Geológusok álmai – Irán szigetei a Perzsa-Öbölben

A szöveg a National Geographic magazin Traveler számában jelent meg 2019 őszén.

Idén télen harmadszor indultam Teheránból a Perzsa-Öböl szigetei felé. Őrültségnek tűnt egy hosszú hétvége kedvéért több mint 1400 kilométert vezetni csak oda, hogy az átvezetett 20 óra után átkompozzunk az Öböl legnagyobb szigetére, Qeshmre, majd újabb autózást követően kisebb csónakban az éjszaka közepén átkeljünk egy sokkal kisebb szigetre, Hengamra. Korábbi látogatásaim során azonban annyi, még Iránban is egzotikusnak számító természeti csodát láttam, hogy nem is volt kérdés, megéri-e ennyit utazni. Farzad barátom vezetett, a zenét is ő keverte, néha a perzsák egyik kedvence, az idén Budapesten is fellépett Ebi szólt, néha meg a hátul ülő lányok nagy megelégedésére felcsendült a The Wall a Pink Floydtól.

Teheránt elhagyni mindig jóleső érzés. Az agglomerációval együtt körülbelül 17 milliós város leszívja az ember energiáit. Mindenhol zsúfoltság, hőség, forgalom és zaj, talán csak a paloták és múzeumok csöndje, valamint a hatalmas és gondozott parkok nyugalma kivételek ezalól. Az egy-két hétre Iránba érkező látogató jobban teszi, ha nem tölt itt sok időt, legfeljebb megnézi a Niavaran palotát Észak-Teheránban, majd telekabinnal fölmegy a majdnem 4000 méteres, a város fölé magasofó Tocsal csúcsára kicsit lehűlni és szívni egy kis friss levegőt.

Másfél napi utazás után Hengam egyetlen falujában névrokonom, Daniel fogadott, aki a sziget egyetlen búvárbázisát üzemeltette. Emellett szabadtüdős merülést oktatott és ebben a műfajban helyi nevezetességnek számított, valamint kiválóan játszott azon a tar nevű húros hangszeren, amelyről a húrok száma szerint a szitár is származik (sze-tar, azaz három húr perzsa nyelven). A hengami falut minden túlzás nélkül lehet porfészeknek nevezni: egyszintes betonépületek és napszítta téglaviskók, kanyargós kis utcák és összevisszaság jellemzi, mint ha nem is Iránban, hanem egy afrikai faluban lennénk. Az élet álmos tempóban vánszorog, az öregek poros szőnyegeken ülnek az árnyékban, egy asszony törökülésben falafelt süt a földön, miközben gyerekek rohangálnak a kristálytiszta víz melletti porban. A kikötőbe időnként befut egy-egy csónak tele iráni turistával, akik egy időre felpörgetik a hengamiak egy részét: ilyenkor megjelenik pár terepjáró, hogy a markonyi embert odébb vigye egy-két kilométerrel, a viszonylag érintetlen tengerpartra. Nekünk is hasonló terveink vannak. A következő két napot tengerparti sátrazással, grillezéssel, sznorkelezéssel, tüzifagyűjtéssel, törpeantilop-csordák bámulásával és esti mulatozással töltöttük Hengamon. De miért is jöttünk mi ide?

Irán Perzsa-Öböl felőli része kevésbé népszerű a külföldiek között. Ennek néhány igen prózai oka van: április elején a hőmérséklet fölkúszik 40 Celsius fölé, majd szép lassan megáll valahol 50 fok környékén, és novemberig nem is lesz hűvösebb errefelé. Ám novembertől kellemes 30 fok köré csökken a hőmérséklet, és napközben is bóklászhatunk a geoparkokban, szürreális oszlopok között, kanyonok mélyén és tengeri üledékhalmok csúcsain. A szigetek sivatagosak, árnyék a kanyonok mélyét és a plázákat leszámítva nincs, gyakorlatilag a napfelkelte és a naplemente környéki órák kivételével elviselhetetlen a hőmérséklet. A másik nyomós érv, hogy miért nem jönnek ide tömegek, a turisztikai nevezetességektől való hatalmas távolság. Még a térképen relatív közelinek látszó Siráz is legalább 10 óra busszal, és akkor még el kell jutni a kikötőbe, és onnan átkompozni egy vagy két szigeten. A tipikus turista a Teherán-Iszfahán-Siráz háromszöget járja be két hét alatt, több ezer kilométeres kerülők nemigen férnek bele a sztenderd programba.

A Perzsa-Öbölben szűk három tucat sziget tartozik Iránhoz, ebből némelyik csak egy nagyobb szikla. Négy olyan van, ami turisztikai szempontból említést érdemel, ebből a helyiek kedvence az üdülő resort Kish, amely éppen emiatt sosem tűnt igazán érdekesnek: itt a legjobb az infrastruktúra, rengeteg szálloda, vízre épült bungalók, jet ski bérlés, motorcsónakok, és nem utolsó sorban a nemzetközi repülőtér. Ez utóbbi még a legendás Concorde forgadására is alkalmas volt, amikor a 70-es években, a forradalom előtt a sah Kishből szerette volna megcsinálni azt a luxusszigetet, ami ma Dubai. A történelem ugyan elsodorta a sahot és a Concorde-ok menetrendbe állítását (valamint a tervezett golfpályákat és kaszinókat is), a sziget azonban megmaradt az iráni tengerparti luxus jelképének. Nem úgy a másik három, a hatalmas, delfin alakú Qeshm mangrove erdővel, barlangokkal és kanyonokkal; a törpeantilopokkal és katonai bázissal bíró viszonylag elhagyatott Hengam, valamint a régi portugál erődjéről és ezerszínű hegyeiről és szikláiról híres Hormuz.

Ugyan már több mint 24 órája úton voltunk, Qeshmre átérve azonnal lehajtottunk az útról és megálltunk egy órára. Farzad feltekerte a zenét, a lányok levették a kendőt és elkezdtek táncolni. Tenger, friss levegő, távol mindenkitől élvezték a természet adta szabadságot. Persze Qeshmre mindenki más miatt érkezik. A nyugatiakat elsősorban a geológiai látványosságok nyűgözik le, az irániakat főleg a vásárlás: Qeshm szabadkereskedelmi övezet, erőteljes csempésztevékenységgel kiegészítve, így nem meglepő, hogy hogy tömegek járnak át vásárolni a „szárazföldről”. A legnagyobb város, Qeshm city belvárosa is sokkal inkább emlékeztet egy hatalmas bevásárlóközpontra, mint arra a romantikus félig iráni-félig afrikai hangulatú helyre, ami évtizedekkel ezelőtt volt. Miután lányaink kitáncolták magukat, kénytelen voltam kompromisszumot kötni és tudomásul venni, hogy a kanyonok csak a bevásárlás után következnek.

Az irániakról elmondható, hogy szeretik a természetet, szeretnek a természetben lenni. Az ország távoli hegyein is mindig találni néhány embert, az ország legmagasabb csúcsát, az 5610 méteres Damavandot csúcsszezonban naponta akár 4-500 ember is megmássza – nemcsak hegymászók, hanem kisminkelt egyetemista lányok, túlsúlyos anyukák és 70 évhez közeledő nagypapák is. A többség azonban ragaszkodik az autó és az aszfalt közelségéhez és az infrastruktúra nyújtotta kényelmehez, valamint a nagy családi piknikhez. Így történhetetett, hogy amíg Qeshm városhoz közeli kanyon és a város melletti partszakaszok néha erősen túlzsúfoltak, a sziget távolabbi pontjai szinte üresek. Persze nem ünnepnapokon.

Első megállónk egy Csáhkúhnak nevezett völgy, valójában kanyon. Az UNESCO által is védett geopark jellegzetessége, hogy a széles bejárat után gyorsan szűkölni kezd és szerteágazik, végül minden irányban annyira összeszűkül, hogy oldalazva sem lehet továbbhaladni benne. Falai helyenként száz méter magasak, üledékes oldalait a víz vájta üregesre, alján mély kürtőkben és fúrt kutakban nyáron is marad némi víz, ami elengedhetetlen a túléléshez ezen a klímán.

Ahogy autózunk a tájban, a sziget északi oldalán hatalmas hajókba botlunk. Nincsenek kész, állványokon pihennek a tengerparton. Integetnek a munkások, hogy másszunk fel és nézzünk körül. A masszív, zömök hajótestek Noé bárkáját juttatják eszembe, formájuk a bibliai idők óta aligha változott. Azokat az időket idézik az építés körülményei is: mivel minden kézzel készül, egy ekkora hajó megépítése legalább annyi idő, mint a néhány tucat kilométerrel arrébb lévő plázáké – nagyjából két év, cserébe az élettartamuk legalább száz. A magas fedélzetről kinyílik a tengerparti táj: az afrikai szavannákra emlékeztető nem túl magasra növő, gyorsan terebélyesedő fák, az erózió rombolta napszítta sziklák és a Csillagok háborújára emlékeztető buckaszerű építmények. Előtérben pedig a félig kész fedélzet és az egymásra hányt deszkák a hajóhídon.

Qeshmi szállásadónk, Asszad – egyéb munkalehetőségek híján, viszont tűrhető angoljának hála – külföldi turisták fogadásával próbálja meg eltartani családját. Az Iránban egyébként betiltott couchsurfingen akadtam rá, és igen baráti áron befogadott néhány napra. Gyakorlatban ez a család életében való részvételt jelenti, játék és nyelvtanulás a gyerekkel, késő esti kenyérsütés az udvaron, alvás a szőnyegen, szigorúan a működő légkondi mellett. Ebédre mindig kiváló halat süt a felesége (miután megkérdezi, mit kérünk ebédre, és jó lesz-e a hal), napfelkelte és napnyugta környékén pedig motorra ülünk és megnézzük a közelben lévő geológiai csodákat.

Ezek közül az egyik a világ leghosszabb sóbarlangja, amely több mint 6 kilométer hosszú – ebből az első néhány tucat méter látogatható aránylag biztonságban. Hajnalban motorra ülünk és átvágunk keresztbe a sivatagon a sziget déli partjára. A Mars lehet még ennyire száraz. Évekkel ezelőtt már jártam arra vezető nélkül, de nem találtam meg a barlang mélyébe levezető utat. Mint ahogy most sem. Asszad egyszer csak hasra fekszik és átkúszik egy nagyjából harminc centis résen. Mellem a sós földön, hátamat a szikla masszírozza ahogy átpréselem magam a résen. Csodálkozom, hogy ezt turistalátványosságnak nevezik (egyébként az), amikor a nagyobb darab, a kevésbé bevállalós, valamint a klausztrofóbiás látogatók eleve ki vannak zárva az élményből, legalábbis ami a barlang belső részét érinti. Odabent egy legalább 20-30 méteres szabályos félgömb kupola vörös, narancssárga és fehér sóból, amit csak a vaku fényében láttunk, miközben mászunk fel egy rózsaszín sóhegyre. A barlang mélyén újradefiniálom a csönd fogalmát. Hallom a saját szívverésem és ahogy áramlik a vér az ereimben. Tökéletes a csönd és a sötétség. Később megpillantunk egy fénycsíkot és kiderül, mégiscsak van biztonságosan megközelíthető bejárat, csak mi érkeztünk a rossz irányból.

Másnap, némi kihagyhatatlan vásárlás után elindulnánk haza, vissza Teheránba, de előtte akadt néhány órám Bandar-e Abbasban, a térség legforgalmasabb kikötővárosában. Barátaim eltűntek valahova, én pedig úgy gondoltam, kis időre áthajózok a Hormuzi szorosnak nevet adó szigetre, Hormuzra. Minden várakozássommal szemben a hely nevezetessége, a vörös kövekből épült portugál erőd a legkevésbé érdekes látnivaló, legalábbis a természeti szépségekkel összehasonlítva. A portugálok a 16. század elején egy bő évszázadra elfoglalták a Hormozi szorosnál fekvő, stratégiailag fontos szigetet. A vastag falak, masszív boltívek, a tengert néző rozsdásodó ágyúk Irán többi várához képest elég szerény látványt nyújtanak manapság. Nem úgy, mint az ezerszínű hegyek és geológiai formák. Miután kiderült, hogy egy óra múlva indul vissza ugyanez a komp, a következő meg csak órák múlva, nem maradt sok választásom a sziget körbejárására és megállapodtam egy tuktukossal, hogy szigorúan hatvan perc alatt körbevezet a szigeten.  Negyvenöt percnél még sehol sem vagyunk, ötvennél pedig legalább annyit nézem az órám, mint a dombok mögül előbújó gazellákat és a fehér, barna, vörös és narancsszínű sziklákat. Végül emberem meghúzza a gázkart és száguldunk a kikötőbe, ahol pont annyival sikerül lekésni a kompot, hogy egy rutinos teheráni parkouros még simán átugrott volna. Hormuz körbejárásához egyértelműen több idő kell, noha épített környezet gyakorlatilag nincs  a városn kívül. Jó időben azonban mindenképpen megér egy napot körbegyalogolni (az út mentén 25 kilométer), időnként megmártózni a tengerben, besétálni a sziget belseje felé, nézni a színeket és az antilopokat, a nap végén pedig egy nyugodt partszakaszon sátrazni.

Némi kérdezősködés után sikerül találni egy motorcsónakos embert, aki hajlandó néhány euróért átvinni a szárazföldre. Ez nem teljesen legális, például a privát motorcsónakok a csempészet miatt nem használhatják a kikötőt Bandari Abbaszban, és egyébként sem szállíthatnak turistát, de a pénz az pénz, így elvállalja az utat. A nyílt vízen a sziget és a part között, amikor egyik szárazföld sem látszott a párás levegőtől, megjelenik az iráni parti őrség csónakja négy állig felfegyverzett, kendővel eltakart fejű tengerésszel. A jelenet szomáliai kalózos történetekre emlékeztet, elkérik az útvelem, és mivel sem csomagom sincs, és a papírjaimmal is rendben vannak, némi nehezteléssel továbbengednek. Innen már csak a barátokat kell elnavigálni telefonon, hogy melyik partszakaszra jöjjenek elém kocsival. A szigetre egyébként rendszeresen jár komp, és természetkedvelő vándoroknak kényelmesen el lehet tölteni pár napot családoknál megszállva, de ezt a lehetőséget is kénytelen voltam felírni a több száz tételes (és ezért soha komolyan nem vett) bakancslistámra.

A visszaút Teheránba mindig gyorsabb, mint elhagyni a várost. Kis csapatunk bóbiskol a kocsiban, ezúttal az iráni zenét a nyugatival ötvöző Mohsen Namjoo szól a hangszóróból. Farzad lapos tekintettel egyik cigiről a másikra gyújt, hogy ébren maradjon. A fejemben az ezerszínű sziklák képei cikáznak és azon morfondírozok, mikor fogok visszatérni legközelebb.

Tavaszi céltalankodás Dél-Iránban

Az idei év a legközelkeletibb évem volt életemben. Az április-májust Iránban, az azután következő fél évet pedig Irakban töltöttem, egészen konkrétan erbili lakos lettem, annyira. Ez nem valami perverz vonzódás (vagy igen? Ezen még gondolkoznom kell.), egyszerűen csak így alakult. Eljutottam pár érdekes helyre, amiket a teljesség igénye nélkül összekukázok az emlékeimből meg a fényképek alapján rekonstruálom. Most elsőre még a tavaszi Iránnal vagyok adós magamnak.

Kalut

A Perzsa-öböl szigeteiről észak felé indultunk, az első éjszakát Jiroft-ban töltöttük egy parkban. Irán rendkívül biztonságos, kéthónapi ottlétem alatt nagyjából 4-5 éjszakai szállást fizettem csak, azt is azért, hogy élhessek családi életet. Az összes többit régi és alkalmi ismerősöknél, parkokban, tengerparton, meg ahol rám esteledett. Jiroftban is így alakult. Kajaszerzés közben elég sokan felfigyeltek ránk. Jiroft nem az a hely, ahova elmennek a turisztok, még azok sem, akik hosszú időre jönnek. Nekem is kellett vagy háromnegyed év Iránban, mire a tök véletlen odasodort.  A parkban alvás előtt odajött egy szaki és elmagyarázta, hogy nem biztonságos (ezt sokat mondják a helyiek, de nem azért, mert nem biztonságos, hanem mert féltenek a szerintük rossz arcoktól – akik aztán szintén odajönnek smúzolni, és legrosszabb esetben szívnak egy kis ópiumot vagy lefárasztanak a hülyeségeikkel). Ragaszkodott hozzá, hogy 20 méterrel odébb menjünk a régészeti múzeum bejárata mellé, ahol ő biztonsági őr. Ott már nagyon biztonságos volt. Másnap innen indultunk Bam-ba, ahol pont 15 éve voltam utoljára, amikor még állt az erőd.

2003 karácsonya körül egy földrengés porrá rombolta a várost, meghalt vagy 30 ezer ember. Azóta egész szépre újjáépítették, és az erődöt is elkezdték helyrekalapálni, de annak még kell egy-két évtized földrengésmentes időszak, hogy olyan legyen, mint rég. Mindenesetre a belföldi turizmus már ezerrel pörög benne.

A következő célpont a Kalut sivatag megtekintése volt, persze ez sem ment egyszerűen. Túl nagy ez az ország, így az útközben elénk bukkanó látnivalók és ígéretes kis kitérők folyamatosan eltérítettek a céltól. Kinéztünk egy oázist valahol mindentől nagyon-nagyon messze és sivatagi tapasztalataimhoz méltatlan bénázás vette kezdetét. Egy Peugeot 306-tal lekanyarodtunk az aszfaltról és rámentünk a homokos útra. Az első elásásból még valahogy kivergődtünk, aztán pár perccel később mattot kaptunk. Ment le a nap, forgalom órák óta nem volt a főúton sem, nemhogy a mi kis kerülőnkön. Utálok egy helyben tökölni, így azonnal én lettem az önkéntes, aki visszagyalogol a főútra és megpróbál valami kocsit szerezni, vagy ha az nincs, visszagyalogol a kb. 20 kilométerre lévő legközelebbi faluba, ott fölver valakit, akinek van kocsija, és hoz segítséget. Már majdnem tök sötét volt, amikor megjelent egy iszonyatosan szakadt oldschool Toyota terepjáró. Megállítottam, és elmakogtam helyiül, hogy kéne segítség. „Who the fuck are you man, are you from IS?” – kérdezte a sofőr kaliforniaiul, mire röviden felvázoltam a sztorit és kanyarodtunk is vissza a földútra. Megjegyezte, hogy kurva nagy mázlink van vele, mert itt sosincs nagy forgalom, kivéve, amikor az Afganisztánból érkező drogszállítmányok fegyveres konvojai és a helyi különleges erők közti összecsapások zajlanak, ami körül, ha véletlenül felbukkanunk, a pár év börtön a jobbik opció.

Kalut

Reza Toyotája tele volt egy enyhén ittas vidám családdal és házi ölebbel (az nem volt ittas), épp egy hétvégi piknikezésből hazafelé futottak belénk. Nem javasolták, hogy éjszaka a környéken bóklásszunk, így fölajánlották, ha követjük őket, lakhatunk nálunk Kermanban, és akkor már forró fürdő és éjszakai kebabozás a teraszon sem elképzelhetetlen.

Kalut

Reza Jiroftból származik és tizenéves gyerekként került ki az USA-ba, rendkívül vicces körülmények között. Egyszer látott egy amerikai filmet, mire kitalálta, hogy Amerika tök jó és oda akar menni. A család elküldte Teheránba az akkor még létező amerikai követségre, hogy szerezzen vízumot. Pár héttel később felhívták, hogy elkészült és lehet menni érte. Mivel nem tudta, mi az a vízum, valami nagy dologra számított, „mint valami érem vagy egy nagyobb tál”. De csak az útlevelét kapta vissza, és szomorúan hazament. Hetekkel később megmutatta az útlevelét egy rokonának, aki kiszúrta benne a vízumot, „te kis hülye”. Kapott a családtól ezer dollárt (földjeik voltak Jiroft környékén, futotta ilyesmire és akkor az még nagyon sok volt) és vett egy repjegyet New Yorkba. Amikor megérkezett, akkor látott először havat és érzett ilyen hideget, úgyhogy egy hétig el sem hagyta a repteret. Addigra talált egy másik iránit, aki elmondta, hogy itt ilyen a tél. Ha melegebbet akar, menjen nyugatra, így vett egy másik repjegyet San Franciscoba. Ahol szintén hideg volt és szintén nem hagyta el a repteret napokig. Végül valaki mondta neki, hogy menjen le Napa valley-be, ott meleg van és akad mezőgazdasági munka. Végigjárta a szamárlétrát, lettek ingatlanjai, bizniszei, végül úgy döntött, szabadságra vágyik, és visszatér Iránba.

Érdekes megközelítés, és tökéletesen igaza van. Amerikában nem lehet parkokban aludni, minden pénzbe kerül, nem is kevésbe, ha parkolóban alszol, rádhívják a zsarukat, nem lehet vadkempingezni. Bezzeg Iránban bárhol alhatsz és sütögethetsz, senki sem baszogat. Van egy lakása Kermanban, amit kiad, van belőle havi 4-500 dollárja, az elég kajára meg benzinre, minden héten járja a sivatagot a haverjaival, söröznek, összejárnak a családdal, egy percet sem kell dolgozni vagy a jövő miatt aggódni. Fair enough.

Másnap újra elindultunk a Kalutba, azon belül is egy Shahdad nevű helyre. Kalut egy óriási sziklalabirintus, ami minden évben szedi a maga áldozatait a felkészületlen versenyzők közül. Elég könnyű eltévedni benne, néha komplett konvojok is eltűnnek. Nappal nem ritka az 50 fok. Nem terveztünk nagy kalandozást, csak megkarcoltuk a szélét egy naplementére meg egy napfelkeltére és húztunk tovább. Az egészen biztos, hogy ide érdemes lesz visszatérni hosszabb időre, egy kis Peugeot-nál háromszor nagyobb kocsival és egy olyan emberrel, aki járt már itt. Plusz hűtőtáska, sör, meg egyéb, sivataghoz nélkülözhetetlen kellékek.

Meymand. Megrendezett halála óta itt müezzin Jimi Hendrix

Néhány kényelemben töltött kermani nap után kinéztünk a térképen egy sziklába vájt falut, Meymandot. Mivel az idő kezdett forrósodni, a barlangban alvás elég kellemes opciónak tűnt egy-két napra. Maga a falu persze nem több, mint félórás mászkálás, a lehetőségekhez mérten kinyalt skanzen, ahol a nem is annyira halott Jimi Hendrix a müezzin. Legalábbis a napi imára hívás a barlangmecset előtti rekedt hangszóróból pont olyan, mint a rég elhunyt mester gerjesztései. Minden imaidő előtt kíváncsian vártuk a szólót és minden alkalommal hibátlanra sikeredett.

Iránban kocsit bérelni teletáras orosz rulett. Találtunk a bandari reptéren egy Europcar irodát, amivel őrületes lavinát indítottunk el ebben az üzletágban. Először is a konkrét érdeklődés és a kifizetés között rendesen megnőtt a bérlés ára, amin így az utolsó pillanatig kellett alkudozni. Amikor sikerült megállapodni, felmerült a gyanú, hogy ez nem annyira céges kocsi, inkább valakinek a sajátja és behúz egy kis privát bizniszt. Mire kihajtottunk a reptérről, beszart a rádió. Aztán rájöttünk, hogy az USB sem működik. Tíz nap vezetés zene nélkül, fasza lesz. Párszor megállítottak gyorshajtásért, de az európai pofánk és a kedvesen érdeklődés a biztos uraktól (a biztonság kedvéért magyarul, nehogy előfordulhasson egy magabiztos kommunikáció) megmentett a büntetésektől. Másnap a vezető oldali ablakemelő romlott el, később a légkondi is (Bandar felé közeledve néha 43 fok fölött volt már). Úgy a hatodik napon egy Herat nevű faluban lerobbantunk. Mivel a falu előtti checkpointnál nem tudtuk leengedni a vezető előtti ablakot, kérték, hogy állítsuk le a motort. És az nem indult be többet. Fölhívtuk a kölcsönzőt, hogy lerobbantunk Heratban. Egy kis pánik, hogy hogy kerültünk Afganisztánba. Végül rendőri felvezetéssel behajtottunk a herati autószerelőhöz, aki hamarosan újrakalapálta a gépet. Innen viszont csak betolással indult be, vagyis józan ésszel lemondtunk a jegyi utakon való kalandozásról. Napokkal később áthajtottunk egy poros falun, Iszlamabadon is, elröppent a humorbomba, hogy fel kéne hívni a kölcsönzőt, hogy hol is vagyunk, rájuk férne egy kis paráztatás.

Hormoz

Újra hívtuk az irodát, hogy ennyi volt, hat napig működött a kocsi, most szépen leadjuk a következő nagyvárosban, az alig 400 kilométerre lévő Sirázban. Újabb pánik, hogy ott nem hagyhatjuk, vissza kell vinni az onnan még úgy 1000 kilométerre lévő Bandarba. Még mit nem. Újabb telefon, hogy mi nem a cégük sofőrjei vagyunk, hanem nyaralunk, szóval elvisszük Sirázig és szevasz. A sirázi reptéren beálltunk a parkolóba, az ottani iroda üres. 

Hívtunk egy számot, elmeséltük a problémát, újabb pánik, majd elérhetetlenné tették magukat mind Bandarban, mind Sirázban. Végül hívtuk a teheráni központot, ahol adták az igazgatót. Pár percre rá elérhető lett a bandari kollegina, aki nagyon szépen kért, hogy vigyük vissza a kocsit Bandarba. Cserébe visszafizetik nekünk a 4 napi bérlést, mi meg jófejségből vezettünk nekik 1000 kilométert. Én amúgy is meg akartam nézni Hormoz szigetét, épp kapóra jött egy egyéjszakás bandari kaland.

Megbeszéltük, hogy a kocsit túszul ejtjük. Egyikünk bemegy alkudozni a visszafizetendő pénzről, és ha az megvan, a másik visszaviszi a kocsit. Előtte azért sirázi cimboráktól megkérdeztem, amit addig is sejtettem, hogy mennyi esélye van annak, hogy egy iráni visszaad pénzt. Semmi. Jó kis kihívás, kár lenne kihagyni. Sajnos reggel leléptem a kényes helyzet elől, jobban vonzott Hormoz. Mire átértem a reggeli komppal, kiderült, hogy 50 perc múlva indul vissza, és ha azon nem vagyok rajta, bukom a teheráni vonatjegyem külön kuséban. Úgyhogy fogtam egy tuktukost és mondtam neki, hogy van 50 perce körbevinni a sziget egyetlen útján, ami 25 kilométer. Időnként megállt, magyarázott, siettettem, majd láttam, hogy ebből már nem lesz se komp, sem vonat. Végül nagyon a gázra lépett, még láttam, ahogy eloldozzák a kötelet, rohantam a komphoz, láttam rajta az arcokat, talán 10 méterrel késtem le.

 

A következő órák múlva indul. Elmotoroztam a kikötőbe az erőd mögé, és ott kérdeztem halászokat, hogy melyiknek van gyors csónakja, és hajlandó is illegálban átvinni a szárazföldre. (A kompnál fel kell mutatni az útlevelet, vízumot, olyan, mintha kilépnék az országból. Visszafelé ugyanez.) Végül előkerül egy fószer, aki 20 euróért hajlandó volt átvinni, de addigra rájöttem, hogy pénz sincs nálam. Így fel kellett hívni a srácokat, hogy ha visszaszerezték a pénzt a kölcsönzőtől, azonnal jöjjenek a tengerpartra egy egyelőre meg nem határozott helyre (mert amúgy tilos kikötni a kikötőn kívül), és hozzanak pénzt. Pont a sziget és a part között, amikor épp egyik sem látszott, megjelent az iráni parti őrség motorcsónakja, benne négy fazon nagyjából olyan kinézettel, mint a kalózok: katonai cuccokban, kendőbe tekert fejjel, alaposan felfegyverezve. Útlevél, keresztkérdések, végül látták, hogy alighanem ártalmatlan vagyok és tovább engedtek. Amikor látszott a part, odairányítottam a srácokat a pénzzel és kiváltottam magam.

Kiderült, hogy a kocsi visszavitele kevésbé volt kalandos, mindössze annyi történt, hogy a sok problémázás miatt megváltoztatták a céget. Ugyanazon a helyen egy Irancar iroda várta a kocsit, mindössze az Europcaros bögre utalt arra, hogy egy nem pont így nézett ki az előző héten. Mivel Irán nincs rajta a nemzetközi bankrendszeren, nyugati cégek brandjét lenyúlják a helyiek. Mi is ezt szívtuk volna meg, de végül visszafizették a pénzt és szóltak, hogy ilyet többé sosem csinálnak.  

Hormoz

Hormoz egyébként minden pénzt megért, csodálatos kis sziget portugál erőddel (mondjuk az volt a legkevésbé érdekes pontja), bámulatos színű és formájú sziklákkal, antilopokkal, remek kis beachekkel és iszonyatos hőséggel. Nincs mese, jövőre vissza kell jönni ide is.

Hormoz

Egészen tájidegen jelenség Mahan közelében