Papok, milíciák meg a fölszabadított város. Síita-keresztény bevonulás Karakosba.

Még 2016-ban volt egy jó sztorim. A munkám miatt akkor nem írhattam meg, de most már annak szerencsére vége, meg amúgy sincs már aktualitása, szóval kár lenne magamban tartani. Újabb bakancslistás pipa, ezúttal egy iraki parlamenti képviselővel tértünk vissza egy, az Iszlám Állam alól épp felszabaduló iraki városba a síita milíciákkal egyidőben.

Még javában zaljott Moszul ostroma, amikor egy helyi ismerőstől kaptam egy fülest, hogy a frissen felszabadított Karakosba (ami Hamdanija és Baghdida néven is fut, és Irak legnagyobb keresztény városa – volt) visszatér egy egyházi delegáció, amihez egy bagdadi parlamenti képviselő is csatlakozik. Kaptam hozzá egy telefonszámot, és reméltem, hogy be lehet szállni erre a tripre. Mivel részemről nem volt tétje a dolognak, nagyon nem volt min feszülni, ezért természetesen minden összejött. Leszámítva azt a pár órás kését, ami minden ilyen történetnek a sajátja, és amikor mindig csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy sikerül-e valami. 

A képviselő, Khalis Ayshon, Karakosból származott, ott van háza, amit két éve nem látott és meg akarta nézni, hogy rendben van-e. Vagy hogy egyáltalán megvan-e, mert egy háborúban nem annyira egyértelmű az ilyen. 

Karakos ágyúzása a szomszédos Bartellából

Akkortájt elég porózus volt a határ Kurdisztán és Irak között. Normális esetben iraki vízummal kellett volna belépni, de az Iszlám Állam elleni háború sok minden volt, csak nem normális eset. Az átjutás lényegében a helyi embertől, a hangulattól, a checkpoint harcosaitól, a nálam lévő papíroktól és ismeretlen változóktól függött. Korábban már jártam többször az ostromlott Moszulban mindenféle indokkal és elképzeléssel. Ezúttal aggódnivaló nem volt sok, egy parlamenti képviselő mellett ültünk a konvoj közepén, és egy BKV bérlettel is átengedtek volna, ha lett volna nálam ilyesmi.

Irak legnagyobb templomába, a Szeplőtlen Fogantatás templomába tartottunk, hogy egyházi vezetők kíséretében feltérképezzük a károkat és a helyi közösséggel találkozzunk. Már aki épp ott maradt, a várost ugyanis jó rég evakuálták. Mivel a napi hadi helyzet követése nem tartozott a rutinfeladataim közé, nyilván nem tudtam előre, hogy a város felszabadítása éppen most zajlik. Ami a gyakorlatban úgy néz ki, hogy iraki erők és síita milíciák utcáról utcára foglalják vissza a negyedeket, időnként erős tűzharcban, miközben mi, civilek nagyon nem hiányzunk a helyi parancsnokoknak. Különösen akkor, amikor képviselőnk egy ponton úgy dönt, lekoccol a konvoj tervezett útvonaláról és megkeresi a házát, mert nem bírja a hadsereg lassúságát. Ehhez elkísér a Nineveh Plain Protection Unit (NPU) egy katonája, hogy ha baj van, legalább felügyelet alatt legyen baj. 

A háza áll, de szétlőve, kiégve, kifosztva. Az NPU-s katona koma megy elöl, és próbálja megtalálni a csapdákat meg a rejtőzködő IS harcosokat, de szerencsére egyet sem talál. A kiégett szobákban óvatosan mozgunk, gyakorlatilag bármi vagy bármi alatt lehet akna, úgyhogy semmihez sem nyúlunk. Végül képviselőnk talál egy videókazettát, és büszkén mutatja, hogy ezen van felvéve az esküvője. Túl sok emléke nem maradt ezen, meg a diplomáján kívül...  

Az utcáról közeledő lövöldözés hallatszik, majd berohan egy koma és a kocsiba sürget minket. Még nem tisztították meg a környéket az iszlamistáktól, úgyhogy jobb, ha azonnal elhúzunk innen. A parancsnok egy utcával odébb udvariasan lebassza a parlamenti képviselőt, mert hadműveleti területen civil kocsival furikázva inkább tűnünk iszlámállamos öngyilkos autóbombának, mint keresztény parlamenti képviselőnek kiváló magyar társaságban.

A megtalált arámi nyelvű kéziratok és a maradék ostya

A Szeplőtlen Fogantatás temploma monumentális. Túl nagy ahhoz, hogy analfabéta agymosottak kézifegyverekkel ledöntsék, de azért látszik, hogy törekedtek az alaposságra. A belseje kiégve, az udvaron lőteret rendeztek be kirakatbábukból. Bokáig járunk a töltényhüvelyekben és elszenesedett könyvkupacokat túrunk, a károkat felmérendő. Arámi nyelvű kéziratokat keresünk, miközben kintről ágyútűz és lövöldözés hallatszik és két év után felcsendül az első ima hangja is. Egy pap talál néhány ostyát, majd óvatosan becsomagolja Krisztus testét. 

2014 nyara előtt a Moszultól úgy 30 kilométerre lévő Karakos 50 ezres népessége számos ősi keresztény szektához tartozott. Az Iszlám Állam a szokásos nagyvonalúsággal felajánlotta, hogy áttérhetnek muszlim hitre vagy meghalnak és minderre van 24 órájuk, így a város gyorsan kiürült részben Kurdisztán, részben Európa felé. 

Síita mollák és keresztény papok közös turnéja a felszabadított Karakosban

Két évvel később a síita milíciákkal lévő mullák és a keresztény papok együtt érkeznek a városba. Egyébként is rendkívül szürreális, ahogy a moszuli kereszteződésnél lévő Szent Barbara templomnál síita ellenőrzőponton diktálják belénk a süteményt, miközben szól a vallásos zene. Nem messze tőlük a már említett helyi védelmi szervezet az NPU, egy 500 fős asszír keresztény milícia is állomásozik. Egyik katonájuk odajön dumálni, meséli, hogy ő költő és keresztény, miközben büszkén mutogatja a telefonján halott IS katonák képét, akiket ő ölt meg. 

Az NPU egyik harcosa Karakosban

Annyira távol áll ez az egész helyzet attól, amit én normálisnak gondolok, hogy próbálok nem belegondolni, milyen az, amikor ezek az arcok ezekkel az élményekkel normálisan működő társadalmakba próbálják megtalálni a maguk rögös útját. De persze belegondolok.

A kereszténység ugyan csak kétezer éves, de az asszírok már vagy ötezer éve itt élnek. Képviselőnk méltatlankodik is, hogy ezt az egész civilizációt ők építették, mire bejöttek az arabok a sivatagból és minden elbaszódott. Az amerikai invázió előtti másfél millió keresztényből mára csak néhány százezer maradt. A fő cél egy autonóm keresztény provincia lenne Irakon belül, de ez egy nagyon hosszú sztorinak ígérkezik.

A Karakost felszabadító síita milícia érkezése

Néhány héttel később a már felszabadított és újrainduló szomszédos és szintén keresztény Bartellában végeztünk a munkával. "Rám fér egy ital", gondoltam, és egy helyi fószer felajánlotta, hogy mutat egy helyet. A város még romokban, egyedül a templom van olyan állapotban, hogy lehet benne dolgozni. Meg, mint kiderült: a kocsma, illetve italmérés az első intézmény, ami egy lerombolt városban kinyitott. Végül is a megváltás a lényeg.

Fullban smúzolás

A Szent Barbara ideiglenes keresztje és őrzője

Ratatatörikazirakikirakat

Ugyan Magyarországról nézve minden egzotikus és veszélyes, ami az országhatáron kívül van, az Irakban, illetve iraki Kurdisztánban töltött éveim nem bővelkedtek adrenalinfröccsökben. Unatkozni ugyan sose szoktam, de az életem egyáltalán nem volt izgalmasabb, mint mondjuk az egyetemi éveim Budapesten. Amikor még zajlott a háború az ISIS ellen, vagy Moszul felszabadítása, még akadtak jó pillanataim, azonban a régi kalandozások feelingjét, amelyek a mai napig elszórakoztatnak (aGuinea-Sierra Leone zöldhatáron átkelésem, vagy a svájci stoppolások), nyomokban sem találtam – illetve egyszer igen, de arról majd legközelebb.

A hagyományos utazós blogolással, meg a mindenkinek szóló utazási újságírással az a bajom, hogy végtelenül unalmas. Megírni nem tudom milyen érzés, de olvasni mindenképpen. Egy kis „az ég kék, a fű zöld, és jó a kaja”, egy kis wikipédia, egy kis „emberi történet” a „helyiekről” és kész is a tartalom. Már a blogolásom legelején úgy döntöttem, hogy csak akkor fogok írni, ha van saját mondanivalóm. Olyan, amit más még nem írt meg. Olyan, ami csak nálam van. Egyébként csak az áramot pazarlom és akár olvashatnék is írás helyett.

A Cheekha Dar megmászása tökéletesen illeszkedett ebbe a saját sztoris koncepcióba. A hegy Irak legmagasabb pontjaként szerepel a neten, az első dokumentált megmászása 2004-es, a legutolsó tavalyi. Magyar láb még sosem érintette, és ahogy elnézem, egy jó darabig nem is fogja. Ugyan 3611 méteres magasságával nem több, mint egy „fölmegyek hajnalban – lejövök ebédre”, számos kihívást rejt – nem véletlenül nem mássza senki. Hogy miért nem, az természetesen túra közben derült ki, mivel túl sok információ nincs róla a neten (legalábbis európai nyelveken, de mivel a helyiek nem másznak, gyanítom, hogy arabul meg kurdul sem – perzsául meg végképp nem, elvégre Iránban ez a magasság még a top 100-ba kerüléshez sem elég, vagyis onnan nézve csak egy átlagos, nem túl magas hegy a végeken. Illetve ha a wikipédia iráni hegyek listáját teljesnek vesszük, az 58. legmagasabb iráni csúcs, csakhogy a geekek is megnyugodjanak).

Az internet bölcsessége és a kurdok azt mondják, a Cheekha Dar Irak része. Ugyan találtam tavaly egy CIA térképet, amin már Iránhoz rajzolták, más szerint meg pont a csúcsán húzódik a határ, valamint olyan térképet is láttam, amin vitatott területként szerepel. A környező hegyeket és völgyeket a kurd munkáspárt, a PKK ellenőrzi, azaz a hegyhez való eljutáshoz elsősorban velük kell megalkudni. Sportszerűtlen nehezítés, hogy a PKK-t terrorszervezetként tartják nyilván, és részben emiatt mind a törökök, mint az irániak rendszeresen bombázzák az általuk ellenőrzött területeket. Ebben az esetben a terrorszervezet nem azt jelenti, hogy elkapnak, zsákot húznak a fejedre és legközelebb akkor veszik le, ha már térdelsz a kardos ember előtt, hanem hogy politikai céljaik érdekében fegyveres erőszakot alkalmaznak, amit a sértett fél – esetünkben Törökország – nem néz jó szemmel és visszalő. Hogy ki kezdte, kinek van igaza, azt a Balkánon és a Közel-Keleten töltött éveim után nagy óvatossággal kezelem: mindkét félnek megvan a saját igazsága, a saját narratívája, a saját veszteségei és a saját eszközei, szóval erről az egyrészt-másrészt politikai korrektséggel szoktak beszélni az avatatlan kívülállók.

Hogy legyen egyáltalán esélyünk eljutni a hegy lábához, indulás előtt kellett szerezünk egy helyi vezetőt, aki ismeri az aknamezőket, a csempészútvonalakat, a helyi milíciákat és nem utolsó sorban a túloldalon lévő irániakkal is kapcsolatban van. Két hónap keresés után találtunk egy ilyen embert – innentől nevezzük O-nak –, aki irreálisan magas összegért, nyilvánvalóan piaci verseny nélkül elvállalta, hogy elvisz minket, de nem garantálja, hogy föl is fogunk jutni.

O. alaposan előkészített mindent, és a mászás sikere érdekében bevonta a sztoriba M-et, aki állítása szerint helyi pásztor, ismeri az ösvényeket és jóban van a helyi milíciákkal és az iráni oldalon is vannak kontaktjai. És valóban, ahogy hajtottunk egyre közelebb a hegyhez, egy domb mögül megjelent egy AK-s koma, megkérdezte, hogy mit gondolunk Öcalanról, kicsit smúzolt a vezetőinkkel, meghívott teára, majd továbbengedett. Ez volt a felhasználói élmény a terrorszervezettel kapcsolatban.

Este sátrat vertünk a hegy lábánál, másnap egy alig 1200 méteres emelkedésre és viszonylag bonyolult mászásra számítottunk. Vacsora közben megkaptuk a másnapra szükséges kiokosítást. A hegy tetején iráni katonai bázis van, így zárólag akkor tudjuk megmászni, ha épp üres – ilyen legfeljebb télen fordulhat elő, ezzel nagyban le is hűltek a kedélyek a sikeres feljutást illetően. Aztán ahogy sötétedett, elkezdődött a géppuskázás magasan a fejünk felett, és eltartott egészen a teljes sötétség beálltáig. A sátortól alig 20 méterre távolodva látszottak a hegyek tetején lévő iráni katonai checkpointok fényei, ahonnan holnap, csakúgy, mint minden nap, lövészek pásztázzák a belátható völgyeket – a maradékot meg katonai drónok szkennelik folyamatosan, amik minden mozgást észlelnek és gyanú esetén már indulnak is a rakéták. Előző héten négy PKK tagot drónoztak le a szomszédos völgyben, így lényegében végig fedezékben kell másznunk. Közben kiderült az is, a Cheekha Dar iráni oldalról nemhogy nem meredek, de út vezet föl, ahova teherautók is fel tudnak menni. Csak Irak felől tűnik nehéznek, különösen egy 3000 méter körül kezdődő függőleges sziklafallal, amit mindenképpen meg kell kerülni valahogy, ha följebb akarunk jutni.

Esti beszélgetés közben M-ről kiderült, hogy nem egészen pásztor, inkább amolyan pásztorféle... csempész. Iránba jár át a hegyeken állatokat venni olcsón, amelyeket aztán Irakban ad el jelentős haszonnal. Néha egyszerre akár százötvenet terel át úttalan utakon, kerülve a járőröket. Néha... minden másnap. És igen, valóban ismeri az irániakat, bár nem pontosan úgy, ahogy mi gondoltuk.

Hajnalban, még sötétben indultunk, hogy a meleg és a napfény előtt biztonságban tehessük meg az út egy részét. Amint kivilágosodott, szigorúan egy vízmosásban másztunk tovább, folyamatosan fülelve és kémlelve az eget, katonai drónok után kutatva. Amikor láttunk, hallottunk egyet akár csak a távolban, bebújtunk áthajlások és sziklák alá. Egyébként csak arra kellett figyelni, hogy a szomszédos hegyekről nem látszódjunk. Dél felé lehetett, mire M, aki folyamatosan előttünk mászott, hogy baj esetén jelezzen nekünk, megállt, majd visszajött hozzánk. Annyira közel vagyunk, hogy már hallatszik a beszélgetésük, mondta. Ezen a ponton már M is, meg O is rendesen elkezdett pánikolni. Volt is miért: ha egy PKK által ellenőrzött területen elkapják őket az iráni katonák, ahogy három külföldit egy iráni katonai bázis felé vezetnek fedezékben bújkálva, a lelövés még a kedvezőbb kimenetelnek számított volna számukra. De a mi helyzetünk sem volt jobb: ha megkockáztatjuk, hogy följebb megyünk, és észrevesznek, és nem lőnek le azonnal, beláthatatlan következményei lesznek (reálisan pár hónap börtön, mire tisztázódik, hogy nem vagyunk amerikaiak és a diplomácia valahogy kitárgyal minket). Végül azt az egyetlen bölcs (értsd: vállalható) döntést hoztuk a sziklák mögött sutyorogva, hogy forduljunk vissza és adjuk föl ezt a csúcsot. Kilogikáztuk azt is, ha a Cheekha Dar Irak legmagasabb pontja, és iráni bázis van a tetején, akkor az mégsem Irak, ez esetben viszont a szomszédos Halgord lesz a legmagasabb. Úgyhogy gyorsan elindultunk lefelé, immár cseppet sem törődve a fedezékkel: ha észre is vesznek, gyorsan távolodunk.

O is, és M is megfogadta, hogy soha többé nem hoznak ide embereket, még egymillió dollárért sem. Számukra ez a mászás értelmetlen kockázat volt, de mivel sosem csinálták előtte, nem gondolták át eléggé. Mi is megnyugodtunk: itt voltunk, megpróbáltuk, nem ment és nem rajtunk múlt.

Hogy legyen némi sikerélmény is belátható közelségben, másnapra beterveztük a Halgord gyors meghódítását. Ez már egészen biztosan iraki terület, korábban már voltam fönn egyszer, és kétszer eljutottam 3000 méter fölé, csak a hó miatt mindkétszer meghiusult a csúcstámadás. Most viszont nyár végi kellemesen száraz időben, összesen 6 óra alatt megmásztuk és visszaértünk a kocsihoz. Útközben végig láttuk az előző nap mászott Cheekha Dart, és hallottuk, ahogy bombázzák a szomszédos völgyet az iráni oldalról. Minden olyan meseszerű volt, mint egy utazós blogban: az ég kék, a fű zöld, a bombázás pedig messzire hallatszik.

Vakok közt a félszemű: a kurdok és a sport

Előre lelövöm a poént. A félszemű én vagyok, a többit meg helyettesítsétek be. Több mint egy éve élek Iraki Kurdisztánban, csomó mindenről írnék, amiről nem lehet, csomó minden másról szintén írnék, de nehéz úgy megfogalmaznom, hogy korrekt legyen, de azért eléggé árnyalt. A sport szerencsére olyan kategória, amin keresztül a többi dolgot is el lehet magyarázni.

Eddig három olyan sportélményem volt, ami megér egy bekezdést. Az első, hogy egy éves ittlétem alatt rengeteget sportoltam, elsősorban futottam egy parkban lévő 1350 méteres rekortán futókörön reggelente. Volt aztán egy hegymászás, végül egy maratonnak nevezett futás. Mivel sportolás közben nemigen fényképezgetek, érjétek be a kirándulós képekkel.

A reggeli futásaim előtt esténként futottam gépen, mert túl meleg volt a kinti edzéshez. Konditerembe jártam, az első benyomásaim onnan vannak. Az alapélményem az volt, hogy a kurdok nagyon ügyelnek arra, hogy a sportolás(nak nevezett testmozgás) komfortzónán belül történjen, sem megizzadni, sem elfáradni nem szabad. A teremben lábnap sosem volt senkinek, a durvább arcok egy 20 perces sétával zsírt égettek, a még durvábbak bevállaltak egy 10 perces, másfél kilométeres kocogást. Fél év alatt senkit sem láttam futni. Soha, sehol. Gondoltam, majd a parkban összegyűlnek a futós arcok. Télen elkezdtem a kijárni reggelente, amióta pedig 38 fok van reggel 7-kor, átálltam az estére.

Tök cukik a helyiek, csadoros nő retiküllel sétál a belső íven, lányok farmerban sétálnak, fiúk futócuccban sétálnak. Néha felbukkan egy-egy elszántabb középkorú kocogó. Időnként, presztízsből, amikor látják, hogy közeledek vagy lehagyom őket, lenyomnak egy 30-40 méteres sprintet, visszaelőznek, majd megnyugodva, hogy lenyomtak, pihegnek egy kicsit a következő lekörözésig. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy valaki kitartóan mellém szegődött és majdnem 3 kilométert jött mellettem, annak gratuláltam is. A napokban egy középkorú brigádra lettem figyelmes, akiket egy amerikai edző instruált. Amint kikerültek a látóteréből, egyből ment a kummantás meg a séta. Összegezve az eddigieket, van valami össznépi igény a testmozgásra, de ezt sportnak nevezni erős túlzás. Egy kezemen meg tudom számolni, egy év alatt hány embert láttam intenzíven mozogni. Cserébe mindenki nagyon nett, amikor a reggeli vagy esti mozgás után beszáll a kocsijába. Ugyanezt a hozzáállást a munkára is nyugodtan rávetíthetjük, és megkapjuk az itteni munkamorált, hozzáértést és hatékonyságot.

Unortodox sporttevékenység a Dukan tavon (fárasztó, és nem árt, ha az ember tud úszni)

A másik remek dolog az úszás. Aláírom, hogy úszni a Tigrisben Tikritben, Szamarrában vagy Bagdadban, úszni a bászrai tengerparton az Öbölben, vagy úszni valamelyik felduzzasztott víztározóban nem mindenkinek élmény és nincs is rá sok igény. De az úszni tudóra úgy néznek, mint aki tud levitálni. Ezzel kapcsolatban tavaly elég komoly élmény ért, amikor egy Kermán környéki hegyi hőforrás női medencéjében Nati úszni tanította az iráni nőket, és utána elmesélte mindazt, amit ott látott. A helyzet itt is ugyanez. Eddig a hotelek medencéit tudtam csak csekkolni, de úszó embert sosem láttam. Igaz, másfél méternél mélyebb medence nincs is sehol (tudom, mindenhol leér a lábam, csak a fejem nem látszik ki), és hideg vizet sem engednek bele soha. Így ha valaki úszni szeretne (és nem a Tigrisben, Bászrában vagy mondjuk a moszuli víztározóban), akkor egy 30 fokos, legfeljebb 20 méteres, szőrös és keresztben sétáló férfiakkal teli medencében lehet, ahol mindenki alaposan megnéz, hogy te tulajdonképpen most mit is csinálsz (és azt hogy kell?).

Ezen tapasztalatok fényében kicsit szkeptikus voltam, amikor bejelentkeztünk egy hegymászásra a Halgordra. Ez Irak legmagasabb hegye, 3607 méter. Nem túl nagy, de azért kell erőfeszítést tenni, hogy följusson az ember. Van a facebookon egy kurd trekking csapat, a Rock Your Bones. Elkezdtem követni őket, így sikerült behúzni pár érdekes helyet a fotóik alapján. Mivel a Halgord elég rendesen el van aknásítva, logikusnak tűnt, hogy először ne szólóban másszunk. Az első dolog, amire fölfigyeltem, egy bejegyzés volt, miszerint tilos farmerban jönni a programokra, mert az nem profi. Ettől nagyon gyanús lett az egész, mert nem a farmer miatt nem profi az ember, hanem mert nem elég felkészült, vagy szar az állóképessége, vagy gyenge, vagy nem tud viselkedni, vagy valami hasonló. Odafelé majdnem 2400 méterig föl lehetett menni kocsival, így a másnapi mászásra 1200 méteres szintkülönbség maradt, ami azért nem olyan sok teljesen kipihent állapotból. A vezetőnk 8 órával számolt, és innentől látszott, hogy nem egy ligában játszunk.

Reggel 6-kor indultunk a táborhelytől, és a 15 perc séta, 10 perc pihenő volt az alapritmus. Ettől a megőrülés határára kerültem, és ez később tovább lassult 15 perc pihenő, 5 perc séta tempóra. Végül a csapat kettészakadt, és követtük az élbolyt. Egy óra után kiderült, ők csak elindultak, fogalmuk sincs, hol vannak, és merre mennek. Kicsit előre másztunk a sziklán és kiderült, hogy nincs tovább, egy neccesnek tűnő jeges lejtőn kéne fölmászni hágóvas nélkül. Végül azt javasoltam, hogy a saját nyomainkon menjünk vissza, és ahonnan leszakadtunk, kövessük a csapatot a kitaposott nyomaikban. Nagyjából két óra hátránnyal indultunk, persze az élboly többi része addigra kifújt, mi végül a vezetővel egyszerre értünk a csúcsra. Az egész csapat alig állt a lábán, de legalább följutottak. Lefelé menet megtaláltuk a félúton hagyott snowboardot, és minden 43-as lábú embernek lehetősége nyílt csúszni egyet. Mivel ez Irak, a snowboardozásnak nincs túl nagy hagyománya, sőt, kicsi sem, ezért mindenki extra béna volt, ami rendben is van. De a vezetőnk azzal menőzött, hogy ő Irak első snowboardosa. A produkció alapján rá is illik a vakok közt a félszemű, de az is csak szürkehályoggal. Azt már meg sem merem említeni, hogy a Halgord csúcsán állva kijelentette, hogy azok a szép nagy hegyek a távolban az Elbrusz csúcsai. Nem bírtam ki és megkérdeztem, hogy tényleg azt hiszi-e, hogy valóban el lehet látni innen több mint 300 kilométerre, de erre nem válaszolt, csak annyit, hogy az az Elbrusz és kész. Azóta megnéztem térképen, nagyjából 400 kilométer...

Pussy voltam és nem mertem kipróbálni

Összességében mindenki nagyon kedves volt, lelkesek és segítőkészek, de sem erőnlét, sem ügyesség, sem tapasztalat nem jellemzett senkit sem. Amikor pedig a combközépig érő hóban megláttam az egyik srácot futócipőben és bokazokniban botladozni, eszembe jutott, hogy ezért kár volt betiltani a farmert, mert ez így sokkal bénább. Hab a tortán, hogy ereszkedésnél láttunk egy másik csapatot magasan a hegyen, a rossz csúcson egy sziklákkal közbevett zsákutcába menni. Vagy vezető nélkül voltak, vagy a vezető nem vezetett. Aknák egyébként nagyjából 2000 méteres magasságig vannak, de elég jól kitáblázva. Ennek ellenére láttam a sátrunktól nem messze egy igen gyanús dolgot, amit nem volt kedvem alaposabban megvizsgálni.

Utoljára maradt egy 4 kilométeresre meghirdetett maraton, ahol 2500 méter után célba értem, kurd 5 perc alatt lefutva. Jótékonysági futásnak hirdették, beneveztünk, elsősorban azért, mert Szulejmániában volt, ahol még sosem futottam. Szulejmánia hatalmas város, és az egész egy nagy lejtő, ezért gyanús volt, hogy lesz benne szintkülönbség, amitől viszont az lett gyanús, hogy ha van benne emelkedő is, akkor ezt ki fogja lefutni rajtunk kívül. Nyugtatott az a tudat, hogy csak 4 kilométer, azt azért nem olyan nehéz lefutni vagy lekocogni. A rajt egy emelkedő tetején volt, logikusnak tűnt, hogy oda föl is kell majd jutni valahogy. Vagy száz-százötven, jobbára tinédzser fazon volt körülöttünk. Gondoltam, majd elszaladnak az elején, én meg fölfelé jövet jól ledarálok mindenkit és szépen az elején végzek valahol. A rajtnál mindenki megindult, mintha nem lenne holnap, míg én a magam tempójában gurultam szépen lefelé. Az első frissítő pont 500 méternél volt, ahol sokan megálltak inni, és egyre többen sétáltak. Egy kilométernél a mezőny harmada sétált (lefelé!), szépen hagytam el a népeket. Aztán egyszer csak betereltek egy kisebb utcába, valaki hátulról lesprintelt, én meg láttam, hogy beértem a célba a lejtő alján. Másfél szám ment végig a zenémből, ekkora táv még egy experimentális grindcore EP meghallgatásához is túl kevés. Megállítottam az órám, láttam, hogy 2,5 kilométer volt, majd gyorsan adtam öt interjú a különböző kurd tévéknek. Utána kocoghattunk vissza a dombra…

Most, hogy lehet derülni rajta, hogy hogyan sportolnak a kurdok, és mekkora szar alak vagyok, hogy ezen derülök, tessék keresni a neten kurd sportolókat (futót és úszót mindenképpen), valamint kurd hegymászókat. Segítek: a wikipédia híres kurd sportolók listáján 33 név van, ebből 1 autóversenyző, 1 súlyemelő, 1 MMA harcos, 1 küzdősportos, 1 hegymászó, az összes többi focista. A fele szír, a többi európai, iráni vagy török, összesen talán kettő iraki.

Úgyhogy a legtöbb, amit tehetek, hogy 1. eljárok futni és örülök, ha hiúságból lesprintelnek és elfáradnak 2. eljárok hegyet mászni és örülök, ha a megosztott képeim alapján mások is elmennek 3. eljárok minden kis versenyre és interjúk tucatjait adom, hogy tessék jönni futni és tessék támogatni a futóversenyeket. Mondjuk a munkavégzés hatékonyságát és értelmezhetetlenül alacsony színvonalát ez sem fogja emelni. Remélem az mindenkinek átjött, hogy ez a poszt félig erről szólt.

A Halgord csúcsa