2021. március 31., szerda

Afrikában innen csak lejjebb van

Hat nap, hatvan kilométer, hatezer+ méter szint gyaloglás, és semmi teljesítménykényszer. A Kilimandzsárót meghódító legnépszerűbb Machame útvonal egy pazar séta, túraként tankönyvi eset: változatos tájon, megfelelő akklimatizációval profin fölvezetve visz a csúcsra.

Ha voltál már nagy hegyen, kellemes meglepetés a Kilimandzsáró. Ha még nem, akkor is, de akkor csökkenti az élményt, hogy az utolsó egy-két nap nagyon szarul vagy. Kíváncsi lennék olyan statisztikára, hogy hány olyan tök kezdő hal meg relatíve nem túl magas vagy nehéz hegyen, akik korábban fölmentek a Kilimandzsáróra. Mivel nem volt túl nagy tömeg (értsd: hat nap alatt hat külföldit láttam, ebből hármat utolsó nap), a túrát követő napokban beszélgettem emberekkel. Ebből azt szűrtem le, hogy a Kilimandzsáró a világ egyik legveszélyesebb hegye, pont azért, amiért aránylag könnyű: hamis biztonságérzetet ad. Ezt a biztonságérzetet senki nem veszi be, aki egy hétvégét eltöltött életében mondjuk a Tátrában, de a Kilimandzsárót megmászók között szép számmal akadnak kocaturisták, akik mostantól egy Seven Summit csúccsal a tarsolyukban szabadulnak rá a vad természetre, hogy ők ezt megcsinálták.

Igazából ebbe a biztonságérzetbe bele se gondoltam korábban, de amikor egy fiatal lengyel koma elkezdte mesélni a sztoriját a Kilimandzsárón, elgondolkoztam. Túra közben találkoztam két osztrák ápolónővel, akik azért fizettek be, mert „föl tudsz menni tök magasra, Afrika csúcsára”. Ők legalább kicsit képben voltak, hogy mi történik a szervezetükkel. Az első napokban nagyon gyorsan mentek, végül az egyikük az alaptábort is alig bírta elhagyni, a másikuk akaratból följutott. A lengyel koma is, igaz, az ő csapatukban is volt veszteség. Ami hajmeresztő volt, hogy szerinte 4000 méterről indult a túra (valójában inkább 1600, ami azért nem kevés tévedés és látszik, hogy fogalma sincs arról, hol van), meg hogy gyógyszert kell szedni és akkor meg lehet csinálni. Meséltek olyan csapatról is, akik felmásztak, de lejönni nem volt erejük, és helikopterrel hozták le a brigádot. Egy hegy nyilván akkor van meg, ha le is jössz onnan, így teljesítményileg ez is kidobott erőfeszítés.

Ugyan Zoltán barátom, túratársam szokta mondani, hogy nincs könnyű hegy, én mégis úgy gondoltam, ha nem lesz valami nagyon elcseszve, egy hetes kellemes trekking vár rám, nyilván némi komfortzónán túli erőfeszítéssel néhány kritikus ponton.

***

Még Budapestről kezdtem szervezni a túrát, ismerős ismerősén keresztül. Az nagyon gyorsan letisztult, hogy ez nem az a hegy, ahova besétálok és egy paramilitáris embert megkenve húsz vagy kétszáz dollárral sátrazgatok egy hétig. Épp az ellenkezője.

Miután néhány levélváltás alatt lement az ár 1700 dollár körülre, lefixáltuk a részleteket. Három héttel később a hegy lábánál lévő Arushában próbáltam előkészíteni a következő napokat. Először is, hogy kikkel leszek egy hétre összezárva. Nyilván vannak előítéleteim, ha mondjuk öt, ötven pluszos orosz nővel megyek, akik csak oroszul beszélnek és a napi négy órás gyaloglást kilenc alatt teszik meg, akkor mégis inkább másik csapattal mennék, noha érzem a korosodó orosz nőkben lévő potenciált az életbölcsességek és az élet jó értelemben vett élvezete tekintetében. De a helyi koma megnyugtatott, hat kanadaival megyünk, velük meg csupa jó élményem van korábbról. Lazák, voltak már természetben és nem szaladnak el a kihívásoktól. Legutóbbi tipikus példánnyal Észak-Laoszban mulattam egyet, aki az a csávó volt, aki a komoly erdőtüzeknél előre megy a lángokba, és kivágja azt, ami a felvonulás útjában van.

Már túl voltunk az első kétszáz méteren, amikor guideomat, Daudit megkérdeztem, hol vannak a kanadaiak. Lemondták, válaszolta, ketten leszünk. Illetve heten, mert addigra már megvolt a csapat, egy guide, egy szakács és négy teherhordó. Ez utóbbi kicsit soknak tűnik, amíg nem szembesülsz az expedíciók problémájával, az exponenciálisan emelkedő számokkal: ha valaki más hozza a sátram meg a kajám, az plusz egy fő, de annak is kell szállás meg kaja és azt is hozni kell, meg a guidét is, meg ha már ketten hozzák, akkor a két teherhordónak is kell egy és így tovább. Na jó, matematikailag mégsem egészen exponenciális, de így könnyebb elmagyarázni.

Hegyen, túrázásnál mindig ridegen voltam tartva, ha valaki főzött is nekem kínai levest, az azért volt, mert én vittem a sátrat (esetleg a sátrat sem vittem, és aludtunk, ahol befogadtak, de ez egy hosszabb sztori). Itt viszont két napig tartott, mire elfogadtam a luxust: azt könnyebben, hogy már áll a sátram, amikor fölérek valahova, azt sokkal nehezebben, hogy megjelenik egy helyi koma egy lavór melegvízzel fölérkezés után és reggeli előtt, hogy meg tudjak fürödni. Végül leszoktattam erről a csapatot, minthogy arról is, hogy amikor közösen esznek, külön terítsenek a sátramban. Ez alól a reggeli volt csak a kivétel, mert akkor a hat ébredő ember csipázása plusz főzés elég kaotikus volt, ilyenkor azért jobban toleráltam az egyedüllétet. Szakácsot hozni egyébként főnyeremény, első nap tengeri halat sütött, de a továbbiakban is kiváló és tápláló krémlevesekkel, sültekkel és salátákkal pótolta az energiám. Meg tudnám szokni, de onnantól kezdve a túrázás úri hobbi lenne, amit inkább meghagyok másoknak.

Első nap találkoztam a két osztrák csajjal, akik ugyancsak nem hittek a szemüknek, hogy ennyien vagyunk a hegyen. Ők öt napra vállalták be a túrát, de az utolsó előtti napig együtt haladtunk, ők egy órával előttünk. Végül a negyedik nap találkoztam egy houstoni komával, aki a MOL-nak fejlesztett, úgyhogy legalább tudta, hogy hol van Budapest (egy svéd fószer csak annyit kérdezett, vannak-e hegyeink Bulgáriában. Mondtam, hogy vannak). Egyébként amióta időm nagy részét kedvenc finn black metál együttesem, az Impaled Nazarene pólójában töltöm, aminek a hátán van egy gigantikus finn zászló és egy 100 years of finnish independence felirat, kihúztam az méregfogát azt Are you from Germany?-nek, bár orosznak néztek már benne. De legalább finn-nek is. Aránylag felszínes beszélgetéseim alapján úgy látom, a 21. században a történelem (meg a földrajz meg a biológia, hajmeresztő sztorik, majd máskor elmesélem) ismerete Európában sem érdekel túl sok fiatalt, úgyhogy kíváncsian várom, mikor ismétli meg önmagát a történelem. Persze lehet, hogy elkerülte a figyelmem, hogy közben bácsi lettem.

***

Amiért tankönyvi eset a Machame útvonal, az a jól belőtt akklimatizáció. Emiatt tudják olyanok is teljesíteni a Kilimandzsárót (elismerve, hogy messze képességeiken és erejükön felül, és emiatt mindenképpen megérdemelnek egy hátbaveregetést), akiket legfeljebb az Őrségbe engednék fényes nappal kirándulgatni, de csak nyáron és feltöltött telefonnal. Az esti alvások szintjei nagyjából így néztek ki (méterben, tengerszint felett, nyilván): 3000, 3700, 3900, 4000 és 4700 méteren, köztük persze van rengeteg extra szint, például 3700 és 3900 között fölgyalogolsz 4600-ra, csak hogy érezd a törődést.

Akklimatizációként előtte sokan megmásszák a szomszédos, úgy 1400 méterrel alacsonyabb Merut, de jó kondi/kevés idő esetén ez kihagyható.

Gyaloglás közben figyeltem a helyi komákat, milyen hulladék felszereléssel jönnek a hegyre. Az egyik guide, aki most segédként jött, a bakancsára mutatott, hogy sokszor volt már fönn, de ebben a szarban most nem tudna. Gyakorlatilag szét volt nyitva az oldala a talpánál, a Gellérthegyre inkább mezítláb mennék, mint ebben. Visszatérés után gyorsan szétosztogattam a felszerelésem nélkülözhető részét. Különösen a téli futónadrágom okozott nagy örömet, mert három réteget fog kiváltani, amíg az enyészeté nem lesz, de a kisebb kesztyűm és a pálinkásflakám is megtalálta a maga boldog tulajdonosát. Ha véletlenül erre jártok, mindenképpen olyan cuccot is hozzatok, amit már nem használtok, tudtok nélkülözni vagy kinőttetek.

Miután a Kilimandzsáró a kenyai határon van, ezért az élelmes kenyaiak túlságosan is maguknak érzik a hegyet. Végül is látszik Kenyából, nem? Ahogy Jerevánból nem lehet felmenni az Ararátra, úgy a határ itt is zárva. A brutális tanzániai adókat kikerülendő (jelenleg 132 USD/fő/nap csak az ottlét), a Kenyából induló túrák besunnyogtak a hegyre olcsón. Meg pár éve az Al-Shabab is átkúszott egy kis adománygyűjtésre a túrázóktól. Azóta minden kempingplacc mellett van állandó helyi ranger jelenlét. Nemcsak a balfasz/felkészületlen turisták miatt, hanem a korábban a környező falvak kétségbeesett és bűnözőbb hajlamú szegényei is megkockáztattak egy-egy éjszakai portyát a sátrak között. De ma már nincs ilyen. A helyiek viszont megmakkannak az őrhelyen, 10 nap fönt, 10 nap család, ami nem rossz beosztás. De, hogy 10 napig ugyanazzal a pár arccal vagy összezárva a hegyen, és ezt évi hat hónapon át, minden évben, az kicsit sok. Különösen most, amikor a napi pár áthaladó ember nem sok munkát ad.

Végül a sok szépség, az esőerdei indulástól a magashegyi sivatagos tájig, véget ért, és kora délután megérkeztünk az alaptáborba. Délután, este alvás, éjfélkor fejlámpa föl és indulás. A magam részéről egy gyors hit’n’run túrában gondolkoztam, ezért csak négy darab kekszet és másfél liter vizet vittem, hogy ne kelljen sokat cipelni. Végül öt és fél óra gyaloglás után, vaksötétben értem föl a peremre. Majd, guideom pár perccel magam mögött hagyva, egyedül néztem végig a pirkadást Afrika tetejéről és elmorzsoltam egy könnycseppet.

A lefelé utat kocogva 2 óra alatt behúztuk, így mindennel együtt reggel negyed 9-kor már a sátramban néztem ki a fejemből, majd pár perccel később elindultunk lefelé – 1600 méterre. Azt hiszem ez a 4200 méter szint lefelé, 6 óra alatt, életem rekordja, és csak remélni tudom, hogy a közelébe sem jutok többé. Leginkább az volt bosszantó, hogy a sok ereszkedés közben nem lehet tájat bambulni, mert arcra esel, így a világ egyik legszebb helyéből főleg a bakancsom orrát és a köveket láttam. De azt hiszem, kipussziskodtam magam, abbahagyom.


Utólag még volt egy hosszabb köröm a csapatomnak adott jattal. Mivel iszonyatos adók vannak minden turistás dolgon, ezért a túraszervezők úgy próbálnak meg versenyképes árat adni, hogy a kísérő csapatnak gyakorlatilag nem számolnak fizetést. Illetve természetesen igen, de megalázóan keveset, emiatt a szerény bevételüket a végén összedobott jattból egészítik ki vállalhatóvá. Egy túravezető 25, egy szakács 15-20, a hordárok 5-10 dollárt kapnak egy napra. Mármint jattban. A fizetésük ennek töredéke. Ez természetesen nem kötelező, ha valaki elégedetlen a szolgáltatással. De mivel hat napon át a lelküket kitették, hogy jó legyen nekem, csomót dumáltunk és megkedveltem őket, fel sem merült, hogy ne kapjanak. Mivel kiesett mögülem a kanadai csapat, ezért a nagy „szétdobjuk, hogy mindenkinek jó legyen”-nel egyedül maradtam. Tudtam, hogy többüknek egy éve ez volt az első munkája, másnak csak november óta. Már Mafia óta kínosan figyelek arra, hogy a nálam lévő pénzt minél jobban terítsem a lehetőségekhez mérten és nagy vagy kis cégek helyett inkább a solo helyi arcoknak adjam guideolásért, főzésért meg apró szívességekért, például hogy vigyen be motorral a városba töltőkábelt venni vagy szerezzen buszjegyet másnapra.


Arushai szállásomra visszatérve már csak arra maradt erőm, hogy mosassak és berendeljek pár dupla Jamesont (döbbenet, hogy 1 dollár egy feles a jobbikból) és kipihenjem magam, ugyanis a Serengeti és a Ngorongoro összes orrszarvúja és elefántja csak rám várt.

2021. március 15., hétfő

Afrikai karanténnapló

A biztonságos öblöt elhagyva irány a nyílt óceán

A kevéssé ismert, illetve néhány esetben a teljesen ismeretlen úticélok bejárása továbbra is az első számú hobbim és néha megélhetésem, időnként azonban felül kerekedik bennem a racionalitás és olyan helyekre utazom, amik nemcsak a magamfajta fazonok által kedvelt „minden jöhet, amiről nincs kép a neten” kategóriába esnek. Ennek többféle oka van, a piaci kényszer csak az egyik. Ennél sokkal fontosabb, hogy a bejártabb, mások számára is vonzó helyek nem ismerete egyáltalán nem erény. A letaposott turistaösvényen végigmenve újraértékeled a saját (eladhatatlan, veszélyes, nehezen megközelíthető, stb.) úticéljaidat, új perspektívát kapsz a tervezéshez és megtanít jobban értékelni azt, amit már elértél. Fordítva is működik persze, a kiépült turisztikai rendszerek ezer vérző sebe megmutatja, milyen csapdák leselkednek az egyszer majd felfutó régiókra. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ugyanazt a hibát nem követik el ezredszer is.

Naivitás lenne azt hinni, hogy a turizmusban nem a profit határoz meg mindent rövid- és középtávon, ezért a helyi közösségek lerablása, szétverése, a természet kizsákmányolása továbbra is a gyors haszonszerzéshez vezető legrövidebb út. Azonban akadnak arra utaló jelek, hogy lassan ébredni kezd az emberiség és megpróbál a hírnevéhez méltó intelligenciát felmutatni és fenntarthatóvá tenni a rohamosan bővülő nemzetközi turizmust. Az ellentmondás persze nyilvánvaló: ha egy szigetre beengedsz napi ezer embert tíz dollárért, az eltart száz helyit és tönkreteszi a környezetet, ha beengedsz száz dollárért száz embert, az eltart tíz helyit és valamelyest megőrzi az élővilágot. Mivel a fizetőképes kereslet számára leginkább az egzotikus, jobbára szegény (ezt most nem fejtem ki és nem szofisztikálom, nagyjából könyvtárnyi irodalma lehet) helyek a vonzóak, a helyiek pedig nyilvánvalóan szeretnének jobban, könnyebben élni és több bevételre szert tenni, ezért a környezet tönkretétele nagyjából minden szereplőnek közös érdeke rövid távon.
Kora reggel Chole szigetén

Most a lassú rádöbbenés korszakát éljük, amikor észrevesszük, hogy a túlhalászott tengerek, a kifehéredett korallok, a kiirtott dzsungelek legfeljebb a több ezer kilométerre lévő nagyvárosi fogyasztók számára érdektelenek, miközben a helyi közösségek csupasz seggel állnak a csalódott turisták előtt, mert már nincs mit megmutatni.

Mielőtt egy Kegyetlen Évek-korszakos Moby Dick dalszöveg kerekedik ebből a bejegyzésből, abbahagyom: a kormányzatok egyre több adót vetnek ki a turizmusra a veszélyeztetett helyeken, korlátozásokat vezetnek be, lezárnak a kontrollálatlan tömegek által letarolt természeti kincseket (leghíresebb példája ennek a Part című film miatt élvezhetetlenné tett Phi Phi Thaiföldön, amit egy évre lezártak a hatóságok), vagy korlátozzák a külföldi befektetéseket (például minden cégnek 51%-ban helyi tulajdonúnak kell lennie, és még sorolhatnám). Ez persze nem azt jelenti, hogy minden jó irányba megy, hanem azt, hogy az eddigi mérhetetlen rombolás helyenként lelassul.

Örök dilemma, nemcsak nálam, hanem aki sokat jár erre-arra nyitott szemmel, hogy mennyire kívánok ebben a pusztításban részt venni. Észrevétlen törekvés ugyan, de próbálom szelektíven gyűjteni a szemetet, nem tartok fenn autót, utálok vásárolni, így csak a legszükségesebb dolgokkal rendelkezem, viszont a repülés miatt akkora az ökológiai lábnyomom, mint egy nógrádi falunak (legyen mondjuk a mind közül a legjobb nevű, Kisecset). Mivel dolgoztam már nemzetközi fejlesztésben, és nem keveset írtam is ezekről a problémákról, szeretném azt hinni, hogy nem átlag nyaraló vagyok, és az átlag nyaralónál hasznosabbak, illetve kevésbé károsak az utazásaim (nem feltétlenül ökológiailag, hanem mert próbálok figyelmet felkelteni; amit egy-két ember, el szokott olvasni).

***

Dolgok, amik nem hiányoznak az életemből: első óra előtt az iskolaudvaron

Pár éve a courserán elvégeztem a koppenhágai egyetem egy kurzusát Zanzibár fenntartható hulladékkezelése és a környezetszennyezés témában. Mivel korábban nem jártam ott (mármint Zanzibáron, Koppenhágában szerencsére felejthetetlen napjaim és még felejthetetlenebb éjszakáim voltak korábban), semmilyen kötődésem nem volt, így nyugodt szívvel és szűz tudattal álltam a témához. Ezzel párhuzamosan szép lassan Afrikába is kezdtem beszivárogni, főleg Szudánban meg Etiópiában töltöttem hónapokat munkával és utazással. Végül szakmai meg személyes okok miatt a térképre került Tanzánia: itt van a már tanulmányozott Zanzibár, kedves ötezres vulkántúráim gyöngye, a Kilimandzsáró is itt található, és hogy teljes legyen a package, hozzácsapok szafarit meg búvárkodást is, és korrektül végigjárok mindent, későbbi túrák terveivel a tarsolyomban. Azzal persze tisztában vagyok, hogy ez csak a felszín karcolgatása, de első lépésnek megteszi. A többi majd idővel jön, hakuna matata, ahogy a szuahéli mondja, semmi para.

Az egész sztorinak érdekes csavart adott a koronavírus. A magyarországi káosz és paranoia, a hiteles információ hiánya és a járványkezeléssel kapcsolatban nyilvánvalóvá vált inkompetencia miatt úgy gondoltam, hogy a természetben lenni semmivel sem kockázatosabb, mint az otthoni rettegést és bénázást napi szinten követni és megpróbálni megfelelni mindennek.

Tanzánia látszólag egész jól jön ki a járványból. Mivel hivatalosan tagadták, majd szépen elhallgatva mégis bevezettek néhány látszatintézkedést, a külvilág felé azt mutatták, hogy minden rendben és korlátozás nélkül, teszt nélkül be lehet utazni az országba. Emiatt aztán némi visszaesés mellett tovább pörög a biznisz, legalábbis a tengerparti részeken. Máshol meg teljes az összeomlás. Nyilván fertőzöttekről meg a járvány terjedéséről megbízható adatok nincsenek (ez máshonnan is ismerős lehet), Afrikában azonban egy ilyen nem népességtizedelő járvány nem üti meg az ingerküszöböt a hétköznapi problémák mellett.

***

A koronavírus nemcsak elvett, hozott is. A búvalbaszottságnak egészen komoly szintjét szoktam néha tapasztalni Magyarországon (most ebbe ne menjünk bele jobban), ezzel szemben Tanzániába érkezésem után pár nappal, az isten háta mögötti Mafia, majd Chole szigetén szívemből szóló sztorikba ütköztem.

Zubi

Zubi legfeljebb huszonpáréves fiatal lány, remek angollal és kielégíthetetlen kíváncsisággal. Ő például tudja, hogy az internet nem a facebook, és egészen meglepő dolgokról rendelkezik ismeretekkel. Mafia szigetén, egy olaszok által működtetett hotelben volt recepciós, amíg a vírus miatt el nem maradtak a vendégek és el nem veszítette a munkáját. A kétségbeesés fázisán gyorsan túljutott, kitalálta, hogy amúgy is a maga ura akar lenni és nem éhbérért dolgozni európaiaknak, így épített egy kunyhót a tengerparton és elkezdett főzni meg sört árulni. Főzni meg sütni az anyjától, a hotel szakácsától meg a youtuberól tanult, és főleg turistáknak tervezte eladni a szolgáltatását. Mivel az most nem nagyon nagy kasza, az első beszélgetés után áttettük a napi főétkezést Zubi kunyhója elé a tengerpartra. Így sikerült kipróbálni a gigantikus grillezett homárt, ami délelőtt még a gondtalan homárlétet élte valami szikla alatt a mélyben, és amit egy rendes étteremben sosem rendeltem volna három számjegyű dollárért. Ha egyszer véletlenül gazdag leszek és lesz valamennyi fölösleges pénzem, ilyen embereknek fogok osztogatni pár száz dollárokat, hogy vegyenek gáztűzhelyet meg botmixert és legyen rendes életük, amilyet szeretnének és megérdemelnek és amitől szó szerint csak pár száz – számukra szinte megszerezhetetlen – dollár választja el őket.

Gideon hozta a második kovidos sztorit, nagyjából ugyanezt. Ő előbb pincér, majd kapitány volt egy búvárhajón, végül búvároktató lett. Éhbérért dolgozott, ezért még a vírus előtt belengette, ha nem kap több fizetést, felmond. Emiatt ő volt az első a búvárbázison, akit elküldtek. Helyi túrákat kezdett szervezni egy Matthias nevű komájával meg egy csónakos fazonnal. Matthias a parton lógott és mindenkivel dumált, így talált meg minket is. Amikor kiderült, hogy egy teljesen helyi bizniszbe kezdtek, azonnal jelentkeztünk egy túrára. Gideon pontosan azt mesélte, amit hallani szeretek, illetve amit én is vallok: minek dolgozzon másnak vakulásig, ha szarul keresni egyedül is tud. Így legalább akkor van szabadnapja, amikor neki jól esik, nincs nyomás, nincs stressz, és ha egyszer végre beindul a biznisz, még félre is tud majd tenni.

Gideonnal fedeztük fel Chole szigetét (illetve csak mi. Ő már ismerte:). Parányi sziget az Indiai Óceánon Mafia mellett, körülbelül 1500 lakossal, végtelen mennyiségű kutyaméretű gyümölcsevő denevérrel, hagyományos hajóépítőkkel, akik kerti kapához hasonló alkalmatlansággal faragnak ki komplex alkatrészeket fából, amiből én legfeljebb fogpiszkálót gyártanék úgy tizenötször annyi idő alatt. Mindenki iskolás vagy halász, abból is jobbára a szabadtüdős-szigonyos fajtából, akik a polipokat meg a homárokat vadásszák le. Egyszerű élet, nincs rezsi, 11 hónap napsütés, egy hónap eső, minden nap tengeri kaja és gyümölcs és senki sem gyűjt Teslára.


Mafián egyébként egy héttel lekéstük a cetcápa szezont, de azért kiváló merüléseink voltak eddig nem látott gyönyörűségekkel. Akit érdekelnek a részletek: helyenként rengeteg a legfeljebb pár centis, mesefigurákra emlékeztető tengeri csupaszkopoltyús csiga, ezerféle élénk színben, szarvakkal, külső kopoltyúval, megfelelő nagyításban igen magas cukiságfaktorral (guglizzátok meg, goproval nem lehet éles és részletgazdag makrókat készíteni ). Meg persze a szokásos korallvilág rájákkal, szirti cápával, meg az összes többi színes hallal, rákkal és teknőssel.

Egyik nap csatlakozott hozzánk a svájci Susan, aki 2000+ merülésen van túl bő 40 év alatt, így mindenképpen szaktekintélynek számít a témában. Az Attenborough által elmesélt sztorit erősítette meg, miszerint az utóbbi évtizedekben gyakorlatilag eltűntek a nagy testű tengeri állatok a part menti vizekből, és az egész tengeri élővilág töredékére esett vissza, amit a korallfehéredés és a tengerek melegedése tovább fokozott. 

Azért a látvány így is lenyűgöző, legalábbis errefelé. Elképzelni is nehéz, milyen lehetett évtizedekkel korábban merülni, amikor teljes pompájukban tündököltek a világtengerek.

Pár éve merültem Thaiföldön kifehéredett korallokon. Az ezer szín először eltűnik, fehérré válik, majd mindent belep a barnás-szürkés üledék. Az egykor színes mesevárosokban pár kósza hal cikázik csak a romokon. Az ilyen táj nagyon szomorú, Hirosima előbb jutott szembe róla, mint bármi más, ami élővilággal kapcsolatos.

***

Afrikával kapcsolatban az egyik alapvető tapasztalatom, ha van egy viszonylag apró problémád, aminek a megoldásához be kell vonni másokat is, pillanatokon belül eszkalálódik a helyzet és több nagy, átmenetileg megoldhatatlan problémád lesz a végén. Amikor lemerült a mobilnetem és megpróbáltam föltölteni, akkor kezdődött. Az egész nem lett volna lényeges, de, gondoltam, ha egy feltöltőkártya megvásárlásával megoldom, akkor pont megér öt perc ügyintézést. Mivel meccsnézés közben sikerült megzavarnom a faluban mindenkit, aki ilyesmiben segíthetett volna, egy helyi kománk próbált meg intézkedni, aminek az lett a vége, hogy kétszer félórát motoroztunk a legközelebbi városba, neki is kellett hozzá venni újabb sim kártyát, nekem regisztrálni egy helyi mobilfizetési rendszerbe, azon pénzt fogadni kápéért cserébe, hogy végül legyen 8 giga netem, ami másnapra valahogy elfogyott. Amiért mégis megérte a sztori, az a motorozás volt, amiből a visszautat éjjel abszolváltuk, néha vaksötétben, valamiért lekapcsolt lámpával száguldva, emiatt pár másodperces pánikrohamokkal.


Ötödik nap magunk mögött hagytuk ezt a néptelen paradicsomot és átmentünk Zanzibárra egy teljesen más kultúrába, de erről majd legközelebb. Holnap reggel indulok a Kilimandzsáróra, egy hétig teljesen offline leszek. Végre.

2020. december 10., csütörtök

Az új élet: Kilenc hónap Krisztinavárosban

Ez volt a teszt: lehet utazni bizonyos feltételekkel

Mit tegyen az ember, amikor új karriert épít, és két évi előkészítés és nem kevés befektetés után a rendkívül ígéretes új élet második hónapjában egyik hétről a másikra megszűnik az a szektor, amiből az összes eddigi bevétele volt, és ami évekre előre az egyetlen bevételi forrásnak ígérkezett? Az első reakcióm a nyugalom volt: Vietnámból hazatérve március közepén még nem aggódtam. Pár hétig amúgy sem volt sok dolgom a következő túrám előtt, jött a karantén, az ég kitisztult, a város elcsendesedett, én pedig élveztem a kora tavaszi Budapestet.

Nyárra valamelyest enyhült a helyzet, legalábbis Európában. Két hétre kimentünk Ausztriába kletterezni. Úgy tűnt, senkit sem érdekelt a holnap: olyan teltház volt valamennyi jelentősebb hegy közelében, hogy 200 euró per éjszaka alatt legfeljebb 30-40 kilométerrel arrébb lehetett szállást foglalni. Volt, hogy kempingekből küldtek el, hogy fizikailag nem férünk már be. A nagy lazázás ellenére a kontinensek közötti mozgás nem indult be újra, és a nyár végén már annak is lehetett örülni, hogy egyáltalán sikerült átlépni az országhatárt.

Technika óra 2.0: kebabkés és kőzetgyapot

Ekkor már házak felújításából és kerti munkákból éltem. Életemben először szembesültem a nevetséges hazai fizetésekkel, valamint azzal, hogy a magyar adórendszer rövid távon nem kínál számomra fenntartható megoldást. Nyár végére már elég otthonosan bántam a flexszel, a kéziszerszámokkal, az elektromos fűrészekkel és festékfajtákkal, és konkáv OSB lapok precíz mérésében, kiszerkesztésében és vágásában is láthatóan fejlődtem. Barátokkal töltött minőségi idő, szabad levegőn dolgozás, napközbeni fröccsözések és csodálatos ebédek és beszélgetések szabdalták az évet önmagukban is rendkívül élvezetes szegmensekre, miközben a fenti, régóta irigyelt készségeket is elsajátítottam valamelyest. Ha ennek most kellett megtörténnie, és nem máskor, akkor így is jó.

A vidám melósélet közben persze néha eszembe jutott, mi lesz, ha ez a változás végleges és nem lesznek többé túrák a harmadik világba. Mi lesz a Közel-Keleten és a Balkánon töltött éveimmel, a világszinten is egyedülálló kiscsoportos túráimmal? (Épp egy brit céggel konzultálok egy darfúri út kapcsán, ami legjobb esetben is másfél évvel indul majd el az én túrám után, ha egyáltalán - mindenesetre amivel reklámozták a túrát, hogy az utóbbi húsz év első külföldi útja a térségbe, az már lassan egy éve nem igaz). Mi lesz azzal a helyismerettel és kapcsolati hálóval, amit Magyarországon legfeljebb néhány tucat ember tud felmutatni? Illetve jópár érdekesebb helyszínt tekintve legfeljebb néhány. Mi lesz azzal a sok készséggel, amiket konfliktusövezetekben szedtem össze arról, hogy működnek a dolgok, ha épp nincs működő állam? Kiben és miért bízhatok? Honnan szerzek viszkit, ha rosszra fordulnak a dolgok?

Anna klettersteig

Sokan kérdezték, miért nem csinálom azt, mint minden más túravezető: miért nem viszek embereket magyarországi meg környékbeli helyekre. Azért nem, mert annak egyrészt van egy kiépült és remélhetőleg profi kínálati oldala, amibe én nem tartozom bele, másrészt nem különösebben érdekel. Szép hely Magyarország, de aki sétált már lombhullató erdőben dimbesdombos vidéken, az nagyjából kimaxolta. Azzal nem büszkélkedhetek, hogy jobban tudom követni a kék jelzést, mint mások, netalán a Mátra falvaiban hatékonyabban tudnék élelmiszert szerezni, mint a többi túravezető. Sokkal jobban érdekelnek a saját túráim, amikor tudni kell, mit mondunk a katonai checkpointon, amikor helyi pásztorokkal kell konzultálni, hol lehet a legnagyobb biztonságban sátrazni, vagy amikor azt kell lebeszélni a helyi rendőrrel, hogy hadd lövöldözhessünk kicsit a Kalasnyikovval.

A töretlen optimizmus jegyében azért összeszedem, mi lett volna, és azt is, mi LESZ. Mivel a nemzetközi turizmus földbe állt, elmaradtak útjaim Namíbiába és Botswanába, több ízben Irakba és Iránba, csakúgy, mint Szudánba és Eritreába. Elmaradt egy Izrael-Jordánia Holt-tenger riportút is. Nagyjából 8 hónap utazás és pénzkeresés. Szerencsére az év eleji Vietnám és a darfúri út kiválóan megvalósult. És hogy mi lesz? Körvonalazódik egy eritreai út (amint Etiópia tigray lázadói nem lövik többet az aszmarai repteret és végre megnyílik - január elején talán?), csakúgy, mint Csád, Afganisztán és Pakisztán, valamint a szokásos Irak, Irán, Szudán és Vietnám. A horizonton van még Etiópia (Szomálifölddel) és Borneó. Meg persze ami még útközben becsusszan: jövőre Tadzsikisztán és Tajvan lesz a hobbiút, már ha lehet ilyenről beszélni jelenleg.

Abu Dabbab körüli merülés

***

Utazni ugyan kockázatosnak tűnik, de azért most is van remény. Októberben egy dél-egyiptomi búvárkodással teszteltük a rendszert és minden szempontból kiválóan sikerült.

Vannak országok, ahol a hatóságok úgy döntöttek (az okokba most ne menjünk bele, mert merő spekuláció minden), kontroll alatt tartják a vírust, vagy egyszerűen kevésbé terjed vagy a gazdaság rövid távon előnyt élvez minden más intézkedéssel szemben. Törökországba például egy negatív teszttel be lehet utazni, Egyiptomba még ennyi sem kellett: a nyaralóvárosok repülőterein 30 dollárért letesztelnek. Azért a biztonság kedvéért Budapesten beszereztem a negatív tesztet, nehogy véletlenül Hurgadában produkáljak egy pozitív eredményt, kockáztatva egy ottani karantént, értelmetlenné téve az egész utat, repjegyet, programokat.

Egyiptomot, más erőforrások híján, eléggé megviselte a tömegturizmus összeomlása, ezért nemcsak helyben végzett tesztekkel, de a nyaralóhelyi vízum eltörlésével is próbálják felpörgetni a bizniszt. Nem sok sikerrel. A dél-egyiptomi Marsa Alam vidékén száz kilométereken át húzódnak szellemresortok, a legnagyobbak nyitva pár tucat ember kedvéért. Ahol csúcsidőben ezres nagyságrendben merülnek a nyugatiak, ott most napi 20-30 turista lézeng, a fele egyiptomi. Az élővilág legalább regenerálódik.

A társadalom annál kevésbé. Az arabon kívül angol plusz egy európai nyelven beszélő búvárvezetők a sarki zöldségesek és a taxisofőrök, a fiatalok visszaköltöztek a családjukhoz. Arról nem sok fogalmam alakult ki két hét alatt, hogy a turizmusban dolgozó százezreket hova szívott föl egy olyan gazdaság, ahol egyébként is döbbenet nehéz munkát találni és önálló életet kezdeni.

Dachstein

Az utazás utáni hazatérés a karanténszabályok miatt lehetett érdekes, de időm az pont volt. Októberben hivatalosan tíz nap karantén várt minden hazaérkezőre. Kivéve, aki üzleti úton volt, és az orfk honlapjáról letöltött és kitöltött papírral a kezében állt sorba belépésnél. Én könnyen beszélek, egy szabadúszó túravezetőnek bármelyik random külföldi útja üzleti út. Az előttem álló fiatal lány egy másmilyen papírt szorongatott a kezében. A határőrnek nem volt ismerős a dokumentum, ezért rákérdezett, milyen ügyben utazott. „Búvártanfolyamon vettem részt.“ Szó nélkül beengedték. Tőlem nem kérdeztek semmit, a papírom B oldalát meg se nézték. Csak a megfelelő formátumra és a helyes megfogalmazásra kell figyelni, a többi megoldódik magától.

***

Egyikünk sem láthatja előre azt a sokkot, ami jövőre fogja megrázni a világot. Nem újabb járványra gondolok, hanem a mostaniból való kiszabadulásról. A világszerte munkájukat elvesztett milliók ugyanis nem szűntek meg létezni és nem kezdtek új karriert. A fent említett egyiptomi búvároktatók egy pillanat alatt eldobják majd a padlizsánt és porolják le a reduktort, amint egy repülőnyi emberrel több érkezik. Nyugaton széles tömegeket nem érintett anyagilag a járvány, legfeljebb többet/kevesebbet/máshogy dolgoztak ugyanannyi vagy kevesebb pénzért, de a többség munkája megmaradt. Utazni, koncertre járni, az éjszakában elveszni nem lehetett, főleg mostanában. Elég sok megtakarítás halmozódhatott föl, ami csak arra vár, hogy az elmúlt egy évért kompenzáció formájában hasznosuljon.

Totes Gebirge

A (tömeg)turizmusból élő családok, vállalkozások térdelő rajtban várják a tömegek érkezését. Az eddig eltelt háromnegyed évben felújították a szállásokat, új utakat írtak ki, rádolgoztak, rápihentek mindenre. A kereslet nyilvánvalóan megvan, ezért a kínálat is meglesz. Döbbenetes gyorsasággal fog helyreállni a nemzetközi forgalom, először, gondolom, az egyéni turizmus. A tömegturizmus persze lassabban reagál az egyéni utazásoknál. Gyanítom, hogy az eddig halogató típusú turisztok is összeszedik magukat és befizetnek valahova, mert nem lesz többé opció az, hogy majd pár hónap múlva. Itt most lehetne egyet coelhozni, hogy ne halogass dolgokat, meg az idő és az élet mennyire értékes, de nem fogok, mert mások már remekül megtették helyettem.

A jó hírem az, ha nagyon benned van a bugi, MOST van a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy egy kicsit (idő)utazz, vissza a 80-as évekbe. Követek embereket, akik Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában járják éppen a világot. Közös tapasztalatuk, hogy minden rendkívül nyugodt, nagyon kevesen utaznak, és azt a keveset a helyiek nagyon megbecsülik. Nemzeti parkokba féléves várólisták helyett azonnal be lehet lépni. A teljesség igénye nélkül pár ország, ami tárt karokkal (és legfeljebb egy negatív teszttel)  vár mindenkit: Pakisztán, Törökország, Egyiptom, Costa Rica, Mexikó vagy éppen Kirgizisztán. És még nyilván több tucat másik is, de nincs kapacitásom meg érdeklődésem követni ezeket.

Tervezéshez a leghasznosabb az IATA oldala, amely napi szinten kezeli a nemzetközi repülőtereken aktuális szabályokat.

Ez persze a vírushelyzetről nem sokat árul el, legfeljebb arról, hogy egy adott ország hogyan értékelni a turizmusban rejlő kockázatot. A Pamírban túrázva vagy a Vörös tengeren merülve mondjuk egyáltalán nem teszed ki magad nagyobb kockázatnak, mint a BKV-n vagy egy bevásárlóközpontban.

Végezetül mindenkit bátorítok a szabálykövetésre és hogy nagyon vigyázzon magára. És ebbe bele tartozik az ép elme megőrzése is. Úgyhogy legalább online beszélgessetek barátokkal és kérjetek segítséget, ha úgy érzitek, nem megy egyedül. Tudom, hogy ez nem segít, de mindig lesz valaki a környezetetekben, akinek sokkal rosszabb, mint nektek, úgyhogy ti is tudtok segíteni másoknak. Én is rengeteg támogatást kaptam a barátaimtól, jó szót, munkát, több együtt töltött időt, amiért rendkívül hálás vagyok nekik.

Wadi el Gemal nemzeti park, Egyiptom


2020. szeptember 16., szerda

Papok, milíciák meg a fölszabadított város. Síita-keresztény bevonulás Karakosba.

Még 2016-ban 
volt egy jó sztorim. A munkám miatt akkor nem írhattam meg, de most már annak szerencsére vége, meg amúgy sincs már aktualitása, szóval kár lenne magamban tartani. Újabb bakancslistás pipa, ezúttal egy iraki parlamenti képviselővel tértünk vissza egy, az Iszlám Állam alól épp felszabaduló iraki városba a síita milíciákkal egyidőben.

Még javában zaljott Moszul ostroma, amikor egy helyi ismerőstől kaptam egy fülest, hogy a frissen felszabadított Karakosba (ami Hamdanija és Baghdida néven is fut, és Irak legnagyobb keresztény városa – volt) visszatér egy egyházi delegáció, amihez egy bagdadi parlamenti képviselő is csatlakozik. Kaptam hozzá egy telefonszámot, és reméltem, hogy be lehet szállni erre a tripre. Mivel részemről nem volt tétje a dolognak, nagyon nem volt min feszülni, ezért természetesen minden összejött. Leszámítva azt a pár órás kését, ami minden ilyen történetnek a sajátja, és amikor mindig csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy sikerül-e valami. 

A képviselő, Khalis Ayshon, Karakosból származott, ott van háza, amit két éve nem látott és meg akarta nézni, hogy rendben van-e. Vagy hogy egyáltalán megvan-e, mert egy háborúban nem annyira egyértelmű az ilyen. 

Karakos ágyúzása a szomszédos Bartellából
Akkortájt elég porózus volt a határ Kurdisztán és Irak között. Normális esetben iraki vízummal kellett volna belépni, de az Iszlám Állam elleni háború sok minden volt, csak nem normális eset. Az átjutás lényegében a helyi embertől, a hangulattól, a checkpoint harcosaitól, a nálam lévő papíroktól és ismeretlen változóktól függött. Korábban már jártam többször az ostromlott Moszulban mindenféle indokkal és elképzeléssel. Ezúttal aggódnivaló nem volt sok, egy parlamenti képviselő mellett ültünk a konvoj közepén, és egy BKV bérlettel is átengedtek volna, ha lett volna nálam ilyesmi.

Irak legnagyobb templomába, a Szeplőtlen Fogantatás templomába tartottunk, hogy egyházi vezetők kíséretében feltérképezzük a károkat és a helyi közösséggel találkozzunk. Már aki épp ott maradt, a várost ugyanis jó rég evakuálták. Mivel a napi hadi helyzet követése nem tartozott a rutinfeladataim közé, nyilván nem tudtam előre, hogy a város felszabadítása éppen most zajlik. Ami a gyakorlatban úgy néz ki, hogy iraki erők és síita milíciák utcáról utcára foglalják vissza a negyedeket, időnként erős tűzharcban, miközben mi, civilek nagyon nem hiányzunk a helyi parancsnokoknak. Különösen akkor, amikor képviselőnk egy ponton úgy dönt, lekoccol a konvoj tervezett útvonaláról és megkeresi a házát, mert nem bírja a hadsereg lassúságát. Ehhez elkísér a Nineveh Plain Protection Unit (NPU) egy katonája, hogy ha baj van, legalább felügyelet alatt legyen baj. 

A háza áll, de szétlőve, kiégve, kifosztva. Az NPU-s katona koma megy elöl, és próbálja megtalálni a csapdákat meg a rejtőzködő IS harcosokat, de szerencsére egyet sem talál. A kiégett szobákban óvatosan mozgunk, gyakorlatilag bármi vagy bármi alatt lehet akna, úgyhogy semmihez sem nyúlunk. Végül képviselőnk talál egy videókazettát, és büszkén mutatja, hogy ezen van felvéve az esküvője. Túl sok emléke nem maradt ezen, meg a diplomáján kívül...  

Az utcáról közeledő lövöldözés hallatszik, majd berohan egy koma és a kocsiba sürget minket. Még nem tisztították meg a környéket az iszlamistáktól, úgyhogy jobb, ha azonnal elhúzunk innen. A parancsnok egy utcával odébb udvariasan lebassza a parlamenti képviselőt, mert hadműveleti területen civil kocsival furikázva inkább tűnünk iszlámállamos öngyilkos autóbombának, mint keresztény parlamenti képviselőnek kiváló magyar társaságban.

A megtalált arámi nyelvű kéziratok és a maradék ostya

A Szeplőtlen Fogantatás temploma monumentális. Túl nagy ahhoz, hogy analfabéta agymosottak kézifegyverekkel ledöntsék, de azért látszik, hogy törekedtek az alaposságra. A belseje kiégve, az udvaron lőteret rendeztek be kirakatbábukból. Bokáig járunk a töltényhüvelyekben és elszenesedett könyvkupacokat túrunk, a károkat felmérendő. Arámi nyelvű kéziratokat keresünk, miközben kintről ágyútűz és lövöldözés hallatszik és két év után felcsendül az első ima hangja is. Egy pap talál néhány ostyát, majd óvatosan becsomagolja Krisztus testét. 

2014 nyara előtt a Moszultól úgy 30 kilométerre lévő Karakos 50 ezres népessége számos ősi keresztény szektához tartozott. Az Iszlám Állam a szokásos nagyvonalúsággal felajánlotta, hogy áttérhetnek muszlim hitre vagy meghalnak és minderre van 24 órájuk, így a város gyorsan kiürült részben Kurdisztán, részben Európa felé. 

Síita mollák és keresztény papok közös turnéja a felszabadított Karakosban

Két évvel később a síita milíciákkal lévő mullák és a keresztény papok együtt érkeznek a városba. Egyébként is rendkívül szürreális, ahogy a moszuli kereszteződésnél lévő Szent Barbara templomnál síita ellenőrzőponton diktálják belénk a süteményt, miközben szól a vallásos zene. Nem messze tőlük a már említett helyi védelmi szervezet az NPU, egy 500 fős asszír keresztény milícia is állomásozik. Egyik katonájuk odajön dumálni, meséli, hogy ő költő és keresztény, miközben büszkén mutogatja a telefonján halott IS katonák képét, akiket ő ölt meg. 

Az NPU egyik harcosa Karakosban
Annyira távol áll ez az egész helyzet attól, amit én normálisnak gondolok, hogy próbálok nem belegondolni, milyen az, amikor ezek az arcok ezekkel az élményekkel normálisan működő társadalmakba próbálják megtalálni a maguk rögös útját. De persze belegondolok.

A kereszténység ugyan csak kétezer éves, de az asszírok már vagy ötezer éve itt élnek. Képviselőnk méltatlankodik is, hogy ezt az egész civilizációt ők építették, mire bejöttek az arabok a sivatagból és minden elbaszódott. Az amerikai invázió előtti másfél millió keresztényből mára csak néhány százezer maradt. A fő cél egy autonóm keresztény provincia lenne Irakon belül, de ez egy nagyon hosszú sztorinak ígérkezik.

A Karakost felszabadító síita milícia érkezése

Néhány héttel később a már felszabadított és újrainduló szomszédos és szintén keresztény Bartellában végeztünk a munkával. "Rám fér egy ital", gondoltam, és egy helyi fószer felajánlotta, hogy mutat egy helyet. A város még romokban, egyedül a templom van olyan állapotban, hogy lehet benne dolgozni. Meg, mint kiderült: a kocsma, illetve italmérés az első intézmény, ami egy lerombolt városban kinyitott. Végül is a megváltás a lényeg.

Fullban smúzolás

A Szent Barbara ideiglenes keresztje és őrzője

2020. június 16., kedd

A journey to Darfur's highest peak


In the winter of 2019, I was a guest of the small but committed active couchsurfing community of Kassala on the Eritrean border in Sudan. One day my host excused himself for an unexpected countryside trip, but he offered to introduce me to his friend. Iman, a 25-year-old smiling Sudanese girl welcomed me into her office. As she saw my eyes wandering around the suspiciously nicely furnished room, she answered my first question before I even raised it: her company runs hunting trips. My second question probably surprised her more: I immediately asked whether she could take me and some other people to the Deriba Caldera and the Marrah Mountains in South Darfur. After some phone calls Iman said yes the next day.


The Deriba caldera volcano in the Marrah Mountains last erupted about 3,500 years ago. When it collapsed, a sharp crater rim and two lakes had been formed inside. A point on the remaining rim is currently the highest peak of Sudan's at 3042 meters. The climbing itself doesn’t require special technical skills beyond good physical condition, the difficulty lies in the access itself. Good physical condition needed to climb but it has no technical difficulty but the approach is challenging.

By then I had been traveling in Sudan for more than a month. Last year's demonstrations and regime change did not eliminate economic problems and neither did it stop the inflation, but the public opinion was quite optimistic compared to my previous experience. The country was ruled by Omar al-Bashir but in December 2018 rallies began to rise due to rising prices. Bashir was deposed by the Sudanese army, while he was also indicted by the International Criminal Court for war crimes and crimes against humanity. Following the coup d’état, the country is currently led by the Military Transitional Council, until the elections planned for 2022. I talked to students and taxi drivers from Darfur and South Kordofan province and everyone agreed that the situation is improving and it’s more and more safe to travel.

Throughout my life, I have worked with people with weird hobbies and life has recently brought me two committed Hungarians, Tibor and Zoltán, whose is to climb the highest peaks of every country. Since Denmark and the Vatican also count in this game, it’s easy to complete a nice list of countries as an avid amateur. But when Europe, the American continent, and much of Asia are already done, the little-known African mountains become a pretty nice trophy. So supply and demand finally met, and a few days later we made the decision to head to South Darfur.

Sudan has long been suffering from the divide between its Arab and African population, and the conflict is toppled by the independence endeavors of Darfur. One of the independence movements is the Sudanese Liberation Army/Movement (SLA/M) which was our partner in the adventure, and the other is the Justice and Equality Movement. Both have been fighting a brutal war with the Arab-dominated Sudanese regime since 2003. As a result, hundreds of thousands fled to neighboring Chad, the rest of the population and the residents of the Chad refugee camps were also terrorized by armed groups funded by the Government of Sudan. With the independence of South Sudan in 2011, Sudan lost most of its oil reserves and a quarter of the country's territory, mostly inhabited by Christians. Needless to say, Darfur’s independence has very few supporters outside the Darfurians themselves.

Three days after landing in Khartoum in early February, my haunting nightmare came true when dreadlocked teenagers in sunglasses  and  long trench coats approached us, one waving a machete while the others surrounded the car with AKs in their hands. ‘It didn't last long’ the thought slipped into my mind.

The previous day we met Sheikh Ali, a former commander of SLA/M, often called a rebel, in the capital of South Darfur, Nyala. He had been released by the authorities after he negotiated his private agreement with the government. This prestigious old man listened to us, then outlined a scenario that was totally incompatible with our original plans as the only way to get up the mountain.

At dawn the next day, six of us squeezed into a Land Cruiser. Iman, our guide and tour leader from Kassala, and two local dudes who joined the expedition. One of them, Mohammed worked in Darfur and Chad for decades and has known everyone. The other one, Rabia managed humanitarian projects in the villages where we were heading to. We were questioned by the police, the Sudanese army; we got permission from the ministries, so the tour started disturbingly legally.

The child soldiers came when we reached the ridge after the last checkpoint of the Sudanese army. Our constantly joking Sudanese has stopped laughing, and we fell silent too. ‘There is no adult with them’ he replied when I asked the reason. We had to wait for someone who is past puberty and have some authority among these youngsters. As we didn't show any resistance, the ice slowly broke and we were invited to lunch. The menu, like every day, was beans with canned tuna, eaten by hand from a huge dish. Eventually an older man came and we were allowed to drive further, finally into the rebel-controlled area.


After half an hour of jolting, we stopped. There was a Liberation Army camp on the mountain, and as if we were watching a film by Béla Tarr, a tiny point started descending, slowly approaching towards us. After ten minutes the point took the shape of a human. He was the commander who could give permission to continue our journey. After a short talk, he walked back over the mountain, and half an hour later the previous scene played again, but now he handed over  the paper we needed.

The paved road ended in a village called Feina, the only way to continue from there is either on donkey or on foot. It was time to scratch the surface and see where we really are.

Prior to the turn of the millennium, tribes in the Marrah Mountains lived in relative peace with each other and with the Sudanese regime. Even though tourists were not very familiar with this region, some aid organizations were present in the area, mostly building schools and running agricultural projects.. The fact that this road is the only way to cross the Marrah Mountains, combined with the presence of the rebel groups was enough to draw increased attention from the government.

Negotiations started with all the about eighty tribes living in the area with varying success, so the situation escalated into a civil war in 2003. By 2010, the Sudanese regime got weary of the stalemate, bombed the villages and invaded the region. This was the year when masses fled even further into the mountains, while the situation of international organizations became untenable, forcing them to withdraw. This year marks the time when the last outsider set foot here: not only foreigners, but barely any Sudanese passed by Feina other than the locals – except, of course, the army.  The removal of President Bashir and the somewhat cooperative attitude of the military and civilian government has made reopened the chance for peace. Or at least the need arose.

Since there has been no tourism-motivated foreigner in this place for 10 years, and not much before either, there was no protocol for what a rebel organization should do with us. With no weapon and no money, with no commission or intent, not as an aid organization or as a journalist, logic got mate: who are we? We didn't ask questions, we didn't take photos; we talked about moving forward and what we needed to do. We showed the peak photo of our climb in Iraq last year, where the same three people smile at the camera under a Kurdish and a Hungarian flag. Ultimately, that was the point that convinced them.


With this episode it has also become apparent that in the absence of the above-mentioned protocol, every decision-making situation will be preceded by endless negotiations, wasting our precious time. Until the last day, half of our day was spent negotiating and waiting for permits. But let's get back to the first one.

We stopped the car next to one of Feina's demolished houses, and we set up the tent between the bare walls. Dozens of locals gathered,trying to express their expectations, which resulted in quite a surreal conversation at a certain point.

‘Leave the car here. And you have to pay $250 for security.’
‘Do not worry; it’s safe because our driver will stay here.’
‘It's not so safe. It's not safe for him. It can be anything.’
‘Okay, then we'll send him back to the army-controlled area and then come back in a few days and pick us up.’
‘You can't leave. You have to pay $250.’
‘I'll give you 25. 250 is out of question. “
‘You definitely pay.’
‘If I understand the situation, you have just kidnapped us.’

When I pronounced the word ‘kidnapped’, the locals froze because this spoken word is quite strong. They started protesting, and I repeated it a few more times because if we can't go anywhere and have to pay, it’s quite clear indeed. A robust old man suddenly appeared on scene and disbanded the meeting with three sentences and turned to us. ‘Don't worry about these. I'm the teacher here, you're going to sleep in the school, and the car can stay there.’

We spent most of the following day to negotiate for donkeys. Dozens of people were deliberating, then one came over and told us what they thought. I declined and explained why we cannot accept their good deal. He returned in another half hour with another offer, and so on. When the village understood our intention, everyone wanted to join us. Finally, in the afternoon, we continued our trip with six donkeys and one guide, wasting the whole day. We even spent part of the night on the donkeys, because we couldn't find accommodation. Maybe just because we were looking for a school.

In the morning we arrived at a larger settlement that everyone referred to as Toronto. Actually the name is Torongtonga but couldn’t hear much of a difference. News had travelled faster than we did. A team of teenagers greeted us, later the Sheikh, the SLA /M humanitarian commissary, the military commander as well as the teachers joined the company. A bunch of kids also showed up with huge guns and a mortar just to remind us where we are. We had breakfast at the market: dried cricket and excellent grated liver, while our hosts apologized for not having real meat. We performed our litany again: we are Hungarians, we go to the mountains, we do not take photos, we do not write anything, there are pictures of our climbing in Iraq, we do not want anything but climb up to the summit of Marrah and see the two lakes of the Deriba caldera. From here, a larger team led us further towards the caldera.


As our rebels had no idea about us, sometimes we also struggled to figure out why things were happening around us. From the caldera we could already see the summit, so we planned to go out there in the evening, sleep on the shore of one of the lakes, and go up the mountain early in the morning. Our companions have no blanket, no sleeping bag, no food and no water. Finally, standing next to the inner pond of the caldera, one of them points to the highest peak of the inner rim: ‘You can climb now and we wait here.’ ‘But that’s not what we came for! The one behind it, you see?’ ‘You can't get up there from here.’ We had to return to the last village, another two hours on donkey, at night.

Kosonga hides in the bottom of a valley next to an orange orchard. Idyllic little village, we wrap ourselves in front of one of the tukuls. The door is open, a small child clears a guns inside, the others smoke huge joint before heading out into the night. In the room on the bed I have a knife next to my head, an AK-47 on the other side, the magazine with bullets at my feet – along with a small plastic box, containing a toothbrush.

We are ready to leave at seven in the morning. At eight, the first couple of people show up, then the commander. His people will be hungry on such a long journey, he says, so they won't leave without breakfast. After the cook quickly shredded a goat, the commander declared themselves ready for the hike, so we could finally leave. We walked on the edge of the crater; our locals were extremely fast, casually stopping, talking, smoking, while wearing rubber-soled Chinese shoes. I used to say this is also a profession, if you live in the mountains for a decade or two and can only ride donkeys or go on foot, you cannot compete with these guys.

They patiently waited for us at the highest point of Jebel Marrah (in Arabic Jebel means mountain), taking the summit photos, showing us around then starting to descend. They also got their first climb, obviously they hadn't thought of coming up all the way here just to look down.

On the way back we figured out that this must have been the first documented climb of Sudan's highest point, and as such has extra value. Some tourists may have come here before 2010, but the highest peak of Sudan at that time was Mt. Kinyeti, which belongs to South Sudan since 2011. According to the locals, Jebel Marrah has not been visited by strangers since 2010, so we can assume we were the lucky ones to first reach this summit in the ‘new’ Sudan.

On the way back we were asked to look at schools everywhere, listened to the problems, and locals asked us to talk about them at home. At the end, the military commander pulled me aside and emphasized that their soldiers cannot be featured in social media, but villages and landscapes are of course free to show. On the last day we spent six hours on donkey without stopping for a single minute. The only thing that keeps us alive is the promise of a shower and a bottle of Cameroonian whiskey smuggled from Chad (the latter arrived, as well as the next one a day later).

At the child soldier checkpoint we just get off, everyone smiled and shook hands and we are on our way back to Sudan within a minute.