Fülöp-szigetek: Ébrenlét és félnomádkodás

Karácsony előtt kissé megviselt egy váratlan bő hónap a Fülöp-szigeteken. Persze azért kurvajó volt! Alább a nyavalygásaim első fele, kissé szerkesztetlenül, később majd írok az értelmesebb részéről is.

Samar szigete, a zúzott résztől pár kilométerre...

Rohadtul elegem van a cebui reptérből. Cebu egyenlő a hajnali keléssel, pontosabban a le sem fekvéssel, még pontosabban a húszperces éjszakai ájulással, ami többet árt, mintha le se feküdtem volna. Ha nem lenne kifinomult mindenholalvó szkillem, használhatatlan lennék. Így meg csak a helyi kollégák röhögnek, amikor tízperces mikroszlípet nyomok a kocsiban, ötpercest a reptéri váróban, negyvenpercest Cebu meg Tacloban között. A bebaszás sem segít, csak hosszútávon, rövidtávon veszélyes, mert állandóan a sztyuik keltenek a töküres gépen, hogy húzzak innét, mert már mennének haza. Persze nem így mondják, különben nem lenne munkájuk.

... és a zúzott rész közepén

Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ettem gyorsétteremben, a cebui reptéren folytattam a csúfos sort. Első alkalommal volt három óránk, kitaláltuk, lássunk valami tengerpartot, és taxiba ültünk. Cebu minden bizonnyal varázslatos sziget, fehér homok, pálmafa, kék ég, túlszaturált képeslap, de a reggel szar. Húsz percet taxiztunk, nem láttunk semmit, a víz barna, az ég szürkésfehér, és amikor valami fizetős belépőjű resortba hajtanánk be egy kávéra, elkezd esni. Hagyjuk a francba az egész giccset és húzunk vissza a reptérre embereket nézni.

Abból van mindenféle. A manilai sorban a magukat kinyaralt hippik meg vörösre pirult germán csodák gurulóskofferral, a taclobaniban olasz fényképészek, német segélymunkások meg filippinó újságírók álldigálnak. Pár nappal a tájfun után alig van érdeklődés a taclobani járatra, a gép kétharmada üres, akinek van egy kis esze, az elhagyja éppen a várost. Egy héttel később mindenki föleszmél, addigra fullra bookolva az összes gép. De az első út nyugis, természetesen átalszom.

Tacloban airport

Ereszkedésre kelek, de nem is baj, levegőből rendesen látszik a laposra pusztított város. Ez kapta a legkeményebb csapást, a cunami mindent elvitt, ami kisebb volt, mint egy vasbeton alapozású templom. Fél órát köröztünk a tenger felett, mire megkaptuk az engedélyt a leszállásra az amerikai katonai gépek és a segélyszállítmányok nagy forgalma miatt. Az irányítótorony kipusztulva, az épület is szarul néz ki, sprével fölfújva falra az „arrival” felirat.

Tacloban city

A városban tombol a háborús gazdaság, negyed óra motorozás ötödmagammal és csomagokkal belefáj úgy 10 dollárba, de még mindig jobb, mint hullaszagban gyalogolni a romok között. És így pont el is érjük a buszt Catbaloganba, ami ötöd ennyi pénzért négy órát visz Samar szigetén, észak felé. A járat klasszikus chickenbus, vagy százan ülünk, állunk, guggolunk, én persze egy kicsit elbóbiskolok pár órára.

"Út a munkába"

Catbalogan viszont szuper hely, tökéletes bázis. Minden nap minimum 2-2 órát kell ülni a pickup hátulján, hogy dolgozni menjünk, de mivel Taclobannál jóval messzebbre járunk, van az néha 10 is. Gusztustalan tengerpart, napsütés, pálmafák, menetszél, ilyenkor még cigizni is szeretek. Hetekkel később éjszaka a platón fekve, zéró fényszennyezettség mellett a fénylő Tejutat bámulva itt is sikerül bealudni egyet, miközben egy kis Carcass duruzsol a fülemben. Balra a tenger hullámzik, jobbra emberek ülnek az úton. Ilyen helyen dolgozni legalább olyan jó, mint nyaralni, csak nem kéne minden nap tizenhat-tizennyolc órázni, meg hogy a végén vödörből fürdés után húzzam vissza az aznap hat liter izzadságot és másfél kiló port fölszívott pólómat és fekhessek éjszaka a pucér deszkapadlóra.

Basay city

Catbaloganban az első élmény, hogy nincs áram. Igazából nemcsak a városban nincs, hanem az egész szigeten, úgy fél Dunántúlnyi területen, ezen kívül a szomszédos Leytén sem, ami valamivel kisebb. A nincs áram viszont előhozza a tűzgyújtás ösztönét, és minden biciklis riksás kivágott ásványvizes flakonba gyertyát tesz, amitől az egész végtelenül egzotikussá válik. Kivéve a főtéren, ahol a helyi mobilszolgáltató (Smart) zseniális húzásának hála, áramfejlesztő zörög, és mindenki ingyen töltheti a telóját. A helyi egyetlen menő szállodába beköltöztek gazdag helyiek, meg pár jól fizetett humanitárius dolgozó, nekik van saját aggregátoruk. Mi pedig a helyi iskolában alszunk a saját levünkben, légkondi, ventillátor, szúnyogháló és minden nélkül, vékony matracon, deszkaágyon. Gyertyafénynél locsoljuk magunkat fürdésnél, keressük a papírt szarásnál, miközben a fejem fölött termetes csótányok mozgolódnak. Éjjel megint nem sikerül aludni, a nappali 32 fok leesik 29-re, de a pára attól marad, sőt, az éjjeli esőtől még durvább lesz. Már világosodik, mire kicsit bealszom, akkor kezdenek rá a kakasok.

A kakasokkal egyébként Manilában is sok volt a gond. Quezon Cityben laktam, cseppet sem érdekes helyen, két nyolcsávos út kereszteződéséhez és skymetróhoz közel, de a szomszédban mindig volt pár rohadt dög. Érkezésemkor az átállás alaposan megviccelt egy hétre, nyolckor keltem, délutánra fölkelt a budapesti iroda, éjfél volt, mire mindenki lenyugodott. A biológiai órám reggel hatkor jelezte, hogy le kéne feküdnöm, úgyhogy lefeküdtem, és ezúttal kilenckor kezdődött minden elölről. Ez ment egy hétig, mire végre valami láz levert a lábamról, és tudtam tizenkét órát aludni.

Basay city

Közben persze rendszeresen kimaradtak éjszakák, hála a terepmunkának. Volt, hogy éjfélkor, volt, hogy kettőkor kellett indulni a reptérre, de ilyen szempontból tök mindegy. Ha véletlenül sikerült elaludni, a 4.45-ös első metró zaja vert föl, ami kábé ötven méterre ment az ablakomtól. Manila számomra az álmatlanság városa. Vagy inkább a nemalvásé. Catbalogan és Tacloban is az.

Catbalogan a titkos favorit egyébként, ide nem járnak turisztok, a főútról két sarokra már mindenki integet. Samar amúgy turistaparadicsom lenne, ha egyrészt nem ez lenne a Fülöp-szigetek legcsóróbb tartománya, meg, ha az ország nem hétezer szigetből állna, ami mind ugyanilyen, csak kisebb vagy nagyobb. Helyette Luzon meg Mindanao a menő, na meg Cebu, Palawan és Coron, vagyis pont azok a helyek, amit nyaraláskor majd én is megnézek egyszer.

Az áramtalan Catbalogan csinos kis időutazással ér fel, mivel a város tele van biciklis riksákkal, és mivel világítás sincs, az autó/elektromosság előtti időkbe vitt vissza (ami itt lehet, hogy nem is volt olyan rég). Áram nélkül a hűtő sem megy, így nincs a városban hideg dolog. Például hideg sör. Két nappal később, amikor jeleztük az igényt, már van, nyilván valami áramfejlesztős helyről újították. Van a mucho meg a grande nevű, egyik a literes San Miguel, a másik meg valami literes helyi. Közben rákaptam a nyárson grillezett májra, a napi rohangálás után mindig az a vacsora. Meg egy-két mucho, vagy ha az nincs, akkor grande. A zenét a meg-megálló jeepneynek nevezett szürreális buliautók biztosítják, csakúgy, mint a diszkófényeket. Amint kicsit elhal az utca hangja, vagy elfogy a máj, húzunk haza sötétben pácolódni és gyertyánál macskamosdani.

A terepmunkában egyébként nem is a munka a kemény, hanem a terep. Általában a pickup platója szélén ülök, perzsel a nap, a napkrémbe beleragad az összes por, amikor megpróbálom lemosni, inkább szétkenem. Ha szar az út, kapaszkodni kell, ha esik, vagy ponyvát húzunk magunkra, vagy bezsúfolódunk az utastérbe. Van, hogy mindezt hat-nyolc-tíz órán keresztül, csak oda. Samar távoli, déli vidékeire viszünk kaját, néha több kamionnal, olyan helyekre, amerre kevesen járnak, nincs szem előtt, és nagyon kell a táp.

A tájfun magával hozott egy tisztességes cunamit is, amit a szél nem tört ketté, azzal megtette a víz. A jelenleg hatezer halálos áldozat ennek közel a duplája lehet, az országon belüli migráns dolgozók, halászok nyilván nincsenek nyilvántartva sehol. Hogy ennyien vesztek oda, az szerintem bűncselekmény, vagy inkább lost in translation: a helyieknek kijut évi 20 tájfun, ha riadó van, nemigen foglalkoznak vele. Hallják, hogy storm surge (angolul, rengetegen értik), és tudják, hogy jön a szél. Ellenben ha azt hallják, tidal wave, vagy cunami, nos, akkor mindenki pánikszerűen elhúz az egyébként mindenhol meglévő evakuációs helyekre, ami néha csak egy dombtető, néha az iskola, néha meg valami erősebb épület távolabb a parttól. Illetve nem mindenki, a népek szegények, mindig van, aki a meglévő néhány cuccát jobban félti, mint az életét.

Hernani

A Haiyan, vagy ahol helyiül nevezik, Yolanda éppen ezért mindenkit meglepett. A legszebb történet azé az időjárás jelentést vezető nőé, aki a taclobani reptéren a vihar közepén nyilatkozta a kamerába, hogy minden rendben, majd felbukkant mögötte egy nagy fekete hullám, és azóta sem találják.

lakóház abból a 6-ból, ami állva maradt a 186-ból

A vihar csak egy pár tucat kilométer széles csíkban tartolt, de ott nagyon. Alig maradt ép pálmafa, ami az egyetlen bevételi forrása volt kókusztermelő helyieknek. Aki nem kókuszt termelt, az halászott. Nekik a csónakjukat vitte el. A rizsföldeken rajta maradt a sós iszap, így azok sem használhatók. Ezért kell ilyen iszonyatos mennyiségű élelmiszer. Hónapokig tart, mire újra tudnak termelni maguknak önellátásra, a kókuszpálmáknak meg tíz év kell, hogy újra pénzt hozzanak, ha egyáltalán ültetnek újat. Egy távoli közösségben – helyi nevén barangayban – 186 házból 6 maradt talpon, mondjuk függőleges eleme egynek sem volt. Öt héttel később még mindig a romokat takarították óvatosan, és még mindig naponta emeltek ki újabb testeket – ezeket már borzalmas állapotban, alig azonosítható elemekben. Jól jön ilyenkor a srebrenicai rutin…

amit a víz meghagyott, elvitte a szél

Folyt köv.

after tsunami

Az elmúlt időszakban rengeteg minden történ t, sokfelé jártam, de írni nem volt energiám. Most - sajnos - csak egy komolykodós anyagra tellett. A most szombati (03.10) Nemzet hétvégi mellékletében jelent meg. A héten igyekszem összerakni egy vidámat is.

A császár szíve

„Öt nappal a cunami után készítettem ezt a képet ugyaninnen.” – szólal meg a mellettem álló japán fényképész bemutatkozás helyett. A kezében egy évvel ezelőtti magazin, a képen a szökőár utáni káosz. Együtt próbálunk viszonyítási pontokat találni a kép és a valóság között, de nincs könnyű dolgunk: egy évvel a katasztrófa után még mindig a terep megtisztítása zajlik. Ennek eredménye, hogy néhány ház kivételével simára gyalultak egy komplett várost.

Ahogy leszállok a buszról Otsuchiban, a szökőár által legjobban sújtott Iwate prefektúrában, szürreális filmélményeim jönnek elő. Kezemben egy cetli egy címmel, de ahogy a busz elmegy, érzem, nem lesz könnyű megtalálni. Egyedül vagyok, meg a közelben egy dohányzó férfi, aki nemsokára eltűnik. Se házak, se utcák a környéken, így sem emberek, sem címek. Balra havas tetejű hegyek, jobbra a Hirosimára emlékeztető padlóig letarolt település, ahol csak az utak aszfaltcsíkja, a fürdőszobák csempepadlója és a bokáig érő falmaradványok látszanak. Jobb ötlet híján elindulok a hegyre, hogy legalább azt lássam, merre érdemes elindulnom.

Otsuchi tizenötezres kisváros volt a Csendes-óceán partján. Olyan, ahova egyszeri turista sosem megy el magától, annyira távol van minden látnivalótól. Lakói halászatból éltek, idilli hegyek és egy jól védett öböl között. Valószínűleg saját eseményei miatt soha nem került volna a világsajtóba. Ám a cunami nyomán egyszer csak az egyik kétemeletes ház tetején landolt egy háromszintes kék katamarán, és az elrettentő kép egyből a térképre helyezte az addig nyugodt városkát.

A pusztítás nyomai már a tengertől valamivel távolabb, Kamaishiben kezdődnek. A városka főutcáján minden második épület bontás alatt, vagy már elbontva. Új házat egyelőre egyetlen egyet sem húztak fel. Az utcák kihaltak, az építőmunkásokon és a kávéautomatákon kívül semmi érdekes nincs rajtuk. A Nippon Steel hatalmas acélgyára megúszta a rombolást, talán ennek köszönhető, hogy a város aránylag működőképes. A szomszédos Otsuchi teljes iparát elmosta a cunami, így munkalehetőség sincs túl sok. Először a közértek épültek újjá, így legalább mindig van élelmiszer, forró leves, és néhány munkahely.

A japánok precizitásának legbiztosabb jele a törmelék szelektív elhelyezése. Külön halmokban áll a sitt, a beton, az aszfalt, a vascső meg az autóroncs. Mögötte gát, amögött a tenger, bizarr rendezettségben. A megmaradt romok között pedig igazi kincsek, az egykori lakók egykori életének maradványai. Aki nem tudott, vagy nem akart a háza romjai között keresgélni, mindent maga mögött hagyott. Ide nem jöttek fosztogató bandák, hogy az utolsó használható szeget is elvigyék. Inkább minden megmaradt szomorúan érintetlennek. Japánra egyébként sem jellemző a hétköznapi bűnözés, „ha történik valami utcai bűncselekmény, az másnap benne van a hírekben” – fogalmaz később egy Japánban élő diplomata. Matchbox, videokazetta, egy majong-kocka, színes üvegpáva, bivalykoponya, étkészletek, törött Buddha hevernek szanaszét. Körülöttük kagylók, hálódarabok, meg egy bója a második emelet plafonján. Ez mindennél jobban jelzi a szökőár erejét. „A cunami olyan hullám, aminek nincs vége.”

Otsuchi népességének tizede veszett oda a szökőárban, ebből több mint négyszázan a mai napig eltűntnek vannak nyilvánítva – ők azok, akik már sohasem kerülnek elő. Két héttel ezelőtt az ár által elhordott több millió tonna hordalék megérkezett Amerika partjaihoz, hogy kétség se maradjon a sztori vége felől.

A domb tetején lévő temetőben állva azt próbáljuk meg kitalálni a japán fényképésszel, hogy vajon hol épül újjá az egykor alattunk elterült város. A félelem és a pragmatizmus egymás ellen játszanak ebben az esetben. A választ végül a város alpolgármestere, Koshin Takahashi adja meg kérdésünkre: „Úgy döntöttünk, hogy a tengerparti részre nem építjük vissza a házakat. Az egész várost beljebb költöztetjük a völgybe, távolabb a tengertől, magasabbra. És az új épületeknek 7-10 méter magas betontalapzat kell majd.” A romokat 12 hónapja takarítják el. Ez alapján biztos, hogy a város átköltöztetése sem tart rövidebb ideig néhány évnél. Vagyis továbbra is hihetetlen mennyiségű pénzre és energiára lesz szükség, hogy újra kezdődjön Otsuchi hétköznapi élete. Ehhez helyi szakembergárdára is szükség van. A tengerparti városban a legnagyobb káosz közepette azzal is meg kellett küzdeni, hogy a szökőár nyomán eltűnt Otsuchi irányító testületének többsége. Nem volt elég ember, aki tudta volna, hogyan kell egy várost irányítani katasztrófa esetén.

A régóta a kezemben szorongatott cetlivel a helyi iskolát próbálom megtalálni. A semmiből felbukkan egy ember, az iskola nevét ismételgetve valami feldereng neki, majd kocsiba ültet, és odébb visz vagy öt kilométerrel, a szárazföld belseje felé. Itt érintetlenek a házak, a cunami helyett a téli csapadéktól leszakadt hegyoldalt próbálják biztonságossá tenni a munkások. Ha nem alulról jön a pusztítás, majd jön felülről. Itt a tengernél lehet válogatni a szökőár, a földrengés és a hegyomlás között. Végül némi bolyongás után meglesz az iskola is. Csakúgy, mint a helyi önkormányzat, ez is előre gyártott elemekből épült, eredeti helyétől jópár kilométerre. Az iskola két szárnya közt pedig egy napközi – a japánok gakudonak hívják.

„Japánban az állam vállalta magára az iskolák újjáépítését. Ez azonban nem vonatkozik a gakudokra, amelyeket emiatt más forrásokból kell finanszírozni.” – meséli Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet igazgatója a napközi átadóünnepségén Otsuchiban. „Jelenleg ez a teljesen fölszerelt gakudo a Magyarországról érkezett legjelentősebb adomány, amelyhez mintegy 120 ezer dollár értékben járult hozzá a segélyszervezet.” – mutat az iskola mellett álló épületre, ahol japán, angol és magyar nyelvű tábla hirdeti a magyar adományozók szolidaritását. Ehhez a Save the Children nevű szervezet helyi irodája hozzátett egy negyedrészt. A pénz a 300 milliárdosra becsült kárhoz képest elenyészőnek tűnik, de éppen jól jön egy teljesen tönkretett kisváros túlélőinek.

„Azok a gyerekek kerültek ide, akiket a városi tanács döntése nehéz szociális helyzetűnek ítélt.” – magyarázza a város alpolgármestere, Koshin Takahashi, hogyan választják ki azokat a gyerekeket, akik bekerülhettek a város egyelőre egyetlen napközijébe. Hogy a világ egyik leggazdagabb országában ki a rászoruló, azt nem pusztán a szociális helyzet, hanem a lakóhely is meghatározza. „A gazdagabb városok jobban tudják támogatni lakóikat. A szomszédos Kamaishiben például, aki havonta 12.000 jen alatt (33.000 forint) tud csak a gyerekére költeni, azt támogatják. De Kamaishiben van munkalehetőség, és az acélgyár miatt szép bevételre tesz szert a város. Otsuchiban csak halászati ipar volt, az elpusztult. Nálunk 10.000 jennél húzták meg a rászorultság határát.” A napközire már csak azért is szükség van, mert aki csak teheti, plusz műszakot vállal a munkahelyén, hogy apránként egyenesbe hozza az életét. „A gakudoba kerülésnél egyébként az is szempont, hogy mindkét szülő életben maradt-e, illetve hogy mennyire traumatizált a gyermek. Így valóban a leginkább rászorult gyerekeken és családjukon tud segíteni az Ökumenikus Segélyszervezet által épített napközi.” – teszi hozzá Lehel László.


„Mi van Fukushimával? Ott vagy már? Tényleg veszélyes a környék? Láttad az erőművet?” – ezeket a kérdéseket kapom telefonon, e-mailben. Európában minket csak ez érdekel. Szerencsére Japánban ilyen téren mindenki teljesen nyugodt, senki sem aggódik látványosan a sugárzás mértéke miatt. „Ha baj van, az állam majd figyelmeztet, tanácsol, evakuál.” – hangzik a közvélekedés, amiből sugárzik az erős államba vetett hit. Fukushima helyett sokkal inkább hangos a média Akihito császár szívműtétjével kapcsolatban. Tévéműsorok közben a képernyő alatt futnak a felépüléséről szóló legfrissebb hírek, és az emberek találgatnak, vajon rendbe jön-e annyira, hogy a szökőár évfordulóján megjelenjen a helyszínen, Iwate prefektúrában. Megnyugtató gondolkodásmód. Ha már valami folyik a médiából, valóban legyen inkább egy szívműtét, mint egy nukleáris baleset.