Tavaszi céltalankodás Dél-Iránban

Az idei év a legközelkeletibb évem volt életemben. Az április-májust Iránban, az azután következő fél évet pedig Irakban töltöttem, egészen konkrétan erbili lakos lettem, annyira. Ez nem valami perverz vonzódás (vagy igen? Ezen még gondolkoznom kell.), egyszerűen csak így alakult. Eljutottam pár érdekes helyre, amiket a teljesség igénye nélkül összekukázok az emlékeimből meg a fényképek alapján rekonstruálom. Most elsőre még a tavaszi Iránnal vagyok adós magamnak.

Kalut

A Perzsa-öböl szigeteiről észak felé indultunk, az első éjszakát Jiroft-ban töltöttük egy parkban. Irán rendkívül biztonságos, kéthónapi ottlétem alatt nagyjából 4-5 éjszakai szállást fizettem csak, azt is azért, hogy élhessek családi életet. Az összes többit régi és alkalmi ismerősöknél, parkokban, tengerparton, meg ahol rám esteledett. Jiroftban is így alakult. Kajaszerzés közben elég sokan felfigyeltek ránk. Jiroft nem az a hely, ahova elmennek a turisztok, még azok sem, akik hosszú időre jönnek. Nekem is kellett vagy háromnegyed év Iránban, mire a tök véletlen odasodort.  A parkban alvás előtt odajött egy szaki és elmagyarázta, hogy nem biztonságos (ezt sokat mondják a helyiek, de nem azért, mert nem biztonságos, hanem mert féltenek a szerintük rossz arcoktól – akik aztán szintén odajönnek smúzolni, és legrosszabb esetben szívnak egy kis ópiumot vagy lefárasztanak a hülyeségeikkel). Ragaszkodott hozzá, hogy 20 méterrel odébb menjünk a régészeti múzeum bejárata mellé, ahol ő biztonsági őr. Ott már nagyon biztonságos volt. Másnap innen indultunk Bam-ba, ahol pont 15 éve voltam utoljára, amikor még állt az erőd.

2003 karácsonya körül egy földrengés porrá rombolta a várost, meghalt vagy 30 ezer ember. Azóta egész szépre újjáépítették, és az erődöt is elkezdték helyrekalapálni, de annak még kell egy-két évtized földrengésmentes időszak, hogy olyan legyen, mint rég. Mindenesetre a belföldi turizmus már ezerrel pörög benne.

A következő célpont a Kalut sivatag megtekintése volt, persze ez sem ment egyszerűen. Túl nagy ez az ország, így az útközben elénk bukkanó látnivalók és ígéretes kis kitérők folyamatosan eltérítettek a céltól. Kinéztünk egy oázist valahol mindentől nagyon-nagyon messze és sivatagi tapasztalataimhoz méltatlan bénázás vette kezdetét. Egy Peugeot 306-tal lekanyarodtunk az aszfaltról és rámentünk a homokos útra. Az első elásásból még valahogy kivergődtünk, aztán pár perccel később mattot kaptunk. Ment le a nap, forgalom órák óta nem volt a főúton sem, nemhogy a mi kis kerülőnkön. Utálok egy helyben tökölni, így azonnal én lettem az önkéntes, aki visszagyalogol a főútra és megpróbál valami kocsit szerezni, vagy ha az nincs, visszagyalogol a kb. 20 kilométerre lévő legközelebbi faluba, ott fölver valakit, akinek van kocsija, és hoz segítséget. Már majdnem tök sötét volt, amikor megjelent egy iszonyatosan szakadt oldschool Toyota terepjáró. Megállítottam, és elmakogtam helyiül, hogy kéne segítség. „Who the fuck are you man, are you from IS?” – kérdezte a sofőr kaliforniaiul, mire röviden felvázoltam a sztorit és kanyarodtunk is vissza a földútra. Megjegyezte, hogy kurva nagy mázlink van vele, mert itt sosincs nagy forgalom, kivéve, amikor az Afganisztánból érkező drogszállítmányok fegyveres konvojai és a helyi különleges erők közti összecsapások zajlanak, ami körül, ha véletlenül felbukkanunk, a pár év börtön a jobbik opció.

Kalut

Reza Toyotája tele volt egy enyhén ittas vidám családdal és házi ölebbel (az nem volt ittas), épp egy hétvégi piknikezésből hazafelé futottak belénk. Nem javasolták, hogy éjszaka a környéken bóklásszunk, így fölajánlották, ha követjük őket, lakhatunk nálunk Kermanban, és akkor már forró fürdő és éjszakai kebabozás a teraszon sem elképzelhetetlen.

Kalut

Reza Jiroftból származik és tizenéves gyerekként került ki az USA-ba, rendkívül vicces körülmények között. Egyszer látott egy amerikai filmet, mire kitalálta, hogy Amerika tök jó és oda akar menni. A család elküldte Teheránba az akkor még létező amerikai követségre, hogy szerezzen vízumot. Pár héttel később felhívták, hogy elkészült és lehet menni érte. Mivel nem tudta, mi az a vízum, valami nagy dologra számított, „mint valami érem vagy egy nagyobb tál”. De csak az útlevelét kapta vissza, és szomorúan hazament. Hetekkel később megmutatta az útlevelét egy rokonának, aki kiszúrta benne a vízumot, „te kis hülye”. Kapott a családtól ezer dollárt (földjeik voltak Jiroft környékén, futotta ilyesmire és akkor az még nagyon sok volt) és vett egy repjegyet New Yorkba. Amikor megérkezett, akkor látott először havat és érzett ilyen hideget, úgyhogy egy hétig el sem hagyta a repteret. Addigra talált egy másik iránit, aki elmondta, hogy itt ilyen a tél. Ha melegebbet akar, menjen nyugatra, így vett egy másik repjegyet San Franciscoba. Ahol szintén hideg volt és szintén nem hagyta el a repteret napokig. Végül valaki mondta neki, hogy menjen le Napa valley-be, ott meleg van és akad mezőgazdasági munka. Végigjárta a szamárlétrát, lettek ingatlanjai, bizniszei, végül úgy döntött, szabadságra vágyik, és visszatér Iránba.

Érdekes megközelítés, és tökéletesen igaza van. Amerikában nem lehet parkokban aludni, minden pénzbe kerül, nem is kevésbe, ha parkolóban alszol, rádhívják a zsarukat, nem lehet vadkempingezni. Bezzeg Iránban bárhol alhatsz és sütögethetsz, senki sem baszogat. Van egy lakása Kermanban, amit kiad, van belőle havi 4-500 dollárja, az elég kajára meg benzinre, minden héten járja a sivatagot a haverjaival, söröznek, összejárnak a családdal, egy percet sem kell dolgozni vagy a jövő miatt aggódni. Fair enough.

Másnap újra elindultunk a Kalutba, azon belül is egy Shahdad nevű helyre. Kalut egy óriási sziklalabirintus, ami minden évben szedi a maga áldozatait a felkészületlen versenyzők közül. Elég könnyű eltévedni benne, néha komplett konvojok is eltűnnek. Nappal nem ritka az 50 fok. Nem terveztünk nagy kalandozást, csak megkarcoltuk a szélét egy naplementére meg egy napfelkeltére és húztunk tovább. Az egészen biztos, hogy ide érdemes lesz visszatérni hosszabb időre, egy kis Peugeot-nál háromszor nagyobb kocsival és egy olyan emberrel, aki járt már itt. Plusz hűtőtáska, sör, meg egyéb, sivataghoz nélkülözhetetlen kellékek.

Meymand. Megrendezett halála óta itt müezzin Jimi Hendrix

Néhány kényelemben töltött kermani nap után kinéztünk a térképen egy sziklába vájt falut, Meymandot. Mivel az idő kezdett forrósodni, a barlangban alvás elég kellemes opciónak tűnt egy-két napra. Maga a falu persze nem több, mint félórás mászkálás, a lehetőségekhez mérten kinyalt skanzen, ahol a nem is annyira halott Jimi Hendrix a müezzin. Legalábbis a napi imára hívás a barlangmecset előtti rekedt hangszóróból pont olyan, mint a rég elhunyt mester gerjesztései. Minden imaidő előtt kíváncsian vártuk a szólót és minden alkalommal hibátlanra sikeredett.

Iránban kocsit bérelni teletáras orosz rulett. Találtunk a bandari reptéren egy Europcar irodát, amivel őrületes lavinát indítottunk el ebben az üzletágban. Először is a konkrét érdeklődés és a kifizetés között rendesen megnőtt a bérlés ára, amin így az utolsó pillanatig kellett alkudozni. Amikor sikerült megállapodni, felmerült a gyanú, hogy ez nem annyira céges kocsi, inkább valakinek a sajátja és behúz egy kis privát bizniszt. Mire kihajtottunk a reptérről, beszart a rádió. Aztán rájöttünk, hogy az USB sem működik. Tíz nap vezetés zene nélkül, fasza lesz. Párszor megállítottak gyorshajtásért, de az európai pofánk és a kedvesen érdeklődés a biztos uraktól (a biztonság kedvéért magyarul, nehogy előfordulhasson egy magabiztos kommunikáció) megmentett a büntetésektől. Másnap a vezető oldali ablakemelő romlott el, később a légkondi is (Bandar felé közeledve néha 43 fok fölött volt már). Úgy a hatodik napon egy Herat nevű faluban lerobbantunk. Mivel a falu előtti checkpointnál nem tudtuk leengedni a vezető előtti ablakot, kérték, hogy állítsuk le a motort. És az nem indult be többet. Fölhívtuk a kölcsönzőt, hogy lerobbantunk Heratban. Egy kis pánik, hogy hogy kerültünk Afganisztánba. Végül rendőri felvezetéssel behajtottunk a herati autószerelőhöz, aki hamarosan újrakalapálta a gépet. Innen viszont csak betolással indult be, vagyis józan ésszel lemondtunk a jegyi utakon való kalandozásról. Napokkal később áthajtottunk egy poros falun, Iszlamabadon is, elröppent a humorbomba, hogy fel kéne hívni a kölcsönzőt, hogy hol is vagyunk, rájuk férne egy kis paráztatás.

Hormoz

Újra hívtuk az irodát, hogy ennyi volt, hat napig működött a kocsi, most szépen leadjuk a következő nagyvárosban, az alig 400 kilométerre lévő Sirázban. Újabb pánik, hogy ott nem hagyhatjuk, vissza kell vinni az onnan még úgy 1000 kilométerre lévő Bandarba. Még mit nem. Újabb telefon, hogy mi nem a cégük sofőrjei vagyunk, hanem nyaralunk, szóval elvisszük Sirázig és szevasz. A sirázi reptéren beálltunk a parkolóba, az ottani iroda üres. 

Hívtunk egy számot, elmeséltük a problémát, újabb pánik, majd elérhetetlenné tették magukat mind Bandarban, mind Sirázban. Végül hívtuk a teheráni központot, ahol adták az igazgatót. Pár percre rá elérhető lett a bandari kollegina, aki nagyon szépen kért, hogy vigyük vissza a kocsit Bandarba. Cserébe visszafizetik nekünk a 4 napi bérlést, mi meg jófejségből vezettünk nekik 1000 kilométert. Én amúgy is meg akartam nézni Hormoz szigetét, épp kapóra jött egy egyéjszakás bandari kaland.

Megbeszéltük, hogy a kocsit túszul ejtjük. Egyikünk bemegy alkudozni a visszafizetendő pénzről, és ha az megvan, a másik visszaviszi a kocsit. Előtte azért sirázi cimboráktól megkérdeztem, amit addig is sejtettem, hogy mennyi esélye van annak, hogy egy iráni visszaad pénzt. Semmi. Jó kis kihívás, kár lenne kihagyni. Sajnos reggel leléptem a kényes helyzet elől, jobban vonzott Hormoz. Mire átértem a reggeli komppal, kiderült, hogy 50 perc múlva indul vissza, és ha azon nem vagyok rajta, bukom a teheráni vonatjegyem külön kuséban. Úgyhogy fogtam egy tuktukost és mondtam neki, hogy van 50 perce körbevinni a sziget egyetlen útján, ami 25 kilométer. Időnként megállt, magyarázott, siettettem, majd láttam, hogy ebből már nem lesz se komp, sem vonat. Végül nagyon a gázra lépett, még láttam, ahogy eloldozzák a kötelet, rohantam a komphoz, láttam rajta az arcokat, talán 10 méterrel késtem le.

 

A következő órák múlva indul. Elmotoroztam a kikötőbe az erőd mögé, és ott kérdeztem halászokat, hogy melyiknek van gyors csónakja, és hajlandó is illegálban átvinni a szárazföldre. (A kompnál fel kell mutatni az útlevelet, vízumot, olyan, mintha kilépnék az országból. Visszafelé ugyanez.) Végül előkerül egy fószer, aki 20 euróért hajlandó volt átvinni, de addigra rájöttem, hogy pénz sincs nálam. Így fel kellett hívni a srácokat, hogy ha visszaszerezték a pénzt a kölcsönzőtől, azonnal jöjjenek a tengerpartra egy egyelőre meg nem határozott helyre (mert amúgy tilos kikötni a kikötőn kívül), és hozzanak pénzt. Pont a sziget és a part között, amikor épp egyik sem látszott, megjelent az iráni parti őrség motorcsónakja, benne négy fazon nagyjából olyan kinézettel, mint a kalózok: katonai cuccokban, kendőbe tekert fejjel, alaposan felfegyverezve. Útlevél, keresztkérdések, végül látták, hogy alighanem ártalmatlan vagyok és tovább engedtek. Amikor látszott a part, odairányítottam a srácokat a pénzzel és kiváltottam magam.

Kiderült, hogy a kocsi visszavitele kevésbé volt kalandos, mindössze annyi történt, hogy a sok problémázás miatt megváltoztatták a céget. Ugyanazon a helyen egy Irancar iroda várta a kocsit, mindössze az Europcaros bögre utalt arra, hogy egy nem pont így nézett ki az előző héten. Mivel Irán nincs rajta a nemzetközi bankrendszeren, nyugati cégek brandjét lenyúlják a helyiek. Mi is ezt szívtuk volna meg, de végül visszafizették a pénzt és szóltak, hogy ilyet többé sosem csinálnak.  

Hormoz

Hormoz egyébként minden pénzt megért, csodálatos kis sziget portugál erőddel (mondjuk az volt a legkevésbé érdekes pontja), bámulatos színű és formájú sziklákkal, antilopokkal, remek kis beachekkel és iszonyatos hőséggel. Nincs mese, jövőre vissza kell jönni ide is.

Hormoz

Egészen tájidegen jelenség Mahan közelében

Burma bármi áron

Még csak egy hete utazgattunk Mianmarban, amikor feltűnt, hogy nem sikerül kétszer ugyanolyan közlekedési eszközön megfordulni. Eszembe jutott Charley Boorman (ez az a csávó, aki Ewan McGregorral lenyomta a Londonból induló földkerülő motorozást, a Long Way Round-ot, meg a London-Fokváros Long Way Down-t), aki úgy utazott el Európából Ausztráliába, hogy közben sportot csinált abból, hogy minél több féle közlekedési eszközt vegyen igénybe – néha kicsit erőltetetten. A végeredmény nyaralásnak maxpontos, pihenésnek értékelhetetlen – hogy kinek mi a jó, azt döntse el maga. Nekünk így bejött. 

Gyalog

Minden továbbjutás alapvetése. Túl sokat nem stresszeltünk rajta, három napra bevettük magunkat a hegyek közé az Inle lake-től keletre. Az egész úgy kezdődött, hogy naivan megérkeztünk Yangonba egy bő héttel korábban. Akkor még nem tudtuk, hogy a szezon közepén a legtöbb szállás a többszörösére drágult, a közlekedés sem olcsó, és lesz olyan helyzet, amiben repülőjegyet kell vennünk. Egy héttel később nyilvánvalóvá vált, hogy a három hétre vitt pénzünk másfél hét alatt el fog fogyni, ezért őrületes spórolásba kezdtünk. Ennek örömére Nyaungshwe-ben kóborolva és legolcsóbb sörre vadászva belebotlottunk a ZZ Top Tourist Service-be. Név alapján elég rakkenroll, és a céget képviselő Mr. Win is meggyőző volt.

Mr. Win a vállalhatóság határáig beállt egyötven magas – vagy inkább alacsony – figura réveteg tekintettel és mianmari tartózkodásunk addigi legértelmesebb válaszaival és legkonstruktívabb felvetéseivel. Kiszámoltuk, hogy legalább ötven dollárt megspórolunk azzal, ha szerzünk egy guideot és három napra felmegyünk a hegyekbe.

A túra elején nem maradt kétség afelől, hogy a vezetőnk, Mr. Ton nem tud angolul, és azt is olyan kiejtéssel prezentálja, ami mindenféle szofisztikáltabb kommunikációt lehetetlenné tett a későbbiekben (ovada – over there, pizun – poison meg ilyenek). Így aztán Buddha életét többször végigbólogattuk, majd amikor befejezte a végtelen magyarázatokat, megnyugtattuk, hogy otthon okvetlenül az lesz az első, hogy utána nézünk a neten. Cserébe viszont Mr. Ton megértette, hogy nem akarunk más turisztokat látni, és hogy imádjuk a jó kaját, és ennek a két kritériumnak maximálisan meg is felelt. Egyrészt isteni háromfogásos ebédeket és vacsorákat főzött, másrészt olyan falvakba vitt, ahol nem énekelték hippik a Hotel Californiát. Az első igazán jó húzása az volt, amikor első este két nagy pohár mojitot mellékelt a hegytetőn lévő buddhista kolostorban fogyasztandó vacsoránkhoz. Mivel pénzünk már nem volt, a végén megkapta a korong alakú szeszesflaskám tele Grand Royallal – ez a helyi viszki, ami tényleg finom, 43 fokos, és olcsóbb, mint a sör. 

Bicikli

Barátaim és családom is óvakodik tőlem (legalábbis a sokat tapasztalt része), amikor túrázni vagy biciklizni szeretnék valakivel. Terv az sosincs, és a magam részéről mindig abból indulok ki, hogy bármilyen körülmények között bármennyit tudok gyalogolni vagy biciklizni. Ezért egy idő után én is elkezdem használni a „még öt perc” mágikus kifejezést. 

Az első biciklis élményünk Mandalayban ért. Itt teljesen kulturált körülmények között szereztünk bicajt (az enyémben a nyolcasnál is nagyobb probléma volt az ovális kerék, de csak másfél dolcsi volt egy napra), és bejártuk az összes külvárost, meg a környékbeli tavak vidékét. Amikor elpilledtünk, beültünk mindenféle szürreális helyekre úgy 6-8 sörre pihenni, estére meg visszavittük a cangát. Másnap rájöttünk, hogy lehet motort is bérelni, úgyhogy többet nem fárasztottuk magunkat. 

A második bringabérlésbe azért futottunk bele, mert motort nem lehetett. Ez Baganban volt, a sok sztúpás helyen. Szenteste érkeztünk, és ajándékbontogatás helyett egy tök sötét faluban botorkáltunk, hogy van-e valahol szabad szállás. Másnap hajnalban életem legszarabb bérelt bicajával nekivágtunk a homokos utaknak, hogy megnézzük a kúpokat. A bringa kicsi volt, időben eltörtem az ülését, és nem lehetett vele gyorsan menni. Végül pár óra után annyira elegünk lett az egészből, hogy a másnapi távozás mellett döntöttünk. 

Harmadszorra megint azt mondták a helyiek, hogy nincs motorbérlés „mert veszélyes”, de azt nem látom be, hogy a nyugis tóparti földúton miért lenne keményebb, mint Mandalay őrült forgatagában. Szóval béreltünk egy bringát Nyaungshwe-ben, hogy járjunk egyet a tó körül. Minden tiszteletem Eszteré, hogy még mindig elvisel. Az első intő jel az volt, amikor egy velünk egy tempóban tekerő amerikai srác visszafordult, mielőtt láttuk volna a tavat, hogy neki ennyi elég mára. Mindezt azután, hogy a tó felé vezető út az első másfél órában távolodik a víztől a hegyek felé. Tehát dögmeleg, jó esetben földút, de inkább köves-homokos, nincs árnyék, nincs térképünk, és azt se nagyon tudjuk, hogy hova megyünk, csak azt, hogy nincs másik út, ezért eddig biztosan jók vagyunk. Amikor a végén megérkeztünk egy Intein nevű faluba, nem volt kedvünk visszafordulni ugyanarra. A falu szép helyen van, de mindenki a csónakkal érkező turisztoknak árul biszbaszt – ennyi erővel mehettünk volna Szentendrére is, úgyhogy gyorsan a lelépés mellett döntöttünk. Több-kevesebb reménytelen alkudozás után, amikor már úgy tűnt, hogy mégis keréken kell hazajutnunk, Esztert leszólította egy helyi forma, hogy nem akarunk-e csónakkal menni. Mivel addig épp arra alkudtunk, a kezébe csaptunk, beraktuk a bringákat a csónakba, a következő másfél órás trip pedig Burma legjobbja lett.

Motor

Yangonban legszívesebben motorral jártam volna egyet, de valami rejtélyes oknál fogva a burmai exfővárosban betiltották a motorbiciklit (kurva nagy ötlet volt egy ázsiai fővárosban ilyet tenni), ezért mindenki bringázik vagy vezet. Állítólag valami tábornok kocsijának egyszer nekiment egy motoros, mire az kitiltotta az összeset a városból. Ugyan a demokrácia nagyon kitört errefelé, de ez a motortilalom valahogyan érvényben maradt eddig. 

Mandalayban viszont gond nélkül, napi 4 dolcsiért bárki szerezhet járgányt, még jogsi sem kell. Mivel öt és fél éve nem ültem motoron, nem mondom, hogy az esti káosz dugó minden adrenalintól mentes volt, de a kereszteződésekben működött a kövér gáz – duda kombó, és mindenki kikerült. Mianmarban egyébként eleinte frusztráló közlekedni, mert jobbkormányos kocsik közlekednek jobbos rend szerint, vagyis a brit meg a nem brit keveréke az egész. Arra mindenesetre jó volt a motor, hogy elmentünk Amarapura felé, és megnéztük a világ leghosszabb fahídját az Irrawaddyn. 1300 méter hosszú, de most a száraz évszak közepén alig volt alatta víz. 

Taxi és minibusz

Na jó, ez nem nagy extra, de kötelező pipa. A taxit hehoi reptér és Nyaungshwe között húztuk be a hegyek között, a minibuszt meg amikor megérkeztünk a bagani kikötőbe, és onnan csapattuk be valami faluba. 

Csettegő 

Ez a helyi tuktuk, ezen a környéken dodo néven fut. Lehagytunk vele egy kocogót, meg két iskolába bicikliző kislányt, egyébként mindenki más kikerült minket. A jó hír, hogy fölfér rá vagy tizenakárhány ember, kecske, disznó,15 méteres bambuszköteg, illetve mindenféle állati takarmány, a rossz hír meg az, hogy nekünk egyik sem volt, mi csak odébb akartunk jutni vele. Menet közben kiderült, hogy mehettünk volna kisbusszal vagy taxival is, és azt hiszem, ezen zötyögve merült föl először ez a közlekedési eszközös koncepció a majdani blogbejegyzéshez. 

Cyklo

Ezt sose tudom helyesen leírni, ez a biciklis riksa. De nem az a dizájn, mint Indiában, amikor a tekerős ember mögött van az utas, sokkal inkább oldalkocsis motorkerékpárra emlékeztet a szerkezet. A legcsóróbb helyiek használják, meg a romantikázós turisztok, meg akik gyarmatosítósat játszanak, továbbá azok, akik nem tudják hova mennek, de akarnak segíteni a helyieknek – ezek voltunk mi. Csak bemondtunk egy saccra kiválasztott címet nagyjából a jó irányban és dumálgattunk a tekerős faszival. Háromnegyed órányi kemény erőlködésért 3 eurót kért. Már ment le a nap, és tudtam, hogy aznap ez az első fuvara, és hogy öt gyereke van. Később több cyklós is megtalált, hogy hadd vigyen el, mert egész nap senki sem ment vele, és nem akar üres kézzel hazamenni. Szerencsétlen arcok soha nem csinálnak nagy bizniszt ebből, a legtöbben egész nap az árnyékban döglenek és várnak – hiába, mert mindenki motorral jár, aki meg nem, az bringázik, vagy nem megy sehova. 

Hajó

Na, ez is egy gusztustalan turisztprogram volt a javából, de legalább rendkívüli módon élveztük. Mandalay és Bagan között lehet repülni, tizenvalahány órát buszozni, illetve az Irrawaddyn hajózni. Természetesen messze ez utóbbi tűnik a legérdekesebb programnak, úgyhogy még a 40 dolláros hajójegy sem tartotta távol a backpackereket – na meg az annál is több német gurulóskofferes nyugdíjast. Talán nekik köszönhetően meglepően kellemes az infrastruktúra: van kaja és szesz a hajón, valamint mindenféle fedélzet, fedélköz székekkel, fotelokkal (amiket gyorsan befoglalnak, és onnantól kezdve soha senki más nem ülhet rá még akkor sem, ha órákra elmennek onnan).

Szóval december 24. volt, egy napkeltétől napnyugtáig tartó döcögés a folyón, végtelen számú aranysztúpával a partokon, végtelen hosszúságú hidakkal, és a végén a hatalmas várakozással, hogy mikor érünk már Baganba, mert megint tök sötétben kell ismeretlen helyen szállást keresni. Ez a nap is abszolút csúcspontnak tűnt az úton, elolvastam Orwell Burmai napok-ját, közben kaja, sör, fényképezés, rehab. 

Motorcsónak

Motorcsónakban a biciklivel kombinált ámokfutás végén keveredtünk az Inle tó meghódítása közben, miután nem volt kedvünk meg időnk visszakerekezni vagy 4 órát a köves földúton. Sok dumálás vagy kaland nem volt benne: a csónakos ember beröffentette a motort, és másfél órán át száguldoztunk mocsárra épült városkában, később meg a tavon halászok meg más motorcsónakos népek között. 

Repülő

Vicces sztori. Miután pár óra után eluntuk Bagant, pontosabban a relatív zsúfoltságát, beültünk egy utazási irodába, hogy repülőjegy után nézzünk. A következő állomásunk Nyaungshew lenne, ide vagy 12 órára busszal - az éjszakai busz még reális döntés, a nappalival viszont egy teljes napot veszítünk, az egyszerűség kedvéért kitaláltuk, hogy repülünk. Az irodában kiderült, a csúcsszezonban a következő két napra az összes repülő és éjszakai busz foglalt, vagyis vagy bukunk egy teljes napot buszozással, vagy minimum két nappal tovább kell maradnunk. Végül nagy nehezen lett két visszamondott repjegy másnap reggelre - mandalayi átszállással, Heho-ba, ahol előző nap esett le egy repülő. Az irodában találkoztunk Dáviddal, aki Pekingben fizikatanár, és 2004-ben egymást kerülgettük Kína, Üzbegisztán, Tadzsikisztán és Kirgizisztán hegyei között.

A vonatozást most nincs erőm megírni, de legközelebb bepótolom.

AfPak teherautó-divat

Jó régóta akartam írni erről. Első pakisztáni látogatásom egyik maradandó élménye a barokk csiricsáré teherautók látványa. Évekkel később a Karakoram Highway mentén láttam életem egyik leggiccsesebb képét, amikor egy festett kamion jött szembe a Nanga Parbat nyolcezres csúcsa alatt. Akkor elhatároztam, hogy ezt mind le fogom fényképezni, de nem tettem. Helyette viszont beszereztem az ezzel foglalkozó alapművet.

Afganisztán és Pakisztán útjait járva lehetetlen nem észrevenni a helyi teherautó-divatot. A barokkosan agyonpingált járművek sofőrjei és tulajdonosai képesek a beludzsisztáni sivatag közepén megállni, hogy fényesre zsírozzák a poros felnit. Ez volt életem első pakikamionos élménye még 2001-ben, amikor egy pakisztáni diákfelkelésnek hála sikerült egy napot valahol Taftan és Kvetta között a sivatagban eltölteni több száz utassal, diákkal, katonával, na meg egy rakás fekete turbános tálibbal. Egy teherautó alatt feküdtünk az aszfalton, és azon röhögcséltünk, hogy a pizsamás fazonok csótányokat terelnek felénk és jót mulatnak rajtunk. A csodálatos történetet majd egyszer megírom, de nem most.

Persze aki túldíszített autóbuszt, teherautót, vagy éppen tuktukot kíván látni, Afganisztánnál és Pakisztánnál jobb hírű környékre is utazhat. A Fülöp-szigeteken, Haitin, Közép-Amerikában vagy Indiában is szoktak járművet díszíteni, de az afgán módit elég nehéz überelni. 

A teherautók kifestésének mániája a fotódokumentumok szerint a ’60-as években kezdődött Afganisztánban – eleinte egyszerűbb motívumokkal, amelyek idővel egyre jobban bonyolódtak és bővültek, de ma már lényegében bármi belefér, ami reflektál a vallásra, a politikára, a társadalomra vagy a környezetre. A szovjet invázió elől menekülők magukkal vitték ezt a szokást Pakisztánba, ahol a jelenség tovább fejlődött, és egész iparág épült köré. A pakisztáni kamionok fele vagy Bedford Rocket, vagy valami újabb japán modell. Az igazi klasszikus darab persze a Bedford, mindössze 7 tonnás szállítókapacitással és 98 lóerős motorral, lényegében az ’50-es évek óta változatlanul. Húsz éve ez utóbbi modellek alkották a Pakisztán útjain futó flotta háromnegyedét, számuk azóta egyre csökken. 

A jelenség kialakulásában szerepet játszott, hogy a teherautók és autóbuszok dísztelen külseje túlságosan személytelen volt az afgánoknak, akik egyszerűen imádják a mi fogalmaik szerinti giccset és csiricsárét. Hogy komfortosabban érezzék magukat, ráfestenek mindent, ami nekik nincs meg, vagy amire vágynak: idilli tájakat, virágokat, de a motívumok között felbukkant már az imádkozó Saddam Husszein is, Scud rakétákkal a háttérben. Szintén népszerű a különböző angol szavak felfestése, mint a God, a Body Building, a Super, a Deluxe, a Power, a Road, a Star, ezek valamely kombinációja, esetleg a márkájától függően a Mercedes vagy a Super Kamaz.

A kedvező fuvarozási ár-érték arány, illetve nyereség miatt a teherautókat két- háromszorosan túlterhelik, így időnként a duplájára nő a kocsi mérete – és emiatt elviszik a minden utak leglassúbb járművének járó kétes dicsőséget is, de még így is naponta látni felborult teherautót. Egy afganisztáni stoppolás alkalmával egy ilyen agyondíszített csoda vett föl. Sosem léptük túl a 30-40 km/h-s végsebességet, a pilóta kabinja gondosan faragott faintarziával volt burkolva, a szélvédőn alig lehetett kilátni a rojtok miatt, és amikor a Salang-hágón kapaszkodtunk fölfelé, futva is föl lehetett volna ugrani rá. A műszerfalat természetesen szőnyeg és művirágok borították.

A díszítés nemcsak a festésre, hanem a tartozékok kialakítására is vonatkozik. A lökhárítókon és a kocsik oldalán lógó láncsor miatt – a motor hangját sohasem elnyomva – időnként csilingel fékezéskor vagy kanyarodásnál, emiatt is kapta a „jingle truck” becenevet.

Egy-egy szépen kifestett kamionon akár tízezer dollár értékű műalkotás is lehet. Éppen ezért a művészi díszítés az egy vagy néhány kocsival dolgozó kisebb fuvarozók mániája, a nagy szállítmányozó cégek pusztán anyagi megfontolásból sem engedik a járműveikre a szabad művészetet – legfeljebb a sofőrt boldogabbá tevő szerényebb díszítést, ami kimerül pár matricában, néhány rojtos kiegészítőben, meg az elmaradhatatlan művirágban és kéztörlő kendős dobozban – amit bármelyik közel-keleti taxis szintén százszázalékos biztonsággal prezentál a turisták által jobban preferált helyeken is.

Az írás valamivel rövidebb formában a következő Földgömbben jelenik meg, a képeket most nyáron lőttem Észak-Afganisztánban Pul-e Khumri és Balkh tartományokban. A kicsit homályosabb képek a 2004-es túra szkennelt képei a Karakoram Highwayről.