Ötödször a Damavandon

Mindig megfogadom, hogy a Damavandról nem írok többet, de sosem sikerül. Életem talán legegyszerűbb iráni kiruccanását sikerült összehozni – ugyan a rengeteg előkészítésből semmi sem látszott, mert mindig mindenhol rögtönözni kellett. Tizenvalahányadszor érkeztem az országba, és be kell vallanom, egyre puncsosabb vagyok, már 3 év telt el az utolsó kibuszozásom óta, és a következő időszak sem tűnik annyira üresnek, hogy három napokat föl tudjak áldozni belőlük. Az mindenesetre fejlődés, hogy Iránban négy éve nem laktam hotelben és nem tömegközlekedtem, ami az otthonosság érzését elég jól megalapozta.

A bebiztosításnak gondolt referencia számom, ami a vízumhoz kellett, hogy a reptéren vehessem föl, mindenképpen megszopatott: 22 napra igényeltem vízumot, és 10 napra kaptam – pontosan 4 nappal kevesebbre, mint amennyire a repjegyem szólt, és pont annyival kevesebbre, amennyire akkor kaptam volna vízumot, ha nincs referencia számom. Ezzel életem hátralevő részére letettem a jogkövetésről (az eddigi kalandok mellett ez is csak megcsúszás volt), és egy órával később már meg is reccsentettem a liter páleszt, amit ügyes kezű gorazdei hegylakók készítettek tavaly, és hogy, hogy nem, épp nálam volt. A derék perzsáim persze örültek neki, úgyhogy a belekortyolás után le is tettem róla.

Az iráni bürokráciáról, ha egy Csendes Don-t nem is, de egy Ivan Gyenyiszovicsot mindenképpen tudnék írni, ehhez tényleg csak kicsivel járult hozzá a mostani vízumhosszabbítás – a megérkezésem napján. Sajnos csütörtök volt, a hivatalokban ilyenkor már dél felé elfogy a lendület, a péntek pedig a mi vasárnapunk, úgyhogy szombaton, az utolsó lehetséges szabadnapomon kénytelen voltam a reménytelen ácsorgást és ügyintézést választani. Szerencsére velem jött Houman barátom, aki nélkül nyilván sokkal nehezebb lett volna minden. Először igazolványképet kellett csináltatni, ez könnyen ment. Majd eltaxiztunk a hivatalhoz, ahol semmi nem volt kiírva. Három őr/portás/ottdolgozó megkérdezése után kiderült, hogy egy héttel korábban elköltözött a hivatal a viszonylag belvárosnak mondható irodából Tehranparsba, a város keleti részébe, vagy 20 perc taxizásra. A bejáratnál a telefonokat le kellett adni, majd az emeleten rám tört az ilyenkor szokásos reménytelenség. Minden kizárólag fársziul volt kiírva (már illene tudnom elolvasni az egészet), ami azért érdekes, mert a külföldiek tartózkodási papírjait intézték itt. 

Mondjuk az afgánoknak ez nem jelent gondot, de raktuk kívül tele volt türkménekkel, kínaiakkal meg arabokkal, és valamiért a turista szekciót is ide helyezték. Szerencsére az emeleten senki sem beszélt angolul, vagy legalábbis nem gondolta, hogy ennyivel beszállhatna az ügyintézésbe. Miután kivártunk egy sort a helyi nagyember irodájába, kezembe nyomott egy rózsaszín kartont, hogy töltsem ki. A kartonban két ugyanolyan papír, amit eredetiben kellett prezentálnom, hiába volt mellettem a fénymásoló, nekik az én betűim kellettek duplán. Közben Houman bankba ment, hogy befizessen nevetséges kb. 7 dollárt az ügyintézésre. Mire mindent kitöltöttem, és nálam volt a befizetési bizonylat, odaverekedtük magunkat az ablakhoz, Houman elmondta, mi járatban vagyunk, a hölgy pedig gondterhelt arccal közölte, hogy túlterheltek, és szerdán kéne visszajönnünk hosszabbítani. Mindezt szombaton. Azt üzentem neki, hogy így miatta kell majd illegálisan az országban tartózkodnom, mert a hegyekben leszek, és mire visszajövök, már nem lesz érvényes a vízumom. Na jó, akkor jöjjek vissza egy óra múlva. Ezt korábban a budapesti követségen is eljátszották minden alkalommal, és én is, így általában egy-két napon belül megvolt a vízumom. Egy óra múlva visszamentünk, és a rettenetesen túlterhelt iroda ellenére átvehettem a hosszabbítást jelentő pecsétet. 

A sztorit kár túlragozni, de vajon miért igénylek 3 hétre vízumot?  Miért gondolják, ha három hétre igénylem, akkor pont jó lesz 10 napra is? Vajon minek van belépéskor szkenner, ha egyszer mindent papíron kell leadni két nappal később? Vajon minek van referencia szám, és minek van vízum, ha egyszer semmit sem tudnak rólam? Szóval, ha valaki bajba sodorja magát, semmi gond, a jobb kéz sosem tudja, mit csinál a bal – legalábbis papíron.

Másnap megérkeztek a srácaim és felmentünk a hegyre. Minden a szokásos, leszámítva, hogy mostanában sokat futok, és a korábbi látogatásokkal szemben cigizni sem volt kedvem. Így elég könnyen megvolt a hegy felfelé. Igazából csak olyan 5600 méter körül akadtak nehézségek, amikor a szélirány megváltozott, és ránk burkolta a kéngőzt. Na, az igazán szar volt, égette a tüdőt, és a kendő sem védett sokáig. Szerencsére gyorsan túljutottunk rajta. A zene végig a Reign in Blood volt a Slayertől. Aki ezzel nem mászik fel, az sehogy.

Ilyen zsúfoltnak még sosem láttam a Damavandot. Az Energiaügyi Minisztérium csapatépítő tréninget tartott, ennek keretében 150 minisztériumi dolgozó lett felküldve a hegyre. Azért otthon ennél jóval puhányabbak az ilyen tréningek, oda inkább máj kell, mint comb, azt mondják. Két órával a nagy csapat után indultunk, egyszerre értünk fel, és eszembe jutott, amit valamelyik nagykövet mondott, hogy Iránban a közlekedés dzsihád. A rendkívül udvarias és segítőkész fazonok azonnal ámokfutóvá válnak, amint közlekedésre kerül a sor. Iránban évente 20 ezer ember hal meg közlekedési balesetben, nagyjából annyian, mint a szomszédos polgárháborúkban. Jut eszembe, Etiópiában al-Kaidának hívják az Isuzut, mert ezek a japán kisteherautók legalább annyi embert ölnek meg az utakon, mint a fent említett terrorszervezet. Szóval fent álltunk a csúcson, ahol néhány kén és hideg által kinyiffantott birka van felszögelve a sziklába, és le szerettük volna fotózni magunkat, de nem hagyták. Kombinatorikai nonszensz, ahogy a jelen lévő mintegy 30 ember hányféleképpen tudta magát összerakni mindenféle céges zászlóval. Végül elkezdtünk fotobombolni a beállásaikat, és pár beszólás után közel engedtek a dögökhöz. Igazán szarul csak lefelé lettem, hiába értünk le 5000, majd 4000 méterre, a fejfájásom csak 3000 körül múlt el estére.

A 4200-on lévő menedékház egyébként félelmetesen tele lett, szinte menekültünk onnan. Még a sátorhelyek is elfogytak, ami azt jelentette, hogy sorba kellett állni sokat a vécéhez, illetve a hegyről lecsorgó egyetlen vékony erecske is hosszú sort generált. Pont jól időzítettünk, ha egy nappal később érkezünk, csak a tömegnyomor maradt volna emlékül. Bele sem merek gondolni mi lehetett itt, amikor egyszer 1500 baszidzsi döntött úgy, hogy együtt másszák meg a kúpot.

Estére – kb. 1700 méter szintemelkedést és 2700 méter legyaloglást követően – Larijanba érkeztünk. Itt rengeteg kénes hőforrás van, szinte minden ház használja valahogy. A helyiek a kedvünkért kitisztították az egyszer másfél méteres medencét és teleengedték vízzel. Csak azzal nem számoltak, hogy az kábé 50 fokos, úgyhogy az egész napos mászásra jött még egy kis bátorságpróba, hogy ki mer először merítkezni. Végül a helyi srácok a szomszéd hotel slagjára csatlakozva loptak nekünk hideg vizet és kerek lett a világ. Reggel meg még kerekebb volt, mire a medence kihűlt rendes testhőmérsékletűre. Végre itt a forró termálvíz van ingyen, végtelen mennyiségben, és a hideggel kell spórolni.

Másnap este Teheránban csavarogtunk, utolsó közös este, autóztunk mindenfelé éjszaka, megálltunk cigit venni, amikor megjelent két Sepah-os (Forradalmi Gárda) csávó és kérték az útleveleket. Valaki befújt minket (két pehelybajszos kiscsákó egyébként, fekete ingben, erősen nőhiányosan, nyilván), hogy egyikünk csinált egy fotót az éjszakai dugóról. Nálam nem volt semmilyen papír, az utóbbi években kicsit elaltatták az óvatosságomat, de nem zavart. Úgy nézett ki, ebből rendőrségi ügy lesz, bentalvással, elkérték a fényképezőt, majd kitörölték az ominózus képet, megtartották az útleveleket, és közölték, hogy követjük őket a rendőrségre. A rendőrbódénál volt némi szóváltás, majd telefonálgatás, végül a fővezér benyújtotta a dokumenteket, és elnézést kért, hogy csak a munkáját végzi. Végül lekezelt mindenkivel. Mint kiderült, a főnöke lecseszte, hogy ne piszkálja a turisztokat.

Az egész sztori azért volt vicces, mert volt egy fantasztikus hetünk Iránban, a srácoknak, akik most voltak először, őrült nagy élmény volt. Eddig. A Sepah-os fazon azzal érvelt, hogy az országára nem vet jó fényt, hogy azt fényképezik a külföldiek, hogy mekkora dugó van, meg hogy hogyan közlekednek a helyiek. Arra nyilván elfelejtett gondolni, hogy az milyen fényt vet az országára, hogy ezért egy órát álldigálunk, amíg kvázi kihallgatnak, elveszik a kamerát, az útlevelet, rendőrségre visznek, hogy végül megfélemlítve továbbengedjenek. Az optimizmusom töretlen maradt, lelkesen magyaráztam a fiúknak, hogy ezzel lett teljes az Irán-kép, kár lett volna kihagyni, mert akkor sosem ismerték volna meg az ország valódi arcát.

Hogy teljes legyen a lazulás, másnap – immár egyedül, illetve iráni barátokkal – leléptem a Kaszpihoz egyik barátom nyaralójába. A Kaszpi tengerről sosem volt jó benyomásom, mocskos és fülledt, és ez lényegében most is ilyen volt, egy dolgot leszámítva. Mégpedig azt, hogy egy fallal alaposan körülvett privát ojjektumban húztuk meg magunkat, ahol nincs kerítés a házak között, ahol tudtunk páleszezni a teraszon, és ahol egy szál rövidgatyában, félmeztelenül mentünk át a szomszédhoz. És persze a tenger sem volt olyan szörnyű. Délelőtt azért benéztünk egy nyilvános strandra is, ami tele volt iraki turistákkal. Na, az pont olyan volt, amilyenre emlékeztem: szakadt, szemetes, tele a világ legszőrösebb és legkövérebb testjeivel. Még szerencse, hogy ebben az esztétikai kataklizmában is mindenki megőrizte barátságos viselkedését.

A végén csak 2-3 napot maradtam a tengernél, nagyokat ájultam, ettem csillis-csokis jégkrémet, kirövidnadrágoztam magam, majd kimentem a reptérre. Hazafelé volt 8 órám Isztambulban, vagy harmincadszor voltam ott, egyre kevésbé tetszik, mert nagyjából fele annyi embernek kéne ott lennie, mint amennyi van. Úgyhogy csak beültem a Galata híd alatt lévő kajáldák egyikébe, betoltam három balik ekmek néven futó sült halas szendvicset és kiolvastam egy könyvet. A reptéren az utolsó maradék pénzemen (pontosan 20 darab pénzérme) vettem egy sört 9 dollárért. Szar volt, de ezek után maximálisan megérte.

back to the Damavand

Miért jó hat napot buszozni?
(Feltéve, hogy nem perverz vagy, netán sofőr)

Hiába jártam meg eddig akárhányszor, az iráni kiutazást nem tudom megunni. Indulás előtti éjjelen belázasodtam, színeset kiabáltam, vezettem a porcelánkamiont, és azon rettegtem, hogy befosva és lázasan kell buszon ülnöm három napig. Mese nincs, jönnek a turistáim, kint kell lennem időre. Néhány óra ájulás után reggel aránylag jó állapotban kimásztam a Népligetbe a buszpályaudvarra. Akkor derült ki, hogy a nagy gyengélkedés közepette otthon hagytam a fényképezőmet, ami csak azért volt kellemetlen, mert kifejezetten fényképezni indultam. A családom női azonnal kocsiba pattantak és utánam hozták azzal a tudattal, hogy lehet, hogy az autópályán kell üldözniük a buszt, hogy oda tudják adni - de nem kellett, a busz bő órás késéssel érkezett meg, talán Hamburgból. Emiatt este 10-re értünk Szófiába, ahol úgy csíptem el az utolsó isztambuli buszt, hogy az egyik csomagtartóból átpakoltam a másikba, és azonnal mentünk is tovább. Így sikerült kereken 20 óra alatt kényelmesen kiérni Isztambulba. Útközben elmesélte a sofőr, hogy a szerb határőr félrehívta, és rólam kérdezgette, hogy hol szedett össze, van-e jegyem, meg ilyen baromságokat - természetesen az iráni vízumok miatt. Egyszer írjon már valaki arról, hogy Irán az az ország, aminek nincsenek külföldön ilyen Európában robbantós és nyugatiakat ölő terroristái. Egyébként sem férne össze a síita világfájdalommal.

A háromnapos buszozást persze meg kell ideologizálni, máskülönben bolondnak tartanak az emberek (mondjuk ez rohadtul érdekel...). Olvasás, zenehallgatás, alvás, ez volt a prioritások sorrendje. Az oda-vissza úton sikerült elolvasni három hónap összes Economistját, NatGeoját, Geoját, egy fantasztikus könyvet Szibériáról, alaposan kiélveztem a Kreator, az Agalloch és a Red Fang új lemezét, köztük pedig hatalmasakat ájultam, az igazi szemlecsukódós, könyvazölembeesős, nyáladzós fajtából.

Azt még mindig hatalmas szégyennek tartom, hogy az egész EU-ból egyedül a magyar állampolgároknak kell vízum Törökországba, és a bolgár cigány úgy néz rám, mint egy véres rongyra, mert miattam kell extra perceket téblábolnia a határon. Tényleg olyan komoly diplomáciai truváj ezt elintézni, hogy két évtized alatt senki sem volt rá képes? A jó hír viszont ezzel kapcsolatban, hogy az új módi szerint a 15 eurós török vízum többé nem 30, hanem 90 napig érvényes, így hosszabb kiruccanás esetén nem kell kétszer megvenni.

Hajnali Isztambulba érkezésben profi vagyok, a belváros körbejárása nélkül lerogytam egy korán nyitó teázó sámlijára, és reggel 10-re komoly félcentikkel rövidítettem meg a nálam lévő magazinok tömegét. Az iráni busztársaság irodájában lassan saját fotelom lesz. Öt dolcsival felemelték ugyan az árakat Teheránig - felháborító módon már 35 dollár a jegy mind a 2500 km-re - a buszokat viszont átalakították: idéntől a négy helyett három széksor található csak benne, és rengeteg, de rengeteg hely van a lábnak. Ennél már csak a kanapé lenne kényelmesebb. A sofőr nem szarozik, 16 óra alatt elvezet a határra, hogy ott igazán lelassuljunk, és 4 óra várakozás után újabb 16 óra alatt nyomjuk le a maradék ezer kilométert. Az irániak imádnak megállni a saját országukban: amíg Törökországban alig álltunk meg valahol, most egymás után kétszer fél óra kajaszünet, egy óra várakozás egy másik buszra, hogy csomagtartóból csomagtartóba rejtélyes zsákok kerüljenek át.

Teherán továbbra is gyorsan szépül. Igaz, van honnan, van hová, de a tíz évvel ezelőtti önmagához képest nem ismerek rá. Az egyhangú betonfalakat - amiből van pár ezer négyzetkilométernyi - színesre festették, meglehetősen változatos témákban (erdei jelenet, a ház ablakos oldala, az előtte lévő játszótér trükkös folytatása, az iraki háború mártírjai, vagy egyszerűen csak valami nonfiguratív).

Egyik délután megjött a tizenkét hollandom, akikkel a Damavandra kellett mennem. Erről majd máskor írok, szép volt, jó volt, az irániak kicsit túlszervezték magukat, és a két túravezető, a két hegyi vezető, a szakács és a sofőr mellé már fölösleges voltam, úgyhogy az "assistant guide" besorolásom kimerült abban, hogy fényképeztem és beszélgettem velük. Azért az érdeklődők kedvéért pár földrajzi név a túráról: Nava village, Nava valley, Reyneh, Gusfand Sara, Bargah, Damavand, Larijan, Tar Lake, majd onnan Teherán. Útközben beleszaladtunk siklóernyősökbe, egyikünk tudott is egyet ugrani, de aztán elromlott az idő. Mindenesetre a következő vizitre ez a küldetés, hogy ugorjak egyet valahol. Azért mégis más négyezres csúcsok között, mint a Hármashatárhegyen.

Három nappal később érdekes sztoriba szaladtam bele. Elindultam otthonról egy találkozóra. A Vali Asr-ön (Teherán legtrendibb sugárútja, európai megfelelőt nem tudok hozzá társítani, mert 20 km hosszú és 500 méterrel van följebb a teteje, mint az alja, ekkora város meg nincs nálunk) lefelé ballagva egyre nagyobb tömegre lettem figyelmes, amit később rohamrendőrök és mindenféle egyéb kétes entitások uraltak. Gondoltam jobb nem szem előtt lenni, és buszra szálltam. A kávézóban derült ki, hogy rossz napon, rossz helyen vagyok, ugyanis a 2009-es választások utáni tüntetések évfordulója van. Irán szép, jó, biztonságos, de rossz időben rossz helyen lenni rémálom: ilyenkor nagy a letartóztatás meg egyéb rendőri-baszidzsi-sepah-stb. zaklatás veszélye. Magas szőke fazonként elég nehezen tudok elvegyülni a tömegben, úgyhogy buszra szálltam és mindenféle mellékutcákon keresztül eltűntem a színről. Ugyan van bennem egy kis paranoia Teherán bizonyos részein, hála a tavalyi letartóztatásnak, de ez most nem volt kellemes helyzet. Mint kiderült, a népek mindenféle demonstráció és egyéb szétverhető tömegrendezvény helyett úgy döntöttek, a jelenlétükkel demonstrálnak. Ezért iszonyatos mennyiségű ember volt az utcán, látszólag összevissza mentek, ezért elég nehéz volt beléjük kötni (persze előbb-utóbb sikerült, este volt könnygáz, miegymás). A buszon egyébként többen videózták a rendőröket a telefonjukkal, és ezek a felvételek jól benne is voltak az esti hírekben a perzsa BBC-n. Szerencsére nem volt nálam fényképezőgép, és a mobilom sem alkalmas ilyen műveletekre, úgyhogy a hatalmat nem tudtam volna felingerelni semmilyen szerkezettel.

Két nap múlva vagy 25 emberrel megismételtem a tavalyi Lar lake túrát. Gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy béreltünk egy saját buszt, ami összeszedte az embereket Teherán néhány pontján, majd elvitt minket egy Afje nevű faluba. Onnan gyalogoltunk át Polur-ba, ami egy két és fél napos, 80 kilométeres séta, első nap egy szép föl-le szintkülönbséggel, másnap meg egy szolidabbal. A túra első fele hegyi trekking, majd a Lar folyó (éppen kiszáradófélben volt) völgyében, aztán a Lar tó mellett, majd onnan vissza a hegyek közé. Tavaly föl sem tűnt, hogy ilyen rohadt sokat kellett gyalogolni, igaz, akkor kellemes hűvös-esős idő volt, és csupa kemény arc volt a csapatban (mint én:), most meg rettenet hőség és néhány kevésbé rutinos festett körmű diáklány versenyző. A lényeg, hogy érik már egy Damavand kiállítás, annyi képem van már a hegyről, ráadásul jópár nézőpontból. Most a nagy csapat meg a meleg miatt nem tudtam leragadni a nomádoknál (jó sokan voltak), de jövő májusban remélem, megint vissza tudok menni, és akkor egy-két baráttal szervezünk egy kizárólag fényképezős-vegyülős túrát.

A nagy sztorik helyett csak ennyi. Azért a hazajutásba jutott egy-két cikkcakk, mivel a túra után már nem volt kedvem még egy napot Teheránban maradni, hogy a közvetlen isztambuli busszal mehessek, ezért éjjel elutaztam Tabrizba. Onnan egy reggeli után Makuba, ahonnan taxival Bazargan, majd felsétáltam a dombra a határátkelőhöz, negyed óra alatt átkeltem, átsétáltam a török oldalra, onnan dolmussal Dogubayazit, ahol kiderült, hogy az egész városban nincs ATM (szombat volt, a bankok zárva), ezért csak Ankaráig tudtam megvenni a jegyet. Másnap Ankara, ATM, majd Isztambul, Szófia, haza. Mint mindig, most is csak az utolsó háromszáz kilométeren éreztem, hogy rohadtul elegem van az egészből.

Azért még másnap lementem Ócsanálosra, hogy a 4000 kilométer buszozást egy 400 km-es autókázással megfejeljem. Nem élveztem.

Mt. Damavand - closer to God

A Damavand meghódítása

Nem vagyok hegymászó. Bármennyit tudok gyalogolni, kúszni, mászni, bármilyen magasan. De utálom a hideget és a havat, ezért sosem leszek Hópárduc. A Damavandra följutni csupán két-három napos elfoglaltság, kiadós séta 5671 méteres magasságra. Ott egy szál cigi nagyon vagány, pár népdal, majd laza lekocogás… Leírni persze egyszerűbb, mint lejönni.

Hat évvel ezelőtt úgy hozta a sors, hogy akaratom ellenére megmásztam a vulkáni kúpot. Két útitársammal csak valami nagy hegyet akartunk látni (hetekkel később láttunk igazán nagyot is Pakisztánban a Rakaposhi, az Ultar meg a Nanga Parbat képében). A cél az alaptábor volt, felszerelés zéró, meleg ruha sehol, a gázfőző szóra sem érdemes. Ott aztán találkoztunk iráni hegymászókkal, akik magukkal ragadtak, és szó szerint fölcibáltak a csúcsra. Kaját adtak, a kezemre zoknit húztam, hogy el ne fagyjon, sapkát és polárt kölcsön kaptam valakitől.

A mostani mászás ennél lényegesen profibbnak ígérkezett. Az iráni csapat egy része ugyanaz, Meysam barátom vezette a csoportot, Meghdad pedig videózott. Ezúttal én sem amatőrködtem el a dolgot, maroknyi magyar érdeklődőt vezettem Perzsia tetejére.

Irán tetejére

A Damavand hálás hegy: közel van Európához, magasabb az Ararátnál (5165 m) és az Elbrusznál (5642 m) is, három nap alatt megjárható Teheránból tokkal-vonóval, egy nagy kúp az egész. Ha a pucér adatokat nézzük, a 3000 méteren lévő alaptábortól mindössze 8 kilométert kell baktatni a csúcsig, nagyjából 2600 méteres szintkülönbséget leküzdve. A 4200 méteren lévő Bargah nevű második alaptáborig a bandukolás joyride, ott a hegy vulkáni jellegéből adódóan meredekebbé válik, és a csúcsig tartó bő 3 kilométeren majd’ 1500 métert emelkedik. Az alaptábortól a csúcsig az összmászás tehát nagyjából 10 óra alatt lenyomható, de aki először jár ilyen magas vidéken, aligha lesz boldog a légiós tempótól. Bargahtól a csúcsig tart a valódi erőfeszítés. A magashegyi mászás átlagosan 6 órát vesz igénybe jó kondi esetén. Úgy 4800 méternél jön egy kis meglepi: rövid szakaszon 39 fokos emelkedő nehezíti a följutást, miközben az 5500 méter körül lévő vulkanikus lukakból sűrű kéngázt fúj le a szél. Ezen a szakaszon nincs megállás, és a nyílegyenes csúcshódítás helyett kerülgetni kell a kénfelhőt.

Eddig volt az elmélet. A gyakorlat kicsit kegyetlenebbre sikerült. Csapatom felét hajnali 4-kor szedtem fel a teheráni reptéren, reggel hétig összepakoltuk a cuccokat a túrára, a délelőtt már Reyneh felett ért a hegyen. Egy Zamyad márkájú autó platóján, tizenhatod magammal értem az aranykupolás mecsetes alaptábor, helyi nevén Gosfand Sara parkolójába.

Az idő kiváló, a csúcs kivételesen tisztán látszik, péntek reggel van, az utolsó hétvégék egyikén, amikor még járható a hegy. Az előző heti havazásnak nyoma sincs, a meteorológia szerint három nap tiszta, meleg idő, aztán tízfokos lehűlés – de addigra már lent leszünk, ha minden jól megy. Egy órát alkudozunk a szamárbérléssel kapcsolatban, zsákonként úgy 25 dollárban sikerül megállapodni. Én inkább viszem magam a sajátom, ha az irániak nem puncsoskodnak, akkor én sem. Szép hosszú napot nyomunk: előző reggel hatkor keltem, az aznap éjszakát a reptéren és utazgatással töltöttem, másnap estére fölballagtunk 4200 méterre. Hat évvel ezelőtti emlékeimnek alig van nyoma, a lepattant menedékház mellé hatalmas kőház épült, és az akkori szolid embermennyiség helyett komoly expedíciós tábor fogad – hiába, ez az utolsó alkalmak egyike idén. Iránban a hegymászás egyébként is népbetegség. Talán csak az én baráti körömben van némi torzulás, de mindenki vagy hegymászó, vagy nem az, csak rendszeresen mászik hegyet.

Csapatunk magyar fele rendesen odavan a felsétától, hiába, a közel tengerszinten lévő Budapestről érkezve a 4200 méter nem csekélység, főleg alvás nélkül. Másnap akklimatizálódás, ketten lent maradnak a táborban, a többiekkel fölballagunk a hegyre. Mindenki talál valami egyéni stratégiát, hogyan vészelje át a magaslati betegség kegyetlen óráit. A többiek mantráznak, én csak feltolom a fejemre a fülest és betolom az előző Kataklysm albumot, mert tapasztalataim szerint egy kis death metáltól beindul a járógép. Ettől visszatér belém az élet, megy a léggitár a mászóbottal, na meg a dúdolgatás. Kíváncsi vagyok, a popperek milyen zenékből merítenek erőt ilyenkor.

A csúcsra érve mindenki döglődik, sehol egy értelmes mondat, de legalább az egész csapat boldog félhalott. Egy órát töltünk a csúcson, ebédelünk a kráter szélén, meghallgatjuk, ahogy a rutinosabb irániak dalolnak egy fél órát, aztán ereszkedünk lefelé. Ez a túra legkegyetlenebb része, kikészíti a térdet és a combot. Seggen csúszva, óvatosan le lehet csalni több-kevesebb ereszkedést, de alapvetően nem sokat segít. Mire éjjelre leérünk az első alaptáborba, már mindenki zombi, és nehezen élvezi az egyórás pickupozást a zsúfolt platón, földúton. A levegő kellemes meleg, az alaptáborban mínusz pár fok volt éjjel, a csúcson meg olyan -15, de ebből nem sokat éreztünk a tűző nap és az euforikus állapot miatt.

A Damavand megmászása fizikai és lélektani szempontból helyretett mindenkit. Először is, az előkészített természetjárós programnak lőttek, senki sem lelkesedett további túrákért, de legalább az első élmény olyan sokkszerűen és gyorsan következett be, hogy az alkalmazkodás Iránhoz minden átmenet és kellemetlenség nélkül lezajlott. A túra után közkívánatra visszamentünk Teheránba, majd elmentünk a Zagroszba a nomádokhoz, aztán Iszfahán és Jazd következett. Ezt a túrát először és utoljára vezettem, elhatároztam, soha nem lesz két egyforma. Most egy-két hónapot itthon pihenek, aztán télen új kalandok következnek.

over the mountains

A természet lágy öl-e?

Mielőtt a múltkori kissé negatívra sikeredett bejegyzés miatt bárki könnyeket ejtene, gyorsan tisztázzuk: mindenki jól van, él és virul, a teheráni underground élet is, én is, meg az a rengeteg ember is, akivel az utóbbi napokban összehozott a jószerencse. Megint annyi minden történt, hogy mostanában folyamatosan káosz van a fejemben. Mindenesetre a káosz képei helyet inkább a túrázós képeket teszem föl nektek.

Kicsit letörve váltuk el CK1-től, aki félig eltemettette velünk a teheráni underground projektet – időközben átneveztük Tehran Urban Subway-re, mert az underground szó elcsépelt egy kicsit, és jelen esetben nem is egészen fedi a valóságot.

Először is találkoztunk Raminnal, az iráni Hermes Records vezetőjével. Negyvenes mosolygós hippiszerű arc, folyékony és akcentus nélküli angol és német szóval. Gyorsan tisztáztuk, mi is az iráni underground művészet. Elég tág kategória, mert minden ide sorolható, ami nem jeleik meg valamilyen oknál fogva. Undergroundnak nevezi magát a kezdő, akinek nem adják ki az anyagát, a tradicionális népi zenét játszó együttes, akinek valamilyen szövegét nem engedik megjelenni, vagy éppen a Koránból citáló magányos énekesnő, ami szintén tiltott dolog errefelé (mármint magányos nőként előadni, nem a Korán).

Ramin harminckét fogas mosollyal meséli, hogy a múlt héten is volt hard rock buli Dél-Teheránban. A belépő viszonylag borsos 30 dollár volt, de ebben benne volt a transzfer a városból a titkos helyszínre, a koncert, na meg a végtelen mennyiségű alkohol, és így már nem is fest olyan rosszul a dolog. Azonban hiába volt a nagy igyekezet és titkolózás, a rendőrség csak rájött az illegálkodásra, és négy szervezőt és hetvenhat résztvevőt letartóztatott. Az előbbiek két-három év börtönt, az utóbbiak korbácsolást és pénzbüntetést kockáztattak. A hivatalos közlemény szerint a résztvevők „bad shape”-ben voltak, a rossz bőrben levés pedig a félmeztelen férfitest és a majdnem halálos kábítószer-túladagolás között bármi lehet – illúzióink ne legyenek, az iráni ifjak imádnak inni és spanglizni. Akárhogy is nézzük, rengeteg törvényt szegtek meg, a nemek közti keveredéstől, a buli illegális mivoltától és az alkohol- és drogfogyasztástól kezdve a sátánimádatig minden belefér.

Persze a zenészeket sem kell félteni. Egy esküvői haknival simán megkeresnek 20 ezer dollárt, és amíg az egész országban nagy ívben tesznek a szerzői jogokra (egészen pontosan nincs ilyen jogi kategória, egy barátom mesélte, hogy az egymillió eurós szoftvert, amivel autókat fejlesztenek, egy euróért megveheted az utcán), addig az underground zenészek tisztelik egymás produktumait, és legálisan, pénzért vásárolják egymás zenéit. Sőt, egyenesen kinézik azt maguk közül, aki baráti vagy éppen rivális zenekar anyagait ingyen terjeszti. Ennyit a szolidaritásról.

Az persze kétségtelen, hogy eltűntek a rockerek. Ramin szerint az oka egyszerű. A rocker szomorú fajta, és emiatt nem túl aktívak, de a hiphop és a rap színtér igencsak élénk. Rengeteg a rajongó, ráadásul az elkötelezett rajongó, aki nemcsak szeret egy-egy bandát, hanem megbízhatóan el is megy minden koncertjére, megveszi minden anyagát. Ugyanígy rengeteg kiadójuk van, és minden héten van valami koncert. Gyorsan meg is kérdeztem, mi a véleménye a No One Knows About Persian Cats című, általam is igen tetszetősnek vélt filmről, de ettől a kérdéstől nem volt elájulva. Röviden manipulatív fesztiválfilmnek nevezte (ez korrekt), ami rengeteg kárt okozott az iráni underground mozgalomnak. Nagyrészt emiatt hagyta el az országot szinte az összes benne szereplő zenész, köztük Soroush is. Az ötlet egyébként nem volt új, korábban már elkészítettek egy hosszabb filmet erről, amiből a rendező kivett egy-egy részletet és újraforgatta. Hogy higgyek neki, megkaptam dévédén az eredetit, ami Off Beat címen nem került be a köztudatba…

Már majdnem azt hittem, aznapra nem jut több sztori, de ismét tévedtem (mint mindig). A szállásunkon megjelent egy fószer, akit csak a kóbor kutyák, a karate meg a punci érdekelték, és gyorsan elvitt minket az észak-teheráni illegális kutyamenhelyére. Teherán olyan, hogy egy órát vezetsz hegynek fölfelé, és akkor még mindig nem tudod, hogy öt perc múlva vagy fél óra múlva érsz ki a városból. Mi annyira kimentünk, hogy földúton folytattuk a kalandot, olyan környéken, hogy ha ott tesznek el láb alól, soha senki nem talál meg. De ilyesmiről szó sem volt, ismertük a fickót, és egyébként is az illegális kutyamenhely meg a kéjgyilkosság sehogyan sem passzol össze. Fönn a hegyen, egy rejtett völgyben, roncsautó-telepet, katonai területet elhagyva érkeztünk meg a kóborkutya-paradicsomába, ahol huszonegy megvert, kivert, kidobott, elütött állatot etetett saját és barátai pénzéből. Fölvett állandó gazdának egy teheráni szegényembert, neki vittünk kenyeret, meg az állatoknak egy csomagtartónyi csirkelábat. Mindegyik kutyának volt neve és sztorija, és közben megjelent pár állandó segítőtárs is – köztük egy molla, aki ezúttal civilben jött, és turbán és fekete köntös helyett hétköznapi cuccokban érkezett. Őszintén meglepett, hogy mennyi féle ember fog össze egy ilyen ügy érdekében (na meg az is, hogy láttam civilben mollát). Stefan egyből kitalálta, hogy Svájcból tud neki segíteni, mert ott százezer frankos tételekben szórják a pénzt menhelyekre, úgyhogy egy jó fotódokumentációval ide is jutna némi valuta.

Közben körbejártuk a környéket is az emberünkkel, a hegyen élő drogosok kutyáinak is vittünk kaját, mindenféle irgalmatlanul lerobbant helyre. Közben Stefantól franciául tanult, és elmesélte, hogy a volt csaja hozzáment egy Baszidzsos fószerhez, de azóta szomorú, mert sehogy sem tudja rávenni, hogy vegyen neki viszkit. Bezzeg mellette milyen jó volt… Beültek a kocsiba, hogy megtanítja a csajt vezetni, bevertek egy üveg viszkit, hatalmasat dugtak, és még vezetni is megtanult. Persze azóta nem tudnak találkozgatni, így kénytelen elvált nőket és szingliket hajkurászni a karate edzések előtt és után – már amikor nem a kutyákkal foglalkozik. Este még átvitt minket nagy nehezen Alireza bátyjához, Meysamhoz, aki annyira Dél-Teheránban lakott, hogy szinte lementünk a térképről. Három éve már laktam nála pár napot, elvileg emlékezhettem volna a helyszínre, de nem.

Egy ideje úgy találok új helyeket magamnak, hogy a GoogleEarth segítségével végigpásztázok mindenféle helyet az adott országban, és ami megtetszik, oda elmegyek. Így volt ez most is. Nézelődtem, milyen jóképű helyek vannak Irán legmagasabb pontja, a Damavand körül, így akadtam a Lar tóra. Néhány hete írtam Alirezának, hogy oda szeretnék elmenni, ő pedig nagyon rendesen alám szervezett egy túrát. Hogy milyet, arról fogalmam sem volt. Annyit tudtam róla, hogy van benne folyón való átkelés, ami elég egzotikusnak hangzott.

Éjfél körül lementünk bevásárolni. Vettünk konzerveket, kekszet, csokit, kenyeret, hogy másnap hajlani négykor indulunk. Mondanom sem kell, fél háromig beszélgettünk, és rettenetesen kipihenten keltünk negyed ötkor. A sarkon mikrobusz várt, nekem meg fogalmam sem volt, minek ennyi embernek mikrobusz. Aztán szépen elindultunk, és hatunk mellé még fölvettünk hét embert, így lett teljes a csapat. Egytől egyig a Teheráni Egyetem mérnökhallgatói (valamiért itt mindenki mérnök, vegyészmérnök, villamosmérnök, elektromérnök, és még csomó olyan mérnök, ami szerintem nem mérnök, hanem inkább fizikus, de ez most lényegtelen), akik egyben az egyetem hegymászóklubjának oszlopos tagjai is. Útközben nem sokat beszéltünk, részemről eldőltem egy nagyobb adag hátizsákra, és egyszer csak arra keltem, hogy jócskán elhagytuk Teheránt, és valami hegyi faluban rugdosnak ki a kocsiból. Hajnal volt, mérsékelten tetszett a hely, hulla voltam, nem sok kedvem volt hátizsákkal háromezer akárhányszáz méterre fölmászni, de azért adtam neki egy esélyt.

Az első kaland az első reggeli. Amint előkerültek a cuccok, mindenki nagyon gyorsan rárontott mindenre, így megvolt az első lecke: egy csapat éhes perzsa között résen kell lenni, ha kajáról van szó – hozzáteszem, később nagyon testvériesen osztozkodtunk egy darabig. Közben elballagott mellettünk vagy ötven nő, meredt szemekkel flörtöltek volna, ha egyedül vannak, nem pedig egy szakállas fószer kísérgeti őket. Nálunk csak egy nő volt, Meysam felesége, ő is csak azért jöhetett velünk, mert feleség státuszban volt, jelen lévő férjjel együtt.

Egyébként pontosan nem tudtam, hova megyünk, csak annyit, hogy a tóhoz. Minden hegygerinc végén azt hittem, hogy majd most jól meglátom, de ez egyszer sem történt meg. Közben kiderült, a csapatot két nappal ezelőtt kezdték szervezni, részben azért, hogy elmehessek túrázni, részben azért, mert ez nekik sem büntetés. Azt hiszem, van miért nagyon-nagyon hálásnak lennem. Éppen ezért nagyon-nagyon hálás vagyok.

Átértünk a Lar folyó völgyébe. A kaotikus, ámde szerfelett tápláló étrendet gyorsan megszoktam: babkonzerv datolyával, lencsekonzerv párizsival, csokikrém tojással, ami másnap reggel a datolyás rántotta képében teljesedett ki egy kis tonhalkonzervvel meg csipsszel megfejelve. Meg egy liter vodkával. Ebéd után, mint a napközisek, tizenhárman tizenháromfelé ájultunk a napon. Estére még sehol sem volt a tó, az viszont kiderült, hogy katonai területen járunk, amihez engedély kell. Az persze nem volt, de ez senkit sem zavart, úgyhogy engem sem. Megvolt a folyón átkelés, ennyit rég röhögtem, ahogy végignéztem a különböző taktikákat: volt, aki bakancsban vállalta be, más bottal próbált egyensúlyozni az erős áramlatban, én pedig előrelátó módon magammal vittem a túraszandálomat, amit aztán nem győztem átdobálni a folyón, hogy másnak is jó legyen. Amint fölvertük a sátrat, leszakadt az ég, reggelre Stefan szarrá ázott mellettem a sátorban, én meg csontszáraz maradtam és átaludtam az éjszakát.

Másnap hasonlóan vicces folyóátkelésből volt még kettő, közben tisztán látszott a Damavand, és kijöttünk a katonai területről, ami természetvédelmi területben folytatódott. Ehhez szintén kellett volna engedély, és szintén nem volt. Kiderült, hogy éjszaka meglátogatott minket két őr. Engedély? Nincs. Nem baj, legközelebb legyen. Jó, de ez már a legközelebb. Jó, akkor legközelebb legközelebb. Hatalmas a szigor, de az volt az egészben a legszebb, hogy a teheráni hegymászókat már ismerték, és nem sokat szarakodtak velünk. Mindenesetre két napig nem láttunk embert, csak egy-két magányos piknikezőt meg gombagyűjtőt, akiket isten tudja honnan evett oda a fene. Gyanítom, hogy rajtunk kívül nem sok külföldi járt arra az életben, főleg, hogy a neten is alig van fönt fénykép erről a csodáról.

A második nap délutánján értük el a tavat. Késésben voltunk, sietni kellett volna, amikor beütött a krach: a szép, másfél órásra tervezett egyenes út közben egyszer csak előbukkant egy fjordszerű képződmény, ami jópár órás kerülőt jelentett. Ráadásul egy-két tilosban járó helyi halász megemlítette, hogy ha nincs engedélyünk, jobb, ha nem megyünk a duzzasztógát környékére, mert engedély nélkül nem fognak örülni nekünk. Nagyon nem fognak, annyira nem, hogy tartsuk magunkat távol. Estig tartottunk egy gyorsgyaloglást, majd két gombagyűjtő bázisa mellett felvertük a sátrakat, és elkönyveltünk egy nap buktát. A kaja gyorsan fogyott, és a csoportvezető Meysam közölte: aki hozott elég kaját, az eszik, a többiek nem. Nem értettem ezt a csoportszellemet, de maximálisan jól működött. Ő döntött mindenben, így nem volt széthúzás. Szerencsére a csapat másik fele sem maradt éhen, mert a gombász arcok megjelentek vagy tizenöt kenyérrel meg egy nagy fazék főtt gombával, így azok sem jártak rosszul, akik a kétnapi kaja helyett három liter vodkával és egy zacskó fűvel érkeztek. A cigi már ritka kincsnek számított, három-négy ember szívott egyet, és mindig gyanúsan néztünk arra, aki újított valahonnan egy finom Bahmant.

Harmadnap aztán nagyon kaotikus lett minden. Visszatértünk a civilizációba, előkerültek a dugipiák, amit gyorsan meg kellett inni, a dugizsacsik, amit gyorsan el kellett szívni, úgyhogy a csapat fele esett-kelt nagy vidámságában. Közben a jól készen levő Dera haverom fejére tettem egy kis Kataklysmet, jófajta death metált, és olyan sokkot kapott tőle, amilyet még nem láttam. Úgy adtam oda neki, hogy ha már eléggé lapra tette magát, tökéletes zene egy kis gyalogláshoz. Hard rock zenéket ismer, de ezt a műfajt még sosem próbálta, állította. Itt volt az ideje… Amint a fülére került a zeneeszköz, megállt, és elkezdett üvöltözni, hogy ez a tökéletes zene. Elkerekedett szemekkel léggitározott, háttérben az 5671 méter magas Damavand, majd szép lassan kocogni kezdett. Túl sok nekem sem maradt meg az egészből, de legalább végig nálam volt a fényképezőgép, így utólag egész jól lehet rekonstruálni az eseményeket. Nem egy elveszett sztori ez az Iran underground.

10.000 kilométer

Pink Floyd. LA. Nincs Coca Cola. Hol vagyok?


Most, hogy hazafelé vonatozom, akad egy kis időm összeszámlálni ezt-azt. A legmegdöbbentőbb a seggemben lévő 10.000 kilométer, egy negyed egyenlítő egy hónapon belül. Amint hazaérek, egyből indulok Prágába. Szerintem az a 7 órás buszút föl sem fog tűnni. Tehát volt egy Budapest-Isztambul oda-vissza, az olyan kétszer 1300 km. Elég kellemesen telt, rengeteget aludtam és olvastam, végre. Aztán volt egy Isztambul-Teherán buszút, az elég kemény 2300 km-es túra, de valahogy jobban ment, mint korábban, szintén sok alvással. Aztán volt egy Teherán-Bandari Abbasz oda-vissza, az kétszer 1350 km, meg volt egy Teherán-Jazd oda-vissza, az kétszer 700. Ehhez jön az ezer kilométernyi apraja: Jazd-Kharanaq négyszer 60 (kétszer stoppal, kétszer taxi), Qeshm szigetének a bejárása (2x120 plusz egyebek), és legalább 3-400 kilométernyi taxizás Teheránban. Plusz egy túra a Damavandig, ami összesen még 180. És akkor még nem esett szó a reptéri ingázásaimról, ami 100 km per darab, a motorcsónakkal megtett utakról, és a hazafelé repülésről.

Ez utóbbi volt a legfontosabb. Ennyi utazgatás után nem volt humorom még egyszer végig ülni 40 órát, így repjegy után néztem Teheránból Isztambulba. Mivel nemrég ért véget a Noruz, nehezen találtam, és azt is az utolsó pillanatban. 170 dollár volt a török Pegasussal, beleértve a reptéri transzfereket is, ami elég baráti ár. Az egyik hölgy csodálkozott is a követségen, hogy ilyen olcsón nem lehet jegyet kapni, itt valami tévedés van. De nem volt, csak a rutinos keresés:-)

Az utolsó napok Teherán körül teltek. Egyik nap elindultunk a Tocsalra. Telekabin visz föl 4000 méteres magasságig, ahol már jóval 0 Celsius alatt van nyáron is, és most még lehet síelni. Amúgy ez a világ leghosszabb telekabinja, több mint fél órát emelkedik. Az utolsót pont lekéstük, így megint nem sikerült följutni a csúcsra, csak az első szakaszig, ahova tavaly, 40 fokos lázzal is fölkúsztam. Másnap a Damavandhoz mentünk, szívem csücskéhez, arra a helyre, ahol négy éve a korlátaimat próbálgattam. A program tökéletes volt, csak a kilátás nem: egy szeszélyes sivatagi porvihar mindent barna ködbe vont, úgyhogy a Photoshoppal kellett eltávolítani némely képről:-)

Út közben a horrorisztikus közlekedés képei: egy szétroncsolt kocsit a rendőrök emelvényre helyeztek az egyik kanyarban, hogy mindenki lássa, könnyű meghalni a hegyi utakon. egy kamionos nem volt túl figyelmes, vagy még nem látta a mementót, mert nem pár kanyarral előbb lapra tette a gépét.

A reptéren találkoztam egy 21 éves bushehri drogossal. Már Teheránban csodálkoztam, milyen ideges, egy perc alatt megtömött és elszívott egy pipát, mintha az élete múlt volna rajta. Beszélgetni kezdtünk, a neve Said, de megkérte, hogy hívjam Sid-nek. Illetve Sydnek. Syd-nek, mint Syd Barrett (gy.k. Pink Floyd), ne Saidnak. Gyakran tisztogatta hosszú kokainszívós körmét, majd hosszabb időre eltűnt a vécében. Amikor visszajött, elkezdett motyogni, becsukta a bal szemét, még beszélt egy kicsit, majd elaludt. Reméltem, hogy a gépem nem mellém kerül, mert akkor ugrott a betervezett alvásom és a zenehallgatás. Mögém került, és a térde között bealudt. Isztambulba ment felvételizni valami egyetemre. Gondolom ő is a katonaság elől próbált meg valahogy lelépni. Mindenesetre elég értelmes volt, angolul is jól beszélt, de sokkal nagyobb karrier elé nézett volna ’82-ben az AC/DC vagy a Motörhead roadjaként. Később megkérdeztem, szereti-e a Pink Floydot. Egy pillanatra megdermedt: „Honnan tudod? Ezt honnan tudod?” Tisztára Jonny Depp a Félelem és Reszketésből. Csodálom, hogy a reptéren nem szúrták ki a szemfüles őrök. Velem bezzeg levetették a bakancsomat, hogy megröntgenezték. A reptér után egy las vegasi iránival utaztam. Röhögött az irániak közlekedési szokásain. Említette, hogy amikor egy iráni megérkezik LA-be, általában egy héten belül elveszik a jogsiját, annyi pontot szabálytalankodik össze.

Iránról sok jót tudtam írni eddig, most - kizárólag mementóként, hogy ilyen is van - íme pár fotó az egykori nagy szövetséges, a jelenlegi Nagy Sátán, Amerika követségének a faláról. A graffitipályázatot 10 éve írták ki, a képek azóta bejárták a világsajtót, a teherániak pedig azóta őrizgetik. Azért a műholdas képen már ott virít az ízlésesen elhelyezett Metallica logo (egyelőre csak Metalikaként), valamint a betiltott RAP felirat a békejellel.

A messziről hazavonatozásban mindig az a legrosszabb, hogy lassan közeledek csak, amikor már leginkább otthon lennék. Ez most annyival volt könnyebb, hogy 18 euróért kaptam egy hálókabint 25 órára, amíg Belgrádba értem. Ebből 15-öt átaludtam. Utána egy gyors átszállás a budapesti vonatra, még 6 óra alvás. Elég fájdalommentesen hazajutottam. Csak azt árulja el nekem valaki, hogy ha Iránban egy vonat 1400 kilométeren plusz-mínusz 10 perccel be tud futni, akkor Európában miért késik több, mint egy órát 400 km-en? Ma reggel a Margit körúton két boltban sem volt sem friss kenyér, sem dobozos Coca-Cola. Európa messze van, Irán még messzebb…