A Vadnyugat legnagyobb kövei között

Snow Canyon

A Vadnyugatot járva eszembe jutott egy régi megjegyzésem. Amikor Tomi barátommal Angkorban voltunk, megkérdezte, hogy tetszik. Mivel sok szempontból ez a világ egyik legleglegje, a hülye kérdésre azt találtam mondani, hogy szerintem nem elég nagy és nem elég régi. Azóta gyakran ezt válaszolom neki a „milyen” kezdetű kérdésekre. Kalifornia, Utah, Colorado és Arizona nemzeti parkjait járva pont arra gondoltam, hogy ez a sok kő mind kurva nagy és nagyon, de nagyon régi.

A másik, ami beugrott, hogy annak ellenére, hogy csomót jártam ronda helyeken, alapvetően mégiscsak a szépet szeretem, főleg a természetben. Azt nyugodtan ki merem jelenteni, hogy Afrika, a Balkán, Közel- és Távol Kelet legszebb helyei azok, amiket az emberi jelenlét nem bírt tönkretenni. Amit az ambiciózus fejlesztő-befektető helyiek fejlesztésnek-befektetésnek gondolnak, az nyugati értelemben nem más, mint környezetrombolás. Hihetetlen, hogy a világ nagyobbik felében a turisták számára kiépített helyek alapvető jellemzői a drótkerítés, a tájidegenre festett betonépület (amit néha elhagynak, megpróbálnak lerombolni, végül félig lerombolják, elhagyják, majd mellette fölhúznak egy ugyanolyat), a szemét, néhány nagyon durva villa kormányközeli tulajdonossal, meg egy rakás lehúzós ember, aki mind akar tőlem valamit. Hogy legyen, mondjuk jó minőségű út, normális kaja a környéken, vagy legalább egy szórólap a site-ról, az mindenképpen túlzott elvárás.

Canyonlands

A nem elég nagynak és nem elég réginek éppenséggel nem mondható hegyi-sivatagi nemzeti parkok egészen új perspektívába helyezték az eddigi tapasztalataimat. A tömegkultúrából, annak is a szemetes legaljáról, az amerikai filmekből (akció, nem vígjáték, és végképp nem családi romantikus) tájékozódó jómunkásember is tudja, hogy ha egyszer valamit kiépítenek Amerikában, akkor abban nincs hiba. Szerencsére igaz ez a nemzeti parkokra is, amit sikerült úgy fejleszteni, hogy egyszerre legyen kényelmes és egzotikus, és közben nem kell kilométereket sétálni ahhoz, hogy végre legyen egy olyan képem, amiben nem látszik a magasfeszültségű vezeték. Vagy fekete nejlonzacskó.

A geográfiai hűség kedvéért itt az útvonalunk, szigorúan a nemzeti parkokra fókuszálva: Yosemite, Mono lake, Snow Canyon, Zion, Bryce, Arches, Canyonlands, Mesa Verde, Monument Valley, Grand Canyon, Death Valley. A közös bennünk, hogy mindegyik kőből van.

Az Egyesült Államoknak ez a délnyugati csücske tartalmazza szinte az összes olyan sivatagi látképet, amiért rákattantam a sivatagokra. Beludzsisztán fehér hegyei, Irán kanyonjai, Afganisztán sivatagos-hegyi tavai, az Atlasz útjai úgy vannak egymásra dobálva párórás autózásra egymástól, hogy útközben rúpia vagy riál helyett dollárral fizetsz a félfejnyi hamburgerért és senkit sem zavar, ha megiszol egy csomagtartónyi sört.

Yosemite campground

A belépő egy ilyen helyre igazán baráti. Első nap vettünk 80 dolcsiért egy annual pass-t, ami az összes szövetségi parkra érvényes, és kocsinként kell egy. Vagyis kettőnknek ennyibe került a 8-10 belépő. Aztán gyorsan rákaptunk a kempingezésre. Oaklandben szereztünk 60 dollárért egy négyszemélyes sátrat, meg hozzá matracot, pár edényt, és készen álltunk a természetre. A nemzeti parkokban lévő kempingekbe külön van belépő, de az felszereltségtől függően 14-20 USD, a motel fele-harmada-negyede. Mondjuk egy 30 dolcsisnál már volt medence is, Zion vörös sziklái alatt. Sátrazásnál az a zseniális, hogy rengeteg hely van a népeknek, néha nem is láttuk, hogy ki a szomszédunk, olyan messze voltak. Minden sátorhelyhez tartozik egy kocsibeálló, egy tűzrakóhely ráccsal, asztal-pad kombó, kitaposott és sima sátorhely, medvebiztos vas tárolószekrény, meg néha még egy csap is. A közelben pedig vécé, zuhanyzó, durva esetben pedig wifi. A kellemesen távol eső helyeken becsületkassza, vagyis borítékba teszed a pénzt, a borítékra ráírod a rendszámod, és bedobod egy ládába. Így nem kell állandó személyzettel hülyéskedni, viszont mindenféle elektronikus rendszer nélkül bármikor le tudják ellenőrizni, hogy fizettél-e.

Útközben beszereztünk egy hungarocell hűtőtáskát, minden reggel vettünk pár kiló jeget, aztán napközben teleraktuk sörrel meg hússal. Fantasztikus biztonságérzetet ad, hogy tudom, bármikor, bárhol, sőt, inkább BÁRMIKOR, BÁRHOL meg tudok inni egy jéghideg sört – bár ez azért egy kicsit trükkös néha. Yosemite-ben elegem lett a kanyarokból, és félreálltunk tájat nézni. Bontottam egy sört, majd Eszter fölhívta a figyelmem, hogy közterületen nem lehet inni. Erre beültem a kocsiba, de akkor meg azért szólt, hogy kocsiban nem lehet nyitott üveg. És egyébként is vegyem fel a pólóm, mert itt szólnak érte. Úgyhogy pólóban és zacskóból ugyan, de a bármikor bárhol jéghideg sört sikerült behúzni a legelején.

A nagy meglepetés egyébként a csendben lezajlott Nagy Amerikai Sörforradalom volt, ami semennyire sem gyűrűzött át az Óhazába. Egészen az utóbbi évekig nem láttam olyan embert, aki a „sör” és „Amerika” szavakra egy kifejezésben ne azt reagálta volna, hogy „és te azt a szart megiszod?” utalva ezzel a Budweiser-Miller-Busch elnevezésű izére. Aztán tervezgetés közben ráakadtam a 140 coloradói microbrewery jelenségre, és hamar kiderült, hogy Utah, Nevada vagy éppen bármelyik tetszőleges államban szép számban állítanak elő iható sört. Így aztán minden benzinkútnál és szupermarketben legalább 30 féle sör közül lehet választani, amiből legalább 25 valami fasza helyi. Ittunk tökkel főzöttet, belga fajtát, vöröset, búzát, erőset, olyan fajtákból, mint a Polygamy Porter (Why have just One!), a Fat Tire, a Golden Spike, vagy a Cutthroat (olyat nem ittunk, de van Nobama Brew vagy Badass Redneck Lager is). Coloradoban aztán nem sajnáltuk magunktól, és Ouray-ben meg Durangoban alaposan teszteltük a kínálat egy részét – ha nem kellett volna vezetnem meg hazajönnünk, tisztességes mélységében is sikerült volna földolgozni a jelenséget.

Aspen Times

Colorado egyébként az út titkos befutója volt. Nem is terveztük, hogy meglátogatjuk, de miután túl sok követ láttunk nagyon gyorsan, úgy döntöttünk, lássunk némi zöldet is. Glenwood Springsben megpróbáltunk coffeeshopozni, de kiderült, hogy csak orvosi papírral adnak el medicalt, viszont mindenki azt javasolta, hogy jöjjünk vissza január elseje után, mert utána legális lesz, és beindul az állam fűbiznisz (aminek az adóját az oktatásba tolják). Végül eljutottunk Aspenbe. Kinyalt, gyönyörű, pont olyan, mint Cortina D’Ampezzo – két órára érdekes, legközelebb legfeljebb mozgásképtelen nyugdíjasként szeretnék odamenni. Viszont Eszternek eszébe jutott, hogy ott élt Hunter S. Thompson. Valahonnan emlékezett valami utcanévre a ranchánál, így aztán eleve bukónak indult kísérletbe bonyolódtunk, hogy megtaláljuk. A vidék nagyjából annyira érdektelen (mondjuk nem csúnya) egy élménykereső típusú ember számára, hogy kizárólag nagyon sok kábítószerrel tudja magát jól érezni hosszabb távon. Mondjuk a Mester ebben a tekintetben sem fogta vissza magát. Amikor megkérdeztük a turisztinfót, hogy nincs-e valami Hunter S. emlékvalami, látszott a nőn, rosszul esik neki, hogy erről a hegyek között fekvő kis ékszerdobozkáról az újságírás doktora jut az eszünkbe. Aztán vettünk egy üveg tequilát és kimentünk a természetbe.

'Trust me, you can dance' - Tequila

Másnap reggel leléptünk. Egzotikus hegyi utakon, elmaradott és ronda bányászfalvakon keresztül terveztünk hosszabb távot megtenni. Miután napközben 5 percet összesen nem mentünk egyenesen, és leszakadt az ég, föllázadtam. Így kerültünk Ouray-be, ami parányi kisváros rengeteg trekking, sziklamászó, terepjárós, elhagyott bányás, ghost town-os programmal, majd Silverton következett meg egy régi ezüstbánya meglátogatása, majd sörözés Durangoban, végül Mesa Verde kanyonba vájt pueblói, valamint Stoner település meglátogatása. 

Colorado

Útközben igen nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy különböző érdekes nevű helyekre eljussunk (valamiért egyik sem sikerült igazán, de ez most mindegy is). Két helyet mindenképpen meg akartunk tekinteni: Bagdadot és Stonert. Bagdad szellemváros Arizonában, oda azért nem jutottunk el, mert egy többórás monszunszerű felhőszakadás a hegyi szerpentinen elvitte a fél napunkat, és mire kiértünk a hegyekből, már nem voltam túl lelkes egy félnapos kerülőhöz. Stoner keresése viszont egészen mitikus utazás lett végül.

Mesa Verde

Mesa Verde boltjában igen hamar csodálóm lett egy darkos féle fiatal eladósrác, amikor meglátta, hogy egy rettentő menő fekete kocsiból kipattanok metálos pólóban, és megkérdeztem, hogy kell a Stoner nevű helyre eljutni. Minden második szava az volt, hogy supercool, és hogy tökre eljönne oda ő is. Erre fölajánlottam, hogy elviszem. Kész volt tőle. Lecuccoltunk, és egy fél óra múlva megálltunk fölvenni. Először azt se tudta mit akarok, majd amikor leesett neki, hogy most indulunk és hogy ezt tök komolyan gondoltam, teljesen meghatódott. De ott volt a főnöke, és mondta, ha eljön, kirúgják. Úgyhogy nem jött, de ígértem, hozok neki valami képeslapot vagy egy sört.

Messzebb volt, mint gondoltuk, hosszú és elhagyott völgyben mentünk nagyon gyorsan sokat, de csak olyan táblát láttunk egyszer, hogy Stoner Creek. Sima Stoner nem volt, a GPS is Stoner Creekhez irányított, ami egy farm volt két házzal meg egy kocsival az út szélén, de nem úgy tűnt, hogy árulnak magukról képeslapot vagy van sörük az útközben megálló autósoknak úgy este 8 felé töksötétben. Úgyhogy voltunk Stonerben is, meg nem is, üres kézzel mentünk vissza. A srácnak elmeséltem a sztorit, majd a főnökével addig buzizták a netet, mire megtalálták, hogy Stoner településen két ember lakik, a polgármester meg a felesége, a polgármester-helyettes. Nem hiszem, hogy sokat zavartatják magukat hülye turistákkal.

Később átmentünk a Monument Valley-be, és közben folyamatosan éreztem a nihilt, ami a navahók földjén körülvett. Óriási a munkanélküliség, mindenki csak lézeng az utcákon. Mivel nem tekintik magukat letelepedett városi népnek, a városaik szarok. Minden földszintes és minden mindentől messze van, a köztér a Walmart parkolója. A boltok a legolcsóbb szemetet árulják, alig találtunk valami természetes és ehető kaját. Körben egyébként gyönyörű sivatag, csak nincs hova menni, meg nincs minek. A tájban sem lehet bóklászni, minden utak által körülvett terület be van kerítve, szerintem egy kisbolygó súlya ki van ott feszítve szögesdrót formájában. Az arcok sem túl vidámak, páran be vannak állva, némelyik zsét akar, akinek meg van munkája, az a turisztoknak szolgáltat méregdrágán és mosolytalanul. A táj szemetes, még a mellékutakon is mindenhol széttört sörösüvegek és nejlonzacskók. Nem volt értelme maradni, megnéztük a Four Cornert, ami négy állam határa egyetlen pontban. A turisztok arra nyomulnak, hogy a négy végtagjuk a négy államban legyen, és mivel egyszerre csak egy ember fér a pontra, sorban állnak és magukat fényképeztetik, ahogy szerencsétlenkednek a béna tagjaikkal meg a bálnatestükkel. Az egyik nő olyan kövér, hogy guggolásból nem tud felállni, és azon röhög, külső segítség kell, hogy a négy államból legalább kettőt föladjon, és a következő hatvanéves retardált infantilis végre elfoglalhassa a kutyapózt. Amikor már a navahó karkötőárus is kiröhögi a  kutyába lement embert, úgy érzem, nincs lejjebb. Inkább léptünk tovább Vegas felé.

Angel's Landing, Zion

Vendégségben a Nagy Sátánnál

„Welcome to the jungle we've got fun and games
We got everything you want honey, we know the names
We are the people that can find whatever you may need
If you got the money honey we got your disease”

Caliente city... ööö town ... settlement

Pontosan ez volt az a dal, amit a motel tulajdonosa énekelt reggel 8 körül az ajtó előtt. Kicsit hamis volt, és nagyon hangosan énekelte tiszta szívből. Félálomban aláhaluztam a gitárokat, majd amikor a refrént is elnyomta, észrevette, hogy ott állok mögötte. Félszeg mosollyal elnézést kért, de biztosítottam afelől, hogy ez jobban üt, mint bármilyen szar kávé. És hogy király volt. A helyszín Caliente, bájos egykétezres kisváros Nevadában.

Előző este éppen kezdett ránk sötétedni, és már nem volt kedvem újabb 60 mérföldet vezetni a következő településig – idáig is nagyjából azért jöttünk el, mert az utóbbi egy-két órában nem volt értékelhető emberlakta vidék, legfeljebb olyan, ahol megesznek és elásnak, ha egy picit nem figyelünk oda.

Este emberünk azzal fogadott, hogy hejdejó, az első magyarok nálam. És hogy tud finnül meg oroszul. Mindezt a ’80-as években finnországi tanulmányai alatt szedte össze, a célja pedig az volt, hogy a hosszan elhúzódó hidegháborúban megfelelő információval lássa el az otthoniakat. Igazán sosem állt munkába, leomlott a fal. „Akkor kellett volna ledobni nekik az atomot” – viccelődik, így viszont munka nélkül maradt. Ahhoz már túl fáradtak voltuk, hogy kiderítsük, hogyan lett moteltulajdonos Calientében.

Santa Monica pier

Hogy mit csináltunk Nevadában? Mr. Hunter S. narratívája értelmében vártuk, hogy hatni kezdjenek a drogok. Valójában nászúton voltunk, és az afganisztáni Wakhan corridor évek óta halogatott felfedezése és egy USA délkeleti körbeautózás közül választottuk ez utóbbit – elsősorban a bármikor hozzáférhető és megnyitható sör, valamint az óceán miatt döntöttünk így. Na meg hogy egy évtizednyi szakadt helyeken való csatangolás után legyen valami új típusú élmény. Nekem például az, hogy mindenki beszél angolul (mondjuk erre már Szingapúrban is ráflesseltem, de az csak pár napig tartott), és hogy a közlekedés nem a túlélésről szól.

Los Angeles nem az a város, amit az ember véletlenül felfedez pár nap alatt, így rutinosan kihagytuk szinte az egészet. Hollywoodban laktunk, és lekocsiztunk Santa Monicába meg Venice Beachre, a többit meg leszartuk. Hollywoodi bed and breakfastünk szürreális élmény. Hatalmas villa egy előkelő helyen, ahol ajtót nyit Sylvester, a teljesen homoszexuálisan viselkedő fekete házimindenes. A pecó belül tiszta giccs, porcelánok, szobrok, zongora és mindenféle biszbasz a világ minden tájáról. Az egyik szoborra rámutat: ő a tulajdonos, világhírű cirkuszos, abból van ez a csinos kis villa. És ha már itt vagyunk, köszönjünk is be Davenek. Dave a tulaj, akit a szobor formáz. Sylvester fölkísér a lépcsőn, benyit egy napfényes, ám meglehetősen áporodott szobába, amiben csak egy ágy van, meg benne egy élőhalott bácsi. ’Hi Dave’ integetünk, ’ggboffuhumuhum’ üdvözöl Dave, majd csontvázarca visszahanyatlik. Sylvester másnap reggel séfsapkában és nejlonkesztyűben fogad, csinálja a reggelinket, a féltányérnyi lazac mellé pakol egy kis rántottát is. Kell is a táp, a Venice Beachen előző este bevásárolt medical kicsit hamarabb lesújt az otthon megszokottnál.

Where the hell is Art Mooney?

Hollywood őrülten vicces hely egy napra, de nem hiszem, hogy képes lettem volna a turiszt részeken egynél többször végigmenni. Ott, ahol a rohadt sok csillag van a padlón (nem találtam Art Mooneyt, pedig hallgattam volna egy kis avantgarde zenét), és egy hatalmas diznilend az egész transzformerszes emberekkel, betmennel és szupermárióval. Rajtuk már csak az a félmeztelen kigyúrt feka tett túl – legalábbis minimalizmusban –, aki egy sarkon álldogált egy kartonnal a kezében, hogy fotó 1 USD. A nap leghosszabb ideig tartó programjának egyértelműen az Amoeba lemezbolt meglátogatása bizonyult, amiben csak black metal címszó alatt volt vagy két sor, és a kínálat tizedét ha ismertem (de azt is csak logoról). Végül vettünk pár Monster Magnetet, Mötley-t meg Neu-t, hogy legyen vezetős zene, amíg meg nem találjuk az USB-t a kocsiban. Harmadnapra meglett.

50 km egyenes

Ja igen, a kocsi. Otthonunk bő három hétre. Indulás előtt bookoltunk egy Corollát, hogy ha Afganisztánban bírja a hegyeket, meg Líbiában a sivatagot, akkor itt is jó lesz. Az autókölcsönzőnél gyakorlatilag leszartak minket, csak intettek, hogy válasszunk bármit a parkolóból. A bármi a félteherautónyi Ford SUV, a kétajtós Dodge Challenger, meg egy Dodge Charger volt. Mind messze felül a Corollán. Nincs Corolla, értsük meg, ezeket tudjuk elvinni. Yes, same price. Azonnal beültem a Challengerbe, Eszter csak belenézett és azonnal klausztrofóbiás lett, így vittük a Chargert (szerencsére). Két nap múlva már aludtunk benne, négy nap múlva pedig tele lett a csomagtartója tűzifával meg sátorral, egy héttel később pedig kipörgettük a végsebességet egy alig 50 kilométeres nyílegyenes szakaszon a nevadai sivatagban, ahol senki sem jött szembe ezalatt.

Mono lake

Égő Yosemite

Addigra már túl voltunk San Franciscon, a Yosemite nemzeti parkon (mögöttünk egyből le is zárták az utat a bozóttűz miatt), a Mono lake-n. Egyre szürreálisabb helyekre jutottunk, ebből a szempontból a Mono lake környéke elég erős kezdésnek bizonyult. A tó mellett autózva kempinget kerestünk a hegyek között. Az eget eltakarta a füst, ember sehol, csak őzek, végül egy kisebb tóhoz értünk, ahol egy bezárt kunyhó jelezte a kempinget. Valami horgász intett, hogy merre induljunk, és majd reggel bejelentkezünk, ha úgy adódik. A sátorhely teljesen elhagyatott, az egész környék az, egy legalább hatvan-hetven éves rozsdás kocsironcs mellett alszunk. Aki túl sokat tévézik, az itt tutira összeszarja magát, még szerencse, hogy én csak a Discoveryn nézem az űrös műsorokat.

folyt. köv.

Yosemite

Irán vs. USA - 1 : 0

CBS: Ahmadinezsád imázsépítése

Amerika legfőbb ellensége belépett az oroszlán barlangjába. Egyesek kegyetlen diktátornak nevezik, mások Irán vezetésével kapcsolatos inkompetenciáját és populizmusát emlegetik, sokan a politikai képességeit kérdőjelezik meg. A múlt hét csütörtökön, még Teheránban felvett interjúját vasárnap este adta le az amerikai CBS televízió. Az eredmény egyszerre döbbenetes és kacagtató.

Ahmadinezsád brillírozott és leiskolázta hozzá hasonlóan populista kérdezőjét. Ebben az iráni elnök verhetetlen volt. Amerika kapott egy esélyt: képes-e megérteni azt az embert, aki egyszerűen fogalmazva, az értelmezések torzításaitól mentesen adta elő Irán álláspontját. Az Ahmadinezsád által kifejtett mondandóban sok újdonság nem volt. A lényeg ezennel nem a „mit mond” volt, hanem a „hogyan mondja”.

Szögezzük le az elején: két világ csapott össze. Két különböző kultúra, értékrend és hatalom. A vége gyakran az egymás mellett elbeszélés lett. De aki figyelt, annak benne volt minden. Scott Pelley, a CBS riportere képviselte a „tipikus” amerikait. Egyszerű, eldöntendő kérdéseket tett fel, amire egyértelmű fekete-fehér válasz adható. Amikor nem ilyet kapott, újra és újra feltette ugyanazt a lemezt. Minden érzelmet és pátoszt belevitt a beszélgetésbe. Gyakran a gonosz által fenyegetett szegény amerikait adta. Ahmadinezsád az egy órás beszélgetésből minimum 59 percet mosolygott. Oktatta Pelley-t, visszakérdezett, iskolázott, egyszerűsített. Közben adta az emberi jogok bajnokát. Logikusan érvelt, partnere nem tudott megkapaszkodni semmiben. Gúnyos, de teljesen logikus kérdéseire nem kapott választ.

Amerikában talán természetes az az általánosítás – ideát inkább ellenkezőleg hat –, amivel Pelley kezdte a beszélgetést, miszerint az amerikaiak úgy gondolják, hogy Irán terrorista nemzet (terrorist nation). Ezek után hogyan gondolja az iráni elnök, hogy meglátogatja a WTC helyét? Ahmadinezsád csodálkozva kérdezett vissza: „Hogy lehet, hogy Ön képviseli az amerikai nép egészét? Ön a médiát képviseli, ön egy riporter. Az amerikai nép 300 millió emberből és különböző nézőpontokból áll.” Később kihangsúlyozta, hogy az amerikaiak 70-80%-a ellenzi azt, hogy a fiaik Irakban harcolnak.

Scott Pelley többszörös Emmy-díjas, Közel-Keletet sokszor megjárt (főleg az amerikaiak oldalán, háborúban) riporter a valódi tartalom helyett inkább a retorikára helyezte a hangsúlyt. Szigorú tekintettel, őszintének látszó megdöbbenéssel tette fel a kérdést: „Iráni bombák és iráni technológia miatt amerikaiak halnak meg Irakban. Az Ön kezéhez amerikaiak vére tapad. Miért?” Ahmadinezsád diplomatikusan máshonnan közelítette meg a kérdést: Iránnak nem érdeke, hogy Irakban káosz legyen, tehát nem érdekeltek a beavatkozásban sem. Ők a megszállás és a katonai támadás ellen vannak. Kihangsúlyozta, hogy Irán több évezredes történelme során soha nem szállt meg másik országot, majd költői kérdéssel replikázott: mit keresnek az amerikaiak Irakban? A diktátort megbuktatták, a tömegpusztító fegyvereket nem találták. Miért vannak tehát ott?

Pelley provokatív kérdéseire Ahmadinezsád sztenderd stratégiája a visszakérdezés volt: „Maga most amerikai politikus vagy amerikai riporter? Az amerikai politikusok állítanak valamit. … Ha ezerszer megvádolnak minket, az igazság attól még nem változik meg.” Majd később folytatja: „Meglep, hogy a média képviselőjeként igaztalanul vádol engem azzal a szöveggel, amivel a kormánya. Számomra megmosolyogtató, hogy valaki nem látja az igazságot, és közben mást vádol.” „Szerintem Önnek, mint a média képviselőjének, az a felelőssége, hogy az igazságról beszéljen, és otthon kényszerítse rá a döntéshozókat, hogy fogadják el az igazságot és hozzanak helyes döntést.” Ahmadinezsádnak remekül bevált a szereptévesztésre vonatkozó taktikája, vagyis hogy Pelley milyen minőségben van jelen a beszélgetésen. Ha független riporter, akkor miért a kormány vádjait szajkózza, ha a média képviselője, akkor viszont nem szólhat az összes amerikai nevében.

Az elnök az interjú közben bevitte az Irak-iráni háború ziccerét is, amelyben az Egyesült Államok Iránnal szemben Szaddam Husszeint támogatta, aki mellesleg vegyi fegyvert vetett be a saját népe ellen, és iráni városokat bombázott. Az iraki megszállással kapcsolatban kifejtette, hogy a biztonság megteremtése a megszállók felelőssége. Hogy ebbe sok katonájuk belehal, azt a kormányukon kell számon kérni. Példaként felhozza a briteket, akik kivonultak Bászrából, ahol az emberek ünnepeltek utána.

Az interjú ebben a szellemben folytatódott, és számos érdekességet rejtett a szemlélőnek. Egyrészt tökéletesen bemutatta, hogy a média szerint milyen az átlag amerikai szellemi kapacitása: egy problémára a igen vagy nem válasz adható, ennél bonyolultabb dolgokat nem vesz be a gyomor. Ugyanígy az iráni elnök remekül hozza az iráni álláspontot, azt, amit az amerikaiak szeretnek elfelejteni: Szaddam korábbi támogatása, a hamis adatokra alapozott háború és az igazolhatatlan megszállás, és a mindent elsöprő populista retorika, amivel megetetik a közvéleményt. Ez utóbbiban Ahmadinezsád is mester, nem véletlenül nyert választást, és nem véletlenül gyengül a helyzete mostanában (miután kezd kifogyni a teljesíthetetlen ígéretekből).

Nem tudom, ki választotta ki Pelleyt erre az interjúra. Az életrajza szerint tapasztalt riporter, aki válságos pillanatokban járt a Közel-Keleten. Az interjú alatt tanúsított viselkedése alapján látszólag fogalma sincs az ott élő emberekről és gondolkodásukról. Ez vagy azért van, mert sosem beszélt velük és tényleg nem tud róluk semmit, vagy direkt tettette magát ennyire tudatlannak és felkészületlennek. Ahmadinezsáddal interjút készíteni egyébként hatalmas fogás egy riporternek, annyi mindent lehet kérdezni. Ehhez képest sehogyan sem tudott kilépni az amerikai érdekekkel összefüggő kérdések köréből. Valamiért nem vette észre (vagy nem akarta észrevenni), hogy az iráni elnök békére, emberi jogokra és egyebekre vonatkozó kijelenései nagyon hangzatosak ugyan, de nem vezetnek sehova. Ehelyett sokszor körbejárt, pedig megkérdezhetett volna olyan dolgokat, amelyek Irán geostratégiai helyzetére, a térség ellenőrzésével kapcsolatban Szaúd-Arábiával való rivalizálására, esetleg az országa reformjaira vonatkoznak. De nem tette. Így viszont kapott a világ egy 60 perces propagandafilmet arról, hogy a „gonosz” Irán elnöke mennyire nyitott és békés szándékú politikus. Nekem teljesen szimpatikus volt ez alapján.

A szimpátiához hozzájárult az a rendkívül udvariatlan fogadtatás, amelyben a Columbia Egyetemen részesítették. A bevezetőben fölolvasták az Amnesty International jelentését az iráni jogsértésekről, majd kisszerű és könyörtelen diktátornak nevezték a vendéget, aki beszédében ki is kérte magának. Tapsot kapott érte. Sokszor voltam Iránban, ott ez a fajta vendégszeretet teljesen elképzelhetetlen.

Hogy én se legyek poplista, hozzáteszem, hogy a holokauszttal, a homoszexualitással és más hasonló témákkal kapcsolatban Ahmadinezsád álláspontja vállalhatatlan. Az otthon be nem tartott ígéretei sem hozzák jobb hírbe. Nem véletlen, hogy nem népszerű. De a süketek párbeszédében hatalmas showt nyomott.

A kedvenc részem a következő:
Pelley: „Bush rendkívül vallásos ember. Mint Ön.”
Ahmadinezsád: „Tényleg, Mr. Bush vallásos?”
Pelley: „Nagyon. Csakúgy, mint Ön.”
Ahmadinezsád: „Kérem, mondja meg nekem, melyik az a vallás, amely azt mondja a követőinek, hogy szálljanak meg egy országot és öljék meg az embereket? … A vallás arra tanít, hogy tiszteljük a tulajdont, a mások életét. Az emberi jogokat…”
Ettől kezdve kabaré. Még a végén az amerikaiak fogják velem megkedveltetni ezt a műfajt.

Kíváncsi vagyok, vajon hogy nézett volna ki egy ilyen esemény Bushhal, Teheránban.

Drugs are bad, O.K.?

Narkóterror

Afganisztánban a terror elleni háború lassan aktualitását veszti, a legfőbb ellenség a tálibok pénzügyi hátterét biztosító drogbiznisz. Az eddigi drogstratégia csődöt mondott, 2007-ben minden korábbinál több ópium került a piacra, dollárban mérve százmilliós nagyságrendű bevételt hozva a Talibánnak és a militáns iszlám csoportoknak.


Az utóbbi két évben a "drogháború" vált a Talibán leghatékonyabb eszközévé Afganisztánban. A tálibok új erőre kaptak a számtalan farmer támogatása miatt, akik valamilyen módon függnek az ópiumtermeléstől, mint egyetlen bevételi forrásuktól. A Talibán napról napra erősebb, különösen az ország keleti és déli részén. A drog elleni háború lassan beárnyékolja a terror elleni háborút.

A UNODC-jelentés

Földünk drogfogyasztása folyamatosan nő, a kapcsolódó bűncselekmények száma ugyancsak, miközben minden tiltás ellenére egyre jobb üzletnek bizonyul. A kábítószer-termelést- és elosztást uraló szindikátusok becslések szerint 4-500 milliárd dolláros profitra tesznek szert évente. A különböző szervezetek, mint a Talibán, a kereskedelemből származó bevételt többek között fegyvervásárlásra fordítják, amivel a Nyugat biztonságát veszélyeztetik.

Afganisztánban a gazdaság alapja az ópiumtermelés- és kereskedelem, a társadalom minden rétege érintett benne egészen a legfelsőbb körökig. A 35 ezer fős NATO haderő jelenléte látszólag semmin sem változtat. Az ENSZ kábítószerrel foglalkozó szerve, a UNODC (United Nations On Drugs and Crime) legfrissebb Afghan Opium Survey 2007 felmérése szerint idén 17 százalékkal nagyobb területen 34 százalékkal több ópiumot termeltek, mint tavaly. Az ország 34 tartományából 21-ben termesztik az ópium alapanyagát adó mákot. Az ópiumot nem termelő tartományok száma így 6-ról 13-ra emelkedett. A javulás jelentősnek tűnik, de számos körülményt elfed.

Az ENSZ-beszámoló szerint az ópiumtermelés nagymértékű csökkenése Közép-és Észak-Afganisztánban annak köszönhető, hogy a farmereket alaposan előkészített akciókkal ösztönözték a legális jövedelemszerzésre. A külső segítséget, iskolát, egészségügyi ellátást, elektromosságot, infrastruktúrát kapott falvak mindössze 6 százaléka vesz részt az ópiumtermelésben. „Az állítás teljesen korrekt, miszerint az északi tartományokban nem termelnek ópiumot, de jelentős csempészet van arrafelé és a vezetők rengeteg pénzhez jutnak a drogkereskedelemből”- nyilatkozta Barnett R. Rubin Afganisztán-szakértő a Guardiannak.

2006-ban Afganisztán ópiumexportja 3,1 milliárd dollár volt, amely az ország GDP-jének 46%-a. Ezt a lakosság 14,3%-a állítja elő, négyötöd részben 5 déli tartományban. Az idei termés 8200 tonna ópiumra tehető, ami harmadával több a tavalyinál. Ebből összesen 1170 tonna heroin állítható elő, ami a világ teljes szükségletét fedezi. Mire mindez finomított heroinként London utcáira kerül, 38 milliárd dollár lesz az értéke.

Drog és terror

A drogkereskedők szimbiózisban élnek a lázadókkal és a terrorista csoportokkal mint a Talibán vagy az al-Kaida. Az instabilitás lehetővé teszi az ópiumtermelést, az ópiumért megvehető a védelem, a fegyver és a zsoldosok. Végül olyan környezet alakul ki, amelyben a hadurak, a drogbárók, a lázadók és a terroristák büntetlenül tevékenykedhetnek, a rendszert az ópium tartja össze.

A tálibok tevékenysége a négyszeresére nőtt és idén eddig 3700 ember életébe került, elsősorban a déli és a keleti országrészben. A lázadók több mint 600 támadást indítottak júliusban, amely a márciusi 300 támadásról emelkedett ennyire. 2006 januárja óta legkevesebb 30 NGO-s és ENSZ-es segélymunkást öltek meg, ezért a legveszélyesebb déli és keleti országrészben vannak a legkevesebben, noha itt lenne rájuk a legnagyobb szükség. A new yorki székhelyű Human Rights Watch jogvédő szervezet szerint idén 1000 civil halt meg a lázadókkal összefüggő harcokban és merényletekben.

A drogból származó bevételek akár építhetnék is az országot a hadurak befektetései formájában. Ehelyett a bevétel jelentős része a tálibok kezébe kerül, gyengítve ezzel az olyan kulcsfontosságú intézményeket, mint az igazságszolgáltatás vagy a rendfenntartás, korrumpálja a kormányzatot, és közben erősíti a Talibánt. Több régióban a gazdaságot a drogkereskedők működtetik. Eredménytelen maradt az a kezdeményezés, amely büntetlenséget és integrációt ígért azoknak a haduraknak, akik a drogból szerzett pénzüket Afganisztánban fektetik be. Ehelyett hatalmas összegek vándoroltak a dubai bankokba.

2000-ben a tálib uralom az iszlámra hivatkozva megtiltotta a máktermelést (kaptak érte szimpátiát és 48 millió dollárt Washingtontól). Ez akkor taktikai húzás volt, amely tizenegyszeresére verte fel az ópiumárakat. Ma viszont már nem annyira az iszlám, mind inkább az afgán és a nemzetközi erők elleni harc a fő szempont, aminek köszönhetően közvetlen szövetség alakult ki a tálibok és a drogkereskedők között. A Talibán minden szempontból hasznot húz a drogból: megadóztatja a farmereket (általában 10%), a laboratóriumokat és a drogszállítókat, cserébe védik a kereskedelmi utakat, vagy akár a szállítmányokat is.

Az afgán heroin nemzet-biztonsági problémákat okoz a szomszédos országokban is. Iránon, Pakisztánon, Tadzsikisztánon és Türkmenisztánon keresztül jut el a szer nagyja a nyugati (és mind gyakrabban a keleti) piacokra. Ezekben az államokban egyre nagyobb gazdasági és társadalmi problémákat okoz a kábítószer. A régióban szinte minden országnak megvan a maga szeparatista muszlim közössége vagy terrorista csoportja, akik hozzájuthatnak vagy a droghoz, vagy a bevételhez. Kínának az ujgurok, Oroszországnak a csecsenek, Üzbegisztánnak az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom, Pakisztánnak a Törzsi Területeken élő törzsek és a beludzsiak okoznak komoly fejtörést. Afganisztánban pedig több száz nem hivatalos határátkelő van, nagyrészt ellenőrizhetetlen területeken.

Az új stratégia

Az Egyesült Államok annyit költ évente a drogellenes tevékenységére Afganisztánban, mint amennyit az összes máktermelő együttesen keres meg. Eközben folyamatosan növekszik a megtermelt kábítószer mennyisége, azaz nyilvánvalóan hibás az eddigi drogpolitika. Az ópiumbiznisz a Talibánnak nem csupán anyagi hasznot hoz, hanem politikait is: őket támogatja ugyanis minden olyan szegény farmer, akiket az amerikaiak által fizetett mákirtó csapatok megfosztottak a megélhetésüktől.

Az Egyesült Államok új drogellenes stratégiája szerint a tartományi kormányzóknak több pénzt juttatnának, hogy felszámolják az ültetvényeket. Ez együtt járna egy jobban koordinált drog- és tálibellenes munkával. Szükség is van rá, ugyanis az utóbbi másfél évben voltak a legvéresebb harcok azóta, hogy az Egyesült Államok vezette koalíciós csapatok és az Északi Szövetség megdöntötte a tálibok mozgalmát 2001 őszén. A remények szerint a helyi kormányzók támogatása sokkal hatékonyabban vetné vissza az ópiumtermelést, mint a központi kormányzat által végrehajtott kezdeményezések. Kérdés azonban, hogy a nagyfokú korrupció, az átláthatatlan összefonódások miatt a tartományi szintű támogatások valóban segítik-e a termelés visszaszorítását, vagy inkább újabb milliárdokat nyelnek el a semmire. Az eddigi tapasztalatok alapján valószínűbb ez utóbbi.

A stratégia középpontjában még mindig a mákföldek megsemmisítése áll, miközben 50-ről 60 millió dollárra emeli az alternatív megélhetési források elérését – ezzel csekély 6%-ra növeli részesedését a drog üldözésére fordított összegből, az összeg maradéka még mindig a megsemmisítést támogatja. Ez a taktika vezetett ahhoz a lesújtó eredményhez, amit most is láthatunk: rekordtermés, erősödő tálibok, merényletek és állandósulni látszó katasztrofális állapotok. Az Egyesült Államok és a NATO legfőbb célja a tálibok elleni harc, ez azonban megnyerhetetlen az afgánok szimpátiája és együttműködése nélkül. Vagyis a legjobb fegyver az életminőség javítása lenne, látható gazdasági és életszínvonalbeli növekedéssel. Szakértők szerint hagyni kellene az ópium-frontot, helyette a fejlesztésre és az újjáépítésre koncentrálni inkább, mint erőltetni az eredménnyel nem kecsegtető, széles vitákat és ellenszenvet kiváltó, gyakran fegyveres beavatkozást is igénylő mákirtást. „Az Egyesült Államoknak alkalmazni kéne az „először ne sérts semmit” politikát és átmenetileg felfüggeszteni a megsemmisítést, miközben végrehajtja az új kezdeményezéseket, amelyek alternatívát kínálnak a farmereknek”- írja a Los Angeles Times egyik elemzése.

Az Egyesült Államoknak abba kell hagynia a szegény farmerek támadását és a kereskedőkre kellene koncentrálnia, akik elviszik a hasznot. Az USA Kábítószerügyi Szakhatósága (DEA- Drug Enforcement Administration) ügynökei feladata a pénzmosó hálózatok, a laboratóriumok és a szállítmányok felderítése kéne hogy legyen. A közszemlére tett lista a drogban érintett hivatalnokok és más személyiségek nevével ugyancsak elrettentő hatású lenne, mint az történt Kolumbiában is.

Finanszírozás, pénzmozgás

A drogkereskedelem hatalmas bevételeit nehéz követni. Hiába fejlesztgetik a bankrendszert Afganisztánban, a tranzakciók nagy része az informális havalán keresztül történik. Ehhez nincs szükség másra, mint egy számológépre, egy mobiltelefonra és megbízható társakra. A megbízó odaad mondjuk 100 ezer dollárt a havala egyik tagjának Kabulban. Az fölhívja a megbízható londoni partnerét, aki azonnal összeszedi a pénzt, és odaadja a megbízó által kijelölt személynek Londonban. Nincs banki tranzakció, nincs záróra, nincs hétvége: gyors, olcsó és semmi nyoma sincs hatalmas összegek áramlásának. Nyugaton élő emigránsok milliói használják a havalát, hogy hazajuttassák a családjuknak a fizetésüket, de ezzel a lehetőséggel élnek a drogcsempészek, a korrupt hivatalnokok és az iszlám militánsok is. A pakisztáni kormányzat betiltotta az ilyesfajta tranzakciókat, miután kiderült, hogy Oszama bin Laden ezt a rendszert használta Dubai és Pakisztán között. De a rendőrség kevés ahhoz, hogy megállítsa a használatát, különösen Pakisztán törzsi területein, ahol a Talibán a legerősebb – írja a Guardian.

Ugyancsak szép bevétel a táliboknak és terroristáknak az Öböl-államok gazdagjainak és a nyugaton élő emigránsoknak az adományai, amelyek pár ezer és több millió dollár között változnak. Leginkább vallási alapítványokat és iskolákat támogatnak, onnan kerül a pénz a „megfelelő” kezekbe. Legutóbb az iszlamabádi Vörös Mecsettel kapcsolatban merült fel a kérdés, hogy a minden látható bevétel nélküli madrasszája (vallási iskola) hogyan képes etetni 6000 tanulóját – és hogyan képes felfegyverkezni. A vallási adománynak álcázott finanszírozás szinte követhetetlen, főleg, hogy az utánuk való nyomozás vallási érzékenységet sért.

Vallási köntösbe bújt támogatási forma az iszlám egyik alappillére is. Ez a zakat, vagyis a muszlimok évenkénti adománya a szegényeknek. Pakisztánban ezt az állam szedi be, egyébként minden muszlimnak kötelessége, hogy annak a vagyonnak minimum 2,5 százalékát a szegényeknek adja, amihez nem nyúlt hozzá az elmúlt évben. A gazdag Öböl-menti államok muszlimjai a zakatot a jobban rászoruló országokba küldik. Egyes becslések szerint a Szaúd-Arábiából küldött adomány eléri az 50 millió angol fontot – évente. Ennek volt köszönhető, hogy az afgán-pakisztáni határvidéken tízezerszámra épültek a madrasszák, amikor a Szovjetunió afganisztáni megszállása ellen harcolókat kellett toborozni a ’80-as években – a pakisztáni titkosszolgálat segítségével. Így aztán nem meglepő, hogy a radikális muszlimok éves zakatja az iszlamisták és a nyugat ellen harcolók kasszájában köt ki.




Afganisztáni drogadatok

A mákültetvények területe tavaly óta 17%-kal nőtt, 193 ezer hektárra. A kiirtott területek aránya 24%-kal ugyan nőtt, de ez még mindig elhanyagolható. Az időjárás miatt a hozam a hektáronkénti átlagos 37 kg-ról 42,5-re növekedett, aminek következtében az össztermelés 34%-kal lett több (6100 helyett 8200 tonna). A világ heroinjának 93%-a származik Afganisztánból. Idén 14%-kal több háztartás, összesen 3,3 millió ember egyetlen bevételi forrása volt a máktermesztés. A nyers ópium ára 9%-kal csökkent (86 USD/kg). Az afgán GDP 2005-ben és 2006-ban 29%-kal lett nagyobb, idén 12%-os növekedést várnak, amivel eléri a 7,5 milliárd dollárt. Az ópiumtermelő családok éves bevétele a GDP-nél nagyobb ütemben, 16%-kal nőtt (évi 1965 USD-ra), ezzel a szegény családok megközelítették az országos átlagot. A búzatermesztés utáni bruttó bevétel 3%-kal 546 dollárra nőtt hektáronként, míg az ópium után 13%-kal többet, 5200 dollár bruttó bevételt könyvelhetnek el a termesztők.

Egy tipikus afgán történet

A ’80-as évek végén az Egyesült Államok rendőrsége letartóztatott egy fiatal afgánt Las Vegasban. Egy zacskó heroint próbált meg eladni egy civil ruhás nyomozónak – kétmillió dollár utcai értékben. A férfi három év nyolc hónapot ült Nevada állami börtönében, a felesége felfüggesztett ítéletet kapott. Később azzal mentegette magát, hogy a mézesheteit töltötte a feleségével, és egyébként is fiatal volt, és George W. Bushra hivatkozott, akit 1976-ban ittas vezetésért tartóztattak le és találtak bűnösnek. A férfit Izzatullah Wasifinek hívják, és ma ő az afgán kormányzat korrupcióellenes ügynökségének a vezetője.

Pakisztán kap

Washingtoni tervek a Törzsi Területekre

Az Egyesült Államok 750 millió dolláros segélyt fordítana Pakisztán törzsi területeire a következő öt évben a “szívek és elmék” kampány részeként, hogy elnyerje a helyiek támogatását az al-Kaida és a Talibán helyett. Vagy pedig megtámadná őket.

A Törzsi Területek néven futó régió Pakisztán Szövetségileg Igazgatott Törzsi Területe (Federally Administered Tribal Areas, FATA) az afgán-pakisztáni határvidéken. A térkép szerint a két ország között húzódik ugyan határvonal, ezt azonban a térségben élő törzsek sosem vették figyelembe. Viszonylag független területről van szó, így aztán megfelelő búvóhelyet nyújt a mindenkori hatalom ellen harcolóknak. A FATA ugyan nem áll a Talibán uralma alatt, de a befolyásuk jelentős. Ez az Amerika ellen harcolók bázisa, ugyanis az afganisztáni katonai jelenlét miatt sok fegyveres ide menekült. A CIA szerint itt bújkál Oszama bin Laden is.

A segélyezés megkezdése előtt tehát számba kell venni a veszélyeit: ilyen hatalmas összeg ellenőrzése és nyomon követése egy ellenséges területen teljesen lehetetlen még a pakisztáni kormányzat számára is, amelyet az éppen innen származó iszlám militánsok fenyegetnek. Emellett folyamatosan fennáll az a veszély, hogy dollármilliók kerülhetnek ellenséges kézbe, amelyek aztán az Egyesült Államok, az ISAF (a NATO-misszió Afganisztánban), a Nyugat vagy a pakisztáni kormányzat elleni támadásokat fedezné, mint az történt Irakban is. A helyi törzsi vezetők a határ afgán oldalán befogadják azokat a személyeket és csoportokat, amelyeket az USA és Pakisztán el akar üldözni onnan.

A bizonytalan biztonsági helyzet még azt sem teszi lehetővé az amerikaiaknak, hogy a segély első 150 millió dollárját szétosszák. Ez a hatalmas összeg ugyanis a bizonytalan területen kevesek meggazdagodásához vezetne, miközben gyakorlatilag semmi sem változna. Éppen ez a probléma Afganisztánban is.

3 milliárd dolláros számla: katonai segély és fejlesztés

“A pakisztáni kormányzat 10 éven át évi 100 millió dollárt fordít a törzsi területek fejlesztésére, mi azt mondtuk, ehhez hozzáteszünk évi 150 milliót a következő öt évben, hogy támogassuk a terület gazdasági fejlesztését.” – nyilatkozta az International Herald Tribune-nek az amerikai Richard Boucher Dél-, és Közép-Ázsiával foglalkozó külügyi államtitkár-helyettes. Ez a segély azon a több milliárd dolláros amerikai katonai segélyen kívül jön, amit Pakisztán már eddig megkapott. A döntéstől azt remélik, hogy az összeg Pakisztán többi részének a szintjére zárkóztatja fel a Törzsi Területeket, és emiatt az itt élő népesség kevésbé lesz lojális az al-Kaidához és a Talibánhoz.

A térségben az Egyesült Államok fejlesztési segélyekkel mint a felkelések elleni eszközzel akar szimpátiát kelteni és bizalmat szerezni. Ehhez azonban stabil kormányzati jelenlét kellene, amiről jelenleg szó sincs – ilyen ugyanis sosem volt. A segélyezés fenntartása látszólag lehetetlen, és aligha tudja leküzdeni az állandósult elmaradottságot és az ebből fakadó bizonytalanságot. Az ambíciózus terv Boucher múlt havi pakisztáni látogatásakor kapott nagy figyelmet, bizonyítandó, hogy az Egyesült Államok milyen mértékben támogatja Pervez Musarraf pakisztáni elnököt. Más kérdés, hogy ez a támogatás tovább gyengíti Musarraf amúgy is ingatag otthoni pozícióját, és újabb muníciót ad az őt Amerika talpnyalójának tekintő iszlamista csoportoknak.

A tervet támogatók szerint a segélyeket pakisztáni cégeknek, tanácsadó szervezeteknek és NGO-knak (nem-kormányzati szervezeteknek) kellene elosztaniuk. Az ellenérvek a terv naivitását hangsúlyozzák, miszerint 150 millió dollár elég sok különböző érdekeltségű résztvevőt vonzana oda. A terület bizonytalansága miatt a helyi szervezetekben kell megbízni. De a nem-kormányzati szervek nem bíznak a hadseregben, a hadsereg nem bízik a törzsi vezetőkben, a törzsi vezetők pedig nem bíznak senkiben.

A segélyterv olyan elemeket tartalmaz, mint az egészségügyi és oktatási rendszer kiépítése, a víztisztaság és a higiénia javítása, a mezőgazdasági fejlesztés. De az Egyesült Államok fő célja most sem a helyi törzsek felemelése, mint inkább a terrorizmus elleni harc, a terroristák, a tálibok és az al-Kaida búvóhelyeinek felszámolása.

További támogatások is várhatók, hiszen a külügyi államtitkár-helyettes nemrég kijelentette, hogy az amerikai Védelmi Minisztérium idén várhatóan 75 millió dollárt költ a pakisztáni határőrség fejlesztésére. Másik 110 milliót még ebben az évben elköltenének a Törzsi Területeken az oktatás, az egészségügy és más fejlesztések elősegítésére. Így 5 év alatt összesen 3 milliárd dollárjába kerülne az Egyesült Államoknak a katonai és a gazdasági segítség.

Ennek pedig legfőbb oka az, hogy (a nem demokratikus, a tálibokat bizonyíthatóan támogató és terroristákat kiképző bázisokat fenntartó) Pakisztán az Egyesült Államok legfőbb szövetségese a terror elleni háborúban, ahogy George W. Bush többször is említette. Az amerikaiaknak legfőbb érdeke, hogy Pakisztán mérsékelt, stabil, demokratikus muszlim állam legyen, ezért támogatják Musarrafot, akinek az amerikai támogatás otthon több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz külföldön.

A Törzsi Területek

A 27 ezer négyzetkilométeres területen 3,3 millióan élnek, sivár, kietlen tájon. A nők között az írástudók aránya a világon az egyik legalacsonyabb, mindössze 3 százalékos. Nincs bankrendszer, a legfőbb megélhetési forrás az ópiumcsempészet és kereskedelem. Lakói a pastuk, akik az afgán-pakisztáni határvidék mindkét oldalán élnek, és jelentős a befolyásuk mindkét országban. Ők állnak a pakisztáni hírszerzés, a hadsereg és az államigazgatás számos magas beosztásában, és erősen szimpatizálnak afganisztáni rokonaikkal, valamint a tálibok mozgalmával. Afganisztán 15 millió pastuja az ország legnagyobb etnikai csoportja, ők alkotják a népesség felét. 1947-ben Pakisztán megalakulásakor a pastu törzsek vonakodva csatlakoztak az új országhoz, csakis azzal a feltétellel, hogy alkotmányos garanciát kapnak a teljes autonómiára és arra, hogy a pakisztáni hadsereg nem teszi be oda a lábát. Az Egyesült Államok nyomására Musarraf az alkotmány ellenére 80 ezer katonát küldött a térségbe, akik az utóbbi évek során 3000 pastut öltek meg. A brit birodalmi hagyományokat követve Washington 100 millió dollárt fizetett havonta Musarrafnak, hogy helyi zsoldosokat felbérelve harcoljon a pastu harcosok ellen. Ennek eredménye lett a polgárháború közeli állapot, a Vörös Mecset véres ostroma és a bombamerényletek.

A pakisztáni kormányzat nincs jelen a FATA-n. Több év harc, 600 katona halála után sem sikerült helyreállítani a hatalmát. A tavaly kötött békemegállapodást 10 hónap után fölmondták a törzsi vezetők, végül Pakisztán kivonta erőit a térségből. A valódi hatalom a törzsek idősei és az imámok kezében van.

Ha nem megy szép szóval…

Az amerikai segélyakcióval párhuzamosan más vélemények is megjelentek: Eric Margolis, a CNN és a CBC kommentátora, politikai elemző honlapján megjelentetett egy írást egy esetleges amerikai támadásról a Törzsi Területek ellen. Fő okként említi, hogy Washington kudarcot vallott az al-Kaida fölszámolásában, valamint nem sikerült megtörni a tálib ellenállást. Emlékeztet arra, hogy amikor a vietnámi háború alatt a Pentagon képtelen volt legyőzni az Észak-vietnámi hadsereg és a vietkong erőit, elkezdte sürgetni Kambodzsa megtámadását. Margolis washingtoni forrásai szerint a Pentagon készít terveket a törzsi területek megtámadására. Ezt az afganisztáni bázisokról kiindulva képzelik el intenzív légitámadásokkal és különleges erők rajtaütéseivel. A terv lehetőségét a hírszerzés is megerősítette, tovább nehezítve Musarraf otthoni helyzetét. Nem is beszélve arról, hogy egy amerikai támadás újra felélesztheti a pastuknak saját független országot, “Pastunisztánt” követelő mozgalmat.

Az amerikaiak hiába emelték föl bin Laden vérdíját 50 millió dollárra, és hiába költik el a 750 milliót is a fejlesztésre, amikor mindezt a Törzsi Területeken úgy értelmezik, mint a lojalitás megvásárlását. Washingtonnak a saját harminc-egynéhány, és a britek több mint százéves tapasztalata sem volt elég annak megértésére, hogy a pastukat nem lehet megvenni, főleg nem az ellenségük (Musarraf) támogatásával. Kulturális érzékenységüket a minapi eset sem bizonyítja jobban: a múlt héten focilabdákat szórtak le helikopterekről Dél-Afganisztánban. A labdákat több országnak a zászlója díszítette, köztük Szaúd-Arábiáé, amelyen az igaz hit kinyilvánítása, valamint Allah és Mohamed neve is szerepel. Ilyen labdával focizni pedig a legsúlyosabb istenkáromlás. Még egy öngól.