The rest of 2014: Majdan, maraton, Irak

A tavalyi év egészen biztosan a legpasszívabb évem volt blogolás szempontból. Ez egyáltalán nincs rendjén, mesélnivalóm van (lenne) bőven. Összesen 145 napot voltam úton, bő tucatnyi országban – főleg Benelux és Balkán, Ukrajna, meg persze Irán. Ja, meg Irak. Ebből Boszniában töltöttem vagy 3 hónapot. Vezettem minimum 25 ezer kilométert, június óta futottam 630-at, lenyomtam egy maratont Amszterdamban, hazaköltöztettem a csajom Brüsszelből, és még el is költöztünk. És még mindig maradt 2 hét szabim.

A történelem ezzel az évvel sem bánt kesztyűs kézzel. Az év eleje a kijevi Majdanon kezdődött (illetve előtte Ivano-Frankovszkban meg Lembergben), kivételesen nem a zúzda elején, hanem amikor már nem haltak a népek, de még égett a parázs. Egy nagyívű sztori helyett inkább sok kis színessel állok elő, így legalább emlékezni fogok, hogy mit is csináltam tavaly. Nem vagyok egy emlékezőművész, általában az előző hétre sem emlékszem, a blogolás legalább annyira napló és rehab, mint a (nem)létező tömegigények kielégítése a beszámolóim iránt.

Aprítás Ukrajnában, valamikor az év elején

Nyugat-Ukrajnában okosítottuk a helyi erőket, amikor elkezdődött a darálás a Majdanon. Látszott, hogy ezt sem fogom megúszni. Szerencsére nem-újságíróként nem pörgetett a versenyhelyzet, hogy a legszarabb időpontban a legszarabb helyen legyek, de az ember nem kerüli el a végzetét, így pár nappal később már Kijevben voltam. Addigra lecsengett a lövöldözés és a szuvenyírárusok legalább annyira a tér részei lettek, mint a gumihalmok, a barikádok meg a mindent elborító virágcsokrok. A felszín nyugodt volt, de az ukránok nem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel adminisztratív szinten, konkrétan senkinek semmire nem volt forgatókönyve, nem volt szabályozás a belső menekültekre vonatkozóan és mindenki azt csinált, amit tudott, és amit hagytak neki. Ezért nem volt két egyforma megye, ahol ugyanazt a mintát követték volna a keletről érkezettek ellátásával kapcsolatban.

Hirtelen felindulásból a repülő indulása előtti egy-két órában kiszaladtunk Mezsgorjébe megtekinteni Janukovics pecóját, amit addigra használatba vett az ukrán nép. A ház maga már be volt zárva, az arany vécét sem láttam, de a birtokon összevissza lehetett bámészkodni. A bejáratnál az élelmesebbek már faszán megrajzolt térképeket árultak a birtokról, lehetett piknikezni. A gazdagságot persze ripsz-ropsz össze lehet korruptkodni. Egy kárpátaljai arc mesélte, hogy ki volt adva az ukáz minden megyébe, hogy napi 1 millió eurót kell fölküldeni Kijevbe, különben irgumburgum. Ez részben megmagyarázza azt is, hogy a meglehetősen sík és bonyolult tereptárgyaktól mentes országban miért nincs egy összefüggő kilométernyi normális út. Mindent elloptak, amit meg nem lehetett, azt szarul csinálták meg.

Aztán volt egy Beregszász-Ivano-Frankovsz-Lemberg-Kijev-Odessza-Kherson egyhetes oda-vissza őrületem, ahonnan a következő levelet küldtem haza (már majdnem elfelejtettem ezt is): „Ma Kherson oblasztyban csapattam a Krímtől északra. Bazz, van itt egy svéd falu, ahol volt a svéd király is! Amúgy a helyiek szerint 120 kisebbség él ezen a területen, az erdők 80%-át fölgyújtották a picsába és eladták a törököknek szénnek, a Dnyeper mocsarasodik és a láp gázt termel, amit fölgyújtanak (láttam), és az onnan elpucoló halakat lehalásszák. Közben a klímaváltozás miatt nyáron 50 fok van, és halomra halnak a helyiek. Ez lesz Európa új határa. Mad Max és Sztalker együtt, remélem, soha többé nem kell visszajönnöm (amúgy egy automata váltós, tuningolt, gázüzemű Toyota Camryval voltam, amit egy 19 éves odesszai orosz-ukrán zsidógyerek csapatott”. Azóta nem kellett visszamennem.

Ausztria kletterezés

A tavalyi évem egyik legpolgáribb programja volt egy hosszabb hétvége Ausztriában. Majdnem végig esett, meg időnként el is pilledtünk a sok sörtől, ezért az első napi Hohe Wand mászás után csak kisebb pihentető kirándulásokat tettünk – az egyiket egy EU Freie zónában. Azt nehéz volt nem észrevenni, hogy a környéken ötből öt panzióban magyar volt a recepciós (meg vélhetően a többi staff is).

Irán Damavand

Idén tizenakárhányadszor is ellátogattam Iránba, ötödször másztam föl a Damavandra, negyedszer voltam a csúcson. Szerencsére ezt a sztorit már megírtam itt.

Amszterdam maraton

Ahogy a körülöttem lévő emberekre rájön az öregedés, sokan rákapnak a futásra, mint a formában levés utolsó nagy esélyére, a csüngőhas megállítására és a még-nem-is-vagyok-olyan-öreg-mert-tudok-még-futni érzés részben hamis önáltatására. Mivel kívülről nem látom magam, nem tudom, én milyennek látszom ebben a kategóriában, de az átlaghoz képest számos előnyöm van, mint például harminckét év sportolás, aminek a nagyja heti 3-10 edzést tartalmazott, főleg kosárlabda, majd atlétika és küzdősportok műfajában. Ez olyan alapkészségeket adott, mint például az, hogy szétcigizve másnaposan sem okozott komoly gondot 10 km lefutása vagy egy talicska fa fölaprítása.

Szóval gyerekkorom óta meggyőződésem volt, hogy le tudom futni a maratont, csak azért nem futom le tényleg, mert nincs időm rá felkészülni. Úgyhogy kidolgoztam egy 7 hetes edzéstervet, amit következetesen lenyomtam (a nagyját Szarajevóban, de futottam Eszéken, vajdasági mocsárvilág töltésein és a Vondelparkban is Amszterdamban). Hogy ne csak a levegőbe készüljek, a legelején beneveztem az Amszterdam maratonra, hogy tétje is legyen a dolognak.

A futás maga jól ment, a vége kicsit kilökött a komfortzónámból, 3 óra 55 perc lett az időm, elájulva nem vagyok tőle, de az egyetlen célom a 4 órán belüli eredmény volt, úgyhogy mindenképpen sikernek számít. Akit érdekelnek a futás részletei, azoknak szól a következő pár mondat, a többiek nyugodtan ugorják.

Már rajt előtt rájöttem, hogy mivel utálom az embereket nagy tömegben (Iron Maiden és Kreator koncert nem számít), nem ez lesz az én műfajom. Pont olyan volt, mint a teheráni dugóban vezetni: nem tudtam a saját tempóm futni, állandóan elém léptek, hogy két lépéssel később feltartsanak, kézzel félretoltak (!), hogy aztán öt perc múlva lehagyjam őket, szóval pont ugyanolyan gyökerek a tömegfutók, mint az ingyenes koncertek közönsége. Ennél sokkal, de sokkal többet vártam, kulturált közeget, egymásra figyelést meg ilyeneket, ez mégis csak egy sportesemény. Fel nem foghatom, miért olyan bonyolult egyenes vonalban egyenletes tempóban haladni, egy hidrogénatom is képes rá. Csomó ember talpig kütyüben, Aldrinon kevesebb technika volt a Holdra szállásnál, mint az itteni népek némelyikén. Nem ápolok túl szoros kapcsolatot a futótársadalommal, de szerintem létezhet egy olyan elmélet, mely szerint a technika helyettesíti a felkészülést, az akaraterőt meg a küzdőszellemet.

Úgy 20 kilométer után kellőképpen bemelegedtem, igazából akkor kezdtem el élvezni igazán. A zeném úgy 8 kilométernél elszállt (valahogy tönkrement a fülesem), így eléggé untam magam végig, mert mindig zenére futok, kivéve a hegyen. Félúton elkezdett esni az eső és erős szél fújt, nem volt melegem. Mire befutottam rendesen beálltak az izmaim, se ülni, se feküdni nem tudtam, mert mindenhogy görcsöltem. Ezért gyorsan eltántorogtam az első kocsmáig, ahol mindenki éremmel és rajtszámmal üldögélt a pultnál, gyorsan beküldtem két sört húzóra, majd hazaballagtam zuhanyozni. Utána bicajra pattantam Eszterrel, becangáztunk a belvárosba, behúztunk vagy még 5-6 sört és ezzel be is fejeződött a regeneráció. Az egésznek az a tanulsága, hogy a nagy és híres városi versenyek helyett a kisebb vidékiekre kell menni, de még inkább az, hogy jobban fel kell készülni, beállni az első negyedbe és mindenki nézheti a hátam közepét és bekaphatja. Az én hőseim azok voltak, akik 4-5 órával a rajt után, amikor már a második sörön túl kényelmesen üldögéltem, még mindig talpon voltak és szarrá ázva húzták be az utolsó kilométereket. Lehet, hogy lassabbak nálam, de ennyit talpalni nem bírtam volna, az tuti.

Németország-Dánia kanyar

A maraton másnapján kocsiba ültünk, és lenyomtunk egy Groningen-Hamburg-Koppenhága-Helsingör-Malmö-Bréma-Amszterdam egyhetes túrát, végiglátogatva ott élő barátokat. Ebből Dánia volt az igazán érdekes, ahol vagy 10 éve jártam utoljára, és ahol azon röhögtünk, hogy ott is 20-as a zsemle, mint odahaza. Ezeken a durva árakon tényleg csak röhögni tudok, kb. ugyanazt érzem, mint amikor az addiszi koldus azzal jön oda, hogy adjak neki 100 dollárt. Azzal a különbséggel, hogy itt oda is adom, mert nincs más választásom (legfeljebb az, hogy nem megyek oda). Még tiszta szerencse, hogy barátoknál laktunk és Németországban bevásároltunk a magyar áraknál lényegesen olcsóbb sajtokból és borokból, mert gyakran röpködtek az 50-70 eurók hídpénzre meg parkolásra.

A koppenhágai blablát kihagynám, Christianát viszont nem. Vagy tíz éve voltam ott egy részeg éjjelen, amikor egy nepálival cseréltünk eszmét egy sötét sarokban, miután eljöttünk a rohamrendőrös razzia elől. Végül kitört egy kis kocsmai tömegverekedés, mi meg eléggé elkészültünk. Szóval csupa vidám élmény, igaz, a negyedből egy követ sem láttam azon az éjszakán, úgyhogy most teljesen szűz szemmel érkeztem.

A fűvel kapcsolatos szürke zónában levést legalább olyan jól megoldották, mint Amszterdamban. A különbség annyi, hogy ez utóbbi egy rendes európai város, Christiania meg inkább egy hippi/alter/bevándorló stb. közösség, akik imádnak szívni. Mindeközben persze minden rosszarcot is összefúj a szél. A területre belépésnél az első állomás egy álcahálóval letakart sátortömeg, ahol annyi és olyan füvet és hasist árulnak, amilyet csak akarsz. Az tetszik benne, hogy nem tartják fent a konzervatív keresztény polgári értékrend látszatát, nem árulnak zsákbamacskát, nem beszélnek mellé. Úgyis mindenki tudja, miért mennek oda a népek, kár egymást körbeudvarolni mindenféle szabályokkal, hogy itt ezt lehet, ott nem, így lehet, úgy nem. Ettől viszont senki sem feszül be és mindenki elég kedves. Szerencsére hétköznap kora délután voltunk, ezért az első benyomás tökéletes volt, pár nappal később egy szombat délután ugyanis előjött az árnyoldal, nevezetesen az iszonyat tömeg, a bebaszott brit tinik, a csellengő dologtalan helyi sutyerákok. Egynek jó volt, nem laknék ott.

Egy említést még feltétlenül megérdemel a Louisiana, egy fantasztikus múzeum Koppenhágától északra, benne a tájban, tengerparton. Maga a múzeum épülete is fantasztikus dizájnú modern kiállítás, még az is leesett állal kóvályogna benne, akit hidegen hagynak a művészetek. A nagy dobás egyértelműen a Riverbed című installáció volt, amit egyetlen magyar múzeumban sem tudnék elképzelni. Lényegében egy több hatalmas teremre kierjedő folyómedret benne folyó patakkal építettek fel az épületben. Kíváncsi vagyok, mit szólnának a Müpában, ha megjelenne egy csávó (mondjuk Olafur Eliasson, aki ezt megálmodta), hogy behozna néhány billencs sódert és ez lenne maga a kiállítás.

Egyik este megcsúsztunk, találkoztunk a Brüsszelből és Kolozsvárról ismert Martinnal, és beültünk egy koktélbárba. Mivel volt a zsebemben egy üveg szilva Boszniából, egészen pontosan Gorazdéből, én csak egy sört kértem, de ennek a többiek is örültek, hogy nem a rohadt drága koktéloktól kellett várni az aljasodást. Végül átmentünk egy dohányzós kocsmába, ami felnyitotta a szemem ebben a kérdésben. Úgy látszik Magyarország az utolsó helyek egyike, ahol még ezt nagyon komolyan veszik. Hamburgban is találtunk több dohányzós helyet, meg itt is (na jó, ez nem egy széles merítés, de másfelé nemigen jártam, ahol ezt betartják). Van, amit ezzel reklámoznak, máshol meg csak kifizetik a büntetést, ha véletlenül bejön valaki ellenőrizni. Mivel nem cigizek, persze örülök annak, hogy nem vagyok vállalhatatlanul büdös, amikor hazaérek lumpolás után, de az is elég béna megoldás, hogy többen vannak a kocsma előtt mínusz 5 fokban, mint bent a kocsmában.

Irak

Az év végi nagy kapkodásba becsúszott másfél hét Észak-Irakban. A korábbi hősködésekkel átmenetileg felhagyva nem volt cél az ISIS megkísértése. Másnak sem sikerült, és én is többre tartok egy hideg sört a mondjuk a comoi tó partján, mint Rakka mellett a sivatagban térdelni egy francia vagy brit segélyből élő késes analfabéta lábainál, talpig pártunk színeiben. Rakkában amúgy voltam régen, semennyire sem tetszett. Meg az amúgy is Szíria.

Szóval Iraki Kurdisztán. Régóta el akartam ide látogatni, a jól bejáratott Budapest-Teherán tengelyen tucatszor végigbuszozva sokszor lett volna esélyem egy ilyen körre, de valahogy sosem úgy alakult. Odafelé mindig húzott Irán, hazafelé úton meg a sör meg a társasági élet, vagy éppen az egyetemi évkezdés.

Erbil meglepően kellemes város, a környékbeli sztenderdekhez képest fejlett, és a biztonsággal sincs baj – éjszakai parkban sörözés például játszik, a helyi asszír múzeumban ősi szeszfőző berendezés van kiállítva és óriási választék van a szeszboltokban, többek között helyi sörrel, bár én inkább a libanoni Almazát toltam nosztalgiából. Ami szintén meglepő, hogy turisztikai szempontból van benne potenciál, többezer éves erőd, gyönyörűen megtervezett és karbantartott parkok közti telekabin, a parkokban kiállítás, bazár, szóval, aki épp arra jár, két napot mindenképpen megér, talán többet is.

Duhok ehhez képest kevésbé szórakoztató, de annak szebb a fekvése. Ami mindkét helyen aggasztó, az a belső menekültek ellátása. Több százezren érkeztek a szomszédos városokból (az IS által megszállt Moszulba át lehet kukkantani a hegyről), átmeneti sátortáborokban, félkész és félig lerombolt házakban, építkezéseken, barlangokban húzzák meg magukat. A legtöbben egy szál ingben menekültek el ezért nekik szó szerint mindenre szükség van a cipőtől és kajától kezdve a gázfőzőig és meleg cuccokig. Ennél szerencsésebbek voltak valamivel például a tehetősebb örmények, akik legalább kocsival léptek le otthonról, illetve azok a gazdagok, akik megengedhetik maguknak, hogy szállodában lakjanak hónapokig.

Elmentem egy örmény faluba, Hawresk-be, ahol a falufőnök bevitt a házába és megmutatta a fegyvergyűjteményét. Százéves német puskától az M16-ig volt benne minden, ezeket használta a faluban szerveződött önkéntes örmény milícia, akik addig tartották a frontot az IS-szel szemben, amíg meg nem érkezett a felmentő pesmerga (meg aztán a drónok).

A helyi kollégákkal kirándultunk egyet Amedibe, ami pont olyan, mint egy hegyi olasz kisváros (persze annál sokkal lerobbantabb), közben megsasoltuk Szaddam fölrobbantott palotáit. A főnök életében szerethette a hegyeket, szinte minden valamirevaló kilátásba beleépített egy irgalmatlan fallal körülvett ranchot. Paranoiájára jellemzően minden nap minden palotájában úgy készültek, hogy bármikor megérkezhet, így senki sem tudta, hogy hol van – mindez persze eszméleten pazarlást jelentett addig, amíg el nem söpörte az egészet a népharag meg az amerikai bombák.

Hazaúton beugrottam a magyarok által vezetett ásatásra (illetve még csak a felmérésekre), egészen fantasztikus környezetben Erbiltől északra. Utolsó estémen a lábamat lejártam egy sörért, de az összes bolt zárva volt – mint kiderült, előtte nem sokkal volt robbantás valamelyik rendőrörsnél. A reptérre vezető egy-két kilométeren három checkpointon állítottak meg, minden alkalommal ki kellett szállni a kocsiból, egyszer megmotoztak, egyszer pedig bombakereső kutya nézte át a cuccomat. Végül beütött a már többször megszívott büntetőkör a világ legdrágább és leggyűlöltebb repterén: késve indulás, isztambuli csatlakozás lekésése, 10 dolláros szar sörök és egy könyv kiolvasása. 

Idénre hasonlóan jókat kívánok magamnak, remélem, ti is nekem.

dutch party 2011

És milyen volt Hollandia?

Végül mégiscsak kénytelen vagyok azt hinni, ez a blogolás nekem nem megy. Illetve sokszor megy, sokszor meg nem megy. Elsősorban ugyebár utazásokról van benne szó, ami remekül hangzik, de azt hiszem, kezd elég unalmassá válni, hogy mindig ugyanoda megyek. Lassan már nem tudok újat írni - illetve dehogynem, csak mondjuk egy hegyi túra karosszékben ülve nem olyan izgalmas olvasmány, mint amikor mondjuk Afrika valamelyik elbaszott csücskében esek-kelek egy rakás félnótás között, miközben az istenverte roncsunkat szereli valami szürreális szaki egy kalapáccsal meg egy gumicsővel. Szóval újra Irán, újra Hollandia, újra Bosznia, újra Albánia, mit csináljak, erre futja (nem panaszként, egyébként). Rossz bloggerként csak havonta frissítek, hogy életjelet adjak. Amúgy nagyon bennem van a bugi egy nagyobb kanyarra valami ismeretlen helyre, ahol sok az őrült, sok a probléma, és nagyon kényelmetlen minden.

Egy tizenegy napos hollandiai nyaralás után ismét útra keltem Iránba egy kis Damavand mászásra. Ja, azért ez a holland nyaralás megér egy kört: az apropó megint a királynő szülinapja volt, de ezúttal kulturális, outdoor és barátlátogatós színezetet is kapott. A kulturális rész volt a legrövidebb, egy laza templomnézés Harlemben, az idei World Press (benne több zseniális fotósorozattal, de a kedvencem a Tour of Eritrea volt az eritreai körversenyről, ami 1946-ban volt először, 2001 óta újra van, és 700 mérföld a táv abban a rohadt melegben), meg egy érdekesnek tűnő kiállításon Anti Photo Journalism címmel, amiből csak az nem derült ki, hogy mi benne az anti, egyébként teljesen jó volt.

Hatalmasakat bringáztunk Utrecht és Amszterdam körül, Utrechtben találtunk egy utcát a város szélén, ahol több tucat prosti dolgozott csak, mindegyiknek volt kis csatornán úszó nagyablakos háza. Ugyan nem vagyok a fizetős szex híve, de azért elég komoly lehet kocsiból nézni ki a vízen élő nőket, amit kecsesen ringó pásztoróra követ.

A "holland táj" szókapcsolatban a "táj" szót fenntartásokkal kell kezelni, az országnak ugyanis nem sok olyan pontja van, ahonnan ne lehetne látni épített környezetet. Mi két ilyen helyen is voltunk, az egyiken néhány sor fa takarta el a házakat, és erdőnek nevezték (ösvényről lelépni tilos!), a másik pedig egy természetvédelmi terület volt a Zandvoort melletti tengerparton. Innen azért nem láttuk a házakat, mert ötméteres homokdombok takarták el, és hatalmas humorral (bár a hollandok biztos komolyan gondolták) "kilátónak" hívták a tetejére telepített fapadot, ahonnan további 4-6 méteres homokdombokra nyílt rálátás több tucat méter hosszúságban. De addigra már pontosan tudtam, hogy ha egy holland "kirándul", akkor vagy tökéletesen kiépített, tengerszinten lévő, szintkülönbség nélküli bicikliúton teker az otthonához közel, vagy átmegy Franciaországba. De nem húzom le a holland tájat, mert nagyon szép, viszont aki kalandokra vár, jobb, ha LSD-vel száll nyeregbe. A holland vidék turisztikai csúcspontja, illetve a nagyszámú, nem sokkal a halála előtt lévő olasz turista miatt talán mélypontja, egy Merken nevű hely Amszterdamtól úgy 20 kilométerre. Legoland a javából, megközelíteni csak egy töltésen át lehet, az ad némi egzotikumot az útnak. Szerencsére borral és dzsointtal elég szórakoztató az ilyesfajta kerékpártúra, de akkor már nagyon vártam Iránt, ahol végre van valami komolyabb kitüremkedés a tájból.

Amszterdamban lakni egyébként kész gyönyör volt, délelőtt futás a Vondelparkban, majd laza fröccsözés a teraszon, utána múzeum, kocsma, CS. Azt hiszem undorítóan meg tudnám szokni ezt az életet.

Holland újságíró barátaim megismertettek a slow journalism kifejezéssel, ami lehet, hogy csak nekem volt újdonság. A saját példáján mutatta be a lényegét: a lapjától kapott kb. 30 ezer eurót arra, hogy egy általa választott kambodzsai faluban a Tonle Sap tó mellett tanulmányozza a turizmus hatását a falu életére. Amikor először járt ott, még abszolút nem voltak arrafelé fakin' turisztok, most meg már nyílik az első guesthouse. Átrendeződnek a közösség vagyoni viszonyai, más is góré lesz, fejlesztenek, hogy legyen áram, meg wifi, több szemetet termelnek, amit aztán egyre fenntarthatóbb módszerekkel kezelnek, majd éttermek és újabb guesthouseok nyílnak, hogy végül az egész folyamat csúcspontjaként bekerüljenek a Lonely Planetbe és húszéves csontra bebaszott-beszívott britekkel találkozzanak a cultural exchange keretein belül. Nagyjából ezt a folyamatot lehet hosszú évek alatt végigkövetni. Ez technikai értelemben annyit tesz, hogy az ember mondjuk 5-6 év alatt ír erről egy könyvet (mellesleg bőven van a témában annyi jó sztori, hogy jól megírva komoly siker legyen). Ehhez minden évben kint tölt Kambodzsában egy-két hónapot, és hatalmasat vegyül a helyiekkel. Szóval ez az egyik álommeló, már csak egy normális ország normális lapjához kell kerülni hozzá, ahol vannak felvilágosult laptulajdonosok és szerkesztők, valamint akadnak emberek, akik újságot vesznek a kezükbe, hogy üzletileg is fenntartható legyen a folyamat. Én mondjuk tízezer euróból is meg tudom csinálni, úgyhogy ha valaki lát benne fantáziát, hogy jól megírt, vicces meg súlyos sztorikkal telerakott könyvet írasson tetszőlegesen választott témában, az nyugodtan keressen meg, mert több ötletem is akad.

És végül a sokszor megénekelt Queensday: pont olyan volt, mint mindig, egyetlen apró momentumot leszámítva. A születésnapot megelőző Queensnighton tettük oda magunkat rendesen, amiből nagy káosz lett éjszakára. Utrechtben voltunk Jelmer barátom hajóján. Mindig is álmodoztam egy csatornán hajózós őrületről, ez most maximálisan kielégítette ilyen irányú ambícióimat.

Az egész teljesen polgári módon kezdődött: fölraktunk a bicajokra két 25 kilós akkumulátort, a csajok meg gyalog hozták a hűtőtáskákat a hajóhoz - ami mellesleg deklaráltan a város leglassabb darabja, hála a környezetbarát elektromos meghajtásnak. A konszolidált kolbászsütős-borozós program naplemente után komoly lendületet kapott. Mire feleszméltem, tizenegyen voltunk a négyszemélyes hajón, röpködtek a cigik meg a szeszek, és végre hét év kíváncsiság után rájöttem, hogyan oldják meg a vécéproblémát a hajón bulizó és masszívan piáló emberek. (Sehogy. Időnként megállnak, de eddig sosem tűnt fel. Pedig hét Queensdayen voltam már, fel kellett volna tűnnie.) Egyszer megállított a csónakos rendőr, hogy túl lassúak vagyunk, de ezen nem tudtunk segíteni. Egyszer megállítottak, hogy túl sokan vagyunk, úgyhogy kiszálltunk és odébb gyalogoltunk száz métert, majd visszaszálltunk. Ettől kezdve csak kisebb csatornákon cirkáltunk. Sandra klasszikus módon beleesett a vízbe (nem tudta, hogy a parton maradjon, vagy jöjjön, végül a hajó döntött, hogy egyik sem). Hajnalra már estünk-keltünk, ekkor jött az utolsó küldetés, vállalhatatlan állapotban visszabiciklizni Jelmerékhez a két 25 kilós aksival. Erről csak annyit, hogy a csajok gyalog jöttek utánunk, és egyszerre értünk haza. Azt hiszem, nem a legrövidebb utat választottuk. A ház előtt megálltunk a bicajokkal, Jelmer rám nézett, majd szó nélkül rám esett bicajostul, aksistul, amitől én ugyanígy fölborultam. Erre értek haza a lányok, hogy a két csávó ott fekszik az úttesten a ház előtti fekvőrendőrön, összegabalyodva a bringákkal, akkumulátorokkal, idiótán röhögnek és nem bírnak fölállni.

God Save The Queen!

Queensday videos

Queensday 2011


Mivel az utóbbi időben elég kevés időm volt blogot írni, néhány idei Queensday-es videóval tudok csak előrukkolni. Na meg inspirálni...

De az ínséges időknek lassan vége. Holnap reggel indulok Iránba, ismét Damavandot mászni, ezúttal hollandokkal. Közben írtam egy hosszabb anyagot is a 2004-es pakisztáni utamról, valamikor a jövő héten tolom azt is.

Addig is PAAAARTYYY!!!

őrült hollandok

A történelem első médiahackje

Nemigen szoktam könyvet ajánlani ezen a blogon, de lehet, hogy mától kezdve fogok néha. Nemrég fejeztem be Geert Mak: Amszterdam. Egy város életrajza című könyvét, minden Amszterdam-rajongónak melegen ajánlom. Az alábbi néhány kis történet vagy érdekesség csak a jéghegy csúcsa. Aki eddig nem tudta, hogy a hollandok elmebetegek néha, annak különösen ajánlom figyelmébe. Íme:

Angolnalázadás

Ez volt Amszterdam történetének első munkáslázadása. Az angolnalázadás egy régi holland népszokásról, az angolnahúzásról kapta a nevét. Kifeszítettek egy kötelet a városi vagy hajózási csatorna fölé, amire felfűztek egy élő angolnát, amelyet még kenőszappannal is bekentek. A résztvevőknek csónakban állva le kellett húzni az angolnát a kötélről, gyakorlatilag olyan erősen kellett ehhez megfogni, hogy leszakadjon a feje. Az értelmetlen játék lényege természetesen az erőlködéstől a vízbe esőkön való nevetgélés volt. A hatóságok már a 19. században betiltották. Mindenesetre 1886-ban pár vicces amszterdami felelevenítette a szokást: mindenki bedobott fél guldent és vettek egy angolnát. Amikor a rendőrség a tudomására jutott, leoldozta az előre kifeszített kötelet. Erre kisebb dulakodás támadt, az egyik rendőrt megütötték esernyővel, egy másikat meg ledobtak egy pincenyíláson. Később a kiérkező rendőrosztagot kőzápor fogadta, majd beszálltak a nem messze gyűlésező szocialisták is. A helyzet másnap eszkalálódott, bevetették a hadsereget, végül 26-an haltak meg az összecsapásokban. Az ominózus angolnát később kiszárítva elárverezték, majd nyoma veszett.

Felemelkedés

Amszterdam lehetetlen helyszín volt: mint a Gyalog Galopp félnótás trónörököse „mi apám, a függöny?” jelenetében, itt is minden elsüllyedt, amit eleinte építettek. Mi vezetett hát a felemelkedéshez? Egyrészt a kogge feltalálása. Ez a hatalmas egyárbocos elődeinél ötször-tízszer nagyobb, kb. 100 tonna szállítási kapacitással rendelkezett, így sokkal olcsóbbá vált a szállítás. Ekkoriban lendült fel a Keleti-tengeri kereskedelem Dél-Európával. A földesurak és az egyház (az utrechti püspök például) az útvonalakat elsősorban pénzforrásnak tekintették, útvámokat szedtek, zárógátakat építettek a csatornákra, később rablóportyákra indultak, megfojtva ezzel a szárazföldi kereskedelmet. Idővel mindenki elkerülte ezeket az utakat, így kézenfekvő lett az Amszterdamon való átkelés, ráadásul itt még útvámot sem vetett ki a gróf. Tudatában voltak annak, hogy a kereskedő nem jobbágy, és lehetősége van más utakat választani. Ebből alakult ki a legfontosabb holland hagyomány, hogy az új és idegen dolgokat nem szabad bezárni a szabályok, a tilalmak és a pillanatnyi haszon ketrecébe. A kereskedők kitalálták a kockázatmegosztás rendszerét, így egyre nagyobb veszélyeket vállaltak, egyre nagyobb haszonra téve szert: az értékes szállítmányokat több hajó között elosztották, illetve minden kereskedőnek több hajón voltak az értékei, így ha el is veszett egy hajó, a maradék még hozhatott hasznot. A dominancia évszázadokkal később is megmaradt: 1600 és 1800 között 9641 hajó indult el Európából Ázsiába. Ennek majdnem a fele, 4720 Hollandiából…

Szégyen

Amikor ’41-ben egyre agresszívebbé vált a zsidóüldözés – számomra elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmi megesett Amszterdamban, de például a kávéházakban ki kellett függeszteni a „zsidóknak tilos” táblát, emiatt a legtöbbnek be is kellett zárnia – egy zsidó boksziskola pár bokszolója úgy döntött, nem hagyja annyiban. Harci csoportot szerveztek, heti három edzést tartottak, és összeeszkábáltak egy rohamkocsit. Ettől kezdve, ha meghallották, hogy valahol verik a zsidókat, azonnal a helyszínre siettek rendet tenni. A klubok jó viszonyban voltak egymással, így ha bármilyen probléma támadt, nem zsidó bokszoló fiatalok siettek sporttársaik segítségére. Ez a szép összefogás sem volt elég, hogy megakadályozzák a végkifejletet. A háború alatt – a lakosság arányához viszonyítva – Amszterdam zsidósága szenvedte el a legnagyobb veszteséget: 80 ezer zsidóból mindössze ötezren élték túl a deportálásokat annak ellenére, hogy az ellenállás rengeteg embernek segített. És ez az arány Hollandia szégyene. A náci Németországnak mindössze 60 emberre volt szüksége ahhoz, hogy megsemmisítsen tízezreket, a holland közigazgatás, rendőrség, vasút szemet hunyva intézte a „piszkos munkát”. Közben a mauthauseni táborból érkeztek vissza rosszat sejttető levelek, a deportáltak ugyanis rájöttek, hogy ugyanazt a szerelvényt használják minden egyes transzporthoz. Addigra már a kerékpározást is megtiltották a zsidóknak, jóval azután, hogy a villamosozást és az autózást is lehetetlenné tették számukra. A háború után közel félmillió olyan holland nevét vették jegyzékbe, akik valamilyen formában együttműködtek a megszállókkal.

PR 1921

Az amszterdamiak már 1921-ben rájöttek a média hatalmára, és elkövették minden idők első médiahackjét. Az időközi választásra egy anarchisták, független szocialisták és dadaisták alkotta társaság egyik este megalapította a Rapaillepartijt, vagyis a Csőcselék Pártját, amelynek listavezetője egy Nelis de Gelder nevű csavargó lett (ismertebb nevén Hadjememaar, azaz Teazenyéménatied). Az alkoholista-kőműves-cirkuszi akrobata a Rembrandtpleinen koldult, és néha indiántáncot járt. A választási programja egyszerű volt: ötcentes szíverősítő, tizenegycentes kenyér, harmincötcentes zsír, valamint hogy lehessen horgászni a Vondelparkban. 14 ezer szavazatot kapott és megválasztották képviselőnek. Karrierje nem volt hosszú, a választás másnapján annyira berúgott, hogy hónapokig tartott mire összevakarták. Ami érdekes a sztoriban, az a kampány. A plakátokat művészek tervezték, az újságok fotósorozatokat közöltek Hadjememaarról, mindenki róla beszélt. A dadaisták célt értek, a média először „csinált meg” egy politikust. Az ötlet szülőatyja egy Erich Wichmann nevű burzsoáellenes költő, Hollandia első fasisztája volt, és arról ismerték, hogy állandóan ki-be rakosgatta a szemgödrébe az üvegszemét.

Koninginnedag

Isten óvja a koningint!

Ha minden országban csak egy napot tölthetnék, Hollandiába mindenképpen április 29-én este érkeznék. Ekkor kezdődik ugyanis a királynő születésnapi előestéje, a Queensnight, amit hatalmas, egész napos őrület követ Hollandia-szerte.

Április utolsó napján félmillióan vonultak Amszterdam utcáira, hogy megünnepeljék a Királynő Napját, a Koninginnedag-ot, népszerűbb nevén a Queen's Day-t, Hollandia legbulizósabb nemzeti ünnepét. A város egyik legnagyobb terén, a Museumpleinen háromszázezren gyűltek össze a holland Radio 538 által szervezett koncertekre. A hagyomány szerint a királyi család két helyszínen teszi tiszteletét ezen a napon. Idén Brabant és Den Bosch volt ez a két város, ahová hatvanezren zarándokoltak el Beatrix és családja uralkodói vizitjére.

Nyolc évvel ezelőtt kezdtünk kijárni a királynő születésnapjára. Három évig lelkesen jártam is egészen 2002-ig, amikor is a nyári utak kezdtek annyira költségessé válni, hogy le kellett mondani az éves őrületről. Öt évig nem is hallottam felőle, de idén nem hagyhattam ki. Főleg, hogy közben lett egy csomó holland barátom. Decemberben napokon keresztül próbáltam szállást foglalni az április végi hétvégére Amszterdamba, de már akkor sem volt túl sok esélyem. Végül közvetítőkön keresztül lett egy napi 100 euróért, majd időközben a Teheránban megismert Arthur kölcsönadta tetőtéri lakását, 10 percre a Rembrantpleintől. A Wizzairrel jók voltunk Eindhovenig, onnan vonat.

(egy gyors fika: a Wizz olcsó ugyan, de annyira szar, hogy ha nem lenne ennyire olcsó, inkább mással mennék. Ferihegyen késtek pl. indulásnál, eddig mindig, ahányszor csak igénybe vettem. És nem repülnek semmilyen normális helyre. Sem Amszterdam, sem Barcelona, és mindenhol csak a külvárosi repterek, honnan egy rakás pénz bevonatozni. Hála a reptéri macerának, a késésnek és az eindhoveni érkezésnek, a Budapest-Amszterdam háztól-házig 10 óra volt. Ennyi idő alatt kocsival kivisz egy-egy lendületesebb barátom, úgyhogy akár vonatozhatnék is: azon legalább lehet aludni meg olvasni, és nem kell féloldalasan ülnöm a pigmeusoknak épített helyeken. Fikázás vége, végül is mégiscsak ezt használom:-)

A szokás 1891 óta él, amikor a III. Vilmos halála után regnáló Wilhelmina hercegnő augusztus 31-én először ünnepelte nyilvánosan születése napját. Az ötlet nem tőle származott. A Liberális Párt kezdeményezte, hogy ezzel a gesztussal fejezze ki a nemzet egységét. Az esemény eredetileg tehát tisztelgés a monarchia előtt, gyakorlatilag a „királynő születésnapja” néven vált legendássá – igaz, ebben van némi csúsztatás: a jelenlegi királynő, Beatrix január végi születésnapján még igencsak hideg van, viszont édesanyja, az 1909-ben született (és három éve elhunyt) Juliana április 30-i születésnapján épp megfelelő az időjárás. Amikor Beatrix trónra került, úgy döntött, nem bünteti a hollandokat a téli ünnepléssel, így megmaradt a kellemes tavaszi időpont.

Április 29-én este Amszterdam-szerte minden jelentősebb téren feltűntek kisebb-nagyobb színpadok, vidámparkok, sörsátrak. Másnap reggel az egész ország „vrijmarketté” vagyis szabadpiaccá alakult: a holland kormány ajándéka az embereknek, egy nap, amikor bárki bármit adómentesen árulhat. A parkok és az utcák megteltek árusok ezreivel, és biciklicsengőtől a felfújható narancssárga kalapácson keresztül a ’60-as évek slágereiig bakeliten mindent meg lehetett kapni. Kár, hogy nem értek a kacatokhoz, egy jó szemű kacatmester vagyonokat kereshetne velük, mondjuk itthoni trendi boltokban árulva a retrót. A bolhapiac méreteiről egy tavalyi adat: egy holland bank becslése szerint ezen a napon 200 millió eurós forgalmat bonyolított országszerte az 1,8 millió árus.

A világhírű, koncentrikus körökben futó csatornarendszer ideális helyszín a partizásra. Hajók tízezrei szelik át a csatornákat. Van köztük, amiben csak három-négy öregúr borozgat egy jó szivar társaságában, őket vagy háromtucatnyi táncolóval megtömött, veszélyesen merülő diszkóuszály követ, majd párfős dzsesszkoncert úszik el mellettünk. Ha a parton is elég jó a buli, megállnak, kikötnek, vesznek sört, majd folytatják egynapos narancssárga túrájukat. Mert az ünnepi szín a vidám narancs, hála a Hollandia függetlenségét kivívó Orániai-háznak. Egy mai holland számára nincs kéjesebb öröm, mint talpig nemzeti színű narancssárgába öltözve látni a holland sört vedelő és holland füvet szívó briteket, spanyolokat, de különösen a németeket.

Az amszterdamiak nagy része rendesen készen van. Kitalálták például a human casino nevű őrületet. Félkarú rabló, megvan? Tudod, amikor a narancs-banán-csengettyű kombinációjú tárcsákon lesz három banánod és ömlik az apró… A human casinoban három ember ül egy-egy széken, fallal elválasztva. Csengőszóra mindenki felemel valamit az előttük lévő gyümölcsök közül. Ha mindhárman ugyanazt, lehet is a kasszához fáradni. Mások az utcán guminőznek. Vagy például lehet héliumos lufit venni 3 euróért, vajon mire? :-)

Minden kedves rastaérzelmű zöldembert figyelmeztetek: nincs sok ideje az amszterdami vizitre. A jelenlegi 240 coffeeshop többségét belátható időn belül bezárják, és mindössze 16 marad. Az ok igen egyszerű, itt is életbe lép az „iskola körül tilos a cucc 250-500 méteren belül” elgondolású szabály. Ezzel egyébként semmi baj sincs, csak éppen átrendeződik a belváros meg a piros lámpás negyed. Állítólag a szervezett bűnözés is rátette a kezét, nem utolsó sorban azt akarják visszaszorítani. Queensdayen a fenti műintézményekben kevés az ülőhely, de ez senkit sem zavar, mert a marihuána édeskés füstje minden sarkon érezhető. Ezen a napon az egyébként sem túlzottan szigorú holland gyakorlat még elnézőbb. A „marihuána-városnak” nevezett Amszterdam szlogenje is erre figyelmeztet: „Kereskedhetsz, bulizhatsz, táncolhatsz, ihatsz, vagy szívhatsz az utcán, de figyelj másokra!” Ja, hallucinogénjunkieknak is van egy rossz hírem: jövőre bezárják az összes smart shopnak nevezett helyet, ahol eddig a kalapurat (gomba, magic mushroom, etc) árulták.

Arthur megmutatott pár tuti helyet, ami nincs benne az útikönyvekben. Íme pár közülük. Az egyik személyes kedvencem az Excalibur, a Hell’s Angels által üzemeltetett motoroskocsma-coffeshop. Néha motorosokkal van tele, néha szolidabb arcokkal is. Az örökmetál garantált, a falon a metálélet összes kelléke: viking bárd, Indian motor, pallos, gitárok, lovagi páncél. Egy teljes Manowar lemezborítót össze lehetne rakni az itt lévő relikviákból.

Ugyancsak kellemes kocsma az „Angol Segg” nevű krimó, Amszterdam egyik legrégebbi kocsmája. Belül minden sötétbarna, állítólag azért, mert négyszáz éve nem újították föl, azalatt meg nyilván legalább húszezer ember lett tüdőrákos a falai között. Itt ittam koldusokról (geuze, vagy mi) elnevezett sört, kicsit savanyú volt, és életem egyik legjobbja (holtversenyben a Simkentszkajával és a Baltika 9-cel:-)

Szintén említésre méltó hely a NEMO tetőterasza. A Nemo a helyi csodák palotája, az a bazi nagy világoszöld hajóorr a Központi Pályaudvar mögött. Isteni kilátás, napozás, teraszok, kár, hogy ötkor bezár. De szerencsére ott van mellette a 11. emelet nevű hely. A Stedelijk Museum (éppen a „60 éves a Magnum” fotókiállítás van itt) – mily meglepő – 11. emeletén lévő bár tetőteraszáról van szó. A Corvintetővel ellentétben itt a bárpult mögött nem fal meg drótkerítés, hanem valóban a mélység van. Elég kicsi hely pár párszékkel és nagyon sok elfekvős résszel. Egy biztos, az ilyen helyek miatt Amszterdamban sosem tudtam volna elvégezni egy egyetemet.

Amszterdam egyébként sem unalmas hely, állandóan van valami pörgés, de ezen a napon valami hihetetlen módon elszabadul az emberek önkifejező hajlama. Egy idős házaspár beöltözik királyi párnak, és sarokerkélyéről integet az előttük vonuló tömegnek. Nem sokkal odébb ablakpárkányra szerelt dj-pulton teljes extázisban lévő önjelölt titán keveri a zenét az utcának. A valamivel csöndesebb szűk csatornában narancssárga hajú punkzenekar ad koncertet motorcsónakról, miközben néha versenyben szórakoztatják a járókelőket egy-egy kapu alatti dzsessz- vagy dixielandzenekarral. A híd alatt vagy ötven fekete kongázik, amire többszáz ember verődik össze közös táncra és zsonglőrködésre. Nem a zene az egyetlen szórakozás. Néhány éve az akkor meggyilkolt homoszexuális politikus, a nyilatkozataival sok vihart kavart Pim Fortuyn rajzolt ánuszába lehetett csúzlizni vizes szivaccsal. Máshol egy euróba kerül egy dobás a dartsszal, és aki háromból háromszor beletalál a céltáblára erősített tízeurósba, megkapja azt. Rendkívül népszerű az utca közepére tett kempingasztalról árult feles tequila. Az italozással azonban nem árt csínján bánni, a legtöbb letartóztatás ugyanis az ittas hajóvezetés miatt van, sőt a belvárosba be sem hajózhatnak azok, akik már ittasak.

Az a baj a Queensdayjel, hogy csak egy napos, és csak egyszer van évente. Most várhatok vagy 355 napot a következőre. Egy biztos: jövőre is megyek.

Na, azért a végére pár érdekesség. Kezembe került a Cannabis City Amsterdam legújabb száma. Ebben vagy egy cikk, Aszterdam számokban. Tehát: 174 nemzetiség él a városban. A Központi Pályaudvar szigetét 6000 cölöp tartja. A 743 ezer lakosra 600 ezer bicikli jut. 1281 híd van a a 165 csatorna felett. 220 ezer fa van Amszterdamban. 2556 helyen lehet alkoholt fogyasztani. Hivatalosan 234 coffeeshop volt 2007 januárjában, de ez semmi, mert 2005-ben még 350.