sudan dreamin'

Szudánról álmodom

Tudom, kicsit giccses, kicsit nyálas, de a gépemről véletlenül összekukáztam egy korábbi fotókból összerakott vetítést a 2007-es szudáni utunkról. Azóta megy az álmodozás a visszatérésről, legalábbis részemről.

A képek az asszuáni tó partján lévő Wadi Halfán, Atbara felé a vonaton, Meroe piramisainál, Kartúmban és Omdurmanban készültek. A 3 évvel ezelőtti út érdekessége, hogy ugyanezen a vonalon ment végig Michael Palin 1992-ben a Pole to Pole forgatásán. A köztük eltelt tizenöt év alatt egy porszem sem ment arrébb a Szaharában, mármint ami a fejlődést illeti, egyedül Kartúm csodaszállodája, Kadhafi tojása épült fel szépen (ezt 4:48-nál látjátok).

Csak kíváncsiságból: ha visszamegyek, hányan jönnétek velem? A kérdés nem költői, a kivitelezés annál inkább.

itt is ott vagyunk

Nem az ENSZ szócsövei vagyunk
Egy magyar rádiós Szudánban


Néhány nappal ezelőtt a szudáni Miraya FM vezetője örömhírrel érkezett Kartúmba a dél-szudáni Dzsubából: a legfrissebb közvélemény-kutatás szerint a rádió jelenleg a déli országrész legnépszerűbb adója. Feladata nem kevesebb, mint alternatívát nyújtani az állami és a kereskedelmi rádiók versenyében. Célja az olyan információk eljuttatása a gyakran írástudatlan lakossághoz, amelyet más adókon nem lehet hallani. Az adó producere a magyar Mester Katalin.

Munkaidő után érkezem a kartúmi rádió kéksisakosok által őrzött épületébe. A város egy gazdagabb környékén található, nem szúr szemet az arra járóknak. Az áramszünetek miatt az épület előtt hatalmas ENSZ feliratú generátor fogad. Nyugatiként és Kata vendégeként könnyen bejutok, de az irataimat így is le kell adni.

- Három évvel ezelőtt kezdtük kiépíteni a rádiót az egyik partnerünkkel, a svájci Hirondelle Alapítvánnyal. Ezt megelőzően is a Hirondellével dolgoztam Koszovóban, s feladatunk ott is az államtól független rádióadó felépítése volt - kezdi rögtön munkája bemutatását Katalin. "Létrehozzuk a komplett infrastruktúrát, betanítjuk az embereket, és amikor alkalmas lesz az önálló működésre, átadjuk a szudániaknak. A legfontosabb céljaink, hogy az állami rádió és a kisszámú kereskedelmi adó mellett megbízható és alternatív információforrást nyújtson, s képes legyen fenntartani önmagát. De a lényeg, hogy a szudániakhoz szóljon. Jelenleg már az egész országra kiterjed a sugárzás."

Szudán speciális terep, a hallgatóknak mások az igényei és a szükségletei. - Mindenféle témával foglalkozunk, van kulturális és politikai műsorunk, híradó - ezeket nem igazán lehet hallgatni más csatornákon, csakúgy, mint az egészségügyről, jogról, a nők helyzetéről szóló műsorokat. Hallgatóink nagy része írástudatlan, tévéjük nincs, így a rádió marad az egyetlen információforrás. Tájékoztatjuk őket a békefolyamatról, hívunk szakértőket humanitárius jogi témákkal kapcsolatban. Arról is kapnak információt, hol javult annyira a biztonsági helyzet, hogy az otthonaikat elhagyni kényszerültek hazatérhessenek - részletezi a műsorkínálatot Katalin.
"Összesen több mint száz embert foglalkoztatunk, nagy részük szudáni. Ez soknak tűnhet, de szükség van ennyi emberre a sok nyelv miatt. Egyelőre három nyelven sugárzunk, angolul, az irodalmi fuszha arab nyelven, és egy egyszerűbb szudáni arabon. További 10 törzsi nyelvvel szeretnénk bővíteni a kínálatot, hogy még több embert elérjünk, így például a dinka nyelven." Az ENSZ és a Miraya FM közti viszonyról Katalin megemlíti, hogy "attól kezdve, hogy a szudániak átveszik a rádió irányítását, nekik kell fenntartaniuk. Meg kell őket tanítani, hogy maguktól tudjanak pénzt szerezni a működéshez, mert az ENSZ nem fogja finanszírozni a későbbiekben. Sokat barterelünk, meghívunk zenekarokat, akik a zenéjükért cserébe professzionális felvételeket tudnak készíteni. Kiadványunk az első profi stúdióban rögzített szudáni zenéket tartalmazza. Mivel az ENSZ csak társfinanszírozó, nem szólhat bele a műsorainkba, így a tartalom független tőlük. Ha bármilyen Szudánt érintő esemény van az ENSZ-nél, ugyanúgy földolgozzuk a sztorit, mint egy rendes rádió. Közérdeket szolgálunk, és nem az ENSZ szócsöve vagyunk."

A Miraya FM 2006. június végén kezdte a műsorszórást. A finanszírozó alapítvány bő évtizedes működése alatt Libériában, Tanzániában, Koszovóban, a Közép-afrikai Köztársaságban, Kongóban, Szudánban és Sierra Leonében indított hasonló adókat. Célja, hogy független médiaként mentes legyen mindenfajta propagandától és politikai, gazdasági érdektől.

Így élek: fotóblog

Gondolom, páran kíváncsiak vagytok, milyen az életem Khartúmban. Ehhez nyújtok néhány támpontot.

Amíg esténként nem fújt az északi szél, ami 25 fokra lehűtötte a levegőt, itt laktam:

Amióta lehűlt az éjszakai levegő, és elég erős szél fúj időnként, azóta ezen a 120 éves hadihajón alszom, az alsó nyitott fedélzeten, a kémény mellett:

Itt dolgozom, ez az irodám. Így készülnek az általatok talán kedvelt írások. A háttérben látható hidat 3 hete fejezték be, a fotóért letartóztatás járna, ha rendőröknek megmutatnám. Alattam a Kék-Nílus.

Ezzel a masinával járok néha, ha sietek. Tuktuk a becsületes neve Ázsia legtöbb országában, de a sárgolyónak ezen a részén riksának nevezik. Most éppen sietek.

Ilyen az, amikor leszólítanak a helyiek, hogy teázzak velük. Naponta végtelen alkalom lenne rá, ha hagynám magam.

A kép önmagáért beszél. Reggelente itt találkozom Kula bácsival, a zuhanyrózsa pedig nem látszik, mert kicsi a látószög.

Utolsó napok

Tévedések, szívások, kiegészítések

Kevés fotót teszek föl nektek, ami témába vág. Igazából az alább olvasható tortúráról nem készültek képek. Ha lennének, az nagyon sok év börtönt jelentene nekem:-) Így kaptok vegyesen. Bocs érte.

Először is egy tipikus helyi sztorival kezdeném. A legutóbbi bejegyzésben tévesen sirattam meg hat ENSZ alkalmazottak. Az infó belső forrásból származott, nyilván a baleset utáni káosz okozta dezinformálás csapdájába estem. A helyzet a következő: egy telepakolt régi Antonov túlsúly miatt még a kifutópálya fölött leesett, megölve ezzel két irányítót. A gépen senki sem sérült meg. A nem éppen alaptalan szcenárió szerint a pilóták lehettek akár ittasak is, ezt az a svéd is megerősítette, aki egy ilyen gépet vezet. Találkozott már délután egykor annyira kész (orosz) pilótával, aki nem tudott beszélni. A gép tehát lezuhant, mindenki túlélte, a két irányítót kivéve. A tűzoltóautó viszont olyan tempóban igyekezett a reggeli dugóban, hogy útközben bedarált egy mikrobuszt, aminek kilenc halott lett az eredménye. Tegnapi sétám közben láttam a kiégett roncsot, pokoli lehetett nekik.

Végre sikerült elérnem az EU delegáció sajtósát, egészen véletlenül az interneten megadott számon fölvették a kagylót, és negyedik próbálkozásra már el is tudtam érni. Elsőre azt javasolta, hogy nézzem meg a honlapjukat, amire gondolatban kicsontoztam, mert akkor minek foglalkoztatják őt, ha ennyire nagyszerű a weboldaluk. Na mindegy, a bemutatkozó beszélgetésben nem akartam túl durván kezdeni.

Izgalmasnak tűnik viszont a Khartúmban élő eritreai és dél-szudáni menekültek kérdése. Ők az úgynevezett városi menekültek, akiket az NGO-k nem támogatnak. Az ok igen egyszerű: aki a városban keres menedéket, az előbb-utóbb talál magának valamilyen szállást, és egyszerű munkát is, például rózsaszín masnik árulását a dugóban vagy kocsimosást. Mivel a fekák eléggé hasonlítanak egymásra, rengeteg különböző nyelvjárást beszélnek, és amúgy is sok a keveredés, ezért nehéz megállapítani, hogy ki honnan érkezett, és ha sikerül, akkor sincs rájuk írva, hogy menekültek. Ezt a példát Fatoumata Kaba, az ENSZ menekültügyi szervének, az UNHCR sajtósa mondta magára mutatva: meg tudom-e különböztetni őt egy szudánitól. Gyönyörű fekete nő, ha jól tudom, nigériai. Természetesen nem tudtam, mint ahogy időnként akad konfliktus abból, hogy egy fekete, arabul beszélő ENSZ alkalmazottnak külön tisztáznia kell magát, ha mondjuk italozásért vagy gyorshajtásért a helyiekre szabott nem éppen kesztyűs kezes módszert akarják vele szemben alkalmazni a szolgálók és védők.
Az eritreaiak rendre felbukkannak Szudánban, volt egy komolyabb menekülthullámuk, de sokan visszatértek a béke reményében. Amikor újra kitörtek a harcok, megint elárasztották a szomszédos országokat.

Visszatérve egyik kedvenc témámra, az adminisztrációra, és arra, hogy milyen remek szabályok vannak a regisztrációval kapcsolatban. Korábban említettem, nem csekély összeget kell letenni ahhoz, hogy legálisan tartózkodjak az országban. Én 38 dollárt fizettem érte, csakúgy, mint Navin, az amerikai srác, akivel együtt komponálltunk idefele jövet. Egy héttel később, ugyanazzal a komppal, ugyanarra a helyre, ugyanabba a hivatalba beesett amerikaiaknak ez 45 dollárjukba került. Egy kanadai párt 76 dollárra húztak le, a brit srácnak 60 dollárjába került ugyanez, igaz, másik határátkelőnél.

A kormány eközben úgy fél az itt élő nyugatiaktól, mint a tűztől. Az ENSZ alkalmazottait – nem mindet, de sokukat – rendszeresen követik és figyeltetik az utcagyerekekkel. Kata úgy látogat meg, hogy egy sarokkal odébb hagyja a kocsit. Ma, amikor kikísértem a sarokig és visszajöttem a klubba, a vonatkozó sarokról, a kerítésen belülről egy szúrós szemű rendőr jött szembe a kempingen belül, egészen nyilvánvalóan minket figyelt. A telefonokat lehallgatják, amikor vele beszélek, állandóan visszhangzik, állítólag ez annak a jele, bár ehhez nem értek. Még jó, hogy a magyar titkos nyelv, képzelem mennyire kíváncsiak, miről társalgunk ilyenkor. Az újságírókat is ezerféleképpen tartják számon, alighanem ezért problémás a darfúri engedélyem. Nem tudtak lecsekkolni előre…

Ha meghiúsul az utam, számos B-tervet rejteget a jövő. De kezdem az elejéről. Egy hete a városban sétáltam, amikor egy fickó megszólított. Leültünk teázni, kiderült róla, hogy egy omdurmani mecset sejkje. Azon nyomban meghívott a mecsetjébe, és megadta a számát, hogy mindenképpen hívjam fel. Még aznap délután elmentem a mecsetbe, de nem volt ott. Kérdezgettem a híveket, nem látta-e valaki, de nem. Ezért nem is hívtam föl, mert ha úgy sincs itt a környéken, akkor nem tudunk találkozni. Ezzel a sztori részemről lezárult. Ma reggel hivatalba bandukolás közben az utca túlvégéről rám üvöltött. Tipikus ázsiai-afrikai sztori ez, hogy egy hatmilliós városban kétszer találkozol ugyanazzal az emberrel, teljesen véletlenül, egy héten belül. Mesélte, hogy a mecsetnél várt rám, várta hogy hívjam, de valamiért el kellett mennie, és csak később mondták neki az ottaniak, hogy valami fehér fickó kereste bőszen. Elregéltem neki a problémámat a darfúri beutazással kapcsolatban, majd gyorsan számos megoldást kínált.

A legegyszerűbb az első volt: azonnal bemutatott Szudán volt rendőrfőnökének, aki szakmája miatt kielégítő kapcsolatrendszerrel bír az adminisztráción belül. Ettől kezdve sorjáztak a vad tervek, a legszebb az volt bennük, hogy mindegyiknek volt realitása. Elsőször azt javasolta, hogy keressek meg egy európai követséget, akik segítenek visszajutni Kairóba, hogy újabb vízumot igényeljek, és ha lehet, még ennél is legálisabban térjek vissza az országba. Erre sajnos nincs időm, energiám meg végképp nem. Szintén járható útnak tűnik, hogy repüljek át Csádba, onnan az ellenőrizhetetlen határvidéken át illegálisan lépjek be Darfúrba, majd pár nap múlva ugyanígy térjek vissza Csádba. A dolog szépségét az adja, hogy nemrég éppen így tett egy olasz újságíró, igaz, őt jól elkapták és lecsukták, de aztán természetesen elengedték. Nekem ez lenne a kedvenc megoldásom, a baj csak az vele, hogy egyrészt a magyarok sosem bírnának kiszedni innen, ha bajba kerülnék, másrészt meg egy rakás pénzbe és energiába kerül az ilyen gerillazsurnaliszták ánuszának megóvása a szudáni, ne adj’ isten a csádi börtönökben, hát még a kiszabadításuk. Ahogy elnézem, hogy szenvednek itt a nemzetköziek a balfék szabályok és állandóan változó policy miatt, szívesen megkímélném a hátukat ettől a púptól. Figyelemre méltó az a taktika is, hogy keressek egy európai gyógyszertárat (ilyen tucatnyi van Khartúmban), és rajtuk keresztül próbáljak meg bejutni, mint munkatársuk. Ez az út is járható, a baj csak az vele, hogy engem nem érdekel a gyógyszerosztás és társai, nem az a célom, hogy bejussak, hanem az, hogy azt csináljam végig, amit elterveztem. Végül bemutatott egy volt rendőrezredesnek, aki azt javasolta, hogy menjek vissza az antipatikus hivatalba, és értelmesen és egyszerűen adjam elő a problémámat, vagyis fussak még egy kört. Végül ezt tettem, kerestem egy magas beosztású nőt, vele beszéltem. Ilyenkor (is) érdemesebb nőkkel beszélni, lényegesen fejlettebb az empátiájuk és a konfliktuskezelő képességük. Megígérte, hogy utána jár a dolgomnak, és amint tud, visszahív. Egyelőre megteszi.

Napközben egyetlen ember lazult itt a klubban, egy kerekfejű mosolygós ír, aki két évvel ezelőtt elindult Írországból, és azóta egy hatalmas KTM-mel motorozza körbe a világot. Eddig 150 ezer kilométert vezetett. Észrevettem, hogy naplót ír, ezért gyorsan javasoltam neki, hogy ha hazamegy, írja meg rendesen, írjon bele a motorról is pár dolgot, hogy viselkedett, stb. és keresse meg a KTM-et, hogy adják ki a könyvet, és adjanak neki egy új motort, mert ez kicsit elhasználódott. Hogy ő erre eddig miért nem gondolt!... Szerintem simán finanszírozható, tavaly az USA-ban volt egy teljes motorcseréje 4000 dollár értékben, és a KTM kifizette az egészet. A cégnek meg pár tízezer euróért egy olyan reklám, amit az egész világon lehet terjeszteni.

Közel kéthetes utánajárás után ma végül teljesen biztossá vált, hogy nem kapom meg a beutazási engedélyt Darfúrba. A sztori hosszú és bonyolult, a lényeg annyi, hogy az útlevelemben turistavízum van, ez az oka. Nekem eddig fixa ideám volt, hogy az újságíróvízum baromság, és ez most sem változott, azt leszámítva, hogy most jól megszívtam. Turistavízummal beengedtek az afgán parlamentbe, az afganisztáni ISAF erők főhadiszállására és katonai bázisaira, járőrözni. Boszniában kérdés nélkül jutottam be a békefenntartókhoz, és Iránban és Szíriában sem volt ebből gond sosem. Még otthonról azért megkérdeztem az itteni szervezeteket, hogy probléma-e turistavízummal újságíróskodni, és azt a választ kaptam, hogy nem. Rajtuk sem lehet ezt számon kérni, hogyan is tudnák nyomon követni a folyton változó szabályokat. Így is van éppen elég bajuk. Hibáztatnom tehát nincs kit, elégedetlen nem lehetek, láttam itt éppen eleget. Ha újságíró vízumot kérek Bécsben annak idején, azt valamikor a jövő hét elején kapnám kézhez, vagyis a novemberi utazást mindenképpen buktam volna, így meg legalább itt vagyok.

Kéthetes aktív jelenlét közben kialakult egy kép bennem, hogyan is működnek itt a dolgok. Nem az ujjamból szoptam ki, a szudáni médiának dolgozókkal beszélgettem, na meg olyanok külföldiekkel, akik a darfúri híreket tálalják az itteni publikumnak. Egyöntetű állításuk szerint a nyugaton megjelenő hírek legfeljebb köszönőviszonyban vannak az itteni valósággal. A hat hetes várakozás az újságírói papírra nem véletlen, alaposan megnéznek mindenkit, aki idejön. Szabadúszóknak eleve kisebb az esélyük, ezt még olyanok is tisztán látják, akik nincsenek kapcsolatban a médiával (a helyi görögtanár is ezt mondta egy hete). Magánúton bejutni szigorúan tilos, mindenkinek meg kell jelölnie, hogy melyik szervezetet látogatja meg Darfúrban. Az NGO-knak tilos újságírókat utaztatniuk, ez azért van, hogy a média emberei ne legyenek összevissza a térségben. Minden ideutazónak a Patyomkin-falvakat mutatják. A kormányzat mindent ellenőriz, a nemzetközi szervezetek pedig kénytelenek betartani a játékszabályokat. A Vöröskereszt szóvivője mesélte (tapasztaltam, hogy így is van), hogy a szervezet az egész világon szállít zsurnalisztákat, hogy megmutassa nekik a különböző projektjeiket, kivéve Szudánban, mivel itt ez tilos. És ilyen apróság miatt nem kockáztathatják a százezrek életét segítő tevékenységüket. Teljesen érthető és elfogadható.

Mindezek tekintetében a darfúri helyzetről írni reménytelen vállalkozásnak tűnik, ha a dolog politikai és „leleplező” oldalát nézzük. A helyzet túl bonyolult és államilag kontrollált ahhoz, hogy egy valahonnan beesett valaki pár nap vagy hét alatt tiszta képet kapjon. Olyan az egész, mint egy befizetős túra: idejön az újságíró, és azt mutatják meg neki, amit látni akar: menekülttáborokat, ENSZ-es konvojt, katonai járőrt, na meg pár sátorkórházat. Találkoztam egy amerikai rádió dokumentarista riporterével. Leszállt a gépe Khartúmban, két nap alatt egy helyi fixer elintézte az engedélyét, és már repült is a terepre. Innen nézve a rendszer jól működik. A jelen esetben én vagyok a homokszem, ami a gépezetbe került. Jó példa erre a mai történetem.

Amikor kiderült, hogy nem lesz darfúri út, sürgősen helyi témák után néztem. Korábban említettem, rengeteg eritreai menekült és dél-szudáni migráns (hivatalosan IDP, vagyis lakhelyét elhagyni kényszerült személy, de nem menekült, mert az a másik országba való mozgást jelenti, a belsőt nem) él Khartúmban. Ennek akartam utána járni egy riport erejéig. Elmentem az ENSZ menekültügyi ügynökségéhez, majd onnan passzolták a témát a COR-hoz, vagyis a Menekültügyi Bizottsághoz (Commission of Refugees), ami a kormánynak az egyik szerve. Ettől kezdve a világ viccessé vált. Fölhívtam a COR sajtósát, aki szabadságon volt éppen. A hivatalban harmadik visszahívásra találtak olyat, aki tudott angolul. Azt mondta, menjek nyugodtan, de a hivatal címét nem tudta megmondani, csak azt, hogy melyik utcában van. Az utca olyan 4 kilométer hosszú, úgyhogy visszahívtam az ENSZ-eseket, akik pontosan elmesélték a koordinátákat. Házszámok ugyan nincsenek, de hogy mihez van közel, az mindig segít (az UNDP-nél fordulj balra, az építkezéssel szemben a laktanya mellett – azonnal megtaláltam). A COR-nál megütközést keltett, hogy itt van egy újságíró. Gyorsan bemutattak vagy 10 embernek, és valaki őrülten keresni kezdett egy olyan munktársat, aki tudja, hogy mit kell velem kezdeni. Beültettek egy irodába, ahol szép lassan elaludtam. Amikor fölkeltem, láttam, hogy bent dolgozik valaki. Gondoltam, jobb lesz innen elhúzni, és egy órával később visszajönni, főleg, hogy a jóember megkérdezte, hogy mire várok. Igazából én sem tudtam addigra. Várj még öt percet, mondta. És valóban, nemsokára bejött valaki, és megkért, hogy írjak egy kérvényt, hogy mit akarok pontosan. Megírtam kézzel, a térdemen, és odaadtam neki. Azt átvitte a szomszéd szobába, és odaadta a főbiztosnak, aki elolvasta, lepecsételte, jegyzeteket írt rá, majd megkérdezte, hogy miben segíthet.

Nem sok olyan embert ismerek, aki nem fogyaszt drogokat és nyugodtabb nálam, de akkor majdnem ráborítottam az asztalt az ősz öregúrra. Előadtam mindazt, amit korábban leírtam, mire olyan értelmes kérdéseket tett fel, hogy én most ezért jöttem-e ide Magyarországról, és hasonlók. Végül megkérdezte, hogy milyen minőségben vagyok itt tulajdonképpen. Turistavízumomra mutattam, hogy turistaként jöttem, de van szudáni sajtóigazolványom (miután kiderült, hogy tévedésből kaptam meg, megtartottam. Jó sokba került), úgyhogy dolgozom. Feloldhatatlan probléma elé került, hogy akkor most mi van. Elkérte a számomat, hogy pár nap múlva visszahív, csak meg kell tanácskoznia a dolgot a kollégáival. Nekem igazából csak egy infóra lett volna szükségem, hogy a városnak melyik részén élnek ezek az emberek, és egy óra múlva ott lettem volna taxival. Aranyszabály: ha egy szudáni hivatalnok azt mondja, hogy pár nap múlva visszahív, az ekvivalens a „köszönjük, hogy idefáradt”-tal. Úgyhogy a téma bukódott. Igazából csak az ENSZ-es csapatot sajnálom, hogy ezzel a brigáddal (akik egyébként nagyon kedves emberek) kénytelenek együttműködni. Visszatérve tehát az előző témára, a szudáni kormány jobban járt volna, ha az mutatja meg, amit látni akartam, mert ez rendkívül silány bizonyítvány. Amit a nemzetközi szervezetek, az ENSZ, a békefenntartók, az EU, az Afrikai Unió és az összes itt dolgozó küzd ezzel a rendszerrel, az valami elképesztő. Minden tiszteletem az övék, az összes őket ért kritika ellenére.

Estére még maradt egy kis történet: ahogy bandukoltam a sötétben némi kaja után kajtatva, ráakadtam négy nagyon orosznak kinéző oroszra, akik bőszen magyaráztak valamit egy taxisnak – oroszul. Átvettem a helyiek szokását, odamentem bámulni, hogy mi lesz ennek a vége, persze azonnal a sűrűjében találtam magam. Adott volt tehát négy orosz, akik anyanyelvükön kívül kizárólag a tenkjút ismerték. Álltak a vaksötétben, nem tudták, hogy hol vannak, de azt sem, hogy hova akarnak menni. Az egyik mutatott egy ENSZ-missziós igazolványt. Se cím, se térkép, se elképzelés, csak annyi, hogy valahova a reptér felé kellene lenniük, jó messze innen. Az arab taxis magyarázott arabul, az oroszok oroszul, és mindkét fél azt várta, hogy angolul megoldom a helyzetet. Az egyik orosz a holdra mutatott, és közölte: hotel! Próbáltam activitizni: Hotel Moon? Ettől nagyon boldogok lettek. A taxisnak fogalma sem volt ilyenről. Pár arra sétáló kiskölök kérdezte, mi van, mutattam nekik a holdat, hogy hotel, ettől nagyon elkezdtek röhögni. És én is. Végül odafordultam a legértelmesebbnek látszóhoz, előszedettem a telefonját, és elmagyaráztam, hogy hívja föl az orosz konzulátust. Ettől mindenki nagyon megijedt, és mondták, hogy nem. Lehet, hogy feketemunkások? Végül fölhívattam velük egy olyan haverjukat, aki tudott angolul is, aki nagyjából elmagyarázta, hogy Hotel Muni (jó próbálkozás volt az activitire), a reptéren túl, az ENSZ misszió mellett. Ezt lebutítva elmondtam egy arra járó fekának, az elmondta az arab taxisnak, aztán nagy tenkjúk és kézrázások közepette bemásztak az oroszok a kocsiba.

Imádom ezt a várost. Igaz, semmi sem lehet benne csinálni, de ha megpróbálsz valamit elintézni, annak garantáltan kaland a vége.

Káosz Khartúmban

Káosz Khartúmban

Útikönyvet kellene írni Khartúmról. A kötelező látnivalókat egy bekezdésben letudnám. Tulajdonképpen csak rövid indoklás lenne az egész, hogy semmit sem veszítünk, ha kihagyjuk az egészet. Vagy kilométeres listát arról, hogy mit nem érdemes megnézni. A második fejezetben viszont arról írnék, hogy miért érdemes mégis ide jönni. Ez lenne a bevezető:

Első látásra (másodikra is) Khartúm a világ legkevésbé izgalmas helyeinek egyike. Olyan, mintha egy kifinomult ízlésű francia turista Dunaújvárossal próbálná meg lenyűgöztetni magát. Turisztikai szempontból értékelhetetlen, túl sok régi épület nincs, ami van, az nagyon lerobbant. Az újak jobbára betonkockák, betontéglalapok gyakran szmogtól szürke színben, de használnak minden olyan árnyalatot, ami kompatibilis a koszbarnához. Az alkohol tiltott, tehát bárok nincsenek, park is kevés, a múzeumokról pedig jobb nem is beszélni.

A város viszont megdöbbentő gyorsasággal fejlődik. 2005-ös rongyos fénymásolt útikönyvem alapján próbálok tájékozódni, de néha meglepődöm. A vitorlásklub mellett, ahol tanyázom, egy német-török kooperáció fölépített egy hidat. Egy héttel érkezésünk előtt adták át, tegnap szedték le a német és a török zászlókat, épp abban az órában, amikor a németek elhagyták a klubot. Most is épül egy híd a város közepén lévő Tuti szigetre. Mellette pedig a dubai Burj al-Arabra (az a vitorla alakú sokcsillagos szálloda) emlékeztető hotel, amit líbiai finanszírozása miatt a népnyelv Kadhafi tojásának nevez. Tuti amúgy érdekes hely, földművesek és vályogvetők lakják, és egyáltalán nem akarják a hidat, nehogy belerondítson a világ a jól elzárt közösségükbe. Inkább kompoznak minden nap, pénzért. Természetesen a kormányzat nem rendezett kívánságműsort, hogy kell-e a híd, és Tibi bácsi pillanatok alatt elintézte, hogy legyen. De nemcsak az infrastruktúrán, hanem az autókon is látszik a fejlődés. Naponta többszáz új kocsi kerül forgalomba, és a legtöbben nem adják alább valamilyen Toyotánál, de a legújabb Mercedesekért sem szoktam pár saroknál többet bandukolni.

Iszonyatos mennyiségű pénz van az országban. Ezt egy török üzletember mesélte a német követségen. Ők golyóálló őrbódékat forgalmaznak, a kormányzat jól megadóztatja a cuccokat, de még így is bőségesen megéri. Szűz piac az ország, semmijük sincs, mindent akarnak, mindent megfizetnek. Hála az utóbbi időben talált rengeteg olajnak, ami viszont annyira felkeltette az energiaéhes kínaiak figyelmét, hogy azonnal bevásárolták magukat mindenbe. Így most a szudáni olaj bő kétharmada kínai kézben van. Ismerjük őket: hoznak egy rakás pénzt, saját munkaerőt, építenek, vásárolnak, befektetnek, és pár éven belül kínai negyednek hívják a lakóhelyüket. Ezzel nem sokat segítenek a helyi munkanélküliségen. Minden kilencedik embernek van munkája, abból meg minden ötödik az adminisztráció területén dolgozik a korábbi bejegyzésben részletesen kifejtett hatékonysággal. (Pár napja például elromlott egy jelzőlámpa egy komolyabb kereszteződésben. Nem javították meg, viszont öt rendőr áll a napon 50 fokban, és sípol és hadonászik, hogy ne legyen még nagyobb káosz.)

A város keresi önmagát. A mostani rendszer előtt jól működő buszhálózat és infrastruktúra volt. A nagy Mercedes buszokat lecserélték feleakkora csotrogányokra, közben migránsok milliói érkeztek munka és megélhetés reményében. A közlekedés rendszere visszasüllyedt valami egészen kezdetleges szintre. A szabályok minden nap változnak, az egyik út reggel egyirányú, délután már nem, másnap a másik irányból lehet csak behajtani. Jól frekventált helyeket lehetetlen elérni tízperces séta nélkül, pedig régebben arra járt a busz. Van híd, ami reggel hét után egyirányú, ami hatalmas kerülőt (plusz idő, energia, benzinfogyasztás, légszennyezés) jelent. Aki a legrövidebb úton igyekszik, annak korán kell átkelnie. A kormányzat mindent megadóztat. Az autóvásárláskor regisztrálni kell az új tulajdonost, ami 1000 dolláros tételt jelent (ez nem tudom mennyibe kerül nálunk, de itt évente kell egy ilyen regisztráció). Ha valaki elhagyja az országot, exit visát, vagyis kilépő vízumot kell vennie (15 dollár), amit még véletlenül sem a szokásos kilépési adónak hívnak, hanem rendes vízum, pecséttel az útlevélben. Nekem eddig három oldal Szudánom van, és összesen 12 fotómat birtokolja az adminisztráció, nem számolva a fénymásolatokat. Ha elhagyom az országot, kiadhatnának rólam egy könyvet, amiben minden tevékenységemről esne pár szó. Az egész rendszer papíralapú, egyetlen irodában sem láttam eddig számítógépet. Annál több viszont a tök üres íróasztal, ahol unatkozó emberek olvasgatnak és teáznak. Amikor valami engedélyért ültem sorba, beültettek egy irodába. Öt íróasztal állt ott, ebből négy teljesen üres, egyen volt telefon. Négyen csöndben olvasták a sportújságot, a háttérben ment a lehalkított al-Dzsazíra.

A darfúri beutazási engedélyre 5 napja várok. Eredetileg 3-4 napot mondtak, és hogy ha megérkezik, felhívnak. Nem hittem benne, elmentem ma a vonatkozó irodába, és csak egy későbbi visszahívást tudtak ígérni. Holnap reggel menne a gépem… A Darfúrra érvényes újságírói igazolványom 75 dollárba került, és ugyanennyit akartak kérni azért, hogy fotózhassak. De az ilyen kanyarokhoz már öreg vagyok: ehelyett bementem a fotóregisztrációs hivatalba, ahol ingyen megkaptam a papírt. Ez eredetileg nem vonatkozik Darfúrra, de direkt megkérdeztem, hogy ha beírom a kérdéses listára Darfúrt, az érvényes-e, és erre igent mondtak. Le is pecsételték, így most megspóroltam 75 dollárt.

Eddigi tapasztalataim szerint az EU sincs a helyzet magaslatán, legalábbis ami a kommunikációt illeti. Az Európai Bizottságnak van itt egy delegációja, ami az EU humanitárius segélyeit intézi és European Commission’s Humanitarian Aid department-nek hívják hivatalosan. Eddig 432 millió eurót költött a térségben, vagyis nagyjából egy eurót EU állampolgáronként. Óvilági újságíróknak azt hiszem joguk van tudni arról, mire ment el a pénz. Megpróbáltam megkeresni őket. A siker mérsékelt: otthonról három hét alatt küldtem három e-mailt. Egyikre sem jött válasz. Innen fölhívtam az irodát az interneten talált telefonszámon. Az egyik szám rossz volt, a másikat nem vette föl senki. Találtam nagy nehezen újabb számokat, az egyiket nem veszik föl, a másikon valami teljesen más ember jelentkezett. Elmondtam neki, mit akarok, adott egy harmadikat, majd az egy negyediket. A negyedik adott egy újabb telefonszámot, hogy azon el tudom érni a delegációt. A szám egy angolul nem beszélő szudáni nő magántelefonja volt. Azt hiszem, rászánhatnának öt percet, hogy a netre föltegyék, hogyan lehet elérni őket.

Azt ENSZ-et meg a helyiek szidják. Elterjedt az a vélemény, hogy igazából senkinek sem érdeke megoldani a darfúri konfliktust. Amíg van, addig fordul ide a nemzetközi figyelem. Egy itteni értelmiségi kiszámolta, hogy ha a kormányzat, az ENSZ, a békefenntartók és a segélyszervezetek az összes itt elköltött pénzt odaadnák kápében a lakhelyüket elhagyni kényszerült embereknek, az fejenként (nem családonként, vagyis a holnap meghaló nagyi és a kétnapos kisgyerek is beletartozik) 1000 dollár lenne, vagyis körülbelül 3-4 éves bevételük. Abból pedig minden közösség megoldhatná a problémáit. Ugyancsak sokaknak szemet szúrt, hogy minden NGO hatalmas terepjárókkal közlekedik. Az autók jelentős része sosem hagyja el a fővárost, viszont rengeteget fogyaszt és drága fönntartani. Az árából vehetnének egy traktort, azzal egy kisebb falunak meg is oldanák a problémáit. Persze a probléma nem ilyen egyszerű, de a logika már ott is csődöt mond, hogy muszlimok ölnek muszlimokat százezerszámra. Ha a gyilkosok igazhitűek, pokolra kerülnek mind.

Turista nemigen marad itt pár napnál többet, nekem szerencsére sajnos muszáj. A város nem adja meg magát egykönnyen, nagyjából egy hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy maradni akarjak. De ennek hosszú sora van.

Megérkezésünk estéjén, miközben a függőágyakat kötöttük föl a vitorlásklubban, megjelent egy fotós, és elkezdett mindenfélét fényképezni. Azonnal beszédbe elegyedtünk, és amint megtudta, hogy magyarok vagyunk, előhúzta az adu ászt: az egyik munkatársa magyar, ha akarjuk, hívjuk fel. Így kerültünk kapcsolatba Mester Katával, aki az ENSZ darfúri rádiójának a producere, és két éve dolgozik Szudánban. Kedd volt, ő adta a tuti tippet, amikor panaszkodtunk, hogy nincs hova menni. Minden második kedden a német nagykövetségen happy hournak nevezett ereszdelahajam parti van, este nyolctól, célszerűbb korábban odamenni, mielőtt elfogy a sör. Mondanom sem kell, hét előtt már a követség falát támasztottuk, és nálunk csak egy tádzsik lány volt szomjasabb, aki akkor már ott ácsorgott. Lassan befutott az itt dolgozó ENSZ színe-java, tinédzser diplomatacsemetéktől a humanitárius dolgozókon át a pilótákig mindenki.

Szudán annyira nem turistás hely egyelőre, hogy az itt dolgozóknak felüdülésnek tűnik az utazókkal foglalkozni. Máshol ez elképzelhetetlen. Az első pár üveg Warsteiner sör után elég oldott lett a hangulat, sikerült rögtön megismerni azt a svéd pilótát, aki remélhetőleg Darfúrba fuvaroz majd. Insallah. Nagyon remélem nem ő zuhant le tegnap előtt azzal a géppel, aminek a füstjét kilométerekről is látni lehetett, és amiben meghalt hat ENSZ alkalmazott. A partin megismertünk egy görögtanár lányt, aki két nappal később egy szudáni esküvőre vitt, majd utána egy titokzatosnak hangzó privát bulira. Ez utóbbi többnapos munkát adott volna a korbácsolós embernek, aki a szeszért büntet. Tömény literszámra, ittas nyugatiak és néhány nekik dolgozó helyi, marihuána Darfúrból, hasis dél-Szudánból.

Házigazdánk a UNDP-nek dolgozik, az egyik legérdekesebb munkát végzi, amit eddig hallottam. Az eredetileg pszichológus végzettségű Manuel térképészettel foglalkozik. Hónapok óta járja az országot egy munkatársával, és a legkisebb falvakba is elmegy, hogy felmérje, mennyire érzik veszélyesnek az élőhelyüket a helyiek. A falusiaktól összeszedett adatokat digitalizálják, és ezek alapján elkészítenek egy térképet, amelyen pontosan kirajzolódik, hogy az itteni lakosok mennyire érzik biztonságban magukat, és merre vannak a bizonytalan területek. Hogy ez alapján mire lehet következtetni az nem derült ki pontosan, mert megérkezett a fél 2-es literes Smirnoff a sok szomjas torok nagy örömére. Khartúm legnagyobb partiarca egy ötven év körüli uruguayi UNDP vezető, aki arról híres, hogy minden partira öt pólót visz, amit egyesével átizzad, majd lecserél, és reggelig táncol.
Buli után egyedül a hazajutás tűnt problémásnak, mert valami iszonyat külvárosban tértünk magunkhoz. Jobb híján elindultunk gyalog a helyesnek vélt irányba, amikor a partiról hazafelé tartó ENSZ-es dzsip lefékezett mellettünk, rövid tanakodás után nyolcan bepréseltük magunkat a gépbe, és diplomáciai védettség mellett hazafuvaroztak a kevésbé ittas kollégák. Közben üvöltött a Gogol Bordello, és elmeséltek egy szép sztorit egy börtönbe került munkatársukról. Csak pár napot volt sitten, de közben barbekjúztak a börtönudvaron és hasonlók. Gyanítom, a letartóztatott helyiekkel, akik nem a nemzetközieknek dolgoznak, koránt sincs ilyen jó dolguk. Viccesen büntetik az iskolabuszon viselkedni nem tudó gyerkőcöket is. Aki nagyon nem bír magával, azt a sofőr lerakja a buszról, így az kénytelen a helyi tömegközlekedést használni. Az összes rajta utazó anyuka és apuka megtudja akkor, hogy kinek a gyereke rosszalkodott, ezért aztán lesz otthon haddelhadd.
Tegnap a partiról hazafuvarozó arcok meglátogattak a klubban és elmesélték, hogy van itt Karthúmban egy ötcsillagos szálloda, ahol minden nap van brunch 40 dollárért. Az összeg nem csekély, viszont lehet használni az úszómedencét, ami első osztályú pénteki program a 42 fokos melegben. Magukkal vitték a szomszédjuk kisgyerekét, aki egyszer csak hatalmasat kakilt bele a medencébe. A fél közönség elmenekült, ők meg élvezték a magányt.

És ha már az alkoholnál tartottunk: a helyiek is állítanak elő maguknak cukornádból. Kellemes ízű, aragi nevű szesz, ami nem keverendő össze azzal az ánizsos szerrel (arak), ami annyi álmatlan éjszakát és azt követő ájulást okozott a Közel-Kelet különböző helyein az utóbbi években. Fogyasztásáért ugyanúgy csúnyán büntetnek, mint az összes többiért, de a vitorlásklub tulajdonosát ez nem zavarja különösen. Erre úgy jöttünk rá, hogy egy hetes ittlétünk végén ismét leültünk beszélgetni vele, és valahogy szóba került az alkohol. Amint megtudta, hogy érdekel a dolog, egyből azt kérdezte, miért nem szóltunk neki a legelején, hogy megkóstolnánk a jófajta helyit. Hogy nyomatékot adjon szavának, azonnal töltött egy fél literrel a jobbikból. Akkor esett le, hogy minden este vizespalackkal a kezében mászkált, feltűnően vidáman, néha kicsit mereven. Valószínűleg eléggé rajta van a szeren. Ma estére megpróbálok keríteni még egy kis kóstolót. Partner van hozzá, egy negyvenhez közeledő éves svéd csapos, aki elmondása szerint bármennyit tud inni.

Kitűnő élmény volt a szudáni esküvő is. Egy tisztességes lagzin nincsenek kevesebben ezernél. De ez csak a bulizós része, a szertartáson és a három-négy napos eseménysorozat többi részén nincsen ekkora tömeg. És hogy hogyan lehet ezt finanszírozni? Jól működő szociális hálóval. A leendő férj például meghívja száz barátját. Az egyik szerez helyet, a másik mondjuk birkát, a harmadik intézi a ruhát, a negyedik elhozza a szomszéd kiskölköket összeszedni a szemetet és a többi. Így a sokezer dolláros végösszeg nem több mint egytizedét fizeti az ifjú pár családja. Minden barát elhozza a családját, a barátait, emiatt lesznek ezren. Nem is beszélve arról, hogy az országban alig akad olyan ember, akinek 30-nál kevesebb unokatestvére van. Cserébe, ha a meghívott barát barátja esküvőt rendez, mi leszünk a barát barátja, vagyis a folyamat tetszőlegesen bővíthető és végtelen hosszúságú. Ha eljutsz egy esküvőre, némi vegyülés után már meg is van az invitáció a következő lakomára. Megfelelő kedvességgel és hozzáállással igazi paradicsoma ez a lagzi-junkieknak. Alkohol természetesen nincs, kaja viszont végtelen, szép nők, aranyos kiskölkök, tánc és vígasság.

Házasodni viszont csak szűzen lehet. Férfiaknál ezt természetesen nem lehet ellenőrizni, de a nőknél nagyon szigorúan veszik. Mivel Szudán rendkívül szigorú állam, az újraszüzesítő műtét (vagy hogy van ez nem magyarul, revirginizáció?) kizárva. Egyiptomban viszont virágzó iparág ez, sebészek ezrei keresik meg a heti betevő Corollájukat a gazdag szudáni nők csapzott előéletének eliminálásával. Arról eddig nem sikerült sztorit begyűjtenem itt Szudánban, hogy mi van akkor, ha az ifjú ara túlságosan tapasztaltnak bizonyul, esetleg gyanúsan ért az orális és anális technikákhoz. Iránban már hallottam egy ilyen sztorit, annak gyors és botrányos válás lett a vége.

Tegnap este kimentünk valami iszonyat külvárosba egy szúfi temetőbe, ahol a szokásos pénteki szertartás zajlott. Csak ezért érdemes volt ilyen tök messzire eljönni. Hatalmas tömeg, körben a révületben táncoló, énekelő, doboló dervisek. Az itteni turizmus kezdi magának fölfedezni a helyet, szerintem pár éven belül ennek is oda lesz a varázsa.
Na igen, a turisták. Eddigi tapasztalataim szerint a nehezebben utazható helyekre a tapasztaltabb és gyakran az értelmesebb turisták – hívjuk őket inkább utazónak – mennek. Szudánban a hátizsákosok száma elhanyagolható. Rengeteg viszont a saját terepjáróval érkező házaspár, jobbára 40 és 60 közötti nyugat-európaiak. Tudnak élni. Általában a Kairó-Johannesburg Afrika-túrát nyomják, néhányan valamivel rövidebbet, többen viszont meg sem állnak Indiáig. Kényelmes utazás, igaz, helyiekkel kivételes esetben találkoznak csak. Nekem sem sikerült közelebb kerülnöm hozzájuk, mert autóval közlekedő párok, így semmilyen közös programra nincs esély, kivéve, ha meglátogatnak a klubban beszélgetni egyet. Ma este viszont érkezett egy hatalmas sárga teherautó, rajta huszonkét bebulizott amerikaival. Hatalmas kövér fiúk mérsékelten értelmes fizimiskával, és a hozzájuk hasonló lányok. De kár lenne leírni őket, kíváncsi vagyok a motivációjukra. 16 hét alatt viszik le őket Kairóból Fokvárosba, fejenként 5000 dollárért. Plusz a repjegy. Eddig egy emberrel beszéltem közülük, ő nem nagyon tudta elmondani, milyen útvonalon mennek délre. Azt hiszem, föladom. Ráadásul ma reggel elment a net. A próba kedvéért elmentem egy másik netkávézóba, ott egy mosolygós lány közölte: „Mister, no internet in Sudan”.