war tourism

Talán már találkoztatok a témával, mindenesetre a Spektrum magazin mostani számában összeszedtem, ami eszembe jutott...

Ha egy adrenalinfüggő világgá megy…

Wingsuit, bungee jumping, katonaság, küzdősportok, paintball, sziklamászás, autóversenyzés. Közös bennük, hogy több-kevesebb adrenalinlöketet adnak művelőiknek. Ha profi az ember, biztosan életben marad, feltéve, hogy a technika megbízható. A háborús turizmus esetén sem rosszabb a helyzet. Csak ott néha nem mi döntünk.

Rengetegen írtak már könyveket veszélyes helyekről. Az 1860-as években Vámbéry Ármin napról napra szembenézett a halállal, hogy európai gesztusai vagy az álmában beszélése elárulják őt az akkor még szigorúan elzárt, fehérek számára életveszélyes Közép-Ázsiában. Aztán szép lassan megnyílt a világ, és a fehér ember betette a lábát valamennyi kontinens legtöbb zárt közösségébe, és többé nem voltak teljesen idegenek. 1943-ban Stein Aurél bejutott abba az Afganisztánba, ahol nem tűrtek meg az európait – főleg nem egy brit állampolgárt. Száz évvel korábban kiirtották a teljes brit kontingenst, mindössze egyetlen túlélőt hagyva hírmondónak, de az azt követő afgán-brit háborúk bebizonyították: a területet el lehet foglalni, de megtartani már nem tudják.

A modern háborúk hadigépezetei is befogadták a civil potyautasokat, az újságírókat és fotósokat. Eleinte válogatás nélkül hullottak az tudósítók és a katonák, de ahogy megváltozott a háborúk természete, és egyre kisebb lett az emberveszteség, úgy a katonákkal mozgó újságírók is egyre nagyobb biztonságba kerültek. Ma már a katonák közé beépített zsurnaliszta szinte turistaúton érezheti magát, igazi veszély közelébe nem engedik, és a háborúk szagát csak elbeszélésekből ismeri. A többség legnagyobb kalandja egy-egy rálövés, ami azért elég messze áll a háborútól. A hadseregtől függetlenül mozgók viszont még mindig azok az őrültek, akikről Robert Capa, vagy Ryszard Kapuściński szólt jópárszor. Őket senki sem védi. Ezek az emberek dolgoznak. Talán még náluk is rosszabbak, akik nem is dolgoznak. Ők a háborús turisták.

Háborús turizmus

Mindez nagyon veszélyesnek hangzik, és néha az is. „Rendes” háborúba – amikor reguláris hadsereg áll szemben egy bármilyen helyi erővel – nehéz belekerülni. Az amerikai vagy nemzetközi erők vigyáznak az őrültekre, és igyekeznek távol tartani a konfliktusoktól. Akit elkapnak, azt gyorsan elzavarják az országból, vagy átadják olyan szervezetnek, amelyik ugyanezt teszi velük. Ugyanez megtörténhet akkor is, amikor egy lázadó csoport nem tud mit kezdeni az emberrel. Mert a magányos turista élete nem könnyű. Pontosabban veszélyben maradni nem könnyű. Ha az ember nem rejtőzködik, gyorsan belefut egy ellenőrző pontba vagy egy járőrbe, és attól kezdve vagy áldozat, vagy fogoly, de legtöbb esetben egy oda nem illő entitás, akit gyorsan elküldenek valami biztonságosabb helyre. Ilyen értelemben tehát nem létezik háborús turizmus, csak annak a kísérlete. Amit ma annak nevezünk, az valójában a háború sújtotta országban vagy régióban való kalandozás, ami kényelmesen letudható valódi veszélyhelyzet nélkül – szerencsés esetben.

Az ilyen fajta turizmusnak jelenleg a legjobb példája Afganisztán. Papírforma szerint ugyan 2001 ősze óta háború dúl (vagy éppen tagadják azt, és alacsony intenzitású konfliktusnak nevezik), ez azonban véletlenül sem gátolja meg azokat az utazókat, akiknek „épp útba esik” az ország. A hátizsákos turisták általában jól bejáratott útvonalakon járják a világot, de szép számmal akadnak olyan renitensek, akik nem kérnek a tömegturizmus hangyajárataiból. Afganisztánon átkelni a létező leglogikusabb megoldás Pakisztánból Üzbegisztánba, vagy éppen Tádzsikisztánból Iránba: az út erre a legrövidebb, az adminisztráció erre a legkevesebb, és a vízum is lényegesen olcsóbb, mint Közép-Ázsia bármely más országába. Pontos adatok nincsenek, de évente több tucatnyian biztosan használják ezeket az útvonalakat, amelyek ugyanolyanok, mint bármely más országban. Csak éppen jobban körül kell nézni…

Túlélés rutinból

Veszélyes helyen utazni nagyobb körültekintést igényel. Előtte nem árt olvasni a híreket, és hallgatni a helyiek tanácsaira. Általában ők a jól értesültek. Ők tudják, a szóbeszéd szerint merre járnak a fegyveresek, vagy éppen merre van aknamező. A civil külföldiek pedig abban tudnak segíteni, hogy merre találunk biztonságos szállást, és honnan tudunk sört szerezni. Kabulban például nincs háború. Időnként vannak robbantások, esetleg lövöldözés, emiatt célszerű messzire elkerülni a többcsillagos szállodákat és a nemzetközi szerezetek irodáit, a legtöbb részen azonban nincs gond. Taxival vagy lerobbant civil autóval közlekedni sokkal kevésbé feltűnő, mint katonai járművekkel vagy a nemzetköziek hatalmas terepjáróival. Persze ha Kandahárban történik ugyanez, az ország déli részén, akkor talán már bajban vagyunk. Ott rosszabb a biztonsági helyzet, mint északon, Mazar-i Sharifban. De ugyanez igaz bármelyik rossz hírű országra. A háború sehol sem totális, egész országrészeken lehet keresztülvágni mindenféle konfliktus nélkül.

A helyiek vendégszeretetére is lehet számítani. Legrosszabb esetben kémnek néznek (az tényleg a legrosszabb eset, gyanú esetén kivégzés a legvalószínűbb megtorlása), de ha valakik vendégül látnak, attól kezdve biztonságban van az utazó. Ennek a fajta vendégszeretetnek számtalan forrása van. Lehet a kíváncsiság, a vallás, az emberség, vagy éppen az íratlan szabályok, esetleg mindegyik egyszerre. Évekkel ezelőtti heráti látogatásomkor tanácstalanul álldogáltunk sötétedés előtt. Az egyik emeletről tucatnyi szakállas alak bámult. Mutattuk nekik, éhesek vagyunk, és aludni akarunk. Azonnal meghívtak. Vendéglátónk pakisztáni pastun kamionsofőr, hosszú szakállban és shalvar kamezben. Kisebb tömeg ült körbe kíváncsi tekintetekkel, miközben próbáltunk beszélgetni. A mi pastun emberünk félreérthetetlen jelzéssel mutatta: megöl minden amerikait, megöl minden britet, megöl minden keresztényt, és Omár molla a legfőbb vezér. Egy tálibbal hozott össze a sors. Rajzoltunk neki térképet, megmutattuk rajta hazánkat, Madzsarisztánt. Tudtuk, biztonságban vagyunk: a pastuk íratlan kódexe, a pastunváli megvédi a vendéget. A befogadó házigazda életével felel a vendégért, amit annyira komolyan vesznek, hogy szükség esetén az ellenségüket is megvédik, ha úgy adódik.

Valóság vs. média – ahol valódi a veszély

A magyar sajtóban és a lányok előtt is rendkívül népszerű lehet az ember, ha egy rossz hírű országot automatikusan veszélyesnek állít be. Az esetek többségében ilyenkor tudatlanságról vagy imázsépítésről van szó, semmint valódi veszélyről. Robbantás vagy lövöldözés bárhol előfordulhat, és eszünkbe sem jutna veszélyre hivatkozva lemondani egy amerikai, londoni, madridi vagy egyiptomi utat, mint ahogy Magyarországot sem tartjuk annak a lángoló tévészékház képei vagy az utóbbi időszak sorozatgyilkosságai miatt. Ebben az esetben sokkal inkább terrorfenyegetettségről vagy rossz közbiztonságról beszélünk, nem pedig totális veszélyről. Ha körbenézünk a térképről ismerős nevű konfliktuszónákban, láthatjuk, hogy ma már nem jellemző a hosszan tartó nyílt összetűzés. Koszovóban évekkel ezelőtt véget ért a háború, Csecsenföld fővárosa, Groznij újjáépült, és turistacélponttá akarják fejleszteni, Irak északi részére már két éve visznek turistákat, a szudáni Darfúrba pedig olyan körülményes civilként eljutni, hogy nem is érdemes vele legálisan próbálkozni. Észak-Koreában tökéletes a közbiztonság, és bárki bejuthat, aki a megfelelő utazási irodának leszurkol ezer eurót, és kirepül Pekingbe, és a szintén diktatúraként számon tartott Türkmenisztánba is könnyű a beutazás annak, aki megveszi a vízumot, és elintézi a szükséges adminisztrációt.

Az utóbbi évszázadok történelme úgy hozta, hogy a legtöbb frusztráció és a legnagyobb szegénység Afrikát sújtja. Puccsok, katonai diktatúrák, népirtások, polgárháborúk zilálták szét a kontinenst, demokrácia pedig legfeljebb mutatóba alakult ki egy-két államban a közel félszázból. Tucatnyi országban a korrupció, az erőszak és a törvénytelenség a norma, ezeken a helyeken valóban bele lehet csúszni veszélyes helyzetekbe. A világ legkevésbé ismert kontinense Afrika, nem tudunk sokat az ottani erőviszonyokról, nincs diplomáciai vagy katonai beágyazottságunk, ezért reálisan nézve ott a legkönnyebb bajba keveredni. Itt már nem magától értetődő, hogy a legtöbb helyi kedves és segítőkész egy nála sokkal gazdagabb fehérrel.

Posztháborús övezetek

A háborút követő konszolidáció ideje évtizedekre tehető. Ahol komolyabb háború dúlt, ott nem múlt el nyomtalanul. Ezeken a területeken nyíltan vagy rejtetten, de megmaradnak az etnikai konfliktusok, illetve a harcok fizikai nyomai, a szétlőtt házak, falvak, na meg az aknamezők. Megfelelő beállítással és felkonferáló szöveggel évekkel egy háború vége után is könnyedén el lehet hinteni azt az érzést, hogy a helyszín nem biztonságos. Sokfelé egy városban él több nemzetiség, és egy pillanat alatt kirobbanhat egy kisebb konfliktus – gondoljunk csak a koszovói Kosovska Mitrovicára, ahol számunkra apróságok miatt esik egymásnak a szerb és az albán, ami aztán az ENSZ rendőreinek a beavatkozása fékez meg. De hasonló a konfliktus Észak- és Dél-Szudán, Afganisztán etnikumai, vagy éppen Irakban a kurd-arab vonalon.

A posztháborús övezetek másik rákfenéje az aknamező, ami határainktól kétszáz kilométerre már komoly veszélyforrás. Néhány éve egy holland turista robbant fel a tökéletesen biztonságosnak tekintett Horvátországban, és a Szarajevó körüli dombokon sem lehet össze-vissza kirándulgatni. Az aknaszedés rengeteg időt és pénzt igénylő munka, a 35 éve véget ért vietnámi háború nyomai a mai napig megkeserítik a laoszi határon élők életét. De ugyanez a helyzet az Irak-iráni határon, Afganisztánban, Angolában, vagy akár a tömegturizmus által letaposott országnak számító Kambodzsában.

Veszélyes béke – közbiztonság, szegénység, korrupció

A veszélyérzet nemcsak a háború által megtépázott területeken, hanem a központi kormányzattól távol eső vidékeken, illetve a kilátástalanság elől menekülő milliók által felduzzasztott városokban is előjön. A legtöbb afrikai vagy latin-amerikai metropoliszban egyáltalán nem tanácsos sötétedés után egyedül bóklászni, különösen a külvárosokban és a közvilágítás nélküli negyedekben. Van, ahol a piros lámpánál nem jó megállni, mert ott a legnagyobb a rablás esélye. Ebből a szempontból a mexikói Ciudad Juárez, vagy a brazíliai Sao Paolo sokkal több áldozatot követel, mint a mai Kabul vagy Bagdad, vagyis a statisztikai adatok alapján veszélyesebb helynek tekinthetjük. Persze kár lenne elkerülni ezeket a városokat pusztán rossz hírük miatt. Ha ragaszkodunk néhány alapszabályhoz, jó eséllyel kimaradunk az erőszakból, vagy csekély veszteséggel esünk túl rajta.

Ki a célpont?

A leginkább nyugtalanító fenyegetés a terrorizmus körébe tartozó robbantások, valamint az emberrablás. Egy háborús térségben a katonák a célpontok, a civileket általában békén hagyják, mert ők segélymunkásként vagy adminisztrátorként vannak jelen, nem pedig harcolni érkeztek. Turistát ölni viszont politikai cselekedet, üzenet. Egy katona vagy egy helyi lakos meggyilkolásának nincs hírértéke, egy civil turistának viszont annál inkább. A terrorszervezetek a turisták fenyegetésével komoly csapást tudnak mérni az államra, hiszen a beváltott fenyegetésekkel egy időre töredékére csökkenthetik a turizmushoz kapcsolódó bevételeket. Az utóbbi években Mali, Mauritánia, és Algéria határvidékén raboltak el tucatnyi turistát, elsősorban isten háta mögötti helyeken utazgató terepjárós nyugatiakat. Közülük többeket megöltek, és hatásukra Dél-Amerikába költözött a legnagyobb sivatagi autóverseny, a Párizs-Dakar is.

Az útikönyvek nem segítenek

A legtöbb útikalauzt normális emberek írták normális embereknek, akik nem kockáztatnak fölöslegesen. A háború sújtotta vidékekről nincsenek benne pontos és megbízható információk. Leggyakrabban egy korábbi kiadás feljavított verziója jelenik meg, amit a lehetőségeikhez mérten leellenőriznek. A legnagyobb útikönyv-kiadó Nyugat-Balkán könyvében például hat oldalon tárgyalják Koszovót, és az elején megjegyzik, hogy személyesen nem utaztak oda, csak telefonon ellenőrizték az adatokat. Ugyanennek a sorozatnak az Afganisztánról szóló könyve már sokkal részletesebb, de az ország legzűrösebb déli és keleti részét nyolc lapon letudja, miközben a másik feléről tízszer annyi információt ad. A jelenség oka, hogy túl gyorsan változnak a veszélyek és a veszélyzónák. Hogy Afganisztánban hol van biztonságban az utazó, az nagyban függ az épp aktuális hadművelettől, az évszaktól, a legfrissebb politikai eseményektől vagy a földrajzi helyzetétől, vagyis napról napra, völgyről völgyre, faluról falura más a helyzet. Az útikönyv ennek ellenére jó barát: legalább abban segít, hogy egy ismeretlen városba érkezve hol találunk biztonságos szállást. A többi meg majd kiderül ott…

Szomália, a legveszélyesebb
Arról bármennyit el lehet vitatkozni, melyik régió mennyire számít veszélyesnek, Szomáliával kapcsolatban viszont abszolút az egyetértés. Afrika szarván tizenkilenc éve nincs központi hatalom, az utcákat, városokat fegyveres klánok uralják. Az országhatárokat lezárták a szomszédok, a tenger felől a kalóztevékenység rettenti el az arra járókat. Eddig több mint félmillióan estek áldozatul az összecsapásoknak és a nyomornak. Egy nyugati életben maradásához nagyjából napi 1000-1500 dollárra van szükség, amit egy különböző klánokból összeválogatott fegyveres csoport bérlésére kell fordítani. A csapat nem állhat egy klán tagjaiból, mert akkor az ellenséges klánok támadhatnak, valamint a lefizetett klán is elrabolhatja a megbízót. De ha valaki már minden országot bejárt, kivéve Szomáliát, annak talán megér ennyit az egy-két napos városnézésért a világ legveszélyesebb városában, Mogadishuban.

12-88

A Human Security Report Project idei legújabb, „A háború csökkenő ára” című jelentésében megállapítja, hogy a konfliktusokkal sújtott országok, mint Szudán, Uganda, Sri Lanka, India, Indonézia, vagy a Kongói Demokratikus Köztársaság területének relatív kis területére terjednek ki az összecsapások. Az általuk megvizsgált 11 szubszaharai állam háborúinak pedig átlagolták a területi kiterjedését, és azt kapták eredményül, hogy az országok területének mindössze 12 százaléka érintett a súlyos harcokban. A maradék 88 százalékon zavartalanul folyik a hétköznapi élet.

West Balkan Tour Again. And Again…

Albán Alpok

Megvert az Isten a MÁV-val meg a szerb vonatokkal. Alapvetően imádok vonatozni, lehet közben olvasni, aludni, na meg hatalmasakat piálni. De néha túl nagy az időveszteség. Eszterrel elhatároztuk, hogy szokásos éves nyaralásunk helyett egy kevésbé hosszú útra, kevésbé távoli, de legalább annyira szórakoztató helyre megyünk: Albániába.

Az eredeti terv ugyan Szlovénia volt, de néhány letöltött kép alapján elment tőle a kedvem. Ezeken ugyanis nem volt más, mint a gyönyörű tájban kiépített kempingek, német családok lakókocsijai, és hatalmas tömeg mindenfelé. Nyoma sincs embermentes természetnek. Így aztán eltoltuk beláthatatlan időre.

Tehát a vonatozás: a Budapest-Belgrád hihetetlen, emberi agy által befoghatatlan háromszázvalahány kilométerét (kocsival 4 óra) nem egészen 10 óra alatt sikerült abszolválni – igaz ebben volt némi késés, vagyis inkább kocogó tempóban haladás. Belgrádban már szólnom sem kell, a pályaudvar melletti éjjelnappali kocsmában azonnal hozzák a kávét és a prepecsenyica nevű helyi pálinkát. Mindezt megfejelte egy alig 10 órás éjszakai buszozás, és máris Podgoricában, Európa egyik látványra legsemmitmondóbb fővárosában kötöttünk ki, persze kicsit sem pilledten.

Eszter indulás előtti este montenegrói képekre vadászott a neten, és talált egy fantasztikus hegyes-folyós képet, amit némi nyomozás után Rijeka Crnojevica néven sikerült beazonosítani, a Shkodrai tó északi csücskében, ami szerencsére pont útba esett. Így hát némi gyaloglás, egy gyors stoppolás, majd megint egy adag gyaloglás után megérkeztünk erre a helyre, amit másfél napja képről ismertünk meg. Ez amolyan helyi Dunakanyar, a gazdag podgoricaiak járnak ide nyaralni meg pecázni. Maga a terület hatalmas, a falu viszont parányi. Talán ötven ház, ha van benne, amiből legfeljebb húsz lakott. A falu szélén lévő tisztáson sátrat vertünk, aztán volt patakban fürdés, kilátóhelyre elstoppolás (brazil házaspár vett föl…), végül egy helyi minimál étteremben kötöttünk ki, ahol 12 euróért cserébe kisütött nekünk két hatalmas, frissen fogott pisztrángot Costa, a hely tulaja. Stresszes élet, télen közgazdász Podgoricában, nyáron szakács és kocsmáros és halász Rijeka Crnojevicában…

Másnap reggelre már szinte mindent láttunk, így elindultunk fő célunk, az Albán Alpok, még pontosabban Theth irányába. A stoppolás remekül ment, egyperces várakozásokkal eljutottunk Bogáig, ameddig az aszfaltozott út tartott. A hegyvidéken kiválóan működik az utazás ezen módja, általában az első ember megáll. Vagy ha nem áll meg, akkor elnézést kér, és a hátsó ülésre/platóra mutat, ahol vagy 3-4 ember, vagy mosógép, vagy valami hasonló foglal némi helyet. Minket végül 3 albán fószer vett föl egy hűtőszekrénnyel meg néhány tálca tojással, de azért még pont befértünk. Bogánál aztán hatalmasat kajáltunk, gondolva az előttünk álló útra, majd elindultunk gyalog. Állítólag itt az egyik házban megszállt Nopcsa Ferenc is, de nem láttuk nyomát. Boga után egyszer csak fékezett egy kocsi – a rendszámát nem is figyeltünk – majd kiszállt belőle négy magyar srác. Tökre meglepődtek, hogy édeskettesben stoppolunk, eddig azt hitték, ők itt a leghardcoreabb arcok, pedig nem is. Végül figyelmeztettek, hogy csak óvatosan a patakvízzel, mert napok óta fosnak. Szépen elindultunk a Theth felé vezető hágóhoz, de még időben lestoppoltunk két elolaszosodott albán srácot, akik aztán házhoz vittek – hatalmas mázlink volt velük. Az elolaszosodott albán azt jelenti, hogy Olaszországban élő albán, aki már nem tudja milyen az a kemény csávó: a hágó magassága mamma mia, az út nehézsége is mamma mia, és közben ész nélkül mobiloznak a legdurvább szerpentinen. De azért rendesek voltak, mert ahogy elnéztük a terepet, biztosan nem jutottunk volna még félútig sem, ha gyalogolni kellett volna.

Theth völgyben már ment le a nap, az első háznál megálltunk, és kezdetét vette az európai értelemben értelmezhetetlen nyaralás. A ház, ami mellett sátrat vertünk, malom volt egykor, most meg amolyan félig családi lak, félig guesthouse, benne éppen egy csomó belga ornitológussal, akiknek senki sem mondta el korábban, hogy ez a rész nem erős madarakban. De a legjobb az ázsiai-afrikai utazások flesse volt: amikor megkérdeztük, hogy mennyi a szállás, mennyi a sör, mindenre csak azt válaszolták, hogy amennyit adunk érte. Így aztán kitaláltuk, hogy ha a szoba mondjuk 10 euró, akkor a sátorhely kettő. Ha az étteremben 5 euró volt egy hatalmas ebéd, akkor itt is annyi. Na meg a sör, a pálesz és a többi. Három nappal később kiszámoltuk, hogy akkor a három napi sátorhely, egy gigavacsora, pár sör, sok pálesz, a joghurt, a rántotta meg a fürdőszoba-vécé, na meg a dinnye olyan 30 euró lehet kettőnknek. Na, annyit nem akartak elfogadni, hogy az túl sok, és visszaadtak 1000 leket, így lett az egész cehünk úgy 22 euró.

Első nap a legtutibb útikönyvből, a Magashegyi túrák a Balkántól Perzsiáig című remekműből tájékozódva felmásztunk a Peja-hágóhoz, majd onnan egy kis katlanon meg egy tavon keresztül egy pásztorszálláshoz, amiről volt a könyvben fénykép. Ott aztán megmutattuk a pásztornak a képet, aki tökre örült neki, és emlékezett még az arcokra. Maga a túra elég sejtelmesre sikerült, sokszor felhőben, szemerkélő esőben, félelmetes, függőleges sziklák között. Még ide is sikerült építeni néhány bunkert... Igazán sok esély volt arra, hogy a gaz imperialista hódítók egy olyan helyről támadják meg a Thethi völgyet, ahonnan csak 1800 méter magas hágón át lehet átjutni, teljesen lakatlan környezetben. És aztán ha elfoglalták a pár tucat család által lakott völgyet, ismét nekivághattak egy 1750 méteren lévő hágónak, hogy eljussanak a többi hegyhez.

Másnapra Eszter rosszul lett, volt rókamóka meg egyebek, így csak egy lazább sétát vállaltunk be, ami így is eltartott vagy hat órát. A baj ott volt, hogy a szállásunk olyan 7-8 kilométerre volt a jelzett túrák kezdőpontjától, így ha nem stoppoltunk volna, minden nap 15 kilométer extra séta keretezte volna a napot. Megint sikerült platós teherautót leinteni, ezúttal egy láncfűrész volt hátul, úgyhogy fél szemmel azt kellett figyelni, hogy nem jött-e közelebb a rázkódástól:-) Szóval másnap megvolt Theth "City", meg a nagyobbik vízesés. Útközben találkoztunk azzal a francia történelem-földrajztanárával, aki egy 25 éves 500 köbcentis motorral vágott neki a Balkánnak, hogy kipihenje a középiskolát. Bogában együtt ebédeltünk, két nappal később újra találkoztunk Thethben, igaz,a motorját nem hozta, mert nem bírta a hágót. Estére azért sikerült elpilledni, és vacsi előtt kértem egy rántottát, hogy ne vesszek éhen, amíg elkészül a nagy zaba. Ez lett a vesztem. A rántotta elkészült, remekbe sikerült (sajttal egybesütve), de mellé kaptam egy mélytányér pacallevest "Tradicional" felkiáltással. Csak 3-4 kanállal kóstoltam bele, de már akkor tudtam, hogy végem. Kezdődött a színesen kiabálás, és még hajnalban is üvöltve hánytam ki a pohár vizet, amit fájdalomcsillapításként magamba toltam. Reggelre aztán valamivel agilisebb lettem, de nem bírtam bevállalni a tervezett nagy túrát a legmagasabb csúcsra, a Jezercére, így az lett a végső döntés, hogy induljunk neki a hágónak a Valbona-völgy és Bajram Curri felé.

Thethben még elidőztünk egy darabig, vártuk, hogy legyen friss kenyér (nem lett). De közben megszemléltük az ide járó társaságot. Volt egy tízfős cseh csapat, kizárólag hippikből. állt. Kicsit olyannak tűnik nekem ez az Albánia, meg főleg a hegyek, mint Afganisztán vagy Thaiföld vagy India lehetett a békés '70-es évek elején. Legalábbis a csapat olyan, azzal a különbséggel, hogy ide még annyira sem jönnek az európaiak, mert nem tudják, hogy mi van. (Albánia? Úristen, azok komcsik/gyilkosok/maffiózók/szervkereskedők/csempészek. Az utobbi három egy kicsit igaz helyenként és időnként, de akkor is: Jaj.) Aztán volt négy dzsippel nyolc litván, meg egy magányos német srác. Ennyi előnye feltétlenül van Szlovéniával szemben, hogy egy nap nem tudunk találkozni 3-4 társaságnál többel egy útvonalon, még a legforgalmasabb csúcsszezonban sem.

A mászás kicsit megviccelt, a térképek több száz méteres szintkülönbségeket jeleznek, de valójában csak egy van: olyan bő ezer métert kell felmászni, majd közel ugyanannyi leereszkedni. Közben azért leraboltunk egy komolyabb szamócamezőt. Semmi sík terep vagy hullámzás. Valbonában kitaláltuk a tutit, hogy füves vízparton fogunk sátrazni, de egy csepp víz sem volt a folyóban, nem úgy, mint másfél hónappal korábban. De mivel nem volt vizünk, választásunk sem maradt, csak az, hogy bármi áron találunk. Már erősen ment le a nap, amikor valahonnan vízcsobogást hallottam. A cuccokat ledobva megkerestem a susnyásban… Először csak egy kislányt láttam, meg egy tehenet, aztán előjött egy öregasszony is, aki megengedte, hogy ott sátrazzunk a patak mellett. De ahogy elkezdtünk sátrat állítani, meginvitáltak magukhoz, és a kertbe költöztünk. Mégiscsak védettebb. Aztán szép lassan előkerült az egész család is. A tiranai rendőr a tanárnő feleségével, meg a bajram curri rokonsággal. Sütöttek házi bureket, adtak sört, megtáncoltattak, még jó, hogy az eszméletlen hónaljszagot kimostuk a kristálytiszta, 10-12 fokos patakban.

Másnap reggel aztán a szokásos kör, Bajram Curriba stop, majd onnan szintén stop először Topojába, ahol a miniszterelnök, Salim Berisha született, és ennek megfelelően hibátlan aszfaltút van úgy 50 kilométeres sugarú körben. Aztán irány Koszovó, Prishtina, majd egy komoly esti sörözés Zolival és Jetmirrel. Deja Vu. Prishtina egyébként durván fejlődik, átlag fél év per vadi új lakótelep tempóban. Most, hogy közelednek az önkormányzati választások, hirtelen leaszfaltozták a belvárost, és EU-konform játszóterek ütötték föl a fejüket. A kedvenc pljeskovicásom megismert, végre. Másnap aztán jöttek a csúnya kibaszások…

A szerbeknek mocskosul fáj a szerb trianon, vagyis hogy Jugoszlávia felbomlása után a Nagy-Szerbia is darabjaira esett. Montenegró elég békésen leszavazta magát a nacionalista testről, Koszovónak ehhez a sarkára kellett állnia és kikáltania függetlenségét. A szerbek persze ennek egyáltalán nem örültek, és nem is ismerték el a független államot. Hogy kicsit kellemetlenkedjenek, úgy zárták le a szerb-koszovói határt, hogy csak azokat a kocsikat engedik át, akik Szerbiából léptek be. Legalábbis így hittem egy darabig. Tavaly nyáron aztán nyomtam egy olyan kört, hogy Koszovó-Albánia-Macedónia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Aztán volt egy Szerbia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Aztán idén volt egy Szerbia-Koszovó-Albánia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Most volt egy Szerbia-Montenegró-Albánia-Koszovó. És most nem engedtek ki. Koszovói pecsétünk egy darab nem volt…

A buszunkra már Prishtinában sem jutottunk föl, mert a szaros sofőrök saját zsebre dolgoznak, és mire Prishtinába ért a busz, már nem volt rajta hely. Mire reklamáltunk, már a busz el is húzott úgy, hogy 12 óra múlva jön a következő (nekünk meg 9 óra múlva van egy vonatunk Belgrádból…) Nagy nehezen visszaszereztük a jegy árát, és gyorsan eltaxiztunk a határra, hogy stoppal még elérjük az esti vonatot. És akkor nem engedtek ki a mocskos határőrök. Azt hiszem, az a policy, hogy ezzel a blokkolással hátha elveszik a kedvet Koszovó meglátogatásától, de én inkább Dél-Szerbiát mellőzöm legközelebb (is), és Koszovóban szórom el a jó eurót, ha már a szerbeknek nem kell. Végül visszastoppoltunk Prishtinába, lebuszoztunk Szkopjébe, onnan éjjel körben visszabusz Belgrádba, és alig 30 óra (és 700 km) folyamatos utazás után megint Budapesten rontjuk a levegőt. Huh, még elmesélni is hosszú…

albanian traffic

A Mercédeszek földjén

Nincs még egy olyan országa a világnak, ahol annyira imádják a Mercedest, mint Albániában – na meg az albánok lakta szomszédos Koszovóban. Ugyancsak említésre méltók a járhatatlan hegyi utak, és az Európában igen vadnak számító közlekedés. A fejlődés azonban megállíthatatlan, júniusban 60 kilométeres autópálya-szakaszt adtak át a két ország között.

Enver Hodzsa izolált világában eljött a Kánaán, amikor a ’80-es évek közepén-végén földbe állt a kommunizmus, és kezdetét vette az élet minden területét behálózó hírhedt csempészvilág. Albánia Európa legzártabb országa volt, egyaránt szakított Jugoszláviával, a Szovjetunióval, végül Kínával, sőt, még a Varsói Szerződésből is kilépett. A szövetségesek nélküli országban összesen mintegy ötszáz autó működött hivatalosan (és például a nemzetközi telefonhálózatba sem volt bekapcsolva). Mivel az ötszáz autót legfeljebb ugyanennyien vezették, az albánok vezetési rutinja csak az utóbbi évtizedben kezdett beérni.

De hát minden annyira elmaradott volt, és utána minden annyira gyorsan történt. Az utak nagy része a ’30-as években épült, illetve az utóbbi pár évben újították fel őket. Az ötszáz autóból pár esztendő alatt hirtelen ötszázezer lett, ezzel állandósultak a tiranai dugók, a szmog, és a közlekedési balesetek, úgyhogy meg kell várnunk, amíg az ország behozza több évtizedes lemaradását.

Ahol van közlekedés…

Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy sokan temperamentumosan vezetnek. Nem bírnak várakozni, lassan menni, főleg akkor nem, ha nincsenek kötelezően betartatott közlekedési rendszabályok. A lámpákat nem mindig veszik komolyan, és a gyalogosok jogai is valami olyasmik, amivel a legtöbben legfeljebb vendégmunkás korukból emlékezhetnek valahonnan Németországból. Az úttesten való átkelés életveszélyesnek tűnik, de nem az. A trükk csak annyi (ami egyébként sem árt a közlekedésnél), hogy határozottnak kell lenni. Az átkelőnél a végtelenségig lehet várni arra, hogy valaki megálljon, ha viszont óvatosan, de határozottan rálépünk az útra, biztosan megállnak. Az országban egyébként elég komolyan veszik a sebességkorlátozást – legalábbis hivatalosan –, az ittas vezetőkre pedig biztos büntetés vár a zéró tolerancia elve alapján – persze ebben az esetben is főleg csak papíron. A rendőrök nem stresszelik agyon magukat, egyrészt elnézőek, másrészt egy tízeurós csodákra lehet képes. De a városi járőrök csak a legritkább esetben keverik magukat konfliktusba. A munkájuk kimerül az óránkénti 5-10 kilométeres sebességű bámészkodó járőrözéssel és a folyamatos megállásokkal, hogy az utcán felbukkanó ismerőseikkel beszélgessenek.

Sávok a legritkább esetben vannak felfestve, az emberek bárhol, bármilyen rangú úton közlekedhetnek kerékpárral, szamárral, kordéval. A menetirány sem különösen lényeges, inkább csak irányadó. Gyalogos az autópályán, átrohanó sokfős család – ez minden teljesen természetes. Ha valaki lerobban, páran dudálnak, páran segítenek, páran visszatolatnak. Így a káosz még nagyobb lesz, de érdekes módon mindig megoldódik a helyzet belátható időn belül. Nyugatiak számára kicsit nyomasztó néha, de mindezt feledteti, hogy nem szokás üvöltözni, káromkodni, illetve szándékosan veszélyeztetni a közlekedést. Kivéve persze, ha kivagyi módon előzgetésbe kezdünk…

És ahol elfogy a közlekedés…

Európai értelemben különösen sok idő kell Észak-Albánia hegyvidékeihez. A tömegközlekedés mikrobuszokkal, furgonokkal bonyolódik. Mint a világ legtöbb részén, itt is akkor indul egy járat, ha vagy tele van, vagy ülnek benne annyian, hogy megérje velük elindulni, aztán bízni abban, hogy útközben lesznek még felszállók. Általában a menetidőn és a terepen múlik, hogy mibe kerül a fuvar, körülbelül 1-2 euróba kerül egy órás utazás. Ez persze lehet, hogy csak 25 kilométeres távot jelent a gyakorlatban.

Ez történt a Valbona folyó völgyében is. Amikor kiderült, hogy a 25 kilométeres utat másfél óra alatt tesszük meg, azonnal a gyaloglás-stoppolás kombináció tűnt szimpatikusabbnak a hosszú zötykölődés helyett. Végül egy csöveket szállító utánfutós teherautó vezetőfülkéjében kötöttünk ki, és rettegve vártuk, hogy az egysávos hegyi útról mikor fogunk lecsúszni a folyóba – ugyanis gyakran nyomtávnyi szélességű, korlát nélküli hidakon keltünk át Albánia legtisztább vizű folyója felett. Itt már kicsit mások a szabályok, mint odalent. A túlzott sietés, az udvariatlanság vagy a bénázás könnyen halálos kimenetelű lehet. Ugyanakkor minden sokkal lazább. A következő stoppolásnál platós kisteherautó vesz föl, és mivel a kabin már tele van, csak a platón állva, a fülke tetejébe kapaszkodva élvezzük a száguldást a havas csúcsok között. Albánián kívül legközelebb a Közel-Kelet vagy Közép-Ázsia országaiban, azoknak is kevésbé forgalmas részein élvezhető ez a fajta nem veszélytelen, de annál nagyobb élményt adó „szabadság”.

A nagy lazaság persze aligha tart örökké. A Valbona völgyében most épül az aszfaltút, belátható időn belül elfogadható minőségű lesz a közlekedés. Már csak az a kérdés, hogy ki akar olyan falvakba menni a helyieken kívül, amit az év hat hónapjában hó takar. De azért turisták akadnak errefelé is. „Ha itt bementek a hegyek közé, biztosan találkoztok nemzetköziekkel. Ha szerencsések vagyok, naponta akár tízzel is…” – állítja be a turizmus mércéjét az egyik hegyi pásztor, miután megengedi, hogy a kaszálóján sátrazzunk, és miután megkínál sós sajttal és pálinkával. Attól még pár évig nem kell félni, hogy a nyugatról beeső turisták letapossák az érintetlen hegyvidéket. Nem úgy, mint az osztrákok és németek által fölvásárolt tengerpartot…

A reménytelen helyeken való utazás egyik fénypontja a komp Fierze és Koman között. Albánia északi részén, hatalmas zöld hegyek, és meredek sziklák között kanyarog a hajó, ami néhány órányi utazást, illetve reménytelenül hosszú kerülőt takarít meg az erre járóknak. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a tavon egyetlen komp közlekedik, egyik irányba reggel hétkor, visszafelé reggel 10-kor indul, így elég nehéz spontán módon följutni rá. Tehát az összesen mintegy bő 100 kilométeres utat az ország északi részén így legalább 5-6 óra teljesíteni, ha minden jól megy. A terep legnagyobb hátránya, hogy gyakran előzni sem lehet, úgyhogy a legkényelmesebb, ha nem foglalkozunk az idővel, csak élvezzük a poroszkálást, illetve a csordogálást.

Albánia északi része szerencsére elég jól fejlődik infrastrukturálisan. Ezt a helyiek azzal indokolják, hogy ebben a térségben született Sali Berisha eddigi (és most frissen újraválasztott) miniszterelnök, aki útépítésekkel és a régió felfuttatásával komoly támogatói kört szerzett errefelé. Egész konkrétan csak az ő színeivel volt tele a koszovói határ felé eső Tropoje tartomány összes városa, falva.

Aki siet, jobb, ha tudja

Ha valaki mégis sietősre venné a figurát, kipróbálhatja a Koszovó és Tirana között épült autópályát, illetve annak egy most átadott, körülbelül 60 kilométer hosszú szakaszát. Az út legnagyobb extrája az az 5,6 kilométeres alagút, amely a két ország határa alatt húzódik. Az egész szakasz 165 kilométer hosszú lesz 1,1 milliárd eurós költségvetésből. Az eddig átadott pályán 29 viadukt is található az alagúton kívül. A projekt eredménye az lesz, hogy Koszovóból 2-3 óra alatt le lehet jutni az albán tengerpartra – az eddigi 6-7 óra helyett. Igaz, ez a 6-7 óra csak autókra érvényes optimista becslés, menetrendszerinti busszal eltart 10-12 óráig is, ráadásul Macedónián keresztül. Szkopje felé ugyanis már évek óta van autópálya…

the next Balkan trip - storms in the albanian alps

Albán repperek, keletre menjetek

Mindig vicces fölszállni a Keletiben a Belgrád felé tartó éjszakai vonatra. Sosem lehet tudni, hogy hatalmas alvás lesz egyedül egy fülkében, baráti berúgás a határig, és onnan ájulás a végéig, esetleg valami démoni hajléktalan vagy őrült félnótás kerül mellénk.

Ezúttal ez utóbbi jutott nekünk. Beszélni alig tudott, fölszállás előtt valószínűleg kézzel végigellenőrizte az egész szerelvényt, hogy minden meg van-e rendesen olajozva, majd fölvette a kondás legszennyesebb ingét, és beült közénk, megbénítva ezzel minden beszélgetést. Szerencsére hamar bealudt, miután udvariasan visszautasítottam a fél órán keresztül ajándékul kínált üres sörösüveget, Kiskunhalasnál meg leszállt (mert időben felkeltettük Áronnal…), így két nagy ampulla fröccs bevétele után sikerült mindent fájdalommentesen átaludni.

A belgrádi pályaudvar előtti szabadtéri kocsma-kávézóban már kívülről megy az árlap, annyit voltam ott, a kávé-sör-pálinka kombó másodszor ismétlésre visszahoz a földre, és délben már a Pristina felé menő buszból bámuljuk a hegyeket, meg Novi Pazar előtt egy hatalmas Hollywood feliratot a hegyoldalban. A koszovói határon azért óvatosan megkérdezik a határőrök (illetve nyelvtudás híján ráutaló magatartást tanúsítanak, na meg minden utas besegít egy-egy szóval), hogy ezen a határátkelőn akarunk-e távozni, mert ha ezen, akkor azt felejtsük el, itt ugyan mi ki nem megyünk. Koszovói pecsétet továbbra sem osztanak, nem tudom, honnan veszi, hogy itt nem léphetünk ki, de nagyon erősködik, így belenyugszunk. Nekem mindegy, Albániába megyek tovább, de Áron ugyanerre jönne.

A pristinai megérkezés mindig feldob, a buszpályaudvar mellett ugyanis egy Bill Clintonról elnevezett márványvágó üzem hirdeti magát, nem is kicsiben. Este befészkeljük magunkat Venczel Zoliék lakásába. Ha másfél éve, a függetlenségi bulin is itt lakott volna, ezer euró per napért kiadhatta volna a CNN-nek vagy a Reutersnek – éppen a Grand Hotel bejáratára néz, ahol mindig minden történik. Közben megjelent Jetmir, elkezdődött a mindenkori gasztro-ámokfutás. Belvárosi kiülős, pleskavicás-sültmájas-csevapos hústál, saláta, friss kenyér, sajt, hét deci pálesz meg vagy öt sör. Két órával később teljesen elkészülünk, főleg amikor megkapjuk a 32 eurós számlát – ötünkre.

Másnap minimális kalandvágytól hajtva átnézünk Gracsanicába, az ortodox szerb kolostorba. És mint ilyen, önálló kis szerb enklávé az albánok között. Éppen ezért a KFOR őrzi. A busz hatalmas vaskapunál tesz ki, tisztára mint valami kastélykapu. Bátran becsöngetünk, majd két perc múlva kinyílik, mint valami drakulás filmben. A falon belül szerzetesek kapálgatnak, megtalál pár cigány koldusgyerek, végül csak bejutunk a templomba is. Aki már látott egy ortodox templomot, az kis túlzással látta az összeset – kivéve persze ha freskójunkie az illető. Egyikünk sem volt az, öt perc alatt megnéztük, az egész épület magasabb, mint szélesebb, el lehet képzelni. Viszont tényleg csodás, padlótól a kupoláig telis tele freskókkal…

Kifelé sikerült a hivatalos kijáraton elhagyni a helyet, a bejáratot őrző svéd KFOR-osokat cseppet sem zavarta, hogy nem láttak bemenni. Később még egyszer elsétáltunk feléjük, hogy megkérdezzünk valamit, de nem alkalmas időben érkeztünk, mert dőlt ki a spanglifüst az őrbódéból. Hiába, nehéz a szolgálat, és főleg unalmas. Mindenesetre kellőképpen kikacarásztuk magunkat a stresszelő svédeken.

Lassan egy éve nem jártam Pristinában, már hiányzott. Kedvenc helyünk, a kiváló halétterem, a Hemingway új dizájnt kapott, és már nem az a füstös-gerendás kisétterem többé, úgyhogy szomorúan lemondtam róla. A Jonny Depo is bezárt.

De rengeteg új hely nyílt, amikben az a közös, hogy nehéz őket megtalálni. Jetmir például a fő sétálóutcán, a Nina Terezán sétálva egyszer csak lefordult egy kapualjba, lement egy szintet, majd a hátsó bejáraton kivezetett a házak közti sitthalmos, lezúzott, túlzsúfolt parkolóba, olyanba, ahol nőket erőszakolnak a filmekben, és ahol még Jackie Chant is elintéznék a helyiek. Azon átkelve azonban hihetetlen fain kis kiülős kocsmára bukkantunk. Aztán meg találtunk egy retrokocsmát, meg egy olyat, ahol a horvát Osijecko sört csapolják, úgyhogy hamar lett pár törzshely.

Itt találkoztunk Totonnal, azzal a pristinai DJ-vel, aki a függetlenségi bulin 17 órát játszott folyamatosan a -20 fokos hidegben, és úgy elfagyott a keze, hogy azóta sem százas. Mesélt egy-két elég súlyos történeket Mitrovicáról és a szerbekről. Fél évvel a függetlenség kikiáltása után, tavaly nyáron történt, hogy szerb titkosügynökök azzal a feladattal érkeztek a városba, hogy tüntessenek el minden olyan szerbet, aki együttműködik az UNMIK-kel vagy a KFOR-ral. Az egyik haverja nekik dolgozott, mint portugál tolmács. Amikor jött ki a bázisról, elkapták a szerbek. Szerencsére a kocsijában hagyta a kabátját meg az iratait, így kimagyarázta magát, hogy ő portugál, és elengedték. Többeket viszont megöltek vagy összevertek…

Másnap lelépett Áron. Előtte két napig sakkoztuk, hogy tud százszázalékos biztonsággal átjutni a határon, mert végig a levegőben volt, hogy visszaküldik. De hajnalban jött az üzenet, hogy átjutott. Elmebetegek találták ki ezt a határrendszert…

Közben kezdett körvonalazódni az Albánia túra terve is. A terv lényege, hogy minden pontja tetszőlegesen megváltoztatható, mindjárt kiderül, hogy miért. Tehát a legelső olvasatban a koszovói Prizrenen keresztül le Kukesbe, onnan egy túrázás a Valbona völgyében, majd komppal Skodrába, onnan meg Montenegró és haza. Majd kiderült, hogy félre lettem informálva, Kukesből nincs komp, ahonnan van, onnan sem Skodrába megy.

Ahol túrázni akartam, onnan nem lehet átkelni a hegyeken. Nincs is komp. Napi két komp van, de csak nyáron. Mindig egy komp van, és az is reggel hétkor indul Bajram Curriból. Bajram Curriban nincs is komp, csak Fierzeben. És 10 euróba kerül. Illetve csak három és félbe… Szóval abbahagytam a tervezést, hogy lesz, ami lesz.

A koszovói Prizrenből egy gyors átszállás Djakovacba, onnan meg át a hegyeken Bajram Curriba. Annyira olcsó volt, hogy meg sem próbáltunk stoppolni, pedig az volt az eredeti terv. A határátkelő annyira félreeső helyen van, hogy még pecsétet sem kaptunk, Jetmir meg a lejárt útlevelével jött át (a koszovóiaknak amúgy nem kell semmi más, csak egy bármilyen ID Albánia felé – máshova nem mennek, mehetnek…)

Bajram Curri városként van jelölve a térképen, de csak amíg meg nem nézem, hogy ez 5000 lakos alatti települést jelöl. Elindulunk gyalog a Valbona völgyébe, Valbona city felé (500 fő alatti izé… nem falu). Mindenki óvva int, meg hogy menjünk mikrobusszal, csak 25 kilométer, másfél óra és másfél euró. Csábító, de addigra már nagyon gyalogolhatnékunk volt… később persze megálltunk stoppolni, föl is vett a hegyvidékek legalkalmatlanabb járműve, a telepakolt pótkocsis teherautó, ami sétatempóban nyomta végig a szakadékos földúton – de közben legalább tudtunk fotózgatni. A Valbona Albánia talán legtisztább folyója.

Minden pontján látszik az alja, vagy egy liter vizet betoltam belőle. Később tovább stoppolgattunk, és összejött az az álomfuvar, ami olyan ritkán sikerül csak, és akkor is valahol a Közel-Keleten vagy Közép-Ázsiában: platós dzsipen hátul állva élvezni a száguldást. És közben felbukkantak ezek a kellemes küllemű hegyek…

A patak mellett sátorozásról valamilyen isteni sugallatra lemondtunk, és bekéredzkedtünk egy helyi arc kaszálójára, ahol a tökéletes munkamegosztás folyt. Négy férfi ült a szénaboglya előtt, mindenkinek egyik kezében cigi, a másikban raki, előttük kávé. A boglya aljában meg két nő forgatta a szénát, hogy jobban száradjon. Közben meg kaptuk az infókat… A Valbona-völgyben muszlimok és keresztények élnek együtt. Sosem volt konfliktusuk egymással, csak ellesték a hasznos dolgokat. Itt a muszlimok isszák a rakit, és disznót is esznek. Ezt jól eltanulták a keresztényektől, de megvolt az oka. Évi hat hónapon át hó alatt van a falu, és még a legmelegebb nyáron sem tűnik el a hó a hegyekről, pedig csak 2000-2500 méter magasak, kivéve a legmagasabb pont, a Jezerce, ami 2694 méteres. Ideális hely a turizmus kiépítéséhez, Jetmirrel el is időztünk a gondolattal, hogy kéne venni egy darab földet, építeni rá valamit, aztán szépen eléldegélni.

Az alapkérdés az volt, hogy lehet-e 10 ezer euróért venni egy hektár földet. Hát nem. Egy hold ára 50 ezer euró, és nem eladó amúgy sem. A helyiek nagyon lelkesek voltak, hogy megjelentek az „internationelek”. „Persze, egy csomóan járnak ide. Ha elindultok föl a hegyekbe, naponta akár tízzel is találkozhattok.” Igen, ez még rendben van…

Közben fölvertük a sátrat a kaszálón, kaptunk páleszt meg sajtot vacsira, aztán elájultunk. Viharra keltünk. Olyanra, ami reggel sem ért véget, így egész nap a sátorban maradtunk, miközben biztos voltam benne, hogy egy órán belül véget ér az egész. Délutánra azonban eluntuk a sátrazást, bementünk a házba, ahol bemondta a tévé, hogy akkor most négy nap eső lesz. Másnapra beáztunk, úgyhogy a hegyen átvágós kalandozás helyett visszastoppoltunk Bajram Curriba, ahol aljas módon kivettünk egy szállást. Négy euróért, szállodában. Víz meg villany néha volt, néha nem, de este mindkettő igen. Kiderült, hogy honnan megy a komp, reggel már csak oda kell vergődni egy hajnali ötös keléssel.

Az esti beájulás hajrájában egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentem a szállóból, hogy járjak egyet a város vagy tucatnyi utcájának egyikén. És csodák csodája, mindenki a két főbb utcán mászkált, úgy látszik egy ilyen kisvárosban ez a minden esti program. Végül egy sör mellett belefutottunk a város repperébe, DMC Bablokiba, aki saját bevallása szerint a környék egyetlen igazi gangszta reppere, aki szerint minden rendőr bekaphatja, és akinél mindig van egy jó kis hazai spangli. Úgyhogy fölmentük a múzeum tetejére a haverjaival, mobiltelefonról ment az alapzene, ő meg előadta magát. Hát, itt rendőrnek lenni sem stresszes. Csak furikáznak föl-alá a kis mikrobuszukkal, senkit soha nem piszkálnak, de mindig megállnak smúzolni egyet a haverokkal. Az ittas vezetőket sem nézik, mert itt az a szokás, hogy mindenki max.10-zel megy, őrjítően lassan. Hivatalosan egyébként zéró tolerancia van Albániában, de ezt senki sem veheti komolyan, amikor a piacon 3 euró egy liter pálinka a jobbikból (és ami a legszebb, hogy valóban kiváló…).

Másnap hajnalban Jetmir lelépett haza, én meg a komp felé. Ott találkoztam megint a repperrel. De a lényeg nem is ez, hanem a kompút. Földuzzasztott folyón, olyan hegyek között, ahol gyalogláson kívül semmi sem működik. Helyenként még az sem. A Koman-tavon megy végig a hajó naponta egyszer. A belsejében büfé, van sült virsli, kávé meg sör, na meg a nélkülözhetetlen tömények.

Ezek után a hazaút szinte már eseménytelen volt. Egy jó kétórás mikrobuszozás Skodrába. Ronda. Úgyhogy azonnal indultam a montenegrói határ felé, de 10 eurót akartak kérni egy 30 kilométeres fuvarért. Végül lealkudtam a felére, a határtól meg elstoppoltam Podgoricába. Az esi buszig volt nyolc órám, ennyi idő alatt pont meg lehet nézni mindent, ki lehet élvezni, és egy picit meg lehet unni. Szóval léptem. Aztán már csak egy 12 órás buszozás Belgrádba, ott egy gyors pálinkavásárlás, majd 8 óra hazavonat. A végére csak összejött 36 óra folyamatos hazajövés. Az utolsó szakaszon a változatosság kedvéért már egy amszterdami bankárral együtt…

Ja, majd el felejtettem, pár hasznos infó, akik esetleg arrafelé csavarognak:

Budapest-Belgrád retúr vonatjegy: 7400 HUF, indulás este 11 a Keletiből.

Belgrád-Budapest vonat: 7.30, 10.05, 21.20.

Belgrád-Pristina busz: 19 eurónyi dínár, minden nap délben indul Belgrádból.

Pristina-Belgrád busz: indul egy délelőtt, meg este 10 és 11 között több, szintén 19 euró.

A komp Fierze és Koman között reggel hétkor indul (tízkor vissza Komanból, 400 lek - 3,5 euró, 2,5 óra)

Podgorica-Belgrád: óránként kábé két busz van, 23-25 euró, 10-12 óra.

Belgrád-Tuzla busz: reggel 9-kor megy, 15 euró.

Albániában eltörölték a 10 eurós ki/belépti díjat. Sőt, Koszovó felől már pecsétet sem kaptam.

A szerbeknél alap, hogy minden utazásra rá kell számolni minimum 1-2 óra késést. Remélem hasznos volt...