Otthon Szarajevóban

Lassan nem is emlékszem, mikor voltam először Szarajevóban. Talán 2006-ban lehetett valamikor, majd utána nagyjából negyedévente, hosszú éveken át. Voltam itt pálinkázni, interjúzni az EUFOR-os arcokkal, pálinkázni, találkozni AbuHamzával, a Szíriából ösztöndíjjal Jugoszláviába került, majd a háború alatt az iszlám brigádot szervező fazonnal, pálinkázni, Focában megnézni valami intézetis gyerekek focibajnokságát, sörözni és pálinkázni, vagy háromszor legyalogolni a Mars Mirát, nyaralni a csajommal és pálinkázni, és persze néhányszor barátokkal pálinkázni. Négy éve voltam utoljára, és már nagyon kezdett hiányozni. Hogy mennyire, arra csak akkor jöttem rá, amikor leszállt a belgrádi gépem, és megpillantottam a minden szögből ismerős völgyet, Szarajevót.

Szívem szerint megint pálinkázni jöttem volna, esetleg túrázni vagy nyaralni, de az én hiányérzetemnek nagy ára van, és a slivovica helyett árvíz, összedőlt házak és más szörnyűségek vártak rám.

Megérkezni nagyon tudok, igaz, általában nincs sok közöm a fogadtatáshoz, legfeljebb mosolyogva behúzom, hogy ez is nagyszerűen ment. Három csaj várt a reptéren, jól néztek ki nagyon, először azt hittem, csak egy, amelyik a táblát tartja, de szerencsére kiderült, hogy mindhárom értem jött. Leila, aki folyamatosan tolja a Drinát és megeszik másfél tányér sós fánkot túróval, Mersiha, aki egyetemistának tűnt elsőre, de három gyereket nevel, meg Jessica, a munkamániás, aki egyszer  fiatalon likőrt akart inni, de véletlenül slivovicát vettek, amit kiköpött a telefonjára, otthon letagadta, de a telefonnak erős pálinkaszaga maradt és lebukott. Kívánnom sem kell jobb munkatársakat.

Hogy otthon vagyok Szarajevóban akkor lett nyilvánvaló, amikor a rengeteg változás ellenére minden sarok ismerős lett újra. Megvolt, hogy hol a legjobb a pleskavica, meg persze a szakadt törzskocsmánk is megvan még, ahol annyi felejthetetlen emlékezetkiesés történt, általában a reggeli órákban.

Szarajevó rengeteget szépült, viszont minden egyes kövén látszik, hogy nem az EU finanszírozta. A Monarchia kori óváros szakadt és ótvar, pont amilyen volt, az összes gyönyörű épület szürke és omlik le a vakolat, kivéve az a pár, ami valamilyen állami intézmény. Ezzel szemben a török kori óváros, csak egy sarokra onnan, komoly fejlődésen ment keresztül. Minden tiptop, kinyalt, egységesre kövezett, egységesre festett és szép lassan terjeszkedik felfelé a hegyre is. Az összes mecset újjáépült, és ezt aligha egyenlíti ki Vojtila szobra, amit nemrég adtak át a katedrális mellett. És persze minden tömve turisztokkal. Minden sarkon hostel, és minden hotel fullra bookolva, annyira, hogy több hetes kintlétem alatt általában háromnaponta kellett költöznöm, mert a foglalások miatt nem volt már helyem (egészen máig, amikor az airbnb-n kifogtam a tuti szállást, ahol maradhatok vagy másfél hetet).

 A fejlődés egyik jele, hogy rengeteg ellenőr van a villamoson. Emlékszem, régen sosem volt jegyem, mert nem tudtam, hol kell vennem, de soha nem is merült fel, hogy kéne egyáltalán. Mármint a közlekedési társaság részéről nem merült fel. Mostanra viszont elhelyeztek angol nyelvű feliratokat, hogy a vezetőtől kell vennem. Egy darabig morfondíroztam rajta, majd addigi gyakorlatommal szakítva vettem egyet. A következő megállónál fölszállt két kaller bordó Telesport zakóban, meg egy közterületes, holland feliratú közterületes kabátban. Ettől kezdve az lett a hobbim, hogy veszek jegyet, és ötből háromszor el is kérték.

Első este lementem a már említett régi törzshelyemre, ami a belváros szívében van, de turisztot még sosem láttam ott, mert nincs kiírva semmi, csak be kell nyitni egy jelöletlen ajtón. Megállt az idő, mint egy Tarr Béla gyorsbüfében. Minden pont ugyanolyan volt, mindent átható tömény cigiszag, és ugyanaz a néni. És persze ugyanaz a pálinka. Gondoltam, a régi szép emlékekre való tekintettel bepróbálkozom egy travaricával. A nő lenézően legyintett, majd felkiáltott, hogy „sliva!”, és kérésemnek esélyt sem hagyva tolta elém a bő feles szilvát. Fasza volt, mint mindig, gondoltam, ezen akkor túl is vagyunk, jöhet a travarica. Ott látom a pulton, kár lenne kihagyni. Szóval kértem egy travát. Nyilván én vagyok a bolond, a nő megint lenézően legyintett, azt mondta „sliva”, és már nyúlt is a hűtőben lévő kokakólás műanyagflakonért, és töltötte a következő szilvát. Az kizárt, hogy emlékszik arra, évekkel ezelőtt miket műveltünk és mennyire túltoltuk a bicajt a sok travaricától. Mindenesetre értettem a leckét, és soha többet nem ejtettem ki a számon, hogy travarica. Viszont mivel dolgozni jöttem, és közben abbahagytam a dohányzást is, mindenképpen el akartam kerülni, hogy visszaszokjak a reggeli dorbézolásokra, úgyhogy ha arra járok, sunnyognom kell, nehogy behívjanak.

Ma régi álmomat váltottam valóra és megnéztem az olimpiai létesítményeket. Mivel esett az eső és köd volt, egy lélek sem járt arra a hegyek között, ezért inkább King mester filmjei jutottak eszembe, semmint a téli sportok. Különösen akkor, amikor a vendéglátóm elvitt egy parányi zsákfaluba, onnan is tovább egy erdei úton egy lakásétterembe, ami zárva volt, majd kinyitották, és egy egészen középkori felszereltségű és hangulatú szobába vittek, és hozták a frissen sült túrós bureket meg az erdei spenótlevest. Valójában ez volt az egyik legjobb élmény, a másik meg a szerda esti Sepultura, amit utoljára 20 éve láttam Budapesten egy eléggé más felállásban. Azóta annyi lemezt adtak ki, hogy régi számot már nem is játszottak, csak az Inner Self-et meg a Dead Embyonic Cells-t, mondjuk ezért a kettőért pont megérte elmenni. Mindenesetre úgy tűnik, a kevésbé mainstream zenekarok időnként elkanyarodnak erre, jövő héten pl. Crowbarra megyek.

Mára ennyi, bánatos vagyok kicsit, hogy nem tudok minden élményt megosztani veletek, de amióta nem függetlenkalandozgatok, azóta a sok beteg sztori is elkerül (leszámítva Líbiát meg Afganisztánt, meg talán Etiópiát), pedig Ukrajnában is volt igen komoly csapatás az utóbbi hónapokban. De azt talán legközelebb egy villámposztban.

somewhere in europe

Enver szerette népét: bunker és krómbánya

Kíméletlen a verseny a megtisztelő „Európa legelbaszottabb állama” címért. Ha a Balkán és a keleti peremvidék nem játszana, Magyarország simán vinné a díjat, így viszont lenyomják a dobogóról olyan országok és egyéb kétes entitások, mint Moldova és Transznyisztria, Bosznia-Hercegovina, különösen a benne lévő Republika Srpska, vagy éppen Fehéroroszország. És ne feledkezzünk meg Albániáról sem, ami még egy magunkfajta keleti ízirájder számára is kellemesen távol esik Európától.

Ugyan nem vagyok otthon Szicília hegyei között, és nem tudom, manapság hol járnak az emberek puskával a vállukon Európában, de feltételezem, hogy Albánián kívül máshol nem nagyon. Már a negyedik utam volt arrafelé, mégis csak most tűnt fel, hogy a vidéken élő arcok a legnagyobb természetességgel csapják hátra a sörétest, amikor kicsit elbaktatnak otthonról. Északon, a hegyek között ez pláne nem tűnt fel, viszont a Durrestől, az ország legélvezhetetlenebb, mert legfelkapottabb üdülővárosától délre vezető „autópálya” mentén nem lehetett nem észrevenni a fegyveres arcokat. Később az Ohridi tó melletti Pogradec peremén is volt olyan fószer (egész pontosan tizenéves kölök), aki puskával a vállán kvaterkázott a rend őrével. Addigra már bejártuk Dél-Albánia gyakorlatilag összes burkolattal rendelkező útját, és arra a következtetésre jutottam, hogy nekem is kéne valami lőfegyver. Persze nem szélsőséges republikánus nézeteim miatt, hanem a veszettül sok kóbor állat távol tartása végett. Hatalmas kutyák hatalmas falkákban poroszkálnak az utak mentén, és rengeteg rossz tapasztalatom van már velük kapcsolatban. Hogy mennyire összetartanak, azt hazafelé úton láttam: eddig azt hittem, csak a South Parkban vannak homo állatok, de amikor négy kutya ragadt össze vonatba az út mellett, akkor rájöttem, hogy nem.

Ez a fegyverdolog nem újdonság az albánoknál. Egyrészt ott volt nekik a vérbosszú intézménye, amit a törzsek követtek el egymás ellen, másrészt komoly arzenált zsákmányolt össze mindenki, aki nem volt rest felnyomni a laktanyák fegyverraktárait a ’96-os piramisjáték összeomlását követő zűrzavarban, amikor az ország kétharmada veszítette el minden megtakarítását. Az előbb említett vérbosszúra a tipikus példát Nopcsa Ferenctől idézik leggyakrabban, amikor megkérdezett egy shalei arcot, milyen a viszony Shalë és Nikaj között. "A viszonyok se nem jók, se nem rosszak. Ha valamelyik törzs tagja a másikat lelőheti, megteszi, de ezenkívül nincs különösebb konfliktus közöttünk." – válaszolta a megkérdezett hegyi úriember, nyilván valami medveölővel a vállán. Még szerencse, hogy a vérbosszú férfijáték volt. Így aztán a nők művelhették a földeket, őrizhették a nyájat meg hordhatták a tápot a hatalmas kőházban recegő jóembereknek.

Amikor elmeséltük a puskás emberes sztorikat Edinek, tiranai barátunknak, nem lepődött meg túlságosan. Az ő családja is beszerzett vagy tucatnyi Kalasnyikovot a piramisjátékos időben, de aztán szépen beszolgáltatta mindet a kormányzatnak, amikor az végre jó ötletnek gondolta, hogy begyűjtse egy részét – mellesleg nem sok sikerrel, hiszen egy év múlva kitört a koszovói háború, és biztos, ami biztos alapon jól jött az AK az előszobaszekrényben. Edi bátyja akkor kiképzőtiszt volt egy albániai titkos kiképzőtáborban.


A címben említett Enver szereti népét persze humor. Enver Hodzsa még akkor is hardcore sztálinista maradt, amikor Hruscsov desztálinizált. Ekkor Maóhoz fordult, tőle lenyúlta a kulturális forradalmát (ekkor lerombolta, tornateremmé, szállodává, raktárrá alakította Albánia mecsetjeinek és templomainak 95 százalékát), majd amikor Maó meghalt, a kínai modell is elkurvult számára. Ennek köszönhetően sikerült elérni, hogy Albánia legalább olyan elzárt hely volt, mint Bhután: turisták nem léphettek be Albániába, a rendszerváltás előtt 500 autó volt az egész országban, senkinek sem lehetett tévéje, külföldi rádióadó hallgatásáért pedig 10 év krómbánya volt a büntetés. Mármint kényszermunka krómbányában. Az országot 1990-ben kötötték rá a nemzetközi telefonhálózatra.

Az 500 autó pár év alatt felugrott félmillióra, ami testvérek között is ezerszeres növekedés. Hogy profi módon el tudják látni a végtelen keresletet, a maffia vette kézbe az ügyet, és nyugatról lopott gépeket terített az országban (közben arra is volt gondjuk, hogy pár téeszt marihuánafarmmá alakítsanak át, csak hogy teljes legyen a tuti). A végeredmény közismert: az autók minimum 40 százaléka Mercedes, és mindenki úgy vezet, mintha csak most tanulta volna. Index, sávok, kivilágítás, tükörhasználat – csupa olyan női dolog, amire egy rendes albán ügyet sem vet. Cserébe viszonylag könnyű belefutni felborult kamionba, meg mindenféle olyan balesetbe, amit nyugaton kizárólag ittas vezetéssel sikerülhet összehozni.

Nagyrészt ennek köszönhető, hogy időnként halálpara vezetni Albániában. Főleg éjszaka. Mire egy másnaposságot követően átjutottunk Koszovóból az albániai Kukesbe, kis híján ránk sötétedett. Kinéztünk egy nagyon tuti hegyi utat, majd megkérdeztük, hogy lehet eljutni oda. A rendőr visszakérdez: problem? Igazából, csak turisták vagyunk. Rendőr legyint, kocsival felvezet a megfelelő irányba, majd magunkra hagy. Fél órával később, kevesebb, mint 10 kilométerrel odébb visszafordulunk. No rruga, nincs út, magyarázzák a helyiek, majd kiderül, hogy van út, 120 kilométer, 7 óra kocsival, ha éppen járható. Igaza volt a rendőrnek, problem. Irány Tirana a zsír új autópályán.

A zsír új autópálya zsír új. Vagyis nincs még készen egészen. Az 5700 méteres alagút megspórol egy félórás szerpentint. Az egyik lezárt irány, illetve a szembejövő sávot megosztó olajoshordók nem sokat segítenek a száguldozásban. Szakad az eső, egy óra után először reflektorozunk, amikor kiderül, hogy néhány tucat méterrel előttünk kivilágítatlan merci parkol az egyetlen sávban, a csomagtartó körül emberek. Reflektor nélkül derékba törnénk őket, hatalmas mázlijuk van, szemből sem jön semmi, pont ki tudjuk kerülni az öngyilkos brigádot. Ettől kezdve agyhalasztó koncentráció, nagyon várjuk már az első Tirana Beert.

Az autók számának fent említett ezerszeres növekedése nyomot hagy Tirana utcáin. Nincs parkolóhely. Sehol, soha. A kétsoros parkolás működik, de általában a második sor is tele van. Végül félig beszabálytalankodunk egy bolt elé. Szállásunk egy magánlakás egyik szobája, 30 euróért adja a jóember a Blloku, a vigalmi negyed peremén. Jó biznisz ez, egy háromszobás lakást teltház esetén napi 90 euróért lehet kiadni. De ha csak a harmadát veszik ki, az is 900 euró egy hónapra, ami azért nem rossz fizu a tiranai átlagot tekintve (ami mellesleg annyi, mint Magyarországon, hogy valami jót is mondjak).

A terv Albánia déli részének bejárása. Napi 200 kilométer, 6-7 órás menetidővel, cigiszünettel, kávészünettel, fényképezéssel. Vlora, Szaranda, Girokaszter, Korcsa, Tirana az útvonal, mindenféle hegyi úton keresztül. Olyan elvetemült helyeket érintve, mint a görög határon lévő, egyébként mindentől távol eső Leskovik, ami leginkább egy szibériai Gulág mellett kinőtt kisvárosra hasonlít, ahol több a kutya, mint az ember, és a lakótelepi erkélyeket téglával építették be a cigányok. Leskovik előtt rátaláltunk a szénégetőkre. Bunkerekben élnek a hegyek között, jó levegő, sok pálinka, szénnel a bunkerfalra karcolt naiv baszós jelenetek segítik az embernek maradást. Leskovik után pár óra szerpentin, majd Erseke, ahol megállunk egy kávéra. Ember sehol, annyi hírértékünk van, hogy egy helyi nőszemély elkezd kitartóan mesélni egy történetet, amiből az derül ki, hogy volt már Londonban vagy a gyereke volt már Londonban, vagy látott már olyat, aki volt már Londonban, vagy csak hallott Londonról. A „város” tartományi központ, kocsival két perc átmenni rajta, de az első perc után majd megőrültem az unalomtól és a kilátástalanságról, úgyhogy csak a kávé utáni vágy segített ott maradni úgy tizenöt percig. Korcsa meg egy vicc: egész Albánia büszke rá, azt mondják, az egy kulturált hely. Sőt, a legkulturáltabb hely. Ezt a kulturáltságot nem tudtuk tetten érni. A helyiek azt mondják, „az oktatás”. Hogy az onnan érkezők aktívabbak az iskolában. A cigány lovat vonszol az út mellett, a fóliaputrijához. A Grand Hotel recepciósa szerint van kétágyas szobájuk. Azt nem tudja mennyi, de megkérdezi. Elmegy. 25 euró. Öt perc után fojtogat Korcsa, lépünk inkább Voskopojéba, amiről jókat ír a megbízhatatlan és pontatlan Holy Planet. (Aki a Lonely Planet Nyugat-Balkán kiadványát magyarra fordította, kézzel írt levélben kérjen elnézést mindenkitől, aki pénzt adott a könyvért. Az az ember sajnos magyarul nem (sem?) tud.)

Voskopoje legfeljebb 200 fős falu a hegyek között. Egykor tartományi központ volt, a 17. században 35 ezren lakták állítólag, aztán a sorozatos rablóhadjáratoknak hála, elnéptelenedett. Az épületeknek nyomuk sincs, csak pár templom emlékeztet a szebb múltra. A helyiek síparadicsomot akarnak csinálni belőle, de az egész olyan reménytelenül elbaszott, hogy legfeljebb Stephen King érezné jól magát egy ilyen elhagyott helyen, de ős is csak egy hosszú hétvégére. A hatalmas szállásunkon ketten vagyunk. Három emeleten az összes szoba nyitva. A kertben két husky, az egész épületben egyetlen ember rajtunk kívül. Az útikönyvírók valami egész különleges tripben lehettek, hogy láttak fantáziát ebben a szürreális faluban. Másnap Tirana.


Útközben kocsit mosatunk, az albánok nagyon jók ebben. Két és fél euróért kefével, samponnal alaposan lecsutakolja, a kerékdobot belül is, kiporszívózza, a szőnyegeket kiporolja, a műszerfalat letörli. Legalább százezer autómosó van az országban, és mint megtudjuk, a londoni autómosók túlnyomó többsége is albán kézben van. Ahogy Ford Fairlane is megmondta, valamire érdemes specializálódni.

Útba ejtjük az Ohridi tavat és Európa egyik legzseniálisabb autóútját, a vagy ezer méter magas hegygerincen kanyargó ösvényt Elbaszan (nomen est…) és Tirana között. Végül beszippant Tirana. Mondják, a Tirana és a Teherán szó ugyanonnan ered. Nos, ez igazából tökmindegy, a két város közti hasonlóság már nem annyira – azt leszámítva, hogy amíg Teheránban olyan 15 millióan, addig Tiranában csak 7-800 ezren élnek. Mindkét város fölött a város méretéhez passzoló hegy magasodik, ahova telekabinnal lehet följutni. A forgalom őrült, parkolni lehetetlen, a rendőr semmit sem csinál, és egyik városnak sincs folyója. Amiben az albánok többet tudnak nyújtani, az a kiszolgálás. Zseniális és olcsó éttermek, kávézók váltják egymást. Ugyanannyi ember ugyanannyi kocsmában, mint Budapesten, csak a népesség kevesebb, mint a fele. Két kocsma között nem pékség van, hanem egy harmadik. Egyik este elballagtunk a diáknegyedbe. Miután alaposan belenéztünk a New Amsterdam nevű bárba, elcsíptük a menzát. Vietnámot megszégyenítően olcsó. Hárman hülyére ettük magunkat 5 euróból. Ebben volt háromféle húsétel, két krumpli, kenyér, saláta, sajt, caciki, egy teljes asztalnyi kaja. A legdrágább tétel 90 eurocentbe került…

Fura, hogy az albánok nem rúgnak be. Először is nem láttam részeg embert, legalábbis vállalhatatlanul részeget nem. Mindenki szorongatja egy szem poharát és szürcsöli a sörét, de 3-4 után mindenki abbahagyja. Ahhoz képest, hogy átlag kocsmában 100 forint a feles, lehetne több szeszhulla is országszerte, például Ukrajnában vagy Kínában nagy királyság reggel sörrel a kézben esni-kelni látni a helyi arcokat. Persze lehet, hogy a szénégetők megadják a módját a hegyek közti bunkerjukban, a szénnel rajzolt puncik között. Kezdem magam szégyellni a hatos éjszakain hordott népek miatt, persze nem komolyan, mert néha én is része vagyok.

Turistát a 10 nap alatt láttunk ötöt, három backpackert Tiranában, kettőt valahol a tengerparton stoppolni, na meg pár nyugdíjas németet Girokaszterben. Emellett két idős hölgy biciklizett a hegyekben. A szezon után meglepően nyugodt ország. Már elég alaposan tudom, hova fogok visszamenni legközelebb. Látnivalókat tekintve Albániában van úgy minimum hathetes potenciál – ennyi idő alatt elég alaposan be lehet járni. Hogy ez miért nagy dolog? Mert az egész ország akkora, mint a Tiszántúl fele, területét tekintve kisebb, mint BAZ, Szabolcs, Hajdú-Bihar, Békés és Heves megye. És ebbe belefér minden.

war tourism

Talán már találkoztatok a témával, mindenesetre a Spektrum magazin mostani számában összeszedtem, ami eszembe jutott...

Ha egy adrenalinfüggő világgá megy…

Wingsuit, bungee jumping, katonaság, küzdősportok, paintball, sziklamászás, autóversenyzés. Közös bennük, hogy több-kevesebb adrenalinlöketet adnak művelőiknek. Ha profi az ember, biztosan életben marad, feltéve, hogy a technika megbízható. A háborús turizmus esetén sem rosszabb a helyzet. Csak ott néha nem mi döntünk.

Rengetegen írtak már könyveket veszélyes helyekről. Az 1860-as években Vámbéry Ármin napról napra szembenézett a halállal, hogy európai gesztusai vagy az álmában beszélése elárulják őt az akkor még szigorúan elzárt, fehérek számára életveszélyes Közép-Ázsiában. Aztán szép lassan megnyílt a világ, és a fehér ember betette a lábát valamennyi kontinens legtöbb zárt közösségébe, és többé nem voltak teljesen idegenek. 1943-ban Stein Aurél bejutott abba az Afganisztánba, ahol nem tűrtek meg az európait – főleg nem egy brit állampolgárt. Száz évvel korábban kiirtották a teljes brit kontingenst, mindössze egyetlen túlélőt hagyva hírmondónak, de az azt követő afgán-brit háborúk bebizonyították: a területet el lehet foglalni, de megtartani már nem tudják.

A modern háborúk hadigépezetei is befogadták a civil potyautasokat, az újságírókat és fotósokat. Eleinte válogatás nélkül hullottak az tudósítók és a katonák, de ahogy megváltozott a háborúk természete, és egyre kisebb lett az emberveszteség, úgy a katonákkal mozgó újságírók is egyre nagyobb biztonságba kerültek. Ma már a katonák közé beépített zsurnaliszta szinte turistaúton érezheti magát, igazi veszély közelébe nem engedik, és a háborúk szagát csak elbeszélésekből ismeri. A többség legnagyobb kalandja egy-egy rálövés, ami azért elég messze áll a háborútól. A hadseregtől függetlenül mozgók viszont még mindig azok az őrültek, akikről Robert Capa, vagy Ryszard Kapuściński szólt jópárszor. Őket senki sem védi. Ezek az emberek dolgoznak. Talán még náluk is rosszabbak, akik nem is dolgoznak. Ők a háborús turisták.

Háborús turizmus

Mindez nagyon veszélyesnek hangzik, és néha az is. „Rendes” háborúba – amikor reguláris hadsereg áll szemben egy bármilyen helyi erővel – nehéz belekerülni. Az amerikai vagy nemzetközi erők vigyáznak az őrültekre, és igyekeznek távol tartani a konfliktusoktól. Akit elkapnak, azt gyorsan elzavarják az országból, vagy átadják olyan szervezetnek, amelyik ugyanezt teszi velük. Ugyanez megtörténhet akkor is, amikor egy lázadó csoport nem tud mit kezdeni az emberrel. Mert a magányos turista élete nem könnyű. Pontosabban veszélyben maradni nem könnyű. Ha az ember nem rejtőzködik, gyorsan belefut egy ellenőrző pontba vagy egy járőrbe, és attól kezdve vagy áldozat, vagy fogoly, de legtöbb esetben egy oda nem illő entitás, akit gyorsan elküldenek valami biztonságosabb helyre. Ilyen értelemben tehát nem létezik háborús turizmus, csak annak a kísérlete. Amit ma annak nevezünk, az valójában a háború sújtotta országban vagy régióban való kalandozás, ami kényelmesen letudható valódi veszélyhelyzet nélkül – szerencsés esetben.

Az ilyen fajta turizmusnak jelenleg a legjobb példája Afganisztán. Papírforma szerint ugyan 2001 ősze óta háború dúl (vagy éppen tagadják azt, és alacsony intenzitású konfliktusnak nevezik), ez azonban véletlenül sem gátolja meg azokat az utazókat, akiknek „épp útba esik” az ország. A hátizsákos turisták általában jól bejáratott útvonalakon járják a világot, de szép számmal akadnak olyan renitensek, akik nem kérnek a tömegturizmus hangyajárataiból. Afganisztánon átkelni a létező leglogikusabb megoldás Pakisztánból Üzbegisztánba, vagy éppen Tádzsikisztánból Iránba: az út erre a legrövidebb, az adminisztráció erre a legkevesebb, és a vízum is lényegesen olcsóbb, mint Közép-Ázsia bármely más országába. Pontos adatok nincsenek, de évente több tucatnyian biztosan használják ezeket az útvonalakat, amelyek ugyanolyanok, mint bármely más országban. Csak éppen jobban körül kell nézni…

Túlélés rutinból

Veszélyes helyen utazni nagyobb körültekintést igényel. Előtte nem árt olvasni a híreket, és hallgatni a helyiek tanácsaira. Általában ők a jól értesültek. Ők tudják, a szóbeszéd szerint merre járnak a fegyveresek, vagy éppen merre van aknamező. A civil külföldiek pedig abban tudnak segíteni, hogy merre találunk biztonságos szállást, és honnan tudunk sört szerezni. Kabulban például nincs háború. Időnként vannak robbantások, esetleg lövöldözés, emiatt célszerű messzire elkerülni a többcsillagos szállodákat és a nemzetközi szerezetek irodáit, a legtöbb részen azonban nincs gond. Taxival vagy lerobbant civil autóval közlekedni sokkal kevésbé feltűnő, mint katonai járművekkel vagy a nemzetköziek hatalmas terepjáróival. Persze ha Kandahárban történik ugyanez, az ország déli részén, akkor talán már bajban vagyunk. Ott rosszabb a biztonsági helyzet, mint északon, Mazar-i Sharifban. De ugyanez igaz bármelyik rossz hírű országra. A háború sehol sem totális, egész országrészeken lehet keresztülvágni mindenféle konfliktus nélkül.

A helyiek vendégszeretetére is lehet számítani. Legrosszabb esetben kémnek néznek (az tényleg a legrosszabb eset, gyanú esetén kivégzés a legvalószínűbb megtorlása), de ha valakik vendégül látnak, attól kezdve biztonságban van az utazó. Ennek a fajta vendégszeretetnek számtalan forrása van. Lehet a kíváncsiság, a vallás, az emberség, vagy éppen az íratlan szabályok, esetleg mindegyik egyszerre. Évekkel ezelőtti heráti látogatásomkor tanácstalanul álldogáltunk sötétedés előtt. Az egyik emeletről tucatnyi szakállas alak bámult. Mutattuk nekik, éhesek vagyunk, és aludni akarunk. Azonnal meghívtak. Vendéglátónk pakisztáni pastun kamionsofőr, hosszú szakállban és shalvar kamezben. Kisebb tömeg ült körbe kíváncsi tekintetekkel, miközben próbáltunk beszélgetni. A mi pastun emberünk félreérthetetlen jelzéssel mutatta: megöl minden amerikait, megöl minden britet, megöl minden keresztényt, és Omár molla a legfőbb vezér. Egy tálibbal hozott össze a sors. Rajzoltunk neki térképet, megmutattuk rajta hazánkat, Madzsarisztánt. Tudtuk, biztonságban vagyunk: a pastuk íratlan kódexe, a pastunváli megvédi a vendéget. A befogadó házigazda életével felel a vendégért, amit annyira komolyan vesznek, hogy szükség esetén az ellenségüket is megvédik, ha úgy adódik.

Valóság vs. média – ahol valódi a veszély

A magyar sajtóban és a lányok előtt is rendkívül népszerű lehet az ember, ha egy rossz hírű országot automatikusan veszélyesnek állít be. Az esetek többségében ilyenkor tudatlanságról vagy imázsépítésről van szó, semmint valódi veszélyről. Robbantás vagy lövöldözés bárhol előfordulhat, és eszünkbe sem jutna veszélyre hivatkozva lemondani egy amerikai, londoni, madridi vagy egyiptomi utat, mint ahogy Magyarországot sem tartjuk annak a lángoló tévészékház képei vagy az utóbbi időszak sorozatgyilkosságai miatt. Ebben az esetben sokkal inkább terrorfenyegetettségről vagy rossz közbiztonságról beszélünk, nem pedig totális veszélyről. Ha körbenézünk a térképről ismerős nevű konfliktuszónákban, láthatjuk, hogy ma már nem jellemző a hosszan tartó nyílt összetűzés. Koszovóban évekkel ezelőtt véget ért a háború, Csecsenföld fővárosa, Groznij újjáépült, és turistacélponttá akarják fejleszteni, Irak északi részére már két éve visznek turistákat, a szudáni Darfúrba pedig olyan körülményes civilként eljutni, hogy nem is érdemes vele legálisan próbálkozni. Észak-Koreában tökéletes a közbiztonság, és bárki bejuthat, aki a megfelelő utazási irodának leszurkol ezer eurót, és kirepül Pekingbe, és a szintén diktatúraként számon tartott Türkmenisztánba is könnyű a beutazás annak, aki megveszi a vízumot, és elintézi a szükséges adminisztrációt.

Az utóbbi évszázadok történelme úgy hozta, hogy a legtöbb frusztráció és a legnagyobb szegénység Afrikát sújtja. Puccsok, katonai diktatúrák, népirtások, polgárháborúk zilálták szét a kontinenst, demokrácia pedig legfeljebb mutatóba alakult ki egy-két államban a közel félszázból. Tucatnyi országban a korrupció, az erőszak és a törvénytelenség a norma, ezeken a helyeken valóban bele lehet csúszni veszélyes helyzetekbe. A világ legkevésbé ismert kontinense Afrika, nem tudunk sokat az ottani erőviszonyokról, nincs diplomáciai vagy katonai beágyazottságunk, ezért reálisan nézve ott a legkönnyebb bajba keveredni. Itt már nem magától értetődő, hogy a legtöbb helyi kedves és segítőkész egy nála sokkal gazdagabb fehérrel.

Posztháborús övezetek

A háborút követő konszolidáció ideje évtizedekre tehető. Ahol komolyabb háború dúlt, ott nem múlt el nyomtalanul. Ezeken a területeken nyíltan vagy rejtetten, de megmaradnak az etnikai konfliktusok, illetve a harcok fizikai nyomai, a szétlőtt házak, falvak, na meg az aknamezők. Megfelelő beállítással és felkonferáló szöveggel évekkel egy háború vége után is könnyedén el lehet hinteni azt az érzést, hogy a helyszín nem biztonságos. Sokfelé egy városban él több nemzetiség, és egy pillanat alatt kirobbanhat egy kisebb konfliktus – gondoljunk csak a koszovói Kosovska Mitrovicára, ahol számunkra apróságok miatt esik egymásnak a szerb és az albán, ami aztán az ENSZ rendőreinek a beavatkozása fékez meg. De hasonló a konfliktus Észak- és Dél-Szudán, Afganisztán etnikumai, vagy éppen Irakban a kurd-arab vonalon.

A posztháborús övezetek másik rákfenéje az aknamező, ami határainktól kétszáz kilométerre már komoly veszélyforrás. Néhány éve egy holland turista robbant fel a tökéletesen biztonságosnak tekintett Horvátországban, és a Szarajevó körüli dombokon sem lehet össze-vissza kirándulgatni. Az aknaszedés rengeteg időt és pénzt igénylő munka, a 35 éve véget ért vietnámi háború nyomai a mai napig megkeserítik a laoszi határon élők életét. De ugyanez a helyzet az Irak-iráni határon, Afganisztánban, Angolában, vagy akár a tömegturizmus által letaposott országnak számító Kambodzsában.

Veszélyes béke – közbiztonság, szegénység, korrupció

A veszélyérzet nemcsak a háború által megtépázott területeken, hanem a központi kormányzattól távol eső vidékeken, illetve a kilátástalanság elől menekülő milliók által felduzzasztott városokban is előjön. A legtöbb afrikai vagy latin-amerikai metropoliszban egyáltalán nem tanácsos sötétedés után egyedül bóklászni, különösen a külvárosokban és a közvilágítás nélküli negyedekben. Van, ahol a piros lámpánál nem jó megállni, mert ott a legnagyobb a rablás esélye. Ebből a szempontból a mexikói Ciudad Juárez, vagy a brazíliai Sao Paolo sokkal több áldozatot követel, mint a mai Kabul vagy Bagdad, vagyis a statisztikai adatok alapján veszélyesebb helynek tekinthetjük. Persze kár lenne elkerülni ezeket a városokat pusztán rossz hírük miatt. Ha ragaszkodunk néhány alapszabályhoz, jó eséllyel kimaradunk az erőszakból, vagy csekély veszteséggel esünk túl rajta.

Ki a célpont?

A leginkább nyugtalanító fenyegetés a terrorizmus körébe tartozó robbantások, valamint az emberrablás. Egy háborús térségben a katonák a célpontok, a civileket általában békén hagyják, mert ők segélymunkásként vagy adminisztrátorként vannak jelen, nem pedig harcolni érkeztek. Turistát ölni viszont politikai cselekedet, üzenet. Egy katona vagy egy helyi lakos meggyilkolásának nincs hírértéke, egy civil turistának viszont annál inkább. A terrorszervezetek a turisták fenyegetésével komoly csapást tudnak mérni az államra, hiszen a beváltott fenyegetésekkel egy időre töredékére csökkenthetik a turizmushoz kapcsolódó bevételeket. Az utóbbi években Mali, Mauritánia, és Algéria határvidékén raboltak el tucatnyi turistát, elsősorban isten háta mögötti helyeken utazgató terepjárós nyugatiakat. Közülük többeket megöltek, és hatásukra Dél-Amerikába költözött a legnagyobb sivatagi autóverseny, a Párizs-Dakar is.

Az útikönyvek nem segítenek

A legtöbb útikalauzt normális emberek írták normális embereknek, akik nem kockáztatnak fölöslegesen. A háború sújtotta vidékekről nincsenek benne pontos és megbízható információk. Leggyakrabban egy korábbi kiadás feljavított verziója jelenik meg, amit a lehetőségeikhez mérten leellenőriznek. A legnagyobb útikönyv-kiadó Nyugat-Balkán könyvében például hat oldalon tárgyalják Koszovót, és az elején megjegyzik, hogy személyesen nem utaztak oda, csak telefonon ellenőrizték az adatokat. Ugyanennek a sorozatnak az Afganisztánról szóló könyve már sokkal részletesebb, de az ország legzűrösebb déli és keleti részét nyolc lapon letudja, miközben a másik feléről tízszer annyi információt ad. A jelenség oka, hogy túl gyorsan változnak a veszélyek és a veszélyzónák. Hogy Afganisztánban hol van biztonságban az utazó, az nagyban függ az épp aktuális hadművelettől, az évszaktól, a legfrissebb politikai eseményektől vagy a földrajzi helyzetétől, vagyis napról napra, völgyről völgyre, faluról falura más a helyzet. Az útikönyv ennek ellenére jó barát: legalább abban segít, hogy egy ismeretlen városba érkezve hol találunk biztonságos szállást. A többi meg majd kiderül ott…

Szomália, a legveszélyesebb
Arról bármennyit el lehet vitatkozni, melyik régió mennyire számít veszélyesnek, Szomáliával kapcsolatban viszont abszolút az egyetértés. Afrika szarván tizenkilenc éve nincs központi hatalom, az utcákat, városokat fegyveres klánok uralják. Az országhatárokat lezárták a szomszédok, a tenger felől a kalóztevékenység rettenti el az arra járókat. Eddig több mint félmillióan estek áldozatul az összecsapásoknak és a nyomornak. Egy nyugati életben maradásához nagyjából napi 1000-1500 dollárra van szükség, amit egy különböző klánokból összeválogatott fegyveres csoport bérlésére kell fordítani. A csapat nem állhat egy klán tagjaiból, mert akkor az ellenséges klánok támadhatnak, valamint a lefizetett klán is elrabolhatja a megbízót. De ha valaki már minden országot bejárt, kivéve Szomáliát, annak talán megér ennyit az egy-két napos városnézésért a világ legveszélyesebb városában, Mogadishuban.

12-88

A Human Security Report Project idei legújabb, „A háború csökkenő ára” című jelentésében megállapítja, hogy a konfliktusokkal sújtott országok, mint Szudán, Uganda, Sri Lanka, India, Indonézia, vagy a Kongói Demokratikus Köztársaság területének relatív kis területére terjednek ki az összecsapások. Az általuk megvizsgált 11 szubszaharai állam háborúinak pedig átlagolták a területi kiterjedését, és azt kapták eredményül, hogy az országok területének mindössze 12 százaléka érintett a súlyos harcokban. A maradék 88 százalékon zavartalanul folyik a hétköznapi élet.

on the road again

Újra szól a hatlövetű


Elnézést kérek mindenkitől, aki többé-kevésbé követte az itt zajló eseményeket, hogy negyed évre elhanyagoltam ezt a küldetést. Ígérem, belátható időn belül folytatódik a show. Lesz megint végtelen buszozás, reménytelen határátkelések, hegymászás, sivatagi csavargások, nomád törzsek, és mindenféle "egzotikum".

Először is - hogy magyarázzam a bizonyítványom - írtam egy jó kis könyvet az eddigi tapasztalatokból. Arról, hogyan tudsz utazni, vízumot szerezni, alkudozni, repjegyet vadászni, szállást keríteni, stoppolni, elkerülni a zaklatásokat, kommunikálni, bizalmat építeni, ingyen lakni, túrázni, hogy mit ne felejts otthon, mit vigyél magaddal, mikor utazz, hova menj, és számos ehhez hasonló kérdésről. A stílus a blogé, a szerkezete magazinos, úgyhogy ha a főnököd kiküld egy hónapra Szudánba melózni, már tudod, miből fogsz felkészülni. Már csak egy dolog van hátra, találni egy kiadót...


A téli depresszió után az első állomás idén is a királynő születésnapja lesz Hollandiában. Ezt a pár napot két hónapos iráni túra követi, aminek a legfőbb küldetése egy fotókiállításhoz szükséges anyag lefényképezése lesz a Zagrosz nomádjai meg a teheráni ifjak között. Ha minden jól alakul, néhány ember utánam jön Iránba, és egy Damavand-mászással és egy könnyed Iszfahán-Jazd körülnézéssel fejezzük be a túrát. Be lehet szállni, vagy az ikaland honlapján, vagy nálam lehet jelentkezni, bármilyen infót megadok. Mire hazajövünk, addigra már úgyis nyár közepe lesz, és mindenkire ismét rátör a mehetnék.

Addig is egy kis ízelítő az iráni túrázáshoz: a képeken látható Lar tó az 5671 méteres Damavand mellett nyugatra található alighanem mesterséges vízfelület, 2400 méterrel a tengerszint felett. Innen lehet gusztustalan képeket készíteni vulkán-hegyvidék-tó-virágos mező-legelő állatok témakörön belül.

Idén egyébként újabb, még gyorsabb, még olcsóbb kiutazási opcióval bővült a Budapest-Isztambul viszonylat. Most még nem késő tervezgetni, íme a jelenlegi favorit.

Hetente párszor reggel 6:45-kor indul egy busz Szófiába a Népligettől, ha jól emlékszem a Hamburg-Szófia járat áll meg kis időre Budapesten. A buszjegy egy irányba 10900 forintba kerül. Szófiába este 7-re ér, és onnan 8-kor és fél 9-kor is indul busz Isztambulba 40 illetve 50 leváért (20-25 euró). Ez oda-vissza tehát nagyjából 32 ezer forint, és két okból is kellemesebb a vonatozásnál: egyrészt a 30-32 óra helyett 24 alatt kiérhetsz a Kék mecsethez, másrészt a közvetlen vonatjegy idéntől az eddigi két hónap helyett egy hónapig érvényes csak, ezért ha hosszabb utat tervezel, csak egy irányba tudod fölhasználni. Egyébként az Orangeways indított Budapest-Belgrád járatot 1900 forint per irányos áron, ami szintén nagyon barátságos bevezető egy balkáni kiruccanáshoz - erre nyáron még visszatérünk.

Mára ennyi, jó tervezgetést, agyalást, számolgatást a nyári kóborlásokhoz. Irán után minden bizonnyal lesz egy-több balkáni kitérő is, az albán hegyvidék illetve Macedónia van célkeresztben.

OFF:
Ja, és egy mondat a tegnapi választásról: mi magyarok ismét bebizonyítottuk, hogy minden intolerancia és széthúzás ellenére nagy tömegben bölcsen döntünk. Tényleg mindenki azt kapta, amit megérdemelt.

West Balkan Tour Again. And Again…

Albán Alpok

Megvert az Isten a MÁV-val meg a szerb vonatokkal. Alapvetően imádok vonatozni, lehet közben olvasni, aludni, na meg hatalmasakat piálni. De néha túl nagy az időveszteség. Eszterrel elhatároztuk, hogy szokásos éves nyaralásunk helyett egy kevésbé hosszú útra, kevésbé távoli, de legalább annyira szórakoztató helyre megyünk: Albániába.

Az eredeti terv ugyan Szlovénia volt, de néhány letöltött kép alapján elment tőle a kedvem. Ezeken ugyanis nem volt más, mint a gyönyörű tájban kiépített kempingek, német családok lakókocsijai, és hatalmas tömeg mindenfelé. Nyoma sincs embermentes természetnek. Így aztán eltoltuk beláthatatlan időre.

Tehát a vonatozás: a Budapest-Belgrád hihetetlen, emberi agy által befoghatatlan háromszázvalahány kilométerét (kocsival 4 óra) nem egészen 10 óra alatt sikerült abszolválni – igaz ebben volt némi késés, vagyis inkább kocogó tempóban haladás. Belgrádban már szólnom sem kell, a pályaudvar melletti éjjelnappali kocsmában azonnal hozzák a kávét és a prepecsenyica nevű helyi pálinkát. Mindezt megfejelte egy alig 10 órás éjszakai buszozás, és máris Podgoricában, Európa egyik látványra legsemmitmondóbb fővárosában kötöttünk ki, persze kicsit sem pilledten.

Eszter indulás előtti este montenegrói képekre vadászott a neten, és talált egy fantasztikus hegyes-folyós képet, amit némi nyomozás után Rijeka Crnojevica néven sikerült beazonosítani, a Shkodrai tó északi csücskében, ami szerencsére pont útba esett. Így hát némi gyaloglás, egy gyors stoppolás, majd megint egy adag gyaloglás után megérkeztünk erre a helyre, amit másfél napja képről ismertünk meg. Ez amolyan helyi Dunakanyar, a gazdag podgoricaiak járnak ide nyaralni meg pecázni. Maga a terület hatalmas, a falu viszont parányi. Talán ötven ház, ha van benne, amiből legfeljebb húsz lakott. A falu szélén lévő tisztáson sátrat vertünk, aztán volt patakban fürdés, kilátóhelyre elstoppolás (brazil házaspár vett föl…), végül egy helyi minimál étteremben kötöttünk ki, ahol 12 euróért cserébe kisütött nekünk két hatalmas, frissen fogott pisztrángot Costa, a hely tulaja. Stresszes élet, télen közgazdász Podgoricában, nyáron szakács és kocsmáros és halász Rijeka Crnojevicában…

Másnap reggelre már szinte mindent láttunk, így elindultunk fő célunk, az Albán Alpok, még pontosabban Theth irányába. A stoppolás remekül ment, egyperces várakozásokkal eljutottunk Bogáig, ameddig az aszfaltozott út tartott. A hegyvidéken kiválóan működik az utazás ezen módja, általában az első ember megáll. Vagy ha nem áll meg, akkor elnézést kér, és a hátsó ülésre/platóra mutat, ahol vagy 3-4 ember, vagy mosógép, vagy valami hasonló foglal némi helyet. Minket végül 3 albán fószer vett föl egy hűtőszekrénnyel meg néhány tálca tojással, de azért még pont befértünk. Bogánál aztán hatalmasat kajáltunk, gondolva az előttünk álló útra, majd elindultunk gyalog. Állítólag itt az egyik házban megszállt Nopcsa Ferenc is, de nem láttuk nyomát. Boga után egyszer csak fékezett egy kocsi – a rendszámát nem is figyeltünk – majd kiszállt belőle négy magyar srác. Tökre meglepődtek, hogy édeskettesben stoppolunk, eddig azt hitték, ők itt a leghardcoreabb arcok, pedig nem is. Végül figyelmeztettek, hogy csak óvatosan a patakvízzel, mert napok óta fosnak. Szépen elindultunk a Theth felé vezető hágóhoz, de még időben lestoppoltunk két elolaszosodott albán srácot, akik aztán házhoz vittek – hatalmas mázlink volt velük. Az elolaszosodott albán azt jelenti, hogy Olaszországban élő albán, aki már nem tudja milyen az a kemény csávó: a hágó magassága mamma mia, az út nehézsége is mamma mia, és közben ész nélkül mobiloznak a legdurvább szerpentinen. De azért rendesek voltak, mert ahogy elnéztük a terepet, biztosan nem jutottunk volna még félútig sem, ha gyalogolni kellett volna.

Theth völgyben már ment le a nap, az első háznál megálltunk, és kezdetét vette az európai értelemben értelmezhetetlen nyaralás. A ház, ami mellett sátrat vertünk, malom volt egykor, most meg amolyan félig családi lak, félig guesthouse, benne éppen egy csomó belga ornitológussal, akiknek senki sem mondta el korábban, hogy ez a rész nem erős madarakban. De a legjobb az ázsiai-afrikai utazások flesse volt: amikor megkérdeztük, hogy mennyi a szállás, mennyi a sör, mindenre csak azt válaszolták, hogy amennyit adunk érte. Így aztán kitaláltuk, hogy ha a szoba mondjuk 10 euró, akkor a sátorhely kettő. Ha az étteremben 5 euró volt egy hatalmas ebéd, akkor itt is annyi. Na meg a sör, a pálesz és a többi. Három nappal később kiszámoltuk, hogy akkor a három napi sátorhely, egy gigavacsora, pár sör, sok pálesz, a joghurt, a rántotta meg a fürdőszoba-vécé, na meg a dinnye olyan 30 euró lehet kettőnknek. Na, annyit nem akartak elfogadni, hogy az túl sok, és visszaadtak 1000 leket, így lett az egész cehünk úgy 22 euró.

Első nap a legtutibb útikönyvből, a Magashegyi túrák a Balkántól Perzsiáig című remekműből tájékozódva felmásztunk a Peja-hágóhoz, majd onnan egy kis katlanon meg egy tavon keresztül egy pásztorszálláshoz, amiről volt a könyvben fénykép. Ott aztán megmutattuk a pásztornak a képet, aki tökre örült neki, és emlékezett még az arcokra. Maga a túra elég sejtelmesre sikerült, sokszor felhőben, szemerkélő esőben, félelmetes, függőleges sziklák között. Még ide is sikerült építeni néhány bunkert... Igazán sok esély volt arra, hogy a gaz imperialista hódítók egy olyan helyről támadják meg a Thethi völgyet, ahonnan csak 1800 méter magas hágón át lehet átjutni, teljesen lakatlan környezetben. És aztán ha elfoglalták a pár tucat család által lakott völgyet, ismét nekivághattak egy 1750 méteren lévő hágónak, hogy eljussanak a többi hegyhez.

Másnapra Eszter rosszul lett, volt rókamóka meg egyebek, így csak egy lazább sétát vállaltunk be, ami így is eltartott vagy hat órát. A baj ott volt, hogy a szállásunk olyan 7-8 kilométerre volt a jelzett túrák kezdőpontjától, így ha nem stoppoltunk volna, minden nap 15 kilométer extra séta keretezte volna a napot. Megint sikerült platós teherautót leinteni, ezúttal egy láncfűrész volt hátul, úgyhogy fél szemmel azt kellett figyelni, hogy nem jött-e közelebb a rázkódástól:-) Szóval másnap megvolt Theth "City", meg a nagyobbik vízesés. Útközben találkoztunk azzal a francia történelem-földrajztanárával, aki egy 25 éves 500 köbcentis motorral vágott neki a Balkánnak, hogy kipihenje a középiskolát. Bogában együtt ebédeltünk, két nappal később újra találkoztunk Thethben, igaz,a motorját nem hozta, mert nem bírta a hágót. Estére azért sikerült elpilledni, és vacsi előtt kértem egy rántottát, hogy ne vesszek éhen, amíg elkészül a nagy zaba. Ez lett a vesztem. A rántotta elkészült, remekbe sikerült (sajttal egybesütve), de mellé kaptam egy mélytányér pacallevest "Tradicional" felkiáltással. Csak 3-4 kanállal kóstoltam bele, de már akkor tudtam, hogy végem. Kezdődött a színesen kiabálás, és még hajnalban is üvöltve hánytam ki a pohár vizet, amit fájdalomcsillapításként magamba toltam. Reggelre aztán valamivel agilisebb lettem, de nem bírtam bevállalni a tervezett nagy túrát a legmagasabb csúcsra, a Jezercére, így az lett a végső döntés, hogy induljunk neki a hágónak a Valbona-völgy és Bajram Curri felé.

Thethben még elidőztünk egy darabig, vártuk, hogy legyen friss kenyér (nem lett). De közben megszemléltük az ide járó társaságot. Volt egy tízfős cseh csapat, kizárólag hippikből. állt. Kicsit olyannak tűnik nekem ez az Albánia, meg főleg a hegyek, mint Afganisztán vagy Thaiföld vagy India lehetett a békés '70-es évek elején. Legalábbis a csapat olyan, azzal a különbséggel, hogy ide még annyira sem jönnek az európaiak, mert nem tudják, hogy mi van. (Albánia? Úristen, azok komcsik/gyilkosok/maffiózók/szervkereskedők/csempészek. Az utobbi három egy kicsit igaz helyenként és időnként, de akkor is: Jaj.) Aztán volt négy dzsippel nyolc litván, meg egy magányos német srác. Ennyi előnye feltétlenül van Szlovéniával szemben, hogy egy nap nem tudunk találkozni 3-4 társaságnál többel egy útvonalon, még a legforgalmasabb csúcsszezonban sem.

A mászás kicsit megviccelt, a térképek több száz méteres szintkülönbségeket jeleznek, de valójában csak egy van: olyan bő ezer métert kell felmászni, majd közel ugyanannyi leereszkedni. Közben azért leraboltunk egy komolyabb szamócamezőt. Semmi sík terep vagy hullámzás. Valbonában kitaláltuk a tutit, hogy füves vízparton fogunk sátrazni, de egy csepp víz sem volt a folyóban, nem úgy, mint másfél hónappal korábban. De mivel nem volt vizünk, választásunk sem maradt, csak az, hogy bármi áron találunk. Már erősen ment le a nap, amikor valahonnan vízcsobogást hallottam. A cuccokat ledobva megkerestem a susnyásban… Először csak egy kislányt láttam, meg egy tehenet, aztán előjött egy öregasszony is, aki megengedte, hogy ott sátrazzunk a patak mellett. De ahogy elkezdtünk sátrat állítani, meginvitáltak magukhoz, és a kertbe költöztünk. Mégiscsak védettebb. Aztán szép lassan előkerült az egész család is. A tiranai rendőr a tanárnő feleségével, meg a bajram curri rokonsággal. Sütöttek házi bureket, adtak sört, megtáncoltattak, még jó, hogy az eszméletlen hónaljszagot kimostuk a kristálytiszta, 10-12 fokos patakban.

Másnap reggel aztán a szokásos kör, Bajram Curriba stop, majd onnan szintén stop először Topojába, ahol a miniszterelnök, Salim Berisha született, és ennek megfelelően hibátlan aszfaltút van úgy 50 kilométeres sugarú körben. Aztán irány Koszovó, Prishtina, majd egy komoly esti sörözés Zolival és Jetmirrel. Deja Vu. Prishtina egyébként durván fejlődik, átlag fél év per vadi új lakótelep tempóban. Most, hogy közelednek az önkormányzati választások, hirtelen leaszfaltozták a belvárost, és EU-konform játszóterek ütötték föl a fejüket. A kedvenc pljeskovicásom megismert, végre. Másnap aztán jöttek a csúnya kibaszások…

A szerbeknek mocskosul fáj a szerb trianon, vagyis hogy Jugoszlávia felbomlása után a Nagy-Szerbia is darabjaira esett. Montenegró elég békésen leszavazta magát a nacionalista testről, Koszovónak ehhez a sarkára kellett állnia és kikáltania függetlenségét. A szerbek persze ennek egyáltalán nem örültek, és nem is ismerték el a független államot. Hogy kicsit kellemetlenkedjenek, úgy zárták le a szerb-koszovói határt, hogy csak azokat a kocsikat engedik át, akik Szerbiából léptek be. Legalábbis így hittem egy darabig. Tavaly nyáron aztán nyomtam egy olyan kört, hogy Koszovó-Albánia-Macedónia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Aztán volt egy Szerbia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Aztán idén volt egy Szerbia-Koszovó-Albánia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Most volt egy Szerbia-Montenegró-Albánia-Koszovó. És most nem engedtek ki. Koszovói pecsétünk egy darab nem volt…

A buszunkra már Prishtinában sem jutottunk föl, mert a szaros sofőrök saját zsebre dolgoznak, és mire Prishtinába ért a busz, már nem volt rajta hely. Mire reklamáltunk, már a busz el is húzott úgy, hogy 12 óra múlva jön a következő (nekünk meg 9 óra múlva van egy vonatunk Belgrádból…) Nagy nehezen visszaszereztük a jegy árát, és gyorsan eltaxiztunk a határra, hogy stoppal még elérjük az esti vonatot. És akkor nem engedtek ki a mocskos határőrök. Azt hiszem, az a policy, hogy ezzel a blokkolással hátha elveszik a kedvet Koszovó meglátogatásától, de én inkább Dél-Szerbiát mellőzöm legközelebb (is), és Koszovóban szórom el a jó eurót, ha már a szerbeknek nem kell. Végül visszastoppoltunk Prishtinába, lebuszoztunk Szkopjébe, onnan éjjel körben visszabusz Belgrádba, és alig 30 óra (és 700 km) folyamatos utazás után megint Budapesten rontjuk a levegőt. Huh, még elmesélni is hosszú…