arab autumn in egypt

Egyiptom lejtmenetben

A tavalyi forradalmi hevület nemhogy alábbhagyott, de teljesen elmúlt. A turisták elhagyták Kairót, sőt, a korábbi évekhez képest Egyiptom többi részét is. A világ eseményeit valamelyest követve, és némi tapasztalattal leegyszerűsítve Egyiptom rendesen el van baszva. Meglepne, ha az én életemben jobbra fordulnának a dolgok.

A tavalyi megmozdulásokat részben véletlenül sikerült jó érzékkel elcsípni; január és március között voltam kint vagy háromszor. Az első felvonás inkább az érdekes-izgalmas kategóriába tartozott, amikor hatalmas aprítás ment a Tahríron: mielőtt Mubarak bukott, pár napig keményen nyomta a média a „minden nyugati kém” agymosást, aminek következtében szépen elkezdték módszeresen levadászni a külföldieket, főleg az újságírókat. Egyik éjjel már ki sem jutottunk a Tahrírtól egy sarokra lévő szállásról, csak a tetőteraszról követtük az alattunk dúló Molotov-párbajt, a vascsöves tömegverekedést, meg ahogy jönnek a tankok és mindenki elkotródik.

A második-harmadik vizit már Mubarak után volt. Akkor sokan örültek, egy időre visszaadták a teret a forgalomnak, bár a konstans piknik akkoriban is jellemezte a helyszínt.

Hogy sosem lesz ebből normális rendszerváltás, az már a Tahrír első napján teljesen nyilvánvaló volt még tavaly tavasszal (ahogy pár napja Amal, kairói barátnénk megjegyezte, „this is not arab spring any more… may be autumn” az apokalipszis előtt). Volt egy szép nagy tömeg, közös céllal: Mubaraknak mennie kell. Arra a kérdésre, hogy mit akarnak Mubarak után, a legtöbben válaszolni sem tudtak. Páran emlegettek demokráciát meg ilyeneket, de az ugye nem éppen konkrét valami, amit csak úgy akarni kell mindenféle egészen konkrét koncepció és technikai lépések nélkül. Nem is beszélve arról, hogy a demokrácia egy rohadt nagy katyvasz ezerféle többé-kevésbé működésképtelen irányzattal és néhány szép ideával, ami a maga tökéletességében még sosem valósult meg, de ez egy beláthatatlanul távoli probléma marad az egyiptomiak számára.

Szóval Mubarak ment, a tömeg fragmentálódott. A legtöbbeknek csak hónapokkal később esett le, amit már a kezdeteknél megemlített néhány olvasottabb, tapasztaltabb kolléga, hogy Mubarak félreállításával jól kibasztak egyetlen emberrel (kétség nem fér hozzá, jogosan), illetve egy pár emberrel, de a rendszer változatlanul ott marad. A katonaság, a helyi erős emberek továbbra is vezető pozíciókban, tízmilliók munka nélkül, egyre szegényedve, ráadásul a turisták is elhúztak innen, legalábbis elég szép hányaduk. Amal mesélte, hogy az egyik kairói piacon, már nem emlékszem a nevére, tavaly előtt még hordákban álltak a buszos turistacsoportok. Amikor pár hónapja odament beszerezni pár cuccot, két-három turiszttal találkozott összesen, az egyiptomi kereskedő pedig neki is turistaáron adta csak a portékát. Azért, mert a turista hozta a rendes profitot, viszont nélkülük az egyiptominak is árat emel, hogy ne kelljen becsuknia a boltot. Egyre több a koldus is.

A népek igazságérzetét eléggé bántja, hogy Mubi megúszta egy életfogyttal (így 85 körül, megrogyott egészséggel nem nagy kockázat). Halálbüntetést azért nem kapott, mert a bíróság – hogy, hogy nem – csak a fegyvertelen tüntetőkre való lövetést tudta ráverni, a 30 éves korrupciót és elnyomást valamiért nem. Nem annyira váratlan csavar a sztoriban, hogy a fiai teljesen megúszták. A gigantikus változásokról annyit, hogy a választásokon Ahmed Safik, Mubarak utolsó miniszterelnöke elég jó eséllyel indul csodálatos karrierje folytatásáért…

Több vélemény szerint Safik alatt rosszabb lesz, mint amilyen Mubarak alatt volt. Ez a fazon ugyanis papíron feltehetően free and fair választások során szerez hatalmat, és ettől kezdve a többség támogatására hivatkozva (ez valahonnan talán többeknek ismerős…) fölléphet a tüntetők és a bajkeverőnek nevezett csoportok, vagyis a választáson nem (rá) szavazó többség ellen – vizionálják a Safik-ellenes tüntetők.

Amal tavaly jól fizető gyógyszerészi állását adta föl azért, hogy ott lehessen minden tüntetésen, hogy politikai aktivistaként a szebb jövőt szolgálja. Már márciusi látogatásomkor, egy bő hónappal később is látszott rajta az elkeseredettség. Akkor már ő is látta, hogy rendszerváltás itt nem lesz. Néhány nappal ezelőtti beszélgetésünk túlnyomó részt arról szólt, hogyan tudná örökre elhagyni az országot.

cairo express

Kairó expressz

Egy ideje már röhögcsélek azon, hogy jól eljövök nyaralni. Tavaly előtt Marokkóban fagytam szét, most Jeruzsálem örvendeztetett meg 5-10 fokos hőmérséklettel, kétnapos szakadó esővel és metsző hideg széllel. Szerencsére Egyiptom jóval melegebb, és ebben az esetben nem csak az időjárásra vonatkozóan. Amikor először hallottuk a híreket Kairóból, még örültünk is, hogy nem ott vagyunk, nem kell dolgozni. Aztán a hírek kicsit felcsigázták az érdeklődést, és nem volt tovább marad maradásunk. Ehhez persze kellett a kétnapos vacogás is, ami után minden jobbnak tűnik…

Hajnalban buszra szálltunk, hogy letudjuk a papíron tízórás utat. Igen, ahogy az nálam elő szokott fordulni, nem tíz lett, hanem huszonhat meg egy pici. Az eilati határátkelőig minden papírforma szerint alakult, de az egyiptomi oldalon kezdett minden elromlani.

Még indulás előtt elolvastam, hogy az egyiptomi átlépéshez mindenképpen kell érvényes vízum, a határon csak a Sínai félszigetre érvényeset adnak, igaz, azt ingyen. Ennek hatására elballagtunk a tel avivi egyiptomi követségre, hogy beszerezzük a papírokat. A konzul széles mosollyal fogadott, se figyelmeztetés, se lebeszélés, csak éppen vízumot nem adott, mert azt úgyis simán megkapjuk a határon. Nos, a határon simán meg is kaptuk, csak éppen fejenként 50 dollárt kellett kifizetni egy „utazási ügynökségnek”, ami meghívólevelet állított ki nekünk, hogy megkaphassuk végre az ország egész területére szóló, egy hónapig érvényes papírt. Erre rájött a 15 dolláros vízum, plusz a 15 dolláros „entrance fee” – miért is nem 30 dollár a vízum? Hogy korábban az izraeliek beszedték a maguk 25 eurós kilépési illetékét, már szinte fel sem tűnt ezek után. Így már a határon többet sikerült elkölteni, mint amit az egyiptomi tartózkodásra összesen terveztünk…

A határőrök megnyugtattak, hogy nem lesz semmi baj, mert 1. nincs közlekedés Kairó felé, 2. délutántól másnap reggelig lezárják a Szuezi csatorna alagútját, vagyis úgysem tudunk továbbjutni. Persze nem Közel-Keletnek hívnák a helyet, ha minden úgy lenne, ahogy a hivatalos közeg tudja. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztük, hányan léptek át aznap az egyébként forgalmas határon, és nem meglepő módon kiderült, mi voltunk a másodikak.

Taba city pontosan az a hely, ahol annyit érdemes tölteni, amíg az ember átszáll egyik taxiból a másikba, esetleg közben leküld egy teát, hogy mégis legyen róla valami emléke. Van pár szálloda, ami egy útra néz, a tengerben általában nem lehet fürdeni, és egyébként sincs semmi érdekes a közelben. A város alighanem abból él, hogy elhiteti az emberrel, hogy a Vörös-tengernél kolbászból van a kerítés, vagy inkább azúrból a tenger. Úgyhogy aki oda akar menni nyaralni, vigyen legalább napi egy liter töményet, hogy elfoglalja magát valamivel.

Busz persze egy darab sem indult, a legkedvezőbb ajánlat egy másnap délutáni járatra szólt, de azt inkább passzoltuk. Találtunk viszont egy öreget, aki 150 dollárért elvitt volna taxival, de azt sokalltuk. Végül úgy döntöttünk, százért már megéri gyorsan lelépni, ahelyett, hogy egy teljes napot meg pár órát egy teljesen értelmetlen helyen töltsünk, miközben bármi megtörténhet Kairóban. Végül szerzett nekünk egy mikrobuszt, ami a normál ár alig háromszorosáért bevállalta a fuvart. Szívtuk a fogunkat nagyon, de hamar kiderült, megérte. Már az első checkpointnál vissza akartak fordítani a katonák, végül az egyébként roppant ellenszenves sofőrünk egy óra alatt rávette őket, hogy az érvényes vízumunk birtokában mégiscsak jogunk van saját felelősségünkre Kairóba menni. Így aztán letelefonozták pár másik ellenőrző ponttal, hogy megyünk, és attól kezdve nem baszogattak. A buszban ülök amint megtudták, hogy Dániel vagyok, azonnal elneveztek Jack Daniel’s-nek, így végig volt min kacarászni.

Nem úgy a beduinok, akik az elszabadult indulatok és az elszabadult bűnözők miatt kezükbe vették az önvédelmüket – na meg a jelentős bevétel megtartását, amit a Vörös-tenger turistahelyei tejelnek nekik. A falvaik közelében, illetve a kereszteződéseknél saját posztokat létesítettek, kocsikkal, olajoshordókkal elzárták az utat, és mindenki alaposan megnéztek, igazoltattak. Mivel még pár nappal korábban sem voltak rendőrök meg katonák az utakon, kénytelenek voltak maguk megvédeni a környéküket. Toyota dzsipes, piros-fehér kefijjás, Kalasnyikovos beduinok állítottak meg, eleinte elég sűrűn, majd Kairó felé egyre ritkábban.

Szueznél aztán valóban beütött a valóság, és komolyabb útlezárásba futottunk. A kocsiban ülők kitalálták nekünk, hogy az lesz a mese, hogy a kairói reptérre kell eljutnunk sürgősen, hátha akkor átengednek. Üvöltöztek egy fél órát, végül megnyitották a csatorna alatt átvezető alagutat – nemcsak nekünk, mindenkinek. Az alagút túlvégén viszont nem lettünk boldogabbak, mert onnan már nem sikerült továbbjutni. Technikailag egy körforgalomban ragadtunk, balra Szuez, jobbra Iszmailia, egyenesen Kairó. Iszmailiában a zavargások miatt a katonaság lezárta az utat. A kezdeti barátkozás után mindenkit visszaparancsoltak a kocsikba, állítólag a biztonságunk érdekében. A katonákkal könnyű barátkozni, mindenki teljesen jó arc, és mindenki szereti őket, hiszen mindenki volt katona, tudja milyen az. Aki meg nem volt, az azért nem, mert vagy az apja idősebb 60 évesnél, vagy egyedüli fiú a családban, és így ő a családfenntartó.

Végül úgy három órát állhattunk a körforgalomban, majd megnyitották az utat – Iszmailia felé. Negyed óra vezetés után újabb checkpoint, ahonnan egyből vissza is fordítottak, hogy eszünkbe ne jusson továbbmenni. Újra a körforgalom, ezúttal Kairónak vettük az irányt. Fél óra múlva újabb ellenőrzés. Onnan is visszafordítottak. Körülbelül hat órával azután, hogy elhagytuk a Sínait, ismét úton voltunk a Sínai felé… De ezt már nem vártuk meg. Bekanyarodtunk egy útszéli etető parkolójába. A rádión pont akkor mondta Mubarak azt a beszédét, amelyben megígérte, hogy nem indul a következő, szeptemberi választásokon. A buszban kitört a vastaps, de aztán pár perc alatt mindenki bevallotta, hogy ez azért elég csekély gesztus. A sofőr szólt, hogy 6-7 óra múlva folytatjuk az utat, addig mindenki kösse le magát. Pár tea, és visszamásztunk a hideg buszba, hogy ülve alhassunk egy kicsit. Persze az arabok nemcsak ébren, álmukban is igen zajosak, úgyhogy feltettem a zenét, és ismét megmentettem magam egy kis death metállal, amit egyetlen arab sem tudott túlhorkolni.

Reggel végül eljutottunk Kairóba. Most az összes ellenőrzésnél bejött a mese, hogy a reptérre sietünk, és általában soron kívül átengedtek minket. Igaz, a sofőr arc annyira agresszíven és arcátlanul vezetett, hogy Európában fél óra alatt a szeme közé vert volna bárki…

Kairóba megérkezni mindig élményszámba megy: meleg van és hangulatos – legalábbis a belváros, ahova alig 15 megállót kellett metrózni. A város nyugodt, semmi nyoma nincs az elmúlt másfél hét zavargásainak, az akkor még”csak” száz valahány halottnak, és a zúzásnak. Kicsit olyan, mint egy lerohadt Párizs, és ezúttal forgalom és tömeg sincs a rendkívüli állapot miatt kihalt utcák miatt. Azon a helyen szálltunk meg, ahol néhány éve kiváló napokat töltöttem Frank és Kállai kollégákkal, hetedik emeleti tetőteraszon, a mostanában inkább hírhedt, mint híres Midan Tahrir tértől egy sarokra. És végre kezdődhetett, ami miatt idejöttünk. Irány a tüntetés...

hungarian war journalism?

Nemzetközi gonzózás Kairóban

Az elmúlt napokat Kairóban töltöttük. Tulajdonképpen érdemes volt tönkrevágni vele az idei nyaralást, rávilágított ugyanis néhány olyan apróságra, ami értelmetlenné teszi azt a törekvésemet, hogy esetleg tudósítóként megéljek Magyarországon. Szerencsére erre már korábban rájöttem, ez a mostani csak pár hasznos adalék hozzá. Meg szórakoztatásként pár szép történet.

Amikor elkezdődtek a tüntetések Egyiptomban, a világ összes valamire való médiuma rákattant a dologra. Persze nem pont akkor, hanem már jóval előtte, a tunéziai eseményeknél. Csak a kairói móka sokkal komolyabbra sikerült, eddig több mint 300 ember halt bele, és mégiscsak egy nyolcvanmilliós ország került a robbanás szélére.

Izraelben nyaraltunk éppen, nem messze Egyiptomtól, de azért annyira nem is közel, hogy csak úgy hobbiból átugorjunk körülnézni. De ha már így alakult, gyorsan befejeztük az éppen aktuális programokat, és eldöntöttük, hogy megnézzük magunknak a forrongó Kairót. A tüntetések hetedik napján futottunk be, gyorsan összeszedtük a természetesen elsőként érkezett Szlankó Bálintot az origótól, és átköltöztünk egy remek kis lerobbant, ám annál kényelmesebb, és ami még fontosabb, a tüntetésnek helyet adó Tahrir tértől egy sarokra lévő tetőtéri guesthouseba.

Aznap este elszabadult a pokol. Délután még lementünk a térre dumálni a tüntetőkkel, meg tájékozódni egy kicsit, délután visszamentünk a szállásra megírni az anyagokat, amikor elszabadultak az indulatok. Este már nem tudtunk visszamenni az utcára. A kapunktól jobbra és balra is húsz-harminc méterre ment a molotov-koktél párbaj, igen komoly kőzápor, barikádépítés, tömegverekedés. A szemközti épületet konkrétan elkezdték lebontani a Mubarak párti arcok (szimpatizáns helyett inkább börtönből kiengedett, és pénzért felbérelt bűnözőt mondanék, de az „arcok” valahogy semlegesebbnek tűnik), a Kairó Múzeum tetején láttuk a füstöt, sötétedés után pedig a lángnyelveket a szomszédos épület falain. Hogy legyen némi pörgés és adrenalin a balhéban, kimerészkedtünk az utcára, de sajnos épp nem a jó arcok birtokolták az utcát. Vascsövekkel felfegyverzett tinihordák lófráltak, rajtunk meg látszott, hogy nem éppen a csürhe részei vagyunk, ráadásul külföldiek, úgyhogy a velünk lévő egyiptomi lány tanácsára, na meg a saját érzésünknek engedelmeskedve egy perc után visszamentünk a tetőteraszunkra. Az őr bezárta, lelakatolta és eltorlaszolta a bejáratot, és megmondta, ha még egyszer kimegyünk, itt már nem jövünk vissza. A szerencsétlen lány is velünk maradt, ő véletlenül ragadt itt, és már nem tudott hazamenni. Hajnalig tartott a harc, volt gumiégetés, megjelent egy harckocsi, lövöldözés, időnként egy-egy roham, amivel reggelre a Mubarak ellen tüntetők birtokba vették az utcánkat, így reggel ismét le tudtunk menni a térre. (Csak hogy tisztázzuk: a Mubarak ellen tüntetők a jó arcok, ők védik a környéket és magukat a bűnözőktől. Erről egy későbbi bejegyzésben majd bőven írok.)

A Tahrir téren a legtöbben fejsérüléssel szenvedtek, igazából csak azok voltak biztonságban, akik a tér közepére menekültek – ott legalább nem érte el őket a kőzápor. Csak a mesterlövészek golyói… Aznap kezdődött az újságírók és fotósok módszeres levadászása.

Kelet-európai csóró újságíróként szerencsére sosem volt esélyünk, hogy olyanok legyünk, mint a nyugatiak. Ők a Hiltonban meg a Sheratonban laknak, az ablakból látnak mindent, este tudnak viszkizni a bárban, és kapják a napi 200 eurós napidíjat a fizetésükön felül. A fotósok kasztja egészen más, ők nem tudnak telefonbeszélgetések és tetőről látott események alapján versenyben maradni, nekik a sűrűjében kell lenniük. Egyenruhájuk a Ray Ben napszemüveg, a borosta, a kefijja és a sokzsebes mellény (az újságíróké ugyanez, csak a kefijja mellé zakót húznak), és mindenki teljesen ugyanúgy néz ki. Ezzel szemben a mi szállásunk 4-5 dollár fejenként… A fotósok a frontvonalban vannak, sokan teljesen őrültek. A legjobb képeik a barikád elől készülnek, majd nem sokkal később összetörik a felszerelésüket és eltörik a karjukat, beverik az arcukat, vagy csak jól megkergetik őket. Tőlünk többek között abban különböznek, hogy megfizetik őket ezért a munkáért. Nekik nem kell azon parázniuk, hogy ha összetörik a gépüket, nem tudnak majd dolgozni, mint ahogy az újságírót sem dönti romba a telefonszámlája annyira, hogy örül, ha nullára kijön a kalandból, mire hazaér.

De ebben az esetben jól jártunk a csóróskodással. A szállásunk ugyanis azon a zónán belül volt, amit a Mubarak-ellenes tüntetők ellenőriztek, pont a másik irányba azoktól a drága szállodáktól, ahonnan kirángattak nyugati újságírókat egy alapos helybenhagyásra. Egyszerűen ott voltunk a központban, túl közel az eseményekhez, gazdagnak tekintett nyugatiakhoz méltatlan környezetben – minden gyanún felül állt ott keresni minket. Egyik este egy külföldi újságíró forma kérdezte, hogy tudna biztonságosan kijutni a hoteljébe. Fogalmunk sem volt róla, mi nem jártunk ki…

Végül még annyi megjegyeznék, furcsállom, hogy Magyarországon ennyire nem érdekel senkit, mi történik a világban. Talán négyen-öten voltunk kint összesen, ebből ketten saját pénzből és saját elhatározásból (Bálintot és a negyedik srácot nem tudom). Abban biztos vagyok, hogy anyagilag senkinek sem érte meg. Általában ilyenkor ugyanis röpködnek a százdollárok taxira, fixerre, időnként kenőpénzre, a rendkívüli helyzetet mocskosul kihasználó, sokszoros áron működő hotelekre, sofőrökre. Jelen esetben a helyzet nem volt ennyire durva, de azért nem volt olcsó járgányt találni a határtól, ami bevitt Kairóba, meg eleve vízumot szerezni a határon, simán összejött egy ötvenezres telefonszámla, és a többi. Hogy nem volt kint magyar fényképész, az is elég elszomorító. Ilyenkor hol vannak, amikor élesben is lehetne vitézkedni? Miért nem éri meg senkinek kiküldeni őket? Budapesti tüntetések, kétnapos Afganisztán-túra minisztert kísérve… Nem szólok be, én is voltam ilyenen, azért tudom:) A tévésekről egyébként nem tudok, fogalmam sincs, ők hogy jönnek ki belőle. Szóval tisztelet annak a néhány kivételnek, akiket itt egyetlen sorban föl lehetne sorolni, mert ők nem abból élnek, hogy a magyar sajtónak dolgoznak. Magyarországon maximum egy tucat ember van, akiket a világ bármely pontján bármire be lehet vetni. Mi lenne, ha európai fizetésért dolgoznának, és nem szabadúszásból meg pályázatokból kéne rá összekukázni a pénzt?
Mára ennyi, sztorik, kalandok, színesek majd legközelebb.

city of the dead, Cairo

A holtak városa

Kairót lehetetlen pár szóval bemutatni. Ha mégis meg kellene próbálnom, a közhelyekkel kezdeném: piramisok, mecsetek, kopt-negyed – csak hogy rávilágítsak a történelmi-kulturális sokszínűségére, majd a forgalmi dugókkal és a Nílus parttal folytatnám. Van azonban a városnak egy olyan része, ami legalább annyi spiritualitást hordoz, mint Kheopsz gúlája vagy a Szfinx. Becslések szerint 30 ezer – 1 millió kairói él temetőben.

A kairói citadella és Mukattam városrész nyomornegyedei között több temető is található. Élő és holt lakói nem jókedvükben kerültek oda. A holtakat egészen az arab hódításoktól kezdve temették erre a területre, amikor még a városon kívül eső sivatagos hely volt. Hétköznapi emberek egyszerű sírjai ugyanúgy megtalálhatók, mint hatalmas mauzóleumok, amelyekben szultánok és emírek nyugszanak. Az egyiptomiak – és általában a muszlimok – szerint a temető nem kizárólag a halottaké, hanem az élők találkozóhelye is egyben, piknikezni és beszélgetni járnak ide a családok vagy a fiatalok. A Holtak Városát benépesítő kairóiak egészen racionális céllal kerültek ide: nem volt hol lakniuk.

A probléma gyökere az állandó lakáshiány, amit átmenetileg vagy véglegesen meg lehet oldani a nagyobb sírokba való beköltözéssel. A sírokat ne európai mintára képzeljük el. Hagyományosan az egyiptomiak teremszerű sírhelyet építenek halottaiknak, ahol együtt tudnak élni velük a gyász negyven napja alatt. Utána a kaput bezárják, és csak az üres helyiség marad. Kairó lakossága az utóbbi húsz évben megduplázódott, és ezzel 15-20 milliósra nőtt. A lakásépítések nem tudták tartani a tempót, így a hajlék nélkül maradtak, elsősorban a munkalehetőség reményében a városba özönlött vidéki népesség beköltözött az elhagyott sírhelyekre. A kormányzat pedig képtelen kilakoltatni őket, nincs hová – inkább megtűri.

A holtak városának lakói egy bizonyos szempontból kicsit szerencsésebbek, mint a többi kairói. Lakhelyük nyugodt, csöndes, a labirintusszerű utcácskákban nincsenek autók, legfeljebb egy-egy motoros. Furcsa látvány, ahogy egy innen származó fiatal karriert csinál, és visszamegy meglátogatni a szüleit. A poros kis utcában a legnagyobb természetességgel ül műanyag sámlin a megkopott öregember, mellette elegáns öltönyben fia, aki az öreg szamárkordéja mellé parkol fekete luxusautójával.

A közösség tagjai egymás sorstársai, ismerősei, egy falu Kairó embertelen betondzsungelében. A sírkövek között húzzák ki a szárítókötelet, sírkövet használnak asztalnak, padnak. Iskola, orvos nincs a környéken, áram is csak pár helyen, legfeljebb egy-két parányi vegyesbolt. A kairóiak véleménye megoszlik a Holtak Városáról. Egy részük számkivetettnek tartja őket, a rendőr sötétedés előtt már utánam rohan, hogy ne menjek arra, mert veszélyes. Egy sarokkal beljebb befordulok, és barátságosan elbeszélgetek egy itt élő férfival, később egy csapat utcagyerek narancshéjjal dobál, az anyuka meg szétkergeti őket. Pont úgy, mint a város többi részén.

sétafika

Off Road Egypt

Egyiptom a turisztikailag legjobban kiépített nyaralóövezetek egyike. Aki igazi kalandozásra vágyik, annak minimum az útikönyvet kell sutba dobnia, és az sem árt, ha van néhány felesleges napja. De inkább beszéljenek helyettem a képek, azért vannak.

Kartúm után Kairó Párizs maga, de legalábbis valami hihetetlen metropolisz. Egyébként valóban az, csak a kontraszt így még élesebb. Óvatos becslések szerint 15-20 millióan lakják, ami a szélesebb értelemben vett agglomerációval 40 milliós biomasszát jelent a Nílus-deltától délre. Szuezből jövet például fél órát jöttünk autópályán a külvárosokon át, majd 16 metrómegálló, és máris a belvárosba ér az ember. Először repülőn érkeztem, a reptérről csak egy órás buszút ugyanez, a vietnámi közlekedési árakkal vetekedő 34 forintos buszjegyért cserébe. A szudáni nyugalom után sok maradásom nem volt, és egy éjszakai utazást vállalva Dahabba indultunk, az Akabai-öböl partjára. Egész éjjel valami arab komédiát sugároztak üvöltve – az arabok imádják hallani a hangjukat, a kocsijuk dudáját, vagy bármi mást, ami zajos, csoda, hogy az indusztriális metál zene nem terjedt el náluk. Mivel mind a 10 ember aludt (volna) a buszon, a vezető meg nem értette, hogy nem kell a zaj, kénytelenek voltunk megsemmisíteni a kapcsolatot a hangszóró és a tévé között.

Dahabba azzal a szándékkal érkeztem, hogy kipihenjem Szudánt. A stresszt, az undorodásig zabált falafelt, hogy három hét után ágyban alhassak, és hogy legálisan ihassak sört. Mindezt a napi 12 dolláros költségvetésemből. Először egy olyan resortba tévedtünk, ahova magamtól sosem mennék, minden csillogós, tele német családokkal, szervezett túrák és hasonlók. A 60 fontos szobaárat gyorsan lealkudtuk 30-ra, így fejenként két és fél dollárból befészkeltük magunkat az egy hónapja nem látott luxusba. A reggel viszont részben csalódás volt: Dahab egyetlen főutcáján oroszok és németek ezrei, eladó gagyi szarok mindenhol, „kurvajó áraim vannak” üvöltözés a magyaroknak – a Vörös-tenger viszont lenyűgöző. A hotel előtt csak be kell sétálni a vízbe (egy hazafelé tartó magyar adott szemüveget, pipát és talpat a sznorklinghoz) és pár méter után korallszirtek, milliónyi hal, szivacsok… Ennek ellenére nem volt maradásunk, a turistatömeg elsőre túl nagy sokk, hiába, Szudánban nem kellett ezzel küzdeni.

Teljesen találomra eldöntöttük, hogy induljunk el gyalog a tengerparton a 84 kilométerre lévő Nuveibába, hátha ott jobb lesz – nem lett, de a kétnapos sétálás-stoppolás a legjobb egyiptomi élmény eddig. Az egyetlen kikötés az volt, hogy nem fizetünk utazásért, ha kell, legyalogoljuk az egészet. Elég hamar kaptunk stopot, és egy dzsip platóján már robogtunk is pár kilométert. Egy beduin bácsi elvitt egészen a Blue Hole-nak nevezett merülőhelyig, ami az egyik legjobb Egyiptomban. Pár órát sznorklingoztunk, majd elindultunk északnak a parton, végig természetvédelmi területen. Estére egy beduin halászfaluba keveredtünk, ahol egy szép fiatal nő főzött foul-t (az eddigi legjobbat – technikailag közelítve az ételt babfőzelék, lapos, összehajtogatható kenyérrel eszik), teát, és meghúztuk magunkat egy nádtető alatt éjszakára. Képeslapos giccs: tenger, teljes nyugalom és csönd, 30 fős falu, naplemente, szemben Szaúd-Arábia hegyei. Térerő voltJ

Másnap pár óra gyaloglás után különböző emberekkel találkoztunk, akik 3 óra és 3 nap közé tették, hogy mikor érünk Nuveibába. Térképünk nem volt, elég saccra indultunk el, de hát a tengerparton úgysem lehet eltévedni. Ismét megpróbáltunk stoppolni séta közben, fel is vett egy teljesen megpakolt dzsip, aminek a hátsó lökhárítóján állva, a tetőcsomagtartóba kapaszkodva száguldoztunk a tengerparton, majd újabb hosszú séta következett. Na meg a reménytelenség, hogy még aznap Nuveibába érünk, a láthatárig ugyanis nyoma sem volt emberi életnek. Szerencsére jött egy hatalmas terepjáró, ami fölvett, és a köves sivatagi úton 90-nel rallizva bevitt a városba. Utólag elemezve a kérdést, valószínűleg azoknak volt igazuk, akik 2 napra tették a gyaloglást.

Nuveiba orosz falu, rettentő gáz helyiekkel, akik már régen rájöttek arra, hogy a turistákkal bármit meg lehet csinálni, és ennek megfelelően bármit meg is csinálnak. Olyan összegeket kértek a taxizásért, amit még itt Budapesten is sokallok. Mivel volt már két nap gyaloglás a lábunkban, az a pár kilométer plusz már meg sem kottyant Tarabinig, ami Nuveiba melletti, illetve azzal egybeépült falu. Teljesen kihalt volt, talán 20 turista lézengett a legalább százszor ekkora forgalomra méretezett helyen, és mindenki ebből a húszból akart megélni – másnap délelőtt leléptünk Kairóba. Ezúttal is stoppal, de nem vett föl senki, csak egy mikrobusz, ami Kairóba jött, a rendes busznál valamivel olcsóbban, és sokkal gyorsabban, úgyhogy beszálltunk.

A velünk utazó idegenvezetőt gyorsan kifaggattuk, mi is ez az orosz invázió. Politikai okai vannak. A Szovjetunió mindig is támogatta Egyiptomot, pénzzel és fegyverrel, úgyhogy Oroszország és az oroszok alapból jóbarátok. A szovjet barátságról mi is meséltünk pár évtized kommunizmust, de nyilvánvalóan nem értette a lényeget, mert sosem élt „olyan” rendszerben (bár ezt a Mubarakot senki sem kedveli igazán, sokan legszívesebben kinyíratnák). Az egyiptomiaknak elég egyszerű a képlet: mindenki barát, aki nem fekszik le Amerikának. Így Magyarország nem barát, ami azt jelenti, hogy minden befizetős túra háromszor (!!!) annyiba kerül nekünk, mint az oroszoknak, de még mindig sokkal olcsóbb, mint a briteknek vagy az amerikaiaknak. Ilyenkor mindig megnyugtat az a tudat, hogy Európában és az USA-ban még sokkal jobban lehúzzák az oda tévedő egyiptomit, ha egyáltalán beengedik. Elég érdekes annak az interpretációja is, hogy ha Amerika ellenség, akkor miért fogadják el a pénzüket, a segélyeket és minden támogatást. „Kihasználjuk őket” – válaszolt Mr. Mohammed, az idegenvezető. Na igen, ez a mentalitás sajnos eléggé jellemző sok egyiptomira. A helyközi közlekedésben 5-10 fonttal drágábbak a jegyek a külföldieknek, és a nyaralóhelyek teázóiban, ahova arabul ki van írva, hogy 1 font egy tea, a turistáknak 5-ért árulják még akkor is, ha mutogatunk rá, hogy de hát ott van arabul, hogy csak egy…

Visszatérve Mubarakra, sokan visszasírják Szadatot, amikor még nem nyomorították el a népet a rengeteg adóval. Csak egy példa: az ország, de különösen Kairó tele van 30-40 éves autókkal, sokuk inkább a roncshoz áll közelebb, mint járműhöz. Nem dobnak ki semmit. Egyiptom ugyanis nem gyárt autót, a külföldről behozottra viszont 120 százalékos adót vetnek ki. Ezért akinek új kocsija van, annak igencsak jól megy. Mohammed például megengedhetné magának, hogy vegyen autót, csak éppen az adót nem bírná kifizetni, így nem vesz. Pedig a város jobban járna, ha nem az ősi darabok uralnák, és tennék néha igencsak pokolivá a szmogot.

Ismét Kairó. Lassan mennék már haza, két dolog tart itt: a kellemes időjárás és a repülőjegyem, amit nincs pénzem módosítani. Úgyhogy kihozom belőle a maximumot. Tegnap például voltam a Holtak Városának nevezett városrészben, ami eddig Kairó csúcspontja számomra. A város nyugati temetőjére épült városrész, ahol egymillió ember él a sírok között. Nem nyomortanya, de a szegény részek egyike, hihetetlenül kedves és nyitott emberekkel. Napokat lehetne ott tölteni a labirintusban bolyongva, öreg bácsikkal teázgatva, na meg kiskölkökkel focizva. De egyelőre itt a szálláson szedem össze magam, egyelőre inkább csak lézengve, mert a csapat nem túl jó. Tegnap egy sok sörre beváliumozott birminghami munkanélkülivel iszogattam, de nem lett belőle nagy világmegváltás, mert folyamatosan az volt az érzésem, hogy átnéz rajtam. Úgyhogy inkább dolgozom és nektek írok, hálás közönségem.

minden csoda...

Piramisok...

Egész életemben akartam látni a piramisokat. Ma hajnalban láttam kettőt, ennyi tökéletesen elég is volt belőle. Az ókoriak nagyot alakítottak annak idején. Utódaik viszont mindent megtettek azért, hogy a nagy mű elsikkadjon a rengeteg pénzhajhász attrakció között.

Hajnalban taxiba pattantunk, hogy megnézzünk egy giccses „piramisok a napfelkeltében” produkciót a la nature. Sofőrünk először a Piramis Hotelhez vitt (először gyanús volt, hogy azonnal beleegyezett az általunk kínált összegbe), majd nagy nehezen megértette, hogy nekünk az eredeti kell. A gúlák még nem is látszottak, amikor taxinkat megállította egy helyi srác, hogy innen csak lovon vagy tevén lehet továbbmenni, gyalog nem. Természetesen nem hittünk neki, és azonnal nyomozni kezdtünk. A helyzet a következő: egy őr szerint a piramisokat 6 km-es kerítéssel vették körbe, ezért nem lehet belátni. Ez már alapból felháborító. A kerítésen egyetlen bejárat van, amelyik reggel fél 9-kor nyit, vagyis a napfelkeltét el lehet felejteni. A kerítés mellett csak lovon vagy tevén kerülhetünk egy hegy felé, legolcsóbban olyan 15 dollárért. A főbejáraton a beugró 9 dollár, a nemzetközi diák nem használható. Gondoltuk adunk némi baksist az őröknek, hogy engedjenek be soron kívül. Az egyik belement a dologba, a másik annyit kért, hogy akkor már egyszerűbb lett volna megvenni a jegyet pár órával később. Addig vitatkoztak, amíg kicsit beslisszoltunk és csináltunk pár képet. De Kairó olyan párás és szmogos, hogy egy kilométerről alig látszott a Kheopsz, pedig az nem egy kicsi darab, van vagy 146 méter magas. A szfinx viszont egészen kicsi, sosem hiszek többé a fotóalbumok képeinek. A város egyébként a gúlák tövéig épült, elég rondán. A lezárt területen belül építkezések, aszfaltút és egyebek csúfítják az összképet. Persze lehet úgy fotózni, hogy minden olyannak tűnjön, mintha a sivatag közepén lenne egy elhagyott indianajonesos kaland végállomásaként.

Útközben természetesen minden lehetséges módon megpróbáltak némi pénzt kinyerni belőlünk, de senkinek sem sikerült. Jött egy tevés ember is, akit nem bírtunk lerázni. Egyszer a kezembe nyomta a teve kantárját és otthagyott, miközben üvöltöztem neki, hogy utálom a tevéket, és ezért nem fogok fizetni. Ezt a trükköt régóta ismerem, természetesen 10 másodperccel később már tartotta a markát, mondanom sem kell, fölöslegesen. Mindezt reggel 6-kor. Végül hazataxiztunk, piramisok kipipálva, annyira elegem lett a körülötte nyüzsgő emberektől, hogy remélem, nem kell még egyszer idejönnöm. Szeretek utazgatni, de az ilyen turistás helyszíneket egyre inkább kötelező büntetésnek élem meg a turizmustól elkurvult helyiek vérlázító stílusa miatt. Nem mintha nem érné meg a látvány miatt.

Délután az iszlám Kairó megtekintésére futotta. Ez tűnt az igazi Kairónak. Csupa kedves ember, segítőkészek, mindenki kíváncsi, jönnek beszélgetni, megmutatni a jó helyeket. Semmi lehúzás, burkolt kéregetés és hasonlók. Teljesen olyan, mint mondjuk Iránban vagy Szíriában. A holnapi napot igyekszem ott tölteni.

Este még betértünk a híres al-Azhar mecsetbe, ezzel már csak a kerbalai és a mekkai maradt hátra a híres mecsetek közül. Zárás előtt érkeztünk, egy angolul remekül beszélő jóember körbevezetett, mindent megmutatott, kinyitotta a használaton kívüli iskolát, ellátott szakirodalommal és egy ötnyelvű Korán DVD-vel. Belépő nincs, csak donáció. Teljesen korrekt üzlet, adtunk és kaptunk, semmi szájhúzás és kellemetlenkedés. Gyanítom, az egész város ilyen emberközeli és barátságos volt egykor, mielőtt betette volna lábát a mindent látni akaró, de semmire sem kíváncsi nyugati embertömeg.

Estére még beszerveztünk magunknak egy kis bizniszt. Találkoztunk egy sráccal, aki hajlandó volt kifizetni a szállásunkat, ha elmegyünk vele a Sheraton Hotelbe, és annak a vámmentes boltjában annyi szeszt veszünk, amennyit csak eladnak egy embernek. Így hát felkerekedtünk, eltaxiztunk a hotelhez, vettünk 4 liter Jonnyt meg 2 liter Smirnoffot 3 karton cigivel, belepecsételték az útlevelünkbe, hogy levásároltunk a nekünk kijáró szeszadagot, hazavittek és kifizették a szállást. Nekünk teljesen megfelelt, van még egy üveg Unikumunk meg nálam egy liter Beefeater, úgyhogy nagy baj nem érhet. A srác egyébként a családi biznisz számára szerzi be az alkoholt, egy bárt üzemeltetnek valahol.

Apropó, szesz. Vettünk egy helyi legolcsóbb arakot, garantáltan pusztít mindenféle baktériumot, úgyhogy megfelelő a védettség. Viszünk eleget Szudánba…