EU border assistance mission

Aki "legalizálta" Dnyesztermelléket

Egy ideje lekattantam a külpolitikai témákról, de most kivételt teszek. Pontosan egy évvel ezelőtt voltam Moldovában és Ukrajnában (és a Dnyesztermelléken), ahonnan nem üres kézzel tértem haza. A cikk egy évig a fiókomban volt, az a pár újság, amit megkerestem vele, nem nagyon tudta hova tenni. Rendkívül érdekes történet, kár lenne megtartani magamnak...

Missziót vezet két posztszovjet tagköztársaságban, Ukrajna és Moldova határbiztonságát felügyeli, miközben fél szemét a dnyesztermelléki konfliktus megoldásán tartja. Bánfi Ferenccel, az EUBAM, az Unió határőrizeti segítségnyújtó missziójának vezetőjével beszélgettünk.

Miért volt szükség az EUBAM létrehozására?

2005-től az Európai Unió dinamizálta a politikai és külkapcsolatait Moldovával és Ukrajnával. A konkrét kiváltó ok a narancsos forradalom volt, és az ahhoz kapcsolódó változások, az általános kiváltó ok pedig a 2004-es EU bővítés. Ezzel Ukrajna lényegesen fontosabbá vált, mint szomszéd az EU külső határán. A megoldatlan dnyesztermelléki konfliktus is más színezetet kapott, mivel földrajzilag közelebb került az Unióhoz. Egy megoldatlan konfliktus az EU külső határainak közelében magával vonta az EU növekvő szerepét. Románia csatlakozásával Moldova is határos lett az Unióval. A dinamikussá vált EU politikának a részeként 2005 márciusában kinevezték az első különleges megbízottat Moldovára, akinek részben az volt a feladata, hogy képviselje az EU-t a dnyesztermelléki probléma megoldásában, segítse Moldova és az EU kapcsolatait, és támogassa Moldovát a demokratikus intézmények továbbfejlesztésében.

Mennyi ideig tartott felállítani a missziót?

Ez nagyon gyors politikai válaszadáson alapult: júniusban a két elnök, a moldáv Voronyin és az ukrán Juscsenko közös levélben kérte az EU-t, hogy adjon támogatást a határszakasz menedzsmentjéhez. Augusztusban volt egy tényfeltáró bizottság, amely támogatta és szükségesnek találta az ötletet, októberben a két kormány és az Európai Bizottság nevében aláírták az együttműködési dokumentumot. November 30-án pedig megnyitották a missziót. A nagy sietség azt is jelentette, hogy a technikai részek kevésbé voltak kiérlelve. A pozitív politikai válaszadáson volt a hangsúly. A megnyitó után ott álltunk egy szál papírral a kezünkben, ami az együttműködési dokumentum volt. Csak összehasonlítás miatt: Koszovót egy évig tervezték.

Mindent nulláról kellett felépíteni?

Hat héttel korábban ideküldtek pár embert, kibéreltek egy emeletet az épületben, próbáltak rendet teremteni a terepen, de nekik semmi közük nem volt a bűnüldözéshez. Eleinte voltak malőrök, akaratunk ellenére hamis szoftvereket telepítettek és hasonlók. Akkoriban Ukrajnában még nem nagyon foglalkoztak ilyesmikkel. Azóta egyébként nagyon sokat változott a helyzet. Most már megvan a rendőrségnek a speciális egysége, amely a cégeket ellenőrzi. Elég bátor vagyok ahhoz, hogy higgyem: egy kicsit mi is hozzájárultunk ezekhez a dolgokhoz, de ezt nem lehet kisajátítani.

Volt stratégia?

Nagyon leegyszerűsítve a dolgot a működésünknek két fő stratégiáját határoztuk meg. Az egyik, hogy a moldáv és az ukrán politikai vezetés célul tűzte ki az EU integrációt. Ennek fényében nekünk segítséget, támogatást kell nyújtanunk a határügynökségek modernizálásában, fejlesztésében annak érdekében, hogy közelítsék, vagy éppen elérjék az európai normákat. Ez egy integrációs munka, amivel a fejlesztéshez kell hozzájárulni, hogy elérjék az európai sztenderdet. A másik stratégia pedig az, hogy járuljunk hozzá a dnyesztermelléki konfliktus békés megoldásához. Ebben a missziónak nincs vezető szerepe, de hozzá tud járulni.

Mi a különleges az EUBAM-ban?

Ez az első EU-s misszió, amelyet a volt Szovjetunió területére helyeztek ki, ráadásul két országban is mandátummal bír, ami különleges helyzetet teremtett. A résztvevőknek, vagyis az ukránoknak, a moldávoknak és az EU-nak nem volt tapasztalata abban, hogyan viszonyuljanak egymáshoz, és nem volt meg a bizalom sem. Márpedig a bűnüldözés és a biztonság területén a legfontosabb feltétel a bizalom. Tehát először egy bizalomépítési folyamatot kellett megtervezni. És aztán volt maga a határprobléma, ami tárgya volt a politikai vádaskodásnak, vagy inkább nevezzük vitáknak.

Pontosan miről is szólt ez a vita?

A moldáv álláspont szerint a dnyesztermelléki szakadárok jelentős bevételre tesznek szert az illegális fegyverkereskedelemből. Ez csak úgy lehetséges, ha az illegális fegyverkereskedelem a dnyesztermelléki határszegmensben Ukrajnán keresztül bonyolódik, és ehhez az ukránok valamiféle támogatást adtak, vagy legalábbis becsukták a szemüket. Az ukránok persze tagadtak.

És ebben mit tehetett az EUBAM? Egyáltalán milyen jogai vannak a missziónak?

Mi profik vagyunk, semmiféle előítéletünk sincs, és képesek vagyunk arra, hogy megállapítsuk, ha ez az üzlet működik. Nekünk nincs végrehajtó hatalmunk, kifejezetten technikai-tanácsadó testület vagyunk, de ha az üzlet létezik, akkor megtaláljuk az indikátorát. Az elsődleges feladat az volt, hogy végrehajtó erő nélkül, mindössze 50 emberrel konszolidáljuk az 1220 kilométeres határt, több mint 90 határátkelőhellyel, plusz a zöldhatárral. Fizikailag nem lehetséges, hogy mindenhol jelen legyünk a nap 24 órájában. Olyan taktikát kellett alkalmazni, amellyel hatást tudunk gyakorolni a határviszonyokra, ehhez pedig meg kell nyerni a partnereket. Létrehoztunk területi irodákat. Operatív értékelést készítettünk, hogy lássuk, hol vannak a forró pontok, és meghatároztuk a földrajzilag és tematikailag fontos kulcsterületeket. Hogy hol kell ott lennünk, ahol a limitált erőnkkel a legnagyobb hatást tudjuk elérni. Mindeközben nekünk ki kellett építeni a saját infrastruktúránkat.

Hogyan tudták elkezdeni a munkát? Mi volt az első lépés?

Világosan láttuk, hogy a változáshoz ismerni kell a területet, és egy egységes vámrendszert kell bevezetni. Moldova és Ukrajna között nem volt megfelelő együttműködés. 2005 novemberében nyitottunk, és egy hónapra rá a két miniszterelnök, az ukrán és a moldáv aláírtak egy közös nyilatkozatot. Ebben kölcsönösen megállapodtak, hogy csak az egymás által kiadott vámokmányokat ismerik el. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy egyik fél sem ismeri el a dnyesztermelléki vámokmányokat, tehát onnan nem tud közvetlenül kijönni áru Ukrajna irányába. Exportálni persze lehet, de csak abban az esetben, csak ha a hivatalos moldáv vám megcsinálja az ellenőrzést. Az világos volt, hogy egy ilyen intézkedés bevezetése hihetetlen nagy politikai vitát fog kiváltani. Amikor ezt a javaslatot kidolgoztuk, mi már számoltunk azzal, hogy a vita úgy fog szólni a dnyesztermellékiek részéről, hogy egy humanitárius válságot előidéző gazdasági blokádot hozunk létre Ukrajna, Moldova és az EUBAM támogatásával.

Jó érv. Hogy lehetett kivédeni?

Lehetőséget kellett biztosítani a dnyesztermenti cégeknek arra, hogy törvényesen részt vehessenek a nemzetközi kereskedelemben és törvényesen produkálhassanak profitot. Kidolgoztuk azokat a szabályokat, amelyek szerint bármely dnyesztermenti cég törvényesen, három napon belül regisztráltathatta magát Kisinyovban, és ha akartak, exportálhattak a moldáv törvényekkel összhangban. Ezzel politikailag legitimáltuk Moldova területi integritását és szuverenitását. Technikailag viszont elkezdtük szabályozni a határt, hogy legalább azt tudjuk, mi jön ki onnan egyáltalán. 2006 áprilisban elkezdődött ennek a megállapodásnak a végrehajtása, amire a dnyesztermellékiek totálisan blokkolták az összes határátkelőt. Ugyanekkor kommunikációs kampányba kezdtek: azzal álltak elő, amit vártunk tőlük, vagyis gazdasági blokádot hoztunk létre körülöttük. Nekünk bizonyítani kellett, hogy nem mi hoztuk létre a gazdasági blokádot, nincsenek elszeparálva a külvilágtól, illetve ők magukat szeparálják el, és hogy ha akarnak, együttműködhetnek.

Mennyi idő alatt lett sikeres ez a taktika?

Két hét elteltével kaptam egy jelentést az egyik területi irodától, hogy megnyitották a határátkelőt a dnyesztermellékiek, és engedik be a forgalmat. Ez a leállás egyébként jól is jött, mert rengeteg minden felhalmozódott a határ mindkét oldalán, és így egyszerre tudtuk mindet ellenőrizni. Ez jelentős előrelépés volt a törvényesség tekintetében, és közelebb vittük egymáshoz Moldovát és Ukrajnát. Az egyik kulcseredmény az volt, hogy Moldova és Ukrajna kellő elkötelezettséggel végrehajtja azóta az egységes vámszabályokat. Ez mára már önfenntartóvá vált. Az EU inkább csak monitorozza ezt a tevékenységet.

Tehát ez a blokád egy politikai döntés volt, aminek a dnyesztermentiek áldozatául estek…

Így van. Amióta megszűnt a blokád, a dnyesztermelléki cégek egyre nagyobb számban kezdték el regisztráltatni magukat. Ma már közel 600 céget vettek nyilvántartásba, ugyanis a cégek döntő többsége profitorientált. Az újonnan kidolgozott rendszer biztosítja számukra nemcsak azt, hogy exportálhatnak, hanem azt is, hogy élvezhetik a Moldáv Köztársaság legális státuszából adódó kereskedelmi előnyöket. Ilyen például, hogy az EU Moldovának olyan kedvezményt adott, hogy a Moldovából exportált áruk döntő többsége, több mint 80%-a mentes az importvámoktól az EU-ban. A regisztrálás után dinamikusan nőtt a dnyesztermelléki cégek exportja az EU és más országok felé is. Ez a törvényes rend megerősítése mellett hozzájárult a határon túlnyúló illegális tevékenységek visszaszorításához, felszámolásához, egyben hozzájárult a Moldáv Köztársaság gazdasági integrációjához is.

De ha Dnyesztermellék Moldova része, akkor az ottani cégek a profit érdekében miért nem helyezték át a székhelyüket moldáv területre?

Egy vasművet azért nem lehet csak úgy odébb vinni. Meg egy Tiraszpolban működő fodrászt sem lehet elköltöztetni, vagy az európai minőségű anyagokat gyártó textilgyárat sem. És azt se felejtsük egy, hogy a Dnyesztermelléken működik egy illegitim rezsim, amely kiépítette a politikai rendszert. Parlamentjük van, kormányuk, elnökük, titkosszolgálatuk, határőrségük, rendőrségük. Az ezen a területen élők de facto a dnyesztermelléki hatóságok hatálya alá tartoznak. Nyilvánvaló, mint minden állam, ez is kikényszeríti a szabályok betartását, ha valaki nem hajlandó követni azokat. Ugyanúgy van börtön, van bűncselekmény, és az ő definícióikkal összhangban ez ugyanúgy devianciát jelent, mint egy rendesen működő legitim államban. De a kisinyovi regisztráció ellenére ezek a cégek a „szerencsétlen” gazdasági áldozatai a meg nem oldott dnyesztermelléki konfliktusnak, ugyanis nyilvánvalóan regisztrálva vannak a dnyesztermelléken is, és emiatt két ország szabályait kell követni.

És mit tett erre a tiraszpoli vezetés?

Nem akadályozta meg, hogy ezek a cégek élvezzék azokat a gazdasági előnyöket, amelyeket a moldáv hatalom adott. Hiszen ha több profit jön be, akkor több megy az államkasszába is.

A dnyesztermelléki kommunista rendszer ideológiai alapú, vagy szimpla üzlet?

Meggyőződésem, hogy üzlet. De semmi nem fehér, és semmi nem fekete. Van sok más tényező, amit figyelembe kell venni. Az orosz nyelv, az orosz kultúra befolyása is szempont, de én ezt a konfliktust alapvetően gazdasági konfliktusnak tekintem.

Sikerült végül megoldani a moldávok és az ukránok vitáját? Mi lett a megoldás?

A határbiztonság jelentősen változott, pozitív irányba. Az egyik legnagyobb vívmányunk, hogy jelen álláspont szerint minden szereplő egyetért a misszió azon konklúziójával, hogy az illegális fegyverkereskedelemnek nem lelhetők fel nyomai. A magyarázat persze minden szereplőnél más. A moldáv elnök, Voronyin megköszönte az EU-nak ezt a misszióját, mert amióta itt vagyunk, azóta ez az üzlet nem működik. Szmirnov dnyesztermelléki elnök is megköszönte a munkánkat, mert bizonyítékokat szolgáltatott arra, hogy Voronyin hazudott, amikor azt mondta, hogy az illegális fegyverkereskedelemmel foglalkoznak.

Melyik félnek volt igaza?

Mindig azt mondom, hogy a misszió mandátuma 2005. december 1-én kezdődött. Mi nem foglalkozunk azzal az időszakkal, ami a misszió működését megelőzte. Hogy volt-e vagy sem illegális fegyverkereskedelem, arról nem beszélek, mert nem tartozik a mandátumunk körébe. Amióta pedig itt vagyunk, azóta mindkét vezető egyetért az EUBAM véleményével.

the only one nonexistent country in europe

Transznyisztria - Ilyen ország nincs is

Budapesttől csak ezer kilométert kell autózni ahhoz, hogy a kontinens legtöbb nevű, nem létező országába jussunk. Dnyesztermellék, Dnyesztermenti szakadár köztársaság, Transznyisztria néven fut ez a bizarr entitás, nem mellesleg kommunista diktatúra egy vodkanevű elnökkel (Smirnov). A térképen pedig egy vicc…

Gambia mellett bizonyára ez a legkeskenyebb ország a Földön. Illetve először pontosítsunk: nem is ország. A terület hivatalosan Moldova része, ami a Szovjetunió felbomlásakor kikiáltotta saját függetlenségét. A moldávok ezt nem nézték jó szemmel, de az erőszakos visszafoglalás bebukott a Dnyesztermelléken állomásozó orosz csapatok miatt – azóta meg orosz békefenntartók garantálják a biztonságot. Egyébként erősen oroszpárti, szemben a román-európai orientációjú Moldovával, ami abban is megnyilvánul, hogy erősebb az orosz hatás, és a cirill ábécét használják. És a 2007-es népszavazáson a népesség nagyja arra szavazott, hogy csatlakozzanak Oroszországhoz.

A függetlenséget egyetlen állam sem ismerte el, még az oroszok sem, de a kialakult patthelyzet miatt nem volt mit tenni. Maga az ország olyan 20-30 kilométer széles, és párszáz hosszú, gyakorlatilag végig a Dnyeszter keleti partján. Egyetlen város esett csak a nyugati oldalra, Bender, ahol megharapott egy kutya, de nem direkt volt.

Egy kis egyszerűsítéssel a Dnyesztermellék jól járt. Itt volt ugyanis a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság összes ipara, elsősorban fegyvergyárak. A függetlenség deklarálása után persze mindet megtartották, miközben a mezőgazdaság megmaradt a moldávoknak. Így most az egyik félnek rengeteg bora van, a másiknak rengeteg fegyvere, és mindketten Európa legszegényebbjei. Moldovának persze fájt, hogy a zsíros fegyverbiznisz kikerült az ellenőrzése alól, így igyekezett mindent megtenni, hogy a nemzetközi szervezeteknél bemószerolja a transznyisztriai vezetést, hogy fegyverrel kereskedik. Jogosan…

A dnyesztermellékiek egyébként sosem tagadták, hogy gyártottak fegyvert, és ma is gyártanak valamennyit. A fegyverkereskedelem régebben nagyban működött, és két forrása volt: az egyik a volt 14. szovjet hadsereg által hátrahagyott arzenál, ami olyan 40 ezer tonna hadianyagot jelentett, amelynek egy részét bűnös úton értékesítettek. Másrészt meg a saját fegyvergyártás kapacitása. A moldávok által kifogásolt illegális fegyverkereskedelem tehát létezett, és nem túl sok lehetőség volt arra nézve, hogy merre ennek a szállítmányok: vagy Moldova, vagy Ukrajna felé.

Persze nem is volt ez annyira lenyomozhatatlan, de hát egy orosz katonatiszt és a Jóisten között csak Putyin van, ő meg nem játszik kicsiben, és mostanában többet nomádkodik egy szál gatyában, mint hogy levadássza a hatalomra veszélyes elemeket. A vállról indítható rakéták, rakéták, Kalasnyikovok, aknavetők ezreit persze nem lehet csak úgy kicsempészni, de erre nem is volt szükség. A többmilliárdos bizniszben minden brókereken keresztül zajlott, és minden le volt szervezve a gyártástól az elszállításig. Annakidején alighanem az orosz katonai szállítmányokkal távozott a cucc, vasúton, amihez aztán senki nem tudott hozzáférni – ennek nem volt kockázata. Az itt szolgáló orosz tábornokok és ezredesek távol voltak Moszkvától, nem ellenőrizte őket senki. Akinek sietősebb volt, az a tiraszpoli katonai reptérről vitte el a magáét.

Szóval ilyen egy ország ez – kár lenne kihagyni.

Kisinyovból nagyjából húszpercenként-félóránként indulnak kisbuszok Tiraszpolba. A kockázat zéró, bár a híre rossz. Többen is kérdezték, hogy nem veszélyes-e, de ők mind amerikaiak voltak, akiknek még Mexikó is hardcore, meg ausztrálok, akiknek meg vízum kell oda (hehe). Hát nem az. Sőt, minden híreszteléssel szemben még a határon sem próbáltak meg lehúzni. Fura egy határ ez, csak egy oldala van. Kifelé nincs moldáv határőr, van viszont orosz békefenntartó. A békefenntartók ellenőrzése után értünk a tényleges határra, hol ki kellett tölteni mindenféle papírt, majd a kitöltött lapokra kaptam egy pecsétet. De még véletlenül sem az útlevélbe. A pecsét meg azért kell, mert mint minden rendes diktatúrában, itt is nyilvántartják, hogy ki merre mozog, és ha 24 óránál tovább maradok, regisztrálnom kell. Nos, ezt a világért sem akartam, és abban sem bíztam, hogy annyi látnivaló lesz, hogy érdemes lesz még egy napot maradnom.

A határ majdnem a főváros külső kerülete, ami nem meglepő, mert a másik, az ukrán oldal sincs messzebb 20 kilométernél. Tiraszpollal kapcsolatban nem voltak illúzióim, egy orwelli látomásra számítottam, de hatalmasat kellett csalódnom. A kommunista külsőségek ugyan megvoltak, de egészen barátságos és élhető helynek tűnt elsőre. Egy óra után meg már unalmasnak is… Igazából semmi, de semmi különösebb látnivaló nincs arrafelé. Széles utak, egyáltalán nem zsúfoltak, nyugodt tempójú élet, és rengeteg szegény ember. Ezt a piacon vettem észre, ahol olyan dolgokat árultak, amiért az itthoni lomisok sem hajolnak le. A Dnyeszter partja izgalmas úgy öt percre, a parlament épülete vérgagyi. A felvonulási tér felől még csak-csak kinéz valahogy, de a piacról látszik a háta, ami egy sima téglafal. Háromórányi bolyongás után úgy éreztem, ez a város már nem adhat többet nekem, főleg, miután az összes izgalmasabb nevű utcán végigmentem, többek között a Rosa Luxemburgon, a Karl Marxon, a Gagarinon, a Leninán és a Kirov parkon. Utána inkább áttroliztam a szomszédos Benderbe. Ez Transznyisztria leghosszabb trolipályája, összesen 11 kilométert megy a járat.

Még megérkezésemkor váltottam Dnyesztermenti rubelt, ami a világ egyik legbizarrabb pénzneme. Moldovában a lej a hivatalos, ugyanúgy, mint Romániában, csak persze más a váltási arány. Az itteni rubel is csak nevében orosz, és annyira nem konvertibilis, hogy még a szomszédos országokban sem váltják. Legfeljebb az a pár tucat buszos, aki naponta jár át ide az Isten háta mögé. Mivel a beváltott öt eurót nem tudtam elkölteni, három eurónyi mindenhol máshol használhatatlan pénz maradt nálam.

Benderben egy órát sem sikerült maradnom. A viszonylag érdektelen lakótelepeken kívül csak egy tankos emlékmű érdekes annak, aki még sosem látott tankot (a tiraszpoli parlament előtt is van egy, úgyhogy már csak emiatt sem tartoztam a tankot még nem látottak közé), meg egy török kori erőd, amit nagyon meg akartam találni, majd mire meglett, kiderült, hogy nem nézhetem meg, mert katonai terület. Na, ennyit az itteni turizmusról. Miközben kerestem a Kisinyovba visszavivő járatot, megharapott egy kutya, de nem véreztem, úgyhogy simán lemondtam egy jó kis tiraszpoli vagy benderi orvosi rendelőben eltöltendő időről, meg a tetanuszról is. Helyette az itteni járműcsodákat bámultam, ugyanis itt minden kocsi gázzal megy. És szégyentelen módon hatalmas metános palackokat szerelnek gyakorlatilag minden lehetséges helyre, amitől minden járgány úgy néz ki, mint egy vastag mellényes öngyilkos merénylő, aki éppen bekéredzkedik a pesavari Grand Hotelbe.

Ja, és hogy ajánlom-e másoknak az élményt? Nos, mindenképpen. Időutazás, ami megmutatja, hogy mekkora biznisz családi vállalkozásban, kommunista látszatideológiával vezetni egy országot. De legközelebb nyáron megyek, mert ha van ott strand, akarom látni a tömény retro fürdőruhadivatot, meg a parton fekvő sörhullákat. Ki jön?