football in Syria

Ha Allah is úgy akarja, Aleppó
Isten útjai kifürkészhetetlenek, tartja a mondás. Vagy ahogy a muszlimok mondják: „insallah”. Ez a hétköznapi életük legfontosabb szervezőelve. Előre megbeszélt időpontok, programok tervek csak akkor valósulnak meg, ha valami közbe nem jön – vagyis ha Allah nem vezérli másfelé lépteiket. Az emberi szándék az európai értelemben vett pontosságra megvan bennük is, csak másképp. Ez gyakran azt jelenti, hogy a nyugati gondolkodás szempontjából nem mindig megbízhatóak. Ha például betegek a szülők, segíteni kell a barátoknak és általában a rendkívül erős szolidaritásuk másfelé vonja őket, lelkiismeret-furdalás nélkül lépnek túl olyan apróságokon, mint egy megbeszélt találkozó.

A következő napok történései is ilyen mentalitás jegyében estek meg velünk. Ha úgy tetszik, részeseivé váltunk az „insallah”-életvitelnek. Kiléptünk a nyugati gondolkodás kapuján, és sodortattuk magunkat az előre meg nem határozható eseményekkel. Cselekedeteink vezérlő elve lett ez a látszólag kaotikus, gyakorlatilag azonban évszázadok óta remekül működő elrendelés, amely az isteni akarat alá vonja az emberit, amelyet mindenki ismer és feltétlenül tiszteletben tart.

Aleppó

Budapesten épphogy letettük a széldzsekit, Törökországban a hegyek között még fagyott, az észak-szíriai Aleppó városában viszont hőség fogadott április első hetében. Nem siettünk sehová, a szinte korlátlan időnkkel kizárólag mi rendelkeztünk, aminek egyenes következménye az lett, hagytuk, hogy megtörténjenek velük a dolgok, az isteni elrendelés.

Az ősi város körülbelül négyezer éve lakott. Éltek és uralkodtak itt hettiták, asszírok, perzsák, görögök, majd római provincia lett. Később arab kézre került, de betörtek egy időre a bizánci seregek és a mongol hordák is, míg végül az Ottomán Birodalom része lett egészen annak felbomlásáig. Aleppón nyomot hagyott mindez, a többmilliós város kaotikus kavalkádja nagyon is jól működő társadalmi és kulturális rendet takar.

Az első napokban hagytuk, hogy a város megismertesse magát velünk. A bazárban, a citadellán, az örmény negyedben és a város többi részén is kiszolgáltattuk magunkat kíváncsiságunknak és a helyiek érdeklődésének. Az erőd bástyáiról körbetekintve próbáltunk meg valami kapaszkodót találni, hogy megértsük a város szerkezetét, hogy vizuális értelemben érdekes helyekre bukkanjunk. Mint ilyen esetben mindig, most is tévedtünk: az igazán érdekes helyek mindig azok, amelyek nem annak látszanak messziről. Azt mindenesetre felfedeztük, hogy a házak dzsungelében megannyi kisebb-nagyobb temető fekszik, némi támpontot adva ezzel a tájékozódáshoz. Egy ilyen temető meglátogatására tett kísérlet indított el minket az Allah által elrendelt ösvényen.

Német-arab
Aleppo egy aránylag központi részétől, a nyugatiak (csak a nyugatiak) által Teréz anya térnek nevezett helytől nem messze taxiért integettünk. Az egyik temetőbe szerettünk volna eljutni, amelyet még a magasból szemeltünk ki magunknak. De csak szerettünk volna, hiába kérdeztük meg előtte araboktól, hogy mondják a temetőt, taxisunk értetlenkedett. Kisebbfajta csődület alakult ki körülöttünk és mindenkinek volt ötlete, hogy mit is szeretnénk valójában. Negyed óra múlva az érdeklődés nem csökkent, de váratlan segítséget kaptunk. „Wohin möchtest Du fahren?” – érdeklődött egy hang a kocsi mögül németül afelől, hogy merre is akarunk menni pontosan. Kortalannak tűnő, de fiatal arab srác szerette volna megoldani a problémánkat. A helyzet gyorsan tisztázódott: a helybeliek azt nem értették, hogy minek akarunk temetőbe menni, de ha már megyünk, melyikbe, ugyanis több is van a környéken. Munzer, az érdeklődő arab fickó mellénk szegődött. Ő is kíváncsi volt arra, kik ezek az idegenek, akik a turisták által mellőzött temetőket látogatják. Éppen tékvandó-edzésre igyekezett, ami ebben az esetben (is) azt jelentette, hogy még van pár órája. Miután leépítette a pofátlanul magas árat követelő taxist, elcsavargott velünk a sírok közé. Közben mesélt a többszáz éves sírokról, a temetkezésről, de elsősorban saját magáról – mint ahogy mi is. Amikor eljött a búcsú ideje, megkérdeztem, vele tarthatok-e edzésre, és miután igent mondott, már robogtunk is valahova a külvárosba a helyi tömegközlekedéssel, a zsúfolásig megtelt mikrobusszal. Előtte még alaposan megetetett finom helyi süteményekkel…
A délután további részét egy külvárosi műfogsorkészítő műhelyében ücsörögtem végig egy kurd barátjánál, sok liter méregerős tea és cigaretta társaságában, majd bő órás tékvandó-edzés következett, amit további teázás és hazakísérés koronázott.

Munzer valaha a németországi Winterbergben dolgozott asztalosként. Szerinte ismernünk kellett volna a helyet, ebben a városkában van ugyanis az ország egyik legnagyobb síugrósánca. Asztalosi karrierje nem volt zökkenőmentes, értett ugyanis mind a nyílászárókhoz, mind a lépcsőkhöz, asztalokhoz, szekrényekhez, ami általában nem tetszett a főnököknek – vélhetően a túl sok szaktudás miatt. De legalább tökéletesen megtanult németül és megnősült. Aleppóban éppen a papírjait várta a német hivataloktól, így bőven jutott ideje arra, hogy társaságunkhoz csatlakozva kellemesebbé tegye napjainkat.

Aleppóban és környékén Munzer vált első számú barátunkká, idegenvezetőnkké, programszervezőnkké és menedzserünkké. Végiglátogattuk a barátait, a kedvenc helyeit, voltunk vele edzésen, kirándulni, és kilátástalan programokba bonyolódtunk Szíria legideálisabb tengerpartjának megtalálásával kapcsolatban. Esténként valamelyik városban csavarogva beszélgettünk, miközben mindig talált nekünk valami addig még ki nem próbált finomságot. Jó muszlimként időnként magunkra hagyott és elszaladt a legközelebbi mecsetbe imádkozni, hogy megőrizze a lelki békéjét.

Róla vehetett volna példát másik barátunk, a kurd Szalam, aki Munzernek tökéletes ellentéte volt. Jólelkű, kedves srác, akit csak a szép nők és a méregerős arak tudtak igazán feldobni. Ez utóbbi ánizsos pálinkaféle, leginkább ötven maligánfok körüli szesztartalommal. Szalammal tévelyegtünk kora hajnalokon a szállásunk tetőteraszán, miközben a szomszéd házba a szír maffia hozta vissza a novoszibirszki prostituáltakat, akikkel reggelig tartó beszélgetésekbe merültünk egy rácsos ablakon keresztül. Az egyikük Michelle Pfeiffer volt az útlevele szerint, és egy jobb élet reményében hagyta ott a kies Oroszországot a még kiesebb Szíria kedvéért. Nem tudhatta, hogy rossz kezekbe kerül, és az egyetlen vigasza az lesz, hogy néhány jobb lelkű utazóval beszélgethet, kizárólag hajnalban. Bénított a tehetetlenség tudata.

A legkülönfélébb emberek és programok valahogy nagyon is összefüggő egészet alkottak. Teljes lett a tiszta–romlott, a szerencsés–szerencsétlen, a felszín és a mély által árnyalt kép. Mintha egy középkori misztériumjáték szereplői lettünk volna, a két vándor, akik körül ott nyüzsög a prostituált, a tiszta lélek, az elveszett lélek, a kapzsi főnök és az alvilág. A díszlet a hajnali Aleppó, zene a müezzin, a narrátor pedig egy részeg kurd.

Foci

A másnapi focimeccs is történelmi eseményszámba ment, legalábbis a kurdoknak. A kurd al-Dzsihád csapata 3-1-re verte az arab al-Dzsazírát, ezzel pedig bejutottak a szír első osztályba. Aleppóban volt nagy öröm, pedig a két csapat városai több száz kilométerre vannak a sivatagban, mindenképpen a periférián. Nyugatiak nemigen érdeklődnek a szír bajnokság meccsei iránt, pedig csodák ott is történnek. Ilyen volt például a szögletből rúgott gól; de azért is megérte kifizetni a legalább 200 forintos belépőt, mert nem voltak labdaszedők, így a meccs percekre leállt, ha valaki nagyon messzire rúgta a labdát. A szurkolók nyelve pedig nemzetközi: őrült fazonok síppal, dobbal, táncoló drukkerek, hangulatfelelősök, vezérszurkolók, akik azonnal lejattoltak velünk, mint érdeklődő turistákkal. Salam velünk volt, a helyi kurd B-közép rögtön rajongótárssá fogadott bennünket.

Amikor az al-Dzsihád felkerült az első osztályba, és a kurdok nagy ünneplésbe kezdtek országszerte, a kurdok egyik központjában, Hassakéban a rendőrök valamiféle nemzetiségi lázadásra gyanakodva nekimentek az ünneplő tömegnek, sokakat bevittek és megvertek. Erről természetesen nem szól a szír média, főleg nem az angol nyelvű. Hogy honnan tudom? Másfél évvel később Sopronban találkoztam egy hölggyel, aki a fociról kezdett beszélni, hogy oldja a kezdeti kommunikációs zavart, ami viszont nekem nem kenyerem. Életemben egy meccsen voltam, az is a fent említett szír rangadó volt. Amikor megemlítettem neki az al-Dzsihád esetét a másodosztállyal, fölcsillant a szeme, majd azonnal elkomorult. Ő is látta a meccset tévén, lévén félig szír, és az édesapját aznap este bevitték és megverték a rendőrök, csak azért, mert a kurdok nyertek… Így másfél évvel később és párezer kilométerrel arrébb az isteni kaleidoszkóp megmutatta az igazság még egy szeletét.

Ugyanaznap este valamilyen indíttatásból, nyilván megint „insallah” rendelésre, letértünk egy pincébe az örmény negyedben. Jeltelen ajtó, sötét, de valami hívogató hangulat csábított. Hirtelen kis teremben találtuk magunkat egy ortodox internátusban. A diákok éppen csocsóztak, mi pedig nagy feltűnést keltve igyekeztük a legkisebb feltűnést kelteni. Miután tisztáztuk, hogy ki kicsoda, és miért vagyunk itt, átváltottunk a nemzetközi nyelvre, vagyis elkezdtünk játszani. Otthon, mint minden rendes, egészséges fiatal, rengeteg időt töltöttünk és töltünk kocsmában, ezért elég jól tudunk csocsózni. Itt ez nem annyira természetes, hiszen nincsenek a fent említett intézmények, és egy hétköznapi részegedést is csak italboltból lehet menedzselni. Amikor elkezdték komolyan venni a meccset és egyre jobban játszottak, kénytelenek voltunk úgy bekeményíteni, mintha nagyfröccs lenne a tét (az országban nincs szóda, és a szír borok is inkább érdekesek, mint jók). Végül súlyos csapást mértünk a szír all-stars csocsócsapatra, de szerencsére ők is elégedettek voltak, hiszen mégis csak a mi nemzeti sportunkról volt szó.

Hogy ne teljen el túl sok idő foci nélkül, pár nappal később még jött egy kis ráadás. Az utolsó esték egyikén Munzer egy parkban sétálva beavatott a szír fagylalt gyönyörűségeibe. Közben üdítősflakonokkal fociztunk, majd hirtelen ötlet hatására vettünk hajnali fél egykor egy focilabdát, nem egészen két dollárért. Először csak rugdostunk egymásnak beszélgetés közben, de egyre nőtt az érdeklődés a játék iránt. Egy csapat rendőr addig nézte a játékot, amíg kisebb susmorgás után fölajánlottak nekünk egy meccset. A rendőrök a fegyvereiket egy padnak támasztották, ingujjban és pisztollyal az oldalukon készültek a nagy győzelemre. Ők nem tudták, hogy Munzer arab, mi meg nem árultuk el nekik, így a meccs során értékes információkhoz jutottunk a rendőrcsapaton belüli kommunikációval kapcsolatban, például hogy szerintük mennyi az állás – ebből ugyanis akadt némi szolid vita időnként. Mi átadtuk volna a meccset, mert túlerőben voltak, ráadásul fegyverrel, ami azért nem szép dolog, de hát nehéz összeegyeztetni a rendőri szolgálatot és a fair play sportot. A másfél órás meccs vége 15-14 lett a magyar–szír vegyes csapat javára, pedig a rendőrök nagyon igyekeztek megverni minket. A központból vagy fél órája keresték őket, de senki sem válaszolt vissza, nehogy egy vesztésre álló meccset kelljen otthagyni a kötelességteljesítés kedvéért. Hajnali kettőkor csatakosra izzadva egy csapat vidám rendőr indult éjjeli szolgálatba…

Indulás előtti este Munzer figyelmeztetett, hogy jó lenne megvenni a buszjegyeinket a törökországi Antakiáig, ahonnan közvetlen járat indul Isztambul felé. Majd reggel – válaszoltuk. Munzer mégis ragaszkodott a jegyvásárláshoz mondván, nem lesz hely. „De lesz.” A higgadt válasz egy pillanatra felbőszítette, de ő is pontosan tisztában volt vele, hogy az az adag, amit az arab életből és kultúrából kaptunk az utóbbi hetekben, tökéletesen elég ahhoz, hogy tudjuk: ha föl akarunk szállni a buszra, igenis lesz rajta hely. „Du bist ein Arab, Du Arsch!” – kiabálta, de már ő is elismeréssel mosolygott, amikor arabnak nevezett.

megint a Balkánon

Pálinka és fair play a Balkánon

A háború utáni megbékélésre és a Balkán népeinek barátságos együttműködésére keresve sem lehetett volna megfelelőbb helyszínt találni a Boszniai Szerb Köztársaság délkeleti részén fekvő Focsánál. Európai pénz, hátrányos helyzetű gyerekek, 14 ország 24 csapata és egy labda: lényegében ennyi kellett ahhoz a május utolsó hétvégéjén rendezett négynapos utcafoci-fesztiválhoz, amely olyan alapértékekre hívta föl a figyelmet, mint a tolerancia, a békés együttélés és a fair play.

Bosznia-Hercegovina Európa szomorú országa. Nehéz olyan helyet találni benne, ahol ne lenne a jelen a keserű emlékezés és fájdalom. Egy fejlövést túlélt ember és pár alkoholista munkanélküli egy szarajevói kocsmában – ezzel a búcsúzó képpel ültünk autóba Focsa felé.

Intermezzo: Ez a sztori mindig durva: van egy kocsma Szarajevóban, amit sosem mulasztok el meglátogatni. A turistanegyed közepén, egy jelöletlen, lepattant kis krimó. Amikor megkérdeztem egy ott üldögélőt, hogy járnak-e ide turisták, csak annyit mondott, hogy volt itt februárban két német. Ezt mondjuk elbaszta, mert februárban mi voltunk ott Ádámmal… Most Bálinttal mentem, ő fotózott jókat, én meg próbáltam valami sztorit kihozni az alábbi cuccból. De visszatérve a kocsmára: fél euró egy feles travarica, a legjobbik fajtából. Az első kettő lecsúszott csak úgy barátságosan. Közben mondtam is Bálintnak, hogy ebben a kocsmában nem lehet 5 percnél tovább magányosan ücsörögni, mert a helyiek úgysem bírják ki és kapcsolatba lépnek a betévedő idegenekkel. Most is, a második feles után a nőci már hozta is a harmadikat, és közben a pult előtt ülő arcokra mutatott, hogy ők rendelték. Feléjük intettük, megköszöntük, lehúztuk, és már kérték is nekünk a következőt. Cserébe visszahívtuk egy sörre, közben beszédbe elegyedtünk a sarki antikvitás tulajdonosával, aki a háború után hazaköltözött Kanadából. A „beugrunk egy travaricára becsekkolás előtt” eredménye 8 lehúzott feles lett kábé egy óra alatt, amitől kellőképpen berúgtam. Így kellett becsekkolni a szállodába és megismerkedni az európai újságírókkal, akik a focifesztiválra jöttek. Este vacsi, ami hatalmas travaricázásba fulladt, a végén negyed literes kancsóban hozták a szeszt.

Másnap reggel az összes nyugati zsurnaliszta csak a fejét bírta fogni. Ők voltak a kevésbé rutinos versenyzők, akik a páleszt sörrel keverték. Mint egy tininek, meg kellett tanítani nekik a bosnyák mondást, hogy aki pálinkát vacsorázik, az vizet reggelizik, és egyébként is aki a páleszt sörrel issza, az az igazi alkoholista. Nekem semmi bajom sem volt egy liter tömény után, vagy 2-3 liter vízzel nyomtam este. Reggel azért kicsit bizonytalan volt kocsiba ülni…

A hatalmas erdős-sziklás kanyonok mögül előbukkanó Drina-parti kisvárosban már a jugoszláv időkben is hagyománya volt annak, hogy Maribor, Zágráb, Podgorica vagy éppen Szarajevó csapatának részvételével összjugoszláv focibajnokságot rendezzenek. Aztán jött a háború, és a város az egyik legelső volt, ahova a szerbek bevonultak. Elkezdődött az etnikai tisztogatás, a lakosság nagyobbik felét kitevő bosnyákokat koncentrációs táborba hurcolták, a nőket tömegesen megerőszakolták. Van mire emlékezniük.

„Focsa a barátság városa” – kezdte mondandóját Zoran Avramovics, az Európai Utcafoci Fesztivál mosolygós rasztahajú szervezője, majd Zdravko Krsmanovics polgármester sokat sejttetően megjegyezte: „egészen három évvel ezelőttig csak egy fekete lyuk volt Európában”. Ettől kezdve azonban minden csak a fociról és a fair playről szól. A fesztivál alapötlete az errefelé sokat hangoztatott „focival a fejlesztésért” szlogen. Eszerint a világ kevésbé szerencsés részeinek gyermekeiben egy közös biztosan van: szeretnek focizni. Nemzetközi szervezetek tucatjai gondolják úgy, hogy az utcai focizással és ehhez hasonló fesztiválok szervezésével hatékonyan fel lehet kelteni a közvélemény figyelmét az olyan ENSZ és EU által képviselt értékek fontosságára, mint az antidiszkrimináció, a társadalmi igazságosság és integráció, a gyermekek jogai vagy akár a béketeremtés (erre a legjobb példa, hogy tavaly az amerikai csapatok Kelet-Afganisztánra szórtak focilabdákat a jóakarat jeléül. Az ügyből ugyan botrány lett a labdákra nyomtatott szaúdi zászlón lévő Korán-idézet miatt, az elgondolás azonban ugyanez volt.)

„A játék lényege, hogy a meccseken nincs bíró. A játékosok önmagukat igazgatják és minden vitás esetet megbeszélnek egymás között” – magyarázza a fesztivál szabályait Molnár Miklós, a Magyarországról érkezett Oltalom Sportegyesület kísérője. Hogy ez mennyire működik a gyakorlatban, azt a következő meccsen tapasztaljuk. Becsúszás, szerelés, átbukás, két-három hangos szó, edzői bekiabálás és máris folytatódik a meccs. „Ha durvaság vagy szabálytalanság történik, a végén megbeszélik. Ha azonban nagyon eldurvul a meccs, egyszerűen leállítják. Ez most történt először a szerb-portugálon” – folytatja Molnár. Egy közvetítő segítségével minden meccs előtt kupaktanácsot tartanak a csapatok. Ekkor tisztázzák, mi mindenben kell maguktól dönteniük a meccsen. Megbeszélik, milyen szabályok szerint fociznak: lehet-e kapuszónán belülről gólt lőni, vagy hogy a lányok gólja számítson-e duplán – ugyanis a 14-18 év közötti fiatalok között akadnak bevállalós lányok is. Ha valamibe mindkét csapat beleegyezik, máris kész az adott meccsre érvényes szabály. Ugyanígy megállapodhatnak arról, hogy a 10 perces játszmákat közvetítse-e Mike Geddes, a BBC sportkommentátora, aki műsorvezetőként és ceremóniamesterként vállalt feladatot.

„A mi csapatunk az erős középmezőnyben van” – nyugtat meg Szűcs Viktor, az Oltalom edzője. „A srácok még csak három hete vannak együtt, de pillanatok alatt összekovácsolódtak. Eddig csak a törököktől és a litvánoktól kaptunk ki, de ők a fesztivál legjobbjai. A törökök nagyon komolyan veszik az egészet, külön stábbal jöttek. Elég keményen játszanak. De tényleg jók és sportszerűek.” A törökök csapata fiatalkorú bűnözőkből áll, akiket valahogy megpróbálnak integrálni. Közben a műfüves pályán figyeli a tanítványait, akik az eddig betonon játszott meccsekkel szemben esnek-kelnek a vizes füvön, majd egy becsúszás és némi szóváltás után lassan véget ér a menet. Az összezördülést gyorsan tisztázzák, és már nyújtja is a békejobbot a magyar srác a montenegrói játékosnak. A bajnokság végül délszláv házi döntővé alakult, Montenegró játszott a boszniai Zenica ellen.

„A legtöbbjüknek ez az első külföldi útjuk és az első repülésük” – ismerteti Szűcs a magyar csapat hátterét. A srácok nem éppen a legjobb körülmények közül jönnek, és a csapatnak sincs túl sok pénze. Eredményeiknek hála, ősszel Ausztráliába utazhatnak egy bajnokságra. „Nekik ez az egyetlen lehetőségük utazni. Nagyon tehetségesek, így legalább világot látnak.”
A világlátásból ezúttal kimaradt számukra a szombati Eurovíziós Dalfesztivál döntőjének végigizgulása. A focsai kocsmák megteltek, és a boszniai szerbek hajnalig ünnepelték az „orosz testvér” Dima Bilan győzelmét. A sokat szidott szerbekről csak annyit, hogy a legtrendibb kocsmában a legkigyúrtabb, legfuxosabb összetetovált csávóval és a hozzá tartozó jónővel (jó is nagyon:-) remekül lehetett mulatozni (gyakran angolul vagy németül!), pedig ezek nem a nyugati kondiba’ kigyúrt plázacicafiúk, akik csak tévében láttak valódi erőfeszítést.

A sztori lényegében ennyi, volt sok készeskedés, jó beszélgetések és jó programok. Azért lenne pár megjegyzésem a szervezéssel kapcsolatban (amire egyébként semmi kifogás nem volt általában, DE). Ezt a focifesztivált pénzelte az EU, a FIFA, mindenféle NGO, Focsa, stb. Egy halom pénzért idecsődítettek vagy 25 újságírót Európai csücskeiből, Portugáliából, Litvániából és a többi. Rengeteg pénzt elszórtak előkelő szállásra és legjobb kajára. Csak a lényeg maradt ki, és egy kis ars poetica következik.

Magyarországon talán furcsának tűnik, de az újságíró az OLVASÓNAK ír. Az olvasó pedig szeret ÉRDEKES vagy legalább ÉRDEKESEN MEGÍRT anyagokat olvasni, azért, mert NEM MAZOCHISTA. Az olvasót NEM érdekli, hogy mit mond az EU delegáció, nem érdekli, hogy egy kiöregedett Bundesligásnak mi a véleménye erről, és az sem, hogy a FIFA hogyan szállt bele ebbe a projektbe. Érdekes lehet viszont, hogy miért pont Boszniának erre a csücskére szervezték, hogy hogyan került ide egy magyar csapat, és bármi, aminek TÖRTÉNETE VAN. Külpolitikai újságíróknak biztos nagyszerű kurzus lett volna (olvas még valaki külpolitikáról ebben az országban?), promóciós útnak azonban elég gyenge volt:

Jelen esetben adott volt egy utcafoci fesztivál egy elég érdekes helyen, érdekes sztorival. Ezt a szervezés maximálisan figyelmen kívül hagyta. A bő kétnapos program 90 százaléka a következőkre ment el: EU delegáció fogadása, beszélgetés. FIFA delegáció, beszélgetés. FOCSA polgármesterének hivatalos köszöntője. Híres leverkuseni ex-Bundesligás országos világsztárral, Carsten Ramelowval való találkozás (még életemben nem hallottam a nevét, és a Bundesliga sem érdekel, ennek megfelelően nem volt miről beszélnünk). EU és FIFA közös meeting, egymás hátának a veregetése. Ezeken a programokon szinte pont ugyanazok a dolgok hangzottak el, amit vagy napokkal korábban már elolvastam a neten a megfelelő honlapokon, vagy amit a program elején kézbe kaptunk sajtóanyag címén. Vagyis a két napból 3 órám volt arra, hogy rájöjjek az egész sztori ízére és próbáljak meg valami olvashatót összerakni belőle. Az összes többi programból összesen két mondatot tudtam idézni, de azt is csak azért, hogy annyival több megszólaló legyen, mert önmagukban nem sokat tesznek hozzá az anyaghoz. Ezek után úgy érzem, kihoztam belőle a maximumot.

Még egy gyors megjegyzés a nyugati újságírókról (különösen a sportújságírókról). Én nem állítom, hogy a Balkán a világ közepe és illik valamennyire ismerni (egyébként miért ne?), de megdöbbentett a nyugatiak tudatlansága. Az egész csapatból mi ketten voltunk Bálinttal azok, akik egyáltalán jártak valaha a Balkánon. A társaságnak tulajdonképpen csak most esett le, hogy a 20. század utolsó évtizedében két EU tagállam, Olaszország/Ausztria és Görögország közti régióban hosszú véres háború dúlt. Hogy Európában a II. vh után is előfordulhatott népirtás, hogy voltak koncentrációs táborok, hogy nőket tömegesen erőszakoltak meg, hogy etnikai tisztogatás folyt, hogy csak Boszniában egymillió taposóaknát telepítettek, hogy családok tízezrei szakadtak szét. Arról például sokan most hallottak először, hogy Boszniában nem lehet összevissza kirándulgatni, mert el van aknásítva rengeteg terület, többek között a Szarajevó környéki csodálatos hegyek. És teljesen megdöbbentette őket az is, hogy Magyarország déli részéről látni és hallani lehetett a bombázásokat.

Hazafelé még megnéztük a sokat vitatott visokoi piramist. Azóta röhögcsélek rajta. 2005-ben bejárta a világsajtót, hogy a Szarajevótól 30 km-re lévő Visokoban lévő nagy hegy voltaképpen egy piramis. Ezt persze sokan cáfolták, de volt azért némi rajongótábora is egy őrült bosnyák régész vezetésével. Természetesen az egész egy nagy kamu. Valóban van egy piramis, vagyis inkább gúla alakú hegy. Meredek ösvény vezet föl, útközben piramisos pólót, kulcstartót és egyéb biszbaszt áruló standok tömkelege, önjelölt guideok és a többi, tisztára mint Angkorban és a többi. A meredek lépcső megmászása után a jobboldali képen látható „csodálatos bizonyíték” és „páratlan régészeti lelet” tárult elénk mindenféle jelzés, szöveg vagy magyarázat nélkül. Annyira , hogy végül is megérte a túra:-)