Cry Freetown & Blood Diamonds

A gyémánt ára

A Sierra Leonében lezajlott és zajló szörnyűségek, és úgy egyáltalán, az itteni kaotikus viszonyok megértéséhez egy rövid áttekintés, a teljesség igénye és történészi alaposság nélkül. Akit ez kevéssé érdekel, ugorjon a szöveg feléhez. A britek, miután 1961-ben elhagyták az országot, egy aránylag demokratikusan működő kétpártrendszert hagytak maguk után. Ez hat évig sem húzta, amikor elkezdődött az elnyomás, a katonai puccsok, a brutális és értelmetlen terror és az anarchia korszaka. Ebből a nemzetközi közösség számára érdekes rész 1991-ben kezdődött.

Elöljáróban még annyi, hogy a sierra leonei polgárháború véleményem szerint sokkal kegyetlenebb volt, mint valamilyen etnikai vagy vallási összecsapás. Ez utóbbiaknál ugyanis vannak erővonalak, egy vallási vagy etnikai csoport áll egy másikkal szemben. Világos, hogy ki hova tartozik, és kinek kitől kell tartania. Ettől persze a pusztítás egyáltalán nem kisebb. Sierra Leonéban viszont a vallás és az etnikai hovatartozás kívül maradt a konfliktuson, aminek egyetlen célja volt, a pénz. A pénz pedig a gyémántból jött, így az egész konfliktus rákfenéje a gyémánt lett.

A 9 éves polgárháború alatt a becslések szerint 75 ezer ember halt meg, és több mint kétmillióan kényszerültek elhagyni a lakhelyüket (ez több mint a népesség harmada). És több tízezer embert csonkítottak meg élve, mindenféle különösebb indok nélkül, puszta szórakozásból.

A legfőbb bajok akkor kezdődtek, amikor 1985-ben egy Joseph Momoh nevű katonai vezető az ország elnökének nyilvánította magát. A legnagyobb ellenzéki csoporthoz tartozó diákok elhagyták az országot, nagyrészük Ghánába távozott – majd onnan Líbiába, ahol Kadhafi hírszerzése katonai kiképzésben részesítette őket. Ahogy egyre nőtt az elégedetlenek köre, egyre többen tértek vissza az országba, elsősorban a gyémántban gazdag Kono vidékére, ahol a nincstelen gyémántbányászok között kezdték terjeszteni a forradalmi ideológiájukat. A háború célja a gyémántipar fölötti ellenőrzés megszerzése volt: akié a gyémánt, azé az ország. Ahogy gyengült az állam, úgy játszott egyre nagyobb szerepet a fegyvercsempészet, majd a drogcsempészet.

Az első rajtaütést Libériából hajtotta végre a RUF, a Forradalmi Egyesült Front. Ezt a szervezetet a libériai elnök, Charles Taylor támogatta azért, hogy a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közösség (ECOWAS) katonai megfigyelői (ECOMOG) elhagyják Sierra Leonét. Az ECOMOG azzal vívta ki Charles Taylor haragját, hogy a libériai polgárháborúban Taylor szervezete ellen voltak.

Az első rajtaütéssel a RUF deklarálta, hogy nem tréfál. A helyi közösségek vezetőit lefejezték, és a fejüket karóra tűzték. Miközben gyémántbányákat, kereskedelmi központokat támadtak, nem feledkeztek meg a lakosság brutális terrorizálásától, amely olyan méreteket öltött, ami ésszel fel nem fogható. Erről begyűjtöttem pár sztorit a falvakban, rettenetesek. Általános volt a „szerencsejáték”: a lázadók négy cédulát adtak az elfogott embernek, amiből húznia kellett egyet. Ezeken a következő lehetőségek voltak: jobb kéz levágása, bal kéz levágása, mindkét kéz levágása, és mindkét kéz levágása könyök felett. Ugyanígy a „gambling” kategóriába tartozott a „fiú vagy lány” nevű játékuk, amikor a lázadók egymás között fogadtak, hogy vajon az elfogott terhes nő fiút vagy lányt hordoz-e a szíve alatt. Ezt egyféleképpen tudták meg, ha kinyitották a szerencsétlent. Olyan is előfordult, hogy egy fiúval, aki éppen az apját temette el, kiásatták a tetemet, és megetették vele a szívét. A lázadók egyébként, ha a szükség úgy hozta, rájártak a sírokra… Végül hallottam egy olyan történetet, amikor az elfogott falusi panaszkodott a lázadóknak, hogy nincs mit enniük. Erre azok szereztek egy csirkét, és arra kényszerítették a szegény fószert, hogy élve egye meg az állatot, amibe belehalt. A nők tömeges megerőszakolása, a csonkolás (fül, orr, ajkak, genitáliák, végtagok levágása) és a gyerekek elhurcolása mindennapos esetnek számított. A városok elnéptelenedtek, amikor megjelentek a fegyveresek, akiknek akkor kezdődött a szabad rablás. Ami megtetszett, elvették, amit nem bírtak mozdítani, azt felgyújtották. Boi barátomnak, Gassannak is felgyújtották az üzletét, a raktárait, és a hatalmas arab nyelvű könyvtárát. Ezekben a zűrzavaros időkben nem túl sok újságíró és tévéstáb hemzsegett az országban, ezért kapott nagy figyelmet Sorious Samura filmje, a Cry Freetown.

Igaz, ez a háború egy későbbi szakaszában készült, de a lényeget, az embertelen terrort kiválóan bemutatja. 1999-ben a törvényesen megválasztott kormány ellen lázadó csapatok megszállták Freetownt. Minden újságírót halállal fenyegettek meg, megtorlásul azokért a felvételekért, amelyek alapján vád alá helyezték a Kabbah elnök kormányának 1997. májusi megdöntésében részt vevőket. A csapatok megérkezése után két nappal Samura – az egyetlen ember az országban, akinek kamerája volt – elkezdte a terepmunkát. Az utcán, orvlövészek elől bujkálva, a házakban az ablak mögé rejtőzve lefilmezte, mi történik a városban. Elkapták, megbüntették, majd elengedték azzal, hogy ha még egyszer a kezükbe kerül, akkor halott ember. Épeszű ember ilyenkor sürgősen lelép, Samura azonban tovább folytatta a munkát. Ez a film a Cry Freetown.

A véres gyémántot nehéz volt nyomon követni. Egy biztos, hogy a legnagyobb részük megfordul Antwerpenben – egyébként a gyémánt adja Belgium exportjának 7 százalékát. Tehát attól kezdve, hogy kikerül a földből, szinte követhetetlen az útja. A legtöbbet átcsempészték Libériába, és onnan került a távolabbi piacokra, mint „nem véres” gyémánt. A kő egyébként a legbiztosabb és legértékesebb befektetés, pont a követhetetlensége miatt. 9/11 előtt az al-Kaida is bevásárolt magának Sierra Leonében. A helyzet azóta változott, különböző szerződésekkel és garanciákkal igyekeznek biztosítani, hogy a nem „tiszta” kövekkel ne lehessen legálisan kereskedni.

A fentiek fényében nem meglepő tehát, hogy aki csak teheti, lelép az országból. Akik 1962 előtt születtek, azoknak megvolt az a mázlijuk, hogy a Brit Nemzetközösség részeként brit útlevelet kaptak. Gassannak az egész családja elment, Kanadába, Amerikába, Nagy-Britanniába, Ghánába, ő az egyetlen, aki maradt – elsősorban azért „mert itt mindig jó idő van…” A kevésbé szerencsés fiatalabbak is kétségbeesetten mennének. Nők tagadják le a gyerekeiket egy gazdag nyugati férj reményében, családok próbálják meg lányaikat bármi áron (általában egetverő hazugságokkal és konspirációval) elsózni, csak minél többen elkerülhessenek az országból. Engem is megtalált jópár ember, és nehezen értették meg, még ha el is jönnek Magyarországra, nyelv és képzettség nélkül még annyi esélyük sincs, mint itt. Az egyik különösen agresszíven nyomult, naponta ötvenszer (sajnos szó szerint ötvenszer) felhívott, amit általában nem vettem föl, mert nem árulta el, hogy mit akar. Aztán egyszer erőt vettem magamon, és elmagyaráztam neki, hogy nem tudok segíteni, turista vagyok, nincs pénzem, nem ismerek itt senkit, és mindjárt elhagyom az országot, és soha többé ne hívjon. Ennek ellenére tovább hívogatott. Végül megkértem egy helyi szakácsnőt, Mariamát, hogy hívja fel ezt az embert, és mondja meg neki, hogy ez az ő száma, én pedig előző nap elhagytam az országot. Ez a módszer végül bevált.

És akkor következzen most a vidámság. Amikor Freetownba értem, érdekes vitának voltam fültanúja. Egy faszinak a kocsijával jöttem, úgy kilencedmagammal. Itt az a szokás, ha valakinek van kocsija, és egyik városból a másikba megy, ha akar, fölvesz embereket. Persze a fuvarért kell fizetni, nagyjából annyit, mint amennyibe a tömegközlekedés kerül, néha kevesebbet, így mindenki eldöntheti, hogy megéri-e neki a fuvar (egyébként megéri, mert egy Toyota Land Cruiser 4 óra alatt nyomja le a Bo-Freetown távot, ami busszal legalább 7 óra). A sofőr 20 ezer leonit kért fejenként, ami nagyjából 5 euró, de egy nőnél csak 17 ezer volt. A faszi magából kikelve üvöltött, hogy miért nem fizet, a nő erre csak annyit reagált, hogy ez a kocsi egy privát jármű, nem pedig hivatalos transzport. Ha pedig privát jármű, akkor a sofőrnek jogában áll nem felvenni őt, ő pedig nem köteles fix pénzt fizetni. De a legfőbb érv volt a legmeglepőbb: ha a faszi a privát kocsijával üzletszerűen fuvaroz, akkor nem fizet adót, és ezzel megkárosítja az államot. Márpedig a mi faszink ilyen volt, egészen véletlenül pont vele utaztam egy nappal korábban Kenemából Boba, úgyhogy pontosan tudtam, hogy ez bizony adócsalás.

Az utakon egyébként kétféle plakát népszerű különösen. Az egyik a HIV/AIDS veszélyeire hívja fel a figyelmet (olyanok, mint „AIDS-es vagyok, de normálisan élek, mert szedem a gyógyszereket”, „Maradj egy partnerrel”, „Használj óvszert”, „A kisbabád érdekében végeztess HIV-tesztet a terhesség alatt”, stb.), a másik meg az adófizetésre szólít fel. Ezek közül a kedvencem ez volt: „Függetlennek lenni annyi, mint a saját erőforrásainktól függeni. Fizess adót a függetlenségért!”

Freetownba érve elképesztő dugóba kerültem, ami nem kivételes pech, hanem maga a hétköznapi rendszer. A város erősen túlnépesedett, az utak viszont ugyanolyan keskenyek, mint száz éve. Mivel dombokra épült az egész, ezért nem nagyon van hely szélesítgetni. A kelet felől befutó főút mindössze két sávos – ennél szélesebb nincs is az országban. Éppen ezért aztán bárki fékez, megáll, kiugrik a kocsiból venni egy kólát, az az egész utcát föltartja. Félórai araszolás után kiszálltunk a kocsiból, és gyalog simán utolértük azt a buszt, ami a kocsiból alig látszott. Egyszóval nem könnyű.

Mint megpróbáltatásaim utolsó megállója, ez lett a happy end (azért gyorsan lekopogom). A túlzsúfolt, zajos belvároson kívül lakom Ferinél és Ildikónál, a Sierra Leone magyar populáció kétharmadát adó párnál (mivel én is itt vagyok, az itt lévő magyarok háromnegyede koncentrálódik egyetlen házbanJ. Egy másik magyar az egyik szigeten lévő hotelben dolgozik, és ahogy elnézem itt a beacheket, nem stresszelhet túl sokat. Tegnap ugyanis lementünk egy privát partszakaszra (egy idős szingapúri zongoratanárnőé, azt hiszem). Száz méteren belül volt egy rejtélyes „étterem”, ahol elsőrangú halat és rákot készítettek nekünk. A hely azért rejtélyes, mert sehol sincs jelezve, és senki nem jár arra. De ha valaki mégis fölbukkan, annak órákkal, ha pedig nagy homárt akar enni, napokkal előbb egyeztetni kell a menüt. Párszáz méterre pedig parányi halászfalu tengődött. Minden más érintetlen, az óceán kellemesen hűvös, a hullámok nem túl vadak, a háttérben lévő hegyek szédületesek.

Útközben pedig mindig megtalálnak az útonállók. Ezek általában ifjú titánok 6 és 20 éves kor között, akik botokból hevenyészett „checkpointokat” építenek, ahol csak akkor engedik át az autókat, ha fizetnek – ahogy azt Móricka elképzeli. Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy kövér gázzal el kell indulni feléjük, és pánikszerűen felemelik a sorompót, mielőtt a kocsi tokkal-vonóval lerombolja az egészet. Ja, elvileg ez nem szabad rablás, mert egy marék homokot a kátyúkba szórva útfenntartást imitálnak. Ilyet már láttam Guineában is, de ott valódi munka folyt, és kaptak is érte pénzt a kiskölkök.

Hatalmas feszültség van az országban. Az utóbbi egy héten szinte minden nap volt valami konfliktus valahol az országban. Tegnap a kormányzó párt szimpatizánsai betörtek az ellenzék székházába, hat nőt megerőszakoltak, volt lövöldözés és könnygáz. A diplomatáknak kiosztott reggeli security reportban előre figyelmeztettek a feszült helyzetre, ami végül is bejött. Én délután jártam a belvárosban, semmit sem tudtam az egészről, láttam a rendőrség által lezárt utcákat, és csak este hallottam, hogy mi történt. Az mindenesetre feltűnt, hogy baromi nehéz fényképezni, mert mindenki gyanakodva kérdezni, hogy minek fotózok, ezek szerint a kiélezett helyzet miatt. Minden egyes kockáért meg kell küzdeni, úgyhogy közel sem tudok annyi képet csinálni, amennyit akarok.

Ja, és hűvös van. Amit a leghidegebb 19 fokról írtam az alighanem csak a hivatalos méréseket tükrözi. Gassan mesélte, hogy Boban volt már 17 fok is egyik hajnalban, és nagyon nagyon ritkán hó is esik, igaz az egyből el is olvad. Képzelem, hogy beőrülnek a helyiek olyankor…

(intermezzo: újabb gyöngyszemet találtam. A helyi legenda szerint van Damme csúnya plasztikai műtéten esett át, amitől meglehetősen hasonló lett egy Bruca Willis nevű karakterszínészhez - tudjátok, aki atlétában cigizik. Ettől aztán jelentősen javult a színészi teljesítménye is. Bruce a király..., ja, meg mellette az iszlám ima című csoda.)

Ma kicsit bóklásztam a városban, inkább csak időtöltésnek, mint valódi érdeklődés miatt. A város központja egy hatalmas pamutfa, hivatalos nevén a Cotton Tree. Vagy 500 éves darab, végignézte, ahogy elviszik innen a rabszolgákat, meg azt is, ahogy a rabszolgák utódai visszatérnek, úgyhogy lehet pár sztorija. Megnéztem pár piacot, elég szép választék van, de már nem tud feldobni, mert 10 euróm maradt 3 napra, igaz, ebben nincs benne az útiköltség meg a guineaiaknak fizetendő korrupciós pénzek. Eléggé elpilledtem az út végére, és ez az utolsó napom. Holnap indulok vissza a csodálatos Conakryba, majd egy fél nap ücsörgés a reptéren (a városba már nem akarok bemenni, mert sötétedés után már semmi értelme, addig meg legfeljebb 1-2 órám lesz), aztán pénteken Milánó, szombat reggel meg haza… Ja, és tegnap este voltam élőben a Radio Cafén. Az otthoni reakciók szerint kicsit belassultam – ez nyilván így van: dög meleg van, és fáradt vagyok. De azért remek móka ez az út. Vagy hogy egy klasszikust idézzek: jó mulatság, férfimunka volt.

Long way around

Történetek Sierra Leonéból

Miután elmúlt a kitoloncolás fenyegető réme, megpróbáltam élvezni Konot, a gyémántkereskedelem egyik legnagyobb központját Sierra Leonéban. A polgárháború alatt eléggé lezúzták a várost, azóta valamennyire sikerült újjáépíteni, de egyelőre nem lett túl csinos. Csomó épület még mindig romokban, kiégve. Kicsit elegem volt a megpróbáltatásokból, és útra keltem Kenema felé. Solomon szerint csak két óra… hát, ebből lett hat, miután a tömegközlekedés hatalmas kerülővel megy csak oda – de még így is járhatatlan utakon. Annyira kimerített ez a pár óta plusz, hogy megálltam Bo-ban. A közlekedés elég egyszerűen működik. Vannak a poda podának nevezett mikrobuszjáratok, amelyek akkor indulnak, amikor megtelnek, ez eddig rendben is van, a fél világon így működik. Azonban a szolidaritás és a segítő szándék megnehezíti a helyzetet, ugyanis senkit sem hagynak az út mellett. Huszonöten indultunk, és még legalább tíz embert felvettünk, jó részüknek már csak a tetőn jutott hely, a csomagokon, többek között a laptopomon, meg a mellé kötözött kecske mellett. Nekik igazán kellett kapaszkodniuk! Hogy az ülés alá helyezett kacsának hogy tetszett az utazás, azt elképzelni sem tudom, mint ahogy a kecske mellé rögzített kakas sem adott sok életjelet egy-két rekedt kukorékon kívül.

Boban aztán minden simán ment. Megkaptam az első durva hasmenést, a szálláson nem volt áram, így ventilátor sem, ötpercenként jártam vécére egész éjjel, amikor meg nem, akkor a saját levemben forgolódtam. A szobát két akkora csótánnyal voltam kénytelen megosztani, amekkorákat nem mertem agyonverni, nehogy teljesen beterítsenek. Kötöttem velük egy hallgatólagos megállapodást, ha nem jönnek le a plafon magasságából, akkor én sem fogom kinyírni őket, úgy tűnik ez a rendszer működött. A sáskámat a gyertyafény bizonytalan játékánál valami veszélyesebbnek láttam, hatalmasat rávertem az AC Milanos papucsommal, de egy perccel később már nem volt ott a szívós állat. A pókom meg csak akkor vetette észre magát, amikor pánikszerűen elhagyta a szobát.

Reggel elmerészkedtem a gyógyszertárig, szereztem pénzt a Western Uniontól, beszereztem a gyógyszereket, és nekiláttam a zabálásnak. Közben összefutottam egy öreg fehér hippinek látszó, hosszú hajú arccal, aki egy terepmotorról kászálódott le éppen. Ő is sierrai, csak éppen libanoni ősökkel, mint jópár ezren az országban. Az arabtanár-kávékereskedő Gassan lett aztán a legnagyobb cimborám. Azonnal fölajánlotta, hogy körbevisz motorral a környékbeli falvakban, mert az a hobbija, hogy elég gyakran motorozgat. Vele tartottam, és tényleg olyan helyekre vitt, ahol a helybeli kisgyerekek üvöltve rohantak a motor után, és mende meg más nyelveken üvöltözték, hogy fehér ember. A fényképezőgéppel egész falvakat lehetett megőrjíteni, készült pár egész falvas csoportkép, a bamba csecsemőktől a lógó csecsű nagymamákig mindenki szerepelt rajta. Közben befutottak a tűzifát gyűjtő lányok, fejükön vagy 10 kiló anyaggal, amit 30 eurocentért árulnak a városban – ha nem gyalog vinnék be, a szállítás többe kerülne, mint maga a cucc. Kemény élet, ők tényleg egy egész nap alatt gürcölnek össze két eurót, viszont eszükbe sem jut kéregetni, mint a városiaknak (hozzáteszem, a városokban tényleg csak a legelesettebbek csinálják, és ők sem agresszívan).

Másnap rávettem Gassant, hogy mutasson be helyi gyémántkereskedőknek, és vigyen el gyémántbányába. A gyémántkereskedők elsősorban libanoniak, és az első ember gond nélkül elém tolt úgy félmillió dollárnyi kavicsot, hogy nézegessem nyugodtan. Megfogni is alig mertem, mert olyan kicsi darabok is voltak, hogy ha leejtem, sosem találom meg, és akkor megint visszakerül az anyaföldbe, nekem meg ugrik pár hónapos fizetésem. Amúgy egy karát 300 dollár, annál kisebbet viszont minek venni. A legjobban a fehér pörög, a legritkább a zöld, ami meg túlságosan szennyezett, az megy a levesbe – ez az ipari gyémánt, amit porrá törnek, és csiszoláshoz használják, többek között. Közben beesett pár arc, hoztak köveket eladni, úgyhogy bezárkóztunk a boltba, előkerült a kukker, de aztán mégsem lett belőle semmi, mert nem voltak elég jók. A háttérből Barack Obama figyelt teljes életnagyságban. Yes, we did.

A gyémántbányához megint motorra kellett ülni, ezúttal magammal vittem az összes cuccom, mert Kenema felé volt félúton. Elmentünk az egyik kereskedő területéhez tartozó gyémántbányász faluba, ahol a helyiek jól körbevezettek és megmutatták, hogy működik a dolog. Itt nincsenek gépek, egyszerűen csak elkezdenek túrni, és a vízben addig rostálják az üledéket, amíg csak az apró kavicsok nem maradnak. A gyémánt mindig a szita közepére kerül, köré pedig fekete por. Ha ilyen nincs, akkor elmarad az öröm, és kezdik az egészet előröl. Hogy miért pont a gyémánt marad középen, arra nem tudtak jobb magyarázattal szolgálni, mint hogy isten rendelése. Mivel a falu elég szorgos, és a bányát sem tegnap kezdték, 10 méter magas dombokon kellett átmászni, amiket korábban már szinte két-három kilónként átszitáltak. A gyémántvadász arcok is beőrültek a fotózástól, és mindenféle produkciókba belementek egy-egy kép kedvéért.

A bányák után Gassan megállt velem az útkereszteződésnél egy mauritán faluban, ahol rögtön be is mutatott a mecset gondnokának, aki meg jól elvitt a helyi mecsetbe, és fotózni is engedett. Kenemába sötétedés után érkeztem, a változatosság kedvéért elmotoroztam a kinézett szállásomhoz, de megint szarul választottam, mert áram itt sem volt, úgyhogy még egy éjszaka a saját pocsolyámban. Ezt az egyet kezdem unni egy kicsit.

Reggel megnéztem Kenemát, nem rossz, de annyira nem ájultam el tőle. Van pár szép mecset, amit gyorsan le is fotóztam, miután megkérdeztem pár embert, hogy lehet-e. Mindenki csak bíztatott, hogy persze, végül egy faszi magához rendelt, hogy kértem-e engedélyt az imámtól. Ilyesmiről szó sem volt eddig, úgyhogy elnézést kértem, elnézte, de nem volt kedvem tovább maradni a városban. Főleg, hogy minden korábbinál több koldus abajgatott, megint nem aludtam, és megint nem tudtam kimosni a ruháimat. Vissza Bo-ba…

Közben azon morfondíroztam, hogy ha vajon van-e testvérvárosi együttműködés az itteni települések, és európai párjuk között. Sierra Leonében van Waterloo, Hastings, Sussex, Leicester, Aberdeen, és Freetownnak és Bonak is van New England nevű városrésze (és ennek örömére Bo-ban van New York is, amit azért neveztek így, hogy túltegyenek a szomszédos New Englanden). Ezen kívül a délkeleti országrészben rábukkantam Bagdadra. Ezek után nem meglepő, hogy a távolságot mérföldben mérik, a súlyt fontban, szerencsére váltópénz nincs, mert a penny-shilling bűvészkedéstől már végleg megőrülnék. A közismert nyelv az angolon kívül a krio, ami tulajdonképpen a kreol. Alapvető dolgokat teljesen jól lehet érteni: gi mi wata – give me water, ohmos foh di panapul – how much is the pineapple. Erről jut eszembe, ma láttam dinnye nagyságú ananászt…

Közben Gassan elszórakoztatott egy-két meredek történettel, amiben a drog, a gyémánt és a könnyű haszonszerzés játszotta a kulcsszerepet. A drogos sztori röviden annyi, hogy nemrég egy repülőnyi kokain érkezett az országba, úgy 200 millió dollár értékben (meg egy csomó lőszer). A szállítmányt annak rendje és módja szerint lekapcsolták, viszont nem sokkal később Gassant megkereste egy haverja, hogy nem kell-e neki 2 kiló kokain 3000 dollárért. Gassan rendes muzulmán, és rendes vállalkozása van, úgyhogy nem foglalkozott a dologgal, de a haver igen. Nem volt nehéz kiszámolni, hogy a 2 kiló kokain piaci ára 750 ezer dollár, vagyis ha el tudja passzolni ennyiért, az 747 ezer dolcsi tiszta haszon, az számoljátok ki, hogy mennyi forintban – szerintem egy jobb pecó bárhol a világon kijön belőle, esetleg tovább folytatva az üzletet lehet venni belőle nagyker áron 3 kiló kokaint… Végül persze a rendőrök elkapták a havert (mert grammonként árulta minden jöttmentnek), elszedték az összes cuccát, meg el is vitték, úgyhogy mégsem volt jó köre. A másik sztori egy gyémántkereskedő buktája volt, akit megkeresett valami ágrólszakadt egy hatalmas kővel, hogy 35 ezer dollárért eladja neki. Mivel gyanús volt az alacsony ár, ezért szó nélkül kirúgta az arcot, aki eladta másnak – az a más pedig keresett rajta 2 millió dollárt… Ez a két sztori megerősített abban, amit eddig is sejtettem, hogy ez az ország a zavarosban halászók paradicsoma.

Az útikönyvemet nézegetve feltűnt, hogy nem messze Bo-tól van egy Tiwai Island nevű nemzeti park, aminek a legnagyobb extrája a páratlan élővilága. Elhatároztam, hogy megnézem magamnak. Először megkérdeztem Gassant, hogy mit tud arról a helyről, de ő még nem is hallott róla. Aztán szereztem egy telefonszámot, ami a parknak a boi irodájának a száma, de érdekes módon az irodáról senki sem hallott, és másfél napi utánajárás után derült ki, hogy azért nem, mert sehol sincs jelezve. A turisztikai infrastruktúrán még van mit csiszolni, de erről majd később. Végül nem jutottam el a helyre, de közben kiderül, szerencsére. Aznap, amikorra terveztem az utazást, harcok voltak az oda vezető úton a kormánypárt és az ellenzék szimpatizánsai között. Egy nappal később pedig Freetownban volt némi zavargás…

Van itt az országban egy érdekes jelenség, mindenki nagyon misztikusan csak titkos társaságoknak nevezi őket. A nevük suku és poro (a kettő ugyanaz, csak más nyelveken), és nehéz beazonosítani a tagjait. Állítólag minden társadalmi rétegből vannak benne emberek, és akkor lehet őket tetten érni, amikor az úgynevezett ördögtáncukat járják hatalmas maszkjaikban. Arra többen figyelmeztettek, ha véletlenül ilyet látok, eszembe ne jusson fényképezni, mert azt nagyon nem szeretik, és bármi történhet velem, ha elkapnak a fényképezőgép szétverése és a gyilkosság között. A társaságba elvileg bárki beléphet, de van beavatási szertartás (a nőknél a genitális csonkolás, a férfiaknál meg nem emlékszem, pedig kéne – asszem valami vérivással kapcsolatos dolog). Szóval nagyon misztikus sztori ez az egész, túl sok mindent nem tudtam kideríteni – talán éppen azért hívják titkos társaságnak, mert titkosak. Szóval ha valaki olvassa ezeket a sorokat, és nálam tájékozottabb ebben a kérdésben, kérem néhány soros kommenttel oszlassa egy kicsit a homályt.

Barbár szokásokból maradt épp elég az országban. A mai napig előfordul, hogy csecsemőt áldoznak a sikeres gyémántbányászat reményében, a vérét pedig szétszórják azon a területen, ahol követ keresnek.

A veres sztorikat majd legkozelebb,egyelore orulok, hoy ennyit sikerult feltolteni...