Önként Dallolba

Jó reggelt! Köszönt rám délután egykor a tuktukos Gondarban, a Tana tótól északra. Nem ez volt az első eset aznap, már ebédnél is így üdvözöltek. Pedig minden teljesen logikus: az etióp nap reggel hatkor kezdődik a napfelkeltével, így nekünk délután egykor még csak reggel hét van a helyieknek. Persze más az időszámítás is (szeptember 11-gyel kezdődő 13 hónapos év és társai), meg ahogy ők mondják, minden egyéb. Míg Afrika legtöbb országán hagyott nyomot a gyarmati múlt, legalább a hivatalos beszélt nyelvet vagy a közigazgatást illetően, Etiópiában rendkívül büszkék arra, hogy egy rövidebb olasz megszállástól eltekintve sosem voltak a klasszikus értelemeben gyarmatosítva. Az országot járva és jelentős időt a nehezen járható hegyek között töltve ezt némi rosszindulattal inkább a geográfiának tudom be, semmint a mindenkori etióp/abesszin stratégáknak, de a lényegen nem változtat.

Egy nehezen elfoglalható ország nagyjából így néz ki.

Etiópiát bejárni egyébként is lehetetlen vállalkozás. Kulturálisan és természetileg rendkívül változatos, ami nem túl jó infrastruktúrával és a rendelkezésre álló limitált idővel kombinálva végképp megismerhetetlenné teszi ezt a hatalmas és titokzatos országot.

Évekkel ezelőtt abban a szerencsében volt részem, hogy egy magyar finanszírozású (egyébként vízügyi) újjáépítési projekten dolgoztam néhányszor néhány hetet valahol nagyon délen, a kenyai határnál élő félnomád törzsek között, meg persze a fővárosban, Addisz Abebában. A délen látott egzotikumok alapján nagyon kíváncsi lettem az ország északi részére. Nagyjából nyolc évet kellett várnom arra, hogy visszatérjek. 

Dallol

Az időzítés nemcsak a járvány miatt nem volt tökéletes. Északon, Tigray tartományban az etióp kormánycsapatok eritreai erőkkel közösen éppen etnikai tisztogatást hajtanak végre tavaly november óta, amelyet a kormánykézben lévő média a maga módján kommunikál: leginkább sehogy, illetve tagadással és dezinformálással. A szomszédos Szudán menekülttáborai, valamint a nemzetközi szervezetek adatai annál beszédesebbek: akad bő egymillió belső menekült, és több mint négymillió ember szorul humanitárius segítségre a konfliktus miatt (országszerte összesen tizenhat millióan, úgyhogy máshol sem könnyű). Dokumentáltan több mint ezer nőt erőszakoltak meg az etnikai tisztogatásban, amit az etióp kormány következetesen tagad a kórházi adatok ellenére. Hogy ez hogy fér össze az országban mindenhol jelen levő, látványos és mindent átszövő kereszténységgel, arra legtöbb beszélgetőpartnerem is tagadással válaszol: ne higgyek a külföldi médiának, mind hazudik, és mindet lefizetik Tigray vezetői. Kétkedésemre hevesen válaszol: igen, a BBC-t is, a nemzetközi szervezetek pedig bűnözőket bújtatnak a kocsijaikban, ezért nem engedik őket dolgozni. A narratíva ismerős, ettől fogva a beszélgetéseknek nincs sok értelmük, mint ahogy a keresztényeket gyilkoló és erőszakoló keresztények és az ehhez asszisztálók vallásossága is felfoghatatlan számomra.

A polgárháborús hangulatból nem sok jut az ország többi részére, Tigray tartományon kívülre. A környező hegyekben felbukkan egy-egy katonai konvoj, egyébként semmi jele a konfliktusnak. A legtöbb helyen nincs áram, a népesség négyötöde falvakban él. Az országos hírek lassan vándorolnak, kivéve, amikor valami földijükkel történik valami, mert akkor pillanatokon belül eszkalálódik a helyzet. Legutóbb tavaly nyáron haltak meg több mint százhatvanan azokban az etnikai összecsapásokban, amelyek Oromo tartomány egyik híres énekesének, Hachalu Hundessa meggyilkolása után törtek ki.

Ugyan a hétköznapokban még nem érezhető, főleg átutazóként nem, hogy a népességrobbanás időzített bombává változtatta az országot. Az ország lakosságának közel fele 14 év alatti és évente 2,5 százalékkal nő, miközben az infrastruktúra, oktatás, munkahely vagy bármilyen lokálisan elfogadható perspektíva nemigen áll a rohamosan növekvő népesség rendelkezésére. Emiatt aztán sokan attól tartanak, ha a kormány nem tartja keményen kézben a regionális konfliktusokat, az ország széteshet. A vidék – ha épp nem marad ki az esős évszak – szerény megélhetést és relatív nyugalmat, a város távolról perspektívát kínál, vagy legalábbis esélyt a kitörésre. A vidéket járva és a falvakban beszélgetve az derült ki, hogy akinek van földje, az inkább marad a faluban a biztos és kiszámítható szegénységben és nem cseréli le a külvárosok bizonytalan nyomorára és kiszolgáltatottságára.

Aki mégis a bizonytalan létet választja, elsősorban az oktatáshoz való hozzáférés miatt, valamint a korai házasság és a kiszámíthatóan nehéz élet elől menekül a városokba. Addiszba fölkerülve és jobb lehetőséget ott sem találva sok fiatal lány köt ki az Öböl államaiban, hivatalosan házicselédként, gyakorlatilag rabszolgaként. Annyira sok, hogy a kormány felvilágosító kampányokban hívja föl a figyelmet a veszélyre, annak ellenére, hogy már évekkel ezelőtt megtiltotta a munkavállalást a Közel-Keleten. Akinek sikerül súlyosabb abúzus nélkül megúsznia a kalandot, az sem kaszál nagyot: a kiszolgáltatott nők havonta átlagosan egy-kétszáz dollárt tudnak félretenni vagy hazautalni.

Vallás és a járványok level 100: tök fölösleges volt az orvostudomány minden eddigi erőfeszítése...

Nyilvánvalóan semmilyen megbízható adat nem áll rendelkezésre Etiópiában a járvány terjedését illetően. A fővárosban, Addisz Abebában kötelező maszkot hordani, anélkül bevisz és megbírságol a rendőr. Ez persze a legszegényebb városrészeket kevésbé érinti, hiszen a semmiből nem lehet bírságot fizetni, de azért a csuklókon ott fityeg a maszk, hátha kell. Az ország legvallásosabbnak mondott helyén, a sziklatemplomokról ismert Lalibelában ezzel szemben senki sem hord maszkot. „Ez egy szent hely, itt nincs vírus.”- győzköd mosolyogva a végtelen ostobaságával egy fehér kendőbe csavart helyi ifjú. Mivel naponta több százan csókolják meg a templomok ajtajait és küszöbjeit, nyilvánvalóan van itt baj. De ahogy a többi afrikai országban, a vírus itt is csak valami láthatatlan, kisebb és kevéssé lényeges rossz, összevetve a polgárháborúkkal, a súlyosabb betegségekkel, a nyomorral és a kilátástalansággal – vagy, mint Lalibelában, a turizmus leállása okozta gazdasági bedőléssel. A város a zarándokokra és külföldi látogatókra alapozta megélhetését, a többi tipikus afrikai településsel szemben a szépen lerakott macskaköves utcákról itt hiányoznak az állatok.

AK koma a Simien hegységben

Hogy a vírus nem hagyta teljesen érintetlenül Etiópiát, arról nemcsak az összeomlott turizmusból élők tudnának mesélni, hanem Addisz elegáns galériáinak tulajdonosai is. Ez utóbbiak a kortárs afrikai képzőművészetet fölvásároló nyugati klienseiket vesztették el az utóbbi egy évben, nagyjából vásárlóik kilenctizedét. A vékonyka etióp középosztálynak pénze már van, de a műalkotásokra egyelőre nem befektetésként vagy kultúraként, hanem pénzkidobásként tekint, így még néhány évtizednyi győzködés vár a szegmens kínálati oldalának szereplőire. Addig is a londoni meg dubai galériák gyűjtik össze és értékesítik a kortárs etióp művészek munkáit.

Mint a legtöbb afrikai nagyváros, Addisz Abeba is rendkívül drága azoknak, akik nyugati színvonalon szeretnének élni. A helyi gyártású produktumok elérhetősége és minősége eléggé változatos, az import helyettesítő termékeken viszont akkora adó van, hogy európai fizetés nélkül nemigen fér hozzá senki. Miközben egy biztonsági őr vagy egy kertész a fővárosban havi száz dollárból kénytelen megélni, ezt az összeget mások simán otthagyják egy szupermarketben egy kiló külföldi sajtért meg egy karton tejért.

Önként mentem Dallolba ezért a giccsért (is)

Az összeomlott turizmus jelei a galériák csendjével szemben nagyon is kézzelfoghatóak. A szállások olcsók és üresek, a szolgáltatások terén végtelenszeres túlkínálat van gyakorlatilag értékelhető minőség nélkül – emiatt a tripadvisor értékelései lettek legjobb iránytűink a programok tervezésekor, mert ott legalább látszik, hogy a múltban milyen színvonalon dolgoztak. A túraszervező cégek rotációban adnak munkát a túravezetőiknek, szakácsaiknak és sofőrjeiknek, minden munkaerőt próbálnak valamennyire megtartani, hogy ha újra beindul a szezon, ne kelljen új csapatot toborozni. Etiópiában a turizmus még a csúcson sem jelentett többet naponta néhány száz embernél helyszínenként, ez most heti fél tucatra csökkent még az olyan „felkapott” helyszíneken, mint a sziklába vájt templomairól ismert Lalibela, vagy a Tana tó környéke. Az az embertömeg, amelyet korábban napi két-háromszáz turista tartott életben, most arra a kettő-háromra zúdul rá, aki aznap arra téved.

A helyi Lukács

Etiópia minden szempontból egyik legegzotikusabb (értsd: legnehezebben megközelíthető, legforróbb, legszínesebb) helye a Danakil sivatag, azon belül is Dallol vulkáni formációi és sóhegyei. Az eritreai határvidéken található geológiai képződmények annak ellenére voltak a legnépszerűbb túrák célpontjai, hogy a világ legforróbb pontján találhatók, és néhány évente ismeretlen fegyveresek jobbára törzsi konfliktusok részeként lemészároltak egy-egy turistacsoportot. Sajnos köztük magyar geológusok is akadtak úgy tíz évvel ezelőtt, a tettesek nyilván azóta sincsenek meg. A forróság, a járvány és a biztonsági helyzet miatt elhagyatott a táj, továbbá a Tigrayben zajló népirtás miatt eleinte nem tűnt túl vonzó célpontnak a Danakil sivatag felkeresése. De miután képeimmel nyomot hagytam a közösségi platformokon, szemfülesebb helyi túraszervező cégek kerestek meg, hogy szívesen leszerveznek egy utat Dallolba. Mekeléből, a megszállt Tigray fővárosából indulva, amely jelenleg az etióp hadsereg kezén van – emiatt biztonságos.

Mekele Etiópia második legnagyobb városa, és az ország többi városához mérten teljesen kihalt. Az egyetemek zárva, az utcákon pedig alig láthatóan jelen lévő, de azért egy kicsit mindenhonnan látszó katonák álldogálnak az árnyékban. Sem útközben a kocsiban, sem a kávézókban nem beszél senki. Régóta nincsenek hírek, mindenki csak arról tud, amit látott vagy hallott valakitől. A segélyszervezetek autói a szokásos felmatricázáson túl zászlókkal is föl vannak szerelve, utalva arra, hogy teljes biztonságról beszélni egyelőre indokolatlan számukra.

Apró falu a Simien hegységben

Mivel Mekelét nem is olyan régen még bombázták is az etióp kormányerők, majd a bevonuló csapatok gondosan eltávolítottak minden újságírót és nyilatkozót, lekapcsolták az internetet és a bankokat, aztán végigerőszakolták és megfenyegették a sebesülteket ellátó orvosokat és kórházakat, furcsának tűnt, hogy sima polgári járattal be lehet repülni Addiszból a hét bármely napján. De a turista szent állat, ha nem ír újságot, nem véd jogot és nem fényképez összevissza, nincs sok kockázat beengedni az erősen ellenőrzött városba arra a fél órára, amíg elhagyja azt a néhány kilométerre lévő Afar tartomány határa felé.

AK koma az afar törzsből

Az országban utazva feltűnt, hogy a természetbe kerülve valahogy mindig akad egy fegyveres, akire, hogy, hogy nem, szükség van a túrához. Ezek az emberek leginkább helybeli öregurak agyonhasznált AK-val a vállukon, és egyetlen szerepük az erődemonstrálás. Nem mintha a levegőben lenne egy bármelyik pillanatban kitörő fegyveres konfliktus. Viszont a falvak szegényebb és elkeseredettebb emberei között gyakran akad vállalkozó kedvű, aki közelebbről is megtekintené az idegeneket. A vállra vetett Kalasnyikov kicsit olyan, mint odahaza az érettségi: ha van, senki sem kíváncsi rá, de ha nincs, abból baj lehet. Ez tehát az a hétköznapi munkaeszköz, amit sose használnak, de ha nincs, senki sem vesz komolyan. Az egyetlen feltétel, hogy legyen, a többi nem számít.

Curiosity Mars panoráma

Hogy a járvány miatt kiürült Etiópiában mennyire számon tartják az országba beeső turistát, arra a legjobb a saját példám. Miután naponta föltöltöttem képeket különböző oldalakra, helyi cégek kezdték el követni a posztjaimat. Néhány, elsősorban túraszervező céggel leveleztem is praktikus információkat beszerezve. Végül megtalált egy helyi kutató, aki elküldött egy kérdőívet, megmérendő, hogy mennyire voltam elégedett a turisztikai szolgáltatásokkal és milyen javaslataim vannak a minőség javítására. A válaszaimat kielemezve küldött egy levelet, amelyben megköszönte a fáradozásom és elmesélte, hogy a gyerekcipőben járó helyi turizmusszervezést javítandó képzéseket indít helyi idegenvezetőknek. Ugyan a helyi szolgáltatások nem mindenhol sikerültek említésre méltónak, azért az országba látogatók személyes megkeresése mégiscsak azt jelenti, hogy valami fejlődés elindult.

Van programod ma estére? - Addisz

Az élet nemcsak móka és mulatság, ezért nem tudtam sok szórakoztatót (sőt, semmilyet) írni az elmúlt időszakról. Ha vicces nem is volt, érdekes és tanulságos mindenképpen. Egyrészt kipróbáltam a klasszikus nyaralást, másrészt voltam pár hetet Etiópiában. Az előbbiről kiderült, hogy fáraszt és idegesít, úgyhogy ha egy mód van rá, belátható időn belül nem megyek többet. A horvát tengerpart csúcspontja a családi életet leszámítva az volt, amikor egész nap nem kellett elhagyni a tengerparti kocsmát, illetve amikor befeküdtem az árnyékba fülemben duruzsoló black metállal, és egy percen belül elaludtam. Mindkét program kiválóan abszolválható a lakás 20 méteres körzetében is, de erről majd máskor. A tenger azért gyönyörű.

Etiópia viszont továbbra is képes mindenféle érzelmet kiváltani belőlem. Addisz például olyan hely, amit senkinek sem ajánlok, még rossz szívvel sem. Nem rossz éppenséggel, csak tök fölösleges ott lenni. Turisztikai értéke nulla, ha valaki mindenképpen ragaszkodik a klasszikus városnézéshez, két múzeum megtekintésével és egy óra random taxizással, meg mondjuk egy kellemes ebéddel 3-4 óra alatt nyugodt szívvel kipipálható.

Nekem viszont vagy másfél hetet kellett ott töltenem különböző munkák miatt, ennyi időre viszont nem opció az, hogy nem tetszik. Ilyenkor muszáj megtalálni azt, ami mégis jó benne. Nos, ha maradéktalanul nem is, de azért apró részsikereket sikerült elérni, és még nem is kóstoltam bele az expatok világába, ami nyilván rengeteg móka és kacagás, ha már egyszer ott kell élniük évekig.

Először is megismerkedtem a szállásom halljában berendezett kiállítás festőnőjével. Mivel két képe között nyílt a szobám ajtaja, és mindkét képen hatalmas punci volt látható, nem lehetett elkerülni a rendszeres beszélgetést. Először én hittem azt, hogy elmórickásodtam, és mindenben puncit látok, de aztán a képek alaposabb szemügyre vétele után kiderült, hogy mégsem. Amin nem punci volt, azon betét, és a vendégkönyv is úgy működött, hogy a kedves látogató tintapárnára tette az ujját, majd alaposan rányomta a vendégkönyvként is funkcionáló tisztasági betétre. A képek megtekintése, valamint a festőnővel való beszélgetések minden napból elvittek 5-20 percet, így máris volt egy visszatérő elem, amivel kiválóan elröppent a nap egy része. Mellesleg eszembe jutott a Maria Wassermann-nal, a mallorcai festőnővel közös marokkói kalandozásom. Maria kizárólag cici-punci vonalon mozog, ecsettel és kerámiákkal, ami elég szürreális dolog annak ismeretében, hogy az ember egy sivatagi erődből menekíti ki egy zsarnok arab karmaiból, és a bérelt Daewoo hátsó ülésén az első Black Sabbath hallgatása közben puncikról és Atlantiszról beszélget vele.

Az idő elverésének másik lehetséges módja a random stoppolás. Egyiptomból érkezett Arthur barátom, aki buszjegyet akart venni másnapra. Saccra elindultunk a buszpályaudvar felé, komótosan ballagva, majd egy kereszteződésnél bizonytalankodva megállt mellettünk egy terepjáró egy helyi arccal, hogy mit keresünk. Végül elvitt a pályaudvarra, de közben kiderült, hogy egy HIV fertőzötteket befogadó katolikus iskolának az igazgatója, aki ezzel a körrel el is vitt a város szélére, és megmutatta nekünk az iskolát – kétség nem fér hozzá, hogy egész Etiópia magasan legjobban felszerelt és legszebb épületébe vitt, ami még a magyarországi sulijaimra is köröket vert. Újabb délután egy újabb helyen, ahova sose jutottam volna el magamtól.

Jó móka továbbá a helyi couchsurferekkel, illetve facebookos ismerősök ismerőseivel való lógás. Így találkoztam Esset-tel, egy igen megnyerő külsejű és elég vicces leányzóval, aki a helyi lányok viselkedési mintáiban segített eligazodni. Ebből kiderült, hogy az „úgy” néző lányok pont azért néznek úgy, mint akik dugni akarnak, mert dugni akarnak. Ezt több ok miatt én nem próbáltam ki, de a szállásomon körbenézve a nyugatiak között elég hamar nyilvánvalóvá vált. A lényeg, hogy egy részük prosti, akik szegénységből, anyagi előnyök miatt, Európába nősülésből vagy valamiért szeret külföldi fazonokkal ágynak esni, de van egy csomó tehetősebb üzletasszony, érdeklődő, egzisztenciálisan független leány, akik hobbiból dugnak külföldiekkel. Akit most jól felcsigáztam, az gondoskodjon sok gumiról meg penicilinről. 

Érdekes módon az európai nők egy része is pontosan azt csinálja, amit hím kollégáik, nevezetesen megdugatják magukat. Úgy tűnik Addisz nagyszerű cserehely. Ide jön egy rakás, fajfenntartásban mérsékelten sikeres, mérsékelten jóképű európai (mondjuk pár daliás skót legény, néhány inkább érdekes, mint kifejezetten csúnya brit leánnyal), és találnak maguknak szép helyit. Ahogy a gyönyörű ében démonok is élvezik a fehér genitáliát, ugyanúgy a helyi srácoknak is legalább akkora presztízs (ha nem is öröm) alaposan elázott fehér lukakat tömködni. És a végén mindenki boldog, főleg ha nincs viszketés másnap.

Mivel Addisz vöröslámpás negyedében lakom, értelemszerűen az alja népe is itt koncentrálódik. Agresszív koldusok és nagyon hazudós kéregetők napközben is akadnak errefelé, de az este más. Ilyenkor pár sörtől bebasznak az utcán lézengő szarabb arcok, és tovább próbálkoznak, ezúttal már sokkal több önbizalommal. Így fordulhatott elő, hogy egyik éjjel a szállásom közelében megtalált egy eléggé ittas koma, aki minden nap a környéken bandázik, és akit minden nap lerázok. Kért pénzt sörre. Gyerekkoromból emlékszem, mennyire hálás voltam a potyasörökért, úgy gondoltam, ideje törleszteni a sorsnak. Mivel előzőleg voltam már tanulmányi kiránduláson a helyi intézményekben, a kezébe számoltam pontosan 11 birrt – kb. 150 forintot – amiből kijön egy ampulla. Ettől készen lett, elkezdett üvöltözni, hogy menjek a picsába az apróval, adjak egy százast. Mivel az kb. 1400 forint, ráadásul az itteni kereseti viszonyokhoz képest olyan, mintha egy otthoni koldus agresszíven követelne mondjuk nyolcezer forintot, elhessegettem a fazont. Az meg csak jött, megfogta a karom, megragadta a dzsekim, mire ellöktem. Itt avatkoztak be a helyi őrök meglehetősen erélytelenül, de jól fölmérve azt a helyzetet, milyen egyoldalú pusztítás lesz abból, amikor egy önjelölt sörhulla beleköt egy kétszer akkora, majdnem színjózan európaiba. Pár nappal később ugyanez a csávó belekötött egy kollégámba, megint részegen, vagyis hosszabb kiküldetés esetén kódolva van egy megleckéztetés. Összegezve a fentieket, Addisz elég sok mókát és kacagást tartogat azoknak a rejtői fazonoknak, akiket elsősorban a sör, a punci meg a bunyó szórakoztat leginkább.

Mindennek tetejébe megtalált egy díler is. Miután nem mutattam sok érdeklődést az iránt, hogy a rendőrség bejáratánál vegyek tőle több-kevesebb marihuánát, kitört belőle az őszinteség, és ez hagyta el a száját: „Az a helyzet, hogy díler vagyok. Abból élek, hogy füvet adok el. Ha te nem veszel füvet, nem lesz pénzem. Pénzre viszont mindenképpen szükségem van. Mi lenne, ha csak adnál pénzt, de én nem adnék füvet?” Ez akkora dealnek tűnt, hogy majdnem adtam neki 100 dollárt, de aztán mégsem:)

Ez az etióp rasztafari mozgalom a jamaikaiakkal egyébként valami totális félreértés. Amikor Szelasszié császár kitalálta az afrikaiak egyesítését, a gondolatnak sikerült megnyerni számos jamaikai elszármazottat. A mese szerint, amikor ellátogatott Jamaicába, amikor kiszállt a gépéből, elkezdett esni az eső, ami hosszan tartó szárazságnak vetett véget. Ez elég sokat használt a presztízsének. Mindenesetre valahogy meggyőzött 2-3 ezer lúzert, hogy az nagyon jó lesz nekik, ha a karibi szigetről az akkor még ugyan nem landlocked, ám sokkal kevésbé laza Etiópiába költöznek a nagy unity reményében. Ők Sheshamane város környékén kaptak földeket, de elég gyorsan rájöttek, hogy távol a tengertől, dög meleg szavannán élni egy kommunistává váló uralom alatt nem annyira fain, mint napestig pöfékelni odahaza inda beach yo bro. A lényeg, hogy a többség hazament. Ma ez a raszta főváros, mintegy 80 jamaikai családdal, és semmi látnivalóval. Ennek következtében Addisz összes drogdílerének itt él a családja, és itt vannak földjeik, amin természetesen valamiért megterem a kender is.

Nos, így ahogy visszaolvasom a fentieket, mégsem igaz az az állítás, hogy Addiszt nem ajánlom senkinek. Elég szórakoztató annak, akit ez szórakoztat.

crisis in the Horn of Africa

Az elmúlt hetekben nem sok billentyűt láttam, ezért kimaradt pár bejegyzés. Közben megjártam Etiópiát a szomáliai határvidéken és Addiszban, Iránt, most meg Örményországban vagyok. A nagy kalandozások közepette viszont csak most esett le, hogy még sosem léptem át az egyenlítőt, de ezen egyelőre könnyen túlteszem magam. Az itt előforduló ismétlésekért elnézést, nem volt időm szerkesztgetni:(

Afrika szarva

A 2011-es év súlyos csapást tartogatott Afrika szarva országainak. Egymás után a második esős évszak maradt ki a térségben, mely Szomália, Etiópia, Eritrea és Kenya hatalmas területeit érintve, több mint 12 millió ember életét sodort ismét éhínségbe.

Közben úgy esett, hogy megvan az esély rá, hogy komoly ember legyek végre, rendes munkahellyel. Ami viszont azt is jelenti, hogy a hivatalos utazásaim miatt nem írhatok le akármit… Így aztán bármennyire is kemény sztorikba futottam bele Etiópiában, egy kozmetikázott verziót tudok csak közölni. Kihagyva ezzel olyan részleteket, amiket nagyon jó lenne évek múlva karosszékből visszaolvasni. Ettől persze nem lesz unalmas a blog, hiszen az egyéb kóborlásokat továbbra is közzéteszem.

Néhány napra rá, hogy kiderült, Etiópiába kell mennem, máris Addisz Abebában találtam magam. Guinea, Szudán, és egyéb kétes afrikai országok körbejárása után nem volt túl sok illúzióm, mit fogok találni Afrika szarván. Addisz elsőre sokkolt: meglepően fejlett (senki ne ragadtassa magát komoly elvárásokra), tele fehértetős kék zsigulikkal, emeletes épületekkel (ezt megtanultam értékelni, különösen néhány afrikai határváros után, mint az ezen a képen lévő Dolo Odo), templomokkal, mecsetekkel, és rengeteg koldussal.

A szárazság, az éhezés és az erőszak miatt százezres tömegek indultak meg Kenya és Etiópia határai felé, jelentős kihívás elé állítva a helyi kormányokat, az ENSZ-et és a nemzetközi szervezeteket. Etiópia legnagyobb menekülttáborában, a több táborból álló Dolo Odo-ban, több mint százezer menekült zsúfolódott össze, és folyamatosan érkeznek újabb menekülők. A szárazság Etiópia déli részét is sújtja, az ott élők viszont nem hagyták el a lakóhelyüket, legfeljebb azok keltek útra, akik az állataiknak keresnek olyan földet, amin maradt még némi növényzet és víz.

Az 1991 óta tartó szomáliai polgárháború súlyosbítja a helyzetet, mivel az ország központi részét, köztük Mogadishut is uraló Al-Sabab iszlamista milícia megtiltotta a nemzetközi szervezetek beavatkozását. Ennek hatására tömegek indultak el a szomszédos országok, elsősorban Kenya és Etiópia menekülttáborai felé. Etiópiában Dollo Odo, a szomáliai határon lévő tranzitváros környékén találhatók ezek a táborok, amelyekben több mint százezer menekültet látnak el jelenleg. A szárazság nemcsak a szomáliai menekülteket, hanem Etiópia lakosságát is súlyosan érinti, összesen 4,6 millió embert. Ők a falvaikban maradtak, és elosztó központokból próbálnak meg gondoskodni róluk a segélyszervezetek és a kormányzat.

Egyheti ügyintézés után a szomáliai határon lévő Dolo Odo nevű város felé vettem az irányt. A táv nagyjából 8-900 kilométer, ebből legalább 600 földúton. Nem voltam optimista, de a három napos reggeltől estig tartó zötykölődés engem is felkészületlenül ért. Az etióp táj határozottan meglepett. A déli országrészen két éve nem esett az eső, de ahhoz, hogy odaérjünk, át kellett kelni a hegyeken. Jobbra, balra, négyezres csúcsok, és olyan eső, hogy a sárban elakadtak a dél felé tartó kamionok, amelyek a segélyszállítmányt vitték a szomáliai határon lévő menekülttáborokba.

Addisz Abebában nehéz volt elképzelni a Dél-Etiópiát sújtó, évtizedek óta nem látott szárazságot. A város nedves, hideg levegője, a mindennapos eső és a napsütés hiánya éles kontrasztban állt a délre lévő forrósággal. Dollo Olo felé közeledve átvágtunk a hegyeken, ahol esőben és sárban elakadt segélyszállítmányok küzdötték magukat előre. A sofőrök beszámolója szerint időjárástól függően 5-10 napjukba kerül lejutni a szomáliai határra, ami elég szép teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy 5-600 kilométert kell „csak” megtenniük. Nekünk az Addisz Abeba és Dolo közti 800 kilométert 3 nap alatt sikerült teljesíteni, elvileg jól felszerelt terepjáróval, de 11 defekttel. Illetve 13-mal, mert a tetőre felszerelt pótkerék leeresztett útközben, úgyhogy az plusz kettőnek számít. Kezdett az egész szitu a guineaihoz hasonlítani, ahol szintén három napba telt 400 kilométer megtétele. Igaz, ott helyi taxikkal. Két defekt bizonyult végzetesnek, amikor egymás után mindkét pótkerék megadta magát. Ilyenkor a sofőrünk a két kerékkel felkapaszkodott egy arra járó teherautóra, és elment a legközelebbi városba, ami számunkra néhány órás útszéli álldogálást jelentett. Egyszer a sivatagban a szomáliai határon, egyszer meg Addisztól 160 kilométerre. Közben megállt pár ENSZ-es kocsi, hogy segítsenek, de mivel nem tudtunk szólni a sofőrnek, nagyvonalúan visszautasítottuk az ajánlatot. Mire besötétedett, persze már jól jött a fuvar, ami szintén kapott két defektet:)

Ahogy elhagytuk a hegyeket, azonnal szembetűnt a szárazság. Egyik helyen még a tócsákat kerülgettük, pár kilométerrel arrébb már kiszáradt kukoricás mellett állami élelmiszerosztásba futottunk. Ettől kezdve semmi mást nem lát a szem 300 kilométeren keresztül, mint reménytelenül száraz bozótost, benne csontsovány tevékkel, amint az elszáradt ágakat rágcsálják, meg kiszáradt folyómedreket. Autóval előzni életveszély, az elhaladó járművek olyan port vernek föl, hogy még megközelíteni is veszélyes őket az átláthatatlan porfelhőben.

Dollo Odoban aztán teljes lett az apokaliptikus hangulat. Emeletes épületet két napja nem láttunk, itt sincs. A város három „hotelje” közül kettő tele, a harmadik meg olyan, hogy a túléléshez talán elég, de pihenni, dolgozni egyáltalán nem alkalmas. Civilizált ember, ha könyvben látná, továbblapozna egyből. A „szobák” dróthálóval vannak elválasztva egymástól, áram nincs, a fürdés szóba sem került. Végül bekéredzkedtünk az Oxfam bázisára, ahol szabad ég alatt, de emberi körülmények között tudtunk felkészülni a következő napra.

A Dollo Odo néven ismert menekülttábor valójában hatalmas területen elterülő, egymástól távol eső táborok összességét takarja. A város szélén található a regisztrációs tábor. Ide érkeznek be a menekültek, akik meleg ételt és orvosi ellátást kapnak. A regisztráció során felveszik a menekült nevét, születési dátumát, a helyet, ahonnan érkezett, és a családtagjai számát. A regisztrációs táborban egy napot töltenek, utána átkerülnek az öt kilométerre lévő átmeneti táborba, ahol jelenleg körülbelül 25 ezren várják, hogy bejussanak valamelyik menekülttáborba, amelyek a határvárostól 20-70 kilométerre találhatók. A körülmények nyomorúságosak: kevés a sátor, bozótból, ágakból eszkábált alkalmatosságokban húzzák meg magukat a családok.

A Szomáliából érkező menekültek ellátása csak egy része a problémának, rajtuk kívül ugyanis több mint 4 és fél millió etiópiait fenyeget az éhezés veszélye. Őket a szigorú szabályok miatt nem engedik be a táborokba. Számukra az egyetlen megoldást az élelmiszerosztó központokban kapott minimális havi élelmiszer fejadag jelenti, ami 15 kilogramm lisztet, másfél kiló babot, ugyanennyi magas proteintartalmú táplálék kiegészítőt és fél liter olajat tartalmaz – egy hónapra. A helyzet belátható időn belül nem fog megoldódni, az tuti…

Az iráni kalandokat pár héten belül közlöm, a kaukázusiakkal egyetemben.

Végül megemlíteném, hogy a danielfromhungary bejutott a goldenblog három legjobb blogja közé, hála annak, aki benevezett, meg mindenkinek, aki olvasta, meg azért nekem is egy kicsit, hogy a sok kóborlás és a grafománia szerencsésen egymásra talált személyemben.