The rest of 2014: Majdan, maraton, Irak

A tavalyi év egészen biztosan a legpasszívabb évem volt blogolás szempontból. Ez egyáltalán nincs rendjén, mesélnivalóm van (lenne) bőven. Összesen 145 napot voltam úton, bő tucatnyi országban – főleg Benelux és Balkán, Ukrajna, meg persze Irán. Ja, meg Irak. Ebből Boszniában töltöttem vagy 3 hónapot. Vezettem minimum 25 ezer kilométert, június óta futottam 630-at, lenyomtam egy maratont Amszterdamban, hazaköltöztettem a csajom Brüsszelből, és még el is költöztünk. És még mindig maradt 2 hét szabim.

A történelem ezzel az évvel sem bánt kesztyűs kézzel. Az év eleje a kijevi Majdanon kezdődött (illetve előtte Ivano-Frankovszkban meg Lembergben), kivételesen nem a zúzda elején, hanem amikor már nem haltak a népek, de még égett a parázs. Egy nagyívű sztori helyett inkább sok kis színessel állok elő, így legalább emlékezni fogok, hogy mit is csináltam tavaly. Nem vagyok egy emlékezőművész, általában az előző hétre sem emlékszem, a blogolás legalább annyira napló és rehab, mint a (nem)létező tömegigények kielégítése a beszámolóim iránt.

Aprítás Ukrajnában, valamikor az év elején

Nyugat-Ukrajnában okosítottuk a helyi erőket, amikor elkezdődött a darálás a Majdanon. Látszott, hogy ezt sem fogom megúszni. Szerencsére nem-újságíróként nem pörgetett a versenyhelyzet, hogy a legszarabb időpontban a legszarabb helyen legyek, de az ember nem kerüli el a végzetét, így pár nappal később már Kijevben voltam. Addigra lecsengett a lövöldözés és a szuvenyírárusok legalább annyira a tér részei lettek, mint a gumihalmok, a barikádok meg a mindent elborító virágcsokrok. A felszín nyugodt volt, de az ukránok nem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel adminisztratív szinten, konkrétan senkinek semmire nem volt forgatókönyve, nem volt szabályozás a belső menekültekre vonatkozóan és mindenki azt csinált, amit tudott, és amit hagytak neki. Ezért nem volt két egyforma megye, ahol ugyanazt a mintát követték volna a keletről érkezettek ellátásával kapcsolatban.

Hirtelen felindulásból a repülő indulása előtti egy-két órában kiszaladtunk Mezsgorjébe megtekinteni Janukovics pecóját, amit addigra használatba vett az ukrán nép. A ház maga már be volt zárva, az arany vécét sem láttam, de a birtokon összevissza lehetett bámészkodni. A bejáratnál az élelmesebbek már faszán megrajzolt térképeket árultak a birtokról, lehetett piknikezni. A gazdagságot persze ripsz-ropsz össze lehet korruptkodni. Egy kárpátaljai arc mesélte, hogy ki volt adva az ukáz minden megyébe, hogy napi 1 millió eurót kell fölküldeni Kijevbe, különben irgumburgum. Ez részben megmagyarázza azt is, hogy a meglehetősen sík és bonyolult tereptárgyaktól mentes országban miért nincs egy összefüggő kilométernyi normális út. Mindent elloptak, amit meg nem lehetett, azt szarul csinálták meg.

Aztán volt egy Beregszász-Ivano-Frankovsz-Lemberg-Kijev-Odessza-Kherson egyhetes oda-vissza őrületem, ahonnan a következő levelet küldtem haza (már majdnem elfelejtettem ezt is): „Ma Kherson oblasztyban csapattam a Krímtől északra. Bazz, van itt egy svéd falu, ahol volt a svéd király is! Amúgy a helyiek szerint 120 kisebbség él ezen a területen, az erdők 80%-át fölgyújtották a picsába és eladták a törököknek szénnek, a Dnyeper mocsarasodik és a láp gázt termel, amit fölgyújtanak (láttam), és az onnan elpucoló halakat lehalásszák. Közben a klímaváltozás miatt nyáron 50 fok van, és halomra halnak a helyiek. Ez lesz Európa új határa. Mad Max és Sztalker együtt, remélem, soha többé nem kell visszajönnöm (amúgy egy automata váltós, tuningolt, gázüzemű Toyota Camryval voltam, amit egy 19 éves odesszai orosz-ukrán zsidógyerek csapatott”. Azóta nem kellett visszamennem.

Ausztria kletterezés

A tavalyi évem egyik legpolgáribb programja volt egy hosszabb hétvége Ausztriában. Majdnem végig esett, meg időnként el is pilledtünk a sok sörtől, ezért az első napi Hohe Wand mászás után csak kisebb pihentető kirándulásokat tettünk – az egyiket egy EU Freie zónában. Azt nehéz volt nem észrevenni, hogy a környéken ötből öt panzióban magyar volt a recepciós (meg vélhetően a többi staff is).

Irán Damavand

Idén tizenakárhányadszor is ellátogattam Iránba, ötödször másztam föl a Damavandra, negyedszer voltam a csúcson. Szerencsére ezt a sztorit már megírtam itt.

Amszterdam maraton

Ahogy a körülöttem lévő emberekre rájön az öregedés, sokan rákapnak a futásra, mint a formában levés utolsó nagy esélyére, a csüngőhas megállítására és a még-nem-is-vagyok-olyan-öreg-mert-tudok-még-futni érzés részben hamis önáltatására. Mivel kívülről nem látom magam, nem tudom, én milyennek látszom ebben a kategóriában, de az átlaghoz képest számos előnyöm van, mint például harminckét év sportolás, aminek a nagyja heti 3-10 edzést tartalmazott, főleg kosárlabda, majd atlétika és küzdősportok műfajában. Ez olyan alapkészségeket adott, mint például az, hogy szétcigizve másnaposan sem okozott komoly gondot 10 km lefutása vagy egy talicska fa fölaprítása.

Szóval gyerekkorom óta meggyőződésem volt, hogy le tudom futni a maratont, csak azért nem futom le tényleg, mert nincs időm rá felkészülni. Úgyhogy kidolgoztam egy 7 hetes edzéstervet, amit következetesen lenyomtam (a nagyját Szarajevóban, de futottam Eszéken, vajdasági mocsárvilág töltésein és a Vondelparkban is Amszterdamban). Hogy ne csak a levegőbe készüljek, a legelején beneveztem az Amszterdam maratonra, hogy tétje is legyen a dolognak.

A futás maga jól ment, a vége kicsit kilökött a komfortzónámból, 3 óra 55 perc lett az időm, elájulva nem vagyok tőle, de az egyetlen célom a 4 órán belüli eredmény volt, úgyhogy mindenképpen sikernek számít. Akit érdekelnek a futás részletei, azoknak szól a következő pár mondat, a többiek nyugodtan ugorják.

Már rajt előtt rájöttem, hogy mivel utálom az embereket nagy tömegben (Iron Maiden és Kreator koncert nem számít), nem ez lesz az én műfajom. Pont olyan volt, mint a teheráni dugóban vezetni: nem tudtam a saját tempóm futni, állandóan elém léptek, hogy két lépéssel később feltartsanak, kézzel félretoltak (!), hogy aztán öt perc múlva lehagyjam őket, szóval pont ugyanolyan gyökerek a tömegfutók, mint az ingyenes koncertek közönsége. Ennél sokkal, de sokkal többet vártam, kulturált közeget, egymásra figyelést meg ilyeneket, ez mégis csak egy sportesemény. Fel nem foghatom, miért olyan bonyolult egyenes vonalban egyenletes tempóban haladni, egy hidrogénatom is képes rá. Csomó ember talpig kütyüben, Aldrinon kevesebb technika volt a Holdra szállásnál, mint az itteni népek némelyikén. Nem ápolok túl szoros kapcsolatot a futótársadalommal, de szerintem létezhet egy olyan elmélet, mely szerint a technika helyettesíti a felkészülést, az akaraterőt meg a küzdőszellemet.

Úgy 20 kilométer után kellőképpen bemelegedtem, igazából akkor kezdtem el élvezni igazán. A zeném úgy 8 kilométernél elszállt (valahogy tönkrement a fülesem), így eléggé untam magam végig, mert mindig zenére futok, kivéve a hegyen. Félúton elkezdett esni az eső és erős szél fújt, nem volt melegem. Mire befutottam rendesen beálltak az izmaim, se ülni, se feküdni nem tudtam, mert mindenhogy görcsöltem. Ezért gyorsan eltántorogtam az első kocsmáig, ahol mindenki éremmel és rajtszámmal üldögélt a pultnál, gyorsan beküldtem két sört húzóra, majd hazaballagtam zuhanyozni. Utána bicajra pattantam Eszterrel, becangáztunk a belvárosba, behúztunk vagy még 5-6 sört és ezzel be is fejeződött a regeneráció. Az egésznek az a tanulsága, hogy a nagy és híres városi versenyek helyett a kisebb vidékiekre kell menni, de még inkább az, hogy jobban fel kell készülni, beállni az első negyedbe és mindenki nézheti a hátam közepét és bekaphatja. Az én hőseim azok voltak, akik 4-5 órával a rajt után, amikor már a második sörön túl kényelmesen üldögéltem, még mindig talpon voltak és szarrá ázva húzták be az utolsó kilométereket. Lehet, hogy lassabbak nálam, de ennyit talpalni nem bírtam volna, az tuti.

Németország-Dánia kanyar

A maraton másnapján kocsiba ültünk, és lenyomtunk egy Groningen-Hamburg-Koppenhága-Helsingör-Malmö-Bréma-Amszterdam egyhetes túrát, végiglátogatva ott élő barátokat. Ebből Dánia volt az igazán érdekes, ahol vagy 10 éve jártam utoljára, és ahol azon röhögtünk, hogy ott is 20-as a zsemle, mint odahaza. Ezeken a durva árakon tényleg csak röhögni tudok, kb. ugyanazt érzem, mint amikor az addiszi koldus azzal jön oda, hogy adjak neki 100 dollárt. Azzal a különbséggel, hogy itt oda is adom, mert nincs más választásom (legfeljebb az, hogy nem megyek oda). Még tiszta szerencse, hogy barátoknál laktunk és Németországban bevásároltunk a magyar áraknál lényegesen olcsóbb sajtokból és borokból, mert gyakran röpködtek az 50-70 eurók hídpénzre meg parkolásra.

A koppenhágai blablát kihagynám, Christianát viszont nem. Vagy tíz éve voltam ott egy részeg éjjelen, amikor egy nepálival cseréltünk eszmét egy sötét sarokban, miután eljöttünk a rohamrendőrös razzia elől. Végül kitört egy kis kocsmai tömegverekedés, mi meg eléggé elkészültünk. Szóval csupa vidám élmény, igaz, a negyedből egy követ sem láttam azon az éjszakán, úgyhogy most teljesen szűz szemmel érkeztem.

A fűvel kapcsolatos szürke zónában levést legalább olyan jól megoldották, mint Amszterdamban. A különbség annyi, hogy ez utóbbi egy rendes európai város, Christiania meg inkább egy hippi/alter/bevándorló stb. közösség, akik imádnak szívni. Mindeközben persze minden rosszarcot is összefúj a szél. A területre belépésnél az első állomás egy álcahálóval letakart sátortömeg, ahol annyi és olyan füvet és hasist árulnak, amilyet csak akarsz. Az tetszik benne, hogy nem tartják fent a konzervatív keresztény polgári értékrend látszatát, nem árulnak zsákbamacskát, nem beszélnek mellé. Úgyis mindenki tudja, miért mennek oda a népek, kár egymást körbeudvarolni mindenféle szabályokkal, hogy itt ezt lehet, ott nem, így lehet, úgy nem. Ettől viszont senki sem feszül be és mindenki elég kedves. Szerencsére hétköznap kora délután voltunk, ezért az első benyomás tökéletes volt, pár nappal később egy szombat délután ugyanis előjött az árnyoldal, nevezetesen az iszonyat tömeg, a bebaszott brit tinik, a csellengő dologtalan helyi sutyerákok. Egynek jó volt, nem laknék ott.

Egy említést még feltétlenül megérdemel a Louisiana, egy fantasztikus múzeum Koppenhágától északra, benne a tájban, tengerparton. Maga a múzeum épülete is fantasztikus dizájnú modern kiállítás, még az is leesett állal kóvályogna benne, akit hidegen hagynak a művészetek. A nagy dobás egyértelműen a Riverbed című installáció volt, amit egyetlen magyar múzeumban sem tudnék elképzelni. Lényegében egy több hatalmas teremre kierjedő folyómedret benne folyó patakkal építettek fel az épületben. Kíváncsi vagyok, mit szólnának a Müpában, ha megjelenne egy csávó (mondjuk Olafur Eliasson, aki ezt megálmodta), hogy behozna néhány billencs sódert és ez lenne maga a kiállítás.

Egyik este megcsúsztunk, találkoztunk a Brüsszelből és Kolozsvárról ismert Martinnal, és beültünk egy koktélbárba. Mivel volt a zsebemben egy üveg szilva Boszniából, egészen pontosan Gorazdéből, én csak egy sört kértem, de ennek a többiek is örültek, hogy nem a rohadt drága koktéloktól kellett várni az aljasodást. Végül átmentünk egy dohányzós kocsmába, ami felnyitotta a szemem ebben a kérdésben. Úgy látszik Magyarország az utolsó helyek egyike, ahol még ezt nagyon komolyan veszik. Hamburgban is találtunk több dohányzós helyet, meg itt is (na jó, ez nem egy széles merítés, de másfelé nemigen jártam, ahol ezt betartják). Van, amit ezzel reklámoznak, máshol meg csak kifizetik a büntetést, ha véletlenül bejön valaki ellenőrizni. Mivel nem cigizek, persze örülök annak, hogy nem vagyok vállalhatatlanul büdös, amikor hazaérek lumpolás után, de az is elég béna megoldás, hogy többen vannak a kocsma előtt mínusz 5 fokban, mint bent a kocsmában.

Irak

Az év végi nagy kapkodásba becsúszott másfél hét Észak-Irakban. A korábbi hősködésekkel átmenetileg felhagyva nem volt cél az ISIS megkísértése. Másnak sem sikerült, és én is többre tartok egy hideg sört a mondjuk a comoi tó partján, mint Rakka mellett a sivatagban térdelni egy francia vagy brit segélyből élő késes analfabéta lábainál, talpig pártunk színeiben. Rakkában amúgy voltam régen, semennyire sem tetszett. Meg az amúgy is Szíria.

Szóval Iraki Kurdisztán. Régóta el akartam ide látogatni, a jól bejáratott Budapest-Teherán tengelyen tucatszor végigbuszozva sokszor lett volna esélyem egy ilyen körre, de valahogy sosem úgy alakult. Odafelé mindig húzott Irán, hazafelé úton meg a sör meg a társasági élet, vagy éppen az egyetemi évkezdés.

Erbil meglepően kellemes város, a környékbeli sztenderdekhez képest fejlett, és a biztonsággal sincs baj – éjszakai parkban sörözés például játszik, a helyi asszír múzeumban ősi szeszfőző berendezés van kiállítva és óriási választék van a szeszboltokban, többek között helyi sörrel, bár én inkább a libanoni Almazát toltam nosztalgiából. Ami szintén meglepő, hogy turisztikai szempontból van benne potenciál, többezer éves erőd, gyönyörűen megtervezett és karbantartott parkok közti telekabin, a parkokban kiállítás, bazár, szóval, aki épp arra jár, két napot mindenképpen megér, talán többet is.

Duhok ehhez képest kevésbé szórakoztató, de annak szebb a fekvése. Ami mindkét helyen aggasztó, az a belső menekültek ellátása. Több százezren érkeztek a szomszédos városokból (az IS által megszállt Moszulba át lehet kukkantani a hegyről), átmeneti sátortáborokban, félkész és félig lerombolt házakban, építkezéseken, barlangokban húzzák meg magukat. A legtöbben egy szál ingben menekültek el ezért nekik szó szerint mindenre szükség van a cipőtől és kajától kezdve a gázfőzőig és meleg cuccokig. Ennél szerencsésebbek voltak valamivel például a tehetősebb örmények, akik legalább kocsival léptek le otthonról, illetve azok a gazdagok, akik megengedhetik maguknak, hogy szállodában lakjanak hónapokig.

Elmentem egy örmény faluba, Hawresk-be, ahol a falufőnök bevitt a házába és megmutatta a fegyvergyűjteményét. Százéves német puskától az M16-ig volt benne minden, ezeket használta a faluban szerveződött önkéntes örmény milícia, akik addig tartották a frontot az IS-szel szemben, amíg meg nem érkezett a felmentő pesmerga (meg aztán a drónok).

A helyi kollégákkal kirándultunk egyet Amedibe, ami pont olyan, mint egy hegyi olasz kisváros (persze annál sokkal lerobbantabb), közben megsasoltuk Szaddam fölrobbantott palotáit. A főnök életében szerethette a hegyeket, szinte minden valamirevaló kilátásba beleépített egy irgalmatlan fallal körülvett ranchot. Paranoiájára jellemzően minden nap minden palotájában úgy készültek, hogy bármikor megérkezhet, így senki sem tudta, hogy hol van – mindez persze eszméleten pazarlást jelentett addig, amíg el nem söpörte az egészet a népharag meg az amerikai bombák.

Hazaúton beugrottam a magyarok által vezetett ásatásra (illetve még csak a felmérésekre), egészen fantasztikus környezetben Erbiltől északra. Utolsó estémen a lábamat lejártam egy sörért, de az összes bolt zárva volt – mint kiderült, előtte nem sokkal volt robbantás valamelyik rendőrörsnél. A reptérre vezető egy-két kilométeren három checkpointon állítottak meg, minden alkalommal ki kellett szállni a kocsiból, egyszer megmotoztak, egyszer pedig bombakereső kutya nézte át a cuccomat. Végül beütött a már többször megszívott büntetőkör a világ legdrágább és leggyűlöltebb repterén: késve indulás, isztambuli csatlakozás lekésése, 10 dolláros szar sörök és egy könyv kiolvasása. 

Idénre hasonlóan jókat kívánok magamnak, remélem, ti is nekem.

EU border assistance mission

Aki "legalizálta" Dnyesztermelléket

Egy ideje lekattantam a külpolitikai témákról, de most kivételt teszek. Pontosan egy évvel ezelőtt voltam Moldovában és Ukrajnában (és a Dnyesztermelléken), ahonnan nem üres kézzel tértem haza. A cikk egy évig a fiókomban volt, az a pár újság, amit megkerestem vele, nem nagyon tudta hova tenni. Rendkívül érdekes történet, kár lenne megtartani magamnak...

Missziót vezet két posztszovjet tagköztársaságban, Ukrajna és Moldova határbiztonságát felügyeli, miközben fél szemét a dnyesztermelléki konfliktus megoldásán tartja. Bánfi Ferenccel, az EUBAM, az Unió határőrizeti segítségnyújtó missziójának vezetőjével beszélgettünk.

Miért volt szükség az EUBAM létrehozására?

2005-től az Európai Unió dinamizálta a politikai és külkapcsolatait Moldovával és Ukrajnával. A konkrét kiváltó ok a narancsos forradalom volt, és az ahhoz kapcsolódó változások, az általános kiváltó ok pedig a 2004-es EU bővítés. Ezzel Ukrajna lényegesen fontosabbá vált, mint szomszéd az EU külső határán. A megoldatlan dnyesztermelléki konfliktus is más színezetet kapott, mivel földrajzilag közelebb került az Unióhoz. Egy megoldatlan konfliktus az EU külső határainak közelében magával vonta az EU növekvő szerepét. Románia csatlakozásával Moldova is határos lett az Unióval. A dinamikussá vált EU politikának a részeként 2005 márciusában kinevezték az első különleges megbízottat Moldovára, akinek részben az volt a feladata, hogy képviselje az EU-t a dnyesztermelléki probléma megoldásában, segítse Moldova és az EU kapcsolatait, és támogassa Moldovát a demokratikus intézmények továbbfejlesztésében.

Mennyi ideig tartott felállítani a missziót?

Ez nagyon gyors politikai válaszadáson alapult: júniusban a két elnök, a moldáv Voronyin és az ukrán Juscsenko közös levélben kérte az EU-t, hogy adjon támogatást a határszakasz menedzsmentjéhez. Augusztusban volt egy tényfeltáró bizottság, amely támogatta és szükségesnek találta az ötletet, októberben a két kormány és az Európai Bizottság nevében aláírták az együttműködési dokumentumot. November 30-án pedig megnyitották a missziót. A nagy sietség azt is jelentette, hogy a technikai részek kevésbé voltak kiérlelve. A pozitív politikai válaszadáson volt a hangsúly. A megnyitó után ott álltunk egy szál papírral a kezünkben, ami az együttműködési dokumentum volt. Csak összehasonlítás miatt: Koszovót egy évig tervezték.

Mindent nulláról kellett felépíteni?

Hat héttel korábban ideküldtek pár embert, kibéreltek egy emeletet az épületben, próbáltak rendet teremteni a terepen, de nekik semmi közük nem volt a bűnüldözéshez. Eleinte voltak malőrök, akaratunk ellenére hamis szoftvereket telepítettek és hasonlók. Akkoriban Ukrajnában még nem nagyon foglalkoztak ilyesmikkel. Azóta egyébként nagyon sokat változott a helyzet. Most már megvan a rendőrségnek a speciális egysége, amely a cégeket ellenőrzi. Elég bátor vagyok ahhoz, hogy higgyem: egy kicsit mi is hozzájárultunk ezekhez a dolgokhoz, de ezt nem lehet kisajátítani.

Volt stratégia?

Nagyon leegyszerűsítve a dolgot a működésünknek két fő stratégiáját határoztuk meg. Az egyik, hogy a moldáv és az ukrán politikai vezetés célul tűzte ki az EU integrációt. Ennek fényében nekünk segítséget, támogatást kell nyújtanunk a határügynökségek modernizálásában, fejlesztésében annak érdekében, hogy közelítsék, vagy éppen elérjék az európai normákat. Ez egy integrációs munka, amivel a fejlesztéshez kell hozzájárulni, hogy elérjék az európai sztenderdet. A másik stratégia pedig az, hogy járuljunk hozzá a dnyesztermelléki konfliktus békés megoldásához. Ebben a missziónak nincs vezető szerepe, de hozzá tud járulni.

Mi a különleges az EUBAM-ban?

Ez az első EU-s misszió, amelyet a volt Szovjetunió területére helyeztek ki, ráadásul két országban is mandátummal bír, ami különleges helyzetet teremtett. A résztvevőknek, vagyis az ukránoknak, a moldávoknak és az EU-nak nem volt tapasztalata abban, hogyan viszonyuljanak egymáshoz, és nem volt meg a bizalom sem. Márpedig a bűnüldözés és a biztonság területén a legfontosabb feltétel a bizalom. Tehát először egy bizalomépítési folyamatot kellett megtervezni. És aztán volt maga a határprobléma, ami tárgya volt a politikai vádaskodásnak, vagy inkább nevezzük vitáknak.

Pontosan miről is szólt ez a vita?

A moldáv álláspont szerint a dnyesztermelléki szakadárok jelentős bevételre tesznek szert az illegális fegyverkereskedelemből. Ez csak úgy lehetséges, ha az illegális fegyverkereskedelem a dnyesztermelléki határszegmensben Ukrajnán keresztül bonyolódik, és ehhez az ukránok valamiféle támogatást adtak, vagy legalábbis becsukták a szemüket. Az ukránok persze tagadtak.

És ebben mit tehetett az EUBAM? Egyáltalán milyen jogai vannak a missziónak?

Mi profik vagyunk, semmiféle előítéletünk sincs, és képesek vagyunk arra, hogy megállapítsuk, ha ez az üzlet működik. Nekünk nincs végrehajtó hatalmunk, kifejezetten technikai-tanácsadó testület vagyunk, de ha az üzlet létezik, akkor megtaláljuk az indikátorát. Az elsődleges feladat az volt, hogy végrehajtó erő nélkül, mindössze 50 emberrel konszolidáljuk az 1220 kilométeres határt, több mint 90 határátkelőhellyel, plusz a zöldhatárral. Fizikailag nem lehetséges, hogy mindenhol jelen legyünk a nap 24 órájában. Olyan taktikát kellett alkalmazni, amellyel hatást tudunk gyakorolni a határviszonyokra, ehhez pedig meg kell nyerni a partnereket. Létrehoztunk területi irodákat. Operatív értékelést készítettünk, hogy lássuk, hol vannak a forró pontok, és meghatároztuk a földrajzilag és tematikailag fontos kulcsterületeket. Hogy hol kell ott lennünk, ahol a limitált erőnkkel a legnagyobb hatást tudjuk elérni. Mindeközben nekünk ki kellett építeni a saját infrastruktúránkat.

Hogyan tudták elkezdeni a munkát? Mi volt az első lépés?

Világosan láttuk, hogy a változáshoz ismerni kell a területet, és egy egységes vámrendszert kell bevezetni. Moldova és Ukrajna között nem volt megfelelő együttműködés. 2005 novemberében nyitottunk, és egy hónapra rá a két miniszterelnök, az ukrán és a moldáv aláírtak egy közös nyilatkozatot. Ebben kölcsönösen megállapodtak, hogy csak az egymás által kiadott vámokmányokat ismerik el. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy egyik fél sem ismeri el a dnyesztermelléki vámokmányokat, tehát onnan nem tud közvetlenül kijönni áru Ukrajna irányába. Exportálni persze lehet, de csak abban az esetben, csak ha a hivatalos moldáv vám megcsinálja az ellenőrzést. Az világos volt, hogy egy ilyen intézkedés bevezetése hihetetlen nagy politikai vitát fog kiváltani. Amikor ezt a javaslatot kidolgoztuk, mi már számoltunk azzal, hogy a vita úgy fog szólni a dnyesztermellékiek részéről, hogy egy humanitárius válságot előidéző gazdasági blokádot hozunk létre Ukrajna, Moldova és az EUBAM támogatásával.

Jó érv. Hogy lehetett kivédeni?

Lehetőséget kellett biztosítani a dnyesztermenti cégeknek arra, hogy törvényesen részt vehessenek a nemzetközi kereskedelemben és törvényesen produkálhassanak profitot. Kidolgoztuk azokat a szabályokat, amelyek szerint bármely dnyesztermenti cég törvényesen, három napon belül regisztráltathatta magát Kisinyovban, és ha akartak, exportálhattak a moldáv törvényekkel összhangban. Ezzel politikailag legitimáltuk Moldova területi integritását és szuverenitását. Technikailag viszont elkezdtük szabályozni a határt, hogy legalább azt tudjuk, mi jön ki onnan egyáltalán. 2006 áprilisban elkezdődött ennek a megállapodásnak a végrehajtása, amire a dnyesztermellékiek totálisan blokkolták az összes határátkelőt. Ugyanekkor kommunikációs kampányba kezdtek: azzal álltak elő, amit vártunk tőlük, vagyis gazdasági blokádot hoztunk létre körülöttük. Nekünk bizonyítani kellett, hogy nem mi hoztuk létre a gazdasági blokádot, nincsenek elszeparálva a külvilágtól, illetve ők magukat szeparálják el, és hogy ha akarnak, együttműködhetnek.

Mennyi idő alatt lett sikeres ez a taktika?

Két hét elteltével kaptam egy jelentést az egyik területi irodától, hogy megnyitották a határátkelőt a dnyesztermellékiek, és engedik be a forgalmat. Ez a leállás egyébként jól is jött, mert rengeteg minden felhalmozódott a határ mindkét oldalán, és így egyszerre tudtuk mindet ellenőrizni. Ez jelentős előrelépés volt a törvényesség tekintetében, és közelebb vittük egymáshoz Moldovát és Ukrajnát. Az egyik kulcseredmény az volt, hogy Moldova és Ukrajna kellő elkötelezettséggel végrehajtja azóta az egységes vámszabályokat. Ez mára már önfenntartóvá vált. Az EU inkább csak monitorozza ezt a tevékenységet.

Tehát ez a blokád egy politikai döntés volt, aminek a dnyesztermentiek áldozatául estek…

Így van. Amióta megszűnt a blokád, a dnyesztermelléki cégek egyre nagyobb számban kezdték el regisztráltatni magukat. Ma már közel 600 céget vettek nyilvántartásba, ugyanis a cégek döntő többsége profitorientált. Az újonnan kidolgozott rendszer biztosítja számukra nemcsak azt, hogy exportálhatnak, hanem azt is, hogy élvezhetik a Moldáv Köztársaság legális státuszából adódó kereskedelmi előnyöket. Ilyen például, hogy az EU Moldovának olyan kedvezményt adott, hogy a Moldovából exportált áruk döntő többsége, több mint 80%-a mentes az importvámoktól az EU-ban. A regisztrálás után dinamikusan nőtt a dnyesztermelléki cégek exportja az EU és más országok felé is. Ez a törvényes rend megerősítése mellett hozzájárult a határon túlnyúló illegális tevékenységek visszaszorításához, felszámolásához, egyben hozzájárult a Moldáv Köztársaság gazdasági integrációjához is.

De ha Dnyesztermellék Moldova része, akkor az ottani cégek a profit érdekében miért nem helyezték át a székhelyüket moldáv területre?

Egy vasművet azért nem lehet csak úgy odébb vinni. Meg egy Tiraszpolban működő fodrászt sem lehet elköltöztetni, vagy az európai minőségű anyagokat gyártó textilgyárat sem. És azt se felejtsük egy, hogy a Dnyesztermelléken működik egy illegitim rezsim, amely kiépítette a politikai rendszert. Parlamentjük van, kormányuk, elnökük, titkosszolgálatuk, határőrségük, rendőrségük. Az ezen a területen élők de facto a dnyesztermelléki hatóságok hatálya alá tartoznak. Nyilvánvaló, mint minden állam, ez is kikényszeríti a szabályok betartását, ha valaki nem hajlandó követni azokat. Ugyanúgy van börtön, van bűncselekmény, és az ő definícióikkal összhangban ez ugyanúgy devianciát jelent, mint egy rendesen működő legitim államban. De a kisinyovi regisztráció ellenére ezek a cégek a „szerencsétlen” gazdasági áldozatai a meg nem oldott dnyesztermelléki konfliktusnak, ugyanis nyilvánvalóan regisztrálva vannak a dnyesztermelléken is, és emiatt két ország szabályait kell követni.

És mit tett erre a tiraszpoli vezetés?

Nem akadályozta meg, hogy ezek a cégek élvezzék azokat a gazdasági előnyöket, amelyeket a moldáv hatalom adott. Hiszen ha több profit jön be, akkor több megy az államkasszába is.

A dnyesztermelléki kommunista rendszer ideológiai alapú, vagy szimpla üzlet?

Meggyőződésem, hogy üzlet. De semmi nem fehér, és semmi nem fekete. Van sok más tényező, amit figyelembe kell venni. Az orosz nyelv, az orosz kultúra befolyása is szempont, de én ezt a konfliktust alapvetően gazdasági konfliktusnak tekintem.

Sikerült végül megoldani a moldávok és az ukránok vitáját? Mi lett a megoldás?

A határbiztonság jelentősen változott, pozitív irányba. Az egyik legnagyobb vívmányunk, hogy jelen álláspont szerint minden szereplő egyetért a misszió azon konklúziójával, hogy az illegális fegyverkereskedelemnek nem lelhetők fel nyomai. A magyarázat persze minden szereplőnél más. A moldáv elnök, Voronyin megköszönte az EU-nak ezt a misszióját, mert amióta itt vagyunk, azóta ez az üzlet nem működik. Szmirnov dnyesztermelléki elnök is megköszönte a munkánkat, mert bizonyítékokat szolgáltatott arra, hogy Voronyin hazudott, amikor azt mondta, hogy az illegális fegyverkereskedelemmel foglalkoznak.

Melyik félnek volt igaza?

Mindig azt mondom, hogy a misszió mandátuma 2005. december 1-én kezdődött. Mi nem foglalkozunk azzal az időszakkal, ami a misszió működését megelőzte. Hogy volt-e vagy sem illegális fegyverkereskedelem, arról nem beszélek, mert nem tartozik a mandátumunk körébe. Amióta pedig itt vagyunk, azóta mindkét vezető egyetért az EUBAM véleményével.

top secret submarine base

A térképről eltörölt város meg az ukrán Ibiza

Kísérteties csöndben, alig kivilágított folyosón ballagok egy hegy gyomrában. A fal mellett szétszerelt torpedók, víz alatti aknák. Néhány évvel ezelőtt még csak párszáz ember léphetett be ebbe a szupertitkos világba, a szovjet hadsereg balaklavai atomtengeralattjáró-bázisára.

Szevasztopolban gyorsan pörög az idő, legközelebb nem is dolgozni jövök, hanem sörözni meg kajálni. De most nem ér ezen szomorkodni, inkább hasznosan töltöm az ide jutó pár napot. Ennek örömére kitalálom, hogy a szomszéd város Balaklava tengaralattjáró-múzeuma biztos megér egy kört. Igazi lúzerként vágok neki… Megkérdeztem a velem lakó ausztráloktól, hogy hogy kell odamenni. Elmagyarázzák, elég egyszerűnek tűnik. Csak az az egy apróság marad ki, hogy melyik irányba induljak. Így aztán fölszállok a trolira, elmegyek a végállomásához, ahol piac van, majd mindenki értetlenkedni kezd, amikor az Ötödik Kilométer nevű csomópontot keresem. Végül egy trolivezető néni (valamiért trolit a nők vezetnek gyakrabban), miután visszatette a leszakadt áramszedőt, felültet a trolira, hogy csak üljek nyugodtan, majd ő szól. Háromnegyed óra alatt átérünk a másik végállomásra, nagy nehezen megtalálom a megfelelő marsrutkának nevezett minibuszt, és irány Balaklava.


A város a szárazföldbe hosszan, fjordszerűen benyúló öbölben fekszik, a tenger felől nem is látszik. Ideális rejtekhely egy szigorúan őrzött, titkos katonai objektum számára. Annyira ideális, hogy amikor a huszadik század második felében a fekete-tengeri flotta bázisának otthont adott, egyszerűen eltörölték a térképekről. Maga a város is lezárt terület volt egészen 1996-ig, különleges katonai ellenőrző pontokon haladtak át azon kevesek, akiket ide szólított a munkájuk. A bázis bejáratát csak éjszaka használták, nappal álcahálóval védték az esetleges kíváncsi tekintetek elől.

Mélyen a hegy gyomrában, tizenötezer négyzetméteren építették ki a tengeralattjárókat elrejtő, és javításukat biztosító dokkokat. A hidegháború befejezése után jópár évvel két újabb funkciót is betölt. Egyrészt a titkosságát feloldották, a civil szemek elől féltett titkokat elköltöztették, és múzeumot alakítottak ki a hegyben. Másrészt az itt állomásozó hadihajók legénységének, és Balaklava lakóinak (szinte a teljes népesség a bázison dolgozott) óvóhelyül is szolgál egy esetleges háború – sőt, nukleáris támadás – esetén. A komplexum egy hónapig mindenféle külső segítség nélkül fenn tudja tartani magát. Az atombiztosságot hiszi is az ember, meg nem is, de a húsztonnás, közel méter vastag acélajtók elég meggyőzőek.

Hogy a világvége hangulaton kívül mást is kapjon az ide tévedő turista, az üresen maradt termekben kiállítást rendeztek be. Ide aztán mindent összegyűjtöttek, ami a tengeralattjárókkal kapcsolatos: korabeli fotókat, hihetetlen mennyiségű torpedót, aknát, maketteket, rangjelzéseket, a különböző hajók plecsnijeit, berendezési tárgyakat és irányítópultot. A külföldi látogatók legnagyobb bánatára kizárólag ukrán nyelvű eligazítással…

A tengeralattjáró-bázis után mindenképpen érdemes egy kicsit körülnézni a városban. Egyrészt kicsiny kikötőjében a különböző hajók pazar összevisszasága fogad, az öbölben használt lélekvesztőktől a halászhajókon és luxuskatamaránokon keresztül egészen az ukrán hadiflotta hajóiig. Másrészt a város viharos történelmének nyomai is megérnek egy misét, többek között a tizennegyedik században, a genovaiak uralma alatt épült erőd, amelynek a tetejéről hihetetlen panoráma tárul elénk. A város egyébként kellemes mediterrán hangulatú és klímájú, kevesen lakják, de mivel Szevasztopolból alig fél óra buszozásra fekszik, ezért napközben elsősorban helyi turistákkal van tele. Na meg a násznépekkel, akik előszeretettel fotóztatják magukat a hadihajók előtt, az erőd tetején, háttérben a panorámával, vagy egyszerűen csak a luxusjachtokkal a háttérben.

Balaklavában már nagyon toxikus volt az éhség, és hotdogra fanyalodtam. Pedig megfogadtam Jaltában, hogy többet nem eszem, de aztán valahogy mégiscsak belefutok mindig. Ilyen egy hotdog: lehet kérni két virslivel (tescós minőség, vagyis zéró íz, zéró hús, de olyan, mintha…), majd tesznek bele rengeteg reszelt céklát, káposztát, kecsapot és majonézt, és nagyon drukkolok, hogy minden az aszfaltra essen, és ne kelljen majonézes kézzel törölgetni a céklát a gatyámból.

Este felülök egy Odesszába tartó buszra. Luxusjárat, 10 óra alatt teszi meg az utat, csak azt felejtem el, hogy szezonvégi hétvége utolsó estéje van. A busz tele, hiába nagy és kényelmes, mégsem lehet keresztbe elfeküdni. Jobb lett volna az olcsó, leszakadt…

Odessza, a fekete-tengeri olvasztótégely

Puskin száműzött, Mengyelejev tanár volt a városban, Iszak Babel megírta, Eisenstein filmre vitte, Liszt Ferenc pedig fellépett benne. Az évszázadok alatt oroszok, ukránok, görögök, bolgárok, albánok, zsidók, németek, franciák, olaszok, és más európai népek élték hétköznapjaikat Odesszában.

Nekem először csak a hajnali szürke külvárosok jutnak, majd a villamosozás a reggeli dugóban, úgyhogy inkább gyalog megyek. Egy Tokio Star nevű hotelt keresek, a legolcsóbb a városban. Miután kétszer elmentem előtte, leesett, hogy jó helyen járok. Kívülről villamosremiz, a homlokzata autószaloné, a kiszolgálás majdnem negatív, a szoba a legkisebb, amiben valaha is voltam. Azonnal megtetszik. Miután megjárom az EUBAM főhadiszállását (erről majd írok máskor), azonnal húzok a kikötőbe.

A város kozmopolita jellegét egy odesszai vicc világítja meg a legjobban. Eszerint egy elveszett turista megkérdezi egy helyitől, hogy merre van a Patyomkin-lépcső. Az odesszai mosolyogva visszakérdez: „honnan jött?” „Uzsgorodból.” – feleli a turista. „Micsoda véletlen, a nagyanyám is onnan jött ide.” – így az odesszai, majd fél órás családtörténetet ad elő. A türelmét vesztett turista megismétli a kérdést. Az odesszai felcsattan: „Maga meg minek vesztegeti az időmet? A Patyomkin-lépcső előtt állunk!”

A fent említett lépcső kétségtelenül a város egyik jelképe. Eisenstein Patyomkin-páncélos című filmjében itt lövik halomra a tüntető tömeget az 1905-ös munkásfelkelés alatt. A huszonhét méter magas klasszicista lépcső optikailag is érdekes, ugyanis fentről nézve alsó és felső szegélye párhuzamos, miközben a lépcső felül csak 12, alul viszont 21 méter széles. A város infrastruktúrájáért egyébként a bíboros-unokaöccs Armand Richelieu a felelős, aki a francia forradalom elől menekült Odesszába, aminek később a kormányzója lett. Ja, még a lépcső tetején megtalált egy képeslap árus. Mutattam neki a fényképezőmet, hogy nincs szükségem a portékájára, de azért elkezdtem vele dumálni. Amikor meghallotta, hogy magyar vagyok, mondott egy nagyon hosszú szót. Ezt: illésmetroomegazalatnayciniszűcsjuditfonográfbergendyneotonsoltészrezsőhungáriargokatonaklárikordagyörgyvmotorock. Jobban képben van, mint én…

A belvárosban sétálva elsősorban egy – időnként leharcolt – Bécs jut az ember eszébe. Ennek legjobb példája az operaház, a passzázs, a régi piros villamos, na meg a belvárosi bérházak, amit jobbára eltakarnak az utcákat szegélyező hatalmas fasorok. Ezen a helyen nagyobb zsidó közösség alakult ki a 19. században, amelyet a század során elkövetett pogromok ellenére a lakosság több mint harmadát alkotta. Egy részük azonban az üldöztetések elől Palesztinába menekült, aki maradt, azokat a világháborús deportálások tizedelték tovább. A közösség azóta kezd magára találni.

Estére marad a partyélet felfedezése, amelyet egy ott élő diplomata Ibizához hasonlított. Most ugyan nem ilyen, mert esős késő ősz van, és világválság, de nyaranta buliőrültek tömegeivel telik meg a város melletti Arkadia Beach összes szórakozóhelye és a belvárosi diszkók, klubok sem maradnak üresen. A város megtelik az Isztambulból és Konstanzából átkompozott törökökkel és románokkal, hogy ezzel is tovább színesedjen az etnikai paletta. Most mindenesetre nem túl színes. Hétfő éjjel beesünk egy klubba: aranykártyás belépő, 4 eurós Coronita (helyi vagy orosz sör nincs), a sör mellé meg egyből jön egy kurva is, dörgölőzik, próbálja erotikusan inni a piáját, aztán elmegy táncolni. De mivel nem játszani vagy fajfenntartani jöttem, gyorsan leépítem, amit nem ért. Kábé húszan vagyunk az egész helyen. Gyorsan elhúzunk egy másik klubba, ide van belépő, viszont nem olyan drága a sör. Az üvöltő zene miatt üvöltve lehet beszélgetni, itt végre sok jó nő van, gyakorlatilag az első szinglinek tűnő csaj elkezd integetni, hogy üljek át hozzá. Itt nagyon kell vigyázni a jó erkölcseimre, mert egy elhajlós este végére térdig lehet gázolni az egyre jobban nekivetkőzött csajokban. Főleg külföldiként. Nem teszem. Inkább hazajövök.

Ami elég sokáig tart. Egy délelőtti busszal visszamegyek Kisinyovba, ott fogok egy éjszakai járatot egyenesen Marosvásárhelyre. Hajnali négykor tesz ki a belvárosban, mínuszos hideg, nincs meleg ruhám, így jobb híján egy éjjelnappali játékteremben kirendelek három dupla pálinkát három kávéval, és nekiállok képeket szerkeszteni. Mire a reptérre érek délután kettőre, már alig élek. Miért mindig így kell hazajönni?

black sea treasure

Ukrán mediterrán - Riviéra a Krímen

Kisinyovban minden pozitív tapasztalat ellenére könnyen úgy érzi az ember, hogy azért ez mégis csak Európa keleti fele, majdnem Ázsia. Az északi pályaudvaron vagyok. Gyalog jöttem a belvárosból, nem kevés a Mad Max fíling az utak mentén. Teherautók hosszú sorban, irgalmatlan mennyiségű metános palackkal összebuherálva. A pályaudvaron aztán tökéletes lesz a szintézis: a vécében leülős kagyló, a tetejére hegesztve egy guggolós váz.

Odessza csak száz-egynéhány kilométerre van, az út olyan öt óra – ebből másfél a határátkelés. Már sötét van, amire átérünk. Nem ment egyszerűen, a moldáv határőr közölte, hogy nem hasonlítok az idén májusban készült útlevélképemre. Erre kért egy másik fényképes dokumentet, de nem tudom mire várt, hogy mi a fenét hordok magammal… mindenesetre megmutattam neki a hitelkártyám, hogy legalább a két név stimmeljen. Miután nem hitte a dolgot, bevitt a bódéba és befotózott, majd nekiállt az útlevelemet cincálni. Az afgán vízumon fönnakadt, de mivel nem tudott angolul meg németül, leoltottam, hogy turistaként voltam, és ábécésorrendben járom végig az országokat. Ez hihető volt, mert az afgán mellett azeri és albán pecsétem is volt, Angoláról meg Andorráról meg lehet, hogy nem tudott.

Odesszában reménytelenül külvárosban van a buszpályaudvar. A Krím félszigetre sietek, a pályaudvaron nincs pénzváltó, végül nagy nehezen, némi lehúzásnak áldozatul esve euróért veszem meg a buszjegyet Jaltába. 12 óra, bő 700 kilométer, lerobbant busz. Mázlim van, tízen vagyunk rajta, négy széken bealszom szép lassan…

Odesszában még belém fagyott a szar, reggel hatkor Szimferopolban izzadok. Ez a város a Krím-félsziget közepén van, nincs tengerpartja, viszont innen indul a világ leghosszabb troliútvonala a 90 kilométerre lévő Jaltába. Ezt inkább kihagyom ezúttal, jobban érdekel egy fürdő meg egy szállás. Még jó, hogy szezonon kívül, októberben jöttem, mert itt valami iszonyatos lehet nyáron. Most viszont halál nyugodt minden, kellemes mediterrán hangulat, patak, pálmafák, fenyők, hegyek, tenger, és jópár strandpapucsos orosz. Megtaláltam a város legolcsóbb-legközpontibb szállodáját, a Hotel Krímet. Van egy darab szobájuk 9 euróért, kiveszem: kétágyas, tengerre néz, meg hegyekre is, és a promenádhoz legközelebb eső épület. Belül kopott retro minden, de nem zavar, mert úgyis csak ájulásra kell. Nem mintha számítana, de ha már így adódott... Igazából nem is volt B-tervem szállásra, úgyhogy egyelőre örülök neki.

A bizánci és a török uralom ellenére Jalta csak a 19. században kezdett felfutni, miután az orosz arisztokrácia felfedezte magának. Itt nyaralt Tolsztoj, Csehov pedig dácsát vásárolt a környéken, ahol megírta a Három nővért. Ugyanekkor III. Sándor és II. Miklós cár palotát épített a város határában. Ez utóbbi az 1911-ben épült Livadia palota, ahol a II. világháború utolsó nagy konferenciáját tartották.

A palota eredetileg Roosevelt szállása volt, itt tartották a konferencia első ülését, hogy a beteg elnöknek ne kelljen fölöslegesen fáradnia. Olyan témákról tárgyaltak, mint az ENSZ megalakítása, Németország háború utáni sorsa, a háborús bűnösök bíróság elé állítása, és megegyeztek a megszállt országok háború után követendő közös politikájáról és a Németország megszállásával összefüggő ügyek rendezéséről. Mára a palota jelentőségét vesztette, a történelmileg érdekes, de ma már nem túlságosan élő helyszínt elsősorban turistacsoportok látogatják. Amikor megláttam a luxushajóról érkezett négy busznyi járókeretes brit nyugdíjast, inkább visszaballagtam Jalta citybe.

A palotánál sokkal pezsgőbb viszont a tengerparti promenád. A luxushajóból kiszálló nagyon öreg európaiak, a kukázó ukrán hajléktalan, és a rövid partszakaszon napozó orosz turista egyaránt részei a jaltai összképnek. Elegáns éttermek és klubok, márkás ruhaboltok, olcsó söröspultok, zsonglőrök, karikaturisták és vattacukor árusok érik egymást a Lenin-szobor tövében, egy sarokkal odébb pedig csillogóra kinyalt Harley Davidsonra ülve fényképezhetjük magunkat néhány eurónyi hrivnyáért cserébe. Én mondjuk nem tudom, hol itt a biznisz, mert két nap alatt senkit sem láttam fotózkodni, de a szezonban nyilván ittas oroszok tucatjai ülnek fel a rendőr Goldwingre, hogy aztán a megfotosoppolt képpel menőzhessenek otthon. Mármint azok a kevesek, akik nem tudnak venni maguknak… Hihetetlen turistacsalogatót találtak ki a jaltaiak, mégpedig egy városi lanovka képében. a dolog pikantériája, hogy a végállomáson mindössze egy mérsékelten impresszív kilátó található, aminek semmi érdekes cucc nincs a környékén. A felvonóból jól lehet fotózni, csak a szűk kétszemélyes kapszula annyira instabil, hogy kattintás közben is úgy beleng, hogy szinte nekicsap az oszlopnak. Ja, és az egész táv jó ha van 500 méter, a kabin meg őrjítően lassú. De talán épp ennek köszönhető, hogy amikor lefelé gyalogoltam, helyi kiscsákók elkezdtek köpködni. Amit nagyon sürgősen abba is hagytak, amikor észrevették, hogy gyalog gyorsabban megyek le náluk, és hogy abból hatalmas verés lesz, ha én érek előbb a kötélpálya végére:-)

Estére beszart a laptopom adaptere. Elég kritikus pillanat, egy régi IBM adaptert nehéz beszerezni, és nem is olcsó. Két éve ugyanez történt Szudánban, akkor elhatároztam, ha az országban akad egyetlen darab belőle, azt megtalálom és megszerzem. Egy napos utánajárással találtam is egy gyárilag csomagolt zsír új darabot, amit 75 dollárért adtak csak oda. Alkuról szó sem volt, de mivel nagyon kellett, kifizettem érte a pénzt. Jaltában ennél sokkal egyszerűbb volt: a harmadik boltban kaptam egy gyári darabot, 20 euróért. Lehet, hogy kettőt kellett volna vennem egyből…

Bármennyire is fain hely Jalta, a további izgalmak reményében Szevasztopolba mentem. Bevallom, sok időm nem volt felkészülni az útra, így magammal vittem a Kelet-Európa Lonely Planet vonatkozó oldalait, hátha segít. Nos, Ukrajnára nézve teljesen használhatatlan, elsősorban az elavult infók miatt. Szevasztopolra összesen egyetlen olcsó szállást írt olyan 10 euró körül. A következő legolcsóbb 30. Mivel legalább két napot akartam maradni, nem volt mindegy. Tehát a legolcsóbbnak írt egyetlen szálloda úgy nézett ki, mint a Nemzeti Múzeum. Minden vadiúj, csillivilli, háromcsillagos. A recepción lévő csajok fölvilágosítottak, hogy a szálló három éve átalakult, a legolcsóbb szobájuk 40 euró, de szívesen kiadják nekem 32-ért. Inkább kerestem egy internetkávézót, de ott sem lettem boldogabb, neten keresztül sem találtam 30 euró alatti szállást. Már azon voltam, hogy visszamegyek Jaltába, és kiveszem megint a szobámat, aztán majd minden nap átjövök, mire megtaláltam a tuti helyet, a Sevastopol Mega Hostelt. Ugyan rajta van pár oldalon, de gyanítom, ez valami illegális cucc lehet. A belváros közepén, a legnyugodtabb utca egyik széteső félben lévő házában egy full extrás lakásban lehet dupla szobát bérelni, vagy 10 euróért dormitóriumban aludni. A házon semmi sem utalt a hostelre, sem az utcában, ide tényleg csak az talál ide, aki pontosan tudja, hogy hova és mikor jön.

Nagy nehezen eltaláltam a megadott címre, de nem volt ott senki. Egyszer csak egy öreg néni kinyitott egy ablakot, és elkezdett oroszul magyarázni. Annyit kivettem a szavaiból, hogy itt valóban van valami szállásféle, és hogy a tulaja jön lassan, úgyhogy ne menjek el. Fél órán belül megérkezett Marina, tök jól beszélt angolul, nem kért sem útlevelet, se semmit, csak megkérdezte, meddig maradok, elkérte a pénzt, megmutatta az ágyam, adott térképet meg csomó infót és lelépett. Aztán befutott egy ausztrál csapat is. Annak örömére, hogy volt konyhám, hatalmas főzésekbe kezdtem, egyrészt mert így végtelen mennyiségű varenikit meg pilmenit (kb. tortellini) tudtam előállítani, másrészt meg sokkal olcsóbb volt, mint étteremben kajálni. Sört meg az éjjelnappaliból, fél euróért…

Szevasztopol lenyűgöző, még európai mércével is. Egyszerűen gyönyörű (legalábbis a belváros), rendezett, széles utak, hatalmas épületek, rengeteg fa, park, lépcsők, boltok. A sörválaszték hihetetlen, az ára pedig még inkább az. Két napot bolyongtam összevissza, többek között a fekete-tengeri flottamúzeumban, ami rendkívül pazar gyűjtemény, kár, hogy csak oroszul feliratozva. A turistákra vadászó agresszív nénik és csinos diáklányok egyaránt megtaláltak, hogy menjek el egy kicsit hajókázni – nem mentem, de az ötlet megtetszett, úgyhogy kompoztam egyet az öbölben. Itt látszólag semmilyen hajózási szabály nincs (nyilván van, és betartják, csak nagy a káosz): az öbölben hadihajó, tengeralattjáró, komp, jacht, szörfös, kiscsónakos horgász és úszó egyaránt előfordul. Jalta pálmafás ösvényeit ugyan hiába kerestem, de az egyik kikötőre néző parkban megtaláltam például az afganisztáni háborús veteránok múzeumát. Fotózni nem lehetett bent, viszont belépő sem volt. Az egyszerűen berendezett terem legnagyobb erőssége a fotógyűjtemény: mint egy amerikai filmben. Matrózruhás szovjet katonák kutyával játszanak és hasonló tematikájú képek. A következő vitrinben lévő képeken már ugyanazok az arcok a rehab központban emelgetik a gumilabdát…