EU border assistance mission

Aki "legalizálta" Dnyesztermelléket

Egy ideje lekattantam a külpolitikai témákról, de most kivételt teszek. Pontosan egy évvel ezelőtt voltam Moldovában és Ukrajnában (és a Dnyesztermelléken), ahonnan nem üres kézzel tértem haza. A cikk egy évig a fiókomban volt, az a pár újság, amit megkerestem vele, nem nagyon tudta hova tenni. Rendkívül érdekes történet, kár lenne megtartani magamnak...

Missziót vezet két posztszovjet tagköztársaságban, Ukrajna és Moldova határbiztonságát felügyeli, miközben fél szemét a dnyesztermelléki konfliktus megoldásán tartja. Bánfi Ferenccel, az EUBAM, az Unió határőrizeti segítségnyújtó missziójának vezetőjével beszélgettünk.

Miért volt szükség az EUBAM létrehozására?

2005-től az Európai Unió dinamizálta a politikai és külkapcsolatait Moldovával és Ukrajnával. A konkrét kiváltó ok a narancsos forradalom volt, és az ahhoz kapcsolódó változások, az általános kiváltó ok pedig a 2004-es EU bővítés. Ezzel Ukrajna lényegesen fontosabbá vált, mint szomszéd az EU külső határán. A megoldatlan dnyesztermelléki konfliktus is más színezetet kapott, mivel földrajzilag közelebb került az Unióhoz. Egy megoldatlan konfliktus az EU külső határainak közelében magával vonta az EU növekvő szerepét. Románia csatlakozásával Moldova is határos lett az Unióval. A dinamikussá vált EU politikának a részeként 2005 márciusában kinevezték az első különleges megbízottat Moldovára, akinek részben az volt a feladata, hogy képviselje az EU-t a dnyesztermelléki probléma megoldásában, segítse Moldova és az EU kapcsolatait, és támogassa Moldovát a demokratikus intézmények továbbfejlesztésében.

Mennyi ideig tartott felállítani a missziót?

Ez nagyon gyors politikai válaszadáson alapult: júniusban a két elnök, a moldáv Voronyin és az ukrán Juscsenko közös levélben kérte az EU-t, hogy adjon támogatást a határszakasz menedzsmentjéhez. Augusztusban volt egy tényfeltáró bizottság, amely támogatta és szükségesnek találta az ötletet, októberben a két kormány és az Európai Bizottság nevében aláírták az együttműködési dokumentumot. November 30-án pedig megnyitották a missziót. A nagy sietség azt is jelentette, hogy a technikai részek kevésbé voltak kiérlelve. A pozitív politikai válaszadáson volt a hangsúly. A megnyitó után ott álltunk egy szál papírral a kezünkben, ami az együttműködési dokumentum volt. Csak összehasonlítás miatt: Koszovót egy évig tervezték.

Mindent nulláról kellett felépíteni?

Hat héttel korábban ideküldtek pár embert, kibéreltek egy emeletet az épületben, próbáltak rendet teremteni a terepen, de nekik semmi közük nem volt a bűnüldözéshez. Eleinte voltak malőrök, akaratunk ellenére hamis szoftvereket telepítettek és hasonlók. Akkoriban Ukrajnában még nem nagyon foglalkoztak ilyesmikkel. Azóta egyébként nagyon sokat változott a helyzet. Most már megvan a rendőrségnek a speciális egysége, amely a cégeket ellenőrzi. Elég bátor vagyok ahhoz, hogy higgyem: egy kicsit mi is hozzájárultunk ezekhez a dolgokhoz, de ezt nem lehet kisajátítani.

Volt stratégia?

Nagyon leegyszerűsítve a dolgot a működésünknek két fő stratégiáját határoztuk meg. Az egyik, hogy a moldáv és az ukrán politikai vezetés célul tűzte ki az EU integrációt. Ennek fényében nekünk segítséget, támogatást kell nyújtanunk a határügynökségek modernizálásában, fejlesztésében annak érdekében, hogy közelítsék, vagy éppen elérjék az európai normákat. Ez egy integrációs munka, amivel a fejlesztéshez kell hozzájárulni, hogy elérjék az európai sztenderdet. A másik stratégia pedig az, hogy járuljunk hozzá a dnyesztermelléki konfliktus békés megoldásához. Ebben a missziónak nincs vezető szerepe, de hozzá tud járulni.

Mi a különleges az EUBAM-ban?

Ez az első EU-s misszió, amelyet a volt Szovjetunió területére helyeztek ki, ráadásul két országban is mandátummal bír, ami különleges helyzetet teremtett. A résztvevőknek, vagyis az ukránoknak, a moldávoknak és az EU-nak nem volt tapasztalata abban, hogyan viszonyuljanak egymáshoz, és nem volt meg a bizalom sem. Márpedig a bűnüldözés és a biztonság területén a legfontosabb feltétel a bizalom. Tehát először egy bizalomépítési folyamatot kellett megtervezni. És aztán volt maga a határprobléma, ami tárgya volt a politikai vádaskodásnak, vagy inkább nevezzük vitáknak.

Pontosan miről is szólt ez a vita?

A moldáv álláspont szerint a dnyesztermelléki szakadárok jelentős bevételre tesznek szert az illegális fegyverkereskedelemből. Ez csak úgy lehetséges, ha az illegális fegyverkereskedelem a dnyesztermelléki határszegmensben Ukrajnán keresztül bonyolódik, és ehhez az ukránok valamiféle támogatást adtak, vagy legalábbis becsukták a szemüket. Az ukránok persze tagadtak.

És ebben mit tehetett az EUBAM? Egyáltalán milyen jogai vannak a missziónak?

Mi profik vagyunk, semmiféle előítéletünk sincs, és képesek vagyunk arra, hogy megállapítsuk, ha ez az üzlet működik. Nekünk nincs végrehajtó hatalmunk, kifejezetten technikai-tanácsadó testület vagyunk, de ha az üzlet létezik, akkor megtaláljuk az indikátorát. Az elsődleges feladat az volt, hogy végrehajtó erő nélkül, mindössze 50 emberrel konszolidáljuk az 1220 kilométeres határt, több mint 90 határátkelőhellyel, plusz a zöldhatárral. Fizikailag nem lehetséges, hogy mindenhol jelen legyünk a nap 24 órájában. Olyan taktikát kellett alkalmazni, amellyel hatást tudunk gyakorolni a határviszonyokra, ehhez pedig meg kell nyerni a partnereket. Létrehoztunk területi irodákat. Operatív értékelést készítettünk, hogy lássuk, hol vannak a forró pontok, és meghatároztuk a földrajzilag és tematikailag fontos kulcsterületeket. Hogy hol kell ott lennünk, ahol a limitált erőnkkel a legnagyobb hatást tudjuk elérni. Mindeközben nekünk ki kellett építeni a saját infrastruktúránkat.

Hogyan tudták elkezdeni a munkát? Mi volt az első lépés?

Világosan láttuk, hogy a változáshoz ismerni kell a területet, és egy egységes vámrendszert kell bevezetni. Moldova és Ukrajna között nem volt megfelelő együttműködés. 2005 novemberében nyitottunk, és egy hónapra rá a két miniszterelnök, az ukrán és a moldáv aláírtak egy közös nyilatkozatot. Ebben kölcsönösen megállapodtak, hogy csak az egymás által kiadott vámokmányokat ismerik el. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy egyik fél sem ismeri el a dnyesztermelléki vámokmányokat, tehát onnan nem tud közvetlenül kijönni áru Ukrajna irányába. Exportálni persze lehet, de csak abban az esetben, csak ha a hivatalos moldáv vám megcsinálja az ellenőrzést. Az világos volt, hogy egy ilyen intézkedés bevezetése hihetetlen nagy politikai vitát fog kiváltani. Amikor ezt a javaslatot kidolgoztuk, mi már számoltunk azzal, hogy a vita úgy fog szólni a dnyesztermellékiek részéről, hogy egy humanitárius válságot előidéző gazdasági blokádot hozunk létre Ukrajna, Moldova és az EUBAM támogatásával.

Jó érv. Hogy lehetett kivédeni?

Lehetőséget kellett biztosítani a dnyesztermenti cégeknek arra, hogy törvényesen részt vehessenek a nemzetközi kereskedelemben és törvényesen produkálhassanak profitot. Kidolgoztuk azokat a szabályokat, amelyek szerint bármely dnyesztermenti cég törvényesen, három napon belül regisztráltathatta magát Kisinyovban, és ha akartak, exportálhattak a moldáv törvényekkel összhangban. Ezzel politikailag legitimáltuk Moldova területi integritását és szuverenitását. Technikailag viszont elkezdtük szabályozni a határt, hogy legalább azt tudjuk, mi jön ki onnan egyáltalán. 2006 áprilisban elkezdődött ennek a megállapodásnak a végrehajtása, amire a dnyesztermellékiek totálisan blokkolták az összes határátkelőt. Ugyanekkor kommunikációs kampányba kezdtek: azzal álltak elő, amit vártunk tőlük, vagyis gazdasági blokádot hoztunk létre körülöttük. Nekünk bizonyítani kellett, hogy nem mi hoztuk létre a gazdasági blokádot, nincsenek elszeparálva a külvilágtól, illetve ők magukat szeparálják el, és hogy ha akarnak, együttműködhetnek.

Mennyi idő alatt lett sikeres ez a taktika?

Két hét elteltével kaptam egy jelentést az egyik területi irodától, hogy megnyitották a határátkelőt a dnyesztermellékiek, és engedik be a forgalmat. Ez a leállás egyébként jól is jött, mert rengeteg minden felhalmozódott a határ mindkét oldalán, és így egyszerre tudtuk mindet ellenőrizni. Ez jelentős előrelépés volt a törvényesség tekintetében, és közelebb vittük egymáshoz Moldovát és Ukrajnát. Az egyik kulcseredmény az volt, hogy Moldova és Ukrajna kellő elkötelezettséggel végrehajtja azóta az egységes vámszabályokat. Ez mára már önfenntartóvá vált. Az EU inkább csak monitorozza ezt a tevékenységet.

Tehát ez a blokád egy politikai döntés volt, aminek a dnyesztermentiek áldozatául estek…

Így van. Amióta megszűnt a blokád, a dnyesztermelléki cégek egyre nagyobb számban kezdték el regisztráltatni magukat. Ma már közel 600 céget vettek nyilvántartásba, ugyanis a cégek döntő többsége profitorientált. Az újonnan kidolgozott rendszer biztosítja számukra nemcsak azt, hogy exportálhatnak, hanem azt is, hogy élvezhetik a Moldáv Köztársaság legális státuszából adódó kereskedelmi előnyöket. Ilyen például, hogy az EU Moldovának olyan kedvezményt adott, hogy a Moldovából exportált áruk döntő többsége, több mint 80%-a mentes az importvámoktól az EU-ban. A regisztrálás után dinamikusan nőtt a dnyesztermelléki cégek exportja az EU és más országok felé is. Ez a törvényes rend megerősítése mellett hozzájárult a határon túlnyúló illegális tevékenységek visszaszorításához, felszámolásához, egyben hozzájárult a Moldáv Köztársaság gazdasági integrációjához is.

De ha Dnyesztermellék Moldova része, akkor az ottani cégek a profit érdekében miért nem helyezték át a székhelyüket moldáv területre?

Egy vasművet azért nem lehet csak úgy odébb vinni. Meg egy Tiraszpolban működő fodrászt sem lehet elköltöztetni, vagy az európai minőségű anyagokat gyártó textilgyárat sem. És azt se felejtsük egy, hogy a Dnyesztermelléken működik egy illegitim rezsim, amely kiépítette a politikai rendszert. Parlamentjük van, kormányuk, elnökük, titkosszolgálatuk, határőrségük, rendőrségük. Az ezen a területen élők de facto a dnyesztermelléki hatóságok hatálya alá tartoznak. Nyilvánvaló, mint minden állam, ez is kikényszeríti a szabályok betartását, ha valaki nem hajlandó követni azokat. Ugyanúgy van börtön, van bűncselekmény, és az ő definícióikkal összhangban ez ugyanúgy devianciát jelent, mint egy rendesen működő legitim államban. De a kisinyovi regisztráció ellenére ezek a cégek a „szerencsétlen” gazdasági áldozatai a meg nem oldott dnyesztermelléki konfliktusnak, ugyanis nyilvánvalóan regisztrálva vannak a dnyesztermelléken is, és emiatt két ország szabályait kell követni.

És mit tett erre a tiraszpoli vezetés?

Nem akadályozta meg, hogy ezek a cégek élvezzék azokat a gazdasági előnyöket, amelyeket a moldáv hatalom adott. Hiszen ha több profit jön be, akkor több megy az államkasszába is.

A dnyesztermelléki kommunista rendszer ideológiai alapú, vagy szimpla üzlet?

Meggyőződésem, hogy üzlet. De semmi nem fehér, és semmi nem fekete. Van sok más tényező, amit figyelembe kell venni. Az orosz nyelv, az orosz kultúra befolyása is szempont, de én ezt a konfliktust alapvetően gazdasági konfliktusnak tekintem.

Sikerült végül megoldani a moldávok és az ukránok vitáját? Mi lett a megoldás?

A határbiztonság jelentősen változott, pozitív irányba. Az egyik legnagyobb vívmányunk, hogy jelen álláspont szerint minden szereplő egyetért a misszió azon konklúziójával, hogy az illegális fegyverkereskedelemnek nem lelhetők fel nyomai. A magyarázat persze minden szereplőnél más. A moldáv elnök, Voronyin megköszönte az EU-nak ezt a misszióját, mert amióta itt vagyunk, azóta ez az üzlet nem működik. Szmirnov dnyesztermelléki elnök is megköszönte a munkánkat, mert bizonyítékokat szolgáltatott arra, hogy Voronyin hazudott, amikor azt mondta, hogy az illegális fegyverkereskedelemmel foglalkoznak.

Melyik félnek volt igaza?

Mindig azt mondom, hogy a misszió mandátuma 2005. december 1-én kezdődött. Mi nem foglalkozunk azzal az időszakkal, ami a misszió működését megelőzte. Hogy volt-e vagy sem illegális fegyverkereskedelem, arról nem beszélek, mert nem tartozik a mandátumunk körébe. Amióta pedig itt vagyunk, azóta mindkét vezető egyetért az EUBAM véleményével.

the only one nonexistent country in europe

Transznyisztria - Ilyen ország nincs is

Budapesttől csak ezer kilométert kell autózni ahhoz, hogy a kontinens legtöbb nevű, nem létező országába jussunk. Dnyesztermellék, Dnyesztermenti szakadár köztársaság, Transznyisztria néven fut ez a bizarr entitás, nem mellesleg kommunista diktatúra egy vodkanevű elnökkel (Smirnov). A térképen pedig egy vicc…

Gambia mellett bizonyára ez a legkeskenyebb ország a Földön. Illetve először pontosítsunk: nem is ország. A terület hivatalosan Moldova része, ami a Szovjetunió felbomlásakor kikiáltotta saját függetlenségét. A moldávok ezt nem nézték jó szemmel, de az erőszakos visszafoglalás bebukott a Dnyesztermelléken állomásozó orosz csapatok miatt – azóta meg orosz békefenntartók garantálják a biztonságot. Egyébként erősen oroszpárti, szemben a román-európai orientációjú Moldovával, ami abban is megnyilvánul, hogy erősebb az orosz hatás, és a cirill ábécét használják. És a 2007-es népszavazáson a népesség nagyja arra szavazott, hogy csatlakozzanak Oroszországhoz.

A függetlenséget egyetlen állam sem ismerte el, még az oroszok sem, de a kialakult patthelyzet miatt nem volt mit tenni. Maga az ország olyan 20-30 kilométer széles, és párszáz hosszú, gyakorlatilag végig a Dnyeszter keleti partján. Egyetlen város esett csak a nyugati oldalra, Bender, ahol megharapott egy kutya, de nem direkt volt.

Egy kis egyszerűsítéssel a Dnyesztermellék jól járt. Itt volt ugyanis a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság összes ipara, elsősorban fegyvergyárak. A függetlenség deklarálása után persze mindet megtartották, miközben a mezőgazdaság megmaradt a moldávoknak. Így most az egyik félnek rengeteg bora van, a másiknak rengeteg fegyvere, és mindketten Európa legszegényebbjei. Moldovának persze fájt, hogy a zsíros fegyverbiznisz kikerült az ellenőrzése alól, így igyekezett mindent megtenni, hogy a nemzetközi szervezeteknél bemószerolja a transznyisztriai vezetést, hogy fegyverrel kereskedik. Jogosan…

A dnyesztermellékiek egyébként sosem tagadták, hogy gyártottak fegyvert, és ma is gyártanak valamennyit. A fegyverkereskedelem régebben nagyban működött, és két forrása volt: az egyik a volt 14. szovjet hadsereg által hátrahagyott arzenál, ami olyan 40 ezer tonna hadianyagot jelentett, amelynek egy részét bűnös úton értékesítettek. Másrészt meg a saját fegyvergyártás kapacitása. A moldávok által kifogásolt illegális fegyverkereskedelem tehát létezett, és nem túl sok lehetőség volt arra nézve, hogy merre ennek a szállítmányok: vagy Moldova, vagy Ukrajna felé.

Persze nem is volt ez annyira lenyomozhatatlan, de hát egy orosz katonatiszt és a Jóisten között csak Putyin van, ő meg nem játszik kicsiben, és mostanában többet nomádkodik egy szál gatyában, mint hogy levadássza a hatalomra veszélyes elemeket. A vállról indítható rakéták, rakéták, Kalasnyikovok, aknavetők ezreit persze nem lehet csak úgy kicsempészni, de erre nem is volt szükség. A többmilliárdos bizniszben minden brókereken keresztül zajlott, és minden le volt szervezve a gyártástól az elszállításig. Annakidején alighanem az orosz katonai szállítmányokkal távozott a cucc, vasúton, amihez aztán senki nem tudott hozzáférni – ennek nem volt kockázata. Az itt szolgáló orosz tábornokok és ezredesek távol voltak Moszkvától, nem ellenőrizte őket senki. Akinek sietősebb volt, az a tiraszpoli katonai reptérről vitte el a magáét.

Szóval ilyen egy ország ez – kár lenne kihagyni.

Kisinyovból nagyjából húszpercenként-félóránként indulnak kisbuszok Tiraszpolba. A kockázat zéró, bár a híre rossz. Többen is kérdezték, hogy nem veszélyes-e, de ők mind amerikaiak voltak, akiknek még Mexikó is hardcore, meg ausztrálok, akiknek meg vízum kell oda (hehe). Hát nem az. Sőt, minden híreszteléssel szemben még a határon sem próbáltak meg lehúzni. Fura egy határ ez, csak egy oldala van. Kifelé nincs moldáv határőr, van viszont orosz békefenntartó. A békefenntartók ellenőrzése után értünk a tényleges határra, hol ki kellett tölteni mindenféle papírt, majd a kitöltött lapokra kaptam egy pecsétet. De még véletlenül sem az útlevélbe. A pecsét meg azért kell, mert mint minden rendes diktatúrában, itt is nyilvántartják, hogy ki merre mozog, és ha 24 óránál tovább maradok, regisztrálnom kell. Nos, ezt a világért sem akartam, és abban sem bíztam, hogy annyi látnivaló lesz, hogy érdemes lesz még egy napot maradnom.

A határ majdnem a főváros külső kerülete, ami nem meglepő, mert a másik, az ukrán oldal sincs messzebb 20 kilométernél. Tiraszpollal kapcsolatban nem voltak illúzióim, egy orwelli látomásra számítottam, de hatalmasat kellett csalódnom. A kommunista külsőségek ugyan megvoltak, de egészen barátságos és élhető helynek tűnt elsőre. Egy óra után meg már unalmasnak is… Igazából semmi, de semmi különösebb látnivaló nincs arrafelé. Széles utak, egyáltalán nem zsúfoltak, nyugodt tempójú élet, és rengeteg szegény ember. Ezt a piacon vettem észre, ahol olyan dolgokat árultak, amiért az itthoni lomisok sem hajolnak le. A Dnyeszter partja izgalmas úgy öt percre, a parlament épülete vérgagyi. A felvonulási tér felől még csak-csak kinéz valahogy, de a piacról látszik a háta, ami egy sima téglafal. Háromórányi bolyongás után úgy éreztem, ez a város már nem adhat többet nekem, főleg, miután az összes izgalmasabb nevű utcán végigmentem, többek között a Rosa Luxemburgon, a Karl Marxon, a Gagarinon, a Leninán és a Kirov parkon. Utána inkább áttroliztam a szomszédos Benderbe. Ez Transznyisztria leghosszabb trolipályája, összesen 11 kilométert megy a járat.

Még megérkezésemkor váltottam Dnyesztermenti rubelt, ami a világ egyik legbizarrabb pénzneme. Moldovában a lej a hivatalos, ugyanúgy, mint Romániában, csak persze más a váltási arány. Az itteni rubel is csak nevében orosz, és annyira nem konvertibilis, hogy még a szomszédos országokban sem váltják. Legfeljebb az a pár tucat buszos, aki naponta jár át ide az Isten háta mögé. Mivel a beváltott öt eurót nem tudtam elkölteni, három eurónyi mindenhol máshol használhatatlan pénz maradt nálam.

Benderben egy órát sem sikerült maradnom. A viszonylag érdektelen lakótelepeken kívül csak egy tankos emlékmű érdekes annak, aki még sosem látott tankot (a tiraszpoli parlament előtt is van egy, úgyhogy már csak emiatt sem tartoztam a tankot még nem látottak közé), meg egy török kori erőd, amit nagyon meg akartam találni, majd mire meglett, kiderült, hogy nem nézhetem meg, mert katonai terület. Na, ennyit az itteni turizmusról. Miközben kerestem a Kisinyovba visszavivő járatot, megharapott egy kutya, de nem véreztem, úgyhogy simán lemondtam egy jó kis tiraszpoli vagy benderi orvosi rendelőben eltöltendő időről, meg a tetanuszról is. Helyette az itteni járműcsodákat bámultam, ugyanis itt minden kocsi gázzal megy. És szégyentelen módon hatalmas metános palackokat szerelnek gyakorlatilag minden lehetséges helyre, amitől minden járgány úgy néz ki, mint egy vastag mellényes öngyilkos merénylő, aki éppen bekéredzkedik a pesavari Grand Hotelbe.

Ja, és hogy ajánlom-e másoknak az élményt? Nos, mindenképpen. Időutazás, ami megmutatja, hogy mekkora biznisz családi vállalkozásban, kommunista látszatideológiával vezetni egy országot. De legközelebb nyáron megyek, mert ha van ott strand, akarom látni a tömény retro fürdőruhadivatot, meg a parton fekvő sörhullákat. Ki jön?

forgotten countries in europe I

Borünnepek Moldovában

Tisztázzuk az elején: Moldova egy ország, Románia és Ukrajna között. Aki nem hiszi, nézze meg a térképen. Magyarország második szomszédja, de szinte mindenki többet tudna beszélni mondjuk a sokkal távolabbi Andorráról. Aki meg már hallott róla, az általában „elektronik supersonik” és „long live space race, long live Moldavia” Zladról, az A38-on is nyomuló Zdob si Zdubról, esetleg a prostikról asszociál. Pedig ennél több van benne…

Egyik reggel arra keltem, hogy még sosem jártam arra. Mármint voltam keleten mindenfelé, megvolt a Balkán színe-java, de úgy Románia keleti fele, Ukrajna meg Moldova teljesen ismeretlen terület. Egy héttel később fapados repített Marosvásárhelyre. Az már majdnem félút, amit negyven perc alatt lenyomtam a tizenkét órás buszozás helyett. Onnan röpke három óra Brassó, ahol egy ötórás esti városnézés után úgy láttam, hogy kinéztem belőle szinte mindent, és kár lenne ott éjszakázni, így éjszakai vonattal Jasiba, magyar nevén Jászvásárba mentem – az idei év egyik legjobb döntése volt. Imádom a sehonnan sehova tartó éjszakai vonatokat, általában egyedül vagyok a vagonban, és szemérmetlenül át lehet aludni az éjszakát, mint ahogy most is történt. Jasiban már csak egy órát kellett várnom a Kisinyovba induló minibuszra, ami hat euróért vitt át a határon – a taxisok harmincért akartak, arra hivatkozva, hogy menjek velük, úgysincs busz. Európát elhagyni is elég körülményes, nagyjából egy órás procedúra volt, hogy kiengedjenek a drága cigi kontinenséről az olcsó cigi országába. A határig csak bóbiskoltam, de amint a moldáv utakra értünk, egyből fölébredtem, annyira rázott a járat. Koldusszegény apró falvakon vezet át az út, mintha egy orosz dokumentumfilmet néznék az ’50-es évek szovjet vidékéről. Az egyetlen figyelemreméltó elem a közkutak barokkosan díszített bádogteteje… Ez a terület még a Szovjetunióban is a legszegényebb rész volt Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság néven.

A kelet-európai hátizsákozással az a baj, hogy Romániában meg Ukrajnában általában nincsenek hostelek, mint ahogy Moldovában sem, így vagy sokat kell keresgélni, hátha mégis van valami olcsó hely, vagy beletörődni a 30 eurós vagy afölötti szállodai szobába. Mivel a keresgélés mellett döntöttem, találtam is egy eldugott házikót a belváros szélén, ahol egy idős házaspár adta ki a dormitóriummá szervezett nagyszobájuk ágyait, mindössze 9 euróért. Nekik jó kis extra bevétel – nyilván illegálisan – nekem meg egy kellemes hely, ahol legalább tudok találkozni pár hasonszőrű arccal, akik adhatnak pár tippet az odesszai meg krími szállásokról. Talán csak az zavart egy kicsit, hogy éjszaka át kellett menni a hálószobájukon, hogy a vécébe férjek, de ez inkább nekik lehetett szar.

Délután kettőkor lecuccoltam, és akkor derült ki számomra, hogy október második vasárnapja van, az éves kisinyovi borfesztivál délutánja. Áldottam a megérzéseim, hogy nem maradtam Brassóban, most aztán várhatnék egy évet erre a csodára. A szálláson összeszedtem a veronai Marcot, és megmutattuk magunkat a fesztiválon. Ettől kezdve kicsúszott a kezünkből az irányítás…

Moldováról azt kell tudni, hogy a bor a húzóágazat. A kereskedelmi bevételek nagyja a borból származik, és több tízezer embert foglalkoztat ez az iparág. A Szovjetunió összes bortermelésének több mint háromnegyede származott innen, és sok tízmillió literes készletek rejlenek a hatalmas pincékben, köztük a világ legnagyobbjában is, de erről majd később. És persze ami a legfontosabb, hogy nem haszontalan lőréről beszélünk, hanem igen jó minőségű borokról, pezsgőkről. Ez aztán rendbe is tett az este hátralévő részére. Amikor megérkeztünk Marcoval, először még csak óvatos kóstolgatásról volt szó. Találtunk egy szimpatikus üveget, kinyittattuk, megkóstoltuk, ízlett, megvettük. Egy euróért. Ettől kezdve nem volt megállás, sorban nyomtuk végig a kínálatot, aztán lettek alkalmi haverok is, aztán meg saslikoztunk, aztán kardoztunk, aztán odajött hozzám egy őrült, a szemembe üvöltötte, hogy „Te magyar vagy!” és odébbállt, végül besötétedett (kívül-belül). Ami annyiból volt problémás, hogy fogalmunk sem volt, hogy a város melyik részén is vagyunk, de azt sem, hogy a szállásunk hol van, mi a neve, vagy mi van a közelében. Illetve már csak nekem nem volt fogalmam, mert Marco valamikor eltűnt útközben, de hogy én hagytam el vagy ő veszett el, arra egyikünk sem emlékezett.

Közvilágítás és a szállással kapcsolatos alapinformációk hiányában próbáltam kapcsolatot teremteni a helyiekkel, ami egész jól sikerült. Megtalált egy arc, hogy mindjárt érte jön egy haverja kocsival, oda majd jól beülök, és addig furikázunk a belvárosban, amíg nem találok valami ismerős helyet, ahonnan hazatalálok. Az ismerős hely meglett, a kocsiból kiszálltam, a telefonom meg kicsúszott a zsebemből, úgyhogy most a szállás megvolt, de a telefon nem. Kénytelen-kelletlen bementem egy kocsmába, ahonnan fölhívattam a telefonom, amit fölvett a kocsis srác, és megbeszéltük, hogy másnap délután visszaadja. Ez sajnos csak másnap délelőtt derül ki számomra, reggel ugyanis nehezen állt össze a mozaik, és úgy ébredtem, mint Ford Ferlaine, amikor kezében egy marék dollárral ébred, hogy „jaj, tehát mégis elfogadtam” (gy.k. egy kissrác haverjától pénzt…). Nekem egy gyűrött cetli volt a kezemben egy telefonszámmal, meg egy cirill betűs névvel: Szerjózsa. Másnap a megbeszélt helyen, a megbeszélt időben visszakaptam a telefonom. Marco rosszabbul járt, az övé is eltűnt ugyanis. Csak tőle a tömegben kérte el valaki egy hívásra, és azzal a mozdulattal el is vegyült a sötétben. A rendőrök meg csak kiröhögték… Összességében tehát a közbiztonság kiváló. Az igaz, hogy Marco telefonja eltűnt, de az enyém nemcsak hogy eltűnt, de meg is lett.

Másnapra jó kis pincelátogatást terveztem. A Kisinyov melletti Cricovában van a világ legnagyobb pincéje, egy 120 kilométeres darab. Komplett föld alatti város, benne utcákkal, mint Chardonnay avenue és társai, útkereszteződésekkel, közlekedési lámpákkal és egyebekkel. A pincetúrát elektromos kiskocsival vezették, mint egy elbaszott családi hétvégét a Margitszigeten. A rendszer úgy alakult ki, hogy innen vájták ki azt a sok követ, amiből Kisinyovot építették. És ha már volt egy hatalmas üreg, kár lett volna másra használni. Így ma 30 millió liter bor pihen a pincében, na meg pezsgőüzem, palackozóüzem, borgyűjtemény, VIP szekció meg kóstoló helység. Ebből az izgalmas természetesen a borgyűjtemény. A második világháború után valahogy idekerült Göring borgyűjteménye, amit különösen nagy becsben tartanak. A legrégebbi darab egy 1902-es jeruzsálemi bor, meg egy ugyanabból az évből származó palack egyenesen Jan Becher kezei közül. Akad még pár palack magyar bor is, 1940-es évjárattal. Tavaly eladtak egy ilyet 5500 dollárért, úgy látszik, megéri eltenni a jó termést. Egyébként úgy kétezer embert foglalkoztat a pincészet, és ez még nem is a legnagyobb. Ja, és ebből a kétezerből ezren folyamatosan a föld alatt dolgoznak. De mivel mindent neonnal világítanak, végül is tök mindegy, hogy a pincében vagy egy szerelőcsarnokban van-e az illető.

A VIP szekció pedig a szokásos luxus dolog, a felszín alatt 50 méterrel komplett szalon berendezve, tejüveg ablakai mintha napfényt kapnának, a kandallóból többszáz méteres kéményrendszeren át távozik a füst, a fehér bőrszékeken meg jókat beszélgetett Gagarin, Brezsnyev meg Putyin (valószínűleg nem egymással…)

Van Kisinyovban egy magyar vonatkozású érdekesség, mégpedig egy olyan, ami minket egyáltalán nem érint – ez pedig a magyar követségen működő vízumkiadó központ. Románia tavalyi EU csatlakozásával kénytelen volt bevezetni vízumkényszert Moldáviával szemben. De a moldáv állampolgárok a román vízummal sem tudnak tovább utazni az Európai Unióba, mert Románia nem tagja Schengennek. Ráadásul Kisinyovban az EU-nak csak tíz tagállama képviselteti magát, a maradék tizenhét államba való belépéshez vagy a bukaresti vagy a kijevi EU-s nagykövetségeken tudtak vízumot igényelni. Erre a lehetetlen helyzetre a magyar diplomácia reagált a leghatékonyabban: azt javasolta, hogy az Európai Uniós államok hozzanak létre egy magyar követség által fenntartott vízumigénylő központot Kisinyovban. A vízumszerzés eddig ugyanis – mondjuk ki nyíltan – szopás volt. Például ha egy moldáv sportegyesületet meghívtak egy versenyre az Európai Unió egyik államába, mondjuk Dániába (nekik nincs kisinyovi nagykövetségük), először is szerezniük kell román vízumot. Ezzel az egész csapat elutazik Bukarestbe a legközelebbi dán követségre, és ott vízumot igényel. Ezt természetesen nem azonnal kapják meg, általában pár nap az átfutási idő. Erre az időszakra kell nekik szállás, ellátás, miközben Romániát sem tudják elhagyni, hiszen az útlevelük a dán követségen van. Mindez hihetetlen költség egy egyesület, de akár egy magánszemély számára is, ami gyakran lehetetlenné tette eddig a beutazást. De most aztán mindenki jól járt. A lakosság elégedett vele, hiszen jelentős költségeket és időt spórol meg vele, a moldáv kormány tudja demonstrálni, hogy igenis tesz valamit az állampolgárai érdekében, Magyarország is profitál belőle, hiszen ezzel aktívan kivesszük a részünket az európai szomszédságpolitikából. Ja, és a többi Uniós tagállam is örülhet, mert az az évi mintegy tízezer ember nem jelenik meg a bukaresti vagy kijevi követségeiken. Ennek legfeljebb azok a szállodák és busztársaságok nem örülnek, akiknek eddig komoly bevételeik voltak a vízumturizmusból. De a fenti előnyök súlya miatt mindez aligha érdekel bárkit is. Az európai turisták meg örülhetnek, mert ha véletlenül becsajoznak (itt nem nehéz), és komolyan is gondolják a dolgot, viszonylag egyszerűen lehet vízumot szerezni a friss barátnőknek.

Két nap után rátaláltam a kedvenc kocsmámra, éttermemre, itthon is kéne ilyet csinálni. Egy központi helyen lévő teremről van szó, amibe beállítottak egy bordó-vajszínű pékroburt, ami sörcsapként, pultként és hűtőként funkcionál. Rászoktam a háromeurós menüre: egy korsó sör, egy leves, egy tésztaétel, általában pilmeni. Mivel éjjel-nappal nyitva van, és meglehetősen olcsó, a reggel fél hetes kávétól az esti utolsó sörig mindent ott fogyasztottam. Harmadnap este már szorított az idő, indulnom kellett Odesszába. A nagy sietségben először elballagtam a központi pályaudvarra, ahonnan átküldtek a délire. Onnan meg az északira… Szidtam is rendesen az informátorokat, de hála nekik, fontos felfedezést tettem. A déli buszpályaudvaron véletlenül ránéztem a menetrendekre, és ekkor kiderült, hogy Kisinyovból van közvetlen busz nemcsak Bukarestbe, de gyakorlatilag az összes valamirevaló városba is Romániába. Így aztán egyből megvettem a marosvásárhelyi buszjegyet. Ez körülbelül olyan távolság és viszonylat, mint mondjuk ha lenne olyan, hogy Varsó-Zalaegerszeg közvetlen járat.

Utolsó nap még megünnepeltük a Kisinyov-napot, a város napját is, egész napos felvonulás, piknik, eszemiszom, főleg iszom, aminek csak a kora esti robbantás tett be, de akkor én már nem voltam ott…