A journey to Darfur's highest peak

In the winter of 2019, I was a guest of the small but committed active couchsurfing community of Kassala on the Eritrean border in Sudan. One day my host excused himself for an unexpected countryside trip, but he offered to introduce me to his friend. Iman, a 25-year-old smiling Sudanese girl welcomed me into her office. As she saw my eyes wandering around the suspiciously nicely furnished room, she answered my first question before I even raised it: her company runs hunting trips. My second question probably surprised her more: I immediately asked whether she could take me and some other people to the Deriba Caldera and the Marrah Mountains in South Darfur. After some phone calls Iman said yes the next day.

The Deriba caldera volcano in the Marrah Mountains last erupted about 3,500 years ago. When it collapsed, a sharp crater rim and two lakes had been formed inside. A point on the remaining rim is currently the highest peak of Sudan's at 3042 meters. The climbing itself doesn’t require special technical skills beyond good physical condition, the difficulty lies in the access itself. Good physical condition needed to climb but it has no technical difficulty but the approach is challenging.

By then I had been traveling in Sudan for more than a month. Last year's demonstrations and regime change did not eliminate economic problems and neither did it stop the inflation, but the public opinion was quite optimistic compared to my previous experience. The country was ruled by Omar al-Bashir but in December 2018 rallies began to rise due to rising prices. Bashir was deposed by the Sudanese army, while he was also indicted by the International Criminal Court for war crimes and crimes against humanity. Following the coup d’état, the country is currently led by the Military Transitional Council, until the elections planned for 2022. I talked to students and taxi drivers from Darfur and South Kordofan province and everyone agreed that the situation is improving and it’s more and more safe to travel.

Throughout my life, I have worked with people with weird hobbies and life has recently brought me two committed Hungarians, Tibor and Zoltán, whose is to climb the highest peaks of every country. Since Denmark and the Vatican also count in this game, it’s easy to complete a nice list of countries as an avid amateur. But when Europe, the American continent, and much of Asia are already done, the little-known African mountains become a pretty nice trophy. So supply and demand finally met, and a few days later we made the decision to head to South Darfur.

Sudan has long been suffering from the divide between its Arab and African population, and the conflict is toppled by the independence endeavors of Darfur. One of the independence movements is the Sudanese Liberation Army/Movement (SLA/M) which was our partner in the adventure, and the other is the Justice and Equality Movement. Both have been fighting a brutal war with the Arab-dominated Sudanese regime since 2003. As a result, hundreds of thousands fled to neighboring Chad, the rest of the population and the residents of the Chad refugee camps were also terrorized by armed groups funded by the Government of Sudan. With the independence of South Sudan in 2011, Sudan lost most of its oil reserves and a quarter of the country's territory, mostly inhabited by Christians. Needless to say, Darfur’s independence has very few supporters outside the Darfurians themselves.

Three days after landing in Khartoum in early February, my haunting nightmare came true when dreadlocked teenagers in sunglasses  and  long trench coats approached us, one waving a machete while the others surrounded the car with AKs in their hands. ‘It didn't last long’ the thought slipped into my mind.

The previous day we met Sheikh Ali, a former commander of SLA/M, often called a rebel, in the capital of South Darfur, Nyala. He had been released by the authorities after he negotiated his private agreement with the government. This prestigious old man listened to us, then outlined a scenario that was totally incompatible with our original plans as the only way to get up the mountain.

At dawn the next day, six of us squeezed into a Land Cruiser. Iman, our guide and tour leader from Kassala, and two local dudes who joined the expedition. One of them, Mohammed worked in Darfur and Chad for decades and has known everyone. The other one, Rabia managed humanitarian projects in the villages where we were heading to. We were questioned by the police, the Sudanese army; we got permission from the ministries, so the tour started disturbingly legally.

The child soldiers came when we reached the ridge after the last checkpoint of the Sudanese army. Our constantly joking Sudanese has stopped laughing, and we fell silent too. ‘There is no adult with them’ he replied when I asked the reason. We had to wait for someone who is past puberty and have some authority among these youngsters. As we didn't show any resistance, the ice slowly broke and we were invited to lunch. The menu, like every day, was beans with canned tuna, eaten by hand from a huge dish. Eventually an older man came and we were allowed to drive further, finally into the rebel-controlled area.

After half an hour of jolting, we stopped. There was a Liberation Army camp on the mountain, and as if we were watching a film by Béla Tarr, a tiny point started descending, slowly approaching towards us. After ten minutes the point took the shape of a human. He was the commander who could give permission to continue our journey. After a short talk, he walked back over the mountain, and half an hour later the previous scene played again, but now he handed over  the paper we needed.

The paved road ended in a village called Feina, the only way to continue from there is either on donkey or on foot. It was time to scratch the surface and see where we really are.

Prior to the turn of the millennium, tribes in the Marrah Mountains lived in relative peace with each other and with the Sudanese regime. Even though tourists were not very familiar with this region, some aid organizations were present in the area, mostly building schools and running agricultural projects.. The fact that this road is the only way to cross the Marrah Mountains, combined with the presence of the rebel groups was enough to draw increased attention from the government.

Negotiations started with all the about eighty tribes living in the area with varying success, so the situation escalated into a civil war in 2003. By 2010, the Sudanese regime got weary of the stalemate, bombed the villages and invaded the region. This was the year when masses fled even further into the mountains, while the situation of international organizations became untenable, forcing them to withdraw. This year marks the time when the last outsider set foot here: not only foreigners, but barely any Sudanese passed by Feina other than the locals – except, of course, the army.  The removal of President Bashir and the somewhat cooperative attitude of the military and civilian government has made reopened the chance for peace. Or at least the need arose.

Since there has been no tourism-motivated foreigner in this place for 10 years, and not much before either, there was no protocol for what a rebel organization should do with us. With no weapon and no money, with no commission or intent, not as an aid organization or as a journalist, logic got mate: who are we? We didn't ask questions, we didn't take photos; we talked about moving forward and what we needed to do. We showed the peak photo of our climb in Iraq last year, where the same three people smile at the camera under a Kurdish and a Hungarian flag. Ultimately, that was the point that convinced them.

With this episode it has also become apparent that in the absence of the above-mentioned protocol, every decision-making situation will be preceded by endless negotiations, wasting our precious time. Until the last day, half of our day was spent negotiating and waiting for permits. But let's get back to the first one.

We stopped the car next to one of Feina's demolished houses, and we set up the tent between the bare walls. Dozens of locals gathered,trying to express their expectations, which resulted in quite a surreal conversation at a certain point.

‘Leave the car here. And you have to pay $250 for security.’

‘Do not worry; it’s safe because our driver will stay here.’

‘It's not so safe. It's not safe for him. It can be anything.’

‘Okay, then we'll send him back to the army-controlled area and then come back in a few days and pick us up.’

‘You can't leave. You have to pay $250.’

‘I'll give you 25. 250 is out of question. “

‘You definitely pay.’

‘If I understand the situation, you have just kidnapped us.’

When I pronounced the word ‘kidnapped’, the locals froze because this spoken word is quite strong. They started protesting, and I repeated it a few more times because if we can't go anywhere and have to pay, it’s quite clear indeed. A robust old man suddenly appeared on scene and disbanded the meeting with three sentences and turned to us. ‘Don't worry about these. I'm the teacher here, you're going to sleep in the school, and the car can stay there.’

We spent most of the following day to negotiate for donkeys. Dozens of people were deliberating, then one came over and told us what they thought. I declined and explained why we cannot accept their good deal. He returned in another half hour with another offer, and so on. When the village understood our intention, everyone wanted to join us. Finally, in the afternoon, we continued our trip with six donkeys and one guide, wasting the whole day. We even spent part of the night on the donkeys, because we couldn't find accommodation. Maybe just because we were looking for a school.

In the morning we arrived at a larger settlement that everyone referred to as Toronto. Actually the name is Torongtonga but couldn’t hear much of a difference. News had travelled faster than we did. A team of teenagers greeted us, later the Sheikh, the SLA /M humanitarian commissary, the military commander as well as the teachers joined the company. A bunch of kids also showed up with huge guns and a mortar just to remind us where we are. We had breakfast at the market: dried cricket and excellent grated liver, while our hosts apologized for not having real meat. We performed our litany again: we are Hungarians, we go to the mountains, we do not take photos, we do not write anything, there are pictures of our climbing in Iraq, we do not want anything but climb up to the summit of Marrah and see the two lakes of the Deriba caldera. From here, a larger team led us further towards the caldera.

As our rebels had no idea about us, sometimes we also struggled to figure out why things were happening around us. From the caldera we could already see the summit, so we planned to go out there in the evening, sleep on the shore of one of the lakes, and go up the mountain early in the morning. Our companions have no blanket, no sleeping bag, no food and no water. Finally, standing next to the inner pond of the caldera, one of them points to the highest peak of the inner rim: ‘You can climb now and we wait here.’ ‘But that’s not what we came for! The one behind it, you see?’ ‘You can't get up there from here.’ We had to return to the last village, another two hours on donkey, at night.

Kosonga hides in the bottom of a valley next to an orange orchard. Idyllic little village, we wrap ourselves in front of one of the tukuls. The door is open, a small child clears a guns inside, the others smoke huge joint before heading out into the night. In the room on the bed I have a knife next to my head, an AK-47 on the other side, the magazine with bullets at my feet – along with a small plastic box, containing a toothbrush.

We are ready to leave at seven in the morning. At eight, the first couple of people show up, then the commander. His people will be hungry on such a long journey, he says, so they won't leave without breakfast. After the cook quickly shredded a goat, the commander declared themselves ready for the hike, so we could finally leave. We walked on the edge of the crater; our locals were extremely fast, casually stopping, talking, smoking, while wearing rubber-soled Chinese shoes. I used to say this is also a profession, if you live in the mountains for a decade or two and can only ride donkeys or go on foot, you cannot compete with these guys.

They patiently waited for us at the highest point of Jebel Marrah (in Arabic Jebel means mountain), taking the summit photos, showing us around then starting to descend. They also got their first climb, obviously they hadn't thought of coming up all the way here just to look down.

On the way back we figured out that this must have been the first documented climb of Sudan's highest point, and as such has extra value. Some tourists may have come here before 2010, but the highest peak of Sudan at that time was Mt. Kinyeti, which belongs to South Sudan since 2011. According to the locals, Jebel Marrah has not been visited by strangers since 2010, so we can assume we were the lucky ones to first reach this summit in the ‘new’ Sudan.

On the way back we were asked to look at schools everywhere, listened to the problems, and locals asked us to talk about them at home. At the end, the military commander pulled me aside and emphasized that their soldiers cannot be featured in social media, but villages and landscapes are of course free to show. On the last day we spent six hours on donkey without stopping for a single minute. The only thing that keeps us alive is the promise of a shower and a bottle of Cameroonian whiskey smuggled from Chad (the latter arrived, as well as the next one a day later).

At the child soldier checkpoint we just get off, everyone smiled and shook hands and we are on our way back to Sudan within a minute.

Szudán legmagasabb pontjának első megmászása

2019 telén az eritreai határon lévő Kassala kétfős akítv couchsurfing közösségének a vendége voltam Szudánban, amikor vendéglátóm szólt, hogy másnap vidékre kell mennie, de semmi gond, bemutat egy barátjának. Iman, a huszonöt éves mosolygós szudáni lány fogadott be az irodájába. Egy hónapja nem láttam szépen berendezett belső teret, gyanús lett az igényesség, mire elárulta, vadásztúrákat szervező céget vezet. A második kérdésem rögtön az volt, el tud-e juttatni Dél-Darfúrba a Deriba kalderához és a fölötte magasodó Marrah hegységbe, mert akkor hoznék még egy-két embert. Néhány telefon után másnap igent mondott.

A Marrah hegységben lévő Deriba kaldera vulkánja nagyjából 3500 éve tört ki utoljára, amikor a robbanástól összeroskadt magába, kialakítva az éles kráterperemet és a benne lévő katlanban lévő két tavat. Ma a megmaradt perem egy pontja Szudán legmagasabb csúcsa 3042 méteren. Megmászásához elég a jó erőnlét, technikai nehézsége nincs, inkább a megközelítése problémás.

Addigra majd’ egy hónapja utazgattam Szudánban. A tavalyi tüntetések és rezsimváltás nem szüntették meg a gazdasági problémákat, és az emelkedő árakon sem enyhítettek, a közhangulat azonban elég optimista volt a korábbi tapasztalataimhoz képest. Az országot tavalyig Omar al-Bashir irányította, de 2018 decemberében tüntetések kezdődtek az emelkedő megélhetési költségek miatt, mire a szudáni hadsereg lemondatta, és a Nemzetközi Büntetőbíróság is fente rá a fogát háborús bűnök és emberiesség elleni bűncselekmények miatt. Megbuktatását követően átmeneti civil kormány alakult, amely a katonai átmeneti tanácstól venné át a hatalmat 2022-ben egy átmeneti időszak után tartandó választáson. Darfúri és dél-kordofáni diákokkal és taxisokkal beszélgettem, és mindenki egyetértett abban, a helyzet egyre jobb, és biztonságosan lehet utazni arrafelé.

Korábban sokat dolgoztam fura hobbijú emberekkel, az élet pedig összehozott két remek magyarral, Tiborral és Zoltánnal, akik minden ország legmagasabb csúcsát másszák meg. Mivel Dánia és a Vatikán is számít ebben a játékban, ezért egész szép listát össze lehet állítani lelkes amatőrként is. Amikor azonban Európa, az amerikai kontinens és Ázsia nagyja már kilőve, a kevéssé ismert afrikai hegyek elég szép trófeát jelentenek. A kínálat és a kereslet így végül szépen összeért, és pár nappal később kiadtuk a jelszót: irány Dél-Darfúr.

Dárfurban évtizedek óta zajlanak függetlenségi törekvések, hogy elszakadjanak Szudántól, melyet amúgy is megosztott az arabok és a feketék közti konfliktus. Az egyik függetlenségért küzdő szervezet a kalandunkban is szerepet kapó Szudáni Felszabadítási Hadsereg, a másik az Igazságosságért és Egyenlőségért Mozgalom, amelyek az arab dominanciájú szudáni rezsimmel folytattak kegyetlen háborút 2003-tól. Ennek eredményeként százezrek menekültek át a szomszédos Csádba, a maradó népességet és a csádi menekülttáborok lakóit is a szudáni kormány által pénzelt fegyveres csoportok terrorizálták. Dél-Szudán 2011-es függetlenedésével Szudán elveszítette olajtartalékának nagyját és az ország egynegyedét, ahol a lakosság többsége keresztény. Ezek után Darfúr függetlenedésének nem sok támogatója van önmagukon kívül.

Február eleji kartúmi landolásunk után három nappal évek óta kísértő rémálmom vált valóra, amikor napszemüveges, raszta, ballonkabátos tini közeledett felénk egy macsetét lóbálva, miközben a többi gyerek AK-val a kezében körbevette a kocsit. „Ez nem tartott sokáig” – hasított belém a gondolat.

Előző nap Dél-Darfúr fővárosában, Nyalában találkoztunk a gyakran csak lázadónak nevezett Szudáni Felszabadítási Hadsereg/Mozgalom (SLA/M) egy volt parancsnokával, Sheikh Alival, akit a hatóságok visszaengedtek a civilizációba, miután a maga részéről különbékét kötött a kormánnyal. A tekintélyes öregúr végighallgatta, mi járatban vagyunk, majd a terveinkkel tökéletesen összeegyeztethetetlen forgatókönyvet vázolt fel, mint egyetlen lehetőséget, ha fel akarunk jutni a hegyre.

Másnap hajnalban hatan nyomorogtunk a Toyota Land Cruiserben. Kassalai kísérőnk, Iman mellett két helyi koma is csatlakozott az expedícióhoz. Egyikük évtizedek óta Darfúrban és Csádban dolgozott, és mindenkit ismert, a másik azokban a falvakban vezetett humanitárius projekteket korábban, ahova mentünk. Kihallgattak a rendőrök, voltunk katonáknál, kaptunk engedélyt minisztériumoktól, így nyugtalanítóan legálisan kezdődhetett meg a túra.

Amikor a szudáni hadsereg utolsó ellenőrző pontja után felértünk a hegygerincre, jöttek a gyerekkatonák. Folyamatosan viccelődő szudánijaink elhallgattak, mi is befeszültünk. Végül megkérdeztem helyi emberünket, mi ez a gyász. „Nincs velük felnőtt” – válaszolta. Úgyhogy várnunk kellett valakit, aki érettségiző kor fölött lehet, és van némi tekintélye ezekben a berkekben. Mindenesetre ellenállást nem mutattunk, ott lődörögtünk a többi csellengővel, végül valahogy oldódott a hangulat, és meghívtak ebédelni. A menü, mint minden nap, bab volt tonhalkonzervvel, amit egy fémlavórból kézzel evett mindenki a földön guggolva. Végül befutott egy idősebb fazon, és tovább tudtunk gurulni, immár a lázadók által ellenőrzött területen.

Fél óra zötykölődés múlva megálltunk. A felszabadítási hadsereg tábora volt a hegyen, és mintha egy Tarr Béla filmet néznénk, egy pont elindult el onnan, felénk. Tíz perc után mellénk érve emberformája lett, ő volt az a parancsnok, aki engedélyt tudott adni a továbbvonulásra. Rövid beszélgetés után visszaballagott a hegyre, majd fél órával később újból emberré vált a pontból, és megkaptuk a szükséges papírt.

Egy Feina nevű településen ért véget az út, innentől csak szamárral és gyalog lehet továbbmenni, és ehhez ideje volt egy kicsit megkapargatni a felszínt, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen.

Az ezredforduló előtt a Marrah hegység törzsei aránylag békében éltek egymással és a szudáni rezsimmel. Ugyan turisták akkor sem nagyon jártak erre, de néhány segélyszervezet jelen volt a térségben, iskolát építettek, mezőgazdasági programokkal javították az élelmiszertermelést. Mivel a Marrah hegységen kizárólag erre lehet átkelni, a kormány részéről felmerült az igény, hogy komolyabban ellenőrizzék a régiót, márcsak a függetlenkedők miatt is. A környéken élő nagyjából nyolcvan törzzsel is elkezdtek tárgyalni, valamelyikkel sikerült megegyezni, másokkal nem, így 2003-ra polgárháborúvá eszkalálódott a helyzet. 2010-ben aztán a szudáni rezsim megelégelte a helybenjárást, szétbombázta a falvakat és bevonult. Ez volt az az év, amikor tömegek menekültek innen még beljebb a hegyek közé, és amikor a nemzetközi szervezetek helyzete tarthatatlanná vált és kivonultak. Utoljára ekkor járt itt idegen – nemcsak külföldi, hanem nem helybéli szudáni sem nagyon volt itt azóta. Leszámítva persze a bevonuló hadsereg katonáit. Most pedig Bashir elnök eltávolítása és a valahogy együttműködő katonai és civil kormány felállása lehetővé tette, hogy megpróbáljanak a felek békét kötni. Vagy legalábbis felmerült az igény.

Mivel 10 éve nem járt erre turisztikailag motivált külföldi, és előtte sem nagyon, nem volt protokoll arra nézve, mit kezdjen velünk egy lázadó szervezet. Fegyver és pénz, megbízás vagy hátsó szándék nélkül, nem segélyszervezetként és nem újságíróként mattot kapott a logika: kik vagyunk? Nem kérdezősködtünk, nem fotóztunk, arról beszéltünk, hogy tudunk továbbjutni, és mire van szükségünk ehhez. Tavalyi iraki mászásunkról mutogattuk a csúcsfotót, ahol ugyanez a három ember egy kurd és egy magyar zászló alatt mosolyog a kamerába. Végül ez volt az a pont, ami meggyőzte őket, hogy mi tényleg ilyenek vagyunk.

Innentől kezdve az is nyilvánvalóvá vált, hogy a már említett protokoll híján minden egyes döntési helyzetet hosszas tárgyalások fognak követni és rengeteg időt vesztünk. Az utolsó napunkig minden napnak a fele tárgyalással és engedélyekre várással telt. De térjünk vissza az elsőhöz.

Feina egyik lerombolt háza mellé bekanyarodtunk a kocsival, és a csupasz falak közé felvertük a sátrat. Összegyűlt tucatnyi helyi, és megpróbáltak dűlőre jutni, ők mit várnak el tőlünk, ami egy ponton elég szürreális beszélgetést eredményezett.

„Itt hagyjátok a kocsit. Nem jó ez így. Fizessetek 250 dollárt, nehogy baja legyen.”

„Szerencsére nem lesz, itt marad a sofőrünk is.”

„Az nem olyan biztos. Neki nem biztonságos. Bármi lehet.”

„Jó, akkor visszaküldjük a hadsereg által ellenőrzött területre, majd pár nap múlva visszajön és felvesz minket.”

„Nem mehet el. Fizetnetek kell 250 dollárt.”

„Adok 25-öt. A 250 kizárt.”

„Mindenképpen fizettek.”

„Ha jól értem a helyzetet, ti most elraboltatok minket.”

Amikor kiejtettem a „kidnapped” szót a számon, a helyiek ledermedtek, mert kimondva elég erős, és elkezdtek tiltakozni ellene, mire kimondtam még párszor, mert ha nem mehetünk el semerre, és muszáj fizetnünk, akkor ezen nincs mit szépíteni. Erre a jelenetre érkezett egy nagydarab öregúr aki három mondattal feloszlatta a gyűlést, és hozzánk fordult. „Ezekkel ne törődjetek. Én vagyok itt a tanár, az iskolában fogtok aludni, és a kocsi is maradhat ott.”

Másnap szereztünk szamarat, ismét fél napos tárgyalással. Tucatnyi ember tanakodott, egy odajött, megmondta, szerintük mi van. Visszautasítottam, és elmagyaráztam, nekünk miért nem jó az ajánlata. Visszament, újabb fél óra, újra felbukkant egy másik ajánlattal, és így tovább. Az egyik tárgyalási kör után egy ifjú titán szétlőtte az eget. Túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk neki, azonban nemsokára hozzánk jot egy megfontoltabb fazon és elnézést kért.  

“Miért is?”

“Sajnáljuk, hogy ez történt. Mármint a lövöldözés.”

„Ugyan, semi gáz.”

“Nagyon részeg volt a srác, most letartóztatták és bezárták, amíg kialussza magát. Nem lehet így viselkedni mások előtt.”

Amikor a falu megértette, mit szeretnénk pontosan, mindenki velünk akart jönni. Végül délután indultunk tovább hat szamárral és egyetlen kísérővel, egy teljes napot elvesztegetve. Az éjszaka egy részét is szamárháton töltöttük, mert nem találtunk olyan helyet, ahol befogadnak – de lehet, hogy csak azért, mert iskolát kerestünk.

Délelőtt egy nagyobb településre érünk, ahogy mindenki mondja, ez itt Toronto. Valójában Torongtonga, de tényleg torontóznak. Ide már elért a hírünk. Egy csapat tini fogad, megjelenik a sejk, az SLA/M minden nagyobb településen lévő humanitárius komisszárja, a katonai parancsnok, meg később a tanárok. Azért a biztonság kedvéért felbukkan pár gyerek hatalmas fegyverekkel meg egy aknavetővel, csak hogy értékeljük a komoly szándékot. A piacon reggelizünk, bemelegítésnek szárított tücsköt, majd kiváló resztelt májat, miközben elnézést kérnek vendéglátóink, mert nincs hús. Újra előadjuk a litániát, magyarok vagyunk, hegyre megyünk, nem fotózunk, nem írunk semmit, itt vannak az iraki mászásunk képei, nem akarunk semmit, csak felmenni a Marrah csúcsára, és megnézni a Deriba kaldera két tavát. Innentől egy nagyobb csapat kísér tovább a kaldera felé, miután Zoli elénekelte vagy kétszáz gyereknek a Tavaszi szélt meg pár Rákóczi dalt, amire a gyerekek a helyi dalokkal válaszoltak.

Ahogy a lázadóinknak nincs fogalmuk rólunk, úgy nekünk is gondot okoz néha kitalálni, mi miért történik. A kalderából látszik a csúcs, úgy tervezzük, este odamegyünk, ott alszunk valamelyik tó partján, és kora reggel felmegyünk a hegyre. Kísérőinknél se takaró, se hálózsák, se kaja, se víz. Végül a kaldera belső tava mellett állva az egyik felmutat a belső perem legmagasabb pontjára, hogy akkor lehet mászni, megvárnak. „De mi nem ezért jöttünk, hanem azért ott mögötte, látod?”. „Oda innen nem lehet felmenni.” Vissza kell menni a legutolsó faluba, újabb két óra szamárháton, éjszaka.

Kosonga egy völgy aljában bújkál egy narancsültetvény mellett. Idilli apró falu, az egyik ház elé bevackoljuk magunkat. Az ajtó nyitva, bent egy kisgyerek fegyvereket tisztogat, a többiek hatalmas dzsointot szívnak, mielőtt beleindulnak az éjszakába. A szobában az ágyon a fejemnél kés, a másik oldalon egy AK, a lábamnál tárak, amik között kiválóan elfér egy kis műanyag doboz egy fogkefével.

Reggel hétkor indulásra készen várjuk, hogy ma mi miatt kell késve indulni. Nyolckor felbukkan az első pár ember, majd a parancsnok. Az emberei éhesek lesznek egy ilyen hosszú úton, mondja, ezért reggeli nélkül nem indulnak el. Gyorsan főznek egy felaprított kecskét, majd úgy ítélik meg, felkészültek a túrára és elindulhatunk végre. A kráter peremén haladunk, helyieink rendkívül gyorsak, megállva, beszélgetve, dohányozgatva, gumitalpú kínai cipőkben. Szoktam mondani, ez is egy szakma, ha valaki másfél-két évtizedet él a hegyekben és kizárólag szamárral vagy gyalog tud közlekedni, azzal nem érdemes hazai pályán versenyezni.

A Dzsebel Marrah (a dzsebel arabul hegy, mindenki így hívja ezt a csúcsot) legmagasabb pontján szépen bevárnak minket, elkészülnek a csúcsfotók, körbemutatják a környéket, és elindulunk lefelé. Nekik is első mászás, nyilván eszükbe nem jutott eddig, hogy fel kéne jönni ide, hogy lenézhessenek.

Útközben kisakkozzuk, ez volt Szudán legmagasabb pontjának első dokumentált mászása, és mint ilyen, extra sportértéke van. Korábban járt erre turista, az egészen biztos, de akkor még Szudán legmagasabb pontja a most már Dél-Szudánban lévő, mintegy száz méterrel magasabb Kinyeti csúcsa volt. 2011 óta az Dél-Szudán legmagasabb pontja, erre viszont 2010 óta nem járt idegen, ezért feltételezhető, hogy mi voltunk a szerencsések.

Visszafelé úton mindenhol meg kellett nézni az iskolákat, beszámoltak a problémákról, és nagyon kérték, hogy otthon beszéljünk róluk. Aztán félrehív a katonai parancsnok, hogy a fegyveresekről nem lehet posztolni a közösségi médiában, a falvakról meg a tájról persze igen.

Kulturális barátkozás a lázadók amulettje és a Slayer logo között

Utolsó nap megállás nélkül hat órát töltünk szamárháton. A golyóimat nem érzem, az alsó csigolyáim sikítanak, amikor a szamár meredeken lefelé lép és hátrafele rádőlök a nyeregre. Gyakorlatilag az tart életben, hogy ha naplemente előtt elérjük az aszfaltcsíkot, éjszakára esélyes egy zuhanyzás, illetve ígértek nekünk egy üveg Csádból csempészett kameruni viszkit (ez utóbbi rendesen meg is érkezett, ahogy másnap a következő is). Feinában el akartam búcsúzni a szamaras emberünktől, de sehol sem találtam. Lemaradt mögöttünk az utolsó pár kilométeren és meglátogatta egy rokonát, aki ellátta valami helyi borzalmas szesszel. Amíg én a biztonsági főnökkel smúzoltam, kománk vállalhatatlanra itta magát. A parancsnok maga elé rendelte, hogy tisztességesen lecsessze. Próbált vigyázba állni a főnök előtt, de nem sikerült és összeesett, mint egy colstok. Röhögve indulunk haza.

A gyerekkatonás ellenőrző ponton csak kiszállunk, mindenki mosolyogva lejattol és másfél perc után gurulunk is vissza Szudánba. Az élmények súlya alatt gyorsan megegyezünk, kár lenne változtatni ezen a csapaton, és legközelebb Eritreában és Csádban is behúzzuk valahogy a legmagasabb pontokat.

itt is ott vagyunk

Nem az ENSZ szócsövei vagyunk
Egy magyar rádiós Szudánban


Néhány nappal ezelőtt a szudáni Miraya FM vezetője örömhírrel érkezett Kartúmba a dél-szudáni Dzsubából: a legfrissebb közvélemény-kutatás szerint a rádió jelenleg a déli országrész legnépszerűbb adója. Feladata nem kevesebb, mint alternatívát nyújtani az állami és a kereskedelmi rádiók versenyében. Célja az olyan információk eljuttatása a gyakran írástudatlan lakossághoz, amelyet más adókon nem lehet hallani. Az adó producere a magyar Mester Katalin.

Munkaidő után érkezem a kartúmi rádió kéksisakosok által őrzött épületébe. A város egy gazdagabb környékén található, nem szúr szemet az arra járóknak. Az áramszünetek miatt az épület előtt hatalmas ENSZ feliratú generátor fogad. Nyugatiként és Kata vendégeként könnyen bejutok, de az irataimat így is le kell adni.

- Három évvel ezelőtt kezdtük kiépíteni a rádiót az egyik partnerünkkel, a svájci Hirondelle Alapítvánnyal. Ezt megelőzően is a Hirondellével dolgoztam Koszovóban, s feladatunk ott is az államtól független rádióadó felépítése volt - kezdi rögtön munkája bemutatását Katalin. "Létrehozzuk a komplett infrastruktúrát, betanítjuk az embereket, és amikor alkalmas lesz az önálló működésre, átadjuk a szudániaknak. A legfontosabb céljaink, hogy az állami rádió és a kisszámú kereskedelmi adó mellett megbízható és alternatív információforrást nyújtson, s képes legyen fenntartani önmagát. De a lényeg, hogy a szudániakhoz szóljon. Jelenleg már az egész országra kiterjed a sugárzás."

Szudán speciális terep, a hallgatóknak mások az igényei és a szükségletei. - Mindenféle témával foglalkozunk, van kulturális és politikai műsorunk, híradó - ezeket nem igazán lehet hallgatni más csatornákon, csakúgy, mint az egészségügyről, jogról, a nők helyzetéről szóló műsorokat. Hallgatóink nagy része írástudatlan, tévéjük nincs, így a rádió marad az egyetlen információforrás. Tájékoztatjuk őket a békefolyamatról, hívunk szakértőket humanitárius jogi témákkal kapcsolatban. Arról is kapnak információt, hol javult annyira a biztonsági helyzet, hogy az otthonaikat elhagyni kényszerültek hazatérhessenek - részletezi a műsorkínálatot Katalin.
"Összesen több mint száz embert foglalkoztatunk, nagy részük szudáni. Ez soknak tűnhet, de szükség van ennyi emberre a sok nyelv miatt. Egyelőre három nyelven sugárzunk, angolul, az irodalmi fuszha arab nyelven, és egy egyszerűbb szudáni arabon. További 10 törzsi nyelvvel szeretnénk bővíteni a kínálatot, hogy még több embert elérjünk, így például a dinka nyelven." Az ENSZ és a Miraya FM közti viszonyról Katalin megemlíti, hogy "attól kezdve, hogy a szudániak átveszik a rádió irányítását, nekik kell fenntartaniuk. Meg kell őket tanítani, hogy maguktól tudjanak pénzt szerezni a működéshez, mert az ENSZ nem fogja finanszírozni a későbbiekben. Sokat barterelünk, meghívunk zenekarokat, akik a zenéjükért cserébe professzionális felvételeket tudnak készíteni. Kiadványunk az első profi stúdióban rögzített szudáni zenéket tartalmazza. Mivel az ENSZ csak társfinanszírozó, nem szólhat bele a műsorainkba, így a tartalom független tőlük. Ha bármilyen Szudánt érintő esemény van az ENSZ-nél, ugyanúgy földolgozzuk a sztorit, mint egy rendes rádió. Közérdeket szolgálunk, és nem az ENSZ szócsöve vagyunk."

A Miraya FM 2006. június végén kezdte a műsorszórást. A finanszírozó alapítvány bő évtizedes működése alatt Libériában, Tanzániában, Koszovóban, a Közép-afrikai Köztársaságban, Kongóban, Szudánban és Sierra Leonében indított hasonló adókat. Célja, hogy független médiaként mentes legyen mindenfajta propagandától és politikai, gazdasági érdektől.

Utolsó napok

Tévedések, szívások, kiegészítések

Kevés fotót teszek föl nektek, ami témába vág. Igazából az alább olvasható tortúráról nem készültek képek. Ha lennének, az nagyon sok év börtönt jelentene nekem:-) Így kaptok vegyesen. Bocs érte.

Először is egy tipikus helyi sztorival kezdeném. A legutóbbi bejegyzésben tévesen sirattam meg hat ENSZ alkalmazottak. Az infó belső forrásból származott, nyilván a baleset utáni káosz okozta dezinformálás csapdájába estem. A helyzet a következő: egy telepakolt régi Antonov túlsúly miatt még a kifutópálya fölött leesett, megölve ezzel két irányítót. A gépen senki sem sérült meg. A nem éppen alaptalan szcenárió szerint a pilóták lehettek akár ittasak is, ezt az a svéd is megerősítette, aki egy ilyen gépet vezet. Találkozott már délután egykor annyira kész (orosz) pilótával, aki nem tudott beszélni. A gép tehát lezuhant, mindenki túlélte, a két irányítót kivéve. A tűzoltóautó viszont olyan tempóban igyekezett a reggeli dugóban, hogy útközben bedarált egy mikrobuszt, aminek kilenc halott lett az eredménye. Tegnapi sétám közben láttam a kiégett roncsot, pokoli lehetett nekik.

Végre sikerült elérnem az EU delegáció sajtósát, egészen véletlenül az interneten megadott számon fölvették a kagylót, és negyedik próbálkozásra már el is tudtam érni. Elsőre azt javasolta, hogy nézzem meg a honlapjukat, amire gondolatban kicsontoztam, mert akkor minek foglalkoztatják őt, ha ennyire nagyszerű a weboldaluk. Na mindegy, a bemutatkozó beszélgetésben nem akartam túl durván kezdeni.

Izgalmasnak tűnik viszont a Khartúmban élő eritreai és dél-szudáni menekültek kérdése. Ők az úgynevezett városi menekültek, akiket az NGO-k nem támogatnak. Az ok igen egyszerű: aki a városban keres menedéket, az előbb-utóbb talál magának valamilyen szállást, és egyszerű munkát is, például rózsaszín masnik árulását a dugóban vagy kocsimosást. Mivel a fekák eléggé hasonlítanak egymásra, rengeteg különböző nyelvjárást beszélnek, és amúgy is sok a keveredés, ezért nehéz megállapítani, hogy ki honnan érkezett, és ha sikerül, akkor sincs rájuk írva, hogy menekültek. Ezt a példát Fatoumata Kaba, az ENSZ menekültügyi szervének, az UNHCR sajtósa mondta magára mutatva: meg tudom-e különböztetni őt egy szudánitól. Gyönyörű fekete nő, ha jól tudom, nigériai. Természetesen nem tudtam, mint ahogy időnként akad konfliktus abból, hogy egy fekete, arabul beszélő ENSZ alkalmazottnak külön tisztáznia kell magát, ha mondjuk italozásért vagy gyorshajtásért a helyiekre szabott nem éppen kesztyűs kezes módszert akarják vele szemben alkalmazni a szolgálók és védők.
Az eritreaiak rendre felbukkannak Szudánban, volt egy komolyabb menekülthullámuk, de sokan visszatértek a béke reményében. Amikor újra kitörtek a harcok, megint elárasztották a szomszédos országokat.

Visszatérve egyik kedvenc témámra, az adminisztrációra, és arra, hogy milyen remek szabályok vannak a regisztrációval kapcsolatban. Korábban említettem, nem csekély összeget kell letenni ahhoz, hogy legálisan tartózkodjak az országban. Én 38 dollárt fizettem érte, csakúgy, mint Navin, az amerikai srác, akivel együtt komponálltunk idefele jövet. Egy héttel később, ugyanazzal a komppal, ugyanarra a helyre, ugyanabba a hivatalba beesett amerikaiaknak ez 45 dollárjukba került. Egy kanadai párt 76 dollárra húztak le, a brit srácnak 60 dollárjába került ugyanez, igaz, másik határátkelőnél.

A kormány eközben úgy fél az itt élő nyugatiaktól, mint a tűztől. Az ENSZ alkalmazottait – nem mindet, de sokukat – rendszeresen követik és figyeltetik az utcagyerekekkel. Kata úgy látogat meg, hogy egy sarokkal odébb hagyja a kocsit. Ma, amikor kikísértem a sarokig és visszajöttem a klubba, a vonatkozó sarokról, a kerítésen belülről egy szúrós szemű rendőr jött szembe a kempingen belül, egészen nyilvánvalóan minket figyelt. A telefonokat lehallgatják, amikor vele beszélek, állandóan visszhangzik, állítólag ez annak a jele, bár ehhez nem értek. Még jó, hogy a magyar titkos nyelv, képzelem mennyire kíváncsiak, miről társalgunk ilyenkor. Az újságírókat is ezerféleképpen tartják számon, alighanem ezért problémás a darfúri engedélyem. Nem tudtak lecsekkolni előre…

Ha meghiúsul az utam, számos B-tervet rejteget a jövő. De kezdem az elejéről. Egy hete a városban sétáltam, amikor egy fickó megszólított. Leültünk teázni, kiderült róla, hogy egy omdurmani mecset sejkje. Azon nyomban meghívott a mecsetjébe, és megadta a számát, hogy mindenképpen hívjam fel. Még aznap délután elmentem a mecsetbe, de nem volt ott. Kérdezgettem a híveket, nem látta-e valaki, de nem. Ezért nem is hívtam föl, mert ha úgy sincs itt a környéken, akkor nem tudunk találkozni. Ezzel a sztori részemről lezárult. Ma reggel hivatalba bandukolás közben az utca túlvégéről rám üvöltött. Tipikus ázsiai-afrikai sztori ez, hogy egy hatmilliós városban kétszer találkozol ugyanazzal az emberrel, teljesen véletlenül, egy héten belül. Mesélte, hogy a mecsetnél várt rám, várta hogy hívjam, de valamiért el kellett mennie, és csak később mondták neki az ottaniak, hogy valami fehér fickó kereste bőszen. Elregéltem neki a problémámat a darfúri beutazással kapcsolatban, majd gyorsan számos megoldást kínált.

A legegyszerűbb az első volt: azonnal bemutatott Szudán volt rendőrfőnökének, aki szakmája miatt kielégítő kapcsolatrendszerrel bír az adminisztráción belül. Ettől kezdve sorjáztak a vad tervek, a legszebb az volt bennük, hogy mindegyiknek volt realitása. Elsőször azt javasolta, hogy keressek meg egy európai követséget, akik segítenek visszajutni Kairóba, hogy újabb vízumot igényeljek, és ha lehet, még ennél is legálisabban térjek vissza az országba. Erre sajnos nincs időm, energiám meg végképp nem. Szintén járható útnak tűnik, hogy repüljek át Csádba, onnan az ellenőrizhetetlen határvidéken át illegálisan lépjek be Darfúrba, majd pár nap múlva ugyanígy térjek vissza Csádba. A dolog szépségét az adja, hogy nemrég éppen így tett egy olasz újságíró, igaz, őt jól elkapták és lecsukták, de aztán természetesen elengedték. Nekem ez lenne a kedvenc megoldásom, a baj csak az vele, hogy egyrészt a magyarok sosem bírnának kiszedni innen, ha bajba kerülnék, másrészt meg egy rakás pénzbe és energiába kerül az ilyen gerillazsurnaliszták ánuszának megóvása a szudáni, ne adj’ isten a csádi börtönökben, hát még a kiszabadításuk. Ahogy elnézem, hogy szenvednek itt a nemzetköziek a balfék szabályok és állandóan változó policy miatt, szívesen megkímélném a hátukat ettől a púptól. Figyelemre méltó az a taktika is, hogy keressek egy európai gyógyszertárat (ilyen tucatnyi van Khartúmban), és rajtuk keresztül próbáljak meg bejutni, mint munkatársuk. Ez az út is járható, a baj csak az vele, hogy engem nem érdekel a gyógyszerosztás és társai, nem az a célom, hogy bejussak, hanem az, hogy azt csináljam végig, amit elterveztem. Végül bemutatott egy volt rendőrezredesnek, aki azt javasolta, hogy menjek vissza az antipatikus hivatalba, és értelmesen és egyszerűen adjam elő a problémámat, vagyis fussak még egy kört. Végül ezt tettem, kerestem egy magas beosztású nőt, vele beszéltem. Ilyenkor (is) érdemesebb nőkkel beszélni, lényegesen fejlettebb az empátiájuk és a konfliktuskezelő képességük. Megígérte, hogy utána jár a dolgomnak, és amint tud, visszahív. Egyelőre megteszi.

Napközben egyetlen ember lazult itt a klubban, egy kerekfejű mosolygós ír, aki két évvel ezelőtt elindult Írországból, és azóta egy hatalmas KTM-mel motorozza körbe a világot. Eddig 150 ezer kilométert vezetett. Észrevettem, hogy naplót ír, ezért gyorsan javasoltam neki, hogy ha hazamegy, írja meg rendesen, írjon bele a motorról is pár dolgot, hogy viselkedett, stb. és keresse meg a KTM-et, hogy adják ki a könyvet, és adjanak neki egy új motort, mert ez kicsit elhasználódott. Hogy ő erre eddig miért nem gondolt!... Szerintem simán finanszírozható, tavaly az USA-ban volt egy teljes motorcseréje 4000 dollár értékben, és a KTM kifizette az egészet. A cégnek meg pár tízezer euróért egy olyan reklám, amit az egész világon lehet terjeszteni.

Közel kéthetes utánajárás után ma végül teljesen biztossá vált, hogy nem kapom meg a beutazási engedélyt Darfúrba. A sztori hosszú és bonyolult, a lényeg annyi, hogy az útlevelemben turistavízum van, ez az oka. Nekem eddig fixa ideám volt, hogy az újságíróvízum baromság, és ez most sem változott, azt leszámítva, hogy most jól megszívtam. Turistavízummal beengedtek az afgán parlamentbe, az afganisztáni ISAF erők főhadiszállására és katonai bázisaira, járőrözni. Boszniában kérdés nélkül jutottam be a békefenntartókhoz, és Iránban és Szíriában sem volt ebből gond sosem. Még otthonról azért megkérdeztem az itteni szervezeteket, hogy probléma-e turistavízummal újságíróskodni, és azt a választ kaptam, hogy nem. Rajtuk sem lehet ezt számon kérni, hogyan is tudnák nyomon követni a folyton változó szabályokat. Így is van éppen elég bajuk. Hibáztatnom tehát nincs kit, elégedetlen nem lehetek, láttam itt éppen eleget. Ha újságíró vízumot kérek Bécsben annak idején, azt valamikor a jövő hét elején kapnám kézhez, vagyis a novemberi utazást mindenképpen buktam volna, így meg legalább itt vagyok.

Kéthetes aktív jelenlét közben kialakult egy kép bennem, hogyan is működnek itt a dolgok. Nem az ujjamból szoptam ki, a szudáni médiának dolgozókkal beszélgettem, na meg olyanok külföldiekkel, akik a darfúri híreket tálalják az itteni publikumnak. Egyöntetű állításuk szerint a nyugaton megjelenő hírek legfeljebb köszönőviszonyban vannak az itteni valósággal. A hat hetes várakozás az újságírói papírra nem véletlen, alaposan megnéznek mindenkit, aki idejön. Szabadúszóknak eleve kisebb az esélyük, ezt még olyanok is tisztán látják, akik nincsenek kapcsolatban a médiával (a helyi görögtanár is ezt mondta egy hete). Magánúton bejutni szigorúan tilos, mindenkinek meg kell jelölnie, hogy melyik szervezetet látogatja meg Darfúrban. Az NGO-knak tilos újságírókat utaztatniuk, ez azért van, hogy a média emberei ne legyenek összevissza a térségben. Minden ideutazónak a Patyomkin-falvakat mutatják. A kormányzat mindent ellenőriz, a nemzetközi szervezetek pedig kénytelenek betartani a játékszabályokat. A Vöröskereszt szóvivője mesélte (tapasztaltam, hogy így is van), hogy a szervezet az egész világon szállít zsurnalisztákat, hogy megmutassa nekik a különböző projektjeiket, kivéve Szudánban, mivel itt ez tilos. És ilyen apróság miatt nem kockáztathatják a százezrek életét segítő tevékenységüket. Teljesen érthető és elfogadható.

Mindezek tekintetében a darfúri helyzetről írni reménytelen vállalkozásnak tűnik, ha a dolog politikai és „leleplező” oldalát nézzük. A helyzet túl bonyolult és államilag kontrollált ahhoz, hogy egy valahonnan beesett valaki pár nap vagy hét alatt tiszta képet kapjon. Olyan az egész, mint egy befizetős túra: idejön az újságíró, és azt mutatják meg neki, amit látni akar: menekülttáborokat, ENSZ-es konvojt, katonai járőrt, na meg pár sátorkórházat. Találkoztam egy amerikai rádió dokumentarista riporterével. Leszállt a gépe Khartúmban, két nap alatt egy helyi fixer elintézte az engedélyét, és már repült is a terepre. Innen nézve a rendszer jól működik. A jelen esetben én vagyok a homokszem, ami a gépezetbe került. Jó példa erre a mai történetem.

Amikor kiderült, hogy nem lesz darfúri út, sürgősen helyi témák után néztem. Korábban említettem, rengeteg eritreai menekült és dél-szudáni migráns (hivatalosan IDP, vagyis lakhelyét elhagyni kényszerült személy, de nem menekült, mert az a másik országba való mozgást jelenti, a belsőt nem) él Khartúmban. Ennek akartam utána járni egy riport erejéig. Elmentem az ENSZ menekültügyi ügynökségéhez, majd onnan passzolták a témát a COR-hoz, vagyis a Menekültügyi Bizottsághoz (Commission of Refugees), ami a kormánynak az egyik szerve. Ettől kezdve a világ viccessé vált. Fölhívtam a COR sajtósát, aki szabadságon volt éppen. A hivatalban harmadik visszahívásra találtak olyat, aki tudott angolul. Azt mondta, menjek nyugodtan, de a hivatal címét nem tudta megmondani, csak azt, hogy melyik utcában van. Az utca olyan 4 kilométer hosszú, úgyhogy visszahívtam az ENSZ-eseket, akik pontosan elmesélték a koordinátákat. Házszámok ugyan nincsenek, de hogy mihez van közel, az mindig segít (az UNDP-nél fordulj balra, az építkezéssel szemben a laktanya mellett – azonnal megtaláltam). A COR-nál megütközést keltett, hogy itt van egy újságíró. Gyorsan bemutattak vagy 10 embernek, és valaki őrülten keresni kezdett egy olyan munktársat, aki tudja, hogy mit kell velem kezdeni. Beültettek egy irodába, ahol szép lassan elaludtam. Amikor fölkeltem, láttam, hogy bent dolgozik valaki. Gondoltam, jobb lesz innen elhúzni, és egy órával később visszajönni, főleg, hogy a jóember megkérdezte, hogy mire várok. Igazából én sem tudtam addigra. Várj még öt percet, mondta. És valóban, nemsokára bejött valaki, és megkért, hogy írjak egy kérvényt, hogy mit akarok pontosan. Megírtam kézzel, a térdemen, és odaadtam neki. Azt átvitte a szomszéd szobába, és odaadta a főbiztosnak, aki elolvasta, lepecsételte, jegyzeteket írt rá, majd megkérdezte, hogy miben segíthet.

Nem sok olyan embert ismerek, aki nem fogyaszt drogokat és nyugodtabb nálam, de akkor majdnem ráborítottam az asztalt az ősz öregúrra. Előadtam mindazt, amit korábban leírtam, mire olyan értelmes kérdéseket tett fel, hogy én most ezért jöttem-e ide Magyarországról, és hasonlók. Végül megkérdezte, hogy milyen minőségben vagyok itt tulajdonképpen. Turistavízumomra mutattam, hogy turistaként jöttem, de van szudáni sajtóigazolványom (miután kiderült, hogy tévedésből kaptam meg, megtartottam. Jó sokba került), úgyhogy dolgozom. Feloldhatatlan probléma elé került, hogy akkor most mi van. Elkérte a számomat, hogy pár nap múlva visszahív, csak meg kell tanácskoznia a dolgot a kollégáival. Nekem igazából csak egy infóra lett volna szükségem, hogy a városnak melyik részén élnek ezek az emberek, és egy óra múlva ott lettem volna taxival. Aranyszabály: ha egy szudáni hivatalnok azt mondja, hogy pár nap múlva visszahív, az ekvivalens a „köszönjük, hogy idefáradt”-tal. Úgyhogy a téma bukódott. Igazából csak az ENSZ-es csapatot sajnálom, hogy ezzel a brigáddal (akik egyébként nagyon kedves emberek) kénytelenek együttműködni. Visszatérve tehát az előző témára, a szudáni kormány jobban járt volna, ha az mutatja meg, amit látni akartam, mert ez rendkívül silány bizonyítvány. Amit a nemzetközi szervezetek, az ENSZ, a békefenntartók, az EU, az Afrikai Unió és az összes itt dolgozó küzd ezzel a rendszerrel, az valami elképesztő. Minden tiszteletem az övék, az összes őket ért kritika ellenére.

Estére még maradt egy kis történet: ahogy bandukoltam a sötétben némi kaja után kajtatva, ráakadtam négy nagyon orosznak kinéző oroszra, akik bőszen magyaráztak valamit egy taxisnak – oroszul. Átvettem a helyiek szokását, odamentem bámulni, hogy mi lesz ennek a vége, persze azonnal a sűrűjében találtam magam. Adott volt tehát négy orosz, akik anyanyelvükön kívül kizárólag a tenkjút ismerték. Álltak a vaksötétben, nem tudták, hogy hol vannak, de azt sem, hogy hova akarnak menni. Az egyik mutatott egy ENSZ-missziós igazolványt. Se cím, se térkép, se elképzelés, csak annyi, hogy valahova a reptér felé kellene lenniük, jó messze innen. Az arab taxis magyarázott arabul, az oroszok oroszul, és mindkét fél azt várta, hogy angolul megoldom a helyzetet. Az egyik orosz a holdra mutatott, és közölte: hotel! Próbáltam activitizni: Hotel Moon? Ettől nagyon boldogok lettek. A taxisnak fogalma sem volt ilyenről. Pár arra sétáló kiskölök kérdezte, mi van, mutattam nekik a holdat, hogy hotel, ettől nagyon elkezdtek röhögni. És én is. Végül odafordultam a legértelmesebbnek látszóhoz, előszedettem a telefonját, és elmagyaráztam, hogy hívja föl az orosz konzulátust. Ettől mindenki nagyon megijedt, és mondták, hogy nem. Lehet, hogy feketemunkások? Végül fölhívattam velük egy olyan haverjukat, aki tudott angolul is, aki nagyjából elmagyarázta, hogy Hotel Muni (jó próbálkozás volt az activitire), a reptéren túl, az ENSZ misszió mellett. Ezt lebutítva elmondtam egy arra járó fekának, az elmondta az arab taxisnak, aztán nagy tenkjúk és kézrázások közepette bemásztak az oroszok a kocsiba.

Imádom ezt a várost. Igaz, semmi sem lehet benne csinálni, de ha megpróbálsz valamit elintézni, annak garantáltan kaland a vége.