Önként Dallolba

Jó reggelt! Köszönt rám délután egykor a tuktukos Gondarban, a Tana tótól északra. Nem ez volt az első eset aznap, már ebédnél is így üdvözöltek. Pedig minden teljesen logikus: az etióp nap reggel hatkor kezdődik a napfelkeltével, így nekünk délután egykor még csak reggel hét van a helyieknek. Persze más az időszámítás is (szeptember 11-gyel kezdődő 13 hónapos év és társai), meg ahogy ők mondják, minden egyéb. Míg Afrika legtöbb országán hagyott nyomot a gyarmati múlt, legalább a hivatalos beszélt nyelvet vagy a közigazgatást illetően, Etiópiában rendkívül büszkék arra, hogy egy rövidebb olasz megszállástól eltekintve sosem voltak a klasszikus értelemeben gyarmatosítva. Az országot járva és jelentős időt a nehezen járható hegyek között töltve ezt némi rosszindulattal inkább a geográfiának tudom be, semmint a mindenkori etióp/abesszin stratégáknak, de a lényegen nem változtat.

Egy nehezen elfoglalható ország nagyjából így néz ki.

Etiópiát bejárni egyébként is lehetetlen vállalkozás. Kulturálisan és természetileg rendkívül változatos, ami nem túl jó infrastruktúrával és a rendelkezésre álló limitált idővel kombinálva végképp megismerhetetlenné teszi ezt a hatalmas és titokzatos országot.

Évekkel ezelőtt abban a szerencsében volt részem, hogy egy magyar finanszírozású (egyébként vízügyi) újjáépítési projekten dolgoztam néhányszor néhány hetet valahol nagyon délen, a kenyai határnál élő félnomád törzsek között, meg persze a fővárosban, Addisz Abebában. A délen látott egzotikumok alapján nagyon kíváncsi lettem az ország északi részére. Nagyjából nyolc évet kellett várnom arra, hogy visszatérjek. 

Dallol

Az időzítés nemcsak a járvány miatt nem volt tökéletes. Északon, Tigray tartományban az etióp kormánycsapatok eritreai erőkkel közösen éppen etnikai tisztogatást hajtanak végre tavaly november óta, amelyet a kormánykézben lévő média a maga módján kommunikál: leginkább sehogy, illetve tagadással és dezinformálással. A szomszédos Szudán menekülttáborai, valamint a nemzetközi szervezetek adatai annál beszédesebbek: akad bő egymillió belső menekült, és több mint négymillió ember szorul humanitárius segítségre a konfliktus miatt (országszerte összesen tizenhat millióan, úgyhogy máshol sem könnyű). Dokumentáltan több mint ezer nőt erőszakoltak meg az etnikai tisztogatásban, amit az etióp kormány következetesen tagad a kórházi adatok ellenére. Hogy ez hogy fér össze az országban mindenhol jelen levő, látványos és mindent átszövő kereszténységgel, arra legtöbb beszélgetőpartnerem is tagadással válaszol: ne higgyek a külföldi médiának, mind hazudik, és mindet lefizetik Tigray vezetői. Kétkedésemre hevesen válaszol: igen, a BBC-t is, a nemzetközi szervezetek pedig bűnözőket bújtatnak a kocsijaikban, ezért nem engedik őket dolgozni. A narratíva ismerős, ettől fogva a beszélgetéseknek nincs sok értelmük, mint ahogy a keresztényeket gyilkoló és erőszakoló keresztények és az ehhez asszisztálók vallásossága is felfoghatatlan számomra.

A polgárháborús hangulatból nem sok jut az ország többi részére, Tigray tartományon kívülre. A környező hegyekben felbukkan egy-egy katonai konvoj, egyébként semmi jele a konfliktusnak. A legtöbb helyen nincs áram, a népesség négyötöde falvakban él. Az országos hírek lassan vándorolnak, kivéve, amikor valami földijükkel történik valami, mert akkor pillanatokon belül eszkalálódik a helyzet. Legutóbb tavaly nyáron haltak meg több mint százhatvanan azokban az etnikai összecsapásokban, amelyek Oromo tartomány egyik híres énekesének, Hachalu Hundessa meggyilkolása után törtek ki.

Ugyan a hétköznapokban még nem érezhető, főleg átutazóként nem, hogy a népességrobbanás időzített bombává változtatta az országot. Az ország lakosságának közel fele 14 év alatti és évente 2,5 százalékkal nő, miközben az infrastruktúra, oktatás, munkahely vagy bármilyen lokálisan elfogadható perspektíva nemigen áll a rohamosan növekvő népesség rendelkezésére. Emiatt aztán sokan attól tartanak, ha a kormány nem tartja keményen kézben a regionális konfliktusokat, az ország széteshet. A vidék – ha épp nem marad ki az esős évszak – szerény megélhetést és relatív nyugalmat, a város távolról perspektívát kínál, vagy legalábbis esélyt a kitörésre. A vidéket járva és a falvakban beszélgetve az derült ki, hogy akinek van földje, az inkább marad a faluban a biztos és kiszámítható szegénységben és nem cseréli le a külvárosok bizonytalan nyomorára és kiszolgáltatottságára.

Aki mégis a bizonytalan létet választja, elsősorban az oktatáshoz való hozzáférés miatt, valamint a korai házasság és a kiszámíthatóan nehéz élet elől menekül a városokba. Addiszba fölkerülve és jobb lehetőséget ott sem találva sok fiatal lány köt ki az Öböl államaiban, hivatalosan házicselédként, gyakorlatilag rabszolgaként. Annyira sok, hogy a kormány felvilágosító kampányokban hívja föl a figyelmet a veszélyre, annak ellenére, hogy már évekkel ezelőtt megtiltotta a munkavállalást a Közel-Keleten. Akinek sikerül súlyosabb abúzus nélkül megúsznia a kalandot, az sem kaszál nagyot: a kiszolgáltatott nők havonta átlagosan egy-kétszáz dollárt tudnak félretenni vagy hazautalni.

Vallás és a járványok level 100: tök fölösleges volt az orvostudomány minden eddigi erőfeszítése...

Nyilvánvalóan semmilyen megbízható adat nem áll rendelkezésre Etiópiában a járvány terjedését illetően. A fővárosban, Addisz Abebában kötelező maszkot hordani, anélkül bevisz és megbírságol a rendőr. Ez persze a legszegényebb városrészeket kevésbé érinti, hiszen a semmiből nem lehet bírságot fizetni, de azért a csuklókon ott fityeg a maszk, hátha kell. Az ország legvallásosabbnak mondott helyén, a sziklatemplomokról ismert Lalibelában ezzel szemben senki sem hord maszkot. „Ez egy szent hely, itt nincs vírus.”- győzköd mosolyogva a végtelen ostobaságával egy fehér kendőbe csavart helyi ifjú. Mivel naponta több százan csókolják meg a templomok ajtajait és küszöbjeit, nyilvánvalóan van itt baj. De ahogy a többi afrikai országban, a vírus itt is csak valami láthatatlan, kisebb és kevéssé lényeges rossz, összevetve a polgárháborúkkal, a súlyosabb betegségekkel, a nyomorral és a kilátástalansággal – vagy, mint Lalibelában, a turizmus leállása okozta gazdasági bedőléssel. A város a zarándokokra és külföldi látogatókra alapozta megélhetését, a többi tipikus afrikai településsel szemben a szépen lerakott macskaköves utcákról itt hiányoznak az állatok.

AK koma a Simien hegységben

Hogy a vírus nem hagyta teljesen érintetlenül Etiópiát, arról nemcsak az összeomlott turizmusból élők tudnának mesélni, hanem Addisz elegáns galériáinak tulajdonosai is. Ez utóbbiak a kortárs afrikai képzőművészetet fölvásároló nyugati klienseiket vesztették el az utóbbi egy évben, nagyjából vásárlóik kilenctizedét. A vékonyka etióp középosztálynak pénze már van, de a műalkotásokra egyelőre nem befektetésként vagy kultúraként, hanem pénzkidobásként tekint, így még néhány évtizednyi győzködés vár a szegmens kínálati oldalának szereplőire. Addig is a londoni meg dubai galériák gyűjtik össze és értékesítik a kortárs etióp művészek munkáit.

Mint a legtöbb afrikai nagyváros, Addisz Abeba is rendkívül drága azoknak, akik nyugati színvonalon szeretnének élni. A helyi gyártású produktumok elérhetősége és minősége eléggé változatos, az import helyettesítő termékeken viszont akkora adó van, hogy európai fizetés nélkül nemigen fér hozzá senki. Miközben egy biztonsági őr vagy egy kertész a fővárosban havi száz dollárból kénytelen megélni, ezt az összeget mások simán otthagyják egy szupermarketben egy kiló külföldi sajtért meg egy karton tejért.

Önként mentem Dallolba ezért a giccsért (is)

Az összeomlott turizmus jelei a galériák csendjével szemben nagyon is kézzelfoghatóak. A szállások olcsók és üresek, a szolgáltatások terén végtelenszeres túlkínálat van gyakorlatilag értékelhető minőség nélkül – emiatt a tripadvisor értékelései lettek legjobb iránytűink a programok tervezésekor, mert ott legalább látszik, hogy a múltban milyen színvonalon dolgoztak. A túraszervező cégek rotációban adnak munkát a túravezetőiknek, szakácsaiknak és sofőrjeiknek, minden munkaerőt próbálnak valamennyire megtartani, hogy ha újra beindul a szezon, ne kelljen új csapatot toborozni. Etiópiában a turizmus még a csúcson sem jelentett többet naponta néhány száz embernél helyszínenként, ez most heti fél tucatra csökkent még az olyan „felkapott” helyszíneken, mint a sziklába vájt templomairól ismert Lalibela, vagy a Tana tó környéke. Az az embertömeg, amelyet korábban napi két-háromszáz turista tartott életben, most arra a kettő-háromra zúdul rá, aki aznap arra téved.

A helyi Lukács

Etiópia minden szempontból egyik legegzotikusabb (értsd: legnehezebben megközelíthető, legforróbb, legszínesebb) helye a Danakil sivatag, azon belül is Dallol vulkáni formációi és sóhegyei. Az eritreai határvidéken található geológiai képződmények annak ellenére voltak a legnépszerűbb túrák célpontjai, hogy a világ legforróbb pontján találhatók, és néhány évente ismeretlen fegyveresek jobbára törzsi konfliktusok részeként lemészároltak egy-egy turistacsoportot. Sajnos köztük magyar geológusok is akadtak úgy tíz évvel ezelőtt, a tettesek nyilván azóta sincsenek meg. A forróság, a járvány és a biztonsági helyzet miatt elhagyatott a táj, továbbá a Tigrayben zajló népirtás miatt eleinte nem tűnt túl vonzó célpontnak a Danakil sivatag felkeresése. De miután képeimmel nyomot hagytam a közösségi platformokon, szemfülesebb helyi túraszervező cégek kerestek meg, hogy szívesen leszerveznek egy utat Dallolba. Mekeléből, a megszállt Tigray fővárosából indulva, amely jelenleg az etióp hadsereg kezén van – emiatt biztonságos.

Mekele Etiópia második legnagyobb városa, és az ország többi városához mérten teljesen kihalt. Az egyetemek zárva, az utcákon pedig alig láthatóan jelen lévő, de azért egy kicsit mindenhonnan látszó katonák álldogálnak az árnyékban. Sem útközben a kocsiban, sem a kávézókban nem beszél senki. Régóta nincsenek hírek, mindenki csak arról tud, amit látott vagy hallott valakitől. A segélyszervezetek autói a szokásos felmatricázáson túl zászlókkal is föl vannak szerelve, utalva arra, hogy teljes biztonságról beszélni egyelőre indokolatlan számukra.

Apró falu a Simien hegységben

Mivel Mekelét nem is olyan régen még bombázták is az etióp kormányerők, majd a bevonuló csapatok gondosan eltávolítottak minden újságírót és nyilatkozót, lekapcsolták az internetet és a bankokat, aztán végigerőszakolták és megfenyegették a sebesülteket ellátó orvosokat és kórházakat, furcsának tűnt, hogy sima polgári járattal be lehet repülni Addiszból a hét bármely napján. De a turista szent állat, ha nem ír újságot, nem véd jogot és nem fényképez összevissza, nincs sok kockázat beengedni az erősen ellenőrzött városba arra a fél órára, amíg elhagyja azt a néhány kilométerre lévő Afar tartomány határa felé.

AK koma az afar törzsből

Az országban utazva feltűnt, hogy a természetbe kerülve valahogy mindig akad egy fegyveres, akire, hogy, hogy nem, szükség van a túrához. Ezek az emberek leginkább helybeli öregurak agyonhasznált AK-val a vállukon, és egyetlen szerepük az erődemonstrálás. Nem mintha a levegőben lenne egy bármelyik pillanatban kitörő fegyveres konfliktus. Viszont a falvak szegényebb és elkeseredettebb emberei között gyakran akad vállalkozó kedvű, aki közelebbről is megtekintené az idegeneket. A vállra vetett Kalasnyikov kicsit olyan, mint odahaza az érettségi: ha van, senki sem kíváncsi rá, de ha nincs, abból baj lehet. Ez tehát az a hétköznapi munkaeszköz, amit sose használnak, de ha nincs, senki sem vesz komolyan. Az egyetlen feltétel, hogy legyen, a többi nem számít.

Curiosity Mars panoráma

Hogy a járvány miatt kiürült Etiópiában mennyire számon tartják az országba beeső turistát, arra a legjobb a saját példám. Miután naponta föltöltöttem képeket különböző oldalakra, helyi cégek kezdték el követni a posztjaimat. Néhány, elsősorban túraszervező céggel leveleztem is praktikus információkat beszerezve. Végül megtalált egy helyi kutató, aki elküldött egy kérdőívet, megmérendő, hogy mennyire voltam elégedett a turisztikai szolgáltatásokkal és milyen javaslataim vannak a minőség javítására. A válaszaimat kielemezve küldött egy levelet, amelyben megköszönte a fáradozásom és elmesélte, hogy a gyerekcipőben járó helyi turizmusszervezést javítandó képzéseket indít helyi idegenvezetőknek. Ugyan a helyi szolgáltatások nem mindenhol sikerültek említésre méltónak, azért az országba látogatók személyes megkeresése mégiscsak azt jelenti, hogy valami fejlődés elindult.

Afrikában innen csak lejjebb van

Hat nap, hatvan kilométer, hatezer+ méter szint gyaloglás, és semmi teljesítménykényszer. A Kilimandzsárót meghódító legnépszerűbb Machame útvonal egy pazar séta, túraként tankönyvi eset: változatos tájon, megfelelő akklimatizációval profin fölvezetve visz a csúcsra.

Ha voltál már nagy hegyen, kellemes meglepetés a Kilimandzsáró. Ha még nem, akkor is, de akkor csökkenti az élményt, hogy az utolsó egy-két nap nagyon szarul vagy. Kíváncsi lennék olyan statisztikára, hogy hány olyan tök kezdő hal meg relatíve nem túl magas vagy nehéz hegyen, akik korábban fölmentek a Kilimandzsáróra. Mivel nem volt túl nagy tömeg (értsd: hat nap alatt hat külföldit láttam, ebből hármat utolsó nap), a túrát követő napokban beszélgettem emberekkel. Ebből azt szűrtem le, hogy a Kilimandzsáró a világ egyik legveszélyesebb hegye, pont azért, amiért aránylag könnyű: hamis biztonságérzetet ad. Ezt a biztonságérzetet senki nem veszi be, aki egy hétvégét eltöltött életében mondjuk a Tátrában, de a Kilimandzsárót megmászók között szép számmal akadnak kocaturisták, akik mostantól egy Seven Summit csúccsal a tarsolyukban szabadulnak rá a vad természetre, hogy ők ezt megcsinálták.

Igazából ebbe a biztonságérzetbe bele se gondoltam korábban, de amikor egy fiatal lengyel koma elkezdte mesélni a sztoriját a Kilimandzsárón, elgondolkoztam. Túra közben találkoztam két osztrák ápolónővel, akik azért fizettek be, mert „föl tudsz menni tök magasra, Afrika csúcsára”. Ők legalább kicsit képben voltak, hogy mi történik a szervezetükkel. Az első napokban nagyon gyorsan mentek, végül az egyikük az alaptábort is alig bírta elhagyni, a másikuk akaratból följutott. A lengyel koma is, igaz, az ő csapatukban is volt veszteség. Ami hajmeresztő volt, hogy szerinte 4000 méterről indult a túra (valójában inkább 1600, ami azért nem kevés tévedés és látszik, hogy fogalma sincs arról, hol van), meg hogy gyógyszert kell szedni és akkor meg lehet csinálni. Meséltek olyan csapatról is, akik felmásztak, de lejönni nem volt erejük, és helikopterrel hozták le a brigádot. Egy hegy nyilván akkor van meg, ha le is jössz onnan, így teljesítményileg ez is kidobott erőfeszítés.

Ugyan Zoltán barátom, túratársam szokta mondani, hogy nincs könnyű hegy, én mégis úgy gondoltam, ha nem lesz valami nagyon elcseszve, egy hetes kellemes trekking vár rám, nyilván némi komfortzónán túli erőfeszítéssel néhány kritikus ponton.

***

Még Budapestről kezdtem szervezni a túrát, ismerős ismerősén keresztül. Az nagyon gyorsan letisztult, hogy ez nem az a hegy, ahova besétálok és egy paramilitáris embert megkenve húsz vagy kétszáz dollárral sátrazgatok egy hétig. Épp az ellenkezője.

Miután néhány levélváltás alatt lement az ár 1700 dollár körülre, lefixáltuk a részleteket. Három héttel később a hegy lábánál lévő Arushában próbáltam előkészíteni a következő napokat. Először is, hogy kikkel leszek egy hétre összezárva. Nyilván vannak előítéleteim, ha mondjuk öt, ötven pluszos orosz nővel megyek, akik csak oroszul beszélnek és a napi négy órás gyaloglást kilenc alatt teszik meg, akkor mégis inkább másik csapattal mennék, noha érzem a korosodó orosz nőkben lévő potenciált az életbölcsességek és az élet jó értelemben vett élvezete tekintetében. De a helyi koma megnyugtatott, hat kanadaival megyünk, velük meg csupa jó élményem van korábbról. Lazák, voltak már természetben és nem szaladnak el a kihívásoktól. Legutóbbi tipikus példánnyal Észak-Laoszban mulattam egyet, aki az a csávó volt, aki a komoly erdőtüzeknél előre megy a lángokba, és kivágja azt, ami a felvonulás útjában van.

Már túl voltunk az első kétszáz méteren, amikor guideomat, Daudit megkérdeztem, hol vannak a kanadaiak. Lemondták, válaszolta, ketten leszünk. Illetve heten, mert addigra már megvolt a csapat, egy guide, egy szakács és négy teherhordó. Ez utóbbi kicsit soknak tűnik, amíg nem szembesülsz az expedíciók problémájával, az exponenciálisan emelkedő számokkal: ha valaki más hozza a sátram meg a kajám, az plusz egy fő, de annak is kell szállás meg kaja és azt is hozni kell, meg a guidét is, meg ha már ketten hozzák, akkor a két teherhordónak is kell egy és így tovább. Na jó, matematikailag mégsem egészen exponenciális, de így könnyebb elmagyarázni.

Hegyen, túrázásnál mindig ridegen voltam tartva, ha valaki főzött is nekem kínai levest, az azért volt, mert én vittem a sátrat (esetleg a sátrat sem vittem, és aludtunk, ahol befogadtak, de ez egy hosszabb sztori). Itt viszont két napig tartott, mire elfogadtam a luxust: azt könnyebben, hogy már áll a sátram, amikor fölérek valahova, azt sokkal nehezebben, hogy megjelenik egy helyi koma egy lavór melegvízzel fölérkezés után és reggeli előtt, hogy meg tudjak fürödni. Végül leszoktattam erről a csapatot, minthogy arról is, hogy amikor közösen esznek, külön terítsenek a sátramban. Ez alól a reggeli volt csak a kivétel, mert akkor a hat ébredő ember csipázása plusz főzés elég kaotikus volt, ilyenkor azért jobban toleráltam az egyedüllétet. Szakácsot hozni egyébként főnyeremény, első nap tengeri halat sütött, de a továbbiakban is kiváló és tápláló krémlevesekkel, sültekkel és salátákkal pótolta az energiám. Meg tudnám szokni, de onnantól kezdve a túrázás úri hobbi lenne, amit inkább meghagyok másoknak.

Első nap találkoztam a két osztrák csajjal, akik ugyancsak nem hittek a szemüknek, hogy ennyien vagyunk a hegyen. Ők öt napra vállalták be a túrát, de az utolsó előtti napig együtt haladtunk, ők egy órával előttünk. Végül a negyedik nap találkoztam egy houstoni komával, aki a MOL-nak fejlesztett, úgyhogy legalább tudta, hogy hol van Budapest (egy svéd fószer csak annyit kérdezett, vannak-e hegyeink Bulgáriában. Mondtam, hogy vannak). Egyébként amióta időm nagy részét kedvenc finn black metál együttesem, az Impaled Nazarene pólójában töltöm, aminek a hátán van egy gigantikus finn zászló és egy 100 years of finnish independence felirat, kihúztam az méregfogát azt Are you from Germany?-nek, bár orosznak néztek már benne. De legalább finn-nek is. Aránylag felszínes beszélgetéseim alapján úgy látom, a 21. században a történelem (meg a földrajz meg a biológia, hajmeresztő sztorik, majd máskor elmesélem) ismerete Európában sem érdekel túl sok fiatalt, úgyhogy kíváncsian várom, mikor ismétli meg önmagát a történelem. Persze lehet, hogy elkerülte a figyelmem, hogy közben bácsi lettem.

***

Amiért tankönyvi eset a Machame útvonal, az a jól belőtt akklimatizáció. Emiatt tudják olyanok is teljesíteni a Kilimandzsárót (elismerve, hogy messze képességeiken és erejükön felül, és emiatt mindenképpen megérdemelnek egy hátbaveregetést), akiket legfeljebb az Őrségbe engednék fényes nappal kirándulgatni, de csak nyáron és feltöltött telefonnal. Az esti alvások szintjei nagyjából így néztek ki (méterben, tengerszint felett, nyilván): 3000, 3700, 3900, 4000 és 4700 méteren, köztük persze van rengeteg extra szint, például 3700 és 3900 között fölgyalogolsz 4600-ra, csak hogy érezd a törődést.

Akklimatizációként előtte sokan megmásszák a szomszédos, úgy 1400 méterrel alacsonyabb Merut, de jó kondi/kevés idő esetén ez kihagyható.

Gyaloglás közben figyeltem a helyi komákat, milyen hulladék felszereléssel jönnek a hegyre. Az egyik guide, aki most segédként jött, a bakancsára mutatott, hogy sokszor volt már fönn, de ebben a szarban most nem tudna. Gyakorlatilag szét volt nyitva az oldala a talpánál, a Gellérthegyre inkább mezítláb mennék, mint ebben. Visszatérés után gyorsan szétosztogattam a felszerelésem nélkülözhető részét. Különösen a téli futónadrágom okozott nagy örömet, mert három réteget fog kiváltani, amíg az enyészeté nem lesz, de a kisebb kesztyűm és a pálinkásflakám is megtalálta a maga boldog tulajdonosát. Ha véletlenül erre jártok, mindenképpen olyan cuccot is hozzatok, amit már nem használtok, tudtok nélkülözni vagy kinőttetek.

Miután a Kilimandzsáró a kenyai határon van, ezért az élelmes kenyaiak túlságosan is maguknak érzik a hegyet. Végül is látszik Kenyából, nem? Ahogy Jerevánból nem lehet felmenni az Ararátra, úgy a határ itt is zárva. A brutális tanzániai adókat kikerülendő (jelenleg 132 USD/fő/nap csak az ottlét), a Kenyából induló túrák besunnyogtak a hegyre olcsón. Meg pár éve az Al-Shabab is átkúszott egy kis adománygyűjtésre a túrázóktól. Azóta minden kempingplacc mellett van állandó helyi ranger jelenlét. Nemcsak a balfasz/felkészületlen turisták miatt, hanem a korábban a környező falvak kétségbeesett és bűnözőbb hajlamú szegényei is megkockáztattak egy-egy éjszakai portyát a sátrak között. De ma már nincs ilyen. A helyiek viszont megmakkannak az őrhelyen, 10 nap fönt, 10 nap család, ami nem rossz beosztás. De, hogy 10 napig ugyanazzal a pár arccal vagy összezárva a hegyen, és ezt évi hat hónapon át, minden évben, az kicsit sok. Különösen most, amikor a napi pár áthaladó ember nem sok munkát ad.

Végül a sok szépség, az esőerdei indulástól a magashegyi sivatagos tájig, véget ért, és kora délután megérkeztünk az alaptáborba. Délután, este alvás, éjfélkor fejlámpa föl és indulás. A magam részéről egy gyors hit’n’run túrában gondolkoztam, ezért csak négy darab kekszet és másfél liter vizet vittem, hogy ne kelljen sokat cipelni. Végül öt és fél óra gyaloglás után, vaksötétben értem föl a peremre. Majd, guideom pár perccel magam mögött hagyva, egyedül néztem végig a pirkadást Afrika tetejéről és elmorzsoltam egy könnycseppet.

A lefelé utat kocogva 2 óra alatt behúztuk, így mindennel együtt reggel negyed 9-kor már a sátramban néztem ki a fejemből, majd pár perccel később elindultunk lefelé – 1600 méterre. Azt hiszem ez a 4200 méter szint lefelé, 6 óra alatt, életem rekordja, és csak remélni tudom, hogy a közelébe sem jutok többé. Leginkább az volt bosszantó, hogy a sok ereszkedés közben nem lehet tájat bambulni, mert arcra esel, így a világ egyik legszebb helyéből főleg a bakancsom orrát és a köveket láttam. De azt hiszem, kipussziskodtam magam, abbahagyom.

Utólag még volt egy hosszabb köröm a csapatomnak adott jattal. Mivel iszonyatos adók vannak minden turistás dolgon, ezért a túraszervezők úgy próbálnak meg versenyképes árat adni, hogy a kísérő csapatnak gyakorlatilag nem számolnak fizetést. Illetve természetesen igen, de megalázóan keveset, emiatt a szerény bevételüket a végén összedobott jattból egészítik ki vállalhatóvá. Egy túravezető 25, egy szakács 15-20, a hordárok 5-10 dollárt kapnak egy napra. Mármint jattban. A fizetésük ennek töredéke. Ez természetesen nem kötelező, ha valaki elégedetlen a szolgáltatással. De mivel hat napon át a lelküket kitették, hogy jó legyen nekem, csomót dumáltunk és megkedveltem őket, fel sem merült, hogy ne kapjanak. Mivel kiesett mögülem a kanadai csapat, ezért a nagy „szétdobjuk, hogy mindenkinek jó legyen”-nel egyedül maradtam. Tudtam, hogy többüknek egy éve ez volt az első munkája, másnak csak november óta. Már Mafia óta kínosan figyelek arra, hogy a nálam lévő pénzt minél jobban terítsem a lehetőségekhez mérten és nagy vagy kis cégek helyett inkább a solo helyi arcoknak adjam guideolásért, főzésért meg apró szívességekért, például hogy vigyen be motorral a városba töltőkábelt venni vagy szerezzen buszjegyet másnapra.

Arushai szállásomra visszatérve már csak arra maradt erőm, hogy mosassak és berendeljek pár dupla Jamesont (döbbenet, hogy 1 dollár egy feles a jobbikból) és kipihenjem magam, ugyanis a Serengeti és a Ngorongoro összes orrszarvúja és elefántja csak rám várt.

Afrikai karanténnapló

A biztonságos öblöt elhagyva irány a nyílt óceán

A kevéssé ismert, illetve néhány esetben a teljesen ismeretlen úticélok bejárása továbbra is az első számú hobbim és néha megélhetésem, időnként azonban felül kerekedik bennem a racionalitás és olyan helyekre utazom, amik nemcsak a magamfajta fazonok által kedvelt „minden jöhet, amiről nincs kép a neten” kategóriába esnek. Ennek többféle oka van, a piaci kényszer csak az egyik. Ennél sokkal fontosabb, hogy a bejártabb, mások számára is vonzó helyek nem ismerete egyáltalán nem erény. A letaposott turistaösvényen végigmenve újraértékeled a saját (eladhatatlan, veszélyes, nehezen megközelíthető, stb.) úticéljaidat, új perspektívát kapsz a tervezéshez és megtanít jobban értékelni azt, amit már elértél. Fordítva is működik persze, a kiépült turisztikai rendszerek ezer vérző sebe megmutatja, milyen csapdák leselkednek az egyszer majd felfutó régiókra. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ugyanazt a hibát nem követik el ezredszer is.

Naivitás lenne azt hinni, hogy a turizmusban nem a profit határoz meg mindent rövid- és középtávon, ezért a helyi közösségek lerablása, szétverése, a természet kizsákmányolása továbbra is a gyors haszonszerzéshez vezető legrövidebb út. Azonban akadnak arra utaló jelek, hogy lassan ébredni kezd az emberiség és megpróbál a hírnevéhez méltó intelligenciát felmutatni és fenntarthatóvá tenni a rohamosan bővülő nemzetközi turizmust. Az ellentmondás persze nyilvánvaló: ha egy szigetre beengedsz napi ezer embert tíz dollárért, az eltart száz helyit és tönkreteszi a környezetet, ha beengedsz száz dollárért száz embert, az eltart tíz helyit és valamelyest megőrzi az élővilágot. Mivel a fizetőképes kereslet számára leginkább az egzotikus, jobbára szegény (ezt most nem fejtem ki és nem szofisztikálom, nagyjából könyvtárnyi irodalma lehet) helyek a vonzóak, a helyiek pedig nyilvánvalóan szeretnének jobban, könnyebben élni és több bevételre szert tenni, ezért a környezet tönkretétele nagyjából minden szereplőnek közös érdeke rövid távon.

Kora reggel Chole szigetén

Most a lassú rádöbbenés korszakát éljük, amikor észrevesszük, hogy a túlhalászott tengerek, a kifehéredett korallok, a kiirtott dzsungelek legfeljebb a több ezer kilométerre lévő nagyvárosi fogyasztók számára érdektelenek, miközben a helyi közösségek csupasz seggel állnak a csalódott turisták előtt, mert már nincs mit megmutatni.

Mielőtt egy Kegyetlen Évek-korszakos Moby Dick dalszöveg kerekedik ebből a bejegyzésből, abbahagyom: a kormányzatok egyre több adót vetnek ki a turizmusra a veszélyeztetett helyeken, korlátozásokat vezetnek be, lezárnak a kontrollálatlan tömegek által letarolt természeti kincseket (leghíresebb példája ennek a Part című film miatt élvezhetetlenné tett Phi Phi Thaiföldön, amit egy évre lezártak a hatóságok), vagy korlátozzák a külföldi befektetéseket (például minden cégnek 51%-ban helyi tulajdonúnak kell lennie, és még sorolhatnám). Ez persze nem azt jelenti, hogy minden jó irányba megy, hanem azt, hogy az eddigi mérhetetlen rombolás helyenként lelassul.

Örök dilemma, nemcsak nálam, hanem aki sokat jár erre-arra nyitott szemmel, hogy mennyire kívánok ebben a pusztításban részt venni. Észrevétlen törekvés ugyan, de próbálom szelektíven gyűjteni a szemetet, nem tartok fenn autót, utálok vásárolni, így csak a legszükségesebb dolgokkal rendelkezem, viszont a repülés miatt akkora az ökológiai lábnyomom, mint egy nógrádi falunak (legyen mondjuk a mind közül a legjobb nevű, Kisecset). Mivel dolgoztam már nemzetközi fejlesztésben, és nem keveset írtam is ezekről a problémákról, szeretném azt hinni, hogy nem átlag nyaraló vagyok, és az átlag nyaralónál hasznosabbak, illetve kevésbé károsak az utazásaim (nem feltétlenül ökológiailag, hanem mert próbálok figyelmet felkelteni; amit egy-két ember, el szokott olvasni).

***

Dolgok, amik nem hiányoznak az életemből: első óra előtt az iskolaudvaron

Pár éve a courserán elvégeztem a koppenhágai egyetem egy kurzusát Zanzibár fenntartható hulladékkezelése és a környezetszennyezés témában. Mivel korábban nem jártam ott (mármint Zanzibáron, Koppenhágában szerencsére felejthetetlen napjaim és még felejthetetlenebb éjszakáim voltak korábban), semmilyen kötődésem nem volt, így nyugodt szívvel és szűz tudattal álltam a témához. Ezzel párhuzamosan szép lassan Afrikába is kezdtem beszivárogni, főleg Szudánban meg Etiópiában töltöttem hónapokat munkával és utazással. Végül szakmai meg személyes okok miatt a térképre került Tanzánia: itt van a már tanulmányozott Zanzibár, kedves ötezres vulkántúráim gyöngye, a Kilimandzsáró is itt található, és hogy teljes legyen a package, hozzácsapok szafarit meg búvárkodást is, és korrektül végigjárok mindent, későbbi túrák terveivel a tarsolyomban. Azzal persze tisztában vagyok, hogy ez csak a felszín karcolgatása, de első lépésnek megteszi. A többi majd idővel jön, hakuna matata, ahogy a szuahéli mondja, semmi para.

Az egész sztorinak érdekes csavart adott a koronavírus. A magyarországi káosz és paranoia, a hiteles információ hiánya és a járványkezeléssel kapcsolatban nyilvánvalóvá vált inkompetencia miatt úgy gondoltam, hogy a természetben lenni semmivel sem kockázatosabb, mint az otthoni rettegést és bénázást napi szinten követni és megpróbálni megfelelni mindennek.

Tanzánia látszólag egész jól jön ki a járványból. Mivel hivatalosan tagadták, majd szépen elhallgatva mégis bevezettek néhány látszatintézkedést, a külvilág felé azt mutatták, hogy minden rendben és korlátozás nélkül, teszt nélkül be lehet utazni az országba. Emiatt aztán némi visszaesés mellett tovább pörög a biznisz, legalábbis a tengerparti részeken. Máshol meg teljes az összeomlás. Nyilván fertőzöttekről meg a járvány terjedéséről megbízható adatok nincsenek (ez máshonnan is ismerős lehet), Afrikában azonban egy ilyen nem népességtizedelő járvány nem üti meg az ingerküszöböt a hétköznapi problémák mellett.

***

A koronavírus nemcsak elvett, hozott is. A búvalbaszottságnak egészen komoly szintjét szoktam néha tapasztalni Magyarországon (most ebbe ne menjünk bele jobban), ezzel szemben Tanzániába érkezésem után pár nappal, az isten háta mögötti Mafia, majd Chole szigetén szívemből szóló sztorikba ütköztem.

Zubi

Zubi legfeljebb huszonpáréves fiatal lány, remek angollal és kielégíthetetlen kíváncsisággal. Ő például tudja, hogy az internet nem a facebook, és egészen meglepő dolgokról rendelkezik ismeretekkel. Mafia szigetén, egy olaszok által működtetett hotelben volt recepciós, amíg a vírus miatt el nem maradtak a vendégek és el nem veszítette a munkáját. A kétségbeesés fázisán gyorsan túljutott, kitalálta, hogy amúgy is a maga ura akar lenni és nem éhbérért dolgozni európaiaknak, így épített egy kunyhót a tengerparton és elkezdett főzni meg sört árulni. Főzni meg sütni az anyjától, a hotel szakácsától meg a youtuberól tanult, és főleg turistáknak tervezte eladni a szolgáltatását. Mivel az most nem nagyon nagy kasza, az első beszélgetés után áttettük a napi főétkezést Zubi kunyhója elé a tengerpartra. Így sikerült kipróbálni a gigantikus grillezett homárt, ami délelőtt még a gondtalan homárlétet élte valami szikla alatt a mélyben, és amit egy rendes étteremben sosem rendeltem volna három számjegyű dollárért. Ha egyszer véletlenül gazdag leszek és lesz valamennyi fölösleges pénzem, ilyen embereknek fogok osztogatni pár száz dollárokat, hogy vegyenek gáztűzhelyet meg botmixert és legyen rendes életük, amilyet szeretnének és megérdemelnek és amitől szó szerint csak pár száz – számukra szinte megszerezhetetlen – dollár választja el őket.

Gideon hozta a második kovidos sztorit, nagyjából ugyanezt. Ő előbb pincér, majd kapitány volt egy búvárhajón, végül búvároktató lett. Éhbérért dolgozott, ezért még a vírus előtt belengette, ha nem kap több fizetést, felmond. Emiatt ő volt az első a búvárbázison, akit elküldtek. Helyi túrákat kezdett szervezni egy Matthias nevű komájával meg egy csónakos fazonnal. Matthias a parton lógott és mindenkivel dumált, így talált meg minket is. Amikor kiderült, hogy egy teljesen helyi bizniszbe kezdtek, azonnal jelentkeztünk egy túrára. Gideon pontosan azt mesélte, amit hallani szeretek, illetve amit én is vallok: minek dolgozzon másnak vakulásig, ha szarul keresni egyedül is tud. Így legalább akkor van szabadnapja, amikor neki jól esik, nincs nyomás, nincs stressz, és ha egyszer végre beindul a biznisz, még félre is tud majd tenni.

Gideonnal fedeztük fel Chole szigetét (illetve csak mi. Ő már ismerte:). Parányi sziget az Indiai Óceánon Mafia mellett, körülbelül 1500 lakossal, végtelen mennyiségű kutyaméretű gyümölcsevő denevérrel, hagyományos hajóépítőkkel, akik kerti kapához hasonló alkalmatlansággal faragnak ki komplex alkatrészeket fából, amiből én legfeljebb fogpiszkálót gyártanék úgy tizenötször annyi idő alatt. Mindenki iskolás vagy halász, abból is jobbára a szabadtüdős-szigonyos fajtából, akik a polipokat meg a homárokat vadásszák le. Egyszerű élet, nincs rezsi, 11 hónap napsütés, egy hónap eső, minden nap tengeri kaja és gyümölcs és senki sem gyűjt Teslára.

Mafián egyébként egy héttel lekéstük a cetcápa szezont, de azért kiváló merüléseink voltak eddig nem látott gyönyörűségekkel. Akit érdekelnek a részletek: helyenként rengeteg a legfeljebb pár centis, mesefigurákra emlékeztető tengeri csupaszkopoltyús csiga, ezerféle élénk színben, szarvakkal, külső kopoltyúval, megfelelő nagyításban igen magas cukiságfaktorral (guglizzátok meg, goproval nem lehet éles és részletgazdag makrókat készíteni ). Meg persze a szokásos korallvilág rájákkal, szirti cápával, meg az összes többi színes hallal, rákkal és teknőssel.

Egyik nap csatlakozott hozzánk a svájci Susan, aki 2000+ merülésen van túl bő 40 év alatt, így mindenképpen szaktekintélynek számít a témában. Az Attenborough által elmesélt sztorit erősítette meg, miszerint az utóbbi évtizedekben gyakorlatilag eltűntek a nagy testű tengeri állatok a part menti vizekből, és az egész tengeri élővilág töredékére esett vissza, amit a korallfehéredés és a tengerek melegedése tovább fokozott. 

Azért a látvány így is lenyűgöző, legalábbis errefelé. Elképzelni is nehéz, milyen lehetett évtizedekkel korábban merülni, amikor teljes pompájukban tündököltek a világtengerek.

Pár éve merültem Thaiföldön kifehéredett korallokon. Az ezer szín először eltűnik, fehérré válik, majd mindent belep a barnás-szürkés üledék. Az egykor színes mesevárosokban pár kósza hal cikázik csak a romokon. Az ilyen táj nagyon szomorú, Hirosima előbb jutott szembe róla, mint bármi más, ami élővilággal kapcsolatos.

***

Afrikával kapcsolatban az egyik alapvető tapasztalatom, ha van egy viszonylag apró problémád, aminek a megoldásához be kell vonni másokat is, pillanatokon belül eszkalálódik a helyzet és több nagy, átmenetileg megoldhatatlan problémád lesz a végén. Amikor lemerült a mobilnetem és megpróbáltam föltölteni, akkor kezdődött. Az egész nem lett volna lényeges, de, gondoltam, ha egy feltöltőkártya megvásárlásával megoldom, akkor pont megér öt perc ügyintézést. Mivel meccsnézés közben sikerült megzavarnom a faluban mindenkit, aki ilyesmiben segíthetett volna, egy helyi kománk próbált meg intézkedni, aminek az lett a vége, hogy kétszer félórát motoroztunk a legközelebbi városba, neki is kellett hozzá venni újabb sim kártyát, nekem regisztrálni egy helyi mobilfizetési rendszerbe, azon pénzt fogadni kápéért cserébe, hogy végül legyen 8 giga netem, ami másnapra valahogy elfogyott. Amiért mégis megérte a sztori, az a motorozás volt, amiből a visszautat éjjel abszolváltuk, néha vaksötétben, valamiért lekapcsolt lámpával száguldva, emiatt pár másodperces pánikrohamokkal.

Ötödik nap magunk mögött hagytuk ezt a néptelen paradicsomot és átmentünk Zanzibárra egy teljesen más kultúrába, de erről majd legközelebb. Holnap reggel indulok a Kilimandzsáróra, egy hétig teljesen offline leszek. Végre.

Káosz Khartúmban

Káosz Khartúmban

Útikönyvet kellene írni Khartúmról. A kötelező látnivalókat egy bekezdésben letudnám. Tulajdonképpen csak rövid indoklás lenne az egész, hogy semmit sem veszítünk, ha kihagyjuk az egészet. Vagy kilométeres listát arról, hogy mit nem érdemes megnézni. A második fejezetben viszont arról írnék, hogy miért érdemes mégis ide jönni. Ez lenne a bevezető:

Első látásra (másodikra is) Khartúm a világ legkevésbé izgalmas helyeinek egyike. Olyan, mintha egy kifinomult ízlésű francia turista Dunaújvárossal próbálná meg lenyűgöztetni magát. Turisztikai szempontból értékelhetetlen, túl sok régi épület nincs, ami van, az nagyon lerobbant. Az újak jobbára betonkockák, betontéglalapok gyakran szmogtól szürke színben, de használnak minden olyan árnyalatot, ami kompatibilis a koszbarnához. Az alkohol tiltott, tehát bárok nincsenek, park is kevés, a múzeumokról pedig jobb nem is beszélni.

A város viszont megdöbbentő gyorsasággal fejlődik. 2005-ös rongyos fénymásolt útikönyvem alapján próbálok tájékozódni, de néha meglepődöm. A vitorlásklub mellett, ahol tanyázom, egy német-török kooperáció fölépített egy hidat. Egy héttel érkezésünk előtt adták át, tegnap szedték le a német és a török zászlókat, épp abban az órában, amikor a németek elhagyták a klubot. Most is épül egy híd a város közepén lévő Tuti szigetre. Mellette pedig a dubai Burj al-Arabra (az a vitorla alakú sokcsillagos szálloda) emlékeztető hotel, amit líbiai finanszírozása miatt a népnyelv Kadhafi tojásának nevez. Tuti amúgy érdekes hely, földművesek és vályogvetők lakják, és egyáltalán nem akarják a hidat, nehogy belerondítson a világ a jól elzárt közösségükbe. Inkább kompoznak minden nap, pénzért. Természetesen a kormányzat nem rendezett kívánságműsort, hogy kell-e a híd, és Tibi bácsi pillanatok alatt elintézte, hogy legyen. De nemcsak az infrastruktúrán, hanem az autókon is látszik a fejlődés. Naponta többszáz új kocsi kerül forgalomba, és a legtöbben nem adják alább valamilyen Toyotánál, de a legújabb Mercedesekért sem szoktam pár saroknál többet bandukolni.

Iszonyatos mennyiségű pénz van az országban. Ezt egy török üzletember mesélte a német követségen. Ők golyóálló őrbódékat forgalmaznak, a kormányzat jól megadóztatja a cuccokat, de még így is bőségesen megéri. Szűz piac az ország, semmijük sincs, mindent akarnak, mindent megfizetnek. Hála az utóbbi időben talált rengeteg olajnak, ami viszont annyira felkeltette az energiaéhes kínaiak figyelmét, hogy azonnal bevásárolták magukat mindenbe. Így most a szudáni olaj bő kétharmada kínai kézben van. Ismerjük őket: hoznak egy rakás pénzt, saját munkaerőt, építenek, vásárolnak, befektetnek, és pár éven belül kínai negyednek hívják a lakóhelyüket. Ezzel nem sokat segítenek a helyi munkanélküliségen. Minden kilencedik embernek van munkája, abból meg minden ötödik az adminisztráció területén dolgozik a korábbi bejegyzésben részletesen kifejtett hatékonysággal. (Pár napja például elromlott egy jelzőlámpa egy komolyabb kereszteződésben. Nem javították meg, viszont öt rendőr áll a napon 50 fokban, és sípol és hadonászik, hogy ne legyen még nagyobb káosz.)

A város keresi önmagát. A mostani rendszer előtt jól működő buszhálózat és infrastruktúra volt. A nagy Mercedes buszokat lecserélték feleakkora csotrogányokra, közben migránsok milliói érkeztek munka és megélhetés reményében. A közlekedés rendszere visszasüllyedt valami egészen kezdetleges szintre. A szabályok minden nap változnak, az egyik út reggel egyirányú, délután már nem, másnap a másik irányból lehet csak behajtani. Jól frekventált helyeket lehetetlen elérni tízperces séta nélkül, pedig régebben arra járt a busz. Van híd, ami reggel hét után egyirányú, ami hatalmas kerülőt (plusz idő, energia, benzinfogyasztás, légszennyezés) jelent. Aki a legrövidebb úton igyekszik, annak korán kell átkelnie. A kormányzat mindent megadóztat. Az autóvásárláskor regisztrálni kell az új tulajdonost, ami 1000 dolláros tételt jelent (ez nem tudom mennyibe kerül nálunk, de itt évente kell egy ilyen regisztráció). Ha valaki elhagyja az országot, exit visát, vagyis kilépő vízumot kell vennie (15 dollár), amit még véletlenül sem a szokásos kilépési adónak hívnak, hanem rendes vízum, pecséttel az útlevélben. Nekem eddig három oldal Szudánom van, és összesen 12 fotómat birtokolja az adminisztráció, nem számolva a fénymásolatokat. Ha elhagyom az országot, kiadhatnának rólam egy könyvet, amiben minden tevékenységemről esne pár szó. Az egész rendszer papíralapú, egyetlen irodában sem láttam eddig számítógépet. Annál több viszont a tök üres íróasztal, ahol unatkozó emberek olvasgatnak és teáznak. Amikor valami engedélyért ültem sorba, beültettek egy irodába. Öt íróasztal állt ott, ebből négy teljesen üres, egyen volt telefon. Négyen csöndben olvasták a sportújságot, a háttérben ment a lehalkított al-Dzsazíra.

A darfúri beutazási engedélyre 5 napja várok. Eredetileg 3-4 napot mondtak, és hogy ha megérkezik, felhívnak. Nem hittem benne, elmentem ma a vonatkozó irodába, és csak egy későbbi visszahívást tudtak ígérni. Holnap reggel menne a gépem… A Darfúrra érvényes újságírói igazolványom 75 dollárba került, és ugyanennyit akartak kérni azért, hogy fotózhassak. De az ilyen kanyarokhoz már öreg vagyok: ehelyett bementem a fotóregisztrációs hivatalba, ahol ingyen megkaptam a papírt. Ez eredetileg nem vonatkozik Darfúrra, de direkt megkérdeztem, hogy ha beírom a kérdéses listára Darfúrt, az érvényes-e, és erre igent mondtak. Le is pecsételték, így most megspóroltam 75 dollárt.

Eddigi tapasztalataim szerint az EU sincs a helyzet magaslatán, legalábbis ami a kommunikációt illeti. Az Európai Bizottságnak van itt egy delegációja, ami az EU humanitárius segélyeit intézi és European Commission’s Humanitarian Aid department-nek hívják hivatalosan. Eddig 432 millió eurót költött a térségben, vagyis nagyjából egy eurót EU állampolgáronként. Óvilági újságíróknak azt hiszem joguk van tudni arról, mire ment el a pénz. Megpróbáltam megkeresni őket. A siker mérsékelt: otthonról három hét alatt küldtem három e-mailt. Egyikre sem jött válasz. Innen fölhívtam az irodát az interneten talált telefonszámon. Az egyik szám rossz volt, a másikat nem vette föl senki. Találtam nagy nehezen újabb számokat, az egyiket nem veszik föl, a másikon valami teljesen más ember jelentkezett. Elmondtam neki, mit akarok, adott egy harmadikat, majd az egy negyediket. A negyedik adott egy újabb telefonszámot, hogy azon el tudom érni a delegációt. A szám egy angolul nem beszélő szudáni nő magántelefonja volt. Azt hiszem, rászánhatnának öt percet, hogy a netre föltegyék, hogyan lehet elérni őket.

Azt ENSZ-et meg a helyiek szidják. Elterjedt az a vélemény, hogy igazából senkinek sem érdeke megoldani a darfúri konfliktust. Amíg van, addig fordul ide a nemzetközi figyelem. Egy itteni értelmiségi kiszámolta, hogy ha a kormányzat, az ENSZ, a békefenntartók és a segélyszervezetek az összes itt elköltött pénzt odaadnák kápében a lakhelyüket elhagyni kényszerült embereknek, az fejenként (nem családonként, vagyis a holnap meghaló nagyi és a kétnapos kisgyerek is beletartozik) 1000 dollár lenne, vagyis körülbelül 3-4 éves bevételük. Abból pedig minden közösség megoldhatná a problémáit. Ugyancsak sokaknak szemet szúrt, hogy minden NGO hatalmas terepjárókkal közlekedik. Az autók jelentős része sosem hagyja el a fővárost, viszont rengeteget fogyaszt és drága fönntartani. Az árából vehetnének egy traktort, azzal egy kisebb falunak meg is oldanák a problémáit. Persze a probléma nem ilyen egyszerű, de a logika már ott is csődöt mond, hogy muszlimok ölnek muszlimokat százezerszámra. Ha a gyilkosok igazhitűek, pokolra kerülnek mind.

Turista nemigen marad itt pár napnál többet, nekem szerencsére sajnos muszáj. A város nem adja meg magát egykönnyen, nagyjából egy hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy maradni akarjak. De ennek hosszú sora van.

Megérkezésünk estéjén, miközben a függőágyakat kötöttük föl a vitorlásklubban, megjelent egy fotós, és elkezdett mindenfélét fényképezni. Azonnal beszédbe elegyedtünk, és amint megtudta, hogy magyarok vagyunk, előhúzta az adu ászt: az egyik munkatársa magyar, ha akarjuk, hívjuk fel. Így kerültünk kapcsolatba Mester Katával, aki az ENSZ darfúri rádiójának a producere, és két éve dolgozik Szudánban. Kedd volt, ő adta a tuti tippet, amikor panaszkodtunk, hogy nincs hova menni. Minden második kedden a német nagykövetségen happy hournak nevezett ereszdelahajam parti van, este nyolctól, célszerűbb korábban odamenni, mielőtt elfogy a sör. Mondanom sem kell, hét előtt már a követség falát támasztottuk, és nálunk csak egy tádzsik lány volt szomjasabb, aki akkor már ott ácsorgott. Lassan befutott az itt dolgozó ENSZ színe-java, tinédzser diplomatacsemetéktől a humanitárius dolgozókon át a pilótákig mindenki.

Szudán annyira nem turistás hely egyelőre, hogy az itt dolgozóknak felüdülésnek tűnik az utazókkal foglalkozni. Máshol ez elképzelhetetlen. Az első pár üveg Warsteiner sör után elég oldott lett a hangulat, sikerült rögtön megismerni azt a svéd pilótát, aki remélhetőleg Darfúrba fuvaroz majd. Insallah. Nagyon remélem nem ő zuhant le tegnap előtt azzal a géppel, aminek a füstjét kilométerekről is látni lehetett, és amiben meghalt hat ENSZ alkalmazott. A partin megismertünk egy görögtanár lányt, aki két nappal később egy szudáni esküvőre vitt, majd utána egy titokzatosnak hangzó privát bulira. Ez utóbbi többnapos munkát adott volna a korbácsolós embernek, aki a szeszért büntet. Tömény literszámra, ittas nyugatiak és néhány nekik dolgozó helyi, marihuána Darfúrból, hasis dél-Szudánból.

Házigazdánk a UNDP-nek dolgozik, az egyik legérdekesebb munkát végzi, amit eddig hallottam. Az eredetileg pszichológus végzettségű Manuel térképészettel foglalkozik. Hónapok óta járja az országot egy munkatársával, és a legkisebb falvakba is elmegy, hogy felmérje, mennyire érzik veszélyesnek az élőhelyüket a helyiek. A falusiaktól összeszedett adatokat digitalizálják, és ezek alapján elkészítenek egy térképet, amelyen pontosan kirajzolódik, hogy az itteni lakosok mennyire érzik biztonságban magukat, és merre vannak a bizonytalan területek. Hogy ez alapján mire lehet következtetni az nem derült ki pontosan, mert megérkezett a fél 2-es literes Smirnoff a sok szomjas torok nagy örömére. Khartúm legnagyobb partiarca egy ötven év körüli uruguayi UNDP vezető, aki arról híres, hogy minden partira öt pólót visz, amit egyesével átizzad, majd lecserél, és reggelig táncol.
Buli után egyedül a hazajutás tűnt problémásnak, mert valami iszonyat külvárosban tértünk magunkhoz. Jobb híján elindultunk gyalog a helyesnek vélt irányba, amikor a partiról hazafelé tartó ENSZ-es dzsip lefékezett mellettünk, rövid tanakodás után nyolcan bepréseltük magunkat a gépbe, és diplomáciai védettség mellett hazafuvaroztak a kevésbé ittas kollégák. Közben üvöltött a Gogol Bordello, és elmeséltek egy szép sztorit egy börtönbe került munkatársukról. Csak pár napot volt sitten, de közben barbekjúztak a börtönudvaron és hasonlók. Gyanítom, a letartóztatott helyiekkel, akik nem a nemzetközieknek dolgoznak, koránt sincs ilyen jó dolguk. Viccesen büntetik az iskolabuszon viselkedni nem tudó gyerkőcöket is. Aki nagyon nem bír magával, azt a sofőr lerakja a buszról, így az kénytelen a helyi tömegközlekedést használni. Az összes rajta utazó anyuka és apuka megtudja akkor, hogy kinek a gyereke rosszalkodott, ezért aztán lesz otthon haddelhadd.
Tegnap a partiról hazafuvarozó arcok meglátogattak a klubban és elmesélték, hogy van itt Karthúmban egy ötcsillagos szálloda, ahol minden nap van brunch 40 dollárért. Az összeg nem csekély, viszont lehet használni az úszómedencét, ami első osztályú pénteki program a 42 fokos melegben. Magukkal vitték a szomszédjuk kisgyerekét, aki egyszer csak hatalmasat kakilt bele a medencébe. A fél közönség elmenekült, ők meg élvezték a magányt.

És ha már az alkoholnál tartottunk: a helyiek is állítanak elő maguknak cukornádból. Kellemes ízű, aragi nevű szesz, ami nem keverendő össze azzal az ánizsos szerrel (arak), ami annyi álmatlan éjszakát és azt követő ájulást okozott a Közel-Kelet különböző helyein az utóbbi években. Fogyasztásáért ugyanúgy csúnyán büntetnek, mint az összes többiért, de a vitorlásklub tulajdonosát ez nem zavarja különösen. Erre úgy jöttünk rá, hogy egy hetes ittlétünk végén ismét leültünk beszélgetni vele, és valahogy szóba került az alkohol. Amint megtudta, hogy érdekel a dolog, egyből azt kérdezte, miért nem szóltunk neki a legelején, hogy megkóstolnánk a jófajta helyit. Hogy nyomatékot adjon szavának, azonnal töltött egy fél literrel a jobbikból. Akkor esett le, hogy minden este vizespalackkal a kezében mászkált, feltűnően vidáman, néha kicsit mereven. Valószínűleg eléggé rajta van a szeren. Ma estére megpróbálok keríteni még egy kis kóstolót. Partner van hozzá, egy negyvenhez közeledő éves svéd csapos, aki elmondása szerint bármennyit tud inni.

Kitűnő élmény volt a szudáni esküvő is. Egy tisztességes lagzin nincsenek kevesebben ezernél. De ez csak a bulizós része, a szertartáson és a három-négy napos eseménysorozat többi részén nincsen ekkora tömeg. És hogy hogyan lehet ezt finanszírozni? Jól működő szociális hálóval. A leendő férj például meghívja száz barátját. Az egyik szerez helyet, a másik mondjuk birkát, a harmadik intézi a ruhát, a negyedik elhozza a szomszéd kiskölköket összeszedni a szemetet és a többi. Így a sokezer dolláros végösszeg nem több mint egytizedét fizeti az ifjú pár családja. Minden barát elhozza a családját, a barátait, emiatt lesznek ezren. Nem is beszélve arról, hogy az országban alig akad olyan ember, akinek 30-nál kevesebb unokatestvére van. Cserébe, ha a meghívott barát barátja esküvőt rendez, mi leszünk a barát barátja, vagyis a folyamat tetszőlegesen bővíthető és végtelen hosszúságú. Ha eljutsz egy esküvőre, némi vegyülés után már meg is van az invitáció a következő lakomára. Megfelelő kedvességgel és hozzáállással igazi paradicsoma ez a lagzi-junkieknak. Alkohol természetesen nincs, kaja viszont végtelen, szép nők, aranyos kiskölkök, tánc és vígasság.

Házasodni viszont csak szűzen lehet. Férfiaknál ezt természetesen nem lehet ellenőrizni, de a nőknél nagyon szigorúan veszik. Mivel Szudán rendkívül szigorú állam, az újraszüzesítő műtét (vagy hogy van ez nem magyarul, revirginizáció?) kizárva. Egyiptomban viszont virágzó iparág ez, sebészek ezrei keresik meg a heti betevő Corollájukat a gazdag szudáni nők csapzott előéletének eliminálásával. Arról eddig nem sikerült sztorit begyűjtenem itt Szudánban, hogy mi van akkor, ha az ifjú ara túlságosan tapasztaltnak bizonyul, esetleg gyanúsan ért az orális és anális technikákhoz. Iránban már hallottam egy ilyen sztorit, annak gyors és botrányos válás lett a vége.

Tegnap este kimentünk valami iszonyat külvárosba egy szúfi temetőbe, ahol a szokásos pénteki szertartás zajlott. Csak ezért érdemes volt ilyen tök messzire eljönni. Hatalmas tömeg, körben a révületben táncoló, énekelő, doboló dervisek. Az itteni turizmus kezdi magának fölfedezni a helyet, szerintem pár éven belül ennek is oda lesz a varázsa.
Na igen, a turisták. Eddigi tapasztalataim szerint a nehezebben utazható helyekre a tapasztaltabb és gyakran az értelmesebb turisták – hívjuk őket inkább utazónak – mennek. Szudánban a hátizsákosok száma elhanyagolható. Rengeteg viszont a saját terepjáróval érkező házaspár, jobbára 40 és 60 közötti nyugat-európaiak. Tudnak élni. Általában a Kairó-Johannesburg Afrika-túrát nyomják, néhányan valamivel rövidebbet, többen viszont meg sem állnak Indiáig. Kényelmes utazás, igaz, helyiekkel kivételes esetben találkoznak csak. Nekem sem sikerült közelebb kerülnöm hozzájuk, mert autóval közlekedő párok, így semmilyen közös programra nincs esély, kivéve, ha meglátogatnak a klubban beszélgetni egyet. Ma este viszont érkezett egy hatalmas sárga teherautó, rajta huszonkét bebulizott amerikaival. Hatalmas kövér fiúk mérsékelten értelmes fizimiskával, és a hozzájuk hasonló lányok. De kár lenne leírni őket, kíváncsi vagyok a motivációjukra. 16 hét alatt viszik le őket Kairóból Fokvárosba, fejenként 5000 dollárért. Plusz a repjegy. Eddig egy emberrel beszéltem közülük, ő nem nagyon tudta elmondani, milyen útvonalon mennek délre. Azt hiszem, föladom. Ráadásul ma reggel elment a net. A próba kedvéért elmentem egy másik netkávézóba, ott egy mosolygós lány közölte: „Mister, no internet in Sudan”.