mosques

Mecsetek mindenhonnan

Évek óta dédelgetett tervem, hogy a különböző mecsetekről készítek egy rövid, fotós összeállítást. Szerencsére az utóbbi években jópár helyre elevett a fene, így most bőven van anyag. Az összeállítás nem teljes persze, régebben nem fotóztam annyit, így kimaradnak olyan hírességek, mint a delhi vörös mecset, na meg a lahorei, vagy az iráni Meshed aranykupolás komplexuma. De azért ez a válogatás megfelelően bemutatja az építészeti változatosságot.


Üzbegisztán, Szamarkand
Registan, Sher-Dor medressze
A 17. században építette Jalangtush Bakodur, Szamarkand uralkodója. Csodás mozakijai mellett legnagyobb extrája az állatábrázolás: két hatalmas tigris díszíti.

Guinea, Conakry
Nagymecset
A világ egyik legótvarabb városában található Nyugat-Afrika legnagyobb mecsetje. Ahmed Sékou Touré egykori elnök építtette 1984-ben, természetesen a szaúdi Fahd király támogatásával.

Jordánia, Amman
I. Abdullah király mecsetje
Husszein jordán király nagyapja emlékére épült, 3000 főt képes befogadni. Modern darab, 1989-ben fejezték be. Ez a “nemzeti mecset”.

Libanon, Bejrút
Mohammad al-Amin mecset
Bejrút egyik szimbolikus épülete, a 2005-ben nem messze a mecsettől felrobbantott Rafik al-Hariri miniszterelnök finanszírozta (a sírja a mecset melletti sátorban van). Libanon legnagyobb mecsetje, természetesen szaúdi támogatással: ők adták a köveket. A helyiek csak Hariri-mecsetnek nevezik. A minater 72 m magas, a mekkai nagymecset alapján készült. A kupolát az Aya Sophia ihlette.

Irán, Iszfahán
Shah mecset
A világ legnagyobb bekerített terén, az Imám Khomeinin található. A perzsa szafavida építészet remeke, a világörökség része. 1611-ben kezdték el építeni. A mozaikja külön fotóalbumot érne. A 20 ezer riálos bankjegyen is ez van. Híres kiblája 33, kupolája 52 méter magas. Egyik extrája az akusztikája: a sarokban elsuttogott mondatok a középpontban felerősítve hallatszanak.

Szíria, Damaszkusz
Szaida Zeinab sírja
Damaszkusz legszentebb síita mecsete, zarándokok százezrei érkeznek évente, elsősorban iraki menekültek. Szaida Zeinab Mohamed unokája volt, Imam Ali ibn Abi Taleb lánya. Külseje és belseje a perzsa építészeti hagyományokat követi, kívül kék mozaik borítja, belül tükörmozaik veszi körbe az aranykeretes sírt.

Afganisztán, Mazar-i Sharif
Ali sírja, avagy a Kék mecset
Az egész város Aliról szól, a neve is Ali sírját jelenti. Alit ugyan az iraki Nedzsefben ölték meg, de a követői szerint az ellenségei idehozták a maradványait. Egész pontosan egy fehér tevére rakták a testet, és többhetes út után itt esett össze az állat. A város és a sír egy álomnak köszönhető: az 1100-as évek elején egy helyi molla azt álmodta, hogy titokban itt, Balkh mellett temették el Alit. Ezért Szandzsar szeldzsuk szultán elrendelte a sír építését. Dzsingisz lerombolta, majd újjáépült. Állítólag itt van Zarathusztra sírja is (Iránban is van egy, nem messze Perszepolisztól, Naks-e Rosztámban).

Afganisztán, Balkh
Zöld mecset
Ez is kék… Timurida mecset, 1462-ben épült, a háború kicsit megzúzta. Mellette található Balkhi Rabia perzsa költőnő sírja.

Kirgizisztán, Osh
Szulejmán Trónja
A 14 éves Babur építette a mecsetet 1497-ben, amikor a Fergana-völgy királya lett. Innen a legjobb a kilátás Osh-ra, és itt őrzik Salamon lábnyomát.

Bosznia-Hercegovina, Szarajevó
Bascarsija-mecset
A 16. században épült, Szarajevó óvárosában, a Bascarsijában található. A török mintára épült mecset egyik érdekessége, hogy az utca felé nyitott udvaron imádkoznak.



Egyiptom, Kairó
Al-Azhar
Az iszlám világ egyik leghíresebb épülete, főleg a hozzá tartozó egyetemmel, amiben Goldziher és Germanus is tanult/tanított. Az épületet 972-ben kezdték építeni. Mohamed lányáról, Fatima al-Zahráról nevezték el. Ez a világ legrégebbi egyeteme, az először 975-ben folyt itt oktatás.

Szíria, Damaszkusz
Omajjád-mecset
Mekka után kétségtelenül a világ leghíresebbje. Itt őrzik Keresztelő Szent János fejét, itt volt Mohamed unokájának, Husszeinnek is a feje, és Szaladdin sírja is. Eredetileg arameus templom volt, majd a rómaiak alatt Jupiter-templom lett belőle, azután keresztény templom, végül mecset. 636-ban keresztények és muszlimok még együtt használták. Délkeleti sarkán van Jézus minaretje, ahol állítólag fel fog bukkanni, ha eljön a világvége.


Mali, Dzsenne
Nagymecset
A világ legnagyobb agyagmecsete. Az eredeti mecset a 13. században épült, de később porig rombolták (nem lehetett nehéz…). A jelenlegi épület 1907-ben épült. Ma már a világörökség része. Minden esős évszak végén zenés-kajálós buli keretein belül felújítják. Nem muszlimoknak belépéshez korrumpálni kell az imámot.

Törökország, Isztambul
Kék-mecset, Szultanahmet
Isztambul legnépszerűbb látványossága, nevét azokról a kék csempékről kapta, melyekkel a belső falait borították. Az 1600-as évek elején épült I. Ahmed utasítására (a sírja itt található). Ritka módon hat minaretje van.


Kambodzsa, Phnom Penh
Nemzetközi mecset
Legnagyobb érdeme, hogy a Boeng Kak tó partján fekszik. Persze ez is szaúdi pénzből épült. A körülötte lévő turistagettóhoz és a benne zajló füvezős-kurvázós programokhoz kiváló háttérépület…

Albánia, Tirana
Etem Bej mecset
A Tirana főterén lévő épületet 1789-ben kezdte építeni Molla bej. A kommunista időkben zárva volt, csak 1991-ben nyitott meg újra.


Marokkó, Casablanca
II. Hasszán mecset
Óceánra épült (kétharmadát a tengerre építették), 210 méterrel ez a világ legmagasabb minaretje, 25 ezren férnek bele. Hatezer mesterember dolgozott rajta hét évig. Csak marokkói anyagokból épült, két hektár az alapterülete. Amolyan marokkói leglegleg...

Sierra Leone, Kenema
Nagymecset
Ennek még a nevét sem tudom, de az egyik leglátványosabb darab Nyugat-Afrikában - legalábbis szerintem. Egy biztos, aligha régi épület...

Szudán, Omdurman
Szúfi mecset és temető
Minden pénteken összegyűlik itt egy rakás szúfi, és dobos-révülős zikrt tartanak. Tarka ruhákban, nagyon kész arcok, rasztás, bekokózott szemű vidám emberek táncolnak, dobolnak, vagy csak próbálnak meg talpon maradni (mint Jonny Depp a Félelem és Reszketésben a vegasi hotelben).

És végül pár nyomorúságosabb falusi intézmény: az egyik egy parányi afgán faluból (jobbra), a másik meg egy még kisebb sierra leonei településről.

I am the King of the Desert! Just smoke and relax!

A sivatag királya

Azt eddig is tudtam, hogy Afrikához sok idő kell, és tegnap volt az a nap, amikor rájöttem, mennyire cudarul állok vele – megállhatott volna az időm. Egyszóval ha nem kéne rohannom Sierra Leone-ba, akkor még maradtam volna Moptiban legalább 3-4 napot. Mopti az a hely, ami azonnal rákerült legalább a TOP 10-es listámra – Afrikában eddig a number one.

A Niger és a Bani folyók találkozásánál fekszik, és mint ilyen, az egyik legjelentősebb kereskedőváros, többek között Dzsennét köti össze Timbuktuval, már amikor hajózható a Niger. Timbuktuból tömbökben hozzák a sót és fűszereket, na meg időnként egy kis marokkói hasist, de ez egy másik történet. Ennek megfelelően hihetetlen mennyiségű csónak kószál fel-alá a folyókon – egy részük hatalmas, több tonnát megmozgatni képes, három ember által hajtott hosszú pirog, a hosszú távú kereskedelemre, mások parányi lélekvesztőről vetnek hálót, ők jobbára a szomszédos tuareg halászfalvak lakói.

A jókedvemen sokat lendített a szállás is. Afrikai építészet, európai sztenderd. Vagyis maradéktalanul tiszta, van áram, van víz (még jó, két folyó találkozásánál), és ha nagyon sok pénzem lett volna, még bordeauxi vörösbort is vehettem volna magamhoz. Az elmúlt két hét után kifejezetten jól esett, és annyira külön tudtam vonulni, hogy a nyugat-európai nyugdíjas turistacsoportok sem tudtak megzavarni. Félreértés ne essék, semmi bajom velük, de meggyőződésem, hogy miattuk baszogatnak állandóan a helyiek, mert főleg ők veszik meg azokat a cuccokat, amit épeszű ember nem cipelne magával, de ők igen. Nem tudok mit kezdeni azzal az árussal, aki egy kétszer akkora agyagedényt (hú, nagyon jól nézett ki!) próbál meg rám sózni, mint a hátizsákom. A nyugdíjas csoportok meg minden este befutnak szépen a mikrobusszal, és hordják be az újonnan vett szobrokat, ruhákat, miegymást. Talán a nagyszülők gyűjtögető mániája ez, és talán a korral jár. Legalább munkát adnak a helyieknek…

Végre megismerkedtem egy igazán jó arccal, Kiros-szal, aki nem görög, hanem brit, és a British Council oktatója, programszervezője. Ő megtalálta az álommelót: négyéves etapokban szinte bárhol élhet a világon, ahol akar, mármint ahol van BC. Mondjuk Budapesten van, meg Kartúmban is, ezzel talán elég jól lefedtem a skálát. Úgyhogy lehúzott négy évet Mexiko Cityben, hét évet Isztambulban, most végez Tuniszban, és alighanem költözik Dakarba. Hosszú idő után először élveztem valakinek a társaságát, és akivel értelmesebb dolgokról is sikerült beszélni, mint a honnan jövök, hova megyek, és miért nem beszélek franciául.

Egyik reggel felkerekedtünk Kirosszal, hogy járunk egyet hajnalban, mielőtt beüt a 40 fokos perzselő nap a hozzá tartozó égető széllel. Volt napfelkelte! Gyönyörű színekben pompázott a Bani, a folyón pedig egyik kis szigetről a másikra hajtották a marhákat. Valahogy elkeveredtünk a ruhapiacra. Ott megtalált minket egy csontra beszívott tuareg srác, hatalmas burnuszban, és meginvitált egy haverja boltjába. Mivel Kirosnak ez volt az utolsó reggele, ő akart vásárolgatni ezt-azt. Végül ez betett nekem, és varrattam egy dogon dizájnos inget. Ezzel már háromra nőtt a pólóim száma, és gyakorlatilag megmentett attól, hogy a következő 4 napban mosnom kelljen:-) A tuareg srác, Músza levette a burnuszát, és kőkemény raszta feje volt alatta. Kérdezte, nincs-e kedvem délután csónakázni egyet, és mivel a dogonok földjének megtekintéséről kényszerűségből lemondtam, persze hogy volt. 9 eurót kért egy kétórás útért, a halászfalvak meglátogatásáért, a teáért meg árukapcsolásként egy rendes mennyiségű ghánai spangliért.

Hát igen, a dogonok földje. Moptitől és Dzsennétől keletre, a burkinai határig van egy jó dunántúlnyi területük, Bandiagara központtal. Innen aztán autóval, motorral, szamárkordén vagy gyalog elég sok falvat végig lehet látogatni egy helyi guidedal, akik kezdenek elég profi túrákat szervezni eléggé borsos árakon. Ez általában egy három napos utat jelent, benne van a transzfer, a vezetés, a kaja meg a szállás. 500 euró körül volt a kezdőár, amit hosszas alkudozás után, mindenféle módon lealkudtam 100-ra (bár a legelején leszögeztem, hogy 60-am van erre a célra, ha nem jön ki; akkor hagyjuk), amennyi nem állt a rendelkezésemre, meg időm sem volt sok. Úgyhogy hagytam az egészet, azzal a felkiáltással, hogy egyszer biztosan visszajövök, mert ez olyan hely, ahova mindenki visszajár.

Tehát, amire mindig emlékeznem kell, amikor arra gondolok, hogy vissza kell jönni: a dogonok földje, jópár nap Moptiban, és egy három napos csónakút föl a Nigeren, Timbuktuba – ez három embernek egy nádfedeles csónakban, csónakban főzéssel, teával együtt olyan 600 eurójába kerül. Viszont a látottak alapján mindenképpen megéri.

Délután találkoztam a szálláson negyven valahányas backpackerrel, akinek szintén voltak gondjai Bamakóban. Elmesélte két amerikai történetét, akik ugyanott laktak a katolikus misszión, ahol én. Ott egy csávó azt mondta nekik, hogy ő ott dolgozik a misszión, és adják oda a csomagjaikat, majd ő elteszi. Közben valahogy eltűnt belőle 200 euró. Leírta a faszit. Ő korábban megszívta ugyanezt, amikor ugyanez a csávó fölajánlotta, hogy felvált neki 100 eurót, csak adja oda neki. Cserébe felmutatott 200 dollárt, amit letett az asztalra, hogy ha nem bízik benne, akkor ő ezt ott hagyja biztosítéknak. Mindkettő hamis volt, a 100 euró meg eltűnt. Ezek szerint még jó, hogy óvatos voltam, és kis részletekben váltottam, így csak 16-ot buktam, ugyanannál a faszinál. Illetve csak 8-at, ez is egy szép történet. A katolikus misszión nekem nagyon gyanús volt, hogy miután kiderült, hogy hamis pénzt kaptam, megkérdeztem a valóban ott dolgozó, egyébként nem túl szimpatikus srácot, hogy nem ismeri-e véletlenül azt az embert, aki minden nap itt van, és azt mondja, itt dolgozik. Nem lepett meg, nem ismerte. Én meg nem hittem el, hogy az, aki mindig itt van, és egész nap az őrökkel dumál, az nem tudja, hogy mi zajlik itt, főleg, hogy mindenki nála reklamál. Amikor ki akartam fizetni a szállást, visszautasított, hogy majd reggel. Figyelmeztettem, hogy reggel 6-kor lelépek. De akkor nem volt ott. Pénzt elöl hagyni nem akartam, úgyhogy leléptem fizetés nélkül. Nem voltam rá büszke, de most, hogy ilyen szépen kikerekedett a történet, az összeget jóváírom az átverés oldalon:-)

A csónakázás délután kettő helyett ötkor kezdődött, szerencsére. Olyan meleg volt, hogy én elaludtam, Músza meg beszívott, és attól aludt el, úgyhogy mindketten fél ötkor másztunk elő halál kipihent fejjel. Már leszervezte a csónakot, kimentünk a kikötőbe, útközben vettünk hibiszkuszt meg mentát, és megkerestük a csónakos embert. Músza egyből aktivizálta magát, majd egy olyan hibiszkuszteát készített, amit be fogok vezetni otthon. Néhány levél helyett telerakja a teáskancsót hibiszkusszal, és 3 deci vízzel forralja egy darabig, majd jól megcukrozza. A végén egy hihetetlenül sűrű, nagyon édes, de közben kellemesen savas gyümölcsös teát kap az ember – fejenként egy deci megteszi. Azonnal feléledt tőle a szervezetem.

Később kikötöttünk egy tuareg halászfaluban. Annyira beszippantott a látvány meg az élmény, hogy a faluban egyetlen darab képet sem csináltam. Az egész olyan volt, mint egy festmény, mint Hobbitfalva, csak minden szalmakunyhóból. Az egész tele tök kicsi emberekkel, még minibb gyerekekkel. A színek csak a sárga és a barna árnyalatai. Minden tiszta, takaros, tiptop, csak az a két kisgyerek nem, akik mindkét kezemet megfogták, és sehogyan sem akarták elengedni. Azt utáltam, mert láttam magam kívülről:-) Megnéztük a Niger egyik homokpadján, illetve most szigetén lévő csordát a pásztorokkal meg halászokkal, tisztára NatGeo volt az egész. Később aztán tovább relaxáltunk, a következő falu meg már túlságosan nyüzsgőnek tűnt, úgyhogy inkább fetrengtünk a csónakban, miközben undorító módon lement a nap:-)

Músza utána elhívott kajálni az óvárosba, ahol addig sajnos nem jártam. Az is időutazás, egy archaikus vályogváros. Az utcán megálltunk egy asztalnál, valahonnan előrángatott egy nénit, aki borzasztó szertartásosan elkezdett sütni, én meg megőrültem a látványtól. Hatalmas, húsos hal, sült krumpli meg saláta, jó sok kenyérrel meg vízzel, az eddigi top kajám. Két és fél euróért… már csak annyira maradt erőm, hogy egy picit drukkoljak, hogy fájdalommentes legyen a másnapi út Bamakóba.

Nem az lett. Maliban a közlekedés valahol a szar és az elviselhető között van, de semmiképpen sem kielégítő, jó, pláne nem kellemes. Rengeteg busztársaság működik, a szar és a nagyon szar közti kategóriában, egyetlen „jó” van, a Bani (meg jó a Bittar is, de nem annyira). A jó azért idézőjeles, mert nekem nem volt az. Percre pontosan indult, ami csillagos ötös a négy-hatórás várakozások után. Csak éppen az üléstámla majdnem függőlegesen állt, a térdem nem fért be, és a két szék olyan közel volt egymáshoz, hogy nem fért el a vállunk egymás mellett. Szerencsére sokat aludtam.

Bamakó most egy kedvesebb arcát mutatta, mint legutóbb, de továbbra sem jön be. Találtam egy iszonyat lerobbant szállást nagyon jó helyen. Egy család üzemelteti, egy hihetetlenül mocskos belső udvaron (a bejáratnál a csatornában hemzsegetek a patkányok – először látok Afrikában, és meglepő módon csótányt is csak egyet láttam, a conakry reptérenJ Talán ez még nekik is sokJ Egyelőre csak egy unatkozó-kurvázó belga operatőr van itt, meg egy kameruni testépítő. Viszont 8 euró egy udvarra néző kétágyas szoba, bár tiszta (nem a falak), de végtelenül kopott. Egy ájulásra megteszi, holnap hajnalban indulok Guineába, Kankanba, és napok óta titkos álmom, hogy Kankanból Kissidogouba jók az utak, és talán egy nap alatt lenyomom a két napra tervezett távot. Feltéve, hogy Kankanban gyorsan találok egy taxit Kissidogou felé.

The end of the neverending journey

Megváltó Mali

Túl vagyok a nehezén. Eddig sosem látott hosszúságú, 10 napos holtponton sikerült túljutni. De mint mindig, most is az elején kezdem. Gyémántkereskedő pártfogómmal – utólag azzá lépett elő – megérkeztünk Siguiribe, egy órányira a mali határtól. Késő este volt, esélyem nem volt továbbjutni, na meg ő sem tanácsolta, úgyhogy betett egy szállásra, amit magamtól nehezen találtam volna meg egy városban, ahol nincs közvilágítás, sem utcanévtáblák. Reggel értem jött, és kivitt a pályaudvarra, ahol pénzt is váltottam. Nagyon nagyon lehúzósan, nem egy világváros, így minden egyes eurón 20 centet buktam, és csak egy ötvenesem volt. Ennyit a spórolásról, de visszafelé sokkal óvatosabb leszek, eldöntöttem.

Lassan megtelt a taxi, minden eddiginél nagyobb nyomorban zsúfolódtunk össze. Szám szerint 17-en, egy sima Peugeot kombiban, csomagokkal. Elöl négyen ültünk, én az öveket rögzítő vasakra, egy kabátra. Még el sem indultunk, amikor már nem éreztem a lábam. Csak ezen legyek túl… Ami azt illeti elég hamar túl lettem, mert az első defektnél úgyis mindenki kiszállt, aztán következett a semmittevés a határon, majd még egy defekt, végül befutottunk Bamako külvárosába, alig 5 óra alatt, de már csak 15-en. A tetőn utazó csávó eltűnt, meg egy másik, aki a csomagtérben gubbasztott.

Bamako elsőre nagyon letört, ugyanolyan szeméttelepre érkeztünk, mint amilyenről elindultunk. Később valamivel jobb lett. Váltottam pénzt, majd kiderült, hogy volt benne egy hamis tízezres – újabb 16 euró bukta, de legalább nem a rendőrségen kellett kimagyaráznom. Most újabb bankjegy került a gyűjteményembe, úgyhogy tulajdonképpen megérte, bár nem volt olcsó. Viszont Bamako annyira szmogos, mocskos és büdös, hogy a megérkezésem pillanatában eldöntöttem, hogy másnap hajnalban lelépek. Látnivaló itt sincs sok, de legalább vannak emeletes házak. A piacon beszereztem a legszükségesebb dolgokat a laptophoz és a fényképezőgéphez, úgyhogy gyakorlatilag mindenem megvan, kivéve a törülközőt, ami nem fontos, mert bárhol megszáradok öt percen belül. Viszont Afrikába soha, de soha nem jövök nagy hátizsákkal, még szerencse, hogy elveszett:-) - így nagyon kényelmes utazni.

Hajnalban megint buszállomás, elvileg reggel hétkor indul a járat. Később kilencre módosítják, majd tízre. Közben rosszul lettem, először maláriára gyanakodtam, mert az ellen nem voltam védve egészen az előző napig, vagyis simán lappanghatott. Legyengültem, alig bírtam eszméletemnél maradni, a Moptiig (10 órás út) szóló jegyemet átválttattam egy Segouig szólóra (csak 5 óra). Közben a 10-es indulásból 11 lett, majd dél, végül egykor indultunk. Újabb 6 óra várakozás, ezúttal a pokol bugyraiban… amint elhagytuk Bamakot jobban lettem, Segouban pedig azonnal beültem egy normális étterembe, és magamhoz vettem mindent, amit kívántam, az rendbe hozott. Csak legyengültem, mert napok óta nem ettem. Egyszerűen nem volt olyan kaja, amit kívántam volna, így inkább nem ettem semmit, ami a meleg miatt föl sem tűnt.

Segou nem tett rám túl mély benyomást annak ellenére, hogy kulturális főváros volt egykor. Ma gyakorlatilag egy földszintes porfészek, aminek vannak hangulatos részei. A legfőbb érdeme az, hogy minden évben itt rendezik meg a Niger Fesztivált, Nyugat-Afrika (sőt, az egész kontinens) legrangosabb zenei happeningjét, amit a 100 eurós belépő ellenére azért csak meg kéne látogatni pár éven belül. Összességében pozitív élményekkel sikerült lelépni, bár minden ellenkező véleménnyel szemben még mindig úgy gondolom, hogy egy napra bőven elég volt…

Segouban gondoltam egy merészet, hogy a fene sem fog egyenesen Moptiba menni, hanem előbb megnézem magamnak Dzsennét. Ez az a város(ka), aminek az a jó kis vályogból épült mecsetje van, amiből gerendák lógnak ki. A jó kis mecsetbe állítólag 5000 ember elfér, ami majdnem annyi, mint a város népessége. Erre az UNESCO idejében rájött, így 1988 óta a világörökség része.

A busz a tervezettel szemben 5 órát késett, ami 300 kilométeren nem gyenge teljesítmény. Már órák óta sötét volt, amikor beszólt a sofőr, hogy Dzsenne, és leszálltam a buszról. Egy tök sötét kereszteződésben álltam egy kávét áruló bódé mellett. Forgalom egyáltalán nem volt, Dzsenne 35 kilométerre balra, és az elmúlt 10 napi negatívoskodás után azonnal rám tört a mérhetetlen boldogság: EZ AZ, AMIÉRT ELINDULTAM, VÉGRE KEZDEM IGAZÁN ÉLVEZNI AZ UTAZÁST. Mintha elindulásom óta erre a pillanatra vártam volna…

Leültem a porba, ittam egy kávét, és azon gondolkoztam, hogy ha elindulok gyalog, reggelre pont odaérek. Később megtalált egy faszi, hogy szívesen elvisz 35 euróért, ami nem rossz pénz egy 35 kilométeres fuvarért. Logikusan levezette: egy embert 2,5 euróért visz, 14-en férnek a kocsijába, az összesen 35. Ha egyedül vagyok, nekem kell kifizetni, ha találok még valakit, akkor csak a felét, feltéve, hogy az a valaki hajlandó kifizetni a másik felét. Mondanom sem kell, senki sem volt ott. De annyira boldog voltam, hogy nem is érdekelt, leültem, hogy ha fél órán belül nem történik semmi, elindulok gyalog. A táj kísérteties, a Bani folyó ártere, a hold mindent bevilágít, és erősen fúj a meleg harmattan (az a szél, ami felkavarja a port, ami hónapokra eltakarja a kék eget, és amitől sem napfelkelte, sem napnyugta nincs, csak egyszerűen sötét lesz, majd világos).

Történt valami. Valahonnan előkerült egy kisgyerek, hogy 9 eurónyi frankért elvisz motoron. Imádok motorozni, azonnal igent mondtam. Persze le akartam alkudni, de már 8-ért sem volt hajlandó, úgyhogy azonnal odaadtam neki a pénzt, ő elszaladt benzinért, és már robogtunk is a kihalt éjszakai ártérben. Fél órával később elértük a folyót. Átüvöltött a révésznek, aki percekkel később megjelent egy 15 méteres pirogon állva, hosszú rúddal tolva magát a folyómederben. Kikötött, beleraktuk a motort, csöndben átkeltünk. Mindezt holdfényben, sejtelmes, poros szélben – ezért az érzésért a 35 eurót is kifizettem volna. A túlsó partról berobogtunk a városba, ami már majdnem teljesen kihalt volt. Mindenütt ódon vályogfalak, időutazás. Kerestem egy olcsó szállást, amiről tudtam, hogy a tetején lehet aludni. Bekopogtam, nem volt senki. Benyitottam, kiabáltam – senki. A belső udvarból olyan lépcsőrendszer vezetett föl, mintha egy Escher rajzról lesték volna el. Senki. Fölmentem a tetőre. Senki. Benyitottam a szobákba. Senki. Végül lecuccoltam a dormitóriumban, és kiszolgáltam magam. Kísérteties volt, mint az egész este. Később az esélytelenek nyugalmával kimentem valami kaját szerezni, találtam egy sült halat áruló nénit, akit alighanem kint felejtettek éjszakára. Betoltam a halat, közben találkoztam még egy emberrel, akinek elmutogattam, hogy a házban, ahol alszom, nincs senki, és hogy ez vajon normális-e. Fél óra dörömbölés után egy addig nem látott vasajtó mögül előjött egy alvó öregember, kezébe nyomtam a pénzt, mire visszaájult.

Reggel 6-kor keltem, mert mindig elfelejtem, hogy itt nincs napfelkelte, meg hajnali fények, csak a sötétszürkéből lesz világosszürke. Mászkálás közben beszélgettem pár helyivel, végül az egyik meggyőzött, hogy jó lesz az, ha körbevezet engem. Éreztem, hogy jó lesz. Először is csomó helyen bevitt privát belső udvarokra, és mindenféle cseles lépcsőkön keresztül fel a tetőkre. Másrészt meg senki sem szólt be a fotózás miatt, úgyhogy végre tudtam elfogadható képeket lőni. Bár naponta buszszámra hozzák ide a turistákat, így a helyiek hozzászokhattak a fényképezgető tömegekhez, meg esetleg a kulturálisan nem túl érzékeny lesifotósokhoz is. A mecsetbe állítólag azért tilos a belépés, mert a tetejéről gátlástalanul fotózták a helyiek életét, de olyat is hallottam, hogy egy amerikai párt elkaptak a mecsetben smárolás közben. Hogy mi az igazság azt nem tudom, csak azt, hogy a mecsetbe igenis be lehet menni, csak fizetni kell érte az imámnak, szóval az is lehet, hogy egy lehúzós trükk az egész. Ebben az esetben egyébként teljesen jogosan, mert az esős évszak annyira megrongálja a mecsetet, hogy hatalmas munka folyamatosan karban tartani – ez egyébként az egész városra igaz. Esős évszakban pedig annyira megárad a Bani, hogy teljesen körbeveszi a várost, és csak hajóval lehet megközelíteni. Még egy ok, hogy miért kell ide visszajönni egyszer – mondjuk decemberben. A mecset egyébként nem túl régi, 1905-ben épült, igaz, az eredetije a 13. században, de azt 1810 körül porig rombolták.

Dzsenne ma technikailag egy miniváros turistáknak, de szerencsére van benne élet bőven, van dzsuva, úgyhogy attól nem tartok, hogy kinyalt skanzen lesz belőle. Évszázadokon keresztül a városon ment keresztül az arany, az elefántcsont, az ólom, a gyapjú és a kóladió kereskedelme, innen csónakokon vitték az árut Timbuktuba, ahonnan a Mediterráneumba és végül Európába. Ma főleg az itt élő dogon és bambara törzsek faragott kézművescuccaival kereskednek.

Nagy nehezen elhagytam Dzsennét, egészen szeretnivaló hely, még egy napot kibírtam volna itt, de Mali felfedezése nem ennek az útnak a célja, most csak megkóstolni jöttem. Újabb 3 óra várakozás, hogy megteljen a taxi, és irány Mopti. Előre kinéztem egy Y á Pas de Probléme nevű hotelt. Hulla fáradtan elbandukoltam ide, és kétnapos pihenőt tartok: hihetetlenül kellemes dormitórium, tetőteraszon étterem, hosszú bárpulttal (kedvelem a hosszú bárpultokat), és a kertben hideg vizű úszómedence. Napi 8 euró, végre nyaralok.

Holnap leszek az út felénél. Hét napot szívtam asshole city Conakryban. Hat napja folyamatosan úton vagyok, kétszer nem aludtam vagy ettem ugyanott. Nem utaztam úgy taxival, hogy ne kaptunk volna defektet, és úgy sem, hogy ne négyen ültünk volna egy sorban. Sosem vártam három óránál kevesebbet (igaz hatnál többet semJ, és egyszer sem volt öt óránál rövidebb az út. Itt a szálláson elbeszélgettem pár emberrel, úgy tűnik, nagyon hardcorenak számítok ezzel az idejutással. Úgyhogy igyatok egy sört az egészségemre, én is iszom a sajátomra. A vendégeitek vagytok.