fair travel fair

Utazás expó Utrechtben

Rakjuk csak össze: egy magyar Hollandiában reklámozza Iránt. Miért is?

Úgy kezdődött, hogy 2006-ban egyszer csak nagyon, de nagyon ráértem, és elmentem otthonról úgy két és fél hónapra. Először Csehországba egy szemináriumra, onnan Varsóba szerelmi ügyek miatt, onnan egy huszárvágással hat nap alatt elvonatoztam Jazdba, Iránba, majd egy hónappal később vissza Varsóba, majd Vilnius érintésével Rigába. Onnan szép lassan, három hét alatt stoppal lecsorogtam immár többedmagammal Strasbourgba, majd egy berni barátom meglátogatása után hazavonatoztam Svájcból. És ebben volt egy hónap Irán, amikor végtelen szabadidőm volt. Mielőtt bárki kérdezné, az egész túra tokkal-vonóval 115 ezer forintomba került, nem kevés minimálkodással, az európai részen a szállást meg a kaját pedig egy ENSZ-es és EU-s közös projekt fedezte, de ez egy hosszabb mese, amit nagyon érdemes lenne egyszer elmesélni.

Jazdban már 2001-ben is jártam, nagyon megtetszett, de akkor csak két napom volt maradni. Most ezt jól bepótoltam. Találtam egy megfelelő szállást, ahonnan nem nagyon lehetett kirobbantani. Annyira nem, hogy másfél hétig maradtam, bejáratos lettem a konyhába, a rendkívül kedves főnök, Mr. Ali családjánál ettem, és elvitt üzleti megbeszélésre is. A produkció végén fölkerültem a honlapra, ahol a legkedvesebb vendégek vannak nyilvántartva. Közben teljes napokat töltöttem egy japán arccal backgammonozva, lett némi hírem, de jött a helyi bajnok, és azonnal levert – bár az utolsó meccsekből párat kénytelen volt nekem adni.

2006 után minden évben rendszeresen visszajártam, azóta családtagnak érzem magam. Amikor kiderült, hogy az utrechti utazás expón lesz standja a cégnek, azonnal fellelkesültem. Mellesleg először volt Iránnak saját standja. A koncepció az volt, hogy tradicionális iráni otthonnak berendezett helyen sztorizgatunk az érdeklődőknek, kapnak teát, találnak csomó könyvet meg magazint az országról, és akinek mázlija van, még egy marék pisztáciába is belefuthat. Az ötlet kiválóan működött, mesélőnek volt pár iráni, egy rakás holland, meg én.

Egész életemben kerültem az ilyen kinyalt vásárokat, mert nem igazán nekem szólnak. Kiválóan elvagyok mindenféle szervezés, kontakt, szállás meg egyéb szolgáltatás nélkül. A közönség is olyan volt, amilyenre számítottam: 50+-os holland nyugdíjasok, akiknek el lehet adni luxus lakóbuszt, meg óceánjáró hajókázást is. A hollandok aránylag kellemes ügyfelek: sokat fizetnek, cserébe elvárják a legjobb szolgáltatást, és ha megkapták, jönnek máskor is. Ilyen piacra nem olyan nehéz építeni…

Az öt nap alatt alaposan körbejártam a vásárt. A legviccesebb részei persze a repjegynyerős-sorsolós mókák voltak: papírrepülővel kellett betalálni a célba, ahova menni akartál, máshol meg kitűzhetted gombostűvel álmaid úti célját – az egész világot beborították a cetlik, egyedül szegény Nyugat-Afrika volt tök érintetlen. Kitalálhatjátok, én sem oda tűztem a magamét:) Megkerestem a magyar standot is, az egy fokkal lehangolóbb volt. Amíg az ütőképesebb szomszédaink és sorstársaink, a csehek, a lengyelek, a szlovének meg a horvátok igen tetszetős, nagy területű, sok képpel és videót sugárzó kivetítővel rakták össze a saját standjukat, addig a magyarok egy olyan világító fehér standdal álltak elő, ami inkább egy kozmetikai – vagy rosszabb esetben egy fogorvosi – kiállításhoz passzolt volna igazán. Emellett egyetlen kép sem volt kint az országról, márpedig anélkül nehéz eladni a cuccot. A másik észrevételem az volt, hogy a promócióból valahogy az egész ország kiesett, kivéve a balatoni kempingeket és Kecskemétet. Én megértem, hogy a Balaton az örök húzónév, de az hogy se Budapest, se Sopron, se Pécs, se Szeged nincs sehol (a vonatkozó borvidékekkel persze), az kicsit furcsa. Természetesen az is előfordulhat, hogy alapos felmérés előzte meg ezt a koncepciót, és a leghatékonyabban rámentek a leginkább eladható dolgokra. Szerencsére volt magyar konyha, gulasch, töltött káposzta 10 euróért, sajtostöcsis lángos háromért, szóval ezzel biztos be lehet húzni pár bélgép néderlandit. Egyébként a hollandok imádják Magyarországot, aki csak teheti, vesz valami pecót az Alföldön (talán ezért nyomták Kecskemétet), ahol lehet kerti medencét építeni az otthoni árak töredékéből, és nem kell parázni, hogy a szomszéd komposztdarálója felzavar szombat délelőtt.

A vásáron megismerkedtem egy anyagilag fajsúlyosabb fazonnal, aki ugyanolyan szakadt hippi volt, mint az összes magamfajta hátizsákos pár hónap utazás után, de ő egy fényesre nyalt rohadt drága 1959-es oldtimer Jaguar MK IX-cel nyomta le az utat Bhutánba, meg hét másik fazonnal, akik terepjáróval követték. Útközben koncerteket adtak Szerbiában, Iránban, Indiában meg Bhutánban, csináltak róla filmet és zenés cédét meg DVD-t. A fent említett autóval egyébként átkelt Szibérián meg a Góbin is. Biztos néztek nagyokat a helyiek:) A másik remek srác a tökéletes szállást nyújtó Jelmer volt, ő meg snowboardozni jár Iránba rendszeresen, jó mókának tűnik az is, nagyon ajánlom.

Szabadidőnkben jártunk egyet Utrechtben meg Hágában, de ez nem sok szót érdemel, mert minden holland város majdnem ugyanolyan, és túlságosan meglepő kalandok sem történnek az emberrel olyan helyen, ahol van éjszakai vonat. Legközelebb megint a Közel-Keletről jelentkezem, a változatosság kedvéért egy I-berűs országból…

welcome to the camel business

Minden, ami Rejtőnél kimaradt
Az igazi ipari turizmus és a legendák

Biztos vagyok benne, hogy új legenda született Ardakanban (most nem Khatamira gondolok…). Egyrészt feltaláltuk az indusztriális sivatagi tevés túra intézményét, ami eddig nem létezett. Másrészt komoly csődületet okoztunk, amikor felbukkant a sivatagból egy holland, egy svájci, egy orosz meg egy magyar, vezetve egy tevét, hófehér hegyi pásztorkutyával az oldalán.

Azt hiszem, ez utóbbival kezdve talán kerekebb lesz a történet. Főleg, az előzmények ismeretében.

Megérkeztünk Jazdba. Minden turisztikai felelősségtől mentesen, hiszen eddig több mint egy hónapot töltöttem itt, ezért nem kellett stresszelni, hogy kihagyok valami fontosat. A kulturális dolgokat ezennel tehát hanyagolnám, akit bővebben érdekel a zoroasztrianizmus, a magyar szál, a környező sivatag, az jobban teszi, ha itt nézeget a korábbi bejegyzésekből. Első este mégis sikerült valami újat találni, hála Sebastian barátomnak, aki immár négy éve él itt. A város szélén európai szemmel nagyon vicces park található. Gokartpálya, világító műkaktusz, vérnyomásmérő-gép, és fantasztikus műfolyó művízeséssel a sivatag közepén. A perzsákat csöppet sem zavarja, hogy látszik a rusnya cső, ami felvezeti a vizet a dombtetőre, ők csak élvezik a lezúduló hűsítő víz előnyeit.

Másnap valamivel komolyabbra vettük a figurát, és elmentünk megkeresni egy sivatagi barlangot. Kanyonszerű vízmosáson keresztül vezet oda út. Elsőre nem találtuk meg, érzésre vágtunk neki a sivatagnak a hatalmas Nissan Patrollal. Végül találtunk egy vízmosást, nagy nehezen leszenvedtünk a kocsit, majd elástuk magunkat a porózus sóderbe. Ilyesmire nem készültünk, kézzel kellett kiásni az autót, így sem ment, végül emelővel felkaptuk a hátsó kereket, és köveket görgettünk alá. A kanyonban haladva rátaláltunk arra a vízmosásra, ami a barlanghoz vezetett. Nem kell túl egzotikus dologra számítani. Néhány tucat helybéli ismeri a helyet, oda járnak piknikezni meg ópiumot szívni. A barlangban építettek konyhát, és az iráni sztenderd piknikhelynek megfelelően kellőképpen szemetes a környék. A sziklafalból víz csöpög egy medencébe, abból lehet inni. Végül egy óra után eluntuk a dolgot, és visszatértünk Jazdba, és kezdetét vette a következő napokat meghatározó szürreális kalandozás megalapozása.

Egy évvel ezelőtt Sebastian vett egy tevét. Szerencsére kisebb darabot, ami később sem nő meg hatalmasra. Vad állat, amit a tevetartó hagyományoknak megfelelően veréssel kényszerítettek különféle cselekedetekre. A projektet szabad ég alatt alvós sivatagi túrának neveztük el, amihez a svájci Stefan, a holland Sebastian, és jómagam adtuk a nevünket, majd előző este bevettük magunk mellé az orosz Romant is. A projekt célja a teve átszállítása Ardakanból a 25-40 kilométerre lévő Haft-a Dor (Hét Gyöngy perzsául, ha egyszer úgy adódik, okvetlenül levédetem a nevet, mert tökéletes márkanév luxustermékekhez) nevű farmra, valami istentelenül elbaszott helyre a sivatagban. Erre azért volt szükség, hogy egy ardakani gránátalmakert zártsága helyett a sivatagban legyen más tevékkel együtt – ahogy az ember, úgy a teve is társas lény.

A vállalkozás kétségtelenül kalandos, kiszámíthatatlan és nehéz volt, tele bizonytalan tényezőkkel – európai értelemben véve mission impossible, vagy ha nem is lehetetlen, legalább tervezhetetlen. Nem volt térképünk. Előző este nem volt net, nem tudtuk megnézni a részleteket a GoogleEarth segítségével. Nem tudtuk a pontos távolságot. Nem tudtuk, meddig tart a kivitelezés. Nem tudtuk, mi fogad a végállomáson. Nem tudtuk, mit szól mindehhez a teve, és azt sem, hogy mi hogyan fogjuk bírni a gyaloglást az elviselhetetlen forróságban. Egyetlen dolgot tudtunk, hogy a főúttal párhuzamosan kell haladni, így legalább az eltévedés lehetőségét ki tudtuk zárni.

A távolsággal csak egy baj volt. Az irániak nem túl jó becslők. Az öt perc egy óra, az egy kilométer kettő (vagy négy), a négy óra gyaloglás három vagy hat, és a jobb néha bal. Sivatagban, egy vad tevével pedig végképp nem mindegy. Hogy teljes legyen a csapat, vittünk magunkkal Belle-t, Sebastian Tabrizban szerzett azerbajdzsáni kutyáját – elsősorban őrzési és kutyasétáltatási céllal.

Ardakan felé menet beugrottunk a zöldségeshez, magunkhoz vettünk 27 kiló rohadt dinnyét, hogy megtöltsük vele a tevét, és szimpatikusabban viselje a megpróbáltatásokat. Ardakanba érve a tevés ember sehol, egy órát bóklásztunk a végtelen pisztácia- és gránátalma ültetvényeken, majd eluntunk a dolgot, és átmásztunk a kapun. Ekkor láttam meg először Camille-t, a kétéves, sötétbarna, vedlőfélben lévő tevét, aki felejthetetlenné tette a következő napokat. Hogy kezesebb legyen, madzagot fűztek keresztül az orrán, ami begyulladt, vérzett egy kicsit, és érintésre agresszíven reagált. Megetettük vele mind a 27 kiló dinnyét, testsúlyának közel tíz százalékát, utána egyből rárontott a kenyerünkre, úgy kellett lerugdosni róla. Apropó, a kenyér: vettünk vagy három kiló szárított kenyeret, hogy legyen elég rágcsa a sivatagi útra. A kenyér maga ardakani specialitás, akár évekig is eláll. Formáját tekintve közelebb áll a csipszhez, mint bármi máshoz. Eredetileg lepényszerű, majd kisebb darabokra összetörik, és teljesen kiszárítják, így gyakorlatilag bármilyen edényben szállítható a zsebtől a hordóig. Hogy legyen valami íze, különféle magokat sütnek bele. Camille imádta (volna, ha hagyjuk).


Amint leszedtük a tevét a kötélről, megvadult. Őrjöngött, rúgott, ugrált, majd nagy nehezen sikerült lecsillapítani. Előtte azért gyors kiképzést kaptunk, mit ne tegyünk. A legfontosabb, hogy nem szabad közvetlenül a teve előtt gyalogolni. Ha bármi megzavarja, és megvadul, előre kezd el rohanni, és átgázol mindenen, ami kisebb, mint egy platós Zil. Ezért jobb egy kicsit oldalt menni.

A tevehajtásban gyorsan megmutatkoztak a kulturális különbségek a tevetartó népek autoriter módszerei és az európaiak humános-liberális hozzáállása között. Tevetartó emberünk bottal próbálta ösztökélni az állatot, miközben Sebastian lebeszélte erről. Mi azt a módszert próbáltuk ki, hogy nyugtatjuk az állatot, a fülébe suttogunk, simogatjuk, és meglepő módon ettől megnyugodott, és a módszer működött – nem tökéletesen, de jobban, mint a bottal verés. Amikor az orrát átfűzött madzagon erősítettük hozzá a vezetőkötélhez, Camille annyira fél, hogy összeszarta-összehugyozta magát. Végül úgy-ahogy összeállt a csapat, és elindultunk a legnehezebb feladat, az autópályán való átkelés felé. Hogy még nehezebb legyen a dolog, elkezdett sötétedni, és nagyjából egy óránk maradt arra, hogy az Ardakan környéki ipari területet elhagyva valahol a sivatagban üssünk tábort. Indulás előtt még valaki ránk hívta a rendőröket, de nem rosszindulatból, hanem hogy tisztázzuk a helyzetet, kik vagyunk, és mit akarunk. Egy ilyen, a végletekig tradicionális helyen a mi jelenlétünk és projektünk egészen példátlan vállalkozás volt, olyan helyeken jártunk, ahol korábban külföldi soha. Sebastian elmesélte a rendőröknek a tervet, majd telefonszámot cseréltünk, ha bármi baj van, tudjunk kit hívni, illetve ők is tudjanak rólunk. Érdekes módon a rendőr együtt járőrözött egy katonával, egy Simson-szerű optikailag feltuningolt rendőrmotoron…

Az úton való átkeléstől nagyon tartottunk. Száguldó autók, kamionok között kellett átvezetni egy nagytestű állatot, ami korábban még sosem látott ilyet. Az út szélére érve kis híján tömegszerencsétlenséget okoztunk, amikor megláttak minket a sofőrök. Volt, aki dudált, ettől a teve megvadult, de végül sikerült az út szélén tartani, később egy körforgalomnál pedig különösebb sokk nélkül átkeltünk. Irány az ipari övezet…

Belle, a kutya mellettünk ballagott, közben ment le a nap, de a gyárak és raktárak sora csak nem akart véget érni, így nem volt más választás, mint találni egy nyugodt helyet valamelyik épület tövében, ahol eltölthetjük az éjszakát. Egy szivattyúház mögött vertünk tanyát, a közelben valami cementgyár, a látóhatáron végig magasfeszültségű kábelek hálója – nem éppen ilyen sivatagi éjszakázásra gondoltunk, de jobb híján ez is megtette. Közben fantasztikus élcelődés kezdődött, hogy ez az igazi ipari turizmus.

Még nem volt teljesen sötét, amikor megjelent egy ember a legközelebbi Torkham faluból, és elkezdett üvöltözni. Aztán még jött vagy hat. Az emberről kiderült, hogy nem azért üvölt, mert mérges, csak valamiért így szeret beszélni. Leültünk a szivattyúház mögé, ők minden este ide járnak kikapcsolódni, ami nyugati szemmel nézve minimum perverzió. Az arcok között volt kamionsofőr (tízezer kilométert vezet havonta, a világ egyik legnagyobb vasércbányájából szállít vasércet a közeli vasútállomáshoz), tanár, földműves, és a szivattyúház gondnoka, aki gyorsan ellátott rengeteg vízzel, amit 150 méter mélyről pumpálnak fel, meg főzött egy teát és kihúzta a kábelt egy izzóval az épület mögé, hogy ne sötétben kelljen üldögélnünk. Egy gyors bemutatkozás után pedig megkérdezték, hogy akarunk-e alkoholt inni, majd gyorsan előkerült egy darab ópium is a földműves öregúr zsebéből. Végül megjelent a rendőr, lejattolt velünk, megkérdezte, minden rendben van-e, nincs-e szükségünk valamire, majd eltűnt. Rejtő Jenő World Tour, immár sokadszor…


Hajnalban keltünk, hogy minél többet tudjunk gyalogolni a döglesztő forróság beállta eltt, de nagyon eltávolodtunk a főúttól, így kicsit vissza kellett kanyarodni, és sehogy sem tudtuk elhagyni az ipari övezetet, hogy egy kis természetet is lássunk magunk körül. Néhány óra múlva föladtuk. Az ipari terület végtelen, mindenhol építkezés, útépítés, földmunka, végül beszorultunk az autópálya mellé, ami a létező legrosszabb hely a túrázásra, különösen egy tevével. Hívni kellett egy pickupot, hogy el tudjuk szállítani a tevét Haft-a Dor-ba. Egy óra múlva megjelent két arc egy végletekig lezúzott Zamyad nevű helyi modellel, közben több tucatnyi teherautót fényképeztem unalmamban.

Tevenavigálásban egyikünknek sem volt tapasztalata, kilátástalan manőverekbe kezdtünk, hogy tegyük fel a tevét a platóra, amikor az egyáltalán nem akarja. Hiába voltunk hatan (ebből én voltam a legnagyobb és legerősebb a magam maximum 80 kilójával), egy legalább háromszáz kilós dögöt akarata ellenére fölkényszeríteni a járgányra meglehetősen kilátástalan próbálkozás. Először összekötöttük az első lábait, hogy akkor nem tudja megvetni a földön, és valahogy fölugrál a platóra. Bukás. Bekötöttük a szemét, hogy ne lássa, merre vezetjük. Bukás. A kocsival egy domb mellé álltunk, és úgy próbáltuk meg rávezetni. Az is bukás. Közben ketten húztuk, ketten tolták hátulról, egyvalaki száraz kenyérrel csalogatta, végül egy óra keserves kísérletezés után fölszenvedtük a platóra, ahol olyan sokkot kapott, hogy teleszarta az őt hátulról toló Roman ingét és gatyáját. Amikor a platón állt, megpróbáltuk leültetni, de azt sem sikerült. Végül úgy döntöttünk, elindulunk így, aztán ha nagyon billeg, leül magától. Még vagy húsz kilométert vezettünk, gyalog reménytelen lett volna. Mondanom sem kell, útközben egyetlen árnyékos, nappali túlélésre alkalmas helyet sem láttunk.

Haft-a Dor tipikusan az a hely, ahol az életvitel szempontjából legigénytelenebb népek képesek csak túlélni. Iszonyatos forróság (még csak május vége), reménytelen sivatag az egyik oldalon, gyárak pár kilométerre a másikon. Szerencsére vizük az van bőven, hála az ősi csatornarendszereknek, amivel annak idején élhetővé tették a sivatagot. A rendszert évezredekkel ezelőtt építették ki, a hegyekből mélyen a föld alatt vezették a csatornát keresztül a sivatagon. Elég kemény meló lehetett kiépíteni, főleg, hogy egymástól 50-100 méterre 10-50 méter mély kutakat kellett ásni, hogy karban tudják tartani a rendszert. Ha megnézed a GoogleEarth-ön, tökéletesen látszik az ősi csatornák (itteni nevén kanatok) rendszere. Ezeket követve ősi farmok romjait lehetne kiásni, a levegőből tisztán látszik, hogy évezredekkel ezelőtt sokkal mélyebben nyúlt az ember alkotta táj a sivatagba, mint manapság. Persze ásni nehéz meló, a fémdetektor pedig tiltott dolog Iránban, úgyhogy a projekt eleve bukásra van ítélve.

A táj egyébként évezredek óta lakott, hogy mióta, azt senki sem tudja. Minden ősi, időtlen. Jóval az iszlám előtti (gyk. minimum 1400 éves) falmaradványok mindenfelé a sivatagban, elhagyott, elég jó állapotban lévő ősi karavánszerájok, öntözőrendszerek. Mi még valahol a Kaszpi északi részén nomádkodtunk, amikor itt már komoly erődítések védték a régóta bejáratott karavánutakat. Engem mindig sokkol ez a fajta időtlenség. Ez nem egyszerűen régi, vagy nagyon régi, hanem olyan távoli múltba vezet vissza, amit elképzelni sem tudok. Persze azért megpróbálom, és ebben sokat segítenek ezek az élmények.

Haft-a Dor elsőre mintha a Star Wars sivatagos jeleneteiből került volna ide, csak buckalakók helyett fekete, fehér, tarka csadoros nők bukkannak fel az ajtóban. A ház előtt hatalmas medence tele vízzel, benne jó félméteres halakkal. A háttérben gránátalma- és pisztácialiget, na meg búzamező, vagy legalábbis valami kalászos izé, nem vagyok valami nagy szántóvető. A modern korra a szemét, az autógumik, a vastartályok, meg az a hófehér szaniterkonténer utal, amit Khamenei ajatollah adott nekik, amikor erre járt.

És igen, a közelben pár teve, ezért hoztuk ide Camille-t. Egy baj volt csak. A családfő nem volt itthon, és senki nem vette a bátorságot, hogy helyette döntsön, hogy maradhat-e a teve. Így otthagytuk a tevét, hogy pár óra múlva visszajövünk megbeszélni a helyzetet. Addig meglátogattuk a tizenöt kilométerre lévő pici falut, Aqdát.


Aqda tipikusan az a hely (lesz), amit a turista látni szeret: ősi agyag óváros, kapuval, toronnyal, földalatti víztározóval, és rengeteg széltoronnyal, mindez elég jó állapotban. A hely felújítása még folyamatban van, a turizmus által teljesen érintetlen, de néhány éven belül megnyitják a nagyközönség számára is. Úgyhogy most szinte az utolsó pillanatban sikerült elcsípni, mielőtt bármilyen külső hatás érné Aqdát. A várost egyébként Jazd kapujának is nevezik.

Aqda helyreállítását az Iszlám Forradalom 30. évfordulójának tiszteletére rendelték el, szóval eléggé új projektről van szó. A falu, a karavánszeráj és az erőd az ősi iráni karavánút (Abrisham) mellett található. Eddig a városkaput és a víztározót sikerült maradéktalanul helyreállítani, most éppen a mecseten, a fürdőkön, az árkádos utcákon és a bazáron van a sor – na meg a köztük lévő házakon. Egy helyi arc kinyitotta nekünk a privát múzeumát, amit értelem szerűen senki sem látogat: turista egy szál sem, a helyieket meg nem érdekli, hiszen nekik ez nem újdonság. A fószer a faluból és a környező településekről összegyűjtött minden olyan tárgyat, amit a helybeliek találtak vagy birtokoltak, és már nem használnak. Fantasztikus elképzelések láttak napvilágot a különböző labirintusszerű házak vendégházzá való átalakításáról, de egyelőre ebből nem lesz nagy biznisz, amíg folyik az újjáépítés, és amíg nincsenek meg a megfelelő engedélyek. Az tuti, hogy pár éven belül aranybánya lesz, ami persze tönkrevágja a jelenlegi hangulatot, egyre több ember jön majd ide, páran alaposan meggazdagodnak, épülnek majd új házak, fölfedezik maguknak az irániak is, végül nyüzsgő skanzenné válik az egész.

Útközben alaposan megéheztünk, egy helybeli cimbora pedig fölajánlotta, hogy ebédeljünk a gyümölcsösében. Átmásztunk a kerítésen, megráztuk az eperfát meg a ringlófát, telezabáltuk magunkat, ő meg hazaugrott közben, és fél órával később megjelent egy kanna vízzel, teával, egy tál rizzsel meg egy nagy adag salátával, és elhozta a sprinter öccsét, aki 10.6-ot fut százon, és Iszfahánba jár edzeni. Gyümölcsöst tartani egyébként nem rossz biznisz, egy kábé negyed hektáros terület 10 ezer dollárba kerül, és évente kétezret hoz. Túl sok meló nincs vele, a víz adott, hetente egyszer elég ránézni, és igazán csak a szüret a komoly munka.

Kora este visszatértünk Haft-a Dorba. A családfővel vagy két óra alatt sikerült megegyezni. A legnagyobb gond ilyenkor a felelősség. A tevék elpusztulhatnak, elütheti őket autó vagy vonat, és akkor elég nehéz lesz elszámolni velük. Két hete négy teve döglött meg valami rejtélyes kórtól, ami négyezer dolláros veszteséget hozott a családnak. Az egyik teve szívét megette a kutya, és az is megdöglött. Sebastian kezd elég profi lenni a helyiekkel való bizniszelésben. Havi pénzt adni a tevetartásért eléggé bukó üzlet, hiszen ha megvan a havi fix bevétel, attól kezdve a gondnok nem érdekelt az állat jól tartásában, csak abban, hogy ne pusztuljon el az állat. Végül olyan konstrukcióban állapodtak meg, hogy a család gondozza a tevét két évig, utána az állat tulajdonjogának a fele őket illeti majd, így érdekeltek lesznek abban, hogy minél jobb bőrben legyen. Addig pedig visz oda turistákat, és minden tevegelésért fix pénzt kap a család. A végén mindenki elégedett volt, főleg Camille, hiszen lett nagy társasága, profik foglalkoznak vele, és rendesen kap kaját. Az egyetlen gond, ha elcsapják az úton, amikor arrafelé bóklászik. Ilyenkor az a szokás, ha nappal ütötték el, az autós fizet a teve tulajdonosának, ha éjszaka, akkor a teve tulaja fizeti az autós kárát. Hiába, ki van ez találva, ugyanakkor véget nem érő viták is bele vannak kódolva a rendszerbe, például mi van akkor, ha szürkületkor történik a baleset.

Visszatérve Jazdba már csak egy erőtlen hanyatlásra futotta, Roman óvatosan becsempészte teveszaros ruháit a mosodába, én meg átmenetileg elváltam Stefantól, és átjöttem Iszfahánba, hogy újabb programok után nézzek. Vidám voltam, a belépés tökéletes volt: két fehér csávó egy nagy terepjáróval, hátul egy nagy kutya, lehúzott ablak, hűvös éjszakai szellő, és közben csutkára tekerve üvöltött a Sear Bliss. Ma péntek, a program ájulás és egy kis munka, estétől pedig újabb zseniálisnak ígérkező programok vannak terítéken: underground Che Guevara bár, gránátalmabor (tegnap már kipróbáltam, kellett hozzáönteni egy kis grappát, de amúgy nem rossz), száz kilométerre lévő sivatagi tóban fürdés, találkozás öreg szúfi tanítóval, és nomád törzsek látogatása. De mindenekelőtt alvás, alvás, és még több alvás.

http://danielfromhungary.blogspot.com/2010/05/welcome-to-camel-business.html

az erő velem

Korábban már többször volt szó az erő házáról. Most egy kis audiovizuális támogatással élvezhető...

Az erő háza

Irán sok nevezetessége közül az egyik a zúrháne. Tulajdonképpen hagyományos iráni sportklub, aminek neve szó szerint annyit tesz, az Erő Háza. Ez alapján először valami perzsa birkózásra gondolhatunk, esetleg valami „nehéz dolgokat emelgetünk szertartásosan” típusú ősi súlyemelésre – mindkét megközelítés helyes, bár mint minden régi iráni szokás, ez is jóval több annál, mint hogy az ifjak és idősek nagy muszklikkal próbálnak maguknak nőt szerezni, ahogy azt mifelénk a Nyugaton művelik.

Az Erő Háza intézménye akkor alakult ki, amikor a Perzsa Birodalom behódolt az iszlámnak, és a perzsa harcosok nem gyakorolhatták a tradicionális sportjukat nyíltan. Mivel nem akarták elhagyni hagyományaikat, amellyel megőrizhetik testük és lelkük épségét, magánházakban kezdtek összegyűlni, később ezekből alakultak ki a zúrhánék. Ez az egyik legszebb példája annak, hogyan lehet összeegyeztetni a vallást, a költészetet és a testmozgást. Itt tulajdonképpen mindez egyetlen egységet alkot.

A félgömb alakú helyiség közepén 10-12 méter átmérőjű kör vagy nyolcszög alakú mélyedésben (Jazdban például egy mély ciszterna fölött) 15-20 ember ütemre nyomja a fekvőtámaszt és egyéb gyakorlatokat. A háttérben, de nem mellékszereplőként a mursed vagy murabbi dobol, és verseket énekel Ferdószi híres költeményéből, a Sáhnáméből, a Királyok Könyvéből. A mursedtől kell engedélyt kérni ahhoz is, hogy valaki a körbe lépjen. Az edzés természetesen imával kezdődik, és az egész eseményt átitatja a vallásos légkör – ez nem véletlen, maga a gyakorlatsor közel áll a szúfik mozdulataihoz, sőt vannak külön szúfi zúrhánék is.

A dolog testgyakorlás része a bemelegítéssel kezdődik (ebben van minden reggeli tornára emlékeztető rész, körben kocogás, de pörögve ugrálás is, ki-ki vérmérséklete szerint) után hatalmas, tekebábúra emlékeztető fadarabokkal kezdenek körözni a válluk körül. Egy ilyen darab 5 és 30 kiló között van, aki a harmincassal nyomja, látszólag Paykanokat tol odébb reggelire. Ezek az arcok nem a karcsú nyugati konditermes cicafiúk, hanem a vastagderekú őserők, akiknek látszólag fölösleges a szeme közé verni, mert úgysem lesz semmi bajuk. Nem úgy, mint a cicafiúknak. Ez a tekebábus gyakorlat igényel némi erőt és egyensúlyt, egykor a csatákban zajló kardforgatós mozgás és állóképesség miatt volt rá szükség. Aztán van egy 20-25 kilós íjszerű szerkezetük, a kaman, mindenféle vasakkal megpakolva, amit a fejük felett mozgatnak. Ehhez kell egy kis izom a váll és a tricepsz környékén. Egyszer kipróbáltam, aztán inkább letettem a sarokba. Mondanom sem kell, az íj kifeszítése volt az alap. Ettől végül olyannyira megerősödnek, hogy elpusztíthatatlan hősnek tűnnek, mint Rusztam, az irániak Akhilleusza. Néha birkóznak is az edzés végén, de az végképp nem az én műfajom, a hosszú kezeim miatt a nálam kisebbek állandóan összecsomagoltak egykor. A birkózás egyébként meglehetősen egyszerű szabályok szerint működik, az ellenfelet ki kell billenteni az egyensúlyából, és addig kell gyűrni, amíg a válla a földhöz nem ér.

Mint minden rendes iráni városban, Kasanban is van vagy tucatnyi zúrháne, a videón láthatónak az az extrája, hogy mindössze 14 éve létezik, és egy, az iraki háborúban elesett fiatal testvérpárnak szentelték. A falon iraki háborús mozaikcsempe. A mursed hangulatos dobjátéka mellé énekelt valami szépet a Sáhnáméból, pihenésképpen mondott egy-két biztató szót. Ottjártunkkor nagyon megtiszteltek minket, mert az év utolsó eseményen vendégeltek meg. Csak félve említem, mint titkos és soha meg nem valósuló projektet, hogy végig kéne járni jópár tucatot, és fotósorozattal és riportokkal, interjúkkal dokumentálni ezt a jelenséget.

...és még csak nem is vagyunk síiták

Jazd, egyetlen iráni testvérvárosunk

Hazánk Iránnal folytatott gazdasági és kulturális együttműködése átlagosnak mondható. Egy iráni legfeljebb annyit tud rólunk, amennyit a hétköznapjaiban lát: Teherán utcái tele vannak Ikaruszokkal, de Magyarországról – vagy ahogy ott hívják, Madzsarisztánról – inkább a nálunk gyártott finn mobiltelefonok jutnak eszükbe. Irán közepén van azonban egy város, amely 1996-ban Jászberény testvérvárosa lett: Jazd

A két városnév egybecsengése korántsem véletlen. Évezredekkel ezelőtt a közép-iráni Jazd tartomány volt a Magyarországon jászként ismert nép eredeti lakóhelye. A Lut és a Kavir sivatagok között fekvő város „az "ősi gyökér" az a kapocs, amely elősegítette a régi rokoni viszony felelevenítését, szorosabbá tételét, testvérvárosi kapcsolattá fejlesztését.” – állítják a jászberényiek.

Jazd első látásra is annyi különlegességet kínál, hogy a ráérős és kíváncsi utazók képesek heteket eltölteni ebben a városban. Ami azonnal feltűnik, az a rengeteg széltorony, helyi nevén badgír, ami az egyszintes házakból álló, több ezer éves óvárost tarkítja. A 10-15 méter körüli tornyok funkciója a sivatag közepén lévő házak hűtése. A forró szelet ugyanis az agyagból készült, belül mindig hűvös „kémények” levezetik a szobákba. Ez, és a régi város összevissza, kanyargós utcái és belső udvaros házai szemet szúrtak az UNESCO-nak is, ami gyorsan a világ egyik legrégebbi városának nyilvánította, megvédve ezzel a fejlesztésnek nevezett rombolástól és a lassú lepusztulástól. A két sivatag közti elhelyezkedése már korán fontossá tette kereskedelmileg, viszont mivel mindentől távol esett, aránylag kimaradt a nagy pusztításokból. A Selyemút egyik fontos állomása volt egykor és 1272-ben Marco Polo is megfordult errefelé. A város melletti 4000 méter magas Shir-Kuh-tól, vagyis Oroszlán-hegységtől földalatti csatornák rendszerével vezették a vizet Jazdba, virágoztatták ki a sivatagot, majd külön múzeumot szenteltek a víznek.

Jazd vallási toleranciája messze földön híres, évezredek óta békésen egymás mellett élnek zoroasztriánusok, zsidók és muszlimok. Napjainkban a zoroasztriánus vallás legjelentősebb központja Iránban. Európai ember jobb esetben legalább két dolgot köthet ehhez a valláshoz. Egyrészt a hazai kultúrába is beszivárgott Nietzsche magyar fordításban Ím-ígyen szóla Zarathusztra című műve, másrészt a tájékozottabb rockrajongók tudhatják, hogy ez volt Freddy Mercury vallása. Mindkettőnél jóval fontosabb, hogy sokan ezt tekintik az első monoteista vallásnak, megelőzve ezzel a zsidókat. Világképe dualista ugyan – vagyis a világ jó és rossz harcából áll –, de ez a két oldal egyetlen isten, Ahura Mazda két megjelenési formája. Persze ahányan állítják ennek az elsőségét, legalább annyian vitatják is, az azonban kétségtelen, hogy itt fordul elő először a zsidó-keresztény kultúrkörből jól ismert, mennyország, pokol, próféta, Ítélet napja, angyalok, eljövendő Messiás alkotta szereplőgárda. Zarathustra – vagy görögül Zoroaszter – tanítása Ahura Mazda, az egyetlen isten üzenetein alapul. Ő a menny és az anyagi világ megteremtője, köztük az embereké, ő a sötétség és a fény forrása, a rend és a jog őrzője, tőle ered minden, ami jó, tiszta és igaz. A zoroasztriánusok rendkívüli módon tisztelik a négy alapelemet, a tüzet, a vizet, a földet és a levegőt, ezért a világért sem szennyeznék be egyiket sem.

Az elhunytakat hagyományosan a város szélén lévő úgynevezett Hallgatás Tornyaiba vitték, ahol a keselyűk, nap és a szél gondoskodtak a hullák higiénikus eltakarításáról. Ezeket a dombokat ma már nem használják, helyette betonszarkofágba teszik a holttestet. A mélyebben a sivatagban lévő Hallgatás Tornyait pedig vagy elfelejtik az öregek, vagy a fiatalok bejáratják piknikezőhelynek. A város határától alig húszpercnyi kerékpározásra és feleannyi sziklamászásra akad még ilyen fölfedezetlen „titkos” hely, ami megfelel az ilyesfajta temetkezési helyekről kialakult képnek. A hegy tetején, egy gödörben emberi csontok és koponyák maradványai, azonban évről évre kevesebb. Nem úgy, mint az egykori városszéli domb, amelyet mára körbeépítettek, széthordták róla a csontokat, és cserébe teledobálták csikkekkel.

A zoroasztriánusok számára alapvetően fontos a Tűz Temploma. A tűznek tulajdonítanak minden jót, és ez istenük, Ahura Mazda jelképe is, ezért soha nem hagyták kialudni. Minden templom tüzének megvan a maga családfája, hogy melyik híres tűzről gyújtották meg évszázadokkal ezelőtt. A jazdi tűztemplomban lévőt például az egyik első tűz lángjáról gyújtották meg, aztán 700 évig őrizték, majd átvitték máshova, ahol 300 évig… és ez így ment századokon át.

A város sok nevezetessége közül az egyik a helyi zurkhaneh. Szó szerint annyit tesz, az Erő Háza. Ez alapján először valami perzsa birkózásra gondolhatunk, esetleg valami „nehéz dolgokat emelgetünk szertartásosan” típusú ősi súlyemelésre – mindkét megközelítés helyes volt, bár mint minden régi iráni szokás, ez is jóval több annál, mint hogy az ifjak és idősek nagy muszklikkal próbálnak maguknak nőt szerezni, ahogy azt mifelénk a Nyugaton művelik.
A félgömbalakú helyiség közepén kör alakú mélyedésben (egy mély ciszterna fölött) koncentrikus körökben 15-20 ember ütemre nyomja a fekvőtámaszt és egyéb gyakorlatokat. Háttérben, de nem mellékszereplőként a murshed dobol, és verseket énekel Ferdózi híres költeményéből, a Sáhnáméből, a Királyok Könyvéből. Az edzés természetesen imával kezdődik, és az egész eseményt átitatja a vallásos légkör – ez nem véletlen, maga a gyakorlatsor közel áll a szúfik mozdulataihoz, sőt vannak külön szúfi zurkhanék is. A dolog testgyakorlás része – ami miatt az Erő Házának nevezik – a bemelegítés után abból áll, hogy hatalmas tekebábúra emlékeztető, 5-30 kilós fadarabokat tekergetnek maguk körül, néha pedig zsonglőrködnek vele. Ettől olyannyira megerősödnek, hogy elpusztíthatatlan hősnek tűnnek, mint Rusztam, az irániak Akhilleusza. A birkózás meglehetősen egyszerű szabályok szerint működik, az ellenfelet ki kell billenteni az egyensúlyából, és addig kell gyűrni, amíg a válla a földhöz nem ér. Az Erő Háza intézménye akkor alakult ki, amikor a Perzsa Birodalom behódolt az iszlámnak, és a perzsa harcosok nem gyakorolhatták a tradicionális sportjukat nyíltan. Mivel nem akarták elhagyni hagyományaikat, amellyel megőrizhetik testük és lelkük épségét, magánházakban kezdtek összegyűlni, később ezekből alakultak ki a zurkhanék. Ez az egyik legszebb példája annak, hogyan lehet összeegyeztetni a vallást, a költészetet és a testmozgást. Itt tulajdonképpen mindez egyetlen egységet alkot.

A 3000 éves zegzugos sikátorokban csak az arra járó motorok jelentik a modern kort. A házak befelé épültek, kívülről csak a fal és egy ajtó látszik. Minden ajtón van két kopogtató, egy a férfiaknak, és egy a nőknek. Az oka igen egyszerű: mivel bentről nem látni, hogy ki érkezik, a kopogtató hangjából tudják megállapítani a látogató nemét. Ha ugyanis férfi érkezik a családhoz, az otthon lévő nők felveszik a kendőt, vagy bemennek a lakrészükbe.

Az utcára nyíló pékségek, textilüzemek és vályogvetők inkább a középkort idézik. A pékek még mindig agyagkemence falára tapasztva sütik a lapos, kerek kenyeret, igaz, a sütéshez már gázlángot használnak. A friss kenyérre mindig sokan várnak, és mindenkinek egyénileg sütnek. Aki korianderrel vagy szezámmaggal kéri, annak úgy. Iránban elképzelhetetlen, hogy valakinek nem telik a napi kenyérre. Ez ugyanis a legolcsóbb étel, 5 forintnak megfelelő riálba kerül darabja.

Egy sarokkal odébb, az agyagfal sárgaságát megtörve azúrkék mozaikos mecset bukkan elő. Jazd egyik legismertebb mecsetje, a Péntek mecset a 14. században épült, és egyike Jazd legrégebbjeinek. A helyiek hite szerint, ha a meddő nő fölmegy a minaret tetejére, és minden lépcsőfokon megtör egy mogyorót, termékennyé válik. Felvilágosult kísérőm, egy perzsa lány szerint ez természetesen nem igaz, ennek ellenére mégis sokan követik ezt a szokást, mit lehet tudni…

Testvér(város)i kapcsolat

A Jászberénynek is nevet adó, iráni alán törzsekből származó jászok a tatárjárás után kerültek a Kárpát-medencébe. Testvéri kapcsolatukat így 800 évre lehet visszavezetni. Az 1996-ban megkötött testvérvárosi szerződés 2006-ban új lendületet kapott, azóta a kulturális csere sokkal aktívabb lett. 2007 tavaszán a jazdiak jártak Jászberényben, amit ősszel viszontlátogatás követett. Azóta volt a városban kulturális műsor, amit budapesti fogadás követett, később iráni népművészeti zenekar látogat Jászberénybe. Ugyanitt tervezik a testvérvárosok parkját, valamit a jazdiak felépítenének egy városukra jellemző hagyományos széltornyot. Évente tartanak jász világtalálkozót, idén Pusztamonostoron, ahová iráni focicsapatot is meghívnak. A jászság iráni kapcsolata felpezsdítette a hazai jász falvak és városok közti együttműködést.

Üdvözlet a Marsról

A turizmus csodái és más nyalánkságok

Egy kis pontosítással kezdeném: az előző bejegyzésben azt írtam, hogy a női énekes tiltva van Iránban. Nos, a helyzet ennél kicsit szofisztikáltabb. Nem a női énekes léte van tiltva, hanem a női szólóénekes vegyes közönség előtt való fellépése. Két nő énekelhet férfiközönségnek, egy nő pedig énekelhet szólóban nőknek. Ez a (inkább nem minősíteném) szabály igencsak nehézkessé teszi a női szólóénekessel rendelkező zenekarok bemutatkozását. Ezt Noosi, a Kanadából hazatelepült perzsa énekesnő mesélte, aki éppen most veszi fel első demóját új zenekarával. Mivel nem tudta a zenéjüket stílushoz kötni, jobb híján világzenének nevezte. Jövő héten valamikor megkapom a demót, és majd megpróbálom a saját fejem szerint valamilyen általam is ismert fiókba betenni.

Az iráni könnyűzenei életnek, már ha lehet ezt könnyűnek és életnek nevezni, szóval ennek az underground színtérnek üde színfoltja Saroush, a rapper. Róla talán már írtam, mint minden rendes rapper „kicsit” a saját rendszere ellen is szól, de azért jócskán kijut Amerikának is. Többször letartóztatták, egyszer rappelésért, valamint a minden rappert utolérő füvezés miatt. Mindenesetre idekint elég nagy tinisztár, az ifjú hölgyek csadorjukat ledobva kínálkoznak fel egy kis együttlétre. Saroush meg egyszerre huncutul és szemérmesen mosolyog, miközben meséli.

Annak ellenére, hogy dúl a nagy harc a nyugati dekadencia, mint például a heavy metál ellen, rendesen kiadják nyugati rockzenekarok dalszövegeit. Ízléses megjelenésű könyvben, angol és perzsa nyelven. Tavaly előtt volt szerencsém beszerezni Bruce Dickinsonnak, az Iron Maiden frontemberének válogatott szövegeit, de ugyanígy kiadták a Metallicát, a Pink Floydot, és ha jól emlékszem még Madonnát is. Nemrég kezembe akadt egy válogatás a Megadeth, a Metallica, az Iron Maiden, a Rammstein és a Black Sabbath válogatott szövegeivel. Megkérdeztem erről egy illetékes elvtársat, aki azt válaszolta, hogy az efféle dekadencia elfogadott a vallási vezetés által, feltéve, hogy kritizálja a nyugatot, Amerikát és úgy általában odamondogat a szent értékeinknek. Nos, arra azért kíváncsi lennék, hogy a Maiden melyik száma tűnt kritikusnak, vagy hogy az egykor sátános Black Sabbath és alkesz Ozzyja melyik ajatollah vagy forradalmi gárdista szívét dobogtatta meg. Így viszont belülről bomlik a rendszer, bármelyik iráni rocker könnyedén kézhez veheti kedvenc metálbandájának perzsára fordított szövegeit.

Közben beköszöntött a Noruz, a perzsa újév. Az utóbbi 3000 évben az iráni újév a legszentebb ünnep errefelé, amelyet a tavaszi napéjegyenlőség időpontjában tartanak. Az ünneplés egyébként becsapós, ugyanis ez két estével megelőzi a valódi időpontot, amelyet az óra megtekintése helyett valami más módszerrel számolnak ki. Így esett, hogy az évforduló valódi időpontjában, március 20-án reggel 9 óra 18 perckor a sivatagban stoppolva „ünnepeltük” az új esztendőt.

Ha valaki el tudja képzelni az augusztus eleji Siófokot, körülbelül képben van azzal kapcsolatban, hogy micsoda népvándorlás zajlik ilyenkor errefelé. A 70 millió ember jó része kocsiba ül és felfedezi saját országát. A tehetősebbek a Kaszpi-tengeri villájukba menekülnek a hétköznapi stressz és nyüzsgés elől, a szegényebb sorsúak pedig a vidéket járva, út mellett kempingezve töltik nagyjából kéthetes szabadidejüket. Az álmos sivatagi városokban sosem látott forgalmi dugók alakulnak ki, az összes szálloda megtelik, a szent helyeket elözönlik a zarándokok. Tízezrek térnek haza emigrációból, a nagycsaládok végiglátogatják egymást, a kormányhivatalok bezárnak, a vendéglátók pedig éves bevételük igen jelentős részére tesznek szert. Sokan a mi karácsony-újév kombinációnkhoz hasonlítják, bár a helyiek által – az egyszerűbb megértést szolgáló – „perzsa karácsony” elég furán csengő elnevezés.

Az ünnep leglátványosabb része a minden családnál berendezett asztal, amin a hagyomány szerint 7 (ez fársziul haft) sz-szel kezdődő dolgot állítanak össze. Ezek a szabzeh (búza- vagy lencsecsíra), a szamanu (búzapuding), a szíb (alma), a szindzsed (szárított szarb gyümölcs), a szír (fokhagyma), a szomak (szomak bogyók) és a szerkeh (ecet). Mindegyik összetevő szimbólum, a búzacsíra például az életé, a fokhagyma az egészségé, vagy az ecet a tisztaságé. Az asztalon helyet kap az aranyhal, a tükör és természetesen a szent Korán. A városok utcái napokkal korábban megtelnek aranyhalárusokkal, és kicsíráztatott búzát árulókkal. Az asztalokat berendezik a köztereken, sőt még a repülőtéren is.

A haft szin kissé profán megnyilvánulása volt az az összejövetel, amit az iráni tiltásokkal mit sem törődve alaposan feltöltöttek sörrel és egyéb szeszekkel, az ajtón pedig hatalmas plakát hirdette (angolul kiejtve a perzsa haft szin seven sin, vagyis hét bűn), hogy bűnös helyen járunk. Az álszemérmességhez ragaszkodva vendéglátóink kizárólag UV fénynél olvasható tintával kiírták az itt elkövetendő hét bűnt, amelyet a legalitásban maradás kedvéért csak vázlatosan idéznék: alkohol, tánc, zene, szerelem, a többi a fantáziáé. A partit közvetve a holland követség szponzorálta 72 doboz Heinekennel, rengeteg vörösborral és töménnyel. A köztudatban csadorosként elkönyvelt gyönyörű perzsa lányok kendő nélkül, miniszoknyában, időnként lecsúszó vállpántos, mindent mutató felsőben provokálták a holland-magyar publikumot, mi Eszterrel inkább a sörre mentünk…

Ezen az estén igazi szilveszteri hangulat alakul ki országszerte. Milliószámra kelnek el a petárdák, kisebb-nagyobb tűzijátékra alkalmas rakéták, az utcákon Teherán-szerte tüzeket gyújtanak, amit aztán az éjszaka során átugrálnak, ezzel is a megtisztulást szimbolizálva. A fogalmasabb terek zaja háborús övezetre emlékeztetnek, mindenki ész nélkül szórja a petárdákat utcán, udvarokban, parkokban – sőt a túlfűtött ifjak még az otthonokban is. Amikor ez megtörtént nálunk, mi is vicceltünk, és kizártuk a bajkeverőket.

Egyetlen év sem kezdődhet vezető politikusok beszéde nélkül. Mahmúd Ahmadinezsád kihangsúlyozta, hogy a noruz az egységet jelképezi a békeszerető és igazságkereső népek között. Nemcsak a tavasz kezdetét jelképezi, hanem azt is, hogy az igazság eljövetelét is a sötétség, az elnyomás és a nehézségek után. Megjegyezte, hogy a ceremóniát fölvették a kulturális örökségek listájára, amihez később gratuláltak az Iránnal jó kapcsolatban lévő, elsősorban Közép-ázsiai országok nagykövetei is.

Erős a gyanúm, hogy ez a beszéd aránylag kevesekhez jutott már el. Napokkal korábban nagyarányú népvándorlás kezdődött. A Jazd felé vezető út mellett minden talpalatnyi zöldet sátrak borítottak, hétfős családok szálltak kocsiba, az egyébként csöndes és nyugodt Jazdban pedig háromnegyed óra alatt tettük meg taxival a helyi nagykörúthoz vezető 500 méteres utat. Alighanem több millió dollárt kaszáltak be a fagylaltárusok, a bazári ékszer- és kendőárusok, és természetesen a busztársaságok. Vonatjegyet hetekkel korábban sem lehetett már kapni erre a két hétre, szabad szállodai szoba sem akadt egyetlen valamirevaló nagyvárosban sem.

Noruz előtt „alaposan” körülnéztünk a teheráni bazárban. Alaposan körülnézni természetesen lehetetlen. Ha a saját megérzéseimre kell hagyatkoznom, akkor azt mondanám, hogy a bazár végtelen, és rengetegen dolgoznak és vásárolnak benne. Ehelyett inkább kifaggattam egy ottani kereskedőt, vagyis bazaarit, hogy is néz ki ez az egész. Szerinte az összterülete 20 négyzetkilométer, és félmillióan dolgoznak benne. 200 ezer boltja körülbelül egymillió vásárlót szolgál ki. A céhes rend szerint szerveződve az azonos cuccok egy helyen vannak, így pl. ha szőnyeget akarunk venni (most éppen akarunk), akkor nem kell napokig kóborolni, hanem mindent egy helyen, vagyis inkább az egy kupacban lévő több száz bolt valamelyikében kaphatunk. Itt minden olcsóbb, mint máshol. Hogy a szőnyeges példánál maradjak: a teheráni nagykereskedők havonta végiglátogatják jól bejáratott törzseiket és vidéki kereskedőiket, és nagy tételben, jó ízléssel válogatva Teheránba viszik a szajrét. És hogy miért olcsóbb? Mert egyrészt ha nekem kéne végigjárnom a törzseket meg a vidéki kereskedőket, a szőnyeg árát biztosan az utazásra költeném, nem is beszélve arról, hogy egy idő után az első nekem tetsző cuccot megvenném, és tépném a hajam a következőnél, akinek még szebb szőnyege van. Másrészt meg a nem annyira nagyban utazó vidékiek is innen viszik (néha vissza a saját városukba) a beszerzett tárgyakat. Az iszfaháni bazárban például sokkal szebb boltok vannak, mint itt, szintén válogatott szőnyegekkel, csak éppen sokkal drágább, mert turistaközpont.

Az itteni szilveszter óta elég durva kört nyomtam, illetve nyomtunk Eszterrel. Másnaposan nekivágtunk Kashannak, Sebastian is becsatlakozott. A buszon nagyot ájultunk, Kashanban pár szokásos turistaprogram után a bazárban kötöttünk ki, ahol az egyik régiségárus némi beszélgetés után meghívott abba a zurkhanébe, amelyiknek ő a rangidős tagja, ha úgy tetszik valamiféle vezetője. A rend kedvéért pár szó a zurkhanéről: maga a szó annyit tesz, az erő háza. Kör vagy nyolcszög alapterületű, kupolás csarnokot kell elképzelni, amelynek a közepében körülbelül egy méter mély, nagyjából 10 méter átmérőjű körben zajlik az edzés. Egykor a perzsa hadsereg szokásos tréningje volt a mai gyakorlatok alapja, amely az idők során a hagyományok védelme érdekében zárt házakba szorult vissza. Bemelegítés után – ebben van minden reggeli torna szerű rész, körben kocogás, de pörögve ugrálás is, ki-ki vérmérséklete szerint – hatalmas, tekebábúra emlékeztető fadarabokkal kezdenek körözni a válluk körül. Egy ilyen darab 10 és 30 kiló között van, aki a harmincassal nyomja, látszólag Paykanokat tol odébb reggelire. Ezek az arcok nem a karcsú nyugati konditermes cicafiúk, hanem a vastagderekú őserők, akiknek látszólag fölösleges a szeme közé verni, mert úgysem lesz semmi bajuk. Nem úgy, mint a cicafiúknak. Ez a tekebábus gyakorlat igényel némi erőt és egyensúlyt, egykor a csatákban zajló kardforgatós mozgás és állóképesség miatt volt rá szükség. Aztán van egy 20-25 kilós íjszerű szerkezetük, mindenféle vasakkal megpakolva, amit a fejük felett mozgatnak. Ehhez kell egy kis izom a váll és a tricepsz környékén, és egyszer megcsináltam, aztán inkább letettem a sarokba. Mondanom sem kell, az íj kifeszítése volt az alap. Néha birkóznak is, az végképp nem az én műfajom, a hosszú kezeim miatt a nálam kisebbek állandóan összecsomagoltak egykor.

Kashanban van vagy tucatnyi ilyen zurkhane, ennek az az extrája, hogy mindössze 14 éve létezik, és egy, az iraki háborúban elesett fiatal testvérpárnak szentelték. A falon iraki háborús mozaikcsempe. Az edzés egyébként nem a nálunk megszokott konditermi tuctucra megy, hanem van élőzene: a mursednek nevezett dobos hangulatos dobjátéka mellé énekel valami szépet a Sahnaméból, pihenésképpen mond egy-két biztató szót. Most nagyon megtiszteltek minket, mert az év utolsó eseményen vendégeltek meg. Vendéglátónk némi terefere után kitett egy sarkon, ahol volt némi tanakodás, hogy éjszaka hogyan tudunk továbbjutni busszal, de a helyzet olyan gyorsan megoldódott, hogy mire kitaláltuk volna, hogy mi legyen, már fel is tettek egy Jazd felé tartó buszra. Mivel nem Jazdba, hanem az attól 60 km-re északkeletre lévő Kharaneq nevű faluba igyekeztünk, hajnali fél 4-kor kitettek az autópályán, ahonnan sehogy sem sikerült stoppot szerezni. Nem azért, mert nem kedvelik a stopposokat, hanem mert az összes kocsi tele volt családokkal, mi meg hárman voltunk. Végül telefonos segítséget kértünk.

Egy nappal később Jazdban akkora forgalom fogadott, mintha Teheránban lettünk volna. Iráni turisták tízezrei érkeztek a városba. Mivel a perzsák imádnak kocsiban ülni, mindenhova azzal mennek. Egy olyan városban, ahol a két legtávolabbi látnivaló egy óra sétán belül van egymástól, iszonyatos forgalmat generáltak. A zoroasztriánus Tűz Templomában, ahol korábban mindig egyedül tébláboltam, most vagy százan tolongtak. Jó muszlimként mindenki látni akarta a zoroasztriánusok egyik legrégebbi tüzét, amelyet 470-ben gyújtottak meg, és azóta folyamatosan ég. Estére kiderült (bár eddig is tudtam), hogy az irániak jól vezetnek, de fogalmuk sincs a közlekedésről. Azt hiszik, hogy közlekedni annyi, mint bármi áron előbbre jutni. Ennek köszönhetően majdnem lekéstük a Teheránba tartó járatunkat. Immár két éjszakát töltöttünk buszon, reggel kissé zombik voltunk, de azért hősiesen lenyomtuk az utolsó napunkat is. Igaz, a teheráni érkezés örökre emlékezetes marad. Legegyszerűbb lett volna leinteni az első taxist, hogy kerül, amibe kerül, vigyen haza. De pont elcsíptünk egy megfelelő buszt, ami elszáguldott velünk a tökéletes metrómegállóhoz. A metró zárva, na nem baj, majd innen taxi. Beültünk egy csotrogányba, amit egy félnótás öreg vezetett lassan, de életveszélyesen. Pár sarokkal odébb beborultunk az árokba. Teherán utcáit – szinte mindegyiket – az úttest és a járda között fél méter széles, és annál valamivel mélyebb árok határol, jó 20 centis padkával. Egyik nap láttam árokba borult autót, tényleg nem értem, hogy csinálta. Most megismételtük a produkciót. A félnótás Fittipaldi megkért, hogy segítsek fölemelni a kocsi orrát a motornál. Teljesen hülye, nem értem honnan vette, hogy ketten felemelünk egy Paykant. Öt perc alatt rájött, hogy ez nem fog menni, Eszter közben a járdán ült és a fejét fogta. A fickó kiszedett a kocsiból egy emelőt, és elkezdett vele ügyködni. Nem szóltam bele, gondoltam tudja, mit csinál, és nagyon elkezdünk röhögni csöndesen, amikor még jobban az árokba fordította a kocsit. Később páran segítettek, végül a faszi kezébe adtam egy kis pénzt, és inkább metróztunk egyet. A szériát folytatva először nem kaptunk taxit a metró végállomásától (már említettem, taxishiány van Teheránban, a következő csapás a sáskajárás lesz, majd a kénköves eső, ó a bűnös város). Az első ember, aki fölvett, magabiztosan elindult egy teljesen más irányba, így az ötperces utat háromnegyed órás észak-teheráni autókázással fejeztük be, még tiszta szerencse, hogy beszálláskor megmondtam a sofőrnek, hogy 2 dolcsit kap, nem többet.

Másnap hajnali egykor kikísértem Esztert az Emam Khomeini reptérre. Hajnali fél négykor szembesültem azzal, hogy most innen nehezen jutok el a nekem megfelelő irányba. A reptér Teherántól 40 km-re van délre. Mivel amúgy is dél felé mentem volna, nem tűnt túl logikusnak 15 dollárért visszataxizni Teheránba, hogy utána ugyanezen az úton visszajöhessek, 80 km-t, 3 órát és 15 dollárt áldozva a kereteimből. Megkérdeztem egy vigyori arcot, hogy ő mit gondol erről, és a fogamat szívtam, amikor azt javasolta, hogy vagy menjek taxival Jazdba, vagy menjek vissza Teheránba. Végül folytattuk a beszélgetést, megjelent egy haverja, és felajánlották, hogy osszunk meg egy taxit. Így a 15 dolcsiból 10 lett. Erre azt mondtam, hogy ez bizony elég sok. Kicsit tanakodtak, majd megszületett a demokratikus döntés, hogy harmadoljuk a költségeket, így már csak 5 dollárba került volna. Mint kiderült, a két emberke iráni volt, de Németországból jöttek. „Nyaralni voltatok?” – kérdeztem. „Ott élünk 20 éve”. „Ah, so Du sprichst deutsch!?”. Erre a nyakamba borultak, és ingyen lett a taxi. Régóta nem profitáltam a németből, de most végre… Mint kiderült, 5 éve nem voltak itt, most is csak a Noruzra jöttek vissza, mentek is egyből Meshedbe imádkozni. Közben kérdezgették a taxist, mi minden változott, és folyamatosan csodálkoztak, hogy minden milyen drága lett, meg hogy mennyi bajuk van még mindig az irániaknak. A déli buszpályaudvaron kitettek.

Ekkor ütött be a rossz hír, hogy az első busz négy óra múlva indul Jazdba, azt valahogy ébren kellett kihúzni úgy, hogy az előző éjjelt is buszon töltöttem. Közben azon gondolkoztam, hogy ebben a hatalmas Iránban egy otthoni viszonylatban Budapest-Győr oda-vissza mennyire fárasztó. Kétszer 700 kilométer, a lehető legbénább időpontokban, mintha mondjuk Prágából hazaugranék átöltözni meg megírni egy cikket. Életem alvását produkáltam a Jazd felé vezető úton, kitetettem magam az autópályán a megfelelő kereszteződésnél, két perc múlva fölvett egy busz és egy óra múlva Kharaneqben voltam egy nagy zsák Teheránból hozott fűmag kíséretében. A következő pár napot csak kerti munkának, alvásnak és kirándulásnak szentelem.

Kharaneqről (bocs az öszvér helyesírásért, fura krákogós hangok vannak benne, magyarul körülbelül „karaneh” vagyis a meglévő három értelmezés egyike szerint „napos város” – egymást közt csak Sun City) annyit érdemes tudni, hogy egészen a múlt hétig álmos kis sivatagi falu volt nagyjából 300 lakóval, lenyűgöző tájjal, aránylag kellemes klímával és egy legalább 2000 éves, teljesen elhagyott vályogvárossal megáldva. Egy éve Sebastian megvette az egyik házat az elhagyott város mellett, valamint a város egy részét is, többek között egy tornyot. Mostanra nagyjából elkészült a vendégház, az utolsó előtti simításokat egy ingyen ittalvó francia-olasz-japán-magyar kooperáció végezte el. A franciák egy Párizs-Laosz bő egyéves túra keretében érkeztek egy világoskék mintás rút kiskacsával, valamint egy japán tőzsdeügynökkel felszerelve. Ehhez csatlakozott egy politikailag független szélsőbalos olasz régész, meg mi ketten, újságírók gyöngyei.

Kharaneq ősi zoroasztriánus falvában érdemes lenne itt régészkedni egyszer, ugyanis ha egyszer újjáépítik a régi várost (csak most falu, régebben kisebb központ lehetett a sivatagban Mashad és Jazd között, karavánszerájjal, öntözött földekkel, erődített falakkal, toronnyal, körülbelül 600-an élhettek a falakon belül), a pár éve elpusztult Bam kisöccse lesz. A korát nehéz lenne meghatározni, az értők olyan 2000-2500 évesre teszik. A falak alatt még régebben barlangokban élhettek az itteniek. 30 éve még éltek a vályogvárosban, ma már csak három öregember. Az egyikük megkért, hogy egy körülbelül tízméteres, legalább 70 kilós villanyoszlopot vigyek ki a kertjéből és állítsam föl a várfalhoz, végül Sebastiannal ezt is megoldottuk második nekifutásra. Egy másik öregembert véletlenül rajtakaptunk, ahogy a csatornába kakál a falu szélén, gondolom ő nem annyira örül a megnövekedett forgalomnak.

A falu mellett a mai napig működik az a vízrendszer, ami kivirágoztatta a sivatagot. Mindenféle jelzés nélkül 10-15 méter mély kutak vannak a környéken, lehetetlenné téve bármilyen éjszakai túrázást. Az egyikbe lemásztam, lent csak homok van, viszont lehet hallani valahonnan a víz zubogását. A falu alatt lévő kiszáradt folyómeder időnként megtelik vízzel, ekkor a fölötte átívelő akvadukt hídként funkcionál.

Ma reggel úgy döntöttünk a finn sráccal, a black metal énekes Erkkivel, hogy teszünk egy túrát a sivatagban. A sok szöveg helyett inkább felteszek pár képet. Van köztük sivatagi túra és hegymászás, bár a kettő gyakran összecsúszik errefelé. Aki eddig azt hitte, hogy a sivatag unalmas és sivár és egyhangú és színtelen, az most jól figyeljen.

Délután ahogy jöttünk ki a sivatagból, megállított egy helyi arc, hogy akar hotelt nyitni a faluban, szerintem érdemes-e. Nem mondtam, hogy érdemes, mert magától körülbelül évi két turista jön erre, az is véletlenül. Legalábbis akkor, ha valami közeli nagyvárosban nem szervezik ide őket. Kérte, hogy adjak neki pár képet a környékről. Még mit nem. Ezzel rontanám Sebastian bizniszét, amit a világért sem tennék, másrészt meg ha munka van egy vadidegennek, az nem ingyen. De a „hello mister, i want hotel turist like?” típusú társalgásba nem tudtam belecsempészni az ellenérveim kifejtését. Közben viszont odajött hozzánk két motoros, hogy most azonnal menjek a rendőrségre. Kérdeztem miért, de nem tudták elmagyarázni. Mondtam, hogy nem megyek, ha a rendőr akar valamit, jöjjön ő oda. Ettől kiakadtak, hogy A RENDŐRSÉGRE kell mennem, azonnal. Nem volt nálam útlevél sem, mondtam, hogy nem megyek, ha kell valami, keressenek meg, és otthagytam őket. Azóta sem keresnek. Na. Nehogy már a rendőr küldje utánam a civil helyieket, hogy megkérdezhesse, hogy vagyok. Főleg nem egy hétórás hegymászás után, hulla fáradtan.

Estére kiderült, hogy itt valamiféle össznépi összeesküvés van a rendőrséggel kapcsolatban, mert az itt éjszakázó német nőnek is volt egy afférja. Ő viszont valódi rendőrrel találkozott, de nem történt semmi. A legrosszabb szcenárió szerint elkérik az útlevelemet (a civilek, vagy a rosszfiú rendőr), és két dolog történhet: vagy kér egy csomó pénzt, hogy visszaadja, ez a jobbik eset. A rosszabbik az, hogy lelép az útlevéllel. Itt Kharaneq mellett halad el a mashadi út, ahonnan könnyen elérhető a Perzsa-öböl legnagyobb kikötője, Bandari-Abbasz, ahonnan csak egy lépés Dubai, és onnan az egész világ. Ez olyan szempontból izgalmas, hogy az Afganisztánból érkező kábítószer jó része itt halad el, ezért minden illegális papír jól jön egy kereskedőnek. Iráni útlevelet nem lehet hamisítani állítólag, azzal senki sem próbálkozik, legalábbis a hozzáértők szerint. Hamisítani nyilván lehet, csak könnyebben ellenőrizhető, ugyanis csak az kaphat, aki a már egy korábban kifejtett bekezdés szerint vagy lehúzta a két évét a hadseregben, vagy kivásárolta magát.

Este Sebastian születésnapját ünnepeltük. Helyi barátaival beszélgettünk, ki hogy ünnepli, és állandóan ott kötöttünk ki, hogy Európában mindenki jó sokat iszik ilyenkor. Kitört belőlünk az európai, és az alkoholról beszélgettünk, ha már fogyasztani nem lehet. Ennél sokkal izgalmasabb volt az a téma, amiről már többször beszélgettem helyiekkel, de mivel egyre többször bukkan fel, mindenképpen említésre méltó. Ez pedig nem más, mint az irániak identitástudata. Kicsit bővebben: olyan országban élnek, aminek története és kultúrája az emberi civilizáció legősibb múltjában gyökerezik. Jó tízezer éve a Zagrosz-hegységben állatokat domesztikáltak. Iránban van pár hely, főleg Kashan és Iszfahán környékén, ahol 4-7000 éves civilizációk nyomaira bukkantak. Folytatva a sort, szinte gyerekkorúnak számít a bő 3000 éves zoroasztrianizmus, az első monoteista vallás, a Perzsa Birodalom keletkezésének időpontja 2500 évvel ezelőtt meg csak az általános iskolás kor. Ehhez képest az ország hivatalos kultúrája, vallása, etikája, politikai rendszere és társadalmi szerkezete az az iszlám, ami az ország történetének csak a gyerekkori ágybavizelős korszaka. Egyre több fiataltól hallom, hogy mennyire szenvednek attól, hogy zoroasztriánus, ateista, vallástalan hívő, vagy éppen keresztény szimpátiájuk vagy meggyőződésük ellenére kénytelenek a számukra cseppet sem szimpatikus iszlám rend szerint élni. És itt nem az iszlámmal van a gond, hanem az iszlám köztársasággal, az oktrojált vallási rendszerrel, amely ketrecbe zár minden elképzelést, ami ellent mond neki. Nem ilyen lovat akartak – a forradalom előtt szó sem volt arról, hogy iszlám rendszer lesz. A forradalom nem iszlám volt, hanem iszlám lett. Ahogy egyre többen gondolják errefelé, sajnos. Ahogy az egyik jazdi fiatal megfogalmazta: „Most a legsötétebb középkorban élünk. A reneszánszra várunk, és akkor újra fölvirágzik az ország.” Véletlen egybeesés, hogy a helyi időszámítás szerinti dátum nagyjából egybeesik az európai reneszánszéval.

Ehhez szorosan kapcsolódik az országról nyugaton kialakult kép is. Az, hogy leterroristázzák Iránt, az egyszerűen csak népbutítás, hazugság és hihetetlen mértékű tudatlanság és műveletlenség a nyugat részéről. Az irániak jogosan büszkék országukra, és jogosan akarják megmutatni mindenkinek. A fent említett történelmi-kulturális gazdagságot megfejeli a természeti diverzitás hihetetlen spektruma. Hatalmas hegyek (több mint száz 4000 méter feletti csúcs van csak az Elburzban), két tenger, változatos sivatagok, erdők, sós tavak, sós mocsarak, mindenféle éghajlat jellemzi az országot. Lehet síelni, hegyet mászni, sziklát mászni, barlangászni, túrázni, búvárkodni, vizisízni, a sivatagok átszelhetők tevén, motorral, kerékpárral vagy akár gyalog. Az utak kiválóak, internet van, térerő is sok helyen, a buszjáratok, a vonat és a belső repülők hálózata lenyűgöző. És akkor még szó sem esett az itt élő emberekről. Ennek a bemutatása azonban igen komoly akadályokba ütközik. Erről mindkét fél tehet. Az irániak fenntartanak egy Kulturális Örökség és Turisztikai Szervezetet, amelynek 5000 alkalmazottja van. Beszéltem vagy tucat emberrel, akik az iráni turisztikai bizniszben érdekeltek, de egyikük sem tudta, hogy ez az ötezer ember mit csinál. Általános vélekedés szerint semmit. Legalábbis ennyi emberrel látható eredményeket kéne produkálni, ehelyett annyi történik, hogy az angol nyelvű iráni sajtóban, főleg az Iran Dailyben naponta megjelenik valami cikk az eddig elért sikerekről és a természeti csodákról. Kár, hogy ezt csak azok olvashatják, akik már amúgy is itt vannak. Emellett a nyugatiaknak is le kéne állniuk arról a végtelenül primitív megközelítésről, hogy Iránt egyetlen – kétes körülmények között hatalomba került – politikusának időnként félnótás és mindig populista nyilatkozatairól ítélje meg, aki számtalanszor adta látható jelét annak, hogy nem sokat ért a külvilág működéséből. Az iráni vezetés bizalmatlansága és az országgal szemben fenntartott embargó pedig szinte lehetetlenné teszi a külföldi beruházásokat. Talán kicsit túlragoztam a témát, összegzésként annyi, hogy mind a külföldi diplomaták, mind a turizmusban érdekelt külföldi és iráni befektetők érdekeltek abban (és ami még szebb, egyet is értenek), hogy turisztikailag hozzáférhetővé, propagálhatóvá, élvezhetővé kell tenni Iránt. A fegyver kétélű, de az országról kialakított képen biztosan tud javítani, Iránt elfogadhatóbbá tenni a nyugaton. A rendszer ha borul egyszer, majd, sokára, biztosan nem ettől fog…