Égi ösvényen

Még mindig a szudáni dolgaimat rendezgetem, de addig is találtam egy remek felvételt az észak-vietnámi Ha Giang motorozós kör egyik ikonikus helyszínéről, a Skypathról. Magáról a körről már írtam korábban, de ez a felvétel friss, három hete készítettem. 

A Skypath egy öt kilométeres egysávos ösvény magasan a hegyek oldalában. Motorral is lehet rajta vitézkedni, de ha az ember komolyabban bemerészkedik a gerincen túli falvakba, akkor bizony le kell tenni valahol és gyalog folytatni. Nem kezdőknek való, legalábbis nem félős kezdőknek, nagyon nagyot lehet esni innen.

Maradjatok otthon, vigyázzatok magatokra! A hegyek megvárnak, jövőre is jövünk! 

Néhány képet is fölteszek azért.

Motor, sör, hegyek, Vietnám

Egy lány jön szembe véresre horzsolt arccal. Meg egy felkötött karú fószer. Meg sok sántikáló tini. Bekötött kezek, lábak, szétégetett vádlik, varas térdek, combok és eltört könyökök. Mindezt nem a baleseti sebészeten láttam, hanem Hanoi óvárosában csellengve. Itt gyűlnek össze tömegével azok a nyugati titánok, akik befejezik észak-vietnami motoros túrájukat.

A megugrandó léc nem túl magas. Az automata váltós robogók elterjedése óta kijelenthető, aki tud biciklizni, az tud motorozni is. Persze ez nem azt jelenti, hogy közlekedni is. De kezdem az elejéről.

A nyaramat, szigorúan befektetési céllal, nagyrészt Vietnámban és Laoszban töltöttem. Délkelet-Ázsiát viszonylag jól bejártam az utóbbi években, most olyan helyekre fókuszáltam, ahol nem voltam korábban. Ezen helyek egyike Vietnám Ha Giang nevű tartománya, a legészakabbi. Arról nevezetes, hogy a cukorsüveg-szerű hegyei között kiváló motoros túrákat lehet tenni. Sajnos néhány évvel lecsúsztam az indianajoneskodást és alaposan kiépített rendszerrel találtam magam szemben, azonban szezonon kívül, a szokásos menetiránnyal szemben haladva és térkép nélkül sikerült elkerülni nemcsak a tömeget, de néha mindenki mást is.

Észak Laoszból érkeztem Dien Biem Phu-nál lépve át a határt, majd egy hetet Sapaban töltöttem. Sapa a helyi Alpok, sajnos a kínaiak nagyon felkapták, így rá sem ismertem a korábbi álmos kisvárosra. Miután elvertem csomó időt túrák bejárásával, motorozással és sörözéssel, valódi célom, Ha Giang felé vettem az irányt. Vietnámban az utóbbi években leterjedtek a fekvős éjszakai buszok, így egyből szívesebben vállaltam a 8-10 órás éjszakai utakat.

Útközben sokszor elgondolkoztam, egy magamfajta felfedezős alkatnak van-e értelme ilyen helyekre jönni. A konklúzió az, hogy a világon semmi. Mármint nincs benne kihívás, sem fizikailag, sem intellektuálisan. Viszont minden nagyon könnyen megy: nyaralni, kikapcsolódni, nem stresszelni, nem előre tervezni és sodródni tökéletesen lehet. Meg persze gyönyörködni a könnyen elérhető természeti szépségekben, ami a ismét a legfőbb célom volt.

A múltat nem sírom vissza, mégiscsak a 21. században vagyunk, aki lemarad és nem tud változni, az sose lesz képben többé. De azért néha hiányoztak azok a ma már fölösleges körök, amiket az első utazásaimon futottam: szálláskeresés (beszélgetni kellett a helyiekkel!), alkudozás a szállásra, buszok menetrendjeinek a kiderítése és a valósághoz fűződő viszonyuk kitapasztalásának türelemjátéka, valamint a nálam lévő büdzsé betartása. Továbbá helyi térképek beszerzése, leírások és kézzel rajzolt skiccek alapján tájékozódás és egy csöpp állandó bizonytalanság a már meglévő és a frissen megszerzett tudásban. Ehhez képest mi van ma? A reptéren belelapozok a Lonely Planetbe. Hopp, találok egy érdekes infót, ott azonnal letorrentezem pdf-ben. Begurulok egy ismeretlen városba, a buszpályaudvar előtt öt perccel rámegyek a booking-ra és kinézek és befoglalok egy helyet, majd hívok egy übert (snapp-et, grab-et, careem-et) és olcsón elvisznek a szállásra, ahol úgy köszönnek, hogy hello Mr Daniel, most láttuk a foglalást és minden fasza. Van online buszmenetrend, amire jegyet is lehet venni, esetleg késő éjszaka másnap reggelre veszek egy repülőjegyet egy random helyre 35 dollárért, és 10 órával később már ott is vagyok.

Lenyűgözően egyszerű lett utazni – pontosan annyira bonyolult, mint Budapesten békávézni (néha még egyszerűbb is). Időnként erősen vágyom vissza Afrikába, ahol még akadnak kihívások.

Ha Giangba éjszakai megérkezni megterhelő. Legalább ezer méterrel alacsonyabban van, mint Sapa, azonnal mellemre térdelt hajnali a pára és a forróság. Négy óra ájulást követően szembesültem azzal, hogy mennyire egyszerűvé vált a letaposott úton való utazás. Évek óta nem voltam turistás helyen, a legutóbbi valamire való utazásom Borneón volt, de ott sem volt túl nagy a forgalom. Most viszont a recepción béreltem egy kismotort, kaptam infót és jótanácsot, elzártam a hátizsákom és kora délután kigurultam a hostelből. Már csak egy ékszíjat kellett vennem, amivel fölerősítettem a szatyromat magam mögé az ülésre és robogtam a hegyek közé. A tájról inkább nem írok, unalmasan váltakozott a szép, az egzotikus és a drámai tengelyen.

Vietnámban motorozni olyan, mint Oroszországban vonatozni vagy Indiában tuktzukozni: aki nem csinálja, ott sem volt. Jómagam nem számítok rutinos versenyzőnek motorozás terén.  Viszont ahhoz már elég öreg vagyok, hogy a közlekedési balesetben önhibámból megsérülés a lúzerség kategóriájába essen. Szóval óvatos duhajként úgy közlekedem, hogy rajtam kívül mindenki hülye, és ez a taktika általában megvéd a közlekedésre valóban alkalmatlan, elsősorban nyugati ízirájderektől (nemcsak itt, Erbilben meg Teheránban is).

Annyit néztem ki előre, első estére nagyjából meddig szeretnék eljutni. Miután órákig senki nem jött szembe, azt hittem, rossz évszakban jöttem. De aztán estére befutottam egy faluba, ahol hirtelen megszaporodtak a robogós tinik és őket követve eljutottam az első – és utolsó – tömegszállásra. Isten háta mögötti tüneményes falu, benne vagy 80-100 nyugati fiatal egy vagy két szállásra szétszórva, sör, wifi és bulika. Első este beleszagolhattam, milyen lenne szervezetten, társasággal menni. Szerencsére kiderült, hogy az én útvonalam épp az ellenkező irányba megy, mint a megszokott, így nem fogjuk egymást kerülgetni ugyanazokkal a fazonokkal.

Tulajdonképpen egyhangúan teltek a napjaim: motorozás, sörözés, motorozás, ebéd, sör, motorozás, patakban fürdés, motor, sör, vacsora, sör. Mivel  nem siettem sehova, egy Dong Van nevű kisvárosban állítottam föl a bázisom és egy nappal meghosszabbítottam az egyébként három napos kört. Este a helyi főtéren beültem egy nagyon helyinek látszó helyre, és kértem  egy NAGY pálinkát. Mutattam, hogy nem pohárka kell, hanem valami nagyobb. Erre teletöltöttek egy sörösüveget a pálinkáshordóból, kértem mellé egy liter vizet meg két kólát és skypeon keresztül közös aljasodásba kezdtem az otthoni barátaimmal. Közben megvacsoráztam, órákkal később elfogyott a pálesz, kértem még egy pohárral, majd fizetni akartam. Összesen három dollárba került az este, a pohár páleszt ajándékba kaptam, mert nem hitték volna, hogy tudok még járni (erre jó a 90 kilós test meg a sok víz, többek között).

Másnap elmentem az ország legészakibb pontjára, egészen a kínai határig, annyira, hogy kicsit át is illegálkodtam egészen addig, amíg meg nem láttam az aknamezőt jelző táblákat. Este befutott egy amerikai – dél-afrikai társaság. Már mentem volna lefeküdni, amikor a sötét utcán elém álltak, hogy nem tudom-e véletlenül, honnan lehet spanglit szerezni. Történetesen tudtam, mert ebédnél a helyi olasz étterem menedzsere, egy ausztrál fószer egy akkora dzsojintot szívott mellettem, hogy az utca végéből éreztem. Elküldtem őket az étterembe és húsz perc múlva boldogan tértek vissza: az ausztrálnál nem volt, de átfüttyentett az utca túloldalára egy helyi komának, az átjött és meg is volt a biznisz.

Fölültünk a tetőre beszélgetni, így kiderült, hogy amerikai barátunk hajléktalan. Megkérdeztem, honnan jött, azt mondta, USA. Oké, de melyik államban lakik. Egyikben sem, hajléktalan vagyok, felelte, de bevallotta, hogy egy arizonai raktárban van pár cucca, úgyhogy legyen mondjuk arizonai. A dél-afrikai békefenntartó volt Boszniában, arról beszélgettünk egy sort, majd lelépett és egyedül maradtam az amerikaival. Meg is bántam, bántóan nem tudott semmit semmiről, de nagyon magabiztosan nyilatkozott, hogy a szerbeknek biztos igazuk van, meg hogy ki tudja, volt-e népirtás. Bő egy év Bosznia és három Mars mira végigyaloglás után inkább úgy döntöttem, túl fáradt vagyok a hülyékhez és leléptem aludni.

Másnap szolid tempóban visszahajtottam Ha Giangba, leadtam a motort és elhatároztam, ide még visszajövök alaposabban körülnézni.

Hanoiban voltam már párszor, most elsősorban csak sörözni meg enni akartam, meg találkozni Pierre-el, a marseillesi szakáccsal, akivel úgy hat héttel korábban Laoszban verettük egy hétig. Amire nem számítottam, hogy Hanoi óvárosa backpacker gettó lett – lehet, hogy nem most, de most tűnt fel először. Gyakorlatilag mozdulni sem lehet, annyi emberrel, úgyhogy délelőttönként olvastam és galériákba jártam, délután edzés, este sörözés (a sarki házi főzés, a bia hoi 30 dollárcentre drágult poharanként!). Nyílt egy amszerdami stílusú coffee shop, ami teljesen illegális kéne, hogy legyen, de valamiért hivatalosnak látszóan működik, rendes nyitva tartással és nyilvánvalóan lefizetett helyi hatóságokkal. Ugyan csomót beszélgettem kedves emberekkel, de néhány nap alatt eluntam ezt a szép életet és átrepültem Kambodzsába.

A Birodalom romjain: zakatolás Mianmarban

A vonatozós történetek valahogy mindig szórakoztatók – legalábbis addig, amíg az ember nem MÁV-val jár dolgozni naponta. Az utóbbi évtizedben túlestem 30-40 órás indiai és pakisztáni önsanyargatásokon, bejártam a volt Jugoszlávia legtöbb kötött pályáját, suhantam óránként 200+ kilométerrel Japánban, de ez a mianmari vasutazás tudott újat mutatni.

Elég sok egykori gyarmatról el lehetett mondani egészen az utóbbi egy-két évtizedig, hogy ami fejlett és működőképes volt ott, azt az egykori gyarmattartónak köszönhetik. Hogy ez mennyire igazságtalan tétel, arról természetesen lehet vitatkozni (teljesen nyilvánvaló, hogy kisebb kontinensnyi népeknek tették pokollá az életét a hozzájuk képest parányi európai nemzetek, például a britek oszd meg és uralkodj politikája India és Pakisztán kialakulásával kapcsolatban – erről könyvtárakat lehetne teleírni). De az kétségtelen, hogy rengeteg olyan ország van, ahol az egyszeri fakingturiszt pontosan ugyanazt az infrastruktúrát használja, mint 60-80-100 évvel ezelőtt a britek vagy a franciák – Mianmar esetében például a britek.

A történet egy Nyaungshwe nevű földi paradicsomban kezdődött. A földi paradicsom olyan helyet jelöl természetesen, ahol mindenki szívesen tartózkodna – és tartózkodik is, ennek megfelelően hordákban járnak a backpackerek éjszakai szállást keresve (sem találva). Csúcsszezon van, a tavaly előtti 300 ezer turistából idénre egymillió lett, amit az infrastruktúra nem meglepő módon képtelen volt követni. Tehát hordákban grasszálnak a turisztok a városban, végül 10 eurós donáció fejében valamennyien a buddhista kolostorokban találnak maguknak szállást. A város mellett csodálatos tó, körülötte falvak, lehet bringázni, motorcsónakozni, túrázni, meg ami kell. Az Inle tó Mianmar egyik kötelező programpontja, ezért a legtöbb közlekedési eszköz zsúfolt, a közeli városkából a „fővonalra” csatlakozó vonatot leszámítva, ami egy Thazi nevű helyre megy, ahol át lehet szállni Yangon felé délre, vagy Mandalay felé északra.

Mivel a neten azt írták, hogy a 150 kilométeres út 10 órát vesz igénybe, nem is volt kérdés, hogy ki kell próbálni. Szándékunkban megerősített a szerény költségvetésünk, valamint hogy a vonat maradt az egyetlen közlekedési eszköz, amit még nem próbáltunk az utóbbi két hétben. De a 15 kilométeres óránkénti haladás győzött meg leginkább, meg hogy mindenki azt írta a neten, hogy élete legszebb vonatútja ez volt.

A következő hajnal már a vasútállomáson talált, ahol nagyon gyorsan kiderült, hogy jegyet kizárólag dollárért árulnak. Ez csak azért volt probléma, mert az összes pénzünket helyi valutába fektettük előző nap, bank pedig nem volt olyan közelségben, hogy váltással együtt elérjük az aznapi vonatot. Szerencsére találkoztunk egy holland-amerikai párral, akik előző napi árfolyamon visszaváltották nekünk a pénzt, és még pluszban is 35 dollárt – ennek még lesz jelentősége. Maradt 5 eurónk helyi kyat-ban („csat”-nak ejtik valamiért), és erősen reméltük, hogy igazak azok a hírek, melyek szerint a mianmari történelem első nemzetközi pénzügyi tranzakciója két héttel korábban történt egy Mastercardos ATM-en keresztül. A holland csaj mesélte amúgy, hogy hallott egy sztorit a vonatról, miszerint annyira ráz és zötyög, hogy az egyik kaptatón egyszerűen lecsatlakozott az utolsó kocsi, és visszagurult a lejtő aljára. De a mozdony megállt és visszament érte. Izgatottabban vártam ezt az utat, mint gyerekként a kisvakondos meséket.

Bő évtizednyi utazgatás után is nehéz megszokni, hogy a fehér ember státusza akkor is magasabb a helyiekénél, ha lehányt pizsamanadrágban, ápolatlan borostásan, két dollárral a zsebében dohányzik a nemdohányzó tábla alatt. Mi ennél lényegesen jobban néztünk ki, meg is jelent egyből az állomásfőnök, hogy ő majd elintézi a jegyünket, ne legyen vele gondunk, addig üljünk le az irodájában a befalazott kandalló mellé (vajon a britek fáztak, hogy ilyeneket építettek?). Közben egy csapat katona bámult, és amikor azt hitték, nem látom őket, titokban mellém osontak, hogy a többiekkel röhöghessenek, mennyivel magasabb vagyok náluk. Beszálltam a játékba, az egyiket a székre állíttattam magam mellett, ezzel teljes volt a siker, mert így mégiscsak ő volt a magasabb. Aztán ugrásból megérintettem a plafont, ezzel egyből kilőttem a játék legmagasabb szintjét és véget ért a móka. Később még volt peronon focizás, ami a napi két vonat mellett (ami ugye nem tud 20-nál gyorsabban menni) nem túl nagy kockázat.

Ahogy elnéztem a síneket, nem voltam biztos benne, hogy ezek nem találkoznak a végtelenben, vagy inkább a közelben, a látóhatár felé valahol.

Végül bedöccent a vonat. A britek építették, és ők is takarították utoljára. A kondás legszennyesebb inge a Burj Dubai bársonytapétája ehhez képest.

Nem, nem igazából koszos. Az olyan, mintha tiszta lett volna, de már nem az. Ez maga a kosz. Koszból van. Eredeti színe semminek nincs. Mivel úgy látom, tisztán ezt a tripet sem lehet megúszni, egyszerűbb fejest ugrani bele és leszarni a körülményeket. Így viszont egyből jobb minden. Egyrészt rengeteg hely van, az egész kocsiban talán öten vagyunk. Az egymással szemben lévő ülések között legalább másfél méteres hely, kinyújtott lábbal sem érem el a szemben lévő széket. Az ablakon nincs üveg, amit imádok, mert így hűt a menetszélnek csúfolt szellőcske, és bármennyire ki tudok hajolni fényképezni meg bejövőzni. Hogy a tisztaság másik dimenziója se szenvedjen csorbát, azonnal ráreccsentek egy kétdekás viszkire, hogy jobban teljen az idő. A viszki jó, legalábbis a Jonny Walker féléknél nem rosszabb, és olcsóbb, mint a sör. Túl sokat inni amúgy sem akarok, mert ha van olyan sarka a vonatnak, amit semmiképpen sem akarok látni, akkor az pont a vécé.

Ahogy kanyargunk a hegyek között, megértem miért tetszett eddig mindenkinek ez a zötykölődés. A táj ugyanis mély nyomot hagy bennem, és nem csak az ittasodás miatt. A szerelvény közben olyanokat ráz, hogy néha attól félek, felborulunk. Időnként olyan hullámvasútra futunk, hogy nem éppen könnyű testem elemelkedik az üléstől, és megállás nélkül röhögünk.

Délutánra szép magasra fölkapaszkodunk, egy kis faluban megtelik a kocsi iskolásokkal, akik minden nap ezzel nyomják az oda-vissza utat. Kicsit irigykedem, de azért olyan nagyon nem, mert én az iskola mellett laktam, így ha ráérősen mentem be, akkor sem tartott tovább két percnél a lakásajtó és a tanterem közti út. Kicsit elszoktam a folyamatos óbégatástól és az alagutak sötétjében való sikongatástól, de azért nagy fless volt ez az életkép. Amikor kellő magasságba értünk, megkezdődött az ereszkedés a meredek hegyoldalon. Talán Equadorban van hasonló (vagy máshol is biztosan, de csak onnan hallottam ilyesmiről), hogy a lépcsőzetes lejutást úgy oldották meg, hogy a pálya egy részére beraktak egy váltót, és a következő etapban a mozdony letolja a szerelvényt a következő lépcsőig, ahol ismét húzni kezd – mindezt egészen a völgy aljáig. Közben párszor Bosznia jut eszembe: hatalmas karszthegyek sziklái alatt zötyögünk, és ha lenne üveg az ablakon, csont nélkül el is hinném, hogy a Balkánon vagyunk.

Estére elég rendesen sikerül beviszkizni, sőt aludni is, de egyszer csak megérkezünk Thaziba, ahol véget ért a száguldó luxus. Egy helyi fazon szerint ma már nincs több vonat Yangon felé, persze nem hisszük el, és egy óra múlva indul is a következő. Van itt second class, first class, upper class és sleeper. Szinten csak dollárral lehet fizetni… előszedjük a 35 dolcsinkat, és megnézzük, mire elég. First class, 17 dollár per jegy. Boldogan megvesszük, és szorongatom a visszakapott egydollárost. Akkor még nem is sejtjük, hogy a first class egyenlő second class plusz helyjeggyel. Vagyis ugyanaz a derékszögű kényelmetlen fapad, csak van számozott helyünk, ami biztosítja az ülve utazást.

Ez a vonat is mocskos, bár annyira nem, mint az előző, viszont sokkal büdösebb, a dohányzó szerzeteseknek hála. Így töltjük a szilveszter éjszakát, ahogy „L” alakban próbálunk meg aludni a nálam fél méterrel kisebb emberekre tervezett fapadon.  Az éjszaka szopás, a reggel is az. Mianmar nem kifejezetten agyonlakott, és a feliratok sem hasonlítanak az általam ismert ábécékre, úgyhogy saccolni is csak merjük, merre járunk. Mire Yangonba érünk, olyan szilveszterezésen vagyok túl, amin még soha. Ez az első, amire évek múlva is pontosan fogok emlékezni.

A demokrácia kitörésével egyidőben megpróbálja betenni a lábát a nemzetközi karvalytőke is. Egyelőre még Western Union sincs az országban, és a hírek szerint az első, nemzetközi tranzakcióra alkalmas ATM-et is csak két hete installálták. Vagyis ha két héttel korábban érkeztünk volna, most esélyünk sem lenne pénzhez jutni, és utolsó yangoni napjainkat azzal kéne tölteni, hogy kiszáradva gyalogolunk ki a reptérre. A térképen kinézett automata előtt pár utcával, a szállásunktól pár sarokra kiszúrunk egy zsír új, rendőrrel őriztetett pénznyerőt. Mély sóhajjal és keresztbe font ujjakkal dugom be a kártyám és emelek le vagy 100 eurónyi kyat-ot. Működik!

A nap többi része energiapótlással (értsd: masszív sörözés) és hasonló felelőtlenkedésekkel telik. Legközelebb, ha erre járok, egyrészt több időre jövök, másrészt meg mindig lesz nálam egy marék dollár. És soha, de soha nem ülök fel second classra. Sőt, firstre sem.

Disneylandem, Szingapúr

Adott egy városállam, ahol folyamatosan rohadt meleg van, és rengeteg hülye szabályt kell betartani. Hogy mégis miért jó ez a mesterségesen tervezett város és társadalom?

Plázaváros

Utálom a plázákat. Ha rajtam múlna, sose mennék be egybe sem, de néha rákényszerülök a lustaságom miatt. Szingapúrban először az időjárás, majd a hasmenés kényszerített az ellenség földjére, amelyek abban különböznek az itthoniaktól, hogy elegánsak, minőségi anyagokból készültek, és esztétikai élményt képesek okozni. Emellett az egymás mellé épült plázák a föld alatt össze vannak kapcsolva egymással, aluljárókkal és a metróval, így akár egy órát is lehet gyalogolni a napfénytől védve, tetőtől talpig légkondicionálva. Mivel a statisztikák szerint az ország népességének 8 és fél százaléka milliomos (dollárban persze), a fő bevásárló utca, az Orchard plázáiban simán elfér 20-30 Breitling és Cartier szakbolt és társai. Egyébként állami policy, hogy a vásárlás és a kajálás alapvető szükséglet, így az egész ország arról szól, hogy mindkettőt a lehető legmagasabb színvonalon lehessen művelni.    

Nyilvános vécék

A tiszta és mindenhol fellelhető vécék is képesek vonzóvá tenni egy várost. Hogy megfelelően érzékeltessem, a szingapúri vécében nem a földről, hanem a deszkáról is lehetne enni. Persze ez nem magától lett ilyen. A vécéket a Restroom Assotiation Singapore felügyeli,  térképen tartja a kapcsolatot az ügyfelekkel (LOO – Let’s Observe Ourselves), és természetesen ingyen van – nem úgy az az 1000 dolláros büntetés, amit utcán vizelésért osztanak (na jó, USD-ben csak 800). Amikor elkezdődött a belső öklözés egy fűszeres kínai leves után, nagyon hálás voltam, hogy ilyen kulturált helyen vagyok éppen.

Mindenki tud angolul

Még sosem jártam angol nyelvterületen, talán csak ezért érdekes számomra. De az, hogy az utolsó kínai tetőfedő vagy maláj metróvezető is remek, nem ázsiai angolt (lédísz end centülmen) beszél - legalábbis pár napos látogatásom alatt ezt tapasztaltam -, az felettébb megkönnyíti az egyébként nem túl bonyolult tájékozódást. Na meg az, hogy minden ki van írva az ország négy hivatalos nyelvén. Igen, ebből az egyik az angol. Ez a közvetítő nyelv.

Negyedek

Indiai negyed, kínai negyed. Aki járt már mélyebben dél vagy kelet felé, annak él egy kép a fejében ezzel kapcsolatban. A közös pont a bokáig érő dzsuva, a rohadt zöldségek párája, a gyomorforgató curryszag és a vállalhatatlan tömeg. Mivel Szingapúrban 500 dollárra büntetik az utcai szemetelést, a köpködést, a tilosban való átkelést, ráadásul az utcai kajaárusokat is betiltották – pontosabban kijelöltek nekik plázányi épületeket, ahol többszáz standon árulnak, kulturált körülmények között – kíváncsi voltam, mi maradt az „igazi” Ázsiából. Ami maradt, az tiszta Európa: az indiai negyed több hindu templommal, a kínai meg több integetős aranymacit áruló standdal. (A kaja ugyanúgy fosat).

Építészet és dizájn

Ahol van pénz, és van stílus, ott van az én Disneylandem. Amíg egy-egy város büszke a híres épületeire, és kellőképpen körbeveszi azt parkkal, vagy legalábbis nem építi be az egészet giccsparádéval, addig Szingapúrban egymás mellé épülnek azok a mesterművek, amelyek más nagyvárosokban egy egész negyedet tesznek vonzóvá önmagukban. Csak egy példa a Marina Bay környékéről: a Marina Bay szálloda az 50. emeleti 300 méter hosszú parkjával és úszómedencével, előtte az ArtScience Museum lótuszvirágot idéző épülete, meg az öböl a felhőkarcolós skyline-nal. A másik oldalon pedig a Gardens by the Bay üvegháza (2012 épülete a World Architecture Festival szerint), na meg az Idő uraiból kinézett szürreális SuperTree projekt 18 mesterséges óriásfája. Köztük pedig gyaloghíd, alatta csónakázótavas pláza Ferrari bolttal és a többi.

Utak és a F1

Gondolom Bernie-t nem egy egzotikus társasúttal vagy egy ingyenes Jaguár tesztvezetéssel vették rá arra, hogy hadd legyen Szingapúrban Forma-1 – vagy inkább a Forma-1-ben Szingapúr, ráadásul éjszakai futammal. Az egész országban egyetlen kátyút sem láttam, az infrastruktúra mindenhol minimum kiváló. Az más kérdés, hogy az autósoknak kedvez: a belvárosi piroslámpa leosztás értelmében egy kereszteződésnél 70-80 másodpercet kap az autóforgalom, és 10-15-öt a gyalogos. Csalni lehet, de azt 500 dollárra büntetik. Hogy ne legyenek végtelen dugók, rendszámot korlátozottan osztanak a népeknek, és minden autót 41%-os vám terhel, meg 1000 helyi dollár regisztráció. Ráadásul, aki az első autóját akarja regisztrálni, az autó értékének 150%-át is ki kell csengetnie. A népesség 85%-a tömegközlekedik. Van mivel.

Kaja

Szingapúr igazi ázsiai vegyigyümi. Alapvetően három népség osztozik rajta: az indiai, a kínai meg a maláj. Természetesen ez a konyhán is látszik, ami kiegészül a japánnal, filippínóval, indonézzel, vietnámival, thaijal, de azért felbukkan az olasz, a francia vagy az argentin is. Amikor pár évtizeddel ezelőtt épült a város, gyorsan kellett sok lakás, amiket egyszerűbb volt konyha nélkül építeni. Így aztán utcai árusok ezreire volt szükség, hogy kielégítsék a folyamatosan növekvő keresletet. Hogy ne legyen éktelen nagy kupleráj, néhány tömbönként elhelyeztek egy-egy kajapiacot, ahol több száz kis stand működik mindenféle stílusban, folyamatosan tisztán tartva. Egy ilyenben ettem ottlétem legjobb kajáját, egy jó fűszeres tom yum levest. Az más kérdés, hogy napokig nem tudtam messzire távolodni a plázák vécéitől.

Elrettentő büntetések

A kulturált körülmények között való egymás mellett élés nehéz kihívás még egy magunkfajta igen fejlett és kifinomult demokrácia számára is, homogén népességgel. Sokkal bonyolultabb a helyzet, ha különböző ázsiai népek élnek együtt, főleg az indiai a kínaival. Hogy a helyi Little India ne úgy nézzen ki, mint Delhi vagy bármely más indiai metropolisz valamelyik külvárosa, hogy ne legyen mocsokkal, bűzzel, csótánypatkányrüheskutyával teli kloáka, szigorú szabályokat kellett hozni – és be is tartatni azokat. Csak így lehet vonzóvá tenni egy ilyen parányi városállamot. Tehát a fizetési lista, szingapúri dollárban (1 helyi = kb. 0,8 USD): tiltott helyen való dohányzás: 1000; galambok etetése, liftbe vizelés: 500; szintén ezret fizet, aki cigit ad el kiskorúnak, aki rágót hoz be az országba, szemetel vagy köpköd. A tömegközlekedésen kajálás 500-ba kerül, a vandálkodásért meg börtön jár vagy botozás. Ha porraloltózol a helyi bkv-n, 5000 a bünti. És a legviccesebb: tilos a durian nevű gyümölccsel metróra szállni. Itt nem lehet eljátszani a hülye turistát, mert mindenkit egyenlően kezelnek a hatóságok, és a rendőrt sem lehet kenni, mert erősen korrupcióellenes a mentalitás. Illetve kenni lehet, de azért börtön jár.

Mesterséges paradicsomok

A mindenféle parkok közül elsősorban az állatkertet és a Gardens by the Bay-t emelném ki. Előbbi világhírét annak köszönheti, hogy minden állatfajnak megpróbáltak természetes élőhelyükhöz hasonló ketrecmentes környezetet építeni. Nyilván a kobrától üveg választ el, és a tigrist sem lehet simogatni, a majmok viszont köztünk vannak – legalábbis a nem túl nagyra nőtt fajok. A Garden meg a világ legnagyobb üvegháza, pontosabban két üvegház, az egyikben egy 35 méter magas heggyel és vízeséssel, 2-3000 méter tenger feletti magasság mikroklímájával, és összesen negyedmillió növényfajjal. Mellette pedig a már említett óriásfák okoznak moziélményt. A fák egy gigantikus ökoprojekt részei. Összegyűjtik az esővizet, és a rajtuk lévő napelemek az egész objektumot ellátják vízzel és árammal. Egy magamfajta keleteurópai fazonnak tiszta időutazás Szingapúr, a többi utammal szemben ezúttal nem a múltba… ami után még jobban feltűnik Magyarország fejletlensége és ötlettelensége.    

Ha valaki Délkelet-Ázsiában jár, mindenképpen érdemes megállni pár napra Malajzia és Indonézia között. A repjegy a kualai (bangkoki, stb.) reptéren, indulás előtt másfél órával megváltva 70 USD. Napi 50 USD-ből el lehet lenni kényelmesen, de erre rájönnek a belépők (20-25 USD között, és nagyon megéri).

Akit más szempontok is érdekelnek, annak egy kiváló összeállítás itt.

Burma bármi áron

Még csak egy hete utazgattunk Mianmarban, amikor feltűnt, hogy nem sikerül kétszer ugyanolyan közlekedési eszközön megfordulni. Eszembe jutott Charley Boorman (ez az a csávó, aki Ewan McGregorral lenyomta a Londonból induló földkerülő motorozást, a Long Way Round-ot, meg a London-Fokváros Long Way Down-t), aki úgy utazott el Európából Ausztráliába, hogy közben sportot csinált abból, hogy minél több féle közlekedési eszközt vegyen igénybe – néha kicsit erőltetetten. A végeredmény nyaralásnak maxpontos, pihenésnek értékelhetetlen – hogy kinek mi a jó, azt döntse el maga. Nekünk így bejött. 

Gyalog

Minden továbbjutás alapvetése. Túl sokat nem stresszeltünk rajta, három napra bevettük magunkat a hegyek közé az Inle lake-től keletre. Az egész úgy kezdődött, hogy naivan megérkeztünk Yangonba egy bő héttel korábban. Akkor még nem tudtuk, hogy a szezon közepén a legtöbb szállás a többszörösére drágult, a közlekedés sem olcsó, és lesz olyan helyzet, amiben repülőjegyet kell vennünk. Egy héttel később nyilvánvalóvá vált, hogy a három hétre vitt pénzünk másfél hét alatt el fog fogyni, ezért őrületes spórolásba kezdtünk. Ennek örömére Nyaungshwe-ben kóborolva és legolcsóbb sörre vadászva belebotlottunk a ZZ Top Tourist Service-be. Név alapján elég rakkenroll, és a céget képviselő Mr. Win is meggyőző volt.

Mr. Win a vállalhatóság határáig beállt egyötven magas – vagy inkább alacsony – figura réveteg tekintettel és mianmari tartózkodásunk addigi legértelmesebb válaszaival és legkonstruktívabb felvetéseivel. Kiszámoltuk, hogy legalább ötven dollárt megspórolunk azzal, ha szerzünk egy guideot és három napra felmegyünk a hegyekbe.

A túra elején nem maradt kétség afelől, hogy a vezetőnk, Mr. Ton nem tud angolul, és azt is olyan kiejtéssel prezentálja, ami mindenféle szofisztikáltabb kommunikációt lehetetlenné tett a későbbiekben (ovada – over there, pizun – poison meg ilyenek). Így aztán Buddha életét többször végigbólogattuk, majd amikor befejezte a végtelen magyarázatokat, megnyugtattuk, hogy otthon okvetlenül az lesz az első, hogy utána nézünk a neten. Cserébe viszont Mr. Ton megértette, hogy nem akarunk más turisztokat látni, és hogy imádjuk a jó kaját, és ennek a két kritériumnak maximálisan meg is felelt. Egyrészt isteni háromfogásos ebédeket és vacsorákat főzött, másrészt olyan falvakba vitt, ahol nem énekelték hippik a Hotel Californiát. Az első igazán jó húzása az volt, amikor első este két nagy pohár mojitot mellékelt a hegytetőn lévő buddhista kolostorban fogyasztandó vacsoránkhoz. Mivel pénzünk már nem volt, a végén megkapta a korong alakú szeszesflaskám tele Grand Royallal – ez a helyi viszki, ami tényleg finom, 43 fokos, és olcsóbb, mint a sör. 

Bicikli

Barátaim és családom is óvakodik tőlem (legalábbis a sokat tapasztalt része), amikor túrázni vagy biciklizni szeretnék valakivel. Terv az sosincs, és a magam részéről mindig abból indulok ki, hogy bármilyen körülmények között bármennyit tudok gyalogolni vagy biciklizni. Ezért egy idő után én is elkezdem használni a „még öt perc” mágikus kifejezést. 

Az első biciklis élményünk Mandalayban ért. Itt teljesen kulturált körülmények között szereztünk bicajt (az enyémben a nyolcasnál is nagyobb probléma volt az ovális kerék, de csak másfél dolcsi volt egy napra), és bejártuk az összes külvárost, meg a környékbeli tavak vidékét. Amikor elpilledtünk, beültünk mindenféle szürreális helyekre úgy 6-8 sörre pihenni, estére meg visszavittük a cangát. Másnap rájöttünk, hogy lehet motort is bérelni, úgyhogy többet nem fárasztottuk magunkat. 

A második bringabérlésbe azért futottunk bele, mert motort nem lehetett. Ez Baganban volt, a sok sztúpás helyen. Szenteste érkeztünk, és ajándékbontogatás helyett egy tök sötét faluban botorkáltunk, hogy van-e valahol szabad szállás. Másnap hajnalban életem legszarabb bérelt bicajával nekivágtunk a homokos utaknak, hogy megnézzük a kúpokat. A bringa kicsi volt, időben eltörtem az ülését, és nem lehetett vele gyorsan menni. Végül pár óra után annyira elegünk lett az egészből, hogy a másnapi távozás mellett döntöttünk. 

Harmadszorra megint azt mondták a helyiek, hogy nincs motorbérlés „mert veszélyes”, de azt nem látom be, hogy a nyugis tóparti földúton miért lenne keményebb, mint Mandalay őrült forgatagában. Szóval béreltünk egy bringát Nyaungshwe-ben, hogy járjunk egyet a tó körül. Minden tiszteletem Eszteré, hogy még mindig elvisel. Az első intő jel az volt, amikor egy velünk egy tempóban tekerő amerikai srác visszafordult, mielőtt láttuk volna a tavat, hogy neki ennyi elég mára. Mindezt azután, hogy a tó felé vezető út az első másfél órában távolodik a víztől a hegyek felé. Tehát dögmeleg, jó esetben földút, de inkább köves-homokos, nincs árnyék, nincs térképünk, és azt se nagyon tudjuk, hogy hova megyünk, csak azt, hogy nincs másik út, ezért eddig biztosan jók vagyunk. Amikor a végén megérkeztünk egy Intein nevű faluba, nem volt kedvünk visszafordulni ugyanarra. A falu szép helyen van, de mindenki a csónakkal érkező turisztoknak árul biszbaszt – ennyi erővel mehettünk volna Szentendrére is, úgyhogy gyorsan a lelépés mellett döntöttünk. Több-kevesebb reménytelen alkudozás után, amikor már úgy tűnt, hogy mégis keréken kell hazajutnunk, Esztert leszólította egy helyi forma, hogy nem akarunk-e csónakkal menni. Mivel addig épp arra alkudtunk, a kezébe csaptunk, beraktuk a bringákat a csónakba, a következő másfél órás trip pedig Burma legjobbja lett.

Motor

Yangonban legszívesebben motorral jártam volna egyet, de valami rejtélyes oknál fogva a burmai exfővárosban betiltották a motorbiciklit (kurva nagy ötlet volt egy ázsiai fővárosban ilyet tenni), ezért mindenki bringázik vagy vezet. Állítólag valami tábornok kocsijának egyszer nekiment egy motoros, mire az kitiltotta az összeset a városból. Ugyan a demokrácia nagyon kitört errefelé, de ez a motortilalom valahogyan érvényben maradt eddig. 

Mandalayban viszont gond nélkül, napi 4 dolcsiért bárki szerezhet járgányt, még jogsi sem kell. Mivel öt és fél éve nem ültem motoron, nem mondom, hogy az esti káosz dugó minden adrenalintól mentes volt, de a kereszteződésekben működött a kövér gáz – duda kombó, és mindenki kikerült. Mianmarban egyébként eleinte frusztráló közlekedni, mert jobbkormányos kocsik közlekednek jobbos rend szerint, vagyis a brit meg a nem brit keveréke az egész. Arra mindenesetre jó volt a motor, hogy elmentünk Amarapura felé, és megnéztük a világ leghosszabb fahídját az Irrawaddyn. 1300 méter hosszú, de most a száraz évszak közepén alig volt alatta víz. 

Taxi és minibusz

Na jó, ez nem nagy extra, de kötelező pipa. A taxit hehoi reptér és Nyaungshwe között húztuk be a hegyek között, a minibuszt meg amikor megérkeztünk a bagani kikötőbe, és onnan csapattuk be valami faluba. 

Csettegő 

Ez a helyi tuktuk, ezen a környéken dodo néven fut. Lehagytunk vele egy kocogót, meg két iskolába bicikliző kislányt, egyébként mindenki más kikerült minket. A jó hír, hogy fölfér rá vagy tizenakárhány ember, kecske, disznó,15 méteres bambuszköteg, illetve mindenféle állati takarmány, a rossz hír meg az, hogy nekünk egyik sem volt, mi csak odébb akartunk jutni vele. Menet közben kiderült, hogy mehettünk volna kisbusszal vagy taxival is, és azt hiszem, ezen zötyögve merült föl először ez a közlekedési eszközös koncepció a majdani blogbejegyzéshez. 

Cyklo

Ezt sose tudom helyesen leírni, ez a biciklis riksa. De nem az a dizájn, mint Indiában, amikor a tekerős ember mögött van az utas, sokkal inkább oldalkocsis motorkerékpárra emlékeztet a szerkezet. A legcsóróbb helyiek használják, meg a romantikázós turisztok, meg akik gyarmatosítósat játszanak, továbbá azok, akik nem tudják hova mennek, de akarnak segíteni a helyieknek – ezek voltunk mi. Csak bemondtunk egy saccra kiválasztott címet nagyjából a jó irányban és dumálgattunk a tekerős faszival. Háromnegyed órányi kemény erőlködésért 3 eurót kért. Már ment le a nap, és tudtam, hogy aznap ez az első fuvara, és hogy öt gyereke van. Később több cyklós is megtalált, hogy hadd vigyen el, mert egész nap senki sem ment vele, és nem akar üres kézzel hazamenni. Szerencsétlen arcok soha nem csinálnak nagy bizniszt ebből, a legtöbben egész nap az árnyékban döglenek és várnak – hiába, mert mindenki motorral jár, aki meg nem, az bringázik, vagy nem megy sehova. 

Hajó

Na, ez is egy gusztustalan turisztprogram volt a javából, de legalább rendkívüli módon élveztük. Mandalay és Bagan között lehet repülni, tizenvalahány órát buszozni, illetve az Irrawaddyn hajózni. Természetesen messze ez utóbbi tűnik a legérdekesebb programnak, úgyhogy még a 40 dolláros hajójegy sem tartotta távol a backpackereket – na meg az annál is több német gurulóskofferes nyugdíjast. Talán nekik köszönhetően meglepően kellemes az infrastruktúra: van kaja és szesz a hajón, valamint mindenféle fedélzet, fedélköz székekkel, fotelokkal (amiket gyorsan befoglalnak, és onnantól kezdve soha senki más nem ülhet rá még akkor sem, ha órákra elmennek onnan).

Szóval december 24. volt, egy napkeltétől napnyugtáig tartó döcögés a folyón, végtelen számú aranysztúpával a partokon, végtelen hosszúságú hidakkal, és a végén a hatalmas várakozással, hogy mikor érünk már Baganba, mert megint tök sötétben kell ismeretlen helyen szállást keresni. Ez a nap is abszolút csúcspontnak tűnt az úton, elolvastam Orwell Burmai napok-ját, közben kaja, sör, fényképezés, rehab. 

Motorcsónak

Motorcsónakban a biciklivel kombinált ámokfutás végén keveredtünk az Inle tó meghódítása közben, miután nem volt kedvünk meg időnk visszakerekezni vagy 4 órát a köves földúton. Sok dumálás vagy kaland nem volt benne: a csónakos ember beröffentette a motort, és másfél órán át száguldoztunk mocsárra épült városkában, később meg a tavon halászok meg más motorcsónakos népek között. 

Repülő

Vicces sztori. Miután pár óra után eluntuk Bagant, pontosabban a relatív zsúfoltságát, beültünk egy utazási irodába, hogy repülőjegy után nézzünk. A következő állomásunk Nyaungshew lenne, ide vagy 12 órára busszal - az éjszakai busz még reális döntés, a nappalival viszont egy teljes napot veszítünk, az egyszerűség kedvéért kitaláltuk, hogy repülünk. Az irodában kiderült, a csúcsszezonban a következő két napra az összes repülő és éjszakai busz foglalt, vagyis vagy bukunk egy teljes napot buszozással, vagy minimum két nappal tovább kell maradnunk. Végül nagy nehezen lett két visszamondott repjegy másnap reggelre - mandalayi átszállással, Heho-ba, ahol előző nap esett le egy repülő. Az irodában találkoztunk Dáviddal, aki Pekingben fizikatanár, és 2004-ben egymást kerülgettük Kína, Üzbegisztán, Tadzsikisztán és Kirgizisztán hegyei között.

A vonatozást most nincs erőm megírni, de legközelebb bepótolom.