Síszemüveggel és banánnal keresztül a Szaharán

Úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt Marokkóban csavarogtam, amikor elhatároztam, megnézem a világ egyik leghosszabb vasúti szerelvényét Mauritániában. A program persze nem maga a megtekintés lett volna, hanem felülni rá és végigdöcögni a Szahara pár száz kilométerén a Zouerate körüli vasbányákhoz, valamint az arrafelé elszórt sivatagi városok végiglátogatása. Buszra is ültem és két nap alatt eljutottam Nyugat-Szaharába, Dakhlába, ahonnan egy reggeli taxival mentem volna a határra. Hajnalban már a kocsiban ültem, amikor a sofőr megkérdezte, van-e vízumom. Mivel akkoriban a határon állították ki, természetesen nem volt az útlevelemben ilyesmi. „Kár, mert a múlt héten a korrupció miatt eltörölték a határon történő vízumkiadást” – józanított ki a koma, így vissza kellett volna mennem Rabatba, és újra próbálkozni. Mindez összesen négy nap buszozást jelentett volna, plusz amíg megkapom a vízumot, úgyhogy gyorsan elengedtem a sztorit és inkább keresztülstoppoltam az Atlaszon és mindenféle kalandokba bonyolódtam helyette.

Azóta persze alaposan utána olvastam mindennek, de mivel folyamatosan mentem valahova, valahogy nem került elő újra ez a történet. Néha azért eszembe jutott, ha lenne bakancslistám, ez valahol az elején lenne, de nem foglalkoztam vele túl sokat. Végül aztán derült égből jött az ötlet és szó szerint egyik hétről a másikra Mauritániában találtam magam. A vonatozás ezúttal nem szerepelt a tervek között, de ahogy fizikailag egyre jobban közeledett a helyszín és az időpont, nem volt már lehetőség félreugrani előle. Illetve lett volna, de ha már eddig elfárad az ember, akkor minek.

Az egész megint a legmagasabb csúcs megmászásával kezdődött, csakúgy, mint a tavalyi túra Darfúrban  , meg előtte Irakban. 

A Kediet ej Jill a maga 915 méteres magasságával nem nagy kihívás, azonban a megközelítése, sőt, megtalálása, a vele járó papírmunka mégis kihívássá tudja tenni az ilyesmit. És mivel gyakorlatilag a hegy lábától nem messze indul a vonat, adja magát, hogy felüljön rá az ember. Egyébként is Mauritániában a vasércszállító vonattal utazni olyan, mint Bangkokban tuktukozni: ha nem csinálod, ott se voltál. Persze kis túlzással, de azért elég sokan kipróbálják éves szinten. Az egész teljesen legális és tök ingyen van, a kockázat benne a megfázás és a rendkívül mocskosnak levés tengelyen mozog, ami egy ekkora vagányságért cserébe nem nagy ár. A bénábbak persze leeshetnek és meghalhatnak, de az elhanyagolható részhalmaz.

A vonatozásra „komoly” iparág épült a helyi túravezetők között, ugyanis megfelelő felkészülés nélkül elég kényelmetlen a kaland. A legfontosabb eszköz a síszemüveg, ami pormentesen védi a szemet és környékét – na, ilyenem például pont nem volt, de egy napszemüveg is jobb a semminél. Nem baj, ha van nálad egy nagy takaró, pléd, szőnyeg vagy bármi, amire le lehet ülni, amin lehet aludni, és amit utána ki lehet mosni, illetve ki lehet dobni. Szükséged lesz pár nejlonzacskóra a hátizsáknak, egy kisebb meg a telefonnak, fényképezőgépnek, a por ugyanis mindenen átmegy. Éjjel időnként leesik a hőmérséklet nem sokkal fagypont fölé, így meleg ruha sem baj, ha van nálad. Kell azon kívül helyi turbán, ami véd a naptól, a széltől és a portól nyaktól fölfele, valamint csomó víz meg banán. Ez utóbbi rendkívül praktikus, ugyanis a vasércporos kézzel bármihez hozzáérsz, mocskos lesz, a banánt viszont kiválóan meg lehet hámozni. Pisilni, kakilni a sarkokba lehet, majd nem nézünk oda, a száz tonna vasércet ennyivel úgysem tudod tönkre tenni. Ezeket a cuccokat nem muszáj magaddal cipelni egész Afrikán keresztül, a helyi komák tudnak segíteni a beszerzésben, főleg, ami a síszemüveget illeti. A mi döntésünk ehhez képest teljesen spontán volt a vonat indulása előtt kábé egy órával, a helyiek közreműködése kellett, hogy legalább egy szőnyegünk meg egy karton vizünk legyen. Így sikerült indulás előtt egyetlen perccel utolérni a vonatot és fölkapaszkodni az egyik halom tetejére.  

Felszállók Choumban az éjszakai zötykölődésre az óceán felé. 

A vasércvonat egyébként nem valami újabb hipszter dolog, már a 60-as évek óta közlekedik, és azóta használják is a helyiek. Mélyen a Szaharában, Zouerat mellett működik Mauritánia legnagyobb vasércbányája, amely az ország bevételének úgy negyven százalékát adja. A környéken akad néhány város, Atar, ami a Dakar egyik állomása volt egykor, vagy Chinguetti, az iszlám hetedik legszentebb városa, az egykor dúsgazdag Mali birodalmat és a Mediterráneumot összekötő karavánút egyik legfontosabb állomása. Innen azonban nem vezet már út a tengerpartra, csak a vonat. Ötszáz kilométeren nyílegyenesen zötyög a nyugat-szaharai határ mentén Nouadhibou kikötője felé, ahol hajóra rakodják az ércet a világ minden tája, elsősorban Kína és Franciaország felé. Autóval ez kétnapos kerülő a főváros érintésével, vonattal mindössze egy éjszaka. Az egyetlen logikus közlekedési mód tömegek számára több mint fél évszázada. 

A soha el nem készült francia alagút

A teljes vonal 700 kilométer, naponta három járat indul, de ebből csak az egyik áll meg útközben, emiatt a legtöbben ezt használják. Menetrendje nincs, tágabb értelemben dél és este 8 között indul, konkrétabban délután egy és kettő között általában. Menetideje sincs, de 18-20 óra között szokott sikerülni a beérkezés. A szerelvény 2 – 2.5 kilométer hosszú, nagyjából kétszáz kocsival, mindegyikben 80-90 tonna vasérccel. A végén van néhány tartálykocsi, meg pár sima plató, amilyenen Freddie Mercury énekelte, hogy if I could only reach you/If I could make you smile/If I could only reach you/That would really be a breakthru. Ha profin be akarod  gyakorolni a Breakthru-t, az út alatt körülbelül háromszázszor tudod végigtolni refrénestül és gitárszólóstul, igaz, a 35 kilométer per órás átlagsebesség nem annyira metál, mint a száguldás a Queen klipben. Cserébe a kétszázszor kilencven tonna vasérc előtted szó szerint nagyon hevi metál.

Ha valaki nagyon gyűjti az országokat, a vonat pár kilométeren áthalad Nyugat-Szaharán is Choum előtt, mielőtt ráfordul a tengerparti szakasz utolsó majd’ ötszáz kilométerére. Itt egyébként épült egy Nyugat-Szaharát elkerülő alagút is, illetve csak egy két kilométeres luk a hegyben, mert a másik oldalt nem érték el sosem. A szokásos európai hülyeség… A spanyol fennhatóság alatt lévő Nyugat-Szaharán való áthaladáshoz a spanyolok és a vasutat építtető franciák nem tudtak megegyezni, így a francia mérnökök a jelenlegi nyomvonallal párhuzamosan, kizárólag (akkor még) francia területen alagutat kezdtek fúrni a tömör gránitba, hogy aztán nem sokkal később a spanyol kivonulás után az egész terület mauritán fennhatóság alá kerüljön.

Praktikusan nézve a vonatozás turisztikai értékét elég mindössze egy kisebb, nem egészen kétszáz kilométeres szakaszt lenyomni Fderik település és Choum között az óceán irányába. Ez úgy 4-5 órás program, nagyjából délután kettőtől naplementéig. Naplemente után értelemszerűen nem látsz semmit, és napfelkeltére már Nouadhibou közelében vagy, vagyis egy kurvahideg, poros és vaksötét és mocskos éjszakád lesz. Mindezt akkor éri meg letolni, ha amúgy is Nouadhibou a cél, vagy ha perfekcionista vagy. Nekünk Chinguetti volt az esti programunk, úgyhogy naplementekor lemásztunk a vashegyről és visszamentünk a Szaharába. Az óceán felől a sivatagba menni azért nem érdemes, mert a vagonok üresek, egy nagyon mocskos vasládában töltöd az egész napot, és ha ki akarsz látni, nagyon kell kapaszkodni a kocsi peremén, különben leesel, mert eléggé rángat időnként.

Ahogy olvastam a neten a sztorikat, sok embernek ez élete kalandja. Nekem így negyven fölött és ilyen életmód mellett egynek megteszi. Egy elég jónak. Valójában kurvajó volt, maximálisan megérte kipróbálni, mennék újra (mondjuk nem idén, meg nem nyáron). De azért helyén kezelve a dolgot ez mégiscsak egy turistaprogram, amit mindenki behúz, aki valamiért Mauritániában köt ki.  

x

A Birodalom romjain: zakatolás Mianmarban

A vonatozós történetek valahogy mindig szórakoztatók – legalábbis addig, amíg az ember nem MÁV-val jár dolgozni naponta. Az utóbbi évtizedben túlestem 30-40 órás indiai és pakisztáni önsanyargatásokon, bejártam a volt Jugoszlávia legtöbb kötött pályáját, suhantam óránként 200+ kilométerrel Japánban, de ez a mianmari vasutazás tudott újat mutatni.

Elég sok egykori gyarmatról el lehetett mondani egészen az utóbbi egy-két évtizedig, hogy ami fejlett és működőképes volt ott, azt az egykori gyarmattartónak köszönhetik. Hogy ez mennyire igazságtalan tétel, arról természetesen lehet vitatkozni (teljesen nyilvánvaló, hogy kisebb kontinensnyi népeknek tették pokollá az életét a hozzájuk képest parányi európai nemzetek, például a britek oszd meg és uralkodj politikája India és Pakisztán kialakulásával kapcsolatban – erről könyvtárakat lehetne teleírni). De az kétségtelen, hogy rengeteg olyan ország van, ahol az egyszeri fakingturiszt pontosan ugyanazt az infrastruktúrát használja, mint 60-80-100 évvel ezelőtt a britek vagy a franciák – Mianmar esetében például a britek.

A történet egy Nyaungshwe nevű földi paradicsomban kezdődött. A földi paradicsom olyan helyet jelöl természetesen, ahol mindenki szívesen tartózkodna – és tartózkodik is, ennek megfelelően hordákban járnak a backpackerek éjszakai szállást keresve (sem találva). Csúcsszezon van, a tavaly előtti 300 ezer turistából idénre egymillió lett, amit az infrastruktúra nem meglepő módon képtelen volt követni. Tehát hordákban grasszálnak a turisztok a városban, végül 10 eurós donáció fejében valamennyien a buddhista kolostorokban találnak maguknak szállást. A város mellett csodálatos tó, körülötte falvak, lehet bringázni, motorcsónakozni, túrázni, meg ami kell. Az Inle tó Mianmar egyik kötelező programpontja, ezért a legtöbb közlekedési eszköz zsúfolt, a közeli városkából a „fővonalra” csatlakozó vonatot leszámítva, ami egy Thazi nevű helyre megy, ahol át lehet szállni Yangon felé délre, vagy Mandalay felé északra.

Mivel a neten azt írták, hogy a 150 kilométeres út 10 órát vesz igénybe, nem is volt kérdés, hogy ki kell próbálni. Szándékunkban megerősített a szerény költségvetésünk, valamint hogy a vonat maradt az egyetlen közlekedési eszköz, amit még nem próbáltunk az utóbbi két hétben. De a 15 kilométeres óránkénti haladás győzött meg leginkább, meg hogy mindenki azt írta a neten, hogy élete legszebb vonatútja ez volt.

A következő hajnal már a vasútállomáson talált, ahol nagyon gyorsan kiderült, hogy jegyet kizárólag dollárért árulnak. Ez csak azért volt probléma, mert az összes pénzünket helyi valutába fektettük előző nap, bank pedig nem volt olyan közelségben, hogy váltással együtt elérjük az aznapi vonatot. Szerencsére találkoztunk egy holland-amerikai párral, akik előző napi árfolyamon visszaváltották nekünk a pénzt, és még pluszban is 35 dollárt – ennek még lesz jelentősége. Maradt 5 eurónk helyi kyat-ban („csat”-nak ejtik valamiért), és erősen reméltük, hogy igazak azok a hírek, melyek szerint a mianmari történelem első nemzetközi pénzügyi tranzakciója két héttel korábban történt egy Mastercardos ATM-en keresztül. A holland csaj mesélte amúgy, hogy hallott egy sztorit a vonatról, miszerint annyira ráz és zötyög, hogy az egyik kaptatón egyszerűen lecsatlakozott az utolsó kocsi, és visszagurult a lejtő aljára. De a mozdony megállt és visszament érte. Izgatottabban vártam ezt az utat, mint gyerekként a kisvakondos meséket.

Bő évtizednyi utazgatás után is nehéz megszokni, hogy a fehér ember státusza akkor is magasabb a helyiekénél, ha lehányt pizsamanadrágban, ápolatlan borostásan, két dollárral a zsebében dohányzik a nemdohányzó tábla alatt. Mi ennél lényegesen jobban néztünk ki, meg is jelent egyből az állomásfőnök, hogy ő majd elintézi a jegyünket, ne legyen vele gondunk, addig üljünk le az irodájában a befalazott kandalló mellé (vajon a britek fáztak, hogy ilyeneket építettek?). Közben egy csapat katona bámult, és amikor azt hitték, nem látom őket, titokban mellém osontak, hogy a többiekkel röhöghessenek, mennyivel magasabb vagyok náluk. Beszálltam a játékba, az egyiket a székre állíttattam magam mellett, ezzel teljes volt a siker, mert így mégiscsak ő volt a magasabb. Aztán ugrásból megérintettem a plafont, ezzel egyből kilőttem a játék legmagasabb szintjét és véget ért a móka. Később még volt peronon focizás, ami a napi két vonat mellett (ami ugye nem tud 20-nál gyorsabban menni) nem túl nagy kockázat.

Ahogy elnéztem a síneket, nem voltam biztos benne, hogy ezek nem találkoznak a végtelenben, vagy inkább a közelben, a látóhatár felé valahol.

Végül bedöccent a vonat. A britek építették, és ők is takarították utoljára. A kondás legszennyesebb inge a Burj Dubai bársonytapétája ehhez képest.

Nem, nem igazából koszos. Az olyan, mintha tiszta lett volna, de már nem az. Ez maga a kosz. Koszból van. Eredeti színe semminek nincs. Mivel úgy látom, tisztán ezt a tripet sem lehet megúszni, egyszerűbb fejest ugrani bele és leszarni a körülményeket. Így viszont egyből jobb minden. Egyrészt rengeteg hely van, az egész kocsiban talán öten vagyunk. Az egymással szemben lévő ülések között legalább másfél méteres hely, kinyújtott lábbal sem érem el a szemben lévő széket. Az ablakon nincs üveg, amit imádok, mert így hűt a menetszélnek csúfolt szellőcske, és bármennyire ki tudok hajolni fényképezni meg bejövőzni. Hogy a tisztaság másik dimenziója se szenvedjen csorbát, azonnal ráreccsentek egy kétdekás viszkire, hogy jobban teljen az idő. A viszki jó, legalábbis a Jonny Walker féléknél nem rosszabb, és olcsóbb, mint a sör. Túl sokat inni amúgy sem akarok, mert ha van olyan sarka a vonatnak, amit semmiképpen sem akarok látni, akkor az pont a vécé.

Ahogy kanyargunk a hegyek között, megértem miért tetszett eddig mindenkinek ez a zötykölődés. A táj ugyanis mély nyomot hagy bennem, és nem csak az ittasodás miatt. A szerelvény közben olyanokat ráz, hogy néha attól félek, felborulunk. Időnként olyan hullámvasútra futunk, hogy nem éppen könnyű testem elemelkedik az üléstől, és megállás nélkül röhögünk.

Délutánra szép magasra fölkapaszkodunk, egy kis faluban megtelik a kocsi iskolásokkal, akik minden nap ezzel nyomják az oda-vissza utat. Kicsit irigykedem, de azért olyan nagyon nem, mert én az iskola mellett laktam, így ha ráérősen mentem be, akkor sem tartott tovább két percnél a lakásajtó és a tanterem közti út. Kicsit elszoktam a folyamatos óbégatástól és az alagutak sötétjében való sikongatástól, de azért nagy fless volt ez az életkép. Amikor kellő magasságba értünk, megkezdődött az ereszkedés a meredek hegyoldalon. Talán Equadorban van hasonló (vagy máshol is biztosan, de csak onnan hallottam ilyesmiről), hogy a lépcsőzetes lejutást úgy oldották meg, hogy a pálya egy részére beraktak egy váltót, és a következő etapban a mozdony letolja a szerelvényt a következő lépcsőig, ahol ismét húzni kezd – mindezt egészen a völgy aljáig. Közben párszor Bosznia jut eszembe: hatalmas karszthegyek sziklái alatt zötyögünk, és ha lenne üveg az ablakon, csont nélkül el is hinném, hogy a Balkánon vagyunk.

Estére elég rendesen sikerül beviszkizni, sőt aludni is, de egyszer csak megérkezünk Thaziba, ahol véget ért a száguldó luxus. Egy helyi fazon szerint ma már nincs több vonat Yangon felé, persze nem hisszük el, és egy óra múlva indul is a következő. Van itt second class, first class, upper class és sleeper. Szinten csak dollárral lehet fizetni… előszedjük a 35 dolcsinkat, és megnézzük, mire elég. First class, 17 dollár per jegy. Boldogan megvesszük, és szorongatom a visszakapott egydollárost. Akkor még nem is sejtjük, hogy a first class egyenlő second class plusz helyjeggyel. Vagyis ugyanaz a derékszögű kényelmetlen fapad, csak van számozott helyünk, ami biztosítja az ülve utazást.

Ez a vonat is mocskos, bár annyira nem, mint az előző, viszont sokkal büdösebb, a dohányzó szerzeteseknek hála. Így töltjük a szilveszter éjszakát, ahogy „L” alakban próbálunk meg aludni a nálam fél méterrel kisebb emberekre tervezett fapadon.  Az éjszaka szopás, a reggel is az. Mianmar nem kifejezetten agyonlakott, és a feliratok sem hasonlítanak az általam ismert ábécékre, úgyhogy saccolni is csak merjük, merre járunk. Mire Yangonba érünk, olyan szilveszterezésen vagyok túl, amin még soha. Ez az első, amire évek múlva is pontosan fogok emlékezni.

A demokrácia kitörésével egyidőben megpróbálja betenni a lábát a nemzetközi karvalytőke is. Egyelőre még Western Union sincs az országban, és a hírek szerint az első, nemzetközi tranzakcióra alkalmas ATM-et is csak két hete installálták. Vagyis ha két héttel korábban érkeztünk volna, most esélyünk sem lenne pénzhez jutni, és utolsó yangoni napjainkat azzal kéne tölteni, hogy kiszáradva gyalogolunk ki a reptérre. A térképen kinézett automata előtt pár utcával, a szállásunktól pár sarokra kiszúrunk egy zsír új, rendőrrel őriztetett pénznyerőt. Mély sóhajjal és keresztbe font ujjakkal dugom be a kártyám és emelek le vagy 100 eurónyi kyat-ot. Működik!

A nap többi része energiapótlással (értsd: masszív sörözés) és hasonló felelőtlenkedésekkel telik. Legközelebb, ha erre járok, egyrészt több időre jövök, másrészt meg mindig lesz nálam egy marék dollár. És soha, de soha nem ülök fel second classra. Sőt, firstre sem.

West Balkan Tour Again. And Again…

Albán Alpok

Megvert az Isten a MÁV-val meg a szerb vonatokkal. Alapvetően imádok vonatozni, lehet közben olvasni, aludni, na meg hatalmasakat piálni. De néha túl nagy az időveszteség. Eszterrel elhatároztuk, hogy szokásos éves nyaralásunk helyett egy kevésbé hosszú útra, kevésbé távoli, de legalább annyira szórakoztató helyre megyünk: Albániába.

Az eredeti terv ugyan Szlovénia volt, de néhány letöltött kép alapján elment tőle a kedvem. Ezeken ugyanis nem volt más, mint a gyönyörű tájban kiépített kempingek, német családok lakókocsijai, és hatalmas tömeg mindenfelé. Nyoma sincs embermentes természetnek. Így aztán eltoltuk beláthatatlan időre.

Tehát a vonatozás: a Budapest-Belgrád hihetetlen, emberi agy által befoghatatlan háromszázvalahány kilométerét (kocsival 4 óra) nem egészen 10 óra alatt sikerült abszolválni – igaz ebben volt némi késés, vagyis inkább kocogó tempóban haladás. Belgrádban már szólnom sem kell, a pályaudvar melletti éjjelnappali kocsmában azonnal hozzák a kávét és a prepecsenyica nevű helyi pálinkát. Mindezt megfejelte egy alig 10 órás éjszakai buszozás, és máris Podgoricában, Európa egyik látványra legsemmitmondóbb fővárosában kötöttünk ki, persze kicsit sem pilledten.

Eszter indulás előtti este montenegrói képekre vadászott a neten, és talált egy fantasztikus hegyes-folyós képet, amit némi nyomozás után Rijeka Crnojevica néven sikerült beazonosítani, a Shkodrai tó északi csücskében, ami szerencsére pont útba esett. Így hát némi gyaloglás, egy gyors stoppolás, majd megint egy adag gyaloglás után megérkeztünk erre a helyre, amit másfél napja képről ismertünk meg. Ez amolyan helyi Dunakanyar, a gazdag podgoricaiak járnak ide nyaralni meg pecázni. Maga a terület hatalmas, a falu viszont parányi. Talán ötven ház, ha van benne, amiből legfeljebb húsz lakott. A falu szélén lévő tisztáson sátrat vertünk, aztán volt patakban fürdés, kilátóhelyre elstoppolás (brazil házaspár vett föl…), végül egy helyi minimál étteremben kötöttünk ki, ahol 12 euróért cserébe kisütött nekünk két hatalmas, frissen fogott pisztrángot Costa, a hely tulaja. Stresszes élet, télen közgazdász Podgoricában, nyáron szakács és kocsmáros és halász Rijeka Crnojevicában…

Másnap reggelre már szinte mindent láttunk, így elindultunk fő célunk, az Albán Alpok, még pontosabban Theth irányába. A stoppolás remekül ment, egyperces várakozásokkal eljutottunk Bogáig, ameddig az aszfaltozott út tartott. A hegyvidéken kiválóan működik az utazás ezen módja, általában az első ember megáll. Vagy ha nem áll meg, akkor elnézést kér, és a hátsó ülésre/platóra mutat, ahol vagy 3-4 ember, vagy mosógép, vagy valami hasonló foglal némi helyet. Minket végül 3 albán fószer vett föl egy hűtőszekrénnyel meg néhány tálca tojással, de azért még pont befértünk. Bogánál aztán hatalmasat kajáltunk, gondolva az előttünk álló útra, majd elindultunk gyalog. Állítólag itt az egyik házban megszállt Nopcsa Ferenc is, de nem láttuk nyomát. Boga után egyszer csak fékezett egy kocsi – a rendszámát nem is figyeltünk – majd kiszállt belőle négy magyar srác. Tökre meglepődtek, hogy édeskettesben stoppolunk, eddig azt hitték, ők itt a leghardcoreabb arcok, pedig nem is. Végül figyelmeztettek, hogy csak óvatosan a patakvízzel, mert napok óta fosnak. Szépen elindultunk a Theth felé vezető hágóhoz, de még időben lestoppoltunk két elolaszosodott albán srácot, akik aztán házhoz vittek – hatalmas mázlink volt velük. Az elolaszosodott albán azt jelenti, hogy Olaszországban élő albán, aki már nem tudja milyen az a kemény csávó: a hágó magassága mamma mia, az út nehézsége is mamma mia, és közben ész nélkül mobiloznak a legdurvább szerpentinen. De azért rendesek voltak, mert ahogy elnéztük a terepet, biztosan nem jutottunk volna még félútig sem, ha gyalogolni kellett volna.

Theth völgyben már ment le a nap, az első háznál megálltunk, és kezdetét vette az európai értelemben értelmezhetetlen nyaralás. A ház, ami mellett sátrat vertünk, malom volt egykor, most meg amolyan félig családi lak, félig guesthouse, benne éppen egy csomó belga ornitológussal, akiknek senki sem mondta el korábban, hogy ez a rész nem erős madarakban. De a legjobb az ázsiai-afrikai utazások flesse volt: amikor megkérdeztük, hogy mennyi a szállás, mennyi a sör, mindenre csak azt válaszolták, hogy amennyit adunk érte. Így aztán kitaláltuk, hogy ha a szoba mondjuk 10 euró, akkor a sátorhely kettő. Ha az étteremben 5 euró volt egy hatalmas ebéd, akkor itt is annyi. Na meg a sör, a pálesz és a többi. Három nappal később kiszámoltuk, hogy akkor a három napi sátorhely, egy gigavacsora, pár sör, sok pálesz, a joghurt, a rántotta meg a fürdőszoba-vécé, na meg a dinnye olyan 30 euró lehet kettőnknek. Na, annyit nem akartak elfogadni, hogy az túl sok, és visszaadtak 1000 leket, így lett az egész cehünk úgy 22 euró.

Első nap a legtutibb útikönyvből, a Magashegyi túrák a Balkántól Perzsiáig című remekműből tájékozódva felmásztunk a Peja-hágóhoz, majd onnan egy kis katlanon meg egy tavon keresztül egy pásztorszálláshoz, amiről volt a könyvben fénykép. Ott aztán megmutattuk a pásztornak a képet, aki tökre örült neki, és emlékezett még az arcokra. Maga a túra elég sejtelmesre sikerült, sokszor felhőben, szemerkélő esőben, félelmetes, függőleges sziklák között. Még ide is sikerült építeni néhány bunkert... Igazán sok esély volt arra, hogy a gaz imperialista hódítók egy olyan helyről támadják meg a Thethi völgyet, ahonnan csak 1800 méter magas hágón át lehet átjutni, teljesen lakatlan környezetben. És aztán ha elfoglalták a pár tucat család által lakott völgyet, ismét nekivághattak egy 1750 méteren lévő hágónak, hogy eljussanak a többi hegyhez.

Másnapra Eszter rosszul lett, volt rókamóka meg egyebek, így csak egy lazább sétát vállaltunk be, ami így is eltartott vagy hat órát. A baj ott volt, hogy a szállásunk olyan 7-8 kilométerre volt a jelzett túrák kezdőpontjától, így ha nem stoppoltunk volna, minden nap 15 kilométer extra séta keretezte volna a napot. Megint sikerült platós teherautót leinteni, ezúttal egy láncfűrész volt hátul, úgyhogy fél szemmel azt kellett figyelni, hogy nem jött-e közelebb a rázkódástól:-) Szóval másnap megvolt Theth "City", meg a nagyobbik vízesés. Útközben találkoztunk azzal a francia történelem-földrajztanárával, aki egy 25 éves 500 köbcentis motorral vágott neki a Balkánnak, hogy kipihenje a középiskolát. Bogában együtt ebédeltünk, két nappal később újra találkoztunk Thethben, igaz,a motorját nem hozta, mert nem bírta a hágót. Estére azért sikerült elpilledni, és vacsi előtt kértem egy rántottát, hogy ne vesszek éhen, amíg elkészül a nagy zaba. Ez lett a vesztem. A rántotta elkészült, remekbe sikerült (sajttal egybesütve), de mellé kaptam egy mélytányér pacallevest "Tradicional" felkiáltással. Csak 3-4 kanállal kóstoltam bele, de már akkor tudtam, hogy végem. Kezdődött a színesen kiabálás, és még hajnalban is üvöltve hánytam ki a pohár vizet, amit fájdalomcsillapításként magamba toltam. Reggelre aztán valamivel agilisebb lettem, de nem bírtam bevállalni a tervezett nagy túrát a legmagasabb csúcsra, a Jezercére, így az lett a végső döntés, hogy induljunk neki a hágónak a Valbona-völgy és Bajram Curri felé.

Thethben még elidőztünk egy darabig, vártuk, hogy legyen friss kenyér (nem lett). De közben megszemléltük az ide járó társaságot. Volt egy tízfős cseh csapat, kizárólag hippikből. állt. Kicsit olyannak tűnik nekem ez az Albánia, meg főleg a hegyek, mint Afganisztán vagy Thaiföld vagy India lehetett a békés '70-es évek elején. Legalábbis a csapat olyan, azzal a különbséggel, hogy ide még annyira sem jönnek az európaiak, mert nem tudják, hogy mi van. (Albánia? Úristen, azok komcsik/gyilkosok/maffiózók/szervkereskedők/csempészek. Az utobbi három egy kicsit igaz helyenként és időnként, de akkor is: Jaj.) Aztán volt négy dzsippel nyolc litván, meg egy magányos német srác. Ennyi előnye feltétlenül van Szlovéniával szemben, hogy egy nap nem tudunk találkozni 3-4 társaságnál többel egy útvonalon, még a legforgalmasabb csúcsszezonban sem.

A mászás kicsit megviccelt, a térképek több száz méteres szintkülönbségeket jeleznek, de valójában csak egy van: olyan bő ezer métert kell felmászni, majd közel ugyanannyi leereszkedni. Közben azért leraboltunk egy komolyabb szamócamezőt. Semmi sík terep vagy hullámzás. Valbonában kitaláltuk a tutit, hogy füves vízparton fogunk sátrazni, de egy csepp víz sem volt a folyóban, nem úgy, mint másfél hónappal korábban. De mivel nem volt vizünk, választásunk sem maradt, csak az, hogy bármi áron találunk. Már erősen ment le a nap, amikor valahonnan vízcsobogást hallottam. A cuccokat ledobva megkerestem a susnyásban… Először csak egy kislányt láttam, meg egy tehenet, aztán előjött egy öregasszony is, aki megengedte, hogy ott sátrazzunk a patak mellett. De ahogy elkezdtünk sátrat állítani, meginvitáltak magukhoz, és a kertbe költöztünk. Mégiscsak védettebb. Aztán szép lassan előkerült az egész család is. A tiranai rendőr a tanárnő feleségével, meg a bajram curri rokonsággal. Sütöttek házi bureket, adtak sört, megtáncoltattak, még jó, hogy az eszméletlen hónaljszagot kimostuk a kristálytiszta, 10-12 fokos patakban.

Másnap reggel aztán a szokásos kör, Bajram Curriba stop, majd onnan szintén stop először Topojába, ahol a miniszterelnök, Salim Berisha született, és ennek megfelelően hibátlan aszfaltút van úgy 50 kilométeres sugarú körben. Aztán irány Koszovó, Prishtina, majd egy komoly esti sörözés Zolival és Jetmirrel. Deja Vu. Prishtina egyébként durván fejlődik, átlag fél év per vadi új lakótelep tempóban. Most, hogy közelednek az önkormányzati választások, hirtelen leaszfaltozták a belvárost, és EU-konform játszóterek ütötték föl a fejüket. A kedvenc pljeskovicásom megismert, végre. Másnap aztán jöttek a csúnya kibaszások…

A szerbeknek mocskosul fáj a szerb trianon, vagyis hogy Jugoszlávia felbomlása után a Nagy-Szerbia is darabjaira esett. Montenegró elég békésen leszavazta magát a nacionalista testről, Koszovónak ehhez a sarkára kellett állnia és kikáltania függetlenségét. A szerbek persze ennek egyáltalán nem örültek, és nem is ismerték el a független államot. Hogy kicsit kellemetlenkedjenek, úgy zárták le a szerb-koszovói határt, hogy csak azokat a kocsikat engedik át, akik Szerbiából léptek be. Legalábbis így hittem egy darabig. Tavaly nyáron aztán nyomtam egy olyan kört, hogy Koszovó-Albánia-Macedónia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Aztán volt egy Szerbia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Aztán idén volt egy Szerbia-Koszovó-Albánia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Most volt egy Szerbia-Montenegró-Albánia-Koszovó. És most nem engedtek ki. Koszovói pecsétünk egy darab nem volt…

A buszunkra már Prishtinában sem jutottunk föl, mert a szaros sofőrök saját zsebre dolgoznak, és mire Prishtinába ért a busz, már nem volt rajta hely. Mire reklamáltunk, már a busz el is húzott úgy, hogy 12 óra múlva jön a következő (nekünk meg 9 óra múlva van egy vonatunk Belgrádból…) Nagy nehezen visszaszereztük a jegy árát, és gyorsan eltaxiztunk a határra, hogy stoppal még elérjük az esti vonatot. És akkor nem engedtek ki a mocskos határőrök. Azt hiszem, az a policy, hogy ezzel a blokkolással hátha elveszik a kedvet Koszovó meglátogatásától, de én inkább Dél-Szerbiát mellőzöm legközelebb (is), és Koszovóban szórom el a jó eurót, ha már a szerbeknek nem kell. Végül visszastoppoltunk Prishtinába, lebuszoztunk Szkopjébe, onnan éjjel körben visszabusz Belgrádba, és alig 30 óra (és 700 km) folyamatos utazás után megint Budapesten rontjuk a levegőt. Huh, még elmesélni is hosszú…

fél lábon is kibírom

Országos világcsúcs Budapest-Teheránon

A szárazabb témákat megvetőknek leírom, hogyan kell kijönni Teheránba egy havi minimálbérből (a magyarból). Mivel nem vagyok MÁV törzsutas, sőt, évente átlagosan egyszer használom, azt is kizárólag nemzetközi gyorsvonaton és sosem sztrájk alatt, ezért aránylag elégedett voltam velük – MÁV zöldszámot fölhívom, pontos árat és időpontot mondanak gyors bemutatkozás után, stb. Na, ez most csak részben jött össze. De kezdem az elejéről.

Budapest-Teherán vonat-busz vonalon elég rutinosnak kezdek számítani, már kinéztem mindent a kettő közti tájból, lévén hatodszorra tettem meg ezt a valamivel kevesebb, mint 4000 kilométert. Na jó, egyszer csaltam, amikor az Isztambul-Teherán 40 órás buszozást három órás repülésre cseréltem, de akkor visszafelé nehezített pálya volt, mert különböző okok miatt sietve kellett elhagyni az országot, és csak pár perces győzködés és 30 dollár tudta rávenni arra a taxisnak látszó arcot, hogy éjszaka a sebességkorlátozással és a rendőrökkel dacolva 2 és negyed óra alatt 300 kilométert megtéve kimenekítsen az országból az iráni azerbajdzsánon keresztül. De ez egy másik sztori.

Egy átlagos Budapest-Teherán viszonylat a következőképpen néz(ett) ki (eddig): Budapest-Bukarest-Isztambul, majd onnan a lefaraghatatlanul 40 órás buszút. Bukarestet közben annyira megutáltam, hogy évek óta csak azért voltam hajlandó arra menni, mert ott él Ramiro, argentin karmester barátom, minden román női szív elrablója, Dél-Amerika legnagyszerűbb konduktora, akivel mindig jól esett megvitatni a „Keleti palyaudvar nem jo kebab” és a „szép magyar lyány, szép picsa” témákat két Sztravinszkij és egy Iron Maiden nóta között. Mivel most éppen Bolíviában koncertezik, minden okom megvolt arra, hogy elkerüljem a csodás népek palotájának otthont adó várost, Budapest távoli névrokonát.

A MÁV segített benne. Az új Budapest-Isztambul ugyanis Belgrádon és Szófián keresztül visz, állítólag remek csatlakozással, kevesebb idő alatt, ráadásul olcsóbban. A pénztáros fiú először besöpörte a 32.755 forintot az oda-vissza Isztambul jegyre, majd kiadott egy csak odát, ami életemben először valamilyen isteni sugallatra megnéztem, és gyorsan reklamáltam. A srác nagyot nézett már először is, amikor a ’sztambuli jegyet kértem. „Olyan nincs.” – kezdte a hülye választ, de túl sokat költöttem én már vonatjegyre életemben ahhoz, hogy ezt elhiggyem. Amikor megtudta, hogy képes és hajlandó is vagyok átszállásra, egyből „lett olyan”. Ez annyira megnyugtatott, hogy el is felejtettem megkérdezni, hol is kell átszállni, és mennyi időm lesz rá.

A MÁV zöld számához fordultam ismét, ahol magabiztosan megnyugtattak, hogy csak Szófiában kell, ott is lesz rá egy órám. Éjfél körül indultam a Kelóból, reggel hétkor már lökdösött a szerb kaller, hogy pattanjak le a vonatról, mert Belgrádban vagyok. Húdemérgeslettem. Leszálltam és másfél órát kávéztam egymagamban a szófiai vonatra várva. Szerbiát gyakorlatilag átaludtam, csak Nisben kezdtem aggódni, mert a MÁV szerint két óra múlva már Szófiából indult volna a járatom. Ennyit az egy órás átszállásról. A szerb-bolgár határon egy órát álltunk, épp hogy a padlót nem szedték föl a vámosok, annyira keresték azt a csempészett cigit. Amikor elindult a vonat, mégis előkerültek a kusturicás arcok másfél méteres csövekké szigszalagozott, körülbelül 50 karton Marlboróval, hogy kell-e egy karton 10 dolcsiért. Ekkor már elvileg öt perce úton volt a vonatom Isztambul felé, és rémített a tudtat, hogy egy napot Szófiában kell töltenem. Nem kellett, a nagyon udvarias bolgár kalauz megnyugtatott, hogy ez a vonat megy tovább Isztambulba, csak szálljak majd át az előző kocsiba.…

A török határon, a vicces nevű Kapikülében kezdődött a szokásos bohóckodás a török vízummal: vonatról cuccostul leszállni, egyik irodában vízumot venni, egy másik irodában lepecsételtetni, visszaszállni a vonatra, majd két óra ácsorgás után, már félálomból felvernek a török határőrök, hogy leellenőrizzék a pecsétet. Szerencsére ettől kezdve – életemben először – úgy átaludtam az ötórás törökországi zötykölődést, hogy a török kaller verte rám az ajtót, hogy szálljak már le, megérkeztünk. Apropó, valaki elárulhatná nekem, hogy miért a magyaroknak a legdrágább a török vízum a föld összes nemzete közül. A németeknek például ingyen van, de az amerikaiak is csak 20 dollárt fizetnek a magyaroktól lenyúlt 30 helyett. Pedig állítólag szeretnek minket. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a magyar diplomácia nagyon tökös érdekérvényesítői voltak a topon az utóbbi pár évtizedben.

Isztambul mindig nagy élmény. Tizedszer már egy kicsit kevésbé, sajnos. Százszor szidtam már, hogy mennyire megdrágult, most is azt teszem. Áraiban körülbelül Németországhoz hasonlít éppen, első vizitem óta nagyjából a négyszerese lett minden. 20 euró alatt nincs szállás, egy átlagos utcai szendvics (hogy ne bénázzunk a számolgatással, dollárban) 2,5 dollár (2001-ben fél dolcsi volt), egy doboz Marlboró 5 dollár, a doboz kokakóla 1. Egy liter benzin 3, drágább, mint Norvégiában, Dániában, nem is beszélve Németországról. És ennyi turistát még sosem láttam egy helyen egyszerre. Három órával később már a Teherán felé induló buszon ültem, miközben azt számolgattam, ha egy napot maradok, nem tudok majd hazarepülni, mert felélem mindenemet. Ja, a repjegy: a tavalyi 110 dolláros Isztambul-Teherán most 125, de nem voltam elég szemfüles, mert állítólag van 80-ért is, csak kitartóbban kellett volna keresgélnem. Ha ez igaz… A buszjegy viszont még mindig csak 30 USD, mind a 40 órára, mind a 2500 kilométerre. A perzsákban sosem csalódom. Az utazási irodás arc ugyanaz, mint akitől mindig vettem, és eljutottam arra a szintre, hogy amint beléptem az Asuman Tur irodájába, kicsit hunyorított a perzsa, majd fölállt, kezet fogott velem, és kérdés nélkül elkezdte írni a jegyemet. Nem hiába jártam ide annyit:-)

Így tehát a minimálbérről: Budapest-Isztambul oda-vissza 32.755, plusz 2x15 dollár helyjegy, plusz 2x30 dollár Isztambul-Teherán, oda-vissza, na mennyi is? 32.755 meg 90 USD, azaz 48.000 alatt van. A vízumokkal együtt még 30 USD és még 14.000 HUF, az 68 ezer, felfelé kerekítve:-)

Azért pár jó szó Isztambulról. Hogy, hogy nem, út közben volt időm olvasgatni, és végigrágtam magam Orhan Pamuk Isztambul című remekbe sikerült lírai visszaemlékezésén. Ő viszont nem volt rest, és összegyűjtött kis vicces híreket az utóbbi 150 év isztambuli lapjaiból. Itt a kedvencem: „Ha az utcán meglátnak egy gyönyörű nőt, se halálos undorral, se túlzott vágyakozással ne bámuljuk, ha pillantásuk egymásra téved, mosolyogjanak rá kedvesen és menjenek szépen tovább” (1974)

Ettől kezdve hazai pálya. Megint egyetlen turista voltam 42 perzsa között, de most kivételesen senki sem beszélt angolul vagy németül a csapatból, úgyhogy a zenehallgatásba menekültem. Előttem két édes törzsi bácsika-nénike párocska ült, a nemez és a füst isteni nomád illatával, amit annyira imádok. Dogubayazit felé, az iráni határtól nem messze megállt egy másik Isztambul-Teherán járat, amin felbukkant egy dán fickó. Megint kicsi a világ(falu), éppen az, akivel másfél nappal korábban Szófiában váltottam pár szót, amíg átszálltam egyik vagonból a másikba. Megbeszéltük, hogy amelyikünk előbb ér Teheránba, az megvárja a másikat. Ez főleg neki jó, mert most megy először Iránba, és így legalább nem kell az első köröket lefutnia egy tizenötmilliós városban szállást keresve, lehúzós taxisokkal küzdve. A határon a szokásos tömegjelenetek, de amikor az iráni határőrök kiszúrták, hogy száz ember és negyven mázsa csomag között féllábon állva nyomulok az egyetlen ajtó irányába, tömeget oszlattak, és átengedtek.

Reggel a teheráni Azadi terminálban tértem magamhoz – végre hazaértem. Megnéztem az órámat, és alig hittem a szememnek: a Budapest-Teherán 90 órás rekordom már a múlté, 78 óra alatt teljesítettem a távot. Ezt már nehéz lesz megdönteni. A taxisok sem piszkáltak annyira, mint eddig. Egy órát vártam a dán faszira, de csak nem jött, úgyhogy leléptem – gondoltam hátha sokkal előbb ért ide, és elunta magát. Megint vettem 5 forintos buszjegyet és elsuhantam a kedves azeriek által működtetett kis sikátorba eldugott törzshelyemre, ahonnan egy gyors fürdés után átmentem a szomszéd szállodába netezni és telefonálni párat. Aki ismer, tudja, hogy az első ember, akibe belefutottam, a dán fickó volt. Egy 15 milliós városban nem kis teljesítmény. Szófiából egyszerre indultunk különböző járművekkel, etapokkal és költséggel, és mindenféle egyeztetés nélkül egy órás különbséggel és 3000 kilométerrel arrébb megérkeztünk ugyanahhoz a másfél méteres pulthoz.

A dán Michael sem kispályás. Ugyanazt csinálta, amit én, csak ő Koppenhágából, 6 nap alatt. Amúgy Indiában vett riksákat ad bérbe és bakelitboltja van, úgyhogy ő sem túl stresszes. Első programként elvittem kedvenc falafelesemhez, majd a Park-e Shahrban pingpongoztunk egyet. Később bevettük magunkat a bazárba, aminek megint nagy élmény lett a vége. Teázni akartunk, kérdezgettük, merre van valami árus, erre az egyik boltos beültetett magához, és hozott nekünk. Aztán egy szőnyegárussal cseréltünk eszmét, és megint bebizonyosodott, hogy amiről Teheránban nem tudnak, az nem is létezik az országban. A fickó a nomád szőnyegeket gyűjti. Fél évet vándorolt egy olyan törzzsel Irán középső-keleti részén, amelynek nincsenek jószágai, hanem kizárólag méhészkednek. Zanburdaran a törzs neve, ami méhészt jelent. Gyorsan megkérdeztem pár hasonszőrű embert, hallott-e már róluk, de még senki sem. Él Iránban vagy 200 törzs, ebből 4 közismert. Úgyhogy kedves isteni szikrára váró antropológusok, lehet jönni ide. A szőnyeges fickó, Husszein, könyvet is írt róluk.

Teherán fejlődik, fejlődget. A 2x5 sávos út közepére korlátot raktak, ahol csak busz és rendőr közlekedhet. Eddig jó. A hangulat is, teljesen otthon érzem magam. De az árak, jajaj. Az elmúlt egy évben minden a duplájára nőtt. A benzin literje már 33 forint (első, 2001-es vizitemkor tombolt a népharag, mert 10-ről 16 forintra emelték literjét), de minden jelentősen drágább. Találkoztam damavandi hegymászótársammal, Alirezával, ő sincs elájulva. Bérelnek lakást, megvenni nem tudják. Egy négyzetméter ára Teheránban 3000 dollár átlagosan. A kormányt meg a rendszert nem kritizálom, mert aljas megalkuvó vagyok, és szeretnék még vízumot kapni, de erről majd írok a választással kapcsolatban. És végül egy kis színes: a mai Iran Dailyben megjelent egy cikk arról, hogy az Iráni Információterjesztési és Könyvtártudományi Társaság tiltakozó levelet küldött a Google-nek, hogy a Google Earthön található Arab-öböl elnevezésnek semmilyen történelmi vagy jogi alapja nincs, úgyhogy gyorsan írják át helyesen Perzsa-öbölre, hogy ne dezinformálják a népességet. Vegyétek ezt szimbólumnak, Ahmedinezsád mosolyának.