38 dollárral. Kaptunk egy papírt arról, hogy útközben nem vághatnak meg többször. Kartúmban viszont mindenképpen kell regisztrálni még egyszer. A folyamat a következő: reggel elindultunk abba az irányba, amerre a hivatalosan Alien Registration Office nevezetű helyet tudtuk. Elsőre nem lett meg, gyorsan bementünk hát a német kulturális intézetbe, hogy ott biztos van valaki, aki ismeri a csíziót. Az a valaki átküldött minket a város túlfelére, mondván, hogy az iroda oda költözött. A külvárosi csillivilli bevásárlóközpontban viszont mindenki hülyének nézett, hogy mit akarunk ott a rendőrségtől. Végül átmenekültünk a szomszédos luxusszállóba, hogy ott biztosan tudnak ilyesmiről. Ők visszaküldtek oda, ahonnan indultunk. Igaz, nem volt könnyű ez sem, de furfangos kérdésekkel sikerül kierőszakolni a rendszer képtelenségét bizonyító válaszokat. Mint kiderült, mindenkinek kell regisztrálnia, aki Kartúmba érkezik. Aki ezt nem teszi meg, nem hagyhatja el az országot, mert nem engedik be a reptérre. Körmönfont módon megkérdeztem, mi van akkor, ha valaki csütörtök délután érkezik, amikor bezár az iroda, a péntek ugyebár szünnap, és szombat délelőtt megy a gépe, vagyis nem tud regisztrálni, de nem azért mert nem akar, hanem mert nem tud. Akkor nem hagyhatja el az országot, jött a megnyugtató válasz. Ezennel tehát figyelmeztetek mindenkit, hogy ha útját megszakítva Kartúmban akar maradni másfél-két napot, abban ne legyen benne a péntek, mert akkor csúnyán itt marad. Hacsak nincs nála némi készpénz, mert azzal igen jól működik a gépezet. Ilyen korrupciót még sehol sem láttam, pedig sosem sajnáltam pár dollár pluszt, ha fél napos sorban állást kellett vele kiváltani.

Órás bolyongás után (tuktukkal keresztül egy szeméttelepen, majd egy építkezésen), az amerikai követség mellett megtaláltuk az irodát. Az egész városban egy darab másfél méterszer méteres falnak döntött tábla segít az eligazodásban, de az is közvetlenül a bejárat előtt van. Bent megkaptuk ugyanazt a formanyomtatványt, amit Wadi Halfában két nappal ezelőtt kitöltöttünk. Ugyanúgy útlevélkép, fénymásolás, igazolás a szállásról, hogy ott lakunk és egyéb papírok beszerzése után fél órával munkaidő lejárta után, egy teljes nap alatt sikerül magunkat legálissá tennünk Khartúmban. Még egyszer lehúztak 5 dollárt fejenként, igaz először 130-at akartak, de azt nagyon megkacagtuk, végül belátták, hogy az kicsit túlzás. Kicsit szomorú vagyok, hogy a szudáni kormányzatnak több képe van rólam, mint édesanyámnak.

Közben hívogattak az általunk goverment people-nak nevezett darfúri barátaink, hogy találkozzunk valahol. Mesébe illő produkciót nyújtottunk: egy tízmilliós város közepén állt egy bank előtt három fehér. Nekem már vagy 5 órája volt szudáni SIM-kártyám. Arról fölhívtunk egy lányt, akivel még a kompon ismerkedtünk meg. A lány továbbküldte a számot egy másik arcnak, aki szintén a hajón volt. Álldogálás közben összehaverkodtam a biztonsági őrrel. Mivel közel van az egyetem, egy szintén hajón megismert ismerősünk is ránk talált egészen véletlenül, így hatalmas csevej alakult ki, közben folyamatosan csörgött a telefonom, végül a darfúri fickók is megérkeztek, ezúttal egy Toyotával, és azonnal betettek minket, hogy megyünk enni. Ennyi ismerősöm és forgalmam a szigeten szokott lenni pár nap után.

A vacsora remekbe sikerült, de azért éjjel elmentünk még enni egy olyan helyre, amilyen bátran lehetne akár Párizsban is. A szendvicsek 2 dollárba kerülnek, nem olcsó, de legalább egy szinten étkezünk a helyi aranyifjakkal.

Hogy az utazásom okáról is legyen egy pár mondat: ma reggel meglátogattam az ENSZ menekültügyi hivatalát. Amikor a nőnek elmeséltem az idejutásom sztoriját, betegre röhögte magát, és mindenkinek elmesélte, aki benyitott, hogy a folyóparton függőágyazok. Határozottan tetszett neki. Rossz hír viszont, hogy a darfúri út egyelőre bukónak tűnik, vagyis szakmai szempontból majdnem fölösleges volt idejönnöm. Ami elválaszt a sikertől, az 400 dollár. A költségvetésemen kívül semmit sem szoktam megtervezni előre, de Szudánról olyan nehéz aktuális infót szerezni, hogy ez lett a vesztem. Többe került hat nap alatt vonattal, hajóval, stoppal lejönni Kartúmba, mint repülővel lett volna. Ahol lehetett, lehúzott az emberi jogok bajnoka kormány, így mára összesen 500 dollárom maradt. Wadi Halfában például bő hússzorosára emelkedett a szállások ára két év alatt, 15 dollárcentről 3 és fél dollárra. Az egész országban nincs olyan ATM, amit lehet külföldi kártyával is használni, belső információk szerint semmilyen módon nem lehet pénzhez jutni. A legolcsóbb repjegy Darfúrba pedig 300-ba kerül, viszont ha megveszem, nem tudok hazamenni. Az ENSZ-esek sem dobtak fel, abszolút segítőkészek voltak egy ingyen reptetést illetően, csak éppen a kormány megtiltotta mind nekik, mind az összes NGO-nak, hogy civileket fuvarozzanak, különösen az újságírókra ugranak. És érthető módon egy aztsemtudomholvan ország fiatal szabadúszója miatt nem kockáztatják a tízezrek életét segítő tevékenységüket. Ahogy megismertem az itteni adminisztrációt, abszolút egyet értek velük. Egyetlen esélyem van még, de az titok, mert abban sem vagyok biztos, hogy nem figyelnek minket valamilyen módon. Úgyhogy egyelőre két opcióm maradt: meglesz a fuvar, és minden úgy történik, ahogy terveztem, csak nem az én pénzemből, vagy maradok egy hetet Kartúmban, kihozom belőle, amit lehet, aztán busszal-hajóval (jajajaj, légyszi, inkább ne) vagy repülővel visszamegyek Egyiptomba, és eltöltök egy-két hetet a Sínai félszigeten nyaralva. Az izraeli határnál, az eilati öbölben például tudok egy csomó elhagyott bungalóról, ahol egy lélek sincs, és kiválóan lehet tengerparton fetrengeni és túrázni, talán azt. Insallah.