football in Syria

Ha Allah is úgy akarja, Aleppó
Isten útjai kifürkészhetetlenek, tartja a mondás. Vagy ahogy a muszlimok mondják: „insallah”. Ez a hétköznapi életük legfontosabb szervezőelve. Előre megbeszélt időpontok, programok tervek csak akkor valósulnak meg, ha valami közbe nem jön – vagyis ha Allah nem vezérli másfelé lépteiket. Az emberi szándék az európai értelemben vett pontosságra megvan bennük is, csak másképp. Ez gyakran azt jelenti, hogy a nyugati gondolkodás szempontjából nem mindig megbízhatóak. Ha például betegek a szülők, segíteni kell a barátoknak és általában a rendkívül erős szolidaritásuk másfelé vonja őket, lelkiismeret-furdalás nélkül lépnek túl olyan apróságokon, mint egy megbeszélt találkozó.

A következő napok történései is ilyen mentalitás jegyében estek meg velünk. Ha úgy tetszik, részeseivé váltunk az „insallah”-életvitelnek. Kiléptünk a nyugati gondolkodás kapuján, és sodortattuk magunkat az előre meg nem határozható eseményekkel. Cselekedeteink vezérlő elve lett ez a látszólag kaotikus, gyakorlatilag azonban évszázadok óta remekül működő elrendelés, amely az isteni akarat alá vonja az emberit, amelyet mindenki ismer és feltétlenül tiszteletben tart.

Aleppó

Budapesten épphogy letettük a széldzsekit, Törökországban a hegyek között még fagyott, az észak-szíriai Aleppó városában viszont hőség fogadott április első hetében. Nem siettünk sehová, a szinte korlátlan időnkkel kizárólag mi rendelkeztünk, aminek egyenes következménye az lett, hagytuk, hogy megtörténjenek velük a dolgok, az isteni elrendelés.

Az ősi város körülbelül négyezer éve lakott. Éltek és uralkodtak itt hettiták, asszírok, perzsák, görögök, majd római provincia lett. Később arab kézre került, de betörtek egy időre a bizánci seregek és a mongol hordák is, míg végül az Ottomán Birodalom része lett egészen annak felbomlásáig. Aleppón nyomot hagyott mindez, a többmilliós város kaotikus kavalkádja nagyon is jól működő társadalmi és kulturális rendet takar.

Az első napokban hagytuk, hogy a város megismertesse magát velünk. A bazárban, a citadellán, az örmény negyedben és a város többi részén is kiszolgáltattuk magunkat kíváncsiságunknak és a helyiek érdeklődésének. Az erőd bástyáiról körbetekintve próbáltunk meg valami kapaszkodót találni, hogy megértsük a város szerkezetét, hogy vizuális értelemben érdekes helyekre bukkanjunk. Mint ilyen esetben mindig, most is tévedtünk: az igazán érdekes helyek mindig azok, amelyek nem annak látszanak messziről. Azt mindenesetre felfedeztük, hogy a házak dzsungelében megannyi kisebb-nagyobb temető fekszik, némi támpontot adva ezzel a tájékozódáshoz. Egy ilyen temető meglátogatására tett kísérlet indított el minket az Allah által elrendelt ösvényen.

Német-arab
Aleppo egy aránylag központi részétől, a nyugatiak (csak a nyugatiak) által Teréz anya térnek nevezett helytől nem messze taxiért integettünk. Az egyik temetőbe szerettünk volna eljutni, amelyet még a magasból szemeltünk ki magunknak. De csak szerettünk volna, hiába kérdeztük meg előtte araboktól, hogy mondják a temetőt, taxisunk értetlenkedett. Kisebbfajta csődület alakult ki körülöttünk és mindenkinek volt ötlete, hogy mit is szeretnénk valójában. Negyed óra múlva az érdeklődés nem csökkent, de váratlan segítséget kaptunk. „Wohin möchtest Du fahren?” – érdeklődött egy hang a kocsi mögül németül afelől, hogy merre is akarunk menni pontosan. Kortalannak tűnő, de fiatal arab srác szerette volna megoldani a problémánkat. A helyzet gyorsan tisztázódott: a helybeliek azt nem értették, hogy minek akarunk temetőbe menni, de ha már megyünk, melyikbe, ugyanis több is van a környéken. Munzer, az érdeklődő arab fickó mellénk szegődött. Ő is kíváncsi volt arra, kik ezek az idegenek, akik a turisták által mellőzött temetőket látogatják. Éppen tékvandó-edzésre igyekezett, ami ebben az esetben (is) azt jelentette, hogy még van pár órája. Miután leépítette a pofátlanul magas árat követelő taxist, elcsavargott velünk a sírok közé. Közben mesélt a többszáz éves sírokról, a temetkezésről, de elsősorban saját magáról – mint ahogy mi is. Amikor eljött a búcsú ideje, megkérdeztem, vele tarthatok-e edzésre, és miután igent mondott, már robogtunk is valahova a külvárosba a helyi tömegközlekedéssel, a zsúfolásig megtelt mikrobusszal. Előtte még alaposan megetetett finom helyi süteményekkel…
A délután további részét egy külvárosi műfogsorkészítő műhelyében ücsörögtem végig egy kurd barátjánál, sok liter méregerős tea és cigaretta társaságában, majd bő órás tékvandó-edzés következett, amit további teázás és hazakísérés koronázott.

Munzer valaha a németországi Winterbergben dolgozott asztalosként. Szerinte ismernünk kellett volna a helyet, ebben a városkában van ugyanis az ország egyik legnagyobb síugrósánca. Asztalosi karrierje nem volt zökkenőmentes, értett ugyanis mind a nyílászárókhoz, mind a lépcsőkhöz, asztalokhoz, szekrényekhez, ami általában nem tetszett a főnököknek – vélhetően a túl sok szaktudás miatt. De legalább tökéletesen megtanult németül és megnősült. Aleppóban éppen a papírjait várta a német hivataloktól, így bőven jutott ideje arra, hogy társaságunkhoz csatlakozva kellemesebbé tegye napjainkat.

Aleppóban és környékén Munzer vált első számú barátunkká, idegenvezetőnkké, programszervezőnkké és menedzserünkké. Végiglátogattuk a barátait, a kedvenc helyeit, voltunk vele edzésen, kirándulni, és kilátástalan programokba bonyolódtunk Szíria legideálisabb tengerpartjának megtalálásával kapcsolatban. Esténként valamelyik városban csavarogva beszélgettünk, miközben mindig talált nekünk valami addig még ki nem próbált finomságot. Jó muszlimként időnként magunkra hagyott és elszaladt a legközelebbi mecsetbe imádkozni, hogy megőrizze a lelki békéjét.

Róla vehetett volna példát másik barátunk, a kurd Szalam, aki Munzernek tökéletes ellentéte volt. Jólelkű, kedves srác, akit csak a szép nők és a méregerős arak tudtak igazán feldobni. Ez utóbbi ánizsos pálinkaféle, leginkább ötven maligánfok körüli szesztartalommal. Szalammal tévelyegtünk kora hajnalokon a szállásunk tetőteraszán, miközben a szomszéd házba a szír maffia hozta vissza a novoszibirszki prostituáltakat, akikkel reggelig tartó beszélgetésekbe merültünk egy rácsos ablakon keresztül. Az egyikük Michelle Pfeiffer volt az útlevele szerint, és egy jobb élet reményében hagyta ott a kies Oroszországot a még kiesebb Szíria kedvéért. Nem tudhatta, hogy rossz kezekbe kerül, és az egyetlen vigasza az lesz, hogy néhány jobb lelkű utazóval beszélgethet, kizárólag hajnalban. Bénított a tehetetlenség tudata.

A legkülönfélébb emberek és programok valahogy nagyon is összefüggő egészet alkottak. Teljes lett a tiszta–romlott, a szerencsés–szerencsétlen, a felszín és a mély által árnyalt kép. Mintha egy középkori misztériumjáték szereplői lettünk volna, a két vándor, akik körül ott nyüzsög a prostituált, a tiszta lélek, az elveszett lélek, a kapzsi főnök és az alvilág. A díszlet a hajnali Aleppó, zene a müezzin, a narrátor pedig egy részeg kurd.

Foci

A másnapi focimeccs is történelmi eseményszámba ment, legalábbis a kurdoknak. A kurd al-Dzsihád csapata 3-1-re verte az arab al-Dzsazírát, ezzel pedig bejutottak a szír első osztályba. Aleppóban volt nagy öröm, pedig a két csapat városai több száz kilométerre vannak a sivatagban, mindenképpen a periférián. Nyugatiak nemigen érdeklődnek a szír bajnokság meccsei iránt, pedig csodák ott is történnek. Ilyen volt például a szögletből rúgott gól; de azért is megérte kifizetni a legalább 200 forintos belépőt, mert nem voltak labdaszedők, így a meccs percekre leállt, ha valaki nagyon messzire rúgta a labdát. A szurkolók nyelve pedig nemzetközi: őrült fazonok síppal, dobbal, táncoló drukkerek, hangulatfelelősök, vezérszurkolók, akik azonnal lejattoltak velünk, mint érdeklődő turistákkal. Salam velünk volt, a helyi kurd B-közép rögtön rajongótárssá fogadott bennünket.

Amikor az al-Dzsihád felkerült az első osztályba, és a kurdok nagy ünneplésbe kezdtek országszerte, a kurdok egyik központjában, Hassakéban a rendőrök valamiféle nemzetiségi lázadásra gyanakodva nekimentek az ünneplő tömegnek, sokakat bevittek és megvertek. Erről természetesen nem szól a szír média, főleg nem az angol nyelvű. Hogy honnan tudom? Másfél évvel később Sopronban találkoztam egy hölggyel, aki a fociról kezdett beszélni, hogy oldja a kezdeti kommunikációs zavart, ami viszont nekem nem kenyerem. Életemben egy meccsen voltam, az is a fent említett szír rangadó volt. Amikor megemlítettem neki az al-Dzsihád esetét a másodosztállyal, fölcsillant a szeme, majd azonnal elkomorult. Ő is látta a meccset tévén, lévén félig szír, és az édesapját aznap este bevitték és megverték a rendőrök, csak azért, mert a kurdok nyertek… Így másfél évvel később és párezer kilométerrel arrébb az isteni kaleidoszkóp megmutatta az igazság még egy szeletét.

Ugyanaznap este valamilyen indíttatásból, nyilván megint „insallah” rendelésre, letértünk egy pincébe az örmény negyedben. Jeltelen ajtó, sötét, de valami hívogató hangulat csábított. Hirtelen kis teremben találtuk magunkat egy ortodox internátusban. A diákok éppen csocsóztak, mi pedig nagy feltűnést keltve igyekeztük a legkisebb feltűnést kelteni. Miután tisztáztuk, hogy ki kicsoda, és miért vagyunk itt, átváltottunk a nemzetközi nyelvre, vagyis elkezdtünk játszani. Otthon, mint minden rendes, egészséges fiatal, rengeteg időt töltöttünk és töltünk kocsmában, ezért elég jól tudunk csocsózni. Itt ez nem annyira természetes, hiszen nincsenek a fent említett intézmények, és egy hétköznapi részegedést is csak italboltból lehet menedzselni. Amikor elkezdték komolyan venni a meccset és egyre jobban játszottak, kénytelenek voltunk úgy bekeményíteni, mintha nagyfröccs lenne a tét (az országban nincs szóda, és a szír borok is inkább érdekesek, mint jók). Végül súlyos csapást mértünk a szír all-stars csocsócsapatra, de szerencsére ők is elégedettek voltak, hiszen mégis csak a mi nemzeti sportunkról volt szó.

Hogy ne teljen el túl sok idő foci nélkül, pár nappal később még jött egy kis ráadás. Az utolsó esték egyikén Munzer egy parkban sétálva beavatott a szír fagylalt gyönyörűségeibe. Közben üdítősflakonokkal fociztunk, majd hirtelen ötlet hatására vettünk hajnali fél egykor egy focilabdát, nem egészen két dollárért. Először csak rugdostunk egymásnak beszélgetés közben, de egyre nőtt az érdeklődés a játék iránt. Egy csapat rendőr addig nézte a játékot, amíg kisebb susmorgás után fölajánlottak nekünk egy meccset. A rendőrök a fegyvereiket egy padnak támasztották, ingujjban és pisztollyal az oldalukon készültek a nagy győzelemre. Ők nem tudták, hogy Munzer arab, mi meg nem árultuk el nekik, így a meccs során értékes információkhoz jutottunk a rendőrcsapaton belüli kommunikációval kapcsolatban, például hogy szerintük mennyi az állás – ebből ugyanis akadt némi szolid vita időnként. Mi átadtuk volna a meccset, mert túlerőben voltak, ráadásul fegyverrel, ami azért nem szép dolog, de hát nehéz összeegyeztetni a rendőri szolgálatot és a fair play sportot. A másfél órás meccs vége 15-14 lett a magyar–szír vegyes csapat javára, pedig a rendőrök nagyon igyekeztek megverni minket. A központból vagy fél órája keresték őket, de senki sem válaszolt vissza, nehogy egy vesztésre álló meccset kelljen otthagyni a kötelességteljesítés kedvéért. Hajnali kettőkor csatakosra izzadva egy csapat vidám rendőr indult éjjeli szolgálatba…

Indulás előtti este Munzer figyelmeztetett, hogy jó lenne megvenni a buszjegyeinket a törökországi Antakiáig, ahonnan közvetlen járat indul Isztambul felé. Majd reggel – válaszoltuk. Munzer mégis ragaszkodott a jegyvásárláshoz mondván, nem lesz hely. „De lesz.” A higgadt válasz egy pillanatra felbőszítette, de ő is pontosan tisztában volt vele, hogy az az adag, amit az arab életből és kultúrából kaptunk az utóbbi hetekben, tökéletesen elég ahhoz, hogy tudjuk: ha föl akarunk szállni a buszra, igenis lesz rajta hely. „Du bist ein Arab, Du Arsch!” – kiabálta, de már ő is elismeréssel mosolygott, amikor arabnak nevezett.

Sorry, Sziriaban blokkoltak a blogspotot

Budapest-Tripoli

Na, végre Libanonban. A Törökországig vonatozós részeket ezennel kihagynám, tizenkettedszer tettem meg, legalább ötször megírtam, aki véletlenül mindet olvasta, attól utólag is elnézést. Az extrém kinyalt turistás Szultanahmet (Kék Mecset-Hagia Sophia tengely több némettel és olasszal, mint törökkel) helyett a szintén turistás, de annál lényegesen nyugodtabb és érdekesebb Taksim-Galata régióban telepedtünk le. Spórolásképpen olyan helyet kerestünk, ami biztosan nincs benne semmilyen útikönyvben, de azért központban van és elég kulturált, így 35 eurós lett a tuti – életemben utoljára, három utcával lejjebb egy teljeseb jellegtelen helyen van 20 dolcsiért is. A végén itt is gátlástalanul lehúztak egy kicsit. Az a bajom a törökökkel, hogy általában kedvesek, vendégszeretők, de a legnagyobb elővigyázatosságom ellenére is minden nap ér pár olyan élmény, ami tartózkodóvá tesz velük kapcsolatban. Azt hiszem, a későbbiekben sem akarok túl sok közös levegőt szívni velük. Tisztelet a 99% kivételnek:-)

Mindenesetre a Taksim és környéke abszolút világszínvonalúra nyalva, Párizs sem különb, a magukra valamit is adó étteremláncok tekintetében köröket ver Budapestre. Van például nagy kedvencünk, a Vagamama, a legjobb japán gyorskajáldák egyike. Magyarországon egyelőre nehéz lenne elmagyarázniuk, hogy miért jó az a japán kaja, ami nem sushi. Mondjuk Isztambul 17 millió törökjének bármit el lehet adni és mindent el is adnak. Most éppen a hangszerboltok pörögnek. A sétálóutcán péntek este hatalmas őrület volt, de mint minden rendes militáns államban, itt is rend van, és este 11-kor hazazavarták a népeket. Pár mellékutcában még ment tovább a sörözés, de alapvetően az éjszakai élet zéró.

(gyors könyvajánló: nemrég megjelent Flesch István: A Török Köztársaság története című könyve. Baráti ajánlásra megvettem és nagy nehezen elolvastam. Első benyomásom a következő. A címe annyiban téves, hogy a Török Köztársaság politikájának történetéről szól, vagyis minden fontos benne van a pártokról és a Lugosi Bélára feltűnően hasonlító Atatürk néven emlegetett Musztafa Kemál politikai ténykedéseiről. Kizárólag ebből a könyvből merítve annyi maradt meg belőle, hogy a török Lugosi alkoholista örményirtó volt, aki bevezette a latin ábécét és kötelezően boldoggá tette a szekuláris rendet nem kedvelő muszlimokat. Valamint az, hogy az utóbbi 90 év politikájában egyetlen olyan szereplő sem volt, aki ne gerinctelen áruló lett volna. A hétköznapi életről és magukról a törökökről semmit sem tudtam meg sajnos. A könyv tehát politikai összefoglaló, többet ne várjatok tőle.)

Nem sok maradásunk volt Konstantinápolyban, és egy fishkebab elnyammogása után fölszálltunk a szíriai Aleppó felé tartó buszra. Előtte azért gondosan lealkudtuk a jegyet 65-ről 55 dollárra – három éve 25 volt. („Van diákigazolványotok? - Van.” „Jó, akkor kaptok 5 dollár kedvezményt. - Jó, de ez még mindig drága, viszlát.” „Tudsz arabul? – Kicsit.” „Akkor legyen még 5-tel olcsóbb.” Így lett 55.) Az a trükk, hogy azt kell válaszolni, amire esélyt adnak, hogy segítsenek. Sem a diákot nem kellett bemutatni, sem az arabot nem kérték számon. Annyit persze ne árt tudni, mi az arabul, hogy „keveset”, miután megértettük az erre vonatkozó kérdést.

A török buszok kényelmesek, gyorsak, az utak jók, az utazás mégis pokoli tud lenni. Hogy miért? Imádnak 3-4 óránként megállni, és este 11 és 12 közé biztosan esik egy megálló, általában akkor, amikor az esti film után (most éppen Transporter 2, de legalább nem a kopasz bajuszos Ahmed Gül esik-kel egy bolond Chaplint megidéző moziban a mester halála után jópár évtizeddel) fél órával mindenki elájul. Ilyenkor fölkapcsolják a lámpát, és lehet menni teázni vagy vécére az általában semmi közepén lévő, méregdrága helyekre. Vártuk már Szíriát, ami faltól falig 6 óra busszal, vagyis az említett vérszívás nem lehetséges.

Aleppóban azonnal beugrott minden, mi merre van, és a legrövidebb úton indultunk is a szállás felé. Nem hiába voltam ott annyit úgy három éve. A kulturális tömegoszlatás helyett fölteszek pár képet, és címszavakban: a Közel-Kelet egyik legnagyobb erődje (épp homokviharszerű barna ködben), keresztény negyed (amit csak mi hívunk annak, mert ott vannak a templomok), örmény negyed, Omajjád mecset (olyan, mint a damaszkuszi, csak kisebb és egyszerűbb a dizájnja), 800 éves labirintusszerű bazár és a fejlődés lassú jelei.

A Batta arak továbbra is jó mindenféle fertőtlenítésre. Évekkel ezelőtt bölcsességfog-kínszenvedéseimet rövidítette meg – vagy éppen emiatt tartott olyan sokáig az aleppói tartózkodás. Amúgy ánizsos ital 50 maligánfok körül, amit mindenki utál. Ez utóbbit csak azért jegyzem meg, mert mindenki utálata csak a második-harmadik kortyig tart, utána már garantáltan ittas lesz bárki emberfia, és csúnyán elkapja a körhinta. Ez meg is történt, mégpedig második este, amikor a bazárba voltunk hivatalosak vacsorára a régiségkereskedő Mr. Waddah-hoz. Joviális ötvenes, jófej, nyitott partiarc, csak nyugtalanítóan nyitott. A mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy miért buliztat meg szinte minden nap fiatal turistákat. Első nap meghívott minket másnap vacsorára, amit rövid kéretés után elfogadtunk. Másnak este beállítottunk dinnyével (arakot meg bort akartunk, de mindkettőt ő ígérte be, amellett milyen ajándékot vegyünk egy helyi régiségkereskedőnek?), de már volt nála egy ír srác, meg egy rettenetesen csúnya, de nagyon kedves új-zélandi ENSZ-megfigyelő csajszi, aki a Golán-fennsíkon megfigyel, hogy a szírek és az izraeliek ne illegálkodjanak egymás ellen. Ők is maradtak, komoly arakozás kezdődött, majd megkért mindenkit, hogy válasszon bármit a boltjából, és ha nem túl drága, megkapja. Ezt persze nem hittük el, de tényleg ez történt – sőt, addig nem is kaptunk vacsorát, amíg mindenkinek meg nem lett a kedvence, közben mindenki beöltözött arab cuccokba és teljes lett az őrület, majd egyszer csak – nem tudom miért – viharos gyorsasággal távoztunk. Bár a fő ok valószínűleg az lehetett, hogy az ENSZ-es Kirstinnek másnap reggel vissza kellett vezetnie Damaszkuszba, így ő asztalt bontott, mi meg már annyira kész voltunk, hogy nem láttunk az estében több fantáziát. Szóval nem tudjuk eldönteni Mr. Waddah-val kapcsolatban, hogy ennyire jófej, ez a hobbija (mármint hogy a világ minden részéről idegyűlt turistákkal mulat – megteheti, és szép hobbi), ez az üzleti stratégiája (mi például biztosan visszamegyünk hozzá hazafelé), vagy pedig szatír, csak túl korán leléptünk ez elől.

Aleppót elhagyva a tengerparti Tartus felé vettük az irányt. Ez Szíria második legnagyobb kikötője, és innen lehet meglátogatni Szíria egyetlen szigetét, Arwadot is. Arwad 500x800 méteres parányi sziget hihetetlenül sok lakóval (többsége kisgyerek), szép hosszú történelemmel, halászhajókkal és hajóépítőkkel. Nekem úgy tűnt, mintha a sziget génállománya kicsit elfáradt volna az utóbbi párszáz évben, legalábbis rengeteg félnótás-gyanús emberrel-gyerekkel találkoztunk. Nem meglepő, hogy az egyes számú hobbijuk a szex: lehet itt halászni, halat sütni, hálót csomózni, halászhajót építeni, szikláról a tengerbe ugrálni, úszni, és ha van jetskid, akkor jetskizni. Na meg a tévé meg a szex. Mindenesetre ettünk egy isteni halvacsorát, és hazahajókáztunk Tartusba.

Szíria tengerpartja zseniális lehetőség lenne turisztikailag, ha értenének hozzá, illetve ha képesek lennének külföldiek beruházni. Jelenleg van úgy 200 km-nél valamivel kevesebb Földközi-tengerre néző partjuk. Annak nagyja gyártelep vagy szeméttelep (vagy annak látszó senkiföldje), pár helyen beduinok legeltetnek állatot. Tartusban valamilyen rejtélyes ok miatt nem lehet lemenni a tengerpartra, sőt, olyan kerítéssel zárták el a város elől, hogy látni sem lehet. Elmebetegek… ehelyett imádnak szemetelni. Az hogy minden romantikusan leszakadt, még talán bájos is, viszont az egy négyzetméterre jutó fél köbméter szemét egyszerűen igénytelenség. És ami félelmetes, hogy azok a helyek is szemetesek, ahol nem élnek emberek.

Másnap meglátogattuk a Közel-Kelet egyik legnagyobb, de mindenképpen a legismertebb lovagvárát, a Krak de Chevaliers-t. Korábban már írtam róla a blogban, úgyhogy most a történeti részektől eltekintek. A Krak lenyűgöző, minden szuperlatívusz, különösen a szeméttel borított részei, ami minden vízszintes felületet magában foglal, köztük a poshadt vízzel teli várárkot is. Emellett zajos, rövidnadrágos-zoknis-szandálos olasz nyugdíjas turisták, rövidgatyás-feszülős topos öreg olasz némberek, szemceruzával a középkori falakra firkáló nagymellű, kifestett arab puncik látogatják, úgyhogy ezennel mindenkit lebeszélek arról, hogy nyáron, ramadan alatt, vagy bármilyen más olyan alkalommal jöjjön, amikor sokan lehetnek. Három éve tavasszal alig voltunk, szemét sem volt, és olcsó bazári hangulat sem a helyi árusok cuccai és az annak örülő turisták miatt. Remélem a Magrat várán dolgozó magyar régészcsapat (róluk később) munkájának nem lesz ilyen olcsó a gyümölcse.

Ma átjöttünk Libanonba, Tripoliba. Életemben először találkoztam egy jelenséggel: a szír-libanoni határon levágtak 11 dollárra egy úgynevezett return-couponnal, amit meg kell őriznem, amíg el nem hagyjuk Libanont. Most az a kérdés, hogy ezt a pénzt visszafizetik-e, amikor elhagyom az országot és visszatérek Szíriába, vagy nevezzük inkább egyszerű rablásnak, miután érvényes és méregdrága vízummal merészelek belépni az országba. Kíváncsi vagyok… mert értelme, az semmi (főleg, hogy Libanont csak Szíria felé lehet elhagyni, mert Izrael felé legfeljebb csak egy Hezbollah-rakétára szíjazva lehet átjutni.

Talán csak a meleg miatt van (45 fok plusz őrjítő pára), de nem vagyunk annyira lelkesek, amennyire vártuk, hogy itt legyünk. Ahhoz képest, hogy Libanont a Közel-Kelet Svájcának nevezik, eddig minden olyan, mint Szíriában, csak jobbak az utak és olcsóbb a benzin (fél dollár per liter). Ehhez képest útközben csomó minden szétlőve, lerombolva, ellenőrző pontok, harckocsik, tankok, géppuskafészkek, Tripoliban mindenhol golyónyomok és három nyelven beszélő emberek. Az első benyomás egyértelműen pozitív, a többiről legközelebb írok. Az a gyanúm, hogy Közel-Kelet Svájca Bejrút maga.